2018. szeptember 24., hétfő

Jason Matthews: Vörös veréb


A hidegháború nem ért véget… Hangzik el többször is a Vörös veréb című regényben és a belőle készült filmben, és olvasóként mi csak dörzsölhetjük a kezünket – kevés hálásabb téma van egy kémregényírónak, mint az amerikai-(poszt)szovjet szembenállás. Még akkor is, ha ezerszer lerágott csont, és még akkor is, ha le Carré után nehéz a zsánerben újat nyújtani, hát még megugrani az immáron élő klasszikusnak számító egykori brit kém művei szabta elvárásokat. Hogy Jason Matthewsnak majdnem sikerült, az önmagában elég nagy fegyvertény.

Verebünk ez esetben nem más, mint a féltékeny társai által kettévágott színpadi pályafutása után kémnek álló egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, aki nagybátyja, az SZVR (poszt-KGB, persze roppant mód leegyszerűsítve) aligazgatójának gondoskodó kezei alatt az orosz hírszerzés csábításra kiképzett ügynökeként egy amerikai CIA-tiszt behálózását kapja feladatul. A Verébiskola növendékeként pszichológiai és szexuális manipulációkra kiképzett lány számára kapóra jön szinesztéziája, mellyel könnyű szerrel dekódolja az emberek vágyait, ambícióit, rejtett érzelmeit – hamar ki is emelkedik a verebek közül, bizonyíthatna, csak épp mindig rosszkor van rossz helyen. Mondjuk, nem kéne épp egy oligarcha karjaiban feküdnie amikor a Kreml kivégezteti. Még jó, hogy a „jóságos” nagybácsi segít és kész a saját céljaira felhasználni unokahúga testét. A törött szárnyú balerina fegyver lesz, akiben csak nő a harag és alig várja, hogy az őt bábként mozgatók ellen forduljon.

De előbb még le kell lepleznie az orosz hírszerzés egy magas rangú tagját, aki feltehetően évek óta az amerikaiaknak kémkedik. Márvány leleplezése bárkinek megdobná a karrierjét. És Dominyika nem is tétlenkedik. Aztán persze minden másképp alakul, amikor megismerkedik a kiszemelt CIA ügynökkel, a Márványt futtató Nate Nash-el, kiszagol a hanyatló Nyugatra és megtapasztalja, hogy lehet másképp is élni, mint bábként, aki akár táncol, akár fekszik, akár gyilkol, az állam tulajdona, és szert tesz egy barátra az SZVR vezetésében, aki megmutatja, hogy létezhet ember az embertelenségben is.

Matthews kémthrillere okos és csavaros, többkörös átveréseivel még úgy is képes meglepetést okozni, hogy a kötet felére leleplezi előttünk mind Márványt, mind Dominyika átállását. Ami lehetne taktikai hiba is, mégsem az: egyrészt, mert aki nem képes úgy olvasni, hogy nem kizárólag a „nagy durranást” várja el egy kémregénytől, hanem az apró finomságokat, annak tán nem való ez a zsáner; másrészt mert az igazi izgalmat az okozza, hogyan tudja megtalálni a helyét egy veréb a kettősügynök szerepben és hogyan tud életben maradni a folyamatos gyanakvás, kínvallatás, megfigyelés, gyilkossági kísérletek közepette. Ahogy Dominyika fokozatosan keményedik és erősödik meg elhatározásában, úgy vedli le a verébtollait és növeszt páncélt: a némiképp ostoba „kötelező jellegű” szerelmi szálat is az menti, hogy ahogy keményebbre fordul a játszma, úgy hal hamvába. Mert ebben a játszmában a legkisebb érzelmi hullámzásba is bele lehet halni.

Ahhoz képest, hogy a könyv mennyire okos és csavaros, az adaptáció borzasztóan bosszantó és unalmas lett. Az amúgy remek Jennifer Lawrence ide, gyönyörű Budapestünk oda, ebből kihozták a lehető legkevesebbet amit csak ki lehetett. Nem fér a fejembe, hogy egy ennyire összetett cselekménnyel bíró regényt hogy sikerült úgy megvágni, hogy akciódúsnak ható, mégis unalomba fúló film legyen belőle. Minden karakterét megnyesték, minden motivációt lebutítottak, minden konfliktust leegyszerűsítettek. A könyvben hosszú, vívódásokkal teli folyamat vezet Dominyika átállásához, a filmben a második találkozás után mindenféle előzmény nélkül közli Nate-el, hogy kémkedni akar neki. Alig tudunk meg valamit Márványról, aki a könyvben kulcsszereplő. A kiválasztás, a verébképző, a váratlan helyen felbukkanó barátnő alakja is bántóan sematikus lett. Nem beszélve az oroszoknak kémkedő amerikai ügynök száláról, aminél nevetségesebbet keveset láttam kémfilmben (bár Mary-Louise Parker legalább szórakoztató). Ha már a színészeknél tartunk: ha hirdetnének ilyet filmeknek, a Vörös veréb komoly esélyekkel indulhatna a „ki nem használt tehetségek” versenyében – Jennifer Lawrence mellett Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Charlotte Rampling is láthatóan vergődik rosszul megírt szerepében.

Egy változtatást vittek végbe a filmesek, amire viszont felkaptam a fejem: teljesen más véget írtak Dominyika és Márvány történetének. És azt kell mondjam, nem fantáziátlanul csavarták ki a sztorit. Amellett, hogy egész más folytatást tesz lehetővé, átrendezi a karakterek közti viszonyokat és szép kis elégtételt ad, még jól is illeszkedik a regénybeli Dominyika alakjához. Sajátos helyzet: a film megannyi ostoba változtatása közül épp a legdrasztikusabb tetszik legjobban. Nem is értem, ez Jason Mathewsnak miért nem jutott eszébe. Azt hiszem, el kell olvasnom a folytatásokat, hogy megtudjam, ő milyen jövővel ajándékozza meg szárnyaszegett verebét.


Kiadó: Agave
Fordító: Fazekas László

2018. szeptember 20., csütörtök

Frank Miller - Lynn Varley: 300


A történelmi egykor-volt faékig egyszerűsítésének egyik legmagasabb kúlfaktorral előállított terméke. Az egykor ismereteink szerint valóban megesett csata önmagában elég lehetőséget hordoz a nézet szűkítésére - a tömeghadsereg elé kiálló elit kevesek, a szoros, ahol gátat szabhatnak, az árulás legendája... Amikor Miller látomását lapoztam róla még nem tudtam, hogy kedvenc bűnvárosom sajátos szemléletű megálmodója ráadásul egy 1962-ben bemutatott film, a 300 spártai gyermekkorában tekintetbe gyűjtött hatása alól kacsint ki, amikor a maga tesztoszteronnal túladagolt himnuszát komponálja. (Aminek fényében a Miller-képregényből Gerald Butlerrel leforgatott Snyder-film is kap egy vajszínű árnyalatot, a vérpiros mellé...) A történetről, amit mi magunk is Hérodotosz által alapjaiban komponálva ismerünk - hiszen a "történetírás atyja" legalább annyira a történelmi regény antik időkből olvasókra kacsintó őspapája is... azt megtanulhatod általa, mesélni vágyó, hogyan kell egy vereséget megdicsőülésig mesélni.

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a Spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Ez a történet úgymond máig érvényes példát ad a reménytelen helyzetben hazájukért harcolóknak; a legtöbb feldolgozás - így Milleré is - ezen a zengzetes ösvényen engedi végig a történetet az önfeláldozásig. Átszerkeszt és kihagy - itt a hősök válogatott csapata (csak akinek fia van - hogy ne száradjon ki a családfája) eleve halni indul, reménytelen küzdelembe a felfoghatatlan túlerővel szemben, a becsületért. Hiszen az alku lehetőségéről a követek halálba hajigálásával lemondtak. Az egész ellentmondásos viszonyról a városállamok közt, Athén és Spárta ekkoriban már javában tartó vetélkedéséről szó se - csak a legerősebb momentumok, a pár árnyalatlan színnel felkenhető toposzok. Valójában Frank Miller ezzel a képregénnyel akaratlanul is a mítosz születését mutatja fel - hogyan lett az így esett-ből másképp nem is eshetett volna.

