Jonathan Franzen: Keresztutak

Minden mitológia kulcsát ígéri nekünk Jonathan Franzen készülő családtörténeti trilógiájával – nos, ki mástól is várhatnánk e szinte pofátlanul nagyszabású vállalást, mint a nagy amerikai regényíró címkét már második regényével kisajátító, a sznob értelmiségi megmondóember szerepében jóízűen lubickoló, az idők szavára magasról tevő, kíméletlen, nem is annyira titkon nagyjából mindenki mást lenéző Franzentől? Hogy megkapjuk-e a beígért kulcsot legalább a saját mitológiájához, mire a Hildebrandt család sagája eljut 2020-ig, nem tudhatjuk (én azért arra fogadnék, hogy igen) – a kezdés mindenesetre több mint ígéretes.
 
Minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan – e tolsztoji alapvetést használta ki eddigi pályája során mesterien Franzen, mégis, bár családregények szerzőjeként ismerik, a Keresztutak az első, hagyományos értelemben vett családregénye. Legalábbis a klasszikus dickensi nagyregény felől nézve. A Keresztutak valóban olyan, mint egy folytatásokban megjelenő teleregény, ha nem lenne annyi negatív konnotációja a kifejezésnek, írhatnám, hogy szappanopera – egy átlagos, különösebben nem kiemelkedő személyiségekből álló család mindennapjainak lassú kibomlása, apróbb-nagyobb drámákkal, itt egy elhallgatással, ott egy megcsalással, testvérek közti viszályokkal, örökségen való civakodással, hol fellazuló, hol túlságosan is szorossá váló kötelékkel fivér és nővér között, drogokkal és szerelmekkel kísérletező tinikkel, öregedésükkel megbirkózni képtelen szülőkkel.
 
Aztán persze eljön a robbanás – ami itt nem a vég és még csak nem is tépáz halálra, csak egy fordulópont, ami után ugyanúgy folytatódik a szappanopera, más konfliktusokkal, átrendeződő szövetségekkel. Lesznek, akik egymásra találnak a traumában, lesznek, akik eltávolodnak. Lesz, aki megbocsát, lesz, aki nem. De a családtörténet hömpölyög tovább…
 
Számomra tán ez különbözteti meg leginkább Franzen pályacsúcs-regényeitől, a Javításoktól és a Szabadságtól. Azokat olvasva képtelenségnek tűnt folytatni az életet – a szereplőknek is, és már-már az olvasónak is. Életem legtraumatikusabb időszakában olvastam őket, ez tény, motoszkál bennem a kisördög, hogy olvassuk újra, lássuk, milyen hatással lenne most – de őszintén, az én mazochizmusomnak traumafeldolgozásomnak is vannak határai. Enid Lambert és családja élveboncolásához képest a Keresztutak biztonsági játék – írónak és olvasónak is. Ami persze még nem zárja ki, hogy mire a tervezett trilógia végére érünk, a transzgenerációs traumák elérnek a Javítások mélységéig. Hisz mind a négy Hildebrandt gyerekben ott van a lehetősége a robbanásnak, a megalkuvásnak, az élethazugságnak és a poszttraumás növekedésnek is. Ahogy valójában mindannyiunkban.
 
Szóval itt ez a család… Russ Hildebrandt tiszteletes, a hatvanas-hetvenes években épp virágkorukat élő újkeresztény egyházak egyikének híve, aki próbálja kis közösségét a hit ösvényein megtartani, miközben egyik oldalról az ellenkultúra, másik oldalról a vallásra rátelepedni készülő politika ostromolja – s közben maga is válságba kerül, ám hitét nem annyira háború, egzisztencialista elmélkedések vagy a fiatal hívők elutasítása tépázza meg, hanem egy harmincas özvegy, aki hogy-hogynem, jóval intenzívebb érzéseket vált ki belőle, mint elhidegülőben lévő felesége, Marion.
 
