Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek

Az évtizedek óta termékeny esszéista és irodalomkutató Bán Zsófia a 2007-es Esti iskola után idén jelentette meg második önálló prózakötetét, Amikor még csak az állatok éltek címen. A kötet tizenöt novellája kép és szöveg különös egymásra hatásával, a különböző művészeti ágak közti áthallások-átjárások furcsa kirakósaként mutat be egy diszfunkcionális anya-lánya kapcsolatot – s közben végigvisz egy megpróbáltatásokkal teli, néhol nehezen értelmezhető, de mindvégig érdekes utazáson. Egy utazáson, mely a röntgensugár feltalálásával – Frau Röntgen kezének képével – kezdődik, és az Antarktiszon ér véget, ahol a jéghegyeket fotózó főszereplő (?) a tökéletes fehérséget keresi.

Hogy kapcsolódik a röntgenkép és a jéghegyek képe az emberhez, az emberi kapcsolatok útvesztőjéhez, a kibillent életekhez? A novellák szereplői mind valamilyen kapcsolatban állnak a képpel, hol egy képpel, hol sokkal – hol egy fotót őrizgetnek kényszeresen, hol maguk fotóznak, hol egy festmény szereplői, hol a magukról kialakított kép (mert ez is kép, ugye?) rabjai. Az ív a röntgensugártól – mely az ember „vázát”, mintegy lényegét ragadja meg, Wilhelm Röntgen felfogásában ellenben a feleségéből áradó „érzéki energiát” ejti rabul – a monumentális, emberi ésszel felfoghatatlan jéghegyekig terjed. A legelemibb alkotóelemtől a totális, megfoghatatlan fehérségig.

Miközben képről képre járunk, festmények, dokumentumfilmek útvesztőjében bolyongunk, bolyonganak a szereplők is – akik mindannyian valamiféle kizökkent élethelyzetben vannak épp, hol hazát hátrahagyva, hol családot, barátot, szeretőt elhagyva. Az utazás, a menekülés valahova, valami-valaki vagy épp önmagunk elől központi elem, olyannyira, hogy tán nincs is novella, amiben ne mozogna valaki valahova. Mintha az egy helyben maradás, a mozdulatlanság, a nyugalom egyfajta elérhetetlen álom lenne az ember számára – az a kép sajátja. A kép az, ami nem mozdul, ami őrzi a látványt, emlékezik és minket sem enged felejteni. Ez a kizökkentség, helykeresés, az állandóság hiánya olyan közös élmény, mely nem csupán a főszereplő Anna és édesanyja, hanem az itt-ott feltűnő ismerősök, talán-rokonok, a huszadik század végi, jellegzetesen közép-európai szereplők közös élménye. Melyből tán nincs is más kiút, mint a visszatérés a kezdetekhez, a természet ölére, az anyák puha ölelésébe, a gyermeki-animális, civilizációtól és gondolkodástól nem fertőzött énünkhöz.

„Anélkül, hogy szemét levette volna a kavargó derengésről, Anna elővette a fényképezőgépe tasakját, kiemelte a napok óta érintetlenül hordott kameráját, lepattintotta a lencsevédőt, a gépet a szeméhez emelte és megcsinálta a képet, amelyik végül képes volt visszaadni annak az egy évvel korábbi pillanatnak a dermesztő, mégis nyugodalmas, széttartó fehérségét ott a kórházban, amikor eltűntek a színek, a szagok, a hangok, eltűnt a tér, és vele együtt minden más is visszahullott abba az egyetlen, ismeretlenül ismerős idősíkba, amikor még csak az állatok éltek.”

Bán Zsófia könyve nem egyszerű olvasmány, aki könnyed nyári kikapcsolódást keres, ne ezt vegye le a polcról, ellenben a kortárs magyar irodalom rajongóinak és a posztmodern szövegkirakósok szerelmeseinek szinte kötelező. Aki nyitott a számtalan intertextuális utalással megszórt, bonyolult összefüggéshálót felvonultató novellagyűjteményekre, hosszú időre elég kibogoznivalót találhat itt – elsőre minden összefüggését átlátni szinte lehetetlen. Munkás olvasmány ez, de megéri.

Kiadó: Magvető

Roger Zelazny: A fény ura

Meglehetősen stabilan és ugyanakkor bizonytalanul emlékszem az első alkalomra, amikor rácsodálkozhattam Roger Zelazny műveltségeket könnyedén hajlító írásművészetére – a körülmények az idő homályába vesztek, de a hatás fémes íze most is itt van a számban. Nem emlékszem, hogyan került a kezembe anno a Galaktika 62. száma – hogy könyvtárosként markoltam fel azzal az ominózus köteggel együtt, vagy az egyik „lakó-állomáshely” kamrájában hagyta egyéb kincseivel együtt az előző albérlő, vagy ezt épp megvettem az újságosnál; no, erre nem emlékszem… rendszeres, de igen rendetlen olvasója voltam a magazinnak akkoriban, lévén alapjában rendetlen ember. Viszont arra maradéktalanul emlékszem, mennyire szíven ütött a ’85/2. számban található Zelazny novella: A Mars rózsája, pedig elsőre nem is értettem igazán.

A novella főszereplője, a költő sajátságos döntése ütött szíven, hogy egy önmagát halálra ítélő kultúrának a Prédikátor könyvét olvassa fel, mintegy a tovább-létezést propagálandó. Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, amelyen munkálkodék…szól Károli archaikus fordításában a Biblia egyik legkeserűbb felütésű könyve. Lassan, sokadik olvasásra értettem meg, hogy a nyertes, expanzív kultúra legmélyebb tükörbenézését miként értékelheti a vesztes a létezés melletti érvként. S félek, ha most elővenném azt a Galaktika-számot, még mindig az a régi érzés fogna el: hogy elbűvöl, de színről színre még mindig nem látok a történet mélyére. Tűzoszlopként emelkedett ki abból a számból ez a szöveg, pedig ott figyelt mellette két szellemes Herbert W. Franke, Brian Aldiss Álom és kész című írása az imagéppel, meg a strandlakó halhatatlan hobókkal; egy összefoglaló a japán SF világáról – ami után le kellett vadásznom A sárkány halála két kötetét. Sokszor gondolom úgy, hogy az volt a hazai sci-fi fénykor – de lehet, hogy csak akkor voltam fiatal.

Úgyhogy A Fény Ura megjelenése nekem valódi csemegeszámba mehetett volna; valamiképp elkerült mégis ez a könyv – vagy én kerültem el, valamiféle tudat alatti okból. Olykor vagyok így: egyfajta sznob gyávaságból tartóztatok meg magamtól éltető hatásokat, nem kockáztatva úgymond az első ízlelés velőt rázó sokkját elhomályosító továbbkóstolgatást. Így vagy úgy, csak most került sorra ez a hindu mitológiába oltott gyarmatos sci-fi, a vallásfilozófiai szószon puhára párolt, saját tömör szöveg-szerkezetén úgymond „fedő nélkül” tovább pirított, társadalmi mondanivaló mártásával nyakon öntött kalandregény-főzet. Próbálok a lehető legszórakoztatóbban mellébeszélni, mert először ajánlani szeretném azoknak, akik nem ismerik – és nekik vétek lenne bármit is feltárni a sokrétű, fordulatokkal alaposan telipakolt cselekményből.

Már nem érdekes. A hal bekapta a horgot. Már jön is: ki a nirvánából, be a lótuszba… Olvasási érzetre a könyv vastagabbnak tűnik – és ezt nem úgy éri el, hogy szöveg-érzetre tömény. Jól gördülő, könnyed leírások és humorral átitatott párbeszédek váltogatják egymást - csakhogy Zelazny mondatai javarészt iszonyúan sokrétűek, minél több kultúrát szívott magába valaki, annál több réteg tárul fel belőlük. És nemcsak a kultúrák mélységei, hiszen olykor a humort is ezekbe a rétegekbe rejti. Alig odaillő jelzők, komplett – s jobbára profán – „ige”megidézések (mint ez az idézet fentebb), nevek és halmozásuk lehet szíven ütő mélység, humorforrás, olykor mind a kettő.

