A rendre igen nívós előadók
ösztönző hang-látomásait befogadva úgy mellesleg jogot szereztünk arra, hogy a
MÜPA hűségprogramjának részeként egy előzetes regisztrációt követően
megnézhessük az idei első, rajongóknak ajándékozott előadást. Ki nem hagytuk
volna - Timinek mind a mai napig sokat jelent a Kistehén, én meg nem múló szeretettel figyelem, hova nő Grecsó Krisztián irodalma (még ha
jelenleg épp az igen bokros restanciakupacban ücsörög is a Vera). Szóval ki nem hagytuk volna a greCSÓKOLlárt, semmi pénzért, pedig épp ütött-kopott vagyok megint,
egy kis ronda varacskos disznós bicikliről leszállás következtében...
Nem is tudtuk, mit hagytunk volna
ki. Sokszor láttam már, hogyan hangolják a produkciót a Bartók Béla
Hangversenyterem gazdag lehetőségéhez a kedvenceim (az etalon nekem ebben Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint,
egyszerűen eszelős, milyen elegáns boldogsággal éltek a tér tágasságával, a
nagyobb szabású hangzás ajándékával), de azt még soha, hogyan csinál két
istenáldotta igric, meg néhány barátja meghitt, otthonos klubot belőle. Ez is
varázslat ám, csak másféle - hogyan húzod az utolsó sor székét is
színpad-közelbe. Szelíd, fesztelen esetlenségekkel, oldottsággal a dalok
között, személyességgel, amit maga a jelenlét teremt, de tréfa, a másik froclizása
fényez varázslattá. Egyszerűen otthon voltak benne, miközben persze, hogy
elmondták, mennyire szokatlan számukra a szitu, mennyire nem lehet felkészülni
rá, s hogy ezt a zenés irodalmi estet értelemszerűen nem ide találták ki. Működött
mégis, mert volt bátorságuk újrafogalmazni ezzel az őszinteséggel magát a
teret.
Régen követem a Rájátszást, mindig is tetszett az ötlet,
hogy kortárs versre szülessék működő zene. De meg kell mondjam, elég régóta
elsodródott előlem ez a lehetőség és nem nyúltam utána. Régen sokat hallgattuk
a Petőfi rádiót, amikor fényre került a hullámain a magyar ounderground,
eljártunk MR2 Akusztikra - de amikor ennek a korszaknak vége lett, szem elől
tévesztettük őket is - azaz ezt a játékot a színpaddal és egymással. Időközben
Kollár-Klemenz Lászlónak kijött egy novelláskötete, Grecsó Krisztián pedig
alaposan megtanult zenélni és előadni. Nyilván tiltakozna, ha hallaná (ahogy az
este egyik legmulatságosabb momentumában tette, amikor elővette az ukulelét),
de higgyétek el nekem, tényleg két igric, két minden szempontból egyenrangú
gitáros-dalos ember ült azon a székeken. Őket segítette aztán bájos
profizmussal fényben maradni Vajdovich Árpád bőgőn és Mákó Kató ütőhangszereken
- meg minden könnyedén viselt, tündéri profizmusával Hrutka Róbert. Néha úgy
éreztem (a saját, dalnak írt dalaik alatt), hogy Dévényi Ádám szelleme vigyorog
a hangversenyterem orgonasípjai mögül. Nem azért, mert hasonlítottak volna a
dalokban a valahai kedvenc igricemre, hanem mert azt a borzongást éreztem a gerincem
mentén, amit eddig jobbára csak tőle... Amiben nincs csodálat, mert annál
közelebb van, ami nem lenyűgöz, hanem felszabadít - ami tényleg közelebb húz
engem is az utolsó sorokból. Mert tényleg otthonos.
Mertek ennek a
hangversenyteremnyi embernek novellát olvasni - hiszen ez a műsor így kerek.
Egy szál szövegbe merült hang. És fürösztött. Lacitól én semmit nem olvastam
még, de megragadó volt, ahogy a hasítás kedvéért, a Balta kedvéért ültetett nekünk a szavaival egy erdőt. A
legszükségesebb szavakkal azt a sokféleséget, ami lenyűgöz engem is, amit
többször próbáltam hasonlóképp szavakba hasogatni. Krisztián meg egyszerűen jó
és egyre jobb. A maga paprikaszedő emlékeivel beállított megint a szőlőtőkék
közé - kacsoló, kapáló, szüretelő gyereknek. Tudom, hogy miről beszélt - vannak
azonos gyökerű, csak másmilyen termést hozó emlékeink, de én nem tudnék ennyire
plasztikusan összefogni egy ilyen, vidéket, ősöket, paraszti létet minden
mesterkéltség és hamis bukolika nélkül megtisztelő, becsületes szöveget.
Sűrű, szép este volt, repült az
idő. A ráadásban Erdős Virág verse dalban, az Ezt is elviszem magammal - gyönyörűen ült rá az egész este finom
bátorságára, ahogy ott, ahol, és azt, amit. Elhoztuk magunkkal. Remélem, kitart
a következő alkalomig. Végül, de nem utolsó sorban hadd köszönjem meg szívből
Káel Csabának, hogy alkalomhoz juttatta a greCSÓKOLllárt,
hogy élhessenek vele. Jó érzés látni, hogy a MÜPÁban továbbra sem fújnak a
szájszagú szelek.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése