2016. május 30., hétfő

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„Álltam és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.”

Gondolkodtál már azon, mi hiányozna leginkább megszokott kis világunkból, ha bekövetkezne a megannyi hollywoodi katasztrófafilm által megénekelt apokalipszis? Ha menni kéne, magunk mögött hagyva mindent, ha nem lenne többé elektromosság, internet, távfűtés, meleg víz, friss kifli reggel a boltban és antibiotikum ha kettőt tüsszentesz? Ha le kéne mondanod minden hétköznapi luxusról, csinos cipőtől a könyveken át az okostelefonodig? Mit tennél, ha nem lenne többé munka, amit el kell végezned minden hétköznap kilenctől ötig, hanem percről percre kéne küzdened az életben maradásért? Életben maradnál egyáltalán? Érdemes lenne? Elég lenne pusztán életben maradni?

Van ebben a könyvben valami jólesően elvarázsolt bölcsészes, ami nekem, mint elvarázsolt bölcsésznek melengeti a szívem – mert igen, én is azok közé tartozom, akiknek a csini cipő, a kifinomult ételek, a mindent behálózó internet és az életmentő gyógyszerek mellett a kultúra hiányozna legjobban. Mert hiszem, hogy életben maradni nem elég. Ahogy hiszem, hogy itt, az apokalipszisen (még?) innen sem elég pusztán életben maradni. Hogy az ember több, mint biorobot, hogy a napról napra vegetáláson és munkába járáson túl kell valami, amire azt mondom: ezért érdemes élni. Kultúra, szépség, harmónia – és a képesség arra, hogy meglássuk a szépséget, ha elénk varázsolódik. Akár egy könyvben, akár egy darabban, akár a természet csodáiban…

Emily St. John Mandel posztapokaliptikus története e szépség utáni keresésről szól, arról, hogy az életben maradásnak is kell legyen értelme, hogy nem vetkőzhetjük le azt, ami emberré tesz minket, csak azért, mert körülöttünk darabjaira hullott a világ. Kis csavarral, persze – mert nem tagadja el azt sem, hogy apokalipszisen innen is akad, aki egész életében hiába kereste az életben maradás értelmét. Mert mindig van, aki álmokba menekül a valósága elől, aki hiábavalóságokra fecséreli idejét, aki hagyja elmenni maga mellett az egyetlent, aki fontos, aki épp akkor találja meg az igaz utat, amikor már késő. Mert emberek vagyunk. Keresünk, hibázunk, rossz irányba fordulunk, újrakezdjük. Mindig, újra és újra. Akkor is, ha egy batyuval a hátunkon kell útra kelnünk ki tudja, hová, merre, meddig, mert közel s távol mindenkit kiirtott egy semmiből felbukkanó vírus. Akkor is, ha minden, ami egykori életünkhöz köt, egy sci-fi képregény, mely épp az egykori otthon elvesztésének állít emléket.

Gyönyörű ez az ezer szállal gabalyodó, mégis mindegyikkel hozzánk beszélő regény. Egy éj, amikor egy színész összeesik a színpadon és meghal – ugyanaz az éj, amikor a világ számos országát leigázza a grúznátha. Kihalt városok, bedugult autópályák, erdők, utak, sétányok, vízpartok mentén elhagyott csomagok sora… És még rosszabb, sokkal rosszabb dolgok. Nem véletlen, hogy még húsz évvel az apokalipszis után sem szívesen beszélnek a túlélők az első évek borzalmairól. Hogy akit gyermekként ért az út traumája, inkább kitörölte emlékeit. Hogy egy huszonéves lány késekkel az övén alszik. Hogy minden újabb falu embertelen kockázatot jelent az utazónak. Mégis akad, aki folyvást úton van…

Mint az Utazó Szimfónia társulata, akik Shakespeare darabok és klasszikus zeneművek előadásával visznek fényt az éjszakába. Évről évre járják a Nagy Tavak vidékét, guberált hangszereken játszanak, elhagyatott házakban talált foszladozó ruhákból varrnak jelmezeket, és ötszáz éves darabokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. S mindezt miért? Miért jut eszébe bárkinek a Szentivánéji álmot játszani amikor minden összeomlott? Mi az a vágy, ami hajtja őket tovább, tovább, és mi az, ami évről évre odaülteti eléjük a falvak maroknyi megfáradt lakosát? Vágy a szépségre, az elvontra, az emelkedettre. Vágy arra, hogy más életeket, más korokat, más hangzatokat lássunk-halljunk-érezzünk. Hogy ne csak a saját kis mindennapi gondjainkon merengjünk. Hisz ez visz minket a könyvekhez, filmekhez, zenéhez ma is – amikor annyi inger ér minket, s mégis fáradhatatlanul keressük a szépet.

Szereplőink valahogy egytől egyig kötődnek a Szimfóniához vagy Arthur Leanderhez – a színészhez, akinek megadatott, hogy Lear királyként halhasson meg a színpadon. Egy volt feleség, egy szerető, egy elhanyagolt fiúgyermek, egy kislány, aki gyerekszínészként végignézi Lear halálát, az egykori legjobb barát, egy mentősnek tanuló néző. Ki túlél, ki nem. Ki értelmet talál a túlélésben, ki nem. Ki előre néz, ki hátra. Minden választás oly fájdalmasan emberi…

Úgy érzem, ilyesmit írhatna Margaret Atwood, ha valamivel jobban hinne az emberiségben. Emily Mandel könyvét nem is tudom a polcokat lavinaként ellepő posztapokaliptikus SF regényekhez hasonlítani, csak az általam olvasott legzseniálisabbhoz: a Guvat és Gazellához (és folytatásához). Szépirodalmi igényű szöveg, posztmodern megoldásokkal, csodálatosan megrajzolt szereplőkkel, lírai, melankolikus atmoszférával. Hibátlan.


Kiadó: Gabo
Fordító: Körmendi Ágnes

2016. május 23., hétfő

Larry McMurtry: Cadillac Jack

Booggal az egyik legnagyobb baj az, hogy ragaszkodik a családi tulajdonában levő texasi Winkler megye lakosainak nyelvjárásához. Fivérei és nővérei valamennyien házasságtörésben, repülőszeren-csétlenségben és a kockázatvállalás egyéb népszerű formáiban lelték halálukat, és ő maradt Winkler megye és az állítólag alatta lotyogó tizenötmillió hordónyi olaj egyetlen örököse. Így aztán nem spórol valami nagyon. Aznap, amikor először találkoztunk, megvett tőlem háromezerért egy cetagyarat, és azóta is rendszeres vevőm maradt.
            Foglalkozásomra nézve cserkész vagyok. Az üzleti nevem - Cadillac Jack – arra a kívül gyöngyházszínű, belül őszibarack árnyalatú, bársonnyal kárpitozott Cadillacre utal, amivel mostanában járom Amerikát. Márpedig elég sokat járok keresztül-kasul a kontinensen, a legkülönbözőbb rendeltetésű tárgyak után kutatva…