Mégsem tömény – a rétegek egy részének ismeretében (az a gyanúm: akár nélkülük is) bőven élvezhető a könyv. Ráadásul mindezt kifinomult irodalmiságot alpári momentumokkal jól keverő, de alapjában közérthető nyelvezettel építi fel az író. Ezért is merem ajánlani bárkinek. Majd szétveti az elméd a beszívott számtalan kultúra, virtuóz módon szörfözöl köztük? Olvass Zelaznyt! Szétesztétizálod a Micimackót is? Olvass Zelaznyt! Soha nem jutottál tovább a Csillagok Háborúja gondolati mélységeinél? Olvass Zelaznyt! És főleg: azt hiszed, a sci-fi egyfajta önkielégítő fantáziabetegség? Olvass Zelaznyt és szobád homályában titokban szégyelld össze magad. Tudjátok mit? Olvassatok Zelaznyt. Legfeljebb többé nem hisztek nekem.

Eddig az ajánló. S innentől gátlástalanul ugrok fejest a könyvbe, úgyhogy a továbbiakban azokhoz szólnék, akik már olvasták.

Mariana Alcoforado: Portugál levelek

Mariana Alcoforado Portugál levelei immáron három és fél évszázada forognak az irodalmi köztudatban, nekem mégis Amadea és Heloise gyönyörű bejegyzései kellettek ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk – elképzelhető, hogy hallottam róla korábban is, és szinte biztos, hogy sokéves könyvesboltos pályafutásom alatt volt a kezemben ez a jelentéktelennek tűnő kis könyvecske, de mély nyomot nem hagyott bennem, az biztos. Pedig megérdemli a figyelmet, és megérdemelte volna, hogy pár évvel fiatalabban olvassam: olyan korban, amikor az első szerelembe az ember még bele tud halni, amikor még hiszi, hogy soha senki és semmi nem múlja felül azt az egyet, aki a sárba tiporta. Akkor tán másképp (és erőteljesebben) hatott volna rám. Ma már, ennyi évvel és tízéves párkapcsolattal a hátam mögött azt hiszem, nem hat meg kellőképpen ennek a naiv szerelmes apácalánynak a kesergése. Ma már másképp gondolok sok mindenre, másképp élek meg érzelmeket, és másba halok bele, ha elkeseredek. S meggyőződésem, ha Mariana nem a zárdában éli le életét, hanem férjhez megy, és van oly szerencsés, hogy boldog házasság jut osztályrészéül, tíz évvel később ő is másképp tekintett volna saját ifjúkori szenvedésére.

Persze mindez nem von le semmit abból, hogy ezek a levelek a maguk módján gyönyörűek – szívet tépőek, meghatóak, sajnálnivalóan valóságos érzelmeket festenek le. Írójuk, Mariana Alcoforado (mondogassátok hangosan ezt a nevet, olyan szép hangzása van!) a tizenhetedik század Portugáliájában éli egyhangú életét a bejai zárdában, amikor meglátja a zárda udvarára érkező francia lovassági tisztek közt azt az egyet, aki elrabolja szívét, sárba tiporja tisztességét, s visszatérve hazájába kihasználva a lány naivságát, a világ elé tárja annak szerelmes leveleit.

A kis apácalány öt levélben tárja fel szívének minden fájdalmát, sértettségét, az elhagyatottság megaláztatásait, a dühöt, a vágyódást, a tagadást, az eltaszítást. Gyönyörű ívet húznak ezek a levelek, tökéletesen nyomon követhető a folyamat, amin egy megcsalt, elhagyott, megalázott nő átmegy, annyira, hogy bármekkora távolságból olvassuk is, óhatatlanul felidézi saját csalódásainkat. Mariana előbb könyörög: válaszért, visszatérésért, szerelemért, azért, hogy tovább táplálhassa illúzióit, és ne kelljen szembenéznie a kegyetlen igazsággal; majd sértett vadként szurkál, fájdalmat akar okozni, a saját szerelmének felsőbbrendűségével kérkedik, önnön nemességét és érzelmei hevét állítja szembe a férfi csapodárságával, mintegy erkölcsi magaslatról kárhoztatva azt. A dühkitörések után szerelméről biztosít, boldogságot kíván a férfinak, hisz mi mást kívánhatna az, aki szeret; majd tagad, minden valaha volt csókot és ígéretet hamisnak nyilvánít, visszamenőleg semmisíti meg azt, ami szép volt, csak hogy még jobban fájjon. S mindezek után jut el a higgadt beletörődésig, a fájdalom és a magány „nemes” elfogadásáig, addig, amikor el tudja engedni a férfit – ám saját szenvedését nem…

„A szív minden hajlama azé a bálványé, amelyet emelt magának, se gyógyítani, sem elfeledtetni nem lehet első sérüléseit, a szenvedélyek, melyek segítségére sietnek, s iparkodnak kitölteni ürességét, vagy fájdalmát enyhítenék, hiába kecsegtetik új érzelemmel, sosem élheti át még egyszer azt a  régit. A szív voltaképpen nem is vágyik a gyönyörre, melyet hajhász, s ha eléri, csak arról győződhetik meg: nincs számára drágább elmúlt fájdalmai emlékeinél.”

Az elhagyott apácalány levelei először 1669-ben kerültek kiadásra Párizsban, mégpedig Chamilly gróf, a levelek címzettjének fordításában – legalábbis így szólt sokáig a hivatalos álláspont. Azonban időről időre felmerültek kételyek a levelek eredetével kapcsolatban, Rousseau-tól korunk irodalomtudósainkig többen állítják, hogy a leveleket egy irodalomban jártas férfi írta, mint ahányan kitartanak amellett, hogy egy megsebzett fiatal lány alkotásai.  Ami tény, hogy a levelek egymásutánisága inkább hajaz egy tudatosan megkomponált „történetre”, mint egy zaklatott szerelmes vallomásaira, miként a nyelvezet és az irodalmi igényű fogalmazás is inkább egy, a közönségnek író szerzőre vallanak, semmint egy saját szenvedésének ketrecében vergődő elhagyott nőre. Arról nem is beszélve, hogy én például nem tudom maradéktalanul elhinni, hogy egy vidéki zárda lefojtott levegőjében felnőtt leány ilyen szókimondó, kitárulkozó, sebzettségét ily nyíltan világba kiáltó leveleket írt volna.

Ha épp érzelmesebb hangulatban vagyok, hajlok arra, hogy mégis, és sajnálom a kis apácalányt, aki sosem tapasztalhatta meg az igazi szerelmet, és tisztességét, szívét, egész valóját egy méltatlan férfi lábai elé helyezte. Ám józanabb pillanataimban szinte biztos vagyok benne, hogy a kétkedőknek van igazuk, és ez a levélfolyam valójában a korabeli párizsi közönség igényeit kielégíteni hivatott irodalmi mű – melyet tán egy olyan férfi írt, aki nagyon szerette volna azt hinni, hogy egy nő valóban ily fájdalmas szenvedésre kárhoztatja magát, mert elhagyta. De tán mindegy is – a Portugál levelek mindettől függetlenül, önmagában gyönyörű olvasmány. 

Kiadó: Helikon

Fordította: Szabó Magda

 

Jack Kerouac: Úton - az új kiadás apropóján

Az Úton itthoni fogadtatás-története valójában inkább a „befogadó közegről” árul el sokat, a hatvanas évek pártállami irodalompolitikájáról kiállított bizonyítványként olvasandó. Érdek fűződött hozzá, hogy – ha késve is – kiadják ezt a könyvet: a benne megfogalmazott nemzedéki társadalomkritika ugyanolyan jól jött a hatalomnak, mint a szöveget körüllengő „nyugat-bukásszagú” dekadens tehetetlenségérzet. De rettegtek is tőle, hiszen a szereplők hatásosan tálalt személyes szabadságfoka és a megfogalmazás is szétfeszítette az itt felállított kultúrpolitikai kereteket. Sajátos és megalkuvásoktól sem mentes küzdelem előzte meg a honi megjelenést – aztán a konszolidáció egyik megengedőbb hullámában a ’66-os első, Magvetős kiadást Déry György fordításában végül ugyanúgy az olvasók elé engedték, ahogyan a szintén abban az évben kiadott Üvöltés - vallomások a beat-nemzedékről-t. Emez szigorúan megszűrt, cseppenként adagolt kivonata volt a beat-nemzedék, Ginsberg, Burroughs, Gregory Corso sokszínű művészetének, amaz kissé jellegtelenre, vagy mondjuk úgy: Steinbeck stílusára hangolta a saját-ízű angol eredetit – de persze sok szempontból a tény ment csodaszámba, hogy ezeket a könyveket akkor egyáltalán kiadták.