A mítosz jól tűri az ellentmondást: bár a hősök halni indulnak, mégis el kell árulni őket a vereségért. Ephialtész Millernél kitaszított, szülei által kegyelemből életben hagyott spártai torzszülött - aki csatlakozni szeretne a kiválasztottakhoz. Egy ilyen sűrítményben, a kontrasztok élesen kontúros világában evidens, hogy Leonidasz és Ephialtész találkozik, hogy maga a vezér adja ki a leendő áruló útját. Méltósággal, minden megalázás nélkül, pusztán azért, mert nem tudja a pajzsát olyan magasra emelni, mint a többiek - s így nem lehet helye a nehézgyalogság pajzsfalában, a falanxban. Az elit kevesek soraiba nem fér a torzszülött - nem fér a gyenge láncszem. Ahogy Leonidas árulóval való duettje, ugyanúgy kontúros a perzsák istenkirályával, Xerxszésszel való találkozás - rajzban azonnal érzékelhető különbségtételekkel, az első az egyenlők között és az isten a rabszolgái felett néz szembe egymással. Ahogy aztán a fináléban is - ennyire széles gesztusok kikövetelik, hogy a két vezér egyfajta párviadalával záruljon a mese, ahol az egyik megőrzi, a másik elveszíti a becsületét.

Annyira szélesek voltak e gesztusok, hogy nem is fértek a szokványos elrendezés és méret kereteibe. Más kérdés, hogy az oldalak duplára növelt szélességével Miller példaszerűen él; elképesztő nézőpontokból láttat, teljesen filmszerűen vezeti a tekintetet (Snyder nem is tett mást, mint ezeket a beállításokat, kontrasztokat és hangulatokat szolgaian másolt cselekményelemekkel, ha lehet, még szélesebb gesztusokkal vászonra rendezte). Lynn Varley színhasználata gyakorlatilag Miller erős, fekete-fehér látomásainak nyomvonalán jár - azt hiszem elég komoly kontroll alatt színezhetett. Eredetileg a Dark Horse öt füzetben hozta ki a képregényt. Az egyes kötetek a Honor (becsület), Duty (kötelesség), Glory (dicsőség), Combat (küzdelem) és Victory (győzelem) címet viselték. Magyarul a kartonált egykötetes jött ki - gyönyörű nívón, a Képes kiadótól.

Mégis kinek a győzelme... ha ebben a mesekeretben maradok, ezt a csatát Ephialtész nyeri meg, a perzsáknak. Az egész történet kulcsmomentuma ez az árulás - így a tanulság is rajta nyugszik. S ez a tanulság nem a közkeletű (a Tajgetosz-szemlélettel mélyen átitatott) ne kegyelmezz a gyengének, mert ha teheti, elárul, hanem ez: meg kell találnod a magad társadalmi víziójában a gyengeség megbecsült helyét. Hogy várhatod, hogy legyen becsülete, ha tőled semmilyen megbecsülést nem kap? Egy társadalom érettségének elemi fokmérője, hogyan bánik a megváltozott munkaképességűekkel, a mentális zavarban szenvedőkkel, a betegeket hogyan kezeli, és (ha nagyon élesen akarok fogalmazni) a különböző politikák s vallások elvakult híveit hogyan kezeli. Leonidas Ephialtészt szerephez juttathatta volna, avagy legalább  engedhette volna, hogy velük haljon. Akinek a szemedben nincs becsülete, az miért legyen veled szemben becsületes? Ez a történet Frank Miller megfogalmazásában egy hősmítosz. Most épp hősmítoszok korát éljük megint, és az árulások korát. És a becstelenségét. Pedig olyan kevésen múlik olykor... nekem ezt tanítja ez a mese.

Kiadó: Képes kiadó
Fordította: Bayer Antal

2018. szeptember 17., hétfő

Laputa - Az égi palota


Úgy csöppensz a mesébe, hogy igazából nincs időd kételkedni. Egy kislányt látsz, egy hatalmas, steampunk beütésű léghajó kabinablakában, kívülről, aztán légikalózokat, amint megtámadják ezt a léghajót - a történtek közben kapcsolódik benned össze: a kislány a vörös hajú úriember és kísérőinek foglya volt, s a kalózok sem kiszabadítani akarták, hanem elragadni a nyakában lógó tárgyat... elvesztettük az ékkövet, kiabál a kalóz-boszorka a csapatával, amikor a kislány kizuhan a semmibe - nem csoda, ha nem ébred bennünk szimpátia iránta (se)... Vált a kép: egy hegylábon kapaszkodó, szegény bányászvidékre érkezünk, ahol egy kisfiú, Pazu épp a főnöke vacsoráját veszi át egy kifőzdében, aztán rohan vele a bányába - és meglát egy égből aláereszkedő sajátos tüneményt... az ájult kislányt, amint lassan a föld felé lebeg, a nyakában a világító amulettel. Egyenesen az öreg tárna felé, ahol a fiú, a főnöke és a bányászok megpróbálják a lehetetlent: folytatni ezt a nem veszélytelen mesterséget egy kimerülő, kincseit veszített környezetben.

Ilyen kimerült, poszt-apokaliptikus környezet a filmé - a még kapaszkodó emberség világa. Nem annyira végletes és végzetes környezet, mint a Nauszika királyságát fenyegető mérgező dzsungel, de egy sokkal fejlettebb egykori létezés árnya ez is. A repülés gyönyörű álma e világban már elveszítette Kiki, a boszifutárlány szelíd világában megrajzolt ártatlanságát -  az egykori teljesség helyett megint a motorok dübörgő erőszaka erőlködik, hogy égbe emelje a szállni vágyót. A nagy, lebegő égi városok birodalmai lezuhantak - az élet az egykori nagyság romjain kapaszkodik, sok szempontból még mindig a múltba. Hírlik, a bányakörnyezet, s az ott élők, Pazu és barátai Mijazaki egy angliai utazásának emlékeiből formálódtak: a film apukája épp az utolsó walesi bányászsztrájkok idején járt azon a vidéken, s mélyen megragadta ennek a makacs, életformájához végsőkig ragaszkodó, de pont az életforma időszerűtlensége okán vereségre ítélt közösségnek az erkölcsi tartása, a tagjainak egymás felé megtartott embersége, szolidaritása.

Úgy csöppensz a mesébe, hogy azonnal megkapod az összes fontos viszonyt: az amulett tulajdonosa, Sheeta, az őt segítő Pazu menekülnek a nyitány néhány képével kontúrosra rajzolt Muska ezredes és emberei (mint később kiderül, egy egész hadsereg); és Dola mama égben garázdálkodó kalózklánja elől. Ők mindannyian az ékkövet akarják, amely a legenda szerint a még égben lebegő egyetlen város: Laputa megtalálásának kulcsa. A helyzetet aztán bonyolítja, hogy mint kiderül: ez a kulcs kizárólag Sheeta kezében működik, aki a felhőbe rejtett égi birodalom egykori királyi családjának leszármazottja - a női ág, akik rettegve őrizték az ékkövet, s emlékezetükben a leglényegesebb formáló igéket. Persze egy bizonyos ponton kiderül: Muska a férfiág sarja, aki a kislánynál sokkal többet tud a városról, ismeri a szerkezetét s hogy micsoda félelmetes fejlettségű fegyvereket rejt - aki a hadsereget is a saját uralkodói álma kedvéért csábítja a város utáni hajszába... Két pólus... a női ág a legendát, a férfiág a praktikumot őrizgette.

