Csak
még több kamaszfiút ne – írtam Karl Ove Knausgård monumentális önéletírás(öntömjénezés?
önboncolgatás?)-sorozatának első kötete, a Halál kapcsán. Hát, ezt jól
megkaptam (pontosabban kellett volna megfogalmazni az igényeket, mondja a
professzionális énem). Kamaszkor helyett íme a gyerekkor, az iskolába
kerüléstől a kiskamasszá válás határáig; az első buli, első csók, első berúgás
közepette a görbe farka miatt vekengő hülyegyerek helyett a haverjaival az
erdőbe szarni járó és egymást végtermékét tudományos igénnyel vizsgálgató, hát…
hülyegyerek. Én őszintén nem tudom, mi ez a gyerekeknél, ami ennyire elbűvölővé
tesz minden testnedvet s egyebet, de azért előbb-utóbb illene kinőni belőle, és
nem komolynak szánt önéletírásban szánni rájuk tizenoldalakat. Szóval köszi,
Karl Ove, ellettem volna enélkül.
Jó, legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl a
privát kis undorokon. Azt eddig is tudtuk, hogy a Harcom sorozat kötetei
meglehetősen szabadon ugrálnak térben-időben-fókuszban, mégis meglep, hogy a
harmadik kötettel visszaugrottunk a nyitány elé – ugyanakkor fókusz
tekintetében meg vissza épp oda, ahonnan indultunk, az apához. Az első kötetben
elgyászolt (frászt elgyászolt…), kamaszkort megnyomorító apa kapja itt az
abszolút főszerepet: két erdőbe tett biológiai-anatómiai (jajjj, az üvegbe
szorult, méhcsípte farkát már majdnem el is felejtettem – jó, ígérem,
abbahagyom a hülyegyerekek ekézését) tanulmányút között többnyire mást se
csinálunk, mint rettegünk az apa haragjától. Mi, mert a gyerek Karl Ove elbeszélői
hangja annyira behúz, hogy óhatatlanul ott vagyunk vele, együtt késünk el az
első nap a suliból, együtt szégyenülünk meg az uszodában, együtt sírunk, amikor
apa ránk ripakodik, együtt nem értjük, hogy hagyhat ott ezzel a szörnyeteggel
az anyánk, amikor önmegvalósítani indul a főiskolára, együtt észleljük, ez nem az a fajta csönd, ami fel
tud oldódni, inkább az a fajta, ami egy életen át tart. Persze meg lehet benne
szólalni, szabad beszélni, de a csönd attól még nem szűnik meg.
Boncolgattam már a témafókuszáltság
kérdését – Knausgård továbbra is következetesen szeletekre bontja
élettörténetét és az őt ért benyomásokat. Ennek a kölyöknek itt látszólag semmi
köze ahhoz a kölyökhöz ott, pláne a felnőtt, apasággal küzdő íróhoz amott. A
kiskamasz Karl Ove önmagában létezik. Őszintén egyre kíváncsibb vagyok, meddig
lehet ezt fenntartani és képes-e a további
kötetekben is ilyen erősen elhatárolt tematikával karaktert rajzolni, úgy, hogy
a végére csak összeálljon egy egységes Knausgård-kép. Mert végső soron csak ez
lenne a cél… Ami itt leginkább erősíti ezt a fókuszt, az az elbeszélői hang –
és minden pozőrsége ellenére ebben mutatkozik meg a szerző igazi zsenije. Ezt a
kötetet nem egy velejéig hatásvadász, folyvást analizáló, saját élettörténete
kivételességébe szerelmes negyvenes faszi írta, hanem egy alsós kissrác.
Gyerekhangot hallunk, a gyerek megfigyeléseit látjuk, a gyerek fejével
gondolkodunk. Ezért nincs benne semmi önreflexió, ezért nem boncolgatja, miért
ilyen elviselhetetlen az apja; ezért nem jut eszébe sem, hogy felelősségre
vonja az anyát, amiért képes ezt elviselni, mitöbb, kitenni neki gyerekeit,
mitöbb, otthagyni vele a gyerekeit; ezért nem érdekli, hogy éli meg ugyanezt a
vele szenvedő bátyja – mert ezek mind a felnőttek kérdései, a mi felnőtt agyunk
továbbgondolásai, analizálásai, felelősségre vonásai. A gyerek nem gondol túl
saját magán. Nem analizál. Nem von felelősségre. Csak retteg. És közben próbál
élni, mint a többiek. Óriási bravúr ennyire háttérbe tolni a felnőtt
visszaemlékezése során óhatatlanul feltörő ösztönös boncolgatást és átadni a
terepet a gyereknek.
Persze ettől még nem lesz kevésbé
idegesítő – és nem lesz szerethetőbb sem. Annál inkább, mert ő maga sem
tagadja, hogy már gyereknek is egy kiállhatatlan kis gyökér volt. Az a fantasztikus
ebben a pasiban, hogy minden kötettel egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem
és egyre kevésbé gondolom, hogy értem, mire akar kilyukadni. Lehet, az egész
kísérlet azt szolgája, hogy jót röhögjön rajtunk, amiért így csüngünk egy elviselhetetlen
fasz önéletírásán, várva, hogy kiderül, mégsem az? Néha mintha egy hatalmas
vicc lenne az egész, egy gigantikus irodalmi határfeszegetés – meddig mehetek
el a polgárpukkasztásban és mikor derül ki vajon, hogy blöffölök? És valójában
pont ezért, az újabb meg újabb bravúrok, a kiszámított hatásvadászat, a
pengeéles mondatok, a mindig azon a ponton, amikor már épp elhajítanám
elhelyezett szívenütő részlet miatt nem tudom elhinni egy szavát sem. Knausgård
iszonyat ügyes, de még amikor fájdalmasan őszintén elénk tárja a legmélyebb
traumáit, amikor csíkonként hántja le a bőrét a szemünk láttára, akkor sem
látom benne a valódi embert – mert mindig úgy hántja le a saját bőrét, hogy az
a legjobban fájjon nekünk. Leginkább
ez különbözteti meg például Franzentől, akiről el tudom hinni, hogy miközben élveboncolja
a potenciális olvasót, maga is belehal az írásaiba. Vagy a hozzájuk képest csodálatosan
gyengéd Jón Kalman Stefanssontól, aki úgy mesél traumatizált gyerekkorról, hogy
közben mindannyiunk sebeit simítaná. Knausgård sót szór a sebbe – ó, nem vonom
kétségbe, hogy a mieink mellett a sajátjaiba is, de közben szenvtelen
érdeklődéssel figyeli a reakcióinkat. Hogy ez a szenvtelenség valódi
érzéketlenségből fakad-e (s ha igen, vajon mi szülte, feldolgozás, elnyomás,
vagy a veleszületett felette állás…); vagy ez a mesterséges eltávolítás, a
saját érzések művészi bravúrba forgatása nem más, mint a vegytiszta depresszió
megküzdése – ez lesz a nagy kérdés a sorozat második felében. Jöjjön hát az Élet,
vele a fiatal felnőttkor - tartok tőle - nem kevésbé irritáló útkeresése.
Kiadó: Magvető
Fordító: Patat Bence