A könyv 1983-ban jelent meg aztán újra nagyobb példányszámban; az Európánál, Bartos Tibor fordításában – szélesebb körben ekkor lett ismert; mondhatjuk úgy is, valójában ekkor került a köztudatba. Érdekes, ez a hatalmas „időcsúszás” akkoriban az élet része volt – talán a legfelfoghatatlanabb egy mai fiatalnak: hogy aki nem volt „tűzközelben”, az bizony a nyolcvanas évek elejéig nem kapta meg zenében, gondolkodásmódban, filmben és irodalomban a hatvanas évek valódi velejét. Többek közt értelmezhető formában e könyvet sem, a maga kibicsaklott „tudatmódosító hatásaival”. Bartosnak sem volt egyszerű dolga – egy nemzedéki szlengben írt művet kellett magyarítania úgy, hogy a mi akkori közbeszédünkben ennek a szlengnek valójában nem volt beszélt megfelelője. Ott van rögtön a „beat” – Bartos Tibor „vert”-nek fordítja: így jön létre magyarításában a „vert nemzedék”; így kap nevet a háború utáni Amerika új-konzervatív légkörének beilleszkedni képtelen fiatalsága. A beat valóban szakadtat jelent, lerongyolódottat, kiégettet – de hamar társult e szóhoz a „pillanat dinamikájával együtt élő”, „a zene lüktetésében feloldódó”, „a szabadságot konvenciómentesen megélő” jelentéstartalma, ami minden, csak nem „vert”. A teljes asszociációs tartalom lefordíthatatlan maradt. Milyen érdekes: Dean Moriarty kedvenc szava, a „dig” nagyjából mostanra kapott tartalmilag pontos, szlengbeli magyar megfelelőt, amely legalábbis körülbelül ugyanazt a funkciót tölti be az élőbeszédben, s ez a „vágod”.

Bartos Tibor mellett szól, hogy az eredeti regény hangulatából a maga módján szeretett volna minél többet átmenteni. S ellene, hogy ezt (nem is egy) erőltetett, sehol nem beszélt szleng megteremtésével próbálta elérni. Lássunk példát:

- Leég a köpeny, ha így megzavarod, te! Egy kicsit lassabban nem lehetne, a hétszázát!
- Igazán kilencvennel mentem? - hüledezett Eddie. - Észre se vettem ezen a sima úton.
- Ha nem csipkodod magadat annyira, még eljutunk Grand Islandbe ép bőrrel.

Nézzük meg, hogy szól ez a részlet M. Nagy Miklós friss fordításában:

- A fenébe, fiú, leég a köpeny, ha így megzavarod. Nem tudnál kicsit lassabban hajtani?

- A csudába, tényleg kilencvennel mentem? – mondta Eddie – Észre se vettem ezen a sima úton.

- Csak lassan a testtel, és akkor mindannyian ép bőrrel eljutunk Grand Islandbe.

Látható, hogyan kísérli meg a régi fordítás a hangulatot átültetni, mintegy a saját szóalkotások és mondatszerkezetek által – adott esetben (megzavarod, csipkodod) mesterséges nyelvi adalékokkal teremtve meg az eredeti angol maga nemében szokatlan megoldásait. Holott csak annyiban volt az is szokatlan, hogy az idézett párbeszédben az akkori „köznyelvi fordulatok” használatával élt, az irodalmi angol helyett. Bartos érzékeltetni szerette volna azt is, hogy egy farmer beszél. Az M. Nagy Miklós által átültetett szöveg „tudja”: a farmer és Eddie, a „városi gyerek” alig is beszél másképp – az új fordítás úgymond „tahótlanítja” a magyar szöveget.

Nézzünk egy másik részletet:

- Hát eddig eljutottunk volna, gyerekek - állapította meg az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megvizsgálta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból. Imbolygott robogás közben. - Ideje, hogy eldöntsük, mit teszünk a jövő hetünkkel. Legfőbb ideje. Hűm! - Azzal hajszálra elkerült egy öszvérfogatot. Öreg néger baktatott vele. - Az ám! - kapott észbe Dean. - Az ám! Nézzétek jól meg, és zökkenjetek bele a kerékvágásába! - Lassított, hogy megfordulhassunk, és szemügyre vehessük a két öreg párát. - Az ám! Én a másik fél karomat is odaadnám, ha megtudhatnám, mi föl a fejében, mi a végső véleménye az idei sonka meg az idei tarlórépa irányában.

Itt már apró, de jellemző értelmezési zavarokat is felfedezhetünk, ha hozzáolvassuk az új fordítást:

- Hát jól van, gyerekek – mondta az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megtapogatta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból, előre-hátra ringott, miközben mindezt csinálta és vezetett. – Eljött az idő a számunkra, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk a jövő héten. Feltétlenül. Ühüm! – Kikerült egy poroszkáló öszvérfogatot; egy öreg néger ült rajta. – Figyi! – üvöltötte Dean. – Figyi! Nézzétek meg jól! És most képzeljétek el a lelkét – álljatok meg egy pillanatra és képzeljétek el! – Lassított, hogy megfordulhassunk és megnézhessük a keservesen zötyögő öreg bokszost. – Ó igen, nézzétek csak meg, én a fél karomat is odaadnám, hogy megtudhassam, milyen gondolatok vannak a fejében; szíves-örömest belemásznék, és kideríteném, mit gondol szegény pára az idei répalevélről és sonkáról.

Van néhány apró tévedés a régi fordításban, amely a kifejezések másodlagos értelme homályban maradásának köszönhető. A részlet alapján Bartos Tiborhoz a regény társadalmi „szövegkörnyezetéből” nem jutott el sok, és az is túlságosan szűrve. Érdekes ez, annak fényében főleg, hogy közben megszületett például a Kenguru – amely a szellemiségét tekintve sokat merített Kerouac könyvéből. Az alkotó ember számára határon innen is sokat tisztult a nyolcvanas évekre a kép. Ennek ellenére a fordító a könyvnek nem egy pontján sétál el így a kifejezés átültetése mellett, marad meg egyfajta nyelvi esetlenségben. És ezek a kizökkentő momentumok teszik ma igen nehezen fogyaszthatóvá a fordítását. Érdemes megfigyelni azokat a finom elcsalásokat is, amivel a sajátos szocialista irodalompolitikai követelményrendszernek felel meg – s milyen érdekes, a „bokszos” M. Nagynál talán épp egy hasonlóan egyezményesen betartandó, mai társadalmi taburendszer terméke.