Sajátos, Mijazakira igen jellemző mesei helyzet - de talán a leginkább tanmesei történettel elmesélve. Mankónak használja Swift Laputa-történetét, valóban szelíden tiszteleg a bányászok világa felé, rengeteg szeretni való képsora, és jó pár rendkívül ügyesen képre varázsolt akciójelenete eszembe jut, ha felidézem - de tipikusan annak a japán anime-vonalnak a Ghibli-stúdió által elkészített terméke, ami nem is törekszik a maga mesevilágában egy szinten túl a koherenciára. Egyfelől a stúdió egyik legmeseibb története, másfelől az egyik (ha nem a) legerőszakosabb. A Góliát léghajó (s vele egy egész hadsereg) elpusztítása valahol nincs is a filmben a helyén - milyen érdekes, hogy Mijazaki ügyelt rá: a katonáknak egyetlen empatikus gesztusa se legyen. Ahogy a film vezeti a nézőt, egy pillanatot sem enged ebből az egynézetűségből. Valahol azt sugallja: nem kell részvét ébredjen a nézőben irántuk. Mint ahogy Muska mélyen egydimenziós, gátlástalan "főgonoszsága" sem jellemző amúgy a rendező negatív karaktereire - ennél mindig sokkal árnyaltabban fogalmaz. Mentségükre szóljon: a film a stúdióalapítás utáni első termék, ha nagyon durván egyszerűsítek: a pénz igen gyors visszaforgatására szolgált.

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatta: Dola mama, meg az ő kalózklánja. Miljazaki öccse tanúsága szerint a rendező az édesanyjukról formázta e figurát, hogy aztán jó néhány filmjébe átemelje - a Kiki boszirajongó házvezetőnője, sőt a Szél támad idegene a szanatóriumban: Castorp úr is valójában ugyanő... A számos esetben érzelem-vezetett, de ennek megfelelően nagyszívű, humorforrás karakter a nyitó képsorok mélyen haszonelvű rablójából ezer mód árnyalt, szeretnivaló főszereplővé lesz, akiért (s fiaiból álló igénytelen kalóz-kompániájáért) a végén joggal aggódhatsz te is teljes szívvel. Mint ahogy a végül kimondott igék veszélyeztette városért, Laputáért is teljes joggal aggódhatsz - ahol a pusztítás eszköze, a hatalmas robot egy madárfiókák védelmét elsődlegesnek tekintő kertész egy festményre való, lebegő, áttetsző falú házakból "világfa" körül összeálló arborétumban...

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatja: a belátás, hogy kizárólag rajtunk múlik. Kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk a fejlettség nyújtotta hatalmat - csak rajtunk múlik, felmérjük-e az árat, amit fizetünk érte. Nem a repülés gyönyörű, évezredes álma a bűnös, hanem az ember, ha azért repül, hogy felülről uralkodjék. A belátás, hogy van olyan tudásunk, amit még nem kellene feltétlenül gyártószalagon sokszorosítva dobozba-zacskóba rakni és tömegcikként árusítani - amit tényleg az elérhetetlenben kellene tartani, hogy felnőhessünk hozzá. S kizárólag rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a körülöttünk ezer színével mindennap felragyogó, organikus, űrben lebegő csodával. Ami az otthonunk.

2018. szeptember 14., péntek

Tisza Kata terápiás írásai

„A férfi maga volt a magány. A nőben is volt egy ilyen darab magány. A magányok összenéztek, egymásra ismertek, beszélgetni kezdtek. Később hazamentek: a nő is haza, a férfi is haza. De a magányok ott maradtak, a teraszon ülnek, virágot locsolnak, s a barátság szóra definíciót keresnek.”

Nehéz megfogalmazni az érzéseket Tisza Kata két könyve kapcsán – nehéz, mert nehezen is indult az (újbóli) egymásra találás. Kata feladta a leckét nekünk, olvasóknak. Annak idején (bő tíz éve) olvastam első két regényét, a Revanst és a Pesti kínálatot – emlékszem, először eléggé kedveltem őket, aztán egyre inkább nem, amiről legkevésbé sem a könyvek tehettek, sokkal inkább a szerző köré húzott hype (aminek - ezt szerintem Kata ismerné el először - nem sok köze volt az írásokhoz). Azzal a lendülettel, ahogy TK médiaszemélyiség lett, aki mellesleg könyveket ír, én ejtettem mint írót. Fel sem tűnt, hogy eltűnt, aztán amikor három éve egészen új hanggal, új témákkal, új platformon szembejött, hát… finoman szólva előítéletekkel nézegettem a munkásságát. Aztán rákattantam. Először csak a facebookon, amit egyébként irigylésre méltó tudatossággal használ jól és jóra (bizonyságát adva, hogy szivárványpóni- és álhírözön ellenére is lehet létjogosultsága a közösségi oldalaknak); aztán egyre több ismerős olvasta és méltatta az új korszak első könyvét; majd jött a második, immáron nyíltan sajátélményekből táplálkozó, válást feldolgozó verseskötet és még több ajánlás. És rám talált:

„Régóta akart beszélni az apjával a lány. Még időben, mindenképpen. De a konyhában, ahol dolgozott, nem volt térerő. A nappaliban volt ugyan, de ott meg mindig elaludt. Nehezen jött össze a hívás. Ébrenlét és térerő.
Amikor találkoztak végre, évszakokkal később, az apja önmaga szélén ült. A lába lógott már, a keze még nem. A lány majdnem kifordult a képből, amikor meglátta, de az apja utánanyúlt. Nézték egymást, és nézték magukat egymásban. Hasonlít rám, gondolta az egyik. Nem is hasonlítok, gondolta a másik. Csönd volt és szél és magány. Ahogyan az apa élt: beszáradt samponok a vitrinben. Megszokta már a dobozokat. Takarított volna neki a lány, de félt, hogy az kötődés lenne. Hagyta volna az apa, de félt, hogy akkor elveszítené újra a lányt. Minden maradt, ahogyan addig volt, tovább: nem kötődtek, nem is vesztek el.”

Elementáris erővel kaparja saját legmélyebb fájdalmam – ahogy a többi szöveg is így kapargat kollektív fájdalmakat, berögződéseket, rossz mintákat, társadalmi kényszerek hajtotta élethazugságokat. Mélyen személyes szövegek, de itt még nem direkt mesélnek saját történetet – inkább csak átfuttatják a saját tapasztalaton a mindannyiunk által ismert, hétköznapi kis görcsöket. Megcsalásokat. Elhidegülést. El nem gyászolt veszteségeket. Megalkuvásokat. Terápiás írások – ilyesformán irodalmi értéket keresni rajtuk egyszerre félrevezető és balgaság. Prózaversek, történetmagocskák, novellakezdemények, versek vegyesen. Bizonyos szögből nézve masszívan közhelyesek. Mint az élet.

De vajon a társadalmi elhallgatás gesztusa erősebbé teszi, vagy épp gyengíti a közhelyeket? Ha nem mondod ki, hogy a férjed a szomszédasszonnyal csal, mert az közhelyes, akkor már nem is csal? Nem lenne jobb mégis a világba ordítani – fájdalmat, dühöt, csalódást? A folyvást szőnyeg alá söpört közhelyek helyét miért ne vehetné át a kimondás? A közösségi fátyolborításét a párbeszéd? A megalkuvásét a méltóság? Miért ne mondhatnánk ki, hogy a gyász fáj, az elgyászolhatatlan veszteség ütötte seb nem gyógyul be az idővel, a megalázás kidolgozást kíván (ellenkező esetben vagy belenyomorodunk, vagy bosszúért lihegő megalázók leszünk magunk is…)? Miért ne követelhetnénk, hogy hallgassák meg a fájdalmunkat?