Egy gunyorosan intelligens kedves olvasmányom szeretném bemutatni nektek, a maga nemében ez is szépet lökött rajtam annak idején, ha nem is úgy és akkorát, ahogy és amekkorát Dosztojevszkij a maga szíven ütéseivel; ha nem is a (látszólagos) mélységekbe köldökbambuló módon, ahogy Pirsig zen- és motorkerékpár-ápolása, vagy főleg Richard Bach bármelyik guruló guruirata; akkorát meg végképp nem pofozott rajtam, mint korai találkozásunkkor Vonnegut és a Macskabölcső. Ez a könyv egyszerűen jókor volt jó helyen (a kezemben), s amazokhoz mért viszonylagos súlytalansága ellenére vált lényegessé. Mert amíg az említett olvasmányok a tudatom, McMurtry vígregénye valamiképpen a sorsom pendítette, évekig rezonáltam vele antikváriumokban, bolhapiacon, adás és vétel szent körforgásában – persze soha azon a szabadságfokon, mint a mintaadó hős…

Aki foglalkozására nézve cserkész. Most úgy mondanánk: nepper. Minden kötöttség nélkül ad és vesz, számon tartja a gyűjtőket és a jelentős gyűjteményeket, tudja, mit kinek vásárol –  és jobbára arra is figyel, kitől. Amerika eldugott bolhapiacait, régiségboltjait, galériáit pásztázza, ismert és elismert árverező házak nagy árverésein ugyanúgy feltűnik, mint a kis helyi aukciókon – s bejáratos az üzlet és politika elitjébe is; amit vándorlása során szerez, azt nekik adja tovább. A szakma egyik ifjú titánja, túl egy hírt és respektust teremtő nagy fogáson, a pár fillérért megvett, egy vagyont érő műkincs felfedezésén és eladásán. Félig-meddig ebbe a kis hazai, gyermekmedence méretű piacba belelátó egykori lótifutiként, és soha ki nem teljesedő, csonkán maradt gyűjtőként is mélyen megpendített ez a könyv, valahol hangosabban zengő élményként, mint nem egy sokkal irodalmibb társa.

Persze ez csak az egyik réteg, a garázsvásárok, zsibisek, tárgyfétis rabjai: gyűjtők színes és élvezetesen rajzolt világa. Akár McMurtry leghíresebb könyve: a Becéző szavak esetében, itt is a szerelmi szálak mentén gombolyodik a minden. Jack (miközben rádiótelefonon tartja karban két egykori neje lelkét) egyszerre kavar Cindyvel, a gyönyörű szociálalpinistával („nem hiszem el… megint lefelé dugok…”) és kerül Jean, a frissen elvált régiségboltos anyuka hatása alá („Én szülő vagyok… egy szülőnél nincs vészkijárat…”). Mellesleg megvágyik és megdug mindenkit, aki csak vonzódni hagyja… Jack, az egykori rodeós számon tartja az éheit – a be nem teljesült esték úgy rétegződnek a napjaiba, mint a ritkán elengedett üzleti lehetőségek.

Elsőre ez a könnyed, gyorsan olvasható könyv megajándékoz a teljesen nyitott vég érzetével – Cindy ugyan hősünk helyett újfent felfelé dug, és Jean (pontosabban a három grácia, Jean és lányai: Belinda és Beverly) vonzása sem érik kovalens kötéssé, csak egy homályos ígéret köríti a második, még nagyobb üzleti fogás átélésének pillanatát. Amely különben a szerző által finoman rajzolt, ambivalens élmény… Egyfelől csúcs után mindig a lejtmenet jön… másfelől ilyen csúcsokból ritkán adatik kettő, vagy több; ez is csak Jack tökéletes alkalmasságát bizonyítja a maga választotta cserkész-szerepre.

Ami - ha mélyebben belepillantunk - valójában egy attitűd, amiből nem véletlenül nem hajlandó a történet valójában egyetlen felnőtt szereplője: Jean kimenteni Jacket, a hőst. Valójában sokkal pontosabb, teljesebb a tartalom, mint amit látszatra elsőre elbírna ez a könnyeden csevegő szövegszövet – és sokkal zártabb a befejezés, mint ahogy az optimizmus reméli. Jack gyengéd, tisztelet-teli, de birtoklásvágytól alig is érintett viszonya a tárgyakkal egy attitűd, valójában a nőket is gyűjti, gyönyörködik bennük, ahogy egy antik vázában, vagy egy csizmában, amit Billy, a kölyök frissen kivéreztetett hullájáról rángatott le egykor egy tolvaj - használja, de nem „tartja meg” a nőket, az életmódjába nem fér bele. Hiába vannak olyan nők, mint Jean, akik olyan leletekre emlékeztetnek, melyek hatására nagy csöndet érez magában az ember. Jack hosszas gyönyörködés után a kapcsolatain is túlad – nemcsak a tárgyakon. Senki nem tudná megmenteni saját magától – csak saját maga.

Ez a könyv kiérdemelhetné a Magyarországon valaha kiadott „legelszúrtabb találó borító” díját - ha lenne ilyen díj. A belbecs okán viszont kötelezném rá minden gyűjtésbe bonyolódó, rendszeresen Vaterázó, dolgokkal csencselő ismerősöm, hogy olvassa el – és nagyon szívesen ajánlom bárkinek, aki szeretne egy jót olvasni. Petőcz György fordítása kicsit avult (Disney Város…) körülményes, olykor nehézkes – de így sem takarja el, miért szerette ezt a könyvet a megjelenésekor mindenki, és minden korba horgonyzott palettajellege ellenére miért maradt máig az amcsi kánon megbecsült darabja. Kicsit tejszínhabos. De finom.

Kiadó: Európa
Fordító: Petőcz György


2016. május 18., szerda

Hullámvasút?

Sokat gondolkodtam a napokban a legújabb Témázós poszton – márpedig ha én sokat töprengek ezeken a csacsogós posztokon, az mindig rossz jel, ezért már épp írni akartam a szervezői feladatokat lelkesen ellátó PuPilla kollégának, hogy ezt inkább én mégse, mert nincs ihlet, kötelező jelleggel meg utálok csacsogni, amikor bevillant, hogy mekkora hülyeség már ez a kötelező jelleg… Ami végülis épp (majdnem) témába vág :)

Ami valami olyasmi lenne egyébiránt, hogy „Az olvasás mint hullámvasút – mitől unjuk meg a könyveket?”

De tényleg, mitől? Fogalmam sincs. És annyira nagyon nem is érdekel (jó, tudom, azt mondtam az elején, hogy ez egy bitang jó téma, most meg mégse érdekel, kiszámíthatatlan nőszemély vagyok, sorry…). Az sokkal érdekesebb hogy miért érezzük akkora problémának, ha megunjuk a könyveket? Legyen az akár egy bizonyos könyv (mert nem tetszik, unalmas, épp nem köt le, épp szívesebben olvasnánk valami egészen más műfajt…) vagy az olvasás maga (mert épp szívesebben csinálnánk valami teljesen mást…). A napokban egy ismerős a facebookon szomorú emotikonok kíséretében kiposztolta hogy idén még csak x könyvet olvasott el – amit aztán jó kis polémia követett, hogy mennyit kéne, mennyi a normális adott körülmények közt (munka, család, kiskutya, akármi…), mennyi az a mennyiség ami már elkeseredésre ad okot. WTF???