És mivel most elsősorban a regény újrafordításának apropóján gondolkodom a szövegről, nem megyek bele abba sem, mennyire jellemzően leereszkedő Dean-Neal hozzáállása a „látványhoz”, s mennyire pontos a jelenet félig ösztönös, félig tudatos írói rögzítése. Ehelyett inkább szeretném érzékeltetni a beat-nemzedék legfontosabb irodalmi újítása, az egyfajta „lélegzet-próza” által megteremtett szövegritmus átültetésének nehézségeit:

Alig ugrottunk ki, már az utca túlsó felén majd ledöntött a lábunkról egy veszett tenorszakszis I-JA! I-JA! I-JA! nyerítése, az ütemes taps és a közönség ordítása: "Adj neki!" Dean rontott át az utcán az égnek szegett hüvelykujjával, és belevegyült a hangzivatarba. - Hadd szóljon! - Színesek az ünneplő ruhájukban a bejárat előtt erősítőként működtek. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóján szorongtak a zenészek, és kalapban fújtak el a nép feje fölött. A nép meg rázott. Lepusztult lujzák kóvályogtak a fal mellett pongyolában, üres üvegek görögtek a majomsziget körül. A lucskos klotyóknak vezető sötét folyosón férfiak és nők dőltek a fainak, itták a whiskyvel vadított bort, és köpködtek. A tenorszakszis kalapban fújta szárnyaló változatait, az I-JA! sziklaszálon pilinckázott - majd lendületesebben: I-dili-JA! A nagy garázda fekete dobos meg tömött alája a csikkheges dobján, nem nézett sehova, csak csépelte, bimm, diribimm, bimm. A banda úgy ment utána a 'tenorosnak, mint aki az isten lábát megfogta. De tudta mindenki, hogy megfogta. Dean a fejéhez kapkodott, nem is volt feltűnő ebben a veszett kavargásban. Mind a tenorosnak szurkoltak, a szeműket forgatták, és ordítottak, hogy hajrá egyedül, az meg lement guggolásba, és felegyenesedve megint kiemelte tiszta nyerítését a lárma öbleiből. Keszeg néger nő dörgölőzött a szakszi tölcséréhez - a szakszis meg csak böködte: I! I! I!

Érdemes megfigyelni, ehhez képest hogyan használja a zenei és szub-kulturális terminológiákat M. Nagy Miklós. És hogyan használja a központozást – avagy elhagyását – a szövegritmus áradásának féken tartására. Az új fordításhoz képest a Bartosi szöveg nemcsak az ügyetlen terminológia okán nem „zenei”:

Kiugrottunk a meleg őrült éjszakába és már hallottuk is egy veszett tenorszaxis „Í-JÁ! Í-JÁ! Í-JÁ!”-ját meg az ütemes tapsot meg a közönség kiabálását: „Gyerünk, gyerünk, gyerünk!” Dean azonnal rohant át az úton feltartott hüvelykujjal és azt üvöltve, „Fújjad, tesókám, fújjad!” A bejárat előtt egy halom színes álldogált az ünneplőruhájában, lelkesen visítozva. Fűrészporral felhintett lebuj volt, tenyérnyi dobogóval, ott szorongtak a srácok kalapban, és fújtak el az emberek feje fölött, őrült egy hely; olykor bolond, slampos asszonyok jöttek-mentek pongyolában, üres üvegek görögtek a sikátorokban. A hely végében, a lucskos klotyókon túli sötét folyosón férfiak és nők dőltek a falnak, itták a whiskyvel vadított olcsó bort, és köpködték a csillagokat. A kalapos tenorszaxis épp egy csodálatos impró csúcsára hágott, s az emelkedő-süllyedő riff az „Í-JÁ”-ból átment az őrültebb Í-dil-lij-já!”-ba és együtt zengett a csikkheges dobok görgő robajával, amiket egy drabálisan és brutálisan nagydarab bikanyakú néger csépelt, akit nem érdekelt semmi más, csak szadizta a szerkóját, brimm, ritil- bumm, brimm. Hullámokban áradt a zene és a tenorszaxis elkapta és mindenki tudta, hogy elkapta. Dean a fejét markolta a tömegben és a tömeg megveszett. Bíztatták a tenorost, hogy el ne eressze, kiabáltak, a szemüket forgatták; az meg leguggolt a hangszerével, a lárma fölé ívelő tiszta kiáltássá röpítve a szaxija rívását. Magas, vézna néger nő dörgölődzött a szaxi tölcséréhez, a szaxis meg csak böködte: „Ií! Ií! Ií!”

A régi fordítás a fentebb bemutatottakhoz hasonló megoldások illusztris gyűjteménye – s most, hogy magyarul is olvasható az eredeti tekercs: a Kerouac eredeti elképzelése szerinti Úton; valóban időszerű volt a „szerkesztett változat” újrafordítása is. A rendszerváltás óta eltelt idők könyv- és filmdömpingje után (s azután, hogy végre felvettük a „megjelenési ritmust”) a jelen kiadás fordítójának: M. Nagy Miklósnak azért jelentősen könnyebb dolga volt – mégis, a fordítás nehézségeit igen szemléletesen foglalja össze az eredeti tekercs előszavában. M. Nagy a maga részéről sokra becsüli, és szinte cenzúramentesnek tekinti a régi fordítást - ahogy nem egy helyütt megjegyezte: hasznára vált, hogy Bartos fordítását is használhatta bázisul, s mint láthattuk is, nem egy jól sikerült fordulatát egy-az-egyben emelte át a magáéba. 

Mindezzel együtt láthatjuk azt is: szükség volt már erre az új interpretációra - hogy ifjaink ne álljanak annyira értetlenül a könyv kultusza előtt, mint annak idején közülünk sokan. Akkor is, ha ma már inkább kortükör ez a könyv, semmint „egy életérzés kiáltványa”. Nem egy generáció számára sokat jelentett – de valójában tipikus „nemzedéki regény”. Igazából kíváncsi vagyok, a maiaknak mennyire szól, mi szólítja meg őket ebből a könyvből – hogy mit szól hozzá a mai ifjúság. Talán ebben az új formában lesz magyarul is a népszerűsége töretlen. A fordításon legalábbis nem múlik ezután… 


Kiadó: Európa
Fordította: M. Nagy Miklós

Cassandra Clare: Az angyal

Cassandra Clare A végzet ereklyéi sorozata (Csontváros, Üvegváros, Hamuváros, Bukott angyalok városa – eddig…) az elmúlt évek egyik legkedveltebb ifjúsági fantasy szériája –amit ugyan régóta szeretnék elolvasni, eddig nem került rá sor, így meg, hogy már négy rész jelent meg, és tudtommal még nincs vége, kétszer is meggondolom, hogy belevágjak-e. Kapóra jött hát, hogy idén nyáron magyarul is megjelent az előzménysorozat, a Pokoli szerkezetek első része, Az angyal. Mivel a két széria közt lényegi összefüggés (állítólag) nincs, s utóbbi egy évszázaddal korábban játszódik, nem hátrány, hogy nem vagyok járatos Clare világában, arra pedig pont alkalmas ez a sorozatindító kötet, hogy megismerkedjünk egymással, és eldönthessem, érdekel-e annyira A végzet ereklyéi, hogy bevállaljam a négy vaskos kötetet.

Tessa Gray, a tizenhat éves árva az Újvilágból érkezik Viktória királynő Londonjába – nagynénje halála után évek óta Angliában élő bátyját keresné, helyette azonban démonok fogságába esik. Két nővér, Mrs. Black és Mrs. Dark rabolja el, és vetik alá kegyetlen leckéknek, hogy előcsalogassák szunnyadó különleges képességeit – melyekről Tessa maga sem tudott. Mire a lány odáig jut, hogy elő tudja hívni, mi több, uralni tudja képességét, egy egész London alatti London tárul fel előtte: egy világ, melyet benépesítenek a démonok, féldémonok, vámpírok, boszorkánymesterek és árnyvadászok.

A lány hamarosan kiszabadul a Sötét Nővérek fogságából, és az árnyvadászoknak otthont adó Intézetben találja magát – ahol, amellett, hogy még többet megtanul az őt körülvevő világról, azt is kezdi kapizsgálni, hogyan vehetné hasznát képességének, és feléled benne a remény, hogy megtalálja eltűnt bátyját. Nem utolsó sorban pedig szívét megdobogtatja két fiatal árnyvadász, a kedves, szelíd Jem, akire mindig lehet számítani, és a zabolázhatatlan, gonoszkodó Will Herondale. Vajon megtalálják-e Tessa bátyját, leleplezik-e a sötét terveket dédelgető Alvilágiakat, élükön a titokzatos Magiszterrel, és mi szerepe van mindebben a pokoli szerkezeteknek?