Öt éve küzdök az el nem gyászolt gyásszal. Öt éve dolgozok azon, hogy ki tudjam mondani: soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy hagytam meghalni az apámat anélkül, hogy még egyszer utoljára, tíz év után látott volna. Öt éve próbálom megfogalmazni, miért hogy ez a veszteség egy csapásra lerombolta a magamról kialakított, sziklaszilárdnak hitt képemet. Öt éve üvölt bennem belül egy óvodás kislány az apja után, aki akkor magára hagyta. Öt év, egy terápia és számos gyászfeldolgozásról olvasott regény és pszichológiai mű után Kata könyve felszínre kaparta az összes elnyomott érzést. Kikaparta belőlem a lekötözött gyászt, a bűntudatot, az éntudat-vesztést. Maradtak érzések. A szeretet. A veszteség. A jó emlékek. Az elgyászolható gyász.

„amikor már ismertem
az összes hazugságod
az összes tagadásod
az anyád lettem aki ápol
a terapeutád aki gondoz
a papod akinek gyónsz
a nőt kezdtem melletted
hiányolni magamból”

Terápiás versek – áll már vállaltan a második, a verses kötet borítóján. Egy szerelem, egy házasság, egy válás, egy újrakezdés története, versekben, olykor csak fel-felsíró egy-két mondatokban elbeszélve. Kata nem kertel és nem szépeleg. Elbeszél megcsalást és megcsalatást, elnyomást és tollfosztottságot, könnyeket és dühöt, magányt és lassú rehabilitációt. Mélyre megy, minden kérdéssel egyre mélyebbre – valódi terápiás munka az írás és az olvasás is. Nem titkol sem indulatot, sem fájdalmat. Elénk tárja a saját poklát, hogy aztán megerősödve jöjjön felszínre belőle.

Érdekes a viszonyulásom e versekhez. Boldog házasságban élek – mit is kezdhetnék egy elválás poklával? Nincs olyan erős kötődésem e terápiás versekhez, mint a másik kötet terápiás írásaihoz. Hálistennek. Mégis… Nem is a versek, hanem Kata facebook-posztjai ébresztettek rá, hogy mennyire van kötődésem – ott fogalmazódott meg bennem, a napról napra születő, bántalmazó-elnyomó kapcsolatokat analizáló posztok olvastán, hogy magam is túl vagyok egy elváláson, egy újjászületésen, ami maga volt a pokol, újra kellett fogalmaznom magam egy megalázó helyzet után, és megerősödve jöttem ki belőle. Mert nem csak egy párkapcsolat lehet bántalmazó. Nem csak egy szerelmi viszony lehet elnyomó. Nem csak a szeretteinktől kaphatunk olyan pofonokat, amik után munka felállni. Hanem például egy munkahelyen is. Ahol elhitetik velünk, hogy nem vagyunk jók semmire. Hogy úgyse kellünk senki másnak. Hogy mindaz a megalázás, amit kapunk, a mi hibánk. Hogy megérdemeljük.

Kata közösségi oldalán indított mozgalma a „közösség a méltóságért” nevet kapta – nem is lehetne találóbb. A méltóság az, ami nagyon hiányzik a mindennapjainkból – abból, ahogy egymással bánunk, a (nem csak pár-)kapcsolatainkból, a munkahelyi viszonyainkból, a hivatalainkból, a közbeszédből. Ebben a naftalinszagú, patriarchális, elnyomásra és elhallgatásra épülő társadalmi közegben mint egy falat kenyér, úgy kell minden hang, ami azt mondja: ideje lenne, hogy emberként bánjunk egymással. Ugyanakkor: itt az ideje, hogy emberként bánjunk magunkkal is. Hogy ne maradjunk benne méltatlan helyzetekben, kapcsolatokban, munkahelyeken. Hogy merjünk változtatni és változni. Hogy ki tudjuk mondani: hibáztam. Nem keveset. Van, amit már nem tudok jóvátenni. Van, amiben ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy hagytam másoknak, hogy rongyként bánjanak velem. Tanultam belőle. És merek továbblépni.

forrás
„újratanulom
szeretni a testem
az elvett hitet
újraélesztem
újralátom
a nőt akit elvesztettem
újrahallom
a szavakat amik annyit késtek
újrajönnek
az elmulasztott érintések
önmagam létezését
újraérzem
itt volt az ideje
hogy újban a régit megkeressem”

2018. szeptember 12., szerda

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve


„– Először is közlöm, hogy ne nagyon számíts vidám karácsonyi hangulatra odahaza. John bácsikánk csak holnapután érkezik, pont szentestére, hála az Úrnak. Mary, vagyis az anyád meg az én anyám leitták magukat, és persze azonnal jól összevesztek. Anyám felmászott a garázs tetejére, és nem akar lejönni. A te anyád meg felvágta az ereit.
– Édes istenem.
– Ne izgulj, nincs semmi baja. Írt egy búcsúlevelet, téged is megemlített, miszerint egész életedben csak szomorúságot okoztál neki. Úgy írta alá, hogy Bloody Mary! Most a Szent József pszichiátriáján van, hetvenkétórás megfigyelésen.

Hol rejtőzött eddig ez a gyöngyszem? – kérdezgetik maguktól az olvasók mostanság szerte a világon (és a magyar nyelvű interneten…) Lucia Berlin novelláskötetét olvasva. A hatvanas évektől több-kevesebb megszakítással folyamatosan alkotó Berlin, aki pályáját Saul Bellow irodalmi lapjában közölt írásokkal kezdte, a nyolcvanas években, gyógyulófélben lévő alkoholistaként érte el legnagyobb sikereit, hogy az 1991-es Amerikai Könyvdíjjal (a Homesick című novelláskötetért) jusson fel a csúcsra. Szóval nem volt ő ismeretlen, dehogy! Hogy nem jutott el a híre hozzánk - s úgy nagyjából az USA-n kívül sehova - az leginkább az elbeszélői hang erős regionalitásának köszönhető. Lucia Berlin ezer szállal kapaszkodik szűkebb hazája, a mexikói-texasi határvidék forró szárazsággal, idegengyűlölettel, alkohollal terhes romantikájába – noha az életút változatosabb már nem is lehetne (hisz a kis Lucia az apa munkájának köszönhetően Alaszkától Montanán át Chiléig számos helyen megfordult) a legnagyobb hatást a háború alatt El Pasoban az anyai nagyapánál töltött évek tették rá. Még a nagyvárosi művészközeg sem tudta megfosztani Berlint, az írót attól a fűszerillatú, ragadós, reménytelen nosztalgiától, amit ez iránt a - tex-mex érán kívül totális értetlenséggel kezelt - saját szabályok szerint működő szűk világ iránt érez.

Valahol ezért nehéz elsőre közel engedni magunkhoz a novelláit – kicsit az lehet az érzésünk olvasás közben, mint a magyar parasztromantika szerzői kapcsán: szép-szép, de mi közünk hozzá? Több, mint gondolnánk – kár is lenne nem levetkőzni az előítéleteket. Mert Berlin csupa olyasmiről ír, ami így vagy úgy mindannyiunk életébe beférkőzik: félelem, fájdalom, bizonytalanság, alkoholizmus, kihasználás és kihasználtság, bántalmazás, erőszak, kilátástalanság, család, betegség, megbánás, halál.