Marion, aki teljes magabiztossággal sorakozik fel Franzen legjobban sikerült nőalakjai közé. Az életközepi válságából kimászni képtelen, leharcolt kisvárosi anyuka, akit bedarált az évtizedeken át tartó gyereknevelés, háztartásvezetés, a bizonytalan férj támogatása és lelkészi prédikációinak lektorálása, aki undorodik magától, gyűlölt nővére hagyatékából titkon félretett pénzéből jár zugpszichológushoz és képtelen szembenézni múltbéli traumájával. Aki pontosan tudja, hogy férje kikacsint, de meggyőződése, hogy megérdemli – nem is annyira múltbéli bűnei, mint a felszedett néhány kiló plusz miatt (ó, áldott korszellem!). Marion öntudatra ébredése, múltfeldolgozása, szembeszegülése férj, gyerekek, egyház, kisváros elvárásaival legalább annyira meglepi az olvasót is, mint a szereplőket: nohát, Franzennél sem kell okvetlenül mindenbe beledögleni. Van olyan, hogy újrakezdés.
 
Persze minden újrakezdést tragédiák kereteznek. Míg Marion magára talál, lánya, a gimi legkörülrajongottabb virágszála, a csodálatos, isteni tisztaságú Becky, aki nem tudja megbocsátani imádott fivérének, hogy az becsajozott és ezzel elárulta kettejük szövetségét, megtalálja istent és elveszti önmagát – legalább annyira a szülei elleni lázadásnak, mint egy karizmatikus vallási vezető ifjúsági egyletének, valamint egy szexi helyiérdekű rocksztárnak köszönhetően. Míg Becky mindent eldob, amiért korábban élni vélt, és megtalál valami újat (önmagát? illúziót? élethazugságot? ki tudja…), addig a szeretve gyűlölt báty, Clem épp készül feladni az egyetemet (és az első szerelmet), hogy lelkiismereti okokból jelentkezzen a Vietnámba induló haderő kötelekébe – kivívva ezzel pacifista apja megvetését és mindenki más értetlenkedését. Clem, aki rég hátat fordított apja vallásának, Camus egzisztencializmusától fűtve nem tudja megemészteni, hogy miközben középosztálybeli fehér egyetemistaként mentességet élvez, csóró fekete és indián fiatalok kell meghaljanak egy fehér elnök ostoba háborújában. Végül Vietnám helyett a perui hegyekben köt ki, dzsungelharc helyett pedig a helyieknek végzett mezőgazdasági munkával vezekel – elitista filozofálásból fakadt pozőr önostorozása meglepetésünkre végül az egyik legőszintébb dolog lesz, amit bármelyik Hildebrandt tesz.
 
Mindeközben Becky és Clem öccse, a koravén zseni Perry drogokkal és erkölcsfilozófiával terheli kamasz agyát és az olvasót. Perry hozza a kötelező drámát a regénybe – katalizátor, akinek látszólagos főszerepe csak arra jó, hogy mindent felégessen maga körül, ezzel teremtve lehetőséget valamiféle újrakezdésre. Perry a legérdekesebben megrajzolt figura, de az ő történetét a legidegesítőbb olvasni. Mintha a kamasz Franzen okoskodna ki a képből, bedrogozva, teljes egzisztenciális nihilben, gyűlölve az egész világot. Erősen ellentmondásos érzésekkel viseltetek iránta – egyfelől van bennem egy kíváncsiság, mi sül ki a karakterből, hova jut a trilógia zárásáig; másfelől meg nem bánnám, ha nem élte volna túl az első kötetet, mert ki tudja, mit éget még fel…
 
A középpontban tehát egy átlagosan nyomorult család, papa-mama-gyerekek (a legkisebb, Judson egyelőre csak díszlet), csupa dráma és szeretettel elegy gyűlölet. Körítésnek pedig ott van a hetvenes évek Amerikája – országot megosztó háborúval, virágzó hippikultúrával és a vele párhuzamosan virágzó újkeresztény egyházakkal, faji diszkriminációval, jól segíteni nem tudó, középosztálybeli bűntudattól fuldokló fehérekkel, indián rezervátumokat kizsákmányoló nagyvállalatokkal és az őket kiszolgáló politikával. Ahogy a Hildebrandt család minden tagja, az ország körülöttük is keresztúthoz ért és az út megválasztásától egetrengető fordulatot várt – ma már tudjuk, hogy valójában sem az a keresztút, sem az azt követők nem változtattak semmin. Az ország történelme gördül tovább, egyik háborútól a másikig, egyik faji konfliktustól a másikig, egyik épp „ellen”-kultúrától a másikig. Jó eséllyel a családtörténet is erre a sorsra jut, és kiderül, hogy világot rengetőnek megélt keresztútjaink valójában csak fordulatok egy átlagosan érdekes szappanopera forgatókönyvében.
 