Nos, minderre választ kapunk a regény során. Ne legyenek illúzióink, Cassandra Clare ugyan jól ír, nagyon jól, de azért túlságosan nagy meglepetéseket nem tartogat. Aki olvasott már egynél több manapság divatos young adult könyvet, félúton könnyedén rájön minden fordulatra, és értetlenül áll azelőtt, hogy a főszereplők vajh’ miért ilyen vakok, süketek, és ostobák. De ez legyen a legnagyobb bajom – a kiszámíthatóság ellenére ugyanis nagyon jól szórakoztam. A mechanikus szerkezetekkel, automatonokkal, gőzgépekkel, álcákkal tarkított London olyannyira hangulatosra sikeredett, hogy legszívesebben azonnal odarepültem volna. A viktoriánus kor amúgy is a gyengém, London nemkülönben, a steampunk pedig mostanában egyre többször köszön be az olvasmányaimban (gondoljunk csak a Soullessre, ami egyébként is rokon könyv).

A hangulat mellett nagy erőssége a könyvnek a kiválóan sikerült jellemrajzok sora. Azt többen kiemelték már A végzet ereklyéi sorozat kapcsán is, hogy Clare a műfajban szokatlanul nagy figyelmet fordít a jellemábrázolásra, szereplői épkézláb karakterek, van hátterük, személyiségük, érzéseik – a műfaj keretein belül még hitelesek is. Ezúttal sincs másképp, Tessa a kezdeti elesett kislányból komoly jellemfejlődésen megy át, az árnyvadászok pedig egytől egyig érdekesek és kedvelhetőek. Kis üröm az örömben, hogy a legizgalmasabbnak ígérkező szereplőre jut itt a legkevesebb figyelem, de úgy hiszem, ez a jövőben változni fog (na jó, icipicit utánanéztem…).

A fantasy kereteit adó világ sorozatkezdethez illően azért inkább vázlatos, sok a nyitott kérdés, de éppen csak annyira, hogy az olvasásélményt ne zavarja. Megtudunk ezt-azt a démonok és a nephilimek évezredes harcáról, a vámpírokkal és boszorkánymesterekkel kötött Szövetségről, a különböző képességekről, de még bőven maradt kifejtenivaló a következő kötetekre. Érdekes egyébként, hogy néhány hónap különbséggel másodszor találkozom hasonló műfajú könyvben a nephilimekkel – igaz, a korábban olvasott A szukkubusz dalában egészen más szerepkörben „tündököltek”.

Nem tudom, A végzet ereklyéi sorozathoz képest jobb-e avagy gyengébb a Pokoli szerkezetek, nekem, aki nem olvastam az „előzményt” (ami ugye igazából folytatás…), Az angyal kellemes nyári szórakozást nyújtott – de sokkal többet nem. Fordulatos, izgalmasan megírt ifjúsági fantasy, különleges világgal és jól sikerült szereplőkkel – kedvencem mégis a kifordított, steampunkos London alatti/melletti/feletti London, ami nyomokban (de csak nagyon nyomokban!) Gaiman Soseholjának Londonját idézte. Igazából amióta befejeztem Az angyalt, azt a könyvet szeretném újraolvasni. De azért azt hiszem, a Csontváros is megőrzi helyét a várólistámon…

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Kamper Gergely

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

Látom magam előtt olvasót, aki megveszi ezt a könyvet. Olvasó nem készül előre, csak úgy, az előzőek ismeretében kézbe veszi a könyvet, úgymond a következő Dick-et – nincs mit csodálkozni rajta, Philip K. Dick szövegei addiktív pszichedelikus anyagok, Dick csúf magyarsággal „magára szoktató író”, olyan, mint Vonnegut; s abban is olyan (van aki szerint még olyanabb), hogy a gyengébb dolgai is bőven megérik a kézbevételt. Olvasó még arra sem veszi a fáradságot, hogy a fülszövegbe belenézzen – tudja, hogy valami szokatlant és gondolatébresztőt fogdos úgyis. Nem is baj, ha nem teszi – ez bizony nem kézbe vett „gyengébb dolog”, nem széteső elektromos Lincoln, zseniálisan zavaros marsi időugrás; ez a Dick-i legjava. Látom magam előtt olvasót, és úgy vélem, csak akkor csalódik, ha keményvonalas fantasztikumrajongó, s ha nem lesz képes túltenni magát rajta, hogy kedvenc sci-fi szerzője ezúttal a realitásba delirál.

Egy megcsúszott lélek morfondíroz itt, fejezetenként egy, mindig más; mindenkinek a fejébe látunk, és mindenkinek a fejében látjuk a megcsúszást. Valahol irtózatos elégtétel lehetett ez az írónak, hogy meg tudta írni ezt a könyvet, ezt a nagyon megcsúszott könyvet egy folyamatosan valóságokban csúszkáló író – s hogy ilyen pontosra és kimértre szabta, hogy képes volt így kimérni ezt a Marin megyei családot a maga megcsúszásaival, mindenkit a magáéval. S mekkora pech, hogy egy olyan irodalmi közegben böfögte fel ezt a minőségi kórképet, ahol Albee megjelentette a Nem félünk a farkastólt, ahol Yates szórta a maga megcsúszottjait a könyveibe, ahol Phillip Roth hozta a kompromisszummentes, Updike a fogyasztható variációkat a megcsúszásokra. Ahol nyugodtan mondható, hogy Dick könnyedén tartja ezt a színvonalat a maga „mucsai Nem félünk…”-jével; ez óriási elégtétel lehetett – és mekkora csalódás, hogy valójában ezek után sem vették komolyan. Hogy ezek után sem vették egy szűk körön kívül „írószámba”.

Ami átkúszik a fantasztikumból – az eddig megszokott írói eszközkészletből –, az a kötelezően elmeroggyant alaphang: James. De ezúttal kényszeresen pontos ábrázolásban, ahol a fantáziára való érzékenység s annak valóságot megcsúsztató hatása ismétlődő motívumokkal terhesen is realista. James gumihornyoló szemétgyűjtő; jellegzetes Dick-i figura; életképtelen, megcsúszott lélek. S jönnek a kevésbé látványosan, de szintén megcsúszottak: Charley, a férj, Fay, a feleség (James húga), az ifjú házasok, Nat és Gwen, gyerekek, ló, kutya, birkák, szomszédok és ismerősök, pszichiáter és ügyvéd. Pompás menazséria, s az író szokatlanul jól kontrollálja ábrázoltukban önmagát. E kontroll remek, feszes szöveget teremt: Egy órán keresztül sárkányoztak…a gyerekek üvöltve követelték, hogy megfoghassák Fay sárkányának madzagát; szidták Fayt, amiért nem engedte nekik, de közben csodálták a sikerét. Csodálat és harag... Charley zihálva állt, fogta másodrendű sárkányának löttyedt madzagját. Fél mondatokban elpoklosuló viszonyok, feszes dialógusokban életek teljes júdásarcai. Az egymást folyamatosan elárulók viszonyai. Őszintétlen viszonyok. Ahol hamar érezhetjük úgy: James háborodottsága az egyetlen kiszámítható elem.

Viszont az Egy megcsúszott lélek vallomásai talán legborzongatóbb momentuma mégsem ez a végén magára ismerő dilis. Dick maga is kokettált az őrülettel egész élete folyamán – talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: az őrület drogokhoz hasonló tudat- és nézőponttágító hatásaival. James figurája nem az őrült „illusztrációja”, hanem az őrült „belső világa, szempontrendszere”. Az írói belehelyezkedés a figurába – amely alapkövetelménye a hiteles belső monologizáló narrációnak – maradéktalan. De itt kell megállni, és végignézni ezen a könyvön (s akár számtalan, jól vagy rosszabbul sikerült Dick-i látomáson). Mert az írói belehelyezkedés szinte kivétel nélkül minden szereplőnél ilyen minőségű. Ha a történet zökken is, ha olykor összecsapott is, ha visszatérő elemek, hogy ne mondjam, panelek tarkítják is a szövegeket – a szereplők szinte kivétel nélkül hordozzák az átélhetőség olvasót próbáló stigmáját. S mivel belülről hitelesek, a viszonyaik ábrázolása is hiteles. A könyv legborzongatóbb momentuma az utazás veszedelmes viszonyaink túlnyomásos mélységeibe.