Nagyítóval kell keresni egy vidám témát is a kötetben - így sem fogunk találni - mégis: minden nyomasztása ellenére az első idegenérzet után roppant jól is szórakozhatunk rajta. Teli van érdekes ellentmondásokkal ez a nő: túl fiatalon lett anya, majd maradt magára két fiával, hogy aztán drogfüggő művészek közt csapongva találjon rá hivatásra, új szerelemre, majd maradjon magára megint, immáron négy gyermekkel, alkoholistaként, művészet helyett alkalmi munkáktól alkalmi munkákig csapódva. Volt bejárónő, kórházi asszisztens, betegirányító, középiskolai tanár – mindeközben nem hagyott fel sem az írással, sem az ivással. Olvasva önéletrajzi ihletésű novelláit, csoda, hogy ily kemény szenvedélybetegség és ilyen egészségügyi problémák mellett ennyire összemarkolt életet élt, felnevelt négy gyermeket és ötvenes éveiben képes volt sokadszorra lendületet venni és végleg az írásnak és tanításnak szentelni életét.

Ahogy Berlin élete, úgy az írásai is tele vannak ellentmondásokkal. Alulnézetből kapunk képet az USA déli államainak mindennapjairól – lecsúszottak, kirekesztettek, drogcsempészek, szenvedélybetegek szemszögéből pillanthatunk be az amerikai álom kulisszái mögé. A fel nem használt kellékek világába. Amit nem rak plakátjára senki. A sürgősségin egymást érő, angolul sem beszélő leányanyák világába; a mexikói zug-abortuszklinikán egymás sarkát taposó amerikai lányok-asszonyok közé; gyermekkorokba, ahol a zaklató nagyapától csak a körözött, drogos nagybácsi menthetne meg – már ha saját magát egyáltalán meg tudná menteni. Mégsem fulladunk bele a kilátástalanságba. Mert a másik oldalon olyan életszeretet, akkora szenvedély, annyi illat, íz, szín tölti ki a lapokat, hogy nem győzünk csodálkozni. Honnan ez az erő ebben a nőben? Honnan ez a hit ezekben az elveszett lelkekben? Miféle jövő reménye viszi őket tovább?

És kapunk ajándékokat is. A halál árnyékában egymásra találó két nővér – a legkedvesebb szereplőim, több novellán átívelő történetükkel szenvelgés és szájba rágás nélkül bizonyítják be, hogy a múlt, bár meg nem változtatható, amíg mindketten élünk, legalább elhalványítható. Hogy elszakíthatnak évtizedek, sértődések, halálok, nyújthatunk kezet egymás felé. Hátha. Persze a kinyújtott kezet észre is kell venni – még ha nem is feltétlen önzetlen (mint a „Todo Luna, Todo Ano” szerelmese), akkor is kirángathat minket az apátiánkból. Annyi sérelem, annyi csalódás, zaklatás, elhagyás, szeretettelenség után Berlin mintha utolsó leheletéig bízna az emberi kapcsolatok erejében: mert bár elképesztő fájdalmakat tudunk okozni egymásnak, sebeket is tudunk gyógyítani. Vakhit? Naivitás? Tapasztalat? Bölcsesség? Ezt már az olvasónak magának kell eldöntenie.


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Bíró Júlia

2018. szeptember 10., hétfő

Dan Simmons: Olümposz


"Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja, attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz..." Így ér véget az Olümposz, az Ílion szerves folytatása - mondhatnám: szinte pontosan úgy, ahogyan egykor elkezdődött. Mondhatnám, csak rögvest hozzá kéne tennem, óriási ajándék a történetben, ha valami olykor úgy ér véget, csaknem úgy, ahogy kezdődött: a nyitva hagyott lehetőségek tovább gondolható boldogságában...

Haragot zengj, Múzsa, Dan Simmons haragját - mert teljesen érthető okokból és miértünk haragszik. Csak mivel büszke rá (szokta volt mondani), hogy bármit képes megírni, a haragját is többszörös attrakcióba csomagolta, ahol a csomagolás legalább akkora érték, mint a belegöngyölt ajándék harag. Ajándék harag olvasni tudó, érdeklődő embereknek, akik (ha nem ismerik) legalább utánaolvasnak a rövidített verzióknak a neten, az Íliásznak, az Odüsszeának, Shakespeare hőseinek - olyanoknak ajándék ez a duológia, akik az első értetlenség sokkja után (ki a 'tosz például az a Prosperó) legalább beütik a nevét a keresőbe. Mert azoknak ezen a sajátságos kerülőúton, filozofikus-irodalmi űroperán át nyikorogva kitárul a kultúra könyvtárának olajozatlan ajtaja is. Szeretném hinni, hogy ez a kötet vírus lehet, hogy terjesztheti a harag másik, szintén értetlenség szülte testvérke-arcát: a puszta kíváncsiságot.

Mert ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció - a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén. Ugyan hány diáknak van ereje és ideje tényleg hozzálassulni egy olyan, maga tempóját olvasóra követelő eposzhoz, mint az Íliász? Vagy hánynak van türelme és kíváncsisága egy olyan sokrétű, figyelmet feszítő drámát a virtuális jelenlét, mobilozás nélkül végigülni, mint A vihar? Nekem egyértelmű, hogy ezek az erős utaláshálók, amiket az író szinte az életműve egészében (kevésbé nyilvánvalóan a Hyperion történeteiben, de valamilyen szinten még a Terrorban is) aláfeszít a mindig akció- és feszültségdús cselekménynek, ezek az olykor drótkötél-vastagságú megidézések oda irányítanák a figyelmed: a forráshoz. Hogy megállj mellette, kortyolj és gazdagodj. S hogy lásd minél több kísérletünket válságok megoldására - hogy valójában kisebb legyen benned a világ-száguldás adrenalin-lökete keltette harag...

Az Ílion végén hagyott hősök, az akháj Akhilleusz és a trósz Hektór abban a megbolygatott mesében - a bránkapuval összefércelt kicserélt Mars és ősrégi Föld határán vívott (az eposztól immár alaposan elszakadt) mesében - épp háborút vív a halhatatlan olümposzi Istenekkel; az űrből érkezett félig robot, félig szerves moravec seregek segedelmével végre némi esély birtokában. A poszthumánok fénylő gyűrűivel övezett "valós" (számunkra posztapokaliptikus jövő-idejű) Földön az ódivatú emberek a világuk összeomlásával szembesülnek - semmi nem működik, a szervitorok bedöglöttek s az eddig engedelmes robot-védelmezők, a vojnixok háborút indítanak a működő faxkapuk híján egymástól elzárt közösségeik ellen. Még jó, hogy a valahogy emberek közé csöppent Odüsszeusz (avagy ahogy magát hívja: Senkise) némileg felkészítette az embereket az elkerülhetetlen harcra... amit viszont hőseinknek, Harmannak és Adának, Hannahnak és Daemannak - s a többi ódivatúnak kell megvívnia. A moravecek egy válogatott csapata (Mahnmut és Orphu is, naná) a Földhöz közeledik, hogy felszámolja a kozmikus katasztrófával fenyegető kvantum-események forrását. Ráadásul megjelenik egy hatalmas, kezek és csápok ezrein mászkáló, isteni hatalmú agy-lény, Setebos is a földön, hogy elhintve rajta tojásait, felfalja a bolygó elmúlt lelkekből önkéntelen szövődő kollektív emlékezetét.