Komolyan mondom, művészet hogy mi, emberek micsoda tehetséggel vagyunk képesek megnehezíteni a saját életünket (én is, de még mennyire, simán doktorálhatnék a témából) – mintha nem lenne elég aggódnivalónk úgy egyébként. (Olvasási válság há’ bazmeg – a válság erőst máshol kezdődik, nem a könyveknél…) Persze lehet hogy akad, akinek nincs – oké, ők csak problémázzanak a könyvek vagy az utazások vagy a képkeretek/körömlakkok/tűsarkúk miatt. De most tényleg?! Hahó! Nem teljesen és tökéletesen mindegy hogy mennyit, mikor, milyen ütemben és miért? Ez egy hobbi (szenvedély, mánia, kedvenc időtöltés, nevezheted akárhogy) nem pedig munka. Ha nincs kedvem megcsinálni a munkámat az baj, mert nincs választásom, kurvára muszáj. Ha nincs kedvem olvasni, akkor nem olvasok, kész. Senki nem kéri számon. Senki nem néz rám ferdén, ha nincs „kész” időben. Senkit nem érdekel, ha egyáltalán nem olvasom el az adott könyvet.

Nem kezdek most mélyenszántó kiselőadásba arról, mennyire károsak ebből a szempontból (is) a közösségi oldalak, mert én is használom őket bizonyos dolgokra, kedvelem őket bizonyos keretek közt – de tény, amióta van facebook, meg moly, meg goodreads, azóta fokozottan nő a megfelelési kényszer az olvasókban is. Mert x meg y látja hogy mennyit olvastam idén, ebben a hónapban, ebben az évben. Mert mindenki látja, hogy már egy hónapja bejelöltem a könyvet olvasásra és még mindig nem fejeztem be. Mert együtt kezdtük, és ő már kiolvasta, sőt, már posztolt is róla, én meg csak tologatom… Na és??? Persze megérnek egy külön misét a bloggerek is :) Bloggerként időről időre mindenkit elkap a gépszíj, hogy kell poszt x időnként. Kell is, mert a neten ami nem frissül, az mintha nem is lenne, de egészen addig, amíg nem fűz anyagi érdek a blog pörgéséhez, kvázi tök mindegy. Ha eltűnök egy-két hétre, pár rajongón kívül senkinek nem tűnik fel, csak az önérzetemnek, mert hátrébb sorol a keresőmotor. Világvége 2.0

Szóval kedveskéim, légyszi-légyszi, ne kovácsoljatok magatoknak csinos, cirádás, trendi ketrecet a legkedvesebb hobbitokból! F.E.L.E.S.L.E.G.E.S.

De hogy visszatérjek picit az eredeti témához is :) Miért ununk rá adott könyvre? Nem tudom. Ez aztán mindennél kiszámíthatatlanabb – és azt hiszem, az a jó, ha kiszámíthatatlan. Mert addig érhet meglepetés. Ha pontosan tudom, hogy mi az, amire soha nem fogok ráunni, és nem is veszek kézbe mást, onnantól erősen leredukálódik az engem érő ingerek száma. Inkább unjam meg néha az olvasmányom, legfeljebb félredobom (na jó, nem, mert én nem hagyok félbe) és olvasok mást. Vagy nem olvasok. Mert van, hogy az, hogy mindenbe beleunok, épp azt jelzi, hogy valami mást kéne csinálni. Zenét hallgatni, virágot ültetni, ülni az erkélyen/teraszon/kertben és nézni a felettem száguldozó felhőket (vagy csak megpróbálni túlélni a szél okozta fejfájást), palacsintát sütni vagy körmöt lakkozni. Legfeljebb siránkozhatunk kicsit a következő év végi összegzésben is, amiért megint kevesebbet olvastunk, mint tavaly.

(Zárójeles megjegyzés a végére, mielőtt valaki bekommenteli, hogy „de mi van ha reci, és azt muszáj végigolvasni”… Tudjátok, mi a legeslegrosszabb, ami történhet veletek, ha nem olvastok végig egy recikönyvet? Az, hogy nem kaptok másikat az adott kiadótól [bár ez se jellemző…]. Azért lássuk be, ez sem a világvége… Tessék már a helyükön kezelni a dolgokat!)

És most elmegyek palacsintát tölteni…


Többiek a hullámvasút témájában:
PuPilla
Miamona
Nima
Zakkant
Bea

2016. május 12., csütörtök

Moskát Anita: Horgonyhely

Érthetetlenül sokáig tologattam magam előtt e regényt – több szempontból tartottam az olvasástól. Bár első perctől érdekelt, a téma és a Bábel fiai okán is, a lenyűgöző borító naná hogy hívogatott, az ajánlások pedig egyre magasabbra tornázták az elvárásokat; nem kissé ódzkodtam is tőle, épp a téma és Anita előző könyve, no meg az egyre magasabb elvárások miatt. Valahogy úgy éreztem, túlságosan rányomták erre a könyvre a „nagy magyar gender-fantasy” bélyeget – engem meg a gender épp annyira nem érdekel (volt egy korszakom, amikor nagyon is, azt hiszem, túlzásokba is estem); ráadásul iszonyú nehéz ügy ha valóban zsánerregénybe ír valaki ennyire erős társadalmi tartalmat – túl sokszor lóg ki az a bizonyos lóláb… Másrészről meg… Ez a téma az én olvasatomban nem közelíthető meg kisasszonyos távolságtartással, a bátorság mellett durvaságot, mocskot, szennyet kíván, főleg, ha fantasy műfajba kirándulunk – Anita előző könyvével pedig, bár tetszett, elsősorban az volt a bajom, hogy a felszín durvasága alatt is túl „steril”, túl udvarias. Azt hiszem, leginkább ettől tartottam most is.

Nem kellett volna.

Sokan sok-sok okosságot leírtak már a Horgonyhelyről, az én szememben a legnagyobb erénye a bátor, (minden korban) aktuális, ügyesen felépített és ügyesen kiforgatott világképe mellett az a következetesség, amivel a szerző le mer nézni a mélybe, több értelemben is, amivel letúr a mocsokba – az élet természeti valóját meghatározóba és az emberek által konstruált lelki-szellemibe is. No és leginkább mégis az, hogy nem áll meg ott hogy „gender-fantasy” legyen – sokkal egyetemesebb és legalább annyira fájdalmas témát feszeget, okosan és minden pontján (sajnos) helyénvalón: jelesül, hogy mit tesz az emberrel ha szinte korlátlan hatalomra tehet szert mások felett, pusztán egy adottságnak köszönhetően. Milliószor több ez a könyv, mint valami feminista regényke arról, hogyan nyomják el a terhes nők az alávetett férfiakat.