S még valami. Az igazi „mélység titka”: a nő. Annyi eszelős női karakter után itt van valaki, aki akaratos, követelődző, számító de emellett kiváló társ egy férfinak: káromkodik, sziklát mászik, játszik – hajlandó kipróbálni bármit. Van érzéke a kalandhoz, a felfedezéshez – s aki úgy manipulálja az összes férfit maga körül, annyira valóságosan, hogy általa a könyv párkapcsolati bédekkernek is beillik. Annyi eszelős, kiszámíthatatlan női karakter után a gyakoribb, tapasztalható kiszámíthatóság, amellyel ennek ellenére nehéz bármit is kezdeni. Fay nem tipikus, hanem archetipikus. E könyv bizonyos párbeszédei biztosan eszembe fognak jutni, az életem megfelelő pontjain. És a szereplők bizonyos tükörbe nézései, alkalmanként. Mondhatnám: rég szórakoztam ilyen jól túlnyomásos, levegőtlen, Dick-i élve-boncoltatásom közben. S ez akkor is így van, ha egyébként jobban szeretem a szerző védjeggyé vált, tudatot tudományos fantasztikummal tágító határeset-világait, mint az amerikai kisvárosi sivárprózát.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Lissa Price: A testbérlők

Nem hittem volna, hogy engem young adult könyvvel még meg lehet lepni. Az utóbbi időben – sok más olvasótársamhoz hasonlóan – én is kezdtem megcsömörleni a sok fiataloknak szóló paranormális, fantasy, sci-fi és egyéb regénytől. Mostanában még a legjobban várt újdonságok is inkább csalódást okoztak, így hát már épp elhatároztam, hogy én ugyan YA-t többé nem. Ekkor már itthon várt rám Lissa Price könyve, A testbérlők, amitől nem vártam nagyon sokat – amikor a kiadó bejelentette, hogy a Könyvhétre kijön, azt se nagyon tudtam, mi ez. És tán épp azért, mert nem vártam tőle olyan sokat, pozitív csalódást okozott.

Az már egy ideje nyilvánvaló, hogy a vámpírok, vérfarkasok, tündérek és egyéb paranormális izék helyét átvették a disztópiák. Ez a divat egyelőre tartja magát, és ha arra gondolunk, mekkora keletje volt mindig is a világvége-sztoriknak (és ez csak rosszabb lesz…) várhatóan még egy ideig tartani is fogja. Amit a magam részéről csak támogatni tudok, mert még a legostobább disztópiában is több gondolkodnivaló van, mint egy „hopp, a szomszéd srácról kiderült, hogy vérvakond, de én szeretem, akkor most mi lesz” jellegű sztoriban. A disztópia kérdéseket vet fel, hol jobbakat, hol rosszabbakat, az ifjú olvasó meg szerencsés esetben elgondolkodik azon, hova juttatjuk a világunkat, ha így folytatjuk. És akkor már megérte – más kérdés, hogy mint minden műfajban, természetesen itt is becsúsznak néha borzasztóan megírt művek. Szerencsére Lissa Price könyve nem tartozik ezek közé, sőt!

Észak-Amerika államai vesztesként kerültek ki a legutóbbi pusztító háborúból – melyet homályos ellenféllel, homályos célokért vívtak. Rakétáikra a másik fél még szörnyűbb fegyverrel: gyilkos spórákkal válaszolt, vegyi támadásaival gyakorlatilag kiirtva a felnőtt korú lakosságot. Csupán a gyerekek és a hatvan év felettiek maradtak életben – azok, akik minden járvány idején a leghamarabb kapják meg az oltásokat. A társadalom drasztikusan kettészakad: szépkorúakra, akik a tudomány vívmányainak hála akár kétszáz évig is elélhetnek, és fiatalkorúakra, akiknek – ha nincs idős rokonuk, aki gondoskodna róluk – nincsenek jogaik, nem lehet tulajdonuk, nem dolgozhatnak, nem kapnak még alapvető orvosi ellátást sem.

Egy beteg, mai ésszel felfoghatatlan, ám – ismerve az emberi nem kivételes tehetségét önmaga tönkretételére – elképzelhető világ alakul ki, ahol a szépkorúak saját jólétük, egészségük, szépségük, fittségük érdekében akár fel is áldoznák a kiszolgáltatott fiatalkorúakat. Vannak komoly logikai buktatók a regényben, és nagy kérdés, hogy el tudjuk-e hinni, hogy az egykori jóságos nagymamák, nagypapák saját fiatalságuk illúziójába belebolonduló gátlástalan őrültek lesznek; de ha elfogadjuk a regény alapvetését, utána jól fogunk szórakozni.

Callie Woodland egy az utcán élő gyerekek közül: szülei meghaltak, nagyszülője nincs, beteg kisöccsével próbál túlélni – menekül a rendfenntartók elől, bujkál, lakást foglal, lop, hazudik: bármit, csak elkerülje a kényszermunkát vagy a börtönnek is beillő intézetet. Amikor kap egy egyedülálló lehetőséget, hogy testét gazdag szépkorúaknak bérbe adva iszonyat sok pénzt keressen, nem sokáig habozik. A technika csodájának hála, aki meg tudja fizetni, bérbe vehet egy fiatal, tökéletes testet, melyet aztán meghatározott ideig sajátjaként hordhat – miközben valódi teste gondos kontroll alatt pihen, a fiatal tulajdonos elméje meg hosszú álomba merül.

Nem tudom, mennyire eredeti ötlet, de én magam még nem találkoztam ilyesmivel. Viszont érdekes gondolat, és rengeteg kérdést vet fel. Egyfelől, hogy meddig megyünk el a pénzért, mennyire „adjuk el” magunkat, hol húzódik a határ az alkalmazkodás, a túlélés és a prostituálódás között, és vajon a test árucikké degradálásával mi marad az emberből? Másfelől, ott a másik oldal, akik ezt a „szolgáltatást” igénybe veszik: vajon meddig megyünk még el a fiatalság, szépség, fittség hajszolásában? Mikor lesz elég, mikor mondja azt az ember, hogy van, amit úgy kéne hagyni, ahogy a természet megalkotta? Mikor látjuk be, hogy nem normális, ha ötven éves emberek tizenötnek maszkírozzák magukat, és még azt is hiszik, hogy ettől úgy is viselkedhetnek, mint egy tizenöt éves? Ezek persze így, expliciten nincsenek kimondva a könyvben, de ha az ember nyitottan áll hozzá, hasonló gondolatok ébredhetnek benne – és ahogy írtam, ha egy YA gondolkodtat is, az nem hátrány.

Természetesen Callie „testbérlése” során valami balul sül el – a lány öntudatra ébred, és bérlőjének életét kezdi élni, míg rá nem jön, hogy valami még annyira sem stimmel, mint elsőre hitte: szép lassan egy összeesküvés részese lesz, aminek nem tudja, mi a tétje. Aztán megtudja… és jön a világmegváltás. Ne legyenek illúzióink, a cselekmény azért a műfaj minden kritériumának megfelel, és sok újdonságot nem hordoz: többszörös átverések, pörgés, némi szerelmi szál, pörgés, barátok és árulók, pörgés. És a végén egy nagy-nagy fordulat, ami után a fiatal olvasók álla valószínűleg a padlót súrolja – ellenben aki olvasott-látott már ezt-azt, csak jóízűen legyint, hogy már megint…

Lissa Price nagyon megtanulta az amerikai stílusú kreatív írást: gyors tempójú, izgalmas, fordulatokban gazdag ifjúsági thrillert írt, ami van annyira élvezetes, hogy feledtesse a bakikat, hiányokat, az egész világ vázlatosságát és a sematikus mellékszereplőket. Nem mondom, hogy a műfaj kiemelkedő darabja, mert nem az, irodalmi értéket keresni benne pedig nyilvánvaló ostobaság lenne, de szórakoztató regény és képes volt arra, ami sok jobb könyvnek sem sikerült mostanság: maximálisan kikapcsolt. Egy próbát érdemes tenni vele.