Ennyi szándék és ennyi nagyformátumú szarkavaró jelenlétében egyik helyszínen se lehet panasz a cselekményre, ez a kötet talán még inkább hullámvasút, mint az előző. Az irónia, a szemtelenség, a szókimondás, ha lehet, csak fokozódik - az irodalmi múlt pedig eszelősen ügyesen kovácsolt (Heavy-)metál páncélok és pajzsok védelmében keresi a foglyul ejtett fekete lyukak, kvantumteleportáció és faxkapuk jövőjében a maga kapaszkodóit. Végre teljesen világosan érteni, a poszthumánokat mi vette rá, hogy görög isteneket játsszanak - milyen háború elől, s kinek a segítségével menekültek a mítoszi Trója falai alá; értelmet kap az ódivatúak sajátos, kényelmes és korlátozott sorsa ugyanúgy, mint az őket immár akár beáldozó félisteni-poszthumán játékosok bornírt közönye. Azért az nem akármilyen pillanat, amikor Hockenberry professzor (esemény-katalizátor, esetlen összeesküvő, s még esetlenebb harcos - de alkalmasint Szép Helené szeretője...), az egykori szkholiaszta ráébred a maga pontos szerepére, pont akkor, amikor persze mégse úgy alakul az a szerep, ahogy az őt bábként mozgató erő azt elképzelte... s nem akármilyen pillanat, amikor ráébredsz, mit keresett a Prospero által Prométheusznak becézett Harman az Atlanti-törésvonalban, a rég elfeledett tengeralattjáró roncsa mellett...

A cselekmény tehát megint (bősz űroperai receptek mentén) világmegmentés (sőt, világok csoportos megmentése, egy pakkban...). Akár haragudhatnék érte, de ezzel a csomagolással ez az ajándék harag egyszerűen helyén való. Főleg ha felismered: ez a mese erről a világról, amiben született, menthetetlennek ítélve azt, egyszerűen lemond. Ez a történet hallatlanul pesszimista alapállásból épít fel egy másféle, élhető haragot, mint ami a jelenlegi létünkből következne. Úgy, hogy hitet tesz a megőrzés mellett, az éltetés mellett, a kincseink még ebben az olykor szinte kiszipolyozott formában is ragyognak általa. Dan Simmons alapállása józan és realista, sajnos; és hogy így, egy science fiction mű kapcsán hozhatom szóba a realizmust, talán pontosan jelzi, ez a történet megint mennyire nem rabja a saját műfaja határainak.

Az elmesélt utaknak ereje van. El kell mesélnünk egymásnak az útjainkat, s az egykorok útjait sem felejthetjük el, mert minden elfelejtett ösvény a gyengeségünk növeli. A kiszolgáltatottságunk azoknak az erőknek, akik (bármelyik múltban, vagy jövőben) egyszerű, lecserélhető, jelentéktelen bábként mozgatnának bennünket - mintha laboratóriumi fehér egerek volnánk Minótaurusz professzor labirintusában. Vagy mintha egy-egy program volnánk csak egy bolygó méretű kvantumszámítógépben, a szabad döntés illúziójával vert, törölhető és újratelepíthető programok. Amíg emlékszünk a kincseinkre, s tovább adjuk őket, a puszta létünkkel nem törlődik az emberség is. Haragot zengj, Múzsa, ha annak van az ideje. De még ez a harag se felejtsen el emlékezni. 


2018. szeptember 7., péntek

Költők, mítosz, organizmus

Dante piramisai
A piramis mintájára elképzelt társadalom problémája. Minden a csúcs felé törekedne. Hogy maga az elképzelés egyfajta szellemi út lehet, azt Babics Imre Gnózisa világította meg nekem - de azzal a kiegészítéssel, hogy valójában nem piramisról, hanem égnek fordított homokóráról van szó. Amelyben az akaratok, vágyak, pillanatnyi (örökbecsűnek érzett) pozíciók peregnek fel, az anyagiból az anyagtalanba. Az összes "fejéről talpára állított" gondolatkísérletünk ilyen homokóra - peregnek benne az örökérzetű homokszemek... írtam nem is olyan régen macskák apropóján, foglaltam össze a Babics Imre Gnózisából, s Hamvas Béla életművéből tanultakat... Tény, a tudományos gondolkodásunk, s a rá épülő technikai civilizáció is (beleértve a társadalmi rétegződéseink) piramidális szerkezetűek. A piramis egyéb értelmében is: az érzettel, hogy ezt mind mi teremtettük. Érdekes alapja ez a "Földet uraló ember" eszméjének - az alkotó pozíciója: ezt mind mi hoztuk létre (az öko-rendszereket amúgy fojtogató megastruktúrákat...).Tényleg talpáról a fejére állított homokórának képzelem, ahol a szellemibe akarna mindez a teremtett anyag felperegni. Oda, ahol először mint látomás, mint vízió megszületett - ahonnan a testetlenségből lepörög az anyagba a formázó kezek által. Ez a le-és feláramlások gondolati és  anyagi struktúrája - természeténél fogva lélektelen: az érzésnek nem sok szerep jut benne.

a gólem szemei
Babics Imre képe: harmatcseppé kell legyen ez a fel-pergés, hogy élhessen és éltessen. Organikus kell legyen. Világfa kell legyen. Mi ezen a világfán rendre az ágakra képzeljük magunkat, levélnek - holott a gyökerén rögzülünk: rögben a rögök, az elképzelt (megépített) piramis sivatagában a falára rátapadó homokszemek. A látványi különbségből fakad: a piramis elhiteti velünk, hogy az egészet mi csináljuk; a mi termékünk, amit a fellelhető anyag kedvünk szerint való alakításával strukturáltunk és építünk szakadatlanul. Ez a szemlélet a gólemépítőé - olykor érzem úgy, egy bolygó méretű, a jellegétől eltérő ízű homunculust hoztunk létre a vaspályáinkkal, az aszfaltcsíkjainkkal, a tengerbe termelt szemétszigetekkel, a táj teljes belakásával, ahogy rákos daganatként nőnek a termeszvárra emlékeztető, eszméletlenül strukturált ideggóc-szerű megapoliszaink. A rezgések és drótok hálózatában valóságos idegpályákat is kapott ez a gólem - s olykor érzem úgy: immár önálló létezőként akarja a maga halhatatlanságát; pont ezért pusztulunk majd vele... írtam, s tényleg úgy vélem, hogy sokkal organikusabb útja is van ennek az útnak, ahol az anyag szellemiesül. Például a szóban. Számomra ezért evidens a mítosz, mint világmegközelítés teljesebb-érzete a tények tégláinak egymásra halmozásából megszülető gondolati rendszereknél. Amelyek gondolati alapja amúgy általában szintén mitologéma, csak elegánsabb néven: elméletként hivatkoznak rá. Ezért becsülöm nagyon sokra a költőket és írókat, akik hajlandók a szemlélet megőrzött kincseivel eljátszani: futkározni le-fel harmatcsepp módjára az organizmus indáin és törzsén.

Willow Arlenea napja és holdja
(via Arte Sagrado)
Ezért tartom nagyra a már említett Babics Imrét, és Prágai Tamást, Báthori Csabát és Bánki Évát, Hajós Esztert és Györgyi Csabát... mert az építkezésük organikus, mert lubickolnak a mitologémák használatában, a világ lelkes nézetének szemléletében - akárcsak én. Külön megemlíteném Hegyi Botos Attilát, akinek az In illo tempore című kötete az idei Könyvhétre jelent meg. Attila ragaszkodott hozzá, hogy gyönyörűen kalligrafált kézírással jelenjenek meg növényi módon indázó szavakból növesztett versei - a nyomtatott betű távolítását sem szerette volna ebbe az alapvetően organikus nézetbe. Ezért tisztelem, (s mély, megélt érettségéért) Nagyatádi Horváth Tamást, aki a maga dekonstrukciójától köszönt el elegáns hitelességgel a debütáló kötetében...