Pedig már ez az alapszituáció is erős: ebben a középkori skandináv vidékre hajazó birodalomban (s tán másutt is, de a regény behatárolt sajátvilágban mozog – tegyük hozzá, jól megindokolja, miért nem tekint távolabbra…) a szülőföld szó szerint magához láncol: jó ha kétezer lépésre távolodhat az ember születése helyétől, ha messzebbre merészkedik, egyre elviselhetetlenebb fájdalmak kínozzák, míg bele nem hal a belső vérzésbe. E világban egyedül a terhes nők képesek eltépni láncaikat és utazni. Nem véletlen, hogy minden hatalom az ő kezükben összpontosul – ahogy az sem, hogy a terhesség innentől kezdve pusztán eszköz a mindenkori hatalmi pozíció megtartására. A férfi, mint olyan, el van vágva e lehetőségtől – értéke nem több, mint egy tenyészbikáé. De ha nő vagy, sem vagy biztonságban, csak ha méhed szinte megállás nélkül dolgozik – hisz nem-terhesként kvázi semmi hasznod. A méh, mint dolgozó zsák, a terhesség, mint kimondott eszköz, a gyermek, mint kolonc, akit jóformán születése pillanatában lelencházba adnak (ha fiú, sokszor rosszabb sors vár rá…) – az anyaság szentségét mindenek felé helyező kultúránkban elképesztően bátor témaválasztás.

Remek kibontással. Szereplői a maguk módján mind a változást keresnék ebben a változatlanságra berendezkedett világban – divatos zsargonnal élve a helyüket keresnék, de itt ugyebár a helyük erősen adott. Éppen a helyváltoztatást keresnék. És nem csupán fizikailag. Vazil, a kivételezett helyzetet élvező férfi, aki egy hajón látta meg a napvilágot, így szabadon hajózhat a fjordok mentén - ám hajójától nem távolodhat ő sem - tiltott és minimum megkérdőjelezhető kutatásokkal jutna közelebb a nagy titok megfejtéséhez – hogy közben hány nőn és hány gyermeken gázol keresztül, nem igazán érdekli. Bármi is az ár, rá akar jönni, miért e röghözkötöttség és hogy lehet úrrá rajta. Lánya, a hajón született Helga lázadna apja ellen, de tudja, egyetlen lehetősége a „szabadulásra”, ha teherbe esik – kapóra jön az útjába akadó Lars, aki tiltott mágiát űz, aki sikerrel küzd a láncok ellen, aki felforgatná a világot, csak épp nem biztos, hogy úgy, ahogy azt a többiek gondolnák.

Közhely, hogy minden elnyomó rendszer kitermeli a maga lázadóit – még ennél is nagyobb, hogy a lázadók sosem csupán lánglelkű forradalmárok, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében mindenkit felszabadítanak, és örök harmóniába vezetik a világot. Az elnyomás és megaláztatás mindenkin rajta hagyja a nyomát. És remek, tápanyagban gazdag talajt biztosít a bosszúvágynak – ami ha kifejlődik, könnyen oda juttat, hogy az egykori elnyomott rabszolga már csak elnyomói rabszolgasorba vetése útján tudja elképzelni a szabadságot. Itt nincsenek tiszta eszközök, nincsenek érzelmek*, nincs áldozat, ami nem saját, önző célokat szolgálna, nincs kiút. Csak egy másik, legalább olyan nyomasztó, lealacsonyító csapda.

Sokrétű és nagyon okos könyv ez. Amellett, hogy drasztikusan szembemegy egy halom elvárással és „bevett” megközelítéssel, jó érzékkel boncolja saját témáját és az olvasót is – pont akkor visz be újabb gyomrosokat, amikor már szépen elringatnánk magunkat a „na, legalább ez az apró győzelem csak sikerült hőseinknek” érzésébe. Kompromisszumok nélküli és a végletekig következetes a saját világával. Ami pedig a mágiáját illeti: igenigenigen! Mocskos, durva, érzéki földmágia, ami nagyon sokrétűen továbbgondolható és igen érdekes értelmezését adja ember és föld viszonyának. Ráadásul olyan harapnivaló érzékletességgel megírva, hogy a napokban virágültetés közben, gyökereket metszegetve szó szerint émelyegtem, amikor eszembe jutott némely leírása…

Félelmetesen jó, felzaklató könyv. Ha az írott szóban nem csupán a felhőtlen, rózsaszín ködös szórakozást keresed, kötelező! Egyúttal még magasabbra pöccintette azt a lécet…


*Megérne egy külön posztot a regény érzelem-kezelése – de nem fogom megírni, mert ez az a rétege, amit mindenkinek saját magának kell saját magában helyre tennie. Érdekes elképzelés, hogy az érzelmek ennyire leredukálódnak, ha kivonjuk a képből a legalapvetőbb, meghatározó érzelmet, az anyai szeretetet – ehhez képest egyszerre érzem helyénvalónak és furcsán idegennek is a fel-felbukkanó érzelemmorzsákat. A legnagyobb kérdés azt hiszem, az, hogy egy ennyire gyűlölet és sértettség által vezérelt, kizárólag alá-fölérendeltségi viszonyokból álló társadalomban képesek vagyunk-e hinni a szeretet erejében. Azt hiszem, én nem, ezért bizony az egyik főszereplő szála meg is bicsaklik kissé…

Kiadó: Gabo

2016. május 9., hétfő

Mítosz - fanfiction - Gaiman

graphic: Mizzy Chan
Régóta játszom vele, hogy a kerékpárjaimnak nevet adok. A lusta-lomha, csapágyaival motyogó morcos, de szeretni való Dema így lett Füles; a festése okán (s mert annyi necces helyzetből illant el alattam ügyesen) lett a Diamond Backből Füst… valahol evidens volt, hogy amikor új paripát kötöttem a minap az istállómba, nevet kapjon. Neil Gaiman általam igen kedvelt regényhőse után annak rendje és módja szerint el is neveztem Árnyéknak… mígnem egy este, hazafelé gurulva a sötétben, azon kaptam magam, hogy valójában inkább Sandmanként gondolok rá: Álomúrnak, Homokember módjára álomport halk suhanással szerteszóró fekete mítoszlovagnak érzem. Nevessetek ki, de én az efféle tévedéseim mindig komolyan veszem – mert nagyon sokszor ajándékoztak olyan felismerésekkel, amelyek elbújtak a logika, az éber befogadás, a beleélés (mikor melyik…) vakfoltjaiban. Most szólok, erről csak úgy ejthetek szót, ha feltárom a vonatkozó történeteket; az Amerikai Istenek és a Sandman számos eseményére és összefüggésére teszek itt utalást – jobban jár, ha csak az olvassa tovább, aki ismeri ezeket a meséket, vagy az, akit nem zavar, ha előzetesen bevezetik a történetekbe.