Kiadó: 21. Század

Fordító: Pék Zoltán 

Joanne Harris: Mint pók a kulcslyukon

„Sosem rajongtam a szappanoperákért. Talán azért, mert a St. Oswald maga is egy végtelenbe nyúló dráma kicsi, de heves közösségünkkel, jövés-menésünkkel, konfliktusainkkal, haláleseteinkkel. Ismertem Mestereket, akik néha évekig nem voltak hajlandók szóba állni egymással olyan viszonylag jelentéktelen ügy miatt, hogy egy kolléga engedély nélkül elvitte a terméből a lábtörlőt.”
 
Hát ez is elérkezett. Joanne Harris tényleg addig nyújtotta a St. Oswald rejtélyeinek sorát, hogy az utolsó részre sikerült majdnem annyira irritálóvá válnia, mint egy szappanopera sokadik évadának. Vagy csak én öregedtem ki belőle. Amikor láttam, hogy újabb kötet jelenik meg az írónő iskolai krimijei sorában, volt bennem némi kétely: vajon kell-e ez nekem, tudom-e még ugyanazzal a lelkesedéssel olvasni, mint anno az Urak és játékosokat, van-e még ebben a sztoriban elég muníció, egyáltalán, Harris és én kompatibilisek vagyunk-e még? Az igazi rajongásom az írónő művei iránt tíz-tizenöt évvel ezelőttre tehető, s azóta annyit változott az olvasói ízlésem is…
 
Nos, ez az eset, amikor a bizonytalanságom jogos volt, és bár nem mondhatnám, hogy megbántam, hogy elolvastam, mert jól szórakoztam, és bizonyos pontjain eléggé beszippantott, de nem kerül az újraolvasandók közé. Abban is kételkedem, hogy fél év múlva emlékezni fogok a nagy rejtélyre. Sajnos.
 
Mert persze ezúttal is egy rejtéllyel indítunk: az előző tanév felfordulása után nem csekély mértékben megváltozott St. Oswald Akadémia (már nem Fiúiskola) új melléképületének építési területén néhány diák egy gyanúsan holttestre emlékeztető kupacot vél felfedezni – mit ad isten, ők épp Roy Straitley kedvenc diákjai, akik sietnek is az öreg latinprof tudtára adni, hogy itt bizony új, talán minden eddiginél nagyobb kaland ígérete sejlik fel a láthatáron. Mert mi más lenne egy építkezési gödörben talált több évtizedes holttest egy rakás kamaszgyereknek, mint kaland, rejtély, izgalom? Az egyre öregebb, az előző évi kalandoktól már éppen eléggé megviselt és újabb, szeretett iskolája múltjának sebeit feltépő rejtélyt a háta közepére sem kívánó Straitley kötelességtudóan tájékoztatja az új igazgatónőt – kinek dicsőséges uralmát mi sem veszélyeztethetné jobban, mint egy ilyen, nyomozást, botrányt, az építkezés leállását, a támogatások elveszítését eredményező felfedezés.
 
Így hát La Buckfast, a St. Oswald első női igazgatója, aki puszta létével megtestesít mindent, amit eme ősi szentély őrzői megvetnek, ahelyett, hogy rögvest értesítené a hatóságokat, mesélni kezd. Mesét egy kislányról, akinek a bátyja rejtélyes körülmények közt tűnt el a rivális iskola, a King Henry termeiből. Mesét egy fiatal nőről, akinek meg kellett küzdenie a szülei hideg gyászával, a külvilág értetlenségével, a férfi kollégák lenézésével, a rendszerrel, amely egy fiatal, egyedülálló anyának sosem szavazna bizalmat; hogy hányszor kellett megalkudnia, hátsó ajtókon beosonnia, bekúsznia mint pók a kulcslyukon, mire katedrát, elismerést, tudományos karriert, hatalmat kaphatott. Mesét egy csalóról, aki gátlástalanul kihasznál öregeket, lelki sérülteket, aki képes magát az eltűnt fiúnak kiadni és megfosztani a szülőket minden pénzüktől. Mesét egy véletlenül lett gyilkosról, aki maga sem tudja, hogy úszott meg mindent.
 
