„Álltam
és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.”
Gondolkodtál már azon, mi hiányozna
leginkább megszokott kis világunkból, ha bekövetkezne a megannyi hollywoodi
katasztrófafilm által megénekelt apokalipszis? Ha menni kéne, magunk mögött
hagyva mindent, ha nem lenne többé elektromosság, internet, távfűtés, meleg
víz, friss kifli reggel a boltban és antibiotikum ha kettőt tüsszentesz? Ha le
kéne mondanod minden hétköznapi luxusról, csinos cipőtől a könyveken át az
okostelefonodig? Mit tennél, ha nem lenne többé munka, amit el kell végezned
minden hétköznap kilenctől ötig, hanem percről percre kéne küzdened az életben
maradásért? Életben maradnál egyáltalán? Érdemes lenne? Elég lenne pusztán életben maradni?
Van ebben a könyvben valami jólesően
elvarázsolt bölcsészes, ami nekem, mint elvarázsolt bölcsésznek melengeti a
szívem – mert igen, én is azok közé tartozom, akiknek a csini cipő, a
kifinomult ételek, a mindent behálózó internet és az életmentő gyógyszerek
mellett a kultúra hiányozna legjobban. Mert hiszem, hogy életben maradni nem elég. Ahogy hiszem, hogy itt, az apokalipszisen
(még?) innen sem elég pusztán életben
maradni. Hogy az ember több, mint biorobot, hogy a napról napra vegetáláson
és munkába járáson túl kell valami, amire azt mondom: ezért érdemes élni. Kultúra, szépség, harmónia – és a képesség
arra, hogy meglássuk a szépséget, ha elénk varázsolódik. Akár egy könyvben,
akár egy darabban, akár a természet csodáiban…
Emily St. John Mandel posztapokaliptikus
története e szépség utáni keresésről szól, arról, hogy az életben maradásnak is
kell legyen értelme, hogy nem vetkőzhetjük le azt, ami emberré tesz minket,
csak azért, mert körülöttünk darabjaira hullott a világ. Kis csavarral, persze –
mert nem tagadja el azt sem, hogy apokalipszisen innen is akad, aki egész
életében hiába kereste az életben maradás értelmét. Mert mindig van, aki
álmokba menekül a valósága elől, aki hiábavalóságokra fecséreli idejét, aki
hagyja elmenni maga mellett az egyetlent, aki fontos, aki épp akkor találja meg
az igaz utat, amikor már késő. Mert emberek vagyunk. Keresünk, hibázunk, rossz
irányba fordulunk, újrakezdjük. Mindig, újra és újra. Akkor is, ha egy batyuval
a hátunkon kell útra kelnünk ki tudja, hová, merre, meddig, mert közel s távol
mindenkit kiirtott egy semmiből felbukkanó vírus. Akkor is, ha minden, ami
egykori életünkhöz köt, egy sci-fi képregény, mely épp az egykori otthon
elvesztésének állít emléket.
Gyönyörű ez az ezer szállal gabalyodó,
mégis mindegyikkel hozzánk beszélő regény. Egy éj, amikor egy színész összeesik
a színpadon és meghal – ugyanaz az éj, amikor a világ számos országát leigázza
a grúznátha. Kihalt városok, bedugult autópályák, erdők, utak, sétányok, vízpartok
mentén elhagyott csomagok sora… És még rosszabb, sokkal rosszabb dolgok. Nem
véletlen, hogy még húsz évvel az apokalipszis után sem szívesen beszélnek a
túlélők az első évek borzalmairól. Hogy akit gyermekként ért az út traumája,
inkább kitörölte emlékeit. Hogy egy huszonéves lány késekkel az övén alszik.
Hogy minden újabb falu embertelen kockázatot jelent az utazónak. Mégis akad,
aki folyvást úton van…
Mint az Utazó Szimfónia társulata, akik
Shakespeare darabok és klasszikus zeneművek előadásával visznek fényt az
éjszakába. Évről évre járják a Nagy Tavak vidékét, guberált hangszereken
játszanak, elhagyatott házakban talált foszladozó ruhákból varrnak jelmezeket, és
ötszáz éves darabokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. S mindezt miért? Miért jut
eszébe bárkinek a Szentivánéji álmot játszani amikor minden összeomlott? Mi az
a vágy, ami hajtja őket tovább, tovább, és mi az, ami évről évre odaülteti
eléjük a falvak maroknyi megfáradt lakosát? Vágy a szépségre, az elvontra, az
emelkedettre. Vágy arra, hogy más életeket, más korokat, más hangzatokat
lássunk-halljunk-érezzünk. Hogy ne csak a saját kis mindennapi gondjainkon
merengjünk. Hisz ez visz minket a könyvekhez, filmekhez, zenéhez ma is – amikor
annyi inger ér minket, s mégis fáradhatatlanul keressük a szépet.
Szereplőink valahogy egytől egyig kötődnek
a Szimfóniához vagy Arthur Leanderhez – a színészhez, akinek megadatott, hogy
Lear királyként halhasson meg a színpadon. Egy volt feleség, egy szerető, egy
elhanyagolt fiúgyermek, egy kislány, aki gyerekszínészként végignézi Lear
halálát, az egykori legjobb barát, egy mentősnek tanuló néző. Ki túlél, ki nem.
Ki értelmet talál a túlélésben, ki nem. Ki előre néz, ki hátra. Minden
választás oly fájdalmasan emberi…
Úgy érzem, ilyesmit írhatna Margaret
Atwood, ha valamivel jobban hinne az emberiségben. Emily Mandel könyvét nem is
tudom a polcokat lavinaként ellepő posztapokaliptikus SF regényekhez
hasonlítani, csak az általam olvasott legzseniálisabbhoz: a Guvat és Gazellához (és folytatásához).
Szépirodalmi igényű szöveg, posztmodern megoldásokkal, csodálatosan megrajzolt
szereplőkkel, lírai, melankolikus atmoszférával. Hibátlan.
Kiadó: Gabo
Fordító: Körmendi Ágnes