Kiadó: Agave

Fordította: Fischer Anna

Jack London: Alkoholmámorban

Ha valaki a viccesen ötletes borító alapján választja ki ezt a könyvet, benne van a pakliban, hogy csalódni fog – s valamilyen szinten akkor is, ha a fülszöveg alapján választ. Hisz valóban van itt érzékletesen ábrázolt kocsma és közösségdeformálás, testi és lelki kínoknak gyönyöre, meg alkohol általi önlebomló elmeszárnyalás – hogy pár igen sikerült képet ideemeljek Hagymásy András ajánlójából –, de más is van, és máshol a hangsúly. Ez a könyv inkább ironikus, mintsem humoros; inkább önélet- semmint részegségtörténet-írás, de leginkább bújtatott társadalomrajz és korrajz, hogy ne mondjam, propaganda – mindazonáltal az általam eddig olvasottak közül tán a legintelligensebb részegkönyv. Adomáz, mesél, igazi kocsmaasztali-bölcselkedő módon, s az könnyen meglehet, hogy olvastán a legszentebb szent is rákívánna némi mámorra – még ha a deklarált cél épp a lebeszélés volna is, a bújtatott cél pedig egészen más.

Érdekes a szerző viszonya könyve pohárban lötyögő „tárgyához”. Hiszem is meg nem is ezt az iróniával alaposan átitatott önostorozást – mert a szép ritmusosan visszatérő „ne tegyétek, ti legények” jellegű szövegbetéteken túl az író biza jó alkoholista módjára kérkedik az állóképességével, ízesen adomáz az egykori nagyivászatokról, a „sokak által azóta is emlegetett” legendás berúgásokról – úgy, ahogyan azt mindenki teszi, aki több-kevesebb rendszerességgel, de fogyaszt: elregéli a jól mesélhető, csattanós sztorik tömegét gyermekkortól érett felnőttkorig. Ügyelve rá, hogy első pillanattól mintegy áldozata legyen a megesett szeszeseteknek – s ez az áldozatság akkor is szem előtt maradjon, amikor John Barleycorn (az alkoholnak árpa és a kukorica nevéből képzett megszemélyesítő csúfneve) barátságát az ifjú Jack maga keresi – amikor vele utóbb már önként paroláz.

Van is mivel kérkedni, mert ha hihetünk Jack Londonnak, ifjúkora elfogyasztott alkoholmennyiségébe egy vékonyabb dongájú legény többször is simán belefúlhatott volna. Számomra azért sokkal fontosabb az alkoholizmustörténetbe belecsomagolt önéletírás, a sajátos szeszirodalmi tükör, mert a legpontosabban meséli el, mennyire az életét írta a szerző minden művében. Egyrészt volt mit megírnia, nem kellett kiötölnie meséket, elég volt optikailag kicsit elcsalni a vele megesettek nézőpontját, s máris előttünk állnak a novellák, a regények. A kalózhajó, a szövőgyár, Klondike viszonyai, a kalandvadászatok, a csavargás, a gyári robot ugyanúgy, ahogy Martin Eden  rohamtempójú önművelése és írókarrierje. Egymás után jutottak a könyvek az eszembe, ahogy ennek az igen hányatott sorsnak a lépcsőfokait taglalja az Alkoholmámorban, s jutottak eszembe azok a vágy építette optimista befejezések – a felemelkedés elképzelt rövidebb útjai a valóság igen rögöse helyett. Másrészt a vég, amit nem lehet feledni – a birkózás a neurózissal, az alkoholba (is) csomagolt halálvágy, az említett nagyregény, mint sorsbeteljesítő jóslat. Egy olyan ember regénye és élete, aki végül nem bírta tovább cipelni a saját magára rakott súlyokat; s aki – akárcsak a mi József Attilánk – hiába szórta szélbe irodalmi segélykiáltásait.

Az a gyanúm, hogy az írónak a könyv megjelentetése idején – a tükörbe nézés keserű momentumain túl, ahol szembesül a maga illúziók által pozitívra hangolt írásművészetével – nem a szesszel való nyilvános szembenézés, hanem a jól megalapozott politikai vélemény vállalása (a nők szavazati jogának támogatása), az alig rejtett propaganda jelenthette a legfontosabb mondanivalót. A könyve keretét adja a választójogról szóló szavazás, azzal kezdi és azzal fejezi be - úgymond a szeszes sztorik férfias „mézesmadzagjának” két végét e kérdés feszíti ki. S hallgassuk például Jack, a csavargó szavait: „Onnan lentről megfigyelhettem e társadalom szerkezetét. Láttam, hogyan forognak a társadalom gépezetének kerekei, és láttam, hogy a kétkezi munkát egyáltalán nem becsülik meg úgy, mint ahogy azt a tanítók, a papok és a politikusok igyekeznek velünk elhitetni. A szakma nélküliek tömege tehetetlen horda. De ha az ember mesterséget tanul, akkor is kénytelen valamilyen szervezethez tartozni, hogy foglalkozását űzhesse… sehol sem tapasztaltam, hogy valakit vagy valamit megbecsültek, vagy tiszteletben tartottak volna.  Ha a munkás megöregszik, vagy baleset éri – kimustrált gép. Sok olyan sorsot láttam, mely minden egyébnek nevezhető, csak éppen az élet emberhez méltó befejezésének nem”. Csak hogy világos legyen, mennyi mindenről esik itt szó a pia mellett…

Szóval többfenekű könyv ez, mint amit a csomagolása sugall, a harsány felröhögések mellett időnként keserítő részletekkel. Mindezzel együtt nagyon ránk fér, érintettségtől függetlenül, hogy a pohár mellett avagy helyett kézbe vehessük Jack London könyvét John Barleycornról. Mert – minden korba záró illúzióján túl – sajnos nemcsak az alkohollal kapcsolatos aggályai érvényesek ma is. És mert valójában ez a könyve is igen szórakoztató olvasmány.

Kiadó: Alinea

Fordította: Bartos Zoltán

Pilinszky János: Apokrif - értelmezési kísérlet egységnyi vers dózisától részegen

(Előbeszéd: Ez egy négy éves írás. Ilwerannak jutott eszébe, miközben pakolta át a régi címünkről a bejegyzéseket, hogy ezt ne dugjuk el az időrendbe. A blog előző címén ez volt messze a legolvasottabb szöveg - amit nem gondoltunk volna, sem én, mikor írtam, sem Ilweran, mikor anno felpakolta. Úgyhogy szóljon a szelíd szavú makacsság, az összetört próféta, a sikerbe szédülés előtti utolsó hangján, a kedvenc versem erejéig. Versértelmezési kísérlet jön, mélyen szubjektív és vállaltan amatőr. Kinek nem kedvenc műfaja, lapozzon.)

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre

A világvégi esett földeké,

S megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a felkelő napot,

Mint tébolyult pupilla néma és

Mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

(Kihagyott, elveszett könyv, apokrif, valahova a Jelenések Könyve tájára képzelem. Ha elhagyatnak mindenek, az ítélet megtörtént. Külön kerül az egeké. Tehát nincs az ítélet után menekvés, a felkelő nap a tébolyult vadállat, a sátán szeme. A költő leszámol saját állandó metaforáival. „A világvégi, üres kutyaólban is aranykori, ugyanaz a nyár” mondta Pilinszky a beteljesült szerelem, az Aranykori töredék című versében, de immár külön kerül a kutyaólak csöndje, nincs egyesülés, az aranykor véget ért. A madarak – szabad választásunk gyönyörű szimbólumai - ketrecben égnek – A szerelem sivataga -, bevérzik a mennyet a röptükkel – Baleset -. A csillagok is eltűnnek a költő verseiből, ha ítélet van, ha az ég üres, nincs miért felnézni többé.

Folyvást utalnom kell a többi versre, mert a költő „a” verset írta egész életében, kevés szavú költészet ez, nemcsak a használt szókészlet tekintetében. A versek szövete egyben adja ki a vágyott mondhatót. Orbán Ottó mondta: ha a költészet egy hatalmas léggömb egy égig feszülő kötélen, akkor Weöres a kötél nélkül szálló gömb, míg Pilinszky az égig feszített madzag. Ez a mélyen vallásos, ugyanakkor önmagával szemben kérlelhetetlenül szigorúan, prófétaian intellektuális ember „megfeszítése”, a kísérlet Isten megértésére.)