Mint írtam, mindig komolyan veszem az efféle tévedést – úgyhogy elgondolkodtam, milyen közös vonásokat fedezhetek fel e két hősben; Árnyék, azaz Baldur Óðinsson, a mítosz távolba szakadt szerelemgyereke, és a fogságból frissen szabadult, morc Végtelen, Sandman között. Nos, első pillantásra akad is közös vonás, meg nem is. Első pillantásra két teljesen különböző pozíció birtokosa, s jelentékenyen különböző helyzet rabja a két hős. Az egyik egy elfelejtett mítosz atyjának zabigyereke, amolyan balkézről való problémamegoldás, a másik egy erő emanációja, végtelen, halhatatlan, Úr az urak között, saját birodalommal: az Álom minden porcikája az övé. Másodikra azért eszembe juthat: mindkettőt rángatja valaki, dróton mintegy – az egyiket az apja, a másikat a végzetet leginkább tagadó, szintén Végtelen testvérhúg. Mind a kettő kvázi „börtönből szabadul” a mese elején; mind a kettő a jól megszokott viszonyai helyett egyfajta kihívásokkal teli űrbe. Amit neki kellene betölteni. Képességei szerint teljesen másképp – de óhatatlanul egyfajta önfeláldozás árán.

Persze az önfeláldozás módja, oka, lefolyása teljesen más alapokról teljesen máshova fut ki. Árnyék önfeláldozása a sors betöltve megtagadása – ez van a mítosz hősének lelki alkatába kódolva; gyönyörűen elcsípett, aktualizált játék az egykori mítosz hősével úgymond a mítosz eredeti területén kívül. Ezért szeretem annyira Gaiman hozzáfűzött meséit a legsikeresebb történetéhez (holott haragudni szoktam érte, ha a szerzők nem tudják, nem merik az olvasóra bízni a továbbgondolást – nem ajándékozzák az olvasónak a neki járó szabadságot). Amikor az író „folytatja” e két rövid írással az Amerikai Isteneket, Árnyékot folyvást olyan helyzetekbe vezeti, ahol ezt az önfeláldozást élheti át újra, másképp, kicsiben. Mintha folyvást azt az ügyet keresné Odin legtisztább lelkületű gyermeke, amely valóban méltó a legteljesebb odaadásra. Két isten ravasz erőgyűjtő ragnarökparódiájának félbeszakítása, a zabolátlan erőkre vetett aljas gyeplő eltépése, a maga rutinjába vénült gonosz kibillentése a szerepéből (kétszer is…) – a szent önfeláldozás által. S a túlélés valójában egyszer sem Baldur „sikere”. Ahogy korábban írtam: háromszor láthattuk immár, hogyan él vigíliát Baldur, s hogyan menti ki ebből valamiféle női akarat – mintha Árnyék valójában tényleg azt az eszmét, dolgot, helyzetet, szentélyt keresné, amiért érdemes odaadnia magát; mintha valóban erre volna kódolva. A meghalásra, amit Odin tisztaságáról és jámborságáról híres fiaként a mítoszban is sorsaként hordoz. Valahol nagyon várom, mit talál ki Neil Gaiman, mi lesz az a méltó ügy, amely után végre elnyerheti a cselekedetek vetülő Árnyéka a megérdemelt (örök) nyugalmat…

Sandman ezzel szemben a végén a maga valóságos végtelenségével szembesül, amelynek a változás legalább annyira a része, amennyire a halál is – önmagát, az önmagáról alkotott képzeteket kell elengednie, hogy újraszületve ifjú Álomként ismét felragyoghasson. A valójában rendezhetetlent: megbolygatott álombirodalmát, a többi Végtelennel, istennel, angyallal felrajzolt viszonyrendszert, kihűlt szerelmet, hűtlen szolgát, unt varázslatot – mindent és mindenkit maga mögött kell hagyjon. Fel kell ébredjen magából – nem betöltenie kell egy sorsot, hanem a legtisztább értelemben maga mögött kell hagyja. Ezért adja magát nővérének, a Halálnak, a végtelenben a véget: ajándékba mindazt, amit Árnyék a maga viszonylatában nem vethet le – hiszen nem teremtő, hanem teremtmény. Az önfeláldozás módja (láthatjátok) teljesen ellentétes irányokba mutat…

Így ébredtem rá, hogy rossz nyomon járok. Nekem ilyenkor a képek segítenek, úgyhogy kedves illusztrátoraim, s a képregény rajzolói által rajzban eredtem a figurák nyomába… s persze, hogy egyből feltűnt, mi a legmélyebben közös ezekben a hősökben. Elkülönülő saját-világaikban mind a ketten Neil Gaimanra hasonlítanak a leginkább. Igen, Árnyék, a nagy mackó is. Neil Gimanra hasonlítanak, ahogyan beleírja magát egy rajongói fikcióba, a maga fetisizált, de folyvást megsemmisített megmentő (és mélyen testi) szerelmeit, a maga tehetetlen világszellem-szerelmét, cselekvő aggodalmaskodását, ezer különböző módon – a rocksztár külső mögött az egykori szorongó gyereket, az összes mumussal, az ágy alól és a leplek mögül, a képzeletvilág-széles résekből, a falból előkúszó rémületre adott rémületválaszokat, a gyerek imáját a gonoszhoz, hogy mégse egyék meg a szörnyek.


Hirtelen ráébredtem, hogy Neil Gaiman összes története - na jó, csaknem az összes - Gary Stu-, vagy Marty Stu-történet (a híres Mary Sue, az „idealizált magát” ideális történetbe író rajongói fikció általános elnevezésének „férfi megfelelője”). Hiszen idealizálja magát, kiválasztott árva, kisebb isten fia, végetlen végzet – ha végiggondolom a történeteit Csillagportól Amerikai Istenekig, Sandmantől a novellák szikár farkasemberéig, vagy akár mélybe bukó angyaláig: a legtöbb egyes szám első személyben beszélő hős Gaiman sajátos értékrendjének egy-egy ideája. A hasonlóságuk az írótól el nem vehető beleélésből következik – belülről vetülnek. És számomra ez a legfontosabb ismérve a szenvedélytől fűtött rajongói fikciónak: hogy legalább belülről vetüljön. És ha lehet: tényleg rajongott saját-világok mítoszi közegébe, ahol az ismert közös kincsek, mítoszaink módosulása nem az önkény, hanem a rácsodálkozás, a saját íz hozzáfűzése kényszerétől alakuljon. A mítosz öncsonkolás nélkül alakuljon át. Így Tükör és Füst Gaiman legtöbb novellája – az író magát szemléltetné, tükrözné, de elfoszlik, amit markolna, ahogy a közegbe helyezi, eloszlik, mint a füst; de a közeg, ahová ezt a magát helyezné mindig remekül látszik és mindig jelent, többet jelent, mint önmagát – legyen bár egy ősrégi temető dzsungele, vagy a London alatti város.

