2021. március 22., hétfő

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete

„Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
 
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó) világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.
 
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató, jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
 
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska, basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs. Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri, feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
 
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex, így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem) minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
 
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe: ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat. Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila és Lenu ennél többet érdemeltek volna.


Kiadó: Park
Fordító: Király Kinga Júlia

2021. március 15., hétfő

Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 
Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 
Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.


Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.


Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax
Fordította: Kleinheincz Csilla

2021. március 9., kedd

Margaret Atwood: Macskaszem

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak.”
(Margaret Atwood: Alias Grace)
 
A tavaly megjelent Az ehető nő után újabb nagy tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás: bő harminc év késéssel végre nálunk is olvasható a megjelenésekor Booker-díjra jelölt Macskaszem, mely MaddAddam-trilógia ide, A szolgálólány meséje körüli hype oda, jó eséllyel felkerülhet a dobogóra az életmű legjobbjai, az Alias Grace és A vak bérgyilkos mellé. Atwood a hatvanas években kezdte írni e regényét, de csak a nyolcvanas évek végén fejezte be: szokás megemlíteni, hogy lánya épp akkor élte kamaszéveit, és így a szerző „testközelből” nézhette végig a tizenévesek közti dinamikákat; ám az én értelmezésemben fontosabb, hogy Atwood épp ekkortájt volt abban az életszakaszban, mint a regényben saját gyermekkorára visszatekintő hősnője. Az 1939-ben született szerző a nyolcvanas évek végén töltötte be az ötvenet, és vált országosan ismertből világhírű szerzővé – már A szolgálólány meséjén túl, de még a MaddAddam-trilógián innen. Ahogy főszereplőjét, őt is ekkor csaphatta főbe a hírnév, a művei mögöttes jelentéseiben vájkáló közönség otrombasága, az „intézményesülés” réme és az ez ellen való ágálás. És ezzel együtt, sejthetően, a saját élmények, érzések, gyermek- és fiatal felnőtt kori élmények műveire tett hatásának folytonos analizálása. No lám, magam is az otromba vájkálás bűnébe estem – de nem nehéz elképzelni, hogy a szerző, akinek legfontosabb könyvei egytől egyig az identitáskeresést, a személyiség alakulását, a magunk által választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek közti feszültséget vizsgálják, egy nem is annyira rejtetten önéletrajzi elemekből is táplálkozó regény esetében magát is folytonos önvizsgálat tárgyává teszi.
 
Persze az is lehet, hogy ez csak egy regény…
 
Elaine Risley regénye, aki immáron sikeres festőként tér vissza egy retrospektív kiállítás megnyitására gyermekkora színhelyére, Torontóba. Az egykoron a nyugati partig menekülő, gyermekkori élményei többségét erőszakkal elnyomó Elaine szaggatott visszaemlékezéseiben megelevenedik a negyvenes évek végének háború utáni szürkesége, melyet a kislány az entomológus apa munkája miatt az északi erdőségekben utazgatva egész másképp élt meg, mint kortársai; megelevenedik a váratlan letelepedés a nagyvárosban, az első évek a városi iskolában, az első tapogatózó barátságok, beilleszkedési kísérletek; a ráébredés arra, hogy amit addig természetesnek élt meg, mily messze áll a konvencióktól, hogy szülei mennyire mások, mint a többieké; hogy a társaság által elfogadott viselkedés mennyire nem tűri a természet vadságát. És megelevenedik a terror. És Cordelia. Újra meg újra.
 
A Macskaszem egy gyermekkori barátság története – egy barátságé, melynek toxikus voltához csak Elena Ferrante nápolyi barátnőinek története mérhető. Egy barátságé, mely a szeretet és a gyűlölet közti vékony mezsgyén mozog, mely a jobbító szándék deklarálásával kínoz, mely örökre egy megalázott, gyenge, csúnya, semmit sem érő kilencéves bőrébe zár. Atwood a borzalom határán ír a gyerekkori kegyetlenségről – úgy, hogy kislányai igazából nem bántják egymást. Legalábbis a felnőttek szemében nem. Nincsenek sérülések, nincsenek látható jelek, nem püfölik véresre egymást, mint a fiúk, nem tépik meg egymás vasárnapi ruháját. Csak módszeresen elhitetik a másikkal, hogy semmit nem ér. Hogy csúnya, ostoba, nem felel meg az elvárásoknak. Hogy alacsonyabb rendű, mint a jólnevelt városi lányok. Hogy bármit megtehetnek vele, mert ő más.
 