De ezért tartom nagyra Babiczky Tibort, Simon Mártont, vagy akár Dékány Dávidot is - mert a maguk módján mindannyian játszanak a mítosszal. Még ha a dekonstrukció élményén át, ahogyan Bartók Imre is a maga regényfolyamában - úgy is. Amit Babiczky Tibor művel az északi mítoszokkal, amit Simon Marci a japán kultúra ihlettel megélt élményével, vagy amit Dékány Dávid a western és noir ízeivel, az mítoszteremtés is - a felbontása gesztusában. Mert ez konkrétan egy döntés: az egyik szemlélet a kapillárisokon át szállítja a nedvet, amíg a másik védekező reflex módjára kérgesedik a világfán - nincsenek pontos határai a kéregnek és szijácsnak: a fent említett költői modorok gyakran szerepet cserélnek egy-egy vers erejéig - bármelyik alkotó költészetében, bármelyik említett író irodalmában.

Kuzunoha a rókaszellem - a meséjét
Simon Márton is elmesélte 
Ezért rajongok Dragomán Györgyért - aki székely boszorkatörténetet, legendát ugyanúgy képes éltetni, ahogy a közelmúlt mítoszait (a kommunizmust, a fasizmust) helyezi könnyed kézzel alternatív reflektorfényekbe. Odavagyok Szabó T. Anna szavaiért, mert selyem-simogatás érzetű, ahogy japán-magyar legendát mesélt. És még igen hosszan sorolhatnám... Értsétek meg: azt sem állítom, hogy nem irodalom, amiből e szemlélet (pro vagy kontra) hiányzik. Nem egy sokat dédelgetett olvasmányélményem áll pusztán a gondolat (szürrealitás-mentes) talaján. Az talán alkat kérdése, hogy kezdettől Fekete István volt a fontosabb érintésem, s nem például Móricz - de ettől még Móricz nem lesz jelentéktelen író. Mint ahogy Esterházy Péter sem lesz középszerű attól, ha kijelentem: Hamvas Béla szerintem zseniális... 

Sőt. Ezért rajongok Alan Moore képregényeiért. Neil Gaiman regényeiért és képregényeiért. Dan Simmons végtelenül, gonoszul agyas scifijeiért. Ezért nem tudok (minden vállalt és szeretnivaló naivitása/belő ellentmondása ellenére) egy kumma rossz szót szólni John Ronald Reuel Tolkien munkásságára, mert mítoszt épít, pontosan megmutatva a szemlélet határait. Hiszen tudom én - együtt kellene lássuk a kettőt: a világfát és a homokóra kettős piramisát (ahol az anyag piramisa a gyökérzet, s a gondolaté a korona - ahol, ha tudatosítod, már nem kényszerül a kettő kizárólag a tudomásul vétel kiterjedés nélküli pontján át közlekedni: rendelkezésére áll az organizmus: az álom, a látomás, a vízió). Hogy valamilyen elérhető módon feljebb emeljük a szó levert méltóságát, s elérhető magasságba húzzuk az erőszakbeszéddel méltatlanul toronyugrás-magasra pakolt ingerküszöböt. Konstruálók és dekonstruálók egyként e munka felvállalói a szememben - én ebben a relációban nem látok oldalakat, és nem tartom lehetetlennek az egymásra figyelést.

Az írás, a szavakba kövült vízió szívemnek kedves lovagjait soroltam - messze nem az összes nevet... Ez nem katalógus. Szeretem a jelentőséget nyert szavakat. De jobban szeretem, ha amit átéltetnek velem, organikus. Szeretem a jelentőséget nyert szavak éltetőit. Szerintem ideje, hogy sokkal szélesebb körben figyeljenek egymásra.

2018. szeptember 5., szerda

Sarah Perry: Az essexi kígyó


Jajjj de nehéz erről a könyvről szenvelgés nélkül írni. Mondhatnám, hogy keserű csalódás volt, hogy majdnem sarokba hajítottam, hogy egy életre hátat fordítok a KULT sorozat ínycsiklandozó borítóinak, de… Nem lenne teljesen igaz. Ugyan valóban teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de az olvasottak valójában tetszettek – csak nem úgy, ahogy arra számítottam. Valljuk be, hajlamosak vagyunk ordas előítéletekkel közelíteni könyvekhez. És még a legvájtfülűbb olvasót is megvezeti olykor a gyönyörű borító, a csúcsra járatott marketing, a gondosan építgetett brand. Az essexi kígyó tavaly év végén, amikor három társával elindította a 21. Század Kiadó „KULT Könyvek” sorozatát, egy csapásra közönségkedvenccé vált. Minden második ember a neten ezt olvasta és a legtöbben imádták. Ez óhatatlanul várakozásokat épít. Ráadásul tényleg olyan szép, hogy az ember képes idült mosollyal simizni a könyvesboltban a borítóját. Aztán jön a keserű csalódás, ha nem azt kapjuk, amit vártunk.

Persze közepesen értelmes olvasó az első néhánytíz oldal után el tudja dönteni, hogy akkor most hajlandó-e félretenni az előzetes várakozásokat és önmagában értékelni a könyvet vagy sem. Végigolvastam, szóval a válasz tán egyértelmű. És jól tettem, hogy hagytam magam vinni a történet és Perry bájosan fura hősei által. Az essexi kígyó nem rossz könyv, egyáltalán nem – ha a helyén kezeljük és elfogadjuk annak, ami: könnyed viktoriánus kalandregényfélének, hangyányi misztikummal, távolságtartó romantikával, udvarias, visszafogott társadalomkritikával, akkor baromi jól is szórakozhatunk.

Mert Cora Seaborne, a korán megözvegyült és özvegységét az utolsó cseppig kiélvező önjelölt Mary Anning-utód és a falusi tiszteletes, William Ransome egymásra találása a falusiakat rettegésben tartó rejtélyes essexi bestia keresése közben meglehetősen szórakoztató. Perry jó érzékkel rajzolja fel szereplőit: a posztjához képest meglepően nyitott gondolkodású tiszteletes, szerethető pletykafészek felesége, a boszorkánypraktikákat egyik napról a másikra  a tudomány  oltárán feláldozó kamaszlányuk éppolyan élő, kedvelhető, önálló személyiséggel rendelkező alakok, mint londoni vendégeik: az erőszakos férje elvesztését legkevésbé sem sirató, a rákényszerített kirakatfeleség szerepet levető, férfiruhákban, gubancos hajjal, sárosan a mezőt járó Cora, társalkodó- és házvezetőnője, a (nem is annyira) titokban belé szerelmes Martha, Cora másik rajongója, a magát ünnepelt sztársebészként vizionáló Luke és kebelbarátja, a Marthába szerelmes, dúsgazdag, vagyonát a szocialista mozgalommal kacérkodó imádottja elkápráztatása végett jótékony célokra fordító Spencer. Igazából mind megérdemelnének egy önálló történetet – ami egyszerre erény és hiba.

Perry egészen elképesztő módon úgy képes vontatott és sokszor bántóan lassú, részletekbe vesző cselekményt bonyolítani, hogy egyébként túl sok szereplője van, akiket megajándékozhatna nagyobb figyelemmel is. A cselekményből kifolyólag (amiben a fent csak nagy vonalakban vázolt, tévedések vígjátékára hajazó szerelmi gubancokon túl akad utcai merénylet [kettő is], szenzációszámba menő műtét, tragikus sérülés, öngyilkossági kísérlet, szökés, eltűnés, szánalmas vallomás és botrányos visszautasítás, miközben a titokzatos „bestia” is felbukkan időről időre…) sokkal inkább zsúfoltnak kéne hasson a regény – ám az elbeszélésmód épp az ellenkező irányba viszi. Mintha az essexi mocsaras partvidék húzna magába minket is, annyira, hogy már várjuk, mikor bukkan fel az a bestia, hogy élve felfalja az olvasót – legalább történne valami.