Ha ez maradék nélküli, akkor mindegy, hogy valaki Harry Potter fanficet ír, vagy újvilágba helyezett északi mítoszmesét – ha nem csinálja bűn-gyengén, számomra  a keret által rögvest szerethetővé válik. Gaiman ilyen szerethető rajongói történeteket fogalmaz ezer különböző mítoszba, olykor egyszerre több mítoszba, ősibe és frissbe, könnyű, de biztos kézzel.  Amikor például Sandman a kalandjai elején kedves tárgyai, fegyverei, erőhordozói nyomán jár, így járja be Gaiman rajongott képregényes mítoszhelyeit: A botcsinálta házigazdák epizódja például a régi D.C.-s és E.C.-s horrorképregények jellegzetes konvencióival játszik. Később látogatást teszünk a Hellblazer-ben… képben-panelelrendezésben időnként szinte kísértetiesen idéződik fel az első, a Delano-Ridgway féle sorozat karcosabb képi világa, igazi hommage ez… S a történet is hazabeszél. Constantine olyan, amilyennek szeretjük, morbid és flegma – neki mindegy, ki jön be az ajtón, úgyis tudja: a pokolba tart. Megfordulunk a klasszikus amerikai szuperhős képregény örök Arkham intézetében, hogy lássuk, hogyan szabadul ki a gonosz-oldal John Dee-je… Doktor Sors figurája teljes-pontos. Aprócska „optikai elcsúszásokkal” szinte „átemelődik” a D.C. beteg szuperhősvilágából ebbe a történetbe. Az első Sandman-kötet, a Prelűdök és noktürnök sajátos szerkezetéből következik, hogy bármilyen hommage, utazás, játék belefér. Még egyszer hangsúlyoznám: rajongói játék.

Neil Gaiman rajongó, és fanfic-eket ír – csak akkora alázattal, hogy ezek rendre kiválóan sikerülnek. Szerintem akad olyan felnőtt olvasója, akihez ezért nem kerülhet közel – nem tartja a történeteihez a felnőtt írótávolságot. A rajongó valamilyen szinten gyerek marad, akkor is, ha ír, akkor is, ha olvas. Ezt - gondoltam - érdemes tisztáznunk, mielőtt visszatérünk a kerékpár-elnevezés ügyéhez: Árnyék legyen, avagy Sandman inkább. Végiggondolva a két hős pályáját, legyen inkább Sandman – hisz ez a speckó kis svájci monti is haló poraiból támadt fel - remélem - vidámabb álmok uralta újlétre.


2016. május 6., péntek

Rövidre vágva #11 – Kis könyves vegyes

Legnagyobb fájdalmamra megint ott találtam magam, hogy itt tornyosul jó pár elolvasott könyv és az istennek sincs kedvem írni róluk – semmi különös, csak a szokásos lemez: munka, itthoni teendők, stressz, feszültség, nyafi. Mivel nem is olyan rég fejtettem ki azon véleményemet, hogy mekkora öngól arról nyígni a blogon hogy nincs kedvünk blogolni, ezt hagyjuk is ennyiben :) Persze írni meg kell – mert csak. Ilyenkor vesszük elő a rövidre vágva rovatot, ezúttal ismét csak könyvekkel: van köztük várólista-csökkentős, non-fiction, hosszú, rövid, tetszős és tetszős. Szerencsére bár blogolni annyira nincs mostanában kedvem, az olvasással nincs gondom – nagyon csúsznak a könyvek és nagyrészt tetszenek is. Bár mindig így lenne…


Dan Simmons: Hyperion bukása

Kezdjük is rögtön egy kedvenccel. Tavaly hosszú-hosszú évek várakozása után olvastam el végre Dan Simmons Hyperionját és alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam azonnal a folytatásokra. Idén nagy taktikusan feltettem mindhárom részt a várólista-csökkentő játék listájára, hátha… A Hyperion bukása egy olyan pillanatban kapott el, amikor épp tanácstalanul álltam az otthonunkat ellepő mintegy kétezer kötet előtt, tökéletesen beleélve magam a „nincs egy olvasnivaló könyvem se” érzésébe. Most már tudom, hogy ha a jövőben bármikor – BÁRMIKOR – meglegyint az olvasási válság legenyhébb szellője is, Simmonshoz kell fordulnom.
A Hyperion bukása tökéletes folytatás – úgy bontja tovább az előző kötet által felvázolt világot és mélyíti el a szereplők történetét, hogy legszívesebben újra meg újra olvasnám mindkettőt, rétegről rétegre, fejezetről fejezetre boncolva. Egy fokkal tán kevésbé lubickoltam benne, mint az első részben – ott nagyon sokat tett hozzá Simmons eleve zseniális történetéhez a zarándokok különböző elbeszélői stílusa. Itt az elbeszélés már nem markánsan megkülönböztethető „sajátmesékre” bomlik, egyfelől jóval sokrétűbb, másfelől jóval hagyományosabb. Ellenben a történet, a megbomlott idősíkok, a megválaszolatlan kérdések és az etikai dilemmák sokkal inkább elterelik a figyelmünket a stílus finomságairól. A Hyperion egy bölcsészálom, a Hyperion bukása sokkal inkább agymunka – itt már nehezebb elkamuzni, ha az ember semmit nem konyít a sci-fi zsánerhez és elsőre a torkán akadnak az Időkripták :)
Jöhetnek a folytatások!


Muriel Spark: Célszerű lődörgés

Jó pár éve már, hogy egy amúgy nagyon nem-cukiskodós online ismerős azt mondta nekem erre a könyvre, hogy cuki bölcsészregény – ami elég is volt ahhoz, hogy elvesszek. És tényleg az. Szellemes, okos, vicces kisregény, századközepi angol (nagyvárosi, értelmiségi) miliő; néhány ecsetvonással markánsan felrajzolt szereplők; már-már vérre menő bonyodalom egy kézirat (!) körül és az egésznek a közepén egy imádnivaló, talpraesett, ugyanakkor nem kissé pimasz írónő.
Fleur Talbot éli a kezdő írók tipikus életét – könyvekkel telizsúfolt albérleti szobájában (a háziúr szerint a könyvek mennyiségét tekintve minimum kétszobás bérleményt kéne fizetnie…) írja naphosszat első, nagyratörő regényét, a még kiadó nélkül álló Warrender Chase-t, miközben barátok, nős szeretők, nős szeretők feleségei, írótársak adják egymásnak a kilincsét. Fleur ha nem ír, akkor mások és saját kéziratát vitatja meg hasonszőrű társaival. Igenám, de még a méreten aluli bérleményt is fizetni kell valamiből, így kénytelen-kelletlen elszegődik az Önéletírók Társasága vezetője mellé afféle mindenes titkárnőnek. Ahol, hogy-hogy nem, a mindennapi feladatokon túl hamar azon kapja magát, hogy a Társaság tagjainak mérsékelten érdekes, ámde irodalmilag tökéletesen értéktelen önéletírásait javítgatja fel. Egészen addig, amíg az önéletírások és a készülő regény összeérnek – no nem a legkézenfekvőbb módon. Aztán mintha a valóság is elkezdené másolni a készülő regényt. De vajon mi történhetett? A fikció befolyásolja a valóságot vagy a valóság befolyásolja a fikciót? A Warrender Chase regényalakjai léptek le vajon a lapokról? Vagy pusztán valaki egy ellopott kézirat nyomán próbál nyerészkedni a neki kiszolgáltatottakon? És mit tehet egy írónő, ha ilyesfajta összeesküvésbe csöppen és lassan már abban sem biztos, hogy a regényalakjai nem akarják-e elvenni a józan eszét?
Nehéz lenne tagadni, hogy minden sorát imádtam. Frappáns, okos, de nem okoskodó, ironikus, nagyon angol regényke. Szerencsére lapul még elfeledett Muriel Spark-regény a polcomon.