Seherezádé mesél itt az életéért – bár túlzó a párhuzam, annyit sulykolja belénk az írónő, hogy mi sem tudjuk másként tekinteni, mint egy életre-halálra szóló játszmát. La Buckfast, Rebecca, Becky tudja, hogy minden apró morzsával csak jobban felkelti Straitley érdeklődését – Straitley meg tudja, hogy minél tovább hagyja mesélni, annál jobban belegabalyodik a történetbe, annál tovább hever felfedezetlenül a holttest az építkezésen, annál nagyobb valószínűséggel temetik betonba, mire ő leleplezhetne bármit. Vagy bárkit.
 
Mi meg olvassuk a kettejük csipkelődésébe illesztett visszaemlékezéseket – két, egyaránt megbízhatatlan elbeszélő, egyik a kor és a betegség miatt emlékszik hiányosan, másikuk annyi titkot őriz, hogy már maga sem tudja, mi az igazság. Rejtély bontakozik itt, sötét, súlyos, amit a gyermeki képzelet csak még rémisztőbbé, már-már túlvilágivá fest – valójában papírvékony, ostoba balesetek sorozata. Két nagy baj van a regénnyel. Az egyik, hogy a csavar félúton oly könnyedén kitalálható, hogy az már szinte bántó – és még csak súlyt sem sikerül neki adni, csak vállat vonunk, hogy hát ja, van ilyen, balesetek történnek, a gyermeki képzelet meg olyan, amilyen, egyébként meg kis görény mind, szóval úgy kell nekik. A másik, hogy Straitley és Becky esti szeánszai, a mese kibontakozása annyira túlírt, hogy az már művészet az amúgy nem olyan vaskos négyszáz oldalon. Ráadásul mindkét szereplő unalmas. Straitley az első kötetben szerethető vén bútordarab volt, aki a megszokott rutinokhoz, a szúette bútoraihoz és a St. Oswald hagyományaihoz való mulatságos ragaszkodása ellenére élénk, szellemes, csodálatra méltó tanár és mentor tudott lenni. Mostanra csak egy zsémbelődő, gyengélkedő, a múltbeli dicsőségen merengő vénember lett. Becky pedig, akit megtört az élet, aki annyi mindenen ment keresztül, aki valójában csillogó és erős is lehetne, annyira belevész a saját Seherezádé-szerepébe, hogy teljesen elszürkül a meséje mellett. Szürke. Az egész történet az, piszkos, unalmas szürke, mint egy építkezés felásott gödreiben gyűlő esővíz, benne egy halom hordalékkal, mit vagy a föld mélye rejtett, vagy a szél fútta ide, vagy felelőtlen diákok dobálták bele. Némelyik rejthetne egy igazi kalandot, rejtélyt, izgalmat. De legtöbbje simán csak szemét.
 
Abból a szempontból persze igazságtalan vagyok, hogy Harris még mindig képes elragadni az olvasót, olvasmányos, szórakoztató, két kánikulai délután alatt könnyen fogyasztható kis krimi. Csak az előzmények ismeretében ez így édeskevés. Arra viszont jó volt, hogy meggyőzzön: újra kell olvasnom az előző két könyvet. Egyrészt, jó lenne a három kötetet egyben látva összefűzni a szálakat; másrészt, kíváncsi vagyok, hogy az Urak és játékosok így tizennégy évvel az első olvasás után milyen hatással lesz rám. Derüljön ki, hogy valóban miről van szó: Harris fáradt ki, vagy én öregedtem ki a regényeiből.
 
Kiadó: Libri

Fordító: Szűr-Szabó Katalin