Elaine pedig elhiszi. Elhiteti magával, hogy semmit nem ér, hogy Cordelia szava szent és hogy egész életében hiába küzd, soha nem érhet fel a „barátnő” mércéjéhez. Még akkor is elhiszi, amikor ő válik erősebbé, amikor nemet mond, amikor Cordelia csúszik lefelé a lejtőn, amikor mindene megvan ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a gyerekkori sérelmeket. Bár meg tudná tenni. Bár meg tudná tenni bármelyikünk…
 
A gyerekkori kínzások persze véget érnek. Jön a kamaszkor a maga másféle megpróbáltatásaival, a fiatal felnőtt kori útkeresés, a menekülés a művészetbe és a hatvanas-hetvenes évek szabadosságába. Elaine férjhez megy, gyereke születik, válik, újra férjhez megy, közben már-már számára is meglepő módon híres festővé válik – és közben elfeledi a gyerekkorát. Eltemeti magában, olyan mélyre, hogy már arra sem emlékszik, hogy eltemette. Ám a művészet nem hazudik. Képein ott van mindaz, ami történt, ott van a szenteskedő iskolatárs anyja, aki barbárnak találta Elaine-t, a rettegett iskolai tanítónő, apja egykori beosztottja – és ott van az a homályos emlékkép egy tóról, egy halálközeli élményről, egy ébredésről. A kiállításra készülő Elaine pedig kénytelen alámerülni – a saját művei jelentésrétegeiben (melyeket oly kitartóan próbálnak felfejteni csapnivaló kritikusok és újságírók), a gyermekkor színhelyeiben és a vágyban, hogy újra láthassa Cordeliát. Hogy megmutathassa neki, hová jutott. Hogy az arcába vághasson kiállítást, képeket, újságcikkeket. Hogy meggyőzze végre, ér valamit.
 
Persze tudjuk jól: Elaine-nek elsősorban önmagát kell meggyőznie. A vágy, hogy Cordelia jöjjön el a megnyitóra, lássa őt sikerei teljében; a félelem, hogy vajon megfelel-e az egykori kínzójának; a mániás rettegés attól, hogy soha nem nyer feloldozást és élete végéig az a kilencéves marad – mindez ott lüktet a regény minden sorában, és ettől válik ez a látszólag eseménytelen, lágyan mesélő, a felszínen semmi különös hatszáz oldal brutális élveboncolássá. Atwood modern pszichológiai irányzatokat meghazudtolóan pontosan ábrázolja a traumatizált személyiség működését, az elnyomott emlékek felszínre törésének sokkját, a megfelelési kényszert, az önkínzást. „Szabadíts ki innét, Cordelia. Be vagyok zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” Elaine, ahogy mindannyian, a kínzójától várná a szabadon bocsátást. Hogy Cordelia eljön-e, szinte mindegy. Az a Cordelia, akire vár, soha nem jöhet el. A szabadulást hiába várjuk a másiktól – annak kulcsa bennünk van. Mindig is ott volt.
 
Elaine-nek magának kell kiszabadítania a kilencéves gyermeket és meggyőznie arról, már nem bánthatják. Ez a legnehezebb életfeladat minden így vagy úgy traumatizált gyermeknek. Tudja ezt Atwood is, nem is ad feloldozást – sem hősének, sem az olvasónak. Élveboncolás, írtam – mert mind érintettek vagyunk, akár hurcolunk traumákat, akár nem (bár személyes véleményem szerint nincs olyan, hogy nem). Mind lehettünk bántók és megbántottak valaha. És soha nem tudhatjuk, hogy tetteink, tudatos vagy tudattalan gesztusaink, meggondolatlanságaink kinek milyen sérülést okozhattak. És ki tudja, lehet, azzal sem vagyunk tisztában, mi magunk mit nyomunk el magunkban. Élveboncolás, írtam – de nem kell félni tőle. Mert egyébként - ahogy Atwood minden regénye - súlyos témája ellenére roppant szórakoztatóan megírt mű, tele áthallással, fricskával, elmélkedéssel a művészet befogadásáról, művész és közönség viszonyáról, kritikáról és kritikusokról, jelentéskeresésről és mesterségesen gerjesztett jelentőségről. És mert tele van ilyen idézetekkel:
 
„A sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe. Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt.
 
Szóval ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy regény…


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

 

2021. március 1., hétfő

William Gibson: Mozgástér

Nem kéne meglepődnöm, hogy William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet – éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt; annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik, hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem; azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...

Valahol rémületes, hogy egy nagy fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni. Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott. Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.

Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más utakat, addig a Mozgástér teljesen kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva) az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit, hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.

Eunice az én fogalmaim szerint az új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos, Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól – s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.

Türelmetlenül várom, hova csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és paranoid haptikus felderítője, William Gibson legközelebb gyarmatosítani.

Kiadó: Agave
Fordította: Bosnyák Edit
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...