Amanda Palmer: A kérés művészete

Amanda Palmer énekesnő, zenész, feminista ikon, a közösségi finanszírozás úttörője, Neil Gaiman felesége, TED-előadó. Namármost, nekem a zenéje nem tetszik, a feminizmusát sosem tanulmányoztam behatóbban, abszolút nem érdekel, milyen Neil Gaimannel szexelni (de aki esetleg ezért venné kézbe, azt megnyugtathatom: megtudja), viszont mint közepesen tudatos kultúrafogyasztót nagyon is érdekel, mit mondhat nekem a közösségi finanszírozásról - és úgy általában, a megváltozott 21. századi viszonyok közepette művészet és finanszírozás viszonyáról - eme műfaj koronázatlan királynője.
Palmer TED-előadásába véletlenül futottam bele, és amikor elhatároztam, hogy nekem ez a könyv KELL, még azt hittem pusztán ennyit kapok. Aztán sokkal több lett belőle. A könyv részben önéletrajz; részben elmélkedés a fent említett finanszírozási kérdésekről egy olyan művész tollából, aki túlzás nélkül minden platformot megjárt – az utcától a nagy kiadókig; részben pszichologizálás a segítségkérés és -elfogadás témakörében. Amivel betalált. Nagyon. Nem fogom részletezni miféle megvilágosodásaim támadtak a könyv kapcsán – túl személyesek. Mindenesetre segített abban, hogy tisztábban lássak ezt-azt, ami önmagában nagy szó. (Ne értsetek félre. Én is utálom, ha valaki azt állítja, hogy önsegítő könyvekkel találta meg önmagát és nem, nem lesz eztán Amanda a gurum, nem fogom hallgatni a zenéjét, mert nem tetszik és nem fogom támogatni a következő Kickstarter-kampányát, mert nem érdekel. Viszont azt hiszem, hosszú ideig hálás leszek neki azért, amire ráébresztett.)
Maga a könyv egyébként vibráló, eleven, akárcsak a szerzője. Szókimondó, vagány, olykor túlságosan kitárulkozó – ugyanakkor esendő, emberi, döccenőkkel teli. Igazából üdítően esetleges benyomást tesz jó néhány helyen – azt hiszem, Amanda szélsőségesen spontán és csapongó személyiségét igen komoly szerkesztői teljesítmény lehetett akár csak ennyire keretek közé tuszkolni.
Nyilván teljesen kiszámíthatatlan, hogy kinek ad valamit ez a könyv és kit hagy teljesen hidegen – én azt mondom, hagyjátok meglepni magatokat, érdemes.


2016. május 4., szerda

Ukijo-e - Az elillanó világ képei

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar–Japán Baráti Társaság Haiku Klubja által 2016. április 16-án szombaton megrendezett III. Magyar Haikunapon (amely eseményt a szervezők a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum Gendzsi herceg nyomában c. kiállításának finisszázsával kötötték egybe) díjazták az egyik versenyre beküldött versem. A díj nagy örömömre e kötet volt – nem figyeltem oda eléggé, hiszen érdekel a téma, írtam is róla ide a blogra Hirosige megjelent kötete kapcsán; s lám, mégis meglepetésként ért, hogy egy ilyen sokrétűen informatív könyv pár éve elérhető (kétnyelvű verzióban, magyarul és japánul) a témában itthon. Az „elillanó világ képeinek” hazai megismerés-történetét összefoglaló, remek tanulmányokkal bevezetett, gazdag képanyagú, igényesen tálalt kötet tényleg megérdemli ugyanis a szót.

Nem ismertem Vay Péter gróf életét és tevékenységét, holott az egyik legfontosabb magyarországi japán képzőművészeti gyűjtemény, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum japán anyagának java részét ő válogatta össze. (A magam részéről e tekintetben nagyra becsültem Déri Frigyest például, akinek japán iparművészeti gyűjteményét a debreceni Déri Múzeumban órákon át csodáltuk.)  Vay Péter második japáni útja alkalmával 1907-ben több mint 1000 fametszetet, 180 fametszetes könyvet, és bőven több mint 1000 apróbb, de jelentős iparművészeti remeket vásárolt össze hallatlan ízléssel és figyelemmel, a Szépművészeti Múzeum számára. Pápai protonotáriusként, missziós úton járt ott, a japán keresztény közösségeket járta végig – sajátságos, hogy eközben mennyire nyitott szemmel látott bele (mondhatnám: érezte bele magát) egy teljesen más szerkezetű kulturális miliőbe. A pozíciójából fakadóan nemcsak régóta japánban tartózkodó európai katolikus misszionáriusokkal, japán keresztény vallási vezetőkkel találkozott – bejáratos volt a korabeli politikai-társadalmi vezetés termeibe, még első útja alkalmával (mint pápai missziós követet) maga Meidzsi császár is fogadta a magánlakosztályában, és Sóken császárné is – ez alkalommal különös kegyként végigkalauzolták a császári lakosztályokon és a kerten.

A kapcsolatait remekül használta ki a gyűjtemény gyarapítása érdekében is. Személyesen ismerte a kor legfontosabb japán esztétáit és történészeit, egyetemi kurzusokat látogatott, múzeumokat, kiállításokat tekintett végig, kereste a kapcsolatot az élő hagyomány művész-céheivel. Eleinte a saját örömére kezdett tárgyakat gyűjteni – végül az egyik legalaposabban dokumentált gyűjteményt küldte haza Európába, igénybe véve minden forrást, kapcsolatot és szakértelmet, amit csak kint tartózkodása alatt megismert. Úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem fogadott el ezért a köszöneten kívül. Japán élményeit két megjelent kötetében (Kelet császárai és császárságai, 1906; Kelet művészete és műízlése, 1908) foglalta össze, forrásértékű kötetek, hiszen Vay keresztény misszionárius létére meglepően elfogulatlan szemlélőként méri fel és mutatja be bennük a más kultúra minden idegenségét is.

Az egykori gyűjtő elszánt és alázatos munkájához méltó e kötet, amely túl azon, hogy a gyűjtemény jelentősebb darabjaiból igényes formában átnyújt egy komoly válogatást, hasznos és informatív tanulmányokat is tartalmaz. A Vay Péter életét és tevékenységét alaposan körüljáró tanulmányon, Gáspár Annamária munkáján túl Unemura Yuko válogatásában megismerkedhetünk a korabeli japán-magyar kulturális kapcsolatok rövid történetével és irodalmával, a kezdetektől 1943-ig, huszonegy kiadvány bibliográfiai mélységű ismertetésén át. Pusztán ez a részletes, japánnal kapcsolatos útleírásokat, ismertetőket, általános igényű bemutató köteteket tartalmazó tanulmány okán kötelező volna minden Japán kultúrájába szerelmes honfitársunknak megismernie ezt a kötetet – a legfontosabb korai forrásainkat ismertető mini-bibliográfia okán, ahol e könyvek erényeit és hiányosságait is minden tekintetben autentikus személy tárja fel. És akkor még nem ejtettem szót a kétnyelvűségről – szerintem nincs olyan japánul tanuló olvasó, aki ne örülne egy ekkora lehetőségnek az olvasás képességének fejlesztésére.