Közben persze szereplőink lelkében megtörténik minden. Felnőnek, ismét gyermekké válnak, felismeréseket tesznek, rájönnek, mi az igazán fontos az életben és mit engedtek ki a kezeik közül; felrúgják a konvenciókat, aztán ismét behódolnak nekik; világot váltanak, majd hazamennek a megszokott megalkuvások közé. És persze mindenki megleli a saját essexi bestiáját: amiről kiderül, hogy a legkevésbé sem emberevő szárnyas szörnyeteg, pusztán a félelmeink, vágyaink, elnyomott érzéseink, kollektív emlékezetünkben őrzött rémálmaink kivetülése. Mily meglepő.

Gonosz vagyok ezzel a könyvvel, pedig tényleg tök jól szórakoztam olvasás közben, csak valahogy úgy érzem, ez kevés. Vagy… Tán mégsem sikerült levetnem az előítéleteim és hagytam, hogy az előzetes várakozások rányomják a bélyegüket az olvasásra? Sokszor éreztem azt, mintha egy kortárs Jane Austen-epigont olvasnék, csak épp Austen legnagyobb erénye hiányzik belőle: az irónia. Egy napon ebből a könyvből még remek BBC-sorozat születik… - írja a kötet egyik ajánlása. Mi sem lehetne találóbb: kiváló alapanyag egy kedélyes, bájos, vasárnap délutáni kosztümös sorozathoz. Többet (na jó, kimondom: valóban kult könyvet) várni tőle viszont kár.

(Utóhangféleség: ősszel jelenik meg Sarah Perry új regénye, a Melmoth, ami első ránézésre több misztikummal és kevesebb romantikával operál - a fentiek ellenére el fogom olvasni. Kíváncsi vagyok, hogy ha lejjebb viszem a várakozásaim és egy más allappozícióból vágok bele a könyvbe, mit tud nyújtani a szerző.)


21. Század Kiadó
Fordító: Borbély Judit Bernadett

2018. szeptember 3., hétfő

Babiczky Tibor: Félbehagyott költemények


Félbehagyott költemények. Két végletes nézet jut eszembe egyből - mind a kettőhöz akad Babiczky Tibor kötetében vers. Egyfelől amikor a költő a halálra gondol, amikor a költő a halállal kokettál, amikor - hogy, hogy nem, avagy "ha csak úgy nem", mit tesz isten - tényleg meghal. Félbehagyott költemények a félbemaradt életmű (jelzem: nincs másmilyen) jelzetében. Másfelől az írás, az író felelőssége. Amikor félbe marad, mert a megkezdett nívón befejezhetetlen. Sajátos attitűd, ahogy egy barátom megfogalmazta: az állapot, amikor masinával a kezedben meglátod a képet, de pontosan tudod, a látványhoz méltó megragadáshoz nem elég a tudásod, az objektíved, a technika. Írásban ez mindig menet közben derül ki... Két végletet ragadtam meg a félbemaradásból - lássuk, e könyv valójában ezek bájos permutációjával játszik... Illusztrációképp:

Törékeny reggel. A bőröm fagyott
üveg. Fénysugár fut végig a szobán,
akár egy hajszálrepedés. Villog a tévé.
Azt hittem, nem félek a haláltól. (XLVII.)

és a másik véglet jegyében:

Felhők futnak egy szálloda
üveghomlokzatán.
Az ég üres --

Kedvesen morbid játéktér (amit a pontosan elkapott borítókép gyönyörűen tár fel; Baranyai B. András munkája...). Öregedő szerző-íze van, ami valahol vicces, ha elnézem az életerős, pályája ívén biztosan sikló, tudatosan építkező, viking harcosra hajazó költőt. Előre dolgozik, hogy később már ezzel ne kelljen? A félbehagyott költemények kötete amúgy kerek, komponált, befejezett: nyitóvers, félbehagyottak (számozva), 13 címmel és befejezettségérzettel bíró költemény a középen, félbehagyottak (számozva), s zárásképp az Ómega. A kompozíció teljesség-érzetét persze csorbítja: a (római) számozás tanúsága szerint jó pár félbehagyott költemény kimaradt - úgymond félbe maradt a félbe hagyás is. Ami (még a fülszövegben is csordulva-sugallva) amúgy arra provokálna: fejezd be. Hagyd magadban befejeződni, olvasó, a magad élményi érintettsége, a magad száj-íze szerint. Mint ahogy a Margó-fesztiválon fejezte be Babiczky Tibor verseit Simon Márton - a legtöbbször derűvel pofozva a feketébe öltözött alaphangot.

Van ebben némi önreflexiv kritika is szerintem - és minden komponáltságok paródiája is ez a kötet-ívre kalapált, hiányokkal teljes befejezetlenség. Ami Az építőmesterrel  kezdődik - azzal a mítoszba mártott hanggal, amelynek minden fűszerét az előző munkák, a Levegővétel, de főleg A jóemberek lapjain annyira szerettem. Azzal a hangütéssel kezdődik, amely a szerintem a leginkább szerethető módon mesél a már ezerszer elmesélt történetekbe mai, hiteles tapasztalatot. A vers alaprétege az északi mitológia egyik alaptörténete: az Asgárd köré építőmester által lehetetlen határidővel épített fallal - amit az istenek vesztére törő óriás a csodalova, Svadlifari segedelmével csaknem be is fejez; Loki akadályozza meg benne, aki kancává változva (!) elcsábítja a soha nem fáradó csődört (és mellesleg tényleg kihordja a szerelem gyümölcseit).


A vers Loki pozíciójából mesél - a vajúdás pozíciójából önmagához; elhelyez bennünket azonnal a költészetért klasszikus, mitológiai módon árat fizető költő kerítés-építésétől (mert rémiszt a külvilág - halld bele Babitsot) a szóivadékok utáni hajsza kétséges kimeneteléig. Hiszen soha nem olyan, mint amiért árat fizettél: napot, holdat, szerelmet. Ez a korábbi kötetekben összemarkolt hangütések összegzése és a tőlük való búcsú - ezzel kezdődik a kötet. Mint ahogy az Ómega egy új keresés történetének nyitóverse: A szeretet nem elég semmire... Valaminek kell még lennie / a szereteten túl. A két véglet közt egyfelől a szerzőtől elvárt-megismert hangütés befejezhetetlenségei - másfelől egy új hang, költői valőr úgy hagyott tolófájásai.

A Középben ebből a hangból kapunk ízelítőt. Ami megtartaná Az építőmester versét is építő szemlélet tanulságait, de ebbe az új viszonyrendszerbe feszítve, olykor a már elmesélt mesék továbbgondolásának ösvényén maradva:

Földek felszabdalva. Tizenegy mérgezett
vízű folyó kanyarog dél felé, szikrák
szállnak, csillagraj a végtelen sötétség
nyálkás felszínén. Kit vártál, megérkezett

végül összetörve, fakó tekintettel... (Midgard)

olykor egy formálódó új hang kifinomult feltárulkozásában:

...A kukák, leszögelt koporsók
egy unott hajnalon, magatehetetlenül

sorakoztak a kapu előtt. Nincs szemétszállítás. Ne ölj.
Vagy ne emlékezz rá. Amikor beleszerettél valaki másba,
éppen a megváltó születését ünnepeltük. Csecsemő,
szögekkel teli ágyban. (Exit)

Szóval én úgy érzem, ezek a Félbehagyott költemények egy attitűd felé rajzolt búcsú rekvizitumai - amit szerintem nem félbehagy a szerző, talán inkább felhagy vele. Még mindig a dekonstrukció jegyében... Örülök neki, hogy kézbe vehettem ezt a könyvet, Az építőmester még epigoni verset is ihletett; de igazán arra vagyok kíváncsi, Babiczky Tibor kíváncsisága merre ágazik a legközelebb a szóban - merre halad ez a kezdettől igen szimpatikus líra. Megmarad-e benne a bomlás és épülés eddig mítoszok megnyitó esőivel s szeleivel fenntartott, organikus egyensúlya.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...