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

     És értitek a múlandóság ráncát,

     ismeritek törődött kézfejem?

     És tudjátok nevét az árvaságnak?

     És tudjátok, miféle fájdalom

     tapossa itt az örökös sötétet

     hasadt patákon, hártyás lábakon?

     Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

     a rézsut forduló fegyencfejet,

     ismeritek a dermedt vályukat,

     a mélyvilági kínt ismeritek?

     Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

     a haragos ég infravörösében.

     Így indulok. Szemközt a pusztulással

     egy ember lépked hangtalan.

     Nincs semmije, árnyéka van.

     Meg botja van. Meg rabruhája van.

(Amit a Francia fogoly-ban, meg még annyi versben: szól a költő tapasztalata a háborúról, arról a botrányról, amit egymással tettünk-teszünk, amit megtapasztalt maga Pilinszky is. A létezésünk jelenének kedvesen koszos, alig átlátszó üvegén át – ahol mindig máshol és mással történnek ezek a borzalmak, mi csak a hírláda kék derengésében kapunk belőle ízelítőt – torz kívülállásunk biztonságában ülve ez a vállalás idegen lehet. Mi nem akarunk felelősséget vállalni embertársaink tetteiért, jobbára a magunk tetteiért sem, nemhogy. Pilinszky számára az ítélet valósága a kötelezvény, hogy a mellettünk-bennünk „élő” botrány felelőssége alól kibújni nem lehet. Persze tenni ellene sem több mint tűzvészből vak macskát menteni, legfeljebb vállalni lehet a bűnt. Ez a vállalás az árnyék, ez a rabruha.)

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat és ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

(Mert aki szólt éjidőn, aki látja a lázas fácskákat és ágacskáikat, az az aranykor, a paradicsom fája, s ezek a vesszőnyi fák, palánták mi vagyunk, a borzalmak kora utáni gyermekek. Akik nem tanultak – miért is tanultak volna. Nem vesszük észre a saját kisszerű gyűlöleteink lángjában a nagy gyűlöletet, hamar fel-és ellobbanó vágyaink hánynak-vetnek bennünket az időben előre, terveink légvárak, akaratunk foszló szó. Mert ítélet alatt vagyunk, elítéltettünk, ez itt megannyi magán-pokol, kinek mi jár. És a vonuló költő-alteregó se más, ő sem vonódik ki az ítélet hatálya alól, pusztán azáltal, hogy látja azt.)

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfúló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

(Mert mi az értelme a hazatérésnek? A tékozló fiú belátja, nem boldogul maga, hazatér, ahol gyermek, ahol az ősi rend visszafogadja, a maga korlátai közt is létező biztonságával. Vissza a gyermekkorba. A tiszta hitek és biztos ítéletek világába, a bizalom világába, a felhőtlen és fertőzetlen boldogságba. Vissza a gyermeki hithez.

Mert akit itt a költő szólongat az nem a szerelme, nem az anyja, nem a másik ember, az a gyermekkor Istene. Akit hitben neveltek, tudja, miről beszélek. Akit nem, az próbálja elképzelni azt a biztonságérzetet és naiv bizalmat, amit az ember gyereke ilyenkor a maga gyermeki módján táplál. Ezt az Istent veszik el tőlünk először, olykor a legjobb szándékkal, és általában azok, akikben megbízunk, akiket szeretünk. Mert érzik a veszélyét, miféle védtelenséget generál mindez. Milyen csodálatosan széles sérthető felületet tár a világnak, amely aztán a maga bárdolatlan módján ezt fel is harapja.

A tékozló fiú toposza a lázadásé. Fellázadunk a szüleink hamis értékrendje, hamis biztonsága, szabályai, de legfőképp a sajnálatosan sajátos önáltatás ellen, amit a kamasz szeme kíméletlen élességgel vesz észre. A hazatérés gesztusa ilyen szempontból szent, hiszen amíg a szülő az elszakadást, addig a hazatérő ezt az önáltatást és hazugsághalmazt bocsátja meg – leggyakrabban a maga önhazugságaival való szembesülés után -, így mindkét fél engesztel és engesztelődik. Ez a visszafogadó rend értelme – hiszen az elszakadás gesztusa a szülők szemét is rányitotta az okra, máskülönben nem fogadnának vissza szívből, igazán. Csakhogy az ítélet fényében mindez kevés. Mert:)

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan, égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyú terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

(A megbocsátás kevés, mert a megbocsátás még nem szeretet. Pál mondja: „ha az angyalok nyelvén szólok is, de szeretet nincsen énbennem, olyan vagyok, mint a zengő érc, a pengő cimbalom” – gyönyörű hang a pengő ércé – a harangé, vagy a zene, de elzeng, hallani még, ahogy rezgeti a levegőt a hang, aztán elhallgat, vége. Ez Pál mondatának értelme: szeretet nélkül nem születik időtlen. Ami az időbe zárt, a pillanat legyen bármilyen tiszta és szentelt, meghal, mint minden, amit az idő sodor magával. Ami az időben van, annak élete van, és szükségképpen halála. Hangokat ad egy torony teste, szól az esteli harangszó, de e szépség az ítélet fényében pusztán iszonyú teher. Az emberi beszéd, az Istent megszólítani képes gyermeki ima elveszett az idővel, nem tér vissza. A szentség pillanata elmúlik. Látjuk a madarakat, nincs hova hazatérniük. A szó hazátlan – nem talál utat az ítélet után.

Másfelől. Pilinszky is hazatért, a vérzivatarból. Megtapasztalhatta, hogy arról ami történt, igazából beszélni nem lehet. Ebbe soha nem tudott belenyugodni persze – erről is szól „a” vers, amit egy életen át írt. Nemcsak tanúságtétel, hanem hittel teli dac is vezette, amikor versbe próbálta önteni az elmondhatatlant. És itt, e versben e kudarcot is felméri, a tanúságtétel kudarcát, amely szintén szent gesztus, tudjuk, az első tanúságtétel maga a négy evangélium, hiszen – hitünk szerint – a tanítványok, Jézus tetteinek tanúi beszélnek benne. De az ítélet után nemcsak hazatérés, tanúságtétel sincs. Azaz, nincsen értelme. Nem tölti meg szeretet – az idő rabja marad, nem hallatszik fel a pokolból.)

3

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és kerítésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

(Mert a pokol formája a tűz. Atomhalál, mondatja a Hirosimát idéző árnyék a kerítésen, de ezzel azt mondanám, csak a hidegháborús kor gyermeke a költő – de először vízzel, ahogy Noé idején, aztán tűzzel ítél az úr; így prédikálták. De lám, a vers folyamán előrevetülő árnyék hogyan talált helyet, miért csak az árnyék van, és miért legelöl az első szakasz végén! A rabruha és a bot elég a tűzben. A könnyek is elpárolognak, az ítélet teljes, nincs ki megsirasson, csak a csorduló árok marad, a kőbe vésett vonal, önnön utolsó sírásunk nyoma.)

Hát nincs remény? Nem ezt mondja az ítélet. Tenni nemigen van mit annak fényében, amit olvastunk. Az Introitusz rejti a feloldást, az Apokrif után mindig el kéne olvasni. Akit elítéltek, csak a kegyelemben reménykedhet. Ez a kegyelem értelme:

Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?

Ki szegi meg a töretlen időt?

Lapozza fel hajnaltól hajnalig

emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni

ki merészel közülünk? S ki merészel

a csukott könyv leveles sűrűjében,

ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,

midőn a szemét az Isten is lehúnyja,

és leborúlnak minden angyalok,

és elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,

egyedül ő, a bárány, kit megöltek.

Végigkocog az üvegtengeren

és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Tisztelet köszöntsön olvasóm, ha eljutottál idáig.

Prédikációm végére érve is maradtam

Zoli

Korábbi kommentek a tovább után...