Ennyi gazdagságból a lényeget hagytam a végére. Hiszen ez a kötet valójában azért egy remekül tálalt kis album. A nyomatokkal, amelyek sajátos kifinomultságukkal ugyanúgy lenyűgöznek, mint a néhol remekül felismerhető korabeli aktualitásokkal. Ott a gésák viseleteit bemutató sorozat ahol észrevehetem az eszményítés egyformasága mellett azokat az európai szemnek szinte jelentéktelenül apró különbségeket. A színészeket szerepeikben bemutató nyomatot -  játékot, ahogy az ukijo-e megvalósítja és mégsem valósítja meg az európai értelemben vett portrét. Kuniszada kabuki-színházát, az öltöző színészekkel, Hirosige eső vonalkázta tájait. A képeket, amelyek valamiért nem mennek ki a fejemből…


Érdemes figyelni erre a múzeumra, a kiállításaira, a kiadványaira… és nagyon örülök neki, hogy ilyen ajándékkal honorálta a magyar haikuírók klubja a kiejtett szavakat.

2016. május 2., hétfő

Fék nélkül - Film

Megnéztem végre ezt a filmet – elég régóta őrizgettük, elég sokáig halogattam… pedig érdekelt, már csak azért is, mert a magam szelíd módján érdekelt voltam én is ebben a kérdésben, a városi biciklis futárkodásban. Ha nem is ilyen elvakult szinten, mint a film főhőse, Wilee (Joseph Gordon-Lewitt), de én is megérezhettem ezt a gátlásmentes, boldog szabadságszagot, avagy (máshonnan nézve) ezt a szabadságillúzióval alaposan átitatott levegős-menetszeles rabszolgaságot – amikor az ember szenvedélyéért fizetnek. Valóban fesztelen és közvetlen filmet sikerült a téma köré rittyenteni, rengeteg bájosan elkapott, valóságszagú pillanattal – és meglepően kevés csúsztatással, tipizálással és filmes panelhalmozással. Már ami a futárlét apró örömeinek ábrázolását illeti…

Példaszerű, ahogyan ezt a sztorit összepakolta David Koepp és John Kamps, a rendező-forgatókönyvíró páros; tanítani valóan játszanak az időkezeléssel: hogyan kell visszahátrálni többször a „bele a közepébe” állapotából, hogyan kell úgy adagolni az információt, hogy minden belefont előzményszál folyamatosan erősítse a filmes szövetet. Aranyos, ahogy a más nézőpontból újfent előadott jelenetekben észreveszed, hogyan és honnan láttad, kinek a nézőpontjából az előtt ugyanezt… jó érzés így nézni egy filmet, mert otthonos lesz a New Yorkja. Nagyon találó a térképnézetből forgalomba érkező kamera, ahogy utoléri a madártávlat sárgával festett útvonalán autók közt cikázó biciklist; nagyon találó, ahogy a cangás fejben előre lejátszott forgalmi helyzetek víziói közül választva egy pillanat alatt hoz meg döntést; nekem, aki viszonylag sokat ülök nyeregben, ezek a pillanatok maradéktalanul elmesélték, hogy miben létezik egy nagy sebességgel a forgalomban lavírozó kerékpáros.

Odáig voltam a képek fiatalos lendületétől. A jól elkapott kameraállások ügyesen életszerűre komponált forgalmi helyzeteket mutattak – nagyon ügyesen játszott a filmes csapat nézettel és idővel. Hogy értsétek: például néhány jelenetet lassan mozgó „forgalmi elemek” (gyalogos, autós, kerékpáros) biztonságos koreografáltságában rögzítették, lassú forgalmi táncban szinte, amit a megfelelő helyre vágva a néző konkrétan egy éles, kegyetlen és villámgyors helyzet lassított felvételének érzékelt… egyébként is ügyesen használták a különböző sebességű filmes momentumok egymásra hatását a néző elméjében – főleg, ha figyelembe veszem, hogy ez a film elsősorban kiváló minőségű kerékpáros kaszkadőrmunka volt, a trükkök, esések, ütközések egytől egyig nem a rajzasztalon készültek.

Wilee belenyúl egy fuvarba, ahol a küldeményre más is pályázik, nemcsak a címzett, ráadásul maga a küldemény is illegális, rázós, forró. A srác személyes okokból persze a magáévá teszi az ügyet, belevonódik, amolyan drótszamaras igazságosztó lovagként - sőt, egy ponton az egész biciklis futársereg követi - szép példáját adva a szubkultúrában amúgy valóban tapasztalható szolidaritásnak. Közben kap egy szolid pofont az amerikai bevándorlás-kezelés, a Nagy Alma rendőrsége (külön és kiemelten a kerékpáros osztag), óvatosra csiszolt görbe tükröt a kínai negyed… nem mesélném el – egy nézést szerintem mindenképpen megér…

Azért hozzátenném, hogy nekem ez a fék nélküli fixi-mentalitás úgy különben nem túl szimpatikus. Problémás, mert ön- és közveszélyes, mert nagyon kell hozzá tudni kerékpározni, és akik ezt iparszerűen művelik például itthon, Budapesten is, azok általában nem tudnak annyira, mint amennyire azt magukról gondolják – és problémás, mert a kerékpárosok általános megítélésén ezek a figurák rombolnak a legtöbbet. A piroson válogatás nélkül áthajtó, zebrán gyalogosok között cikázó, járdáról útra, útról járdára váltó vagányok. Lehet, hogy nincs igazam, de szerintem a szabálytalankodásnak is van egy kulturált szintje (anélkül sajnos nem jössz ki jól kerékpárral Budapesten sem a forgalmi helyzetekből – mert a legtöbb kerékpárosokra vonatkozó szabályt még mindig olyanok találják ki, akik autóban ülnek, jobbára ott is a hátsó ülésen…). Számtalan sztorim van ezekről – de szorosan véve nem tartoznak ide…

Végül hozzá kell tennem, hogy a film mentalitása is okot adhat némi elkeseredésre – vajon milyen mentális állapotban lehet az a társadalom, ahol egy folyamatosan szabályt és törvényt szegő ifjú önbíráskodónak szurkolsz, hogy egy velejéig korrupt rendőr által szimbolizált rendszer ellenében (amolyan város-erdei kerékpáros Robin Hoodként) egy teljesen illegális küldeményt el tudjon juttatni egy saját etnikumán élősködő bűnszervezet vezetőjének a kezébe…



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...