Jo Nesbo: Macbeth

Továbbra is töretlen lelkesedéssel várom a Shakespeare újra sorozat darabjait – még mindig az utóbbi évek egyik legjobb irodalmi kezdeményezésének tartom, hogy kortárs szerzők segítségével „mesélik újra” a drámaírók istenének legfontosabb műveit. Még úgy is, hogy az eddig kiadott darabok közt akadtak gyengébbek, és akadtak olyanok is, amiket nehezen lehetett elhelyezni a Shakespeare-olvasatban. Mindig kérdés egy ilyen vállalkozás esetén, hogy mit várunk az új műtől: szolgai másolatot, amely más korba, más körülmények közé helyezve meséli el szigorúan ugyanazt a történetet; vagy ihletett saját víziót, amely a drámából inspirálódva mesél saját mesét? Én sosem tartoztam azok közé, akik szolgai másolatokat olvasnának - ezek létjogosultsága minden műfajban kérdéses számomra - sokkal többre tartom, ha valaki az adott dráma alapkonfliktusát, mondanivalóját, pszichológiai játszmáit megragadva épít akár végletekig elrugaszkodott történetet Shakespeare nyomdokaiba. Margaret Atwood és az ő börtönszínházba helyezett, többszörösen önmagába csavart Vihar-adaptációja így nyert meg magának, és így vérzett el az egyébként remek Jeanette Winterson szolgai Téli rege-átirata. És sajnos így vérzik el a norvég krimiisten, Jo Nesbo huszadik századba helyezett Macbeth-je is.

Nesbo nem véletlenül választotta Shakespeare legvéresebb és egyik legvitatottabb drámáját: a hatalomért vívott harc során minden gátlását levetkőző, legjobb barátait hátba döfő gyilkológép őrületének krónikája tökéletesen illik a Nesbo-életműbe. A helyszín a középkori Skócia helyett a múlt század hetvenes éveinek egy koszhadt északi iparvárosa, ahol az egyetlen munkahely a mérgező füstöt eregető gyár, a napfény megakad a környező hegyeken, a vasúttal egyetemben, a rendőri korrupció és brutalitás minden törvényt maga alá temet, a munka és megélhetés nélkül tengődők során pedig csak a várost valójában uraló drogbandák segítenek. Ők legalább gyors kiutat kínálnak. Kietlen, sötét, esős városi noirban lépkedünk előre – a dráma ismerete nélkül is oldalról oldalra azt várjuk, mikor toppan elénk egy hulla.

Nem is kell sokáig várnunk. A várost anarchiába lökő korrupt rendőrfőnök halála után a frissen kinevezett Duncan radikális programot hirdet: azonnal meg kell tisztítani az utcákat a drogtól. Naná, hogy minden feltörekvő rendőr csak az alkalomra vár, hogy elfoghasson egy szállítmányt, lekapcsoljon egy bandavezért, vagy elkapja magát a nagy halat: Hekatét. Naná, hogy a város valódi irányítóinak ez nem tetszik és máris tervet szőnek Duncan eltávolítására. Kapóra jön a fiatal, sikeres Macbeth, a bevetési egység parancsnoka, az egykori drogfüggő, akit néhány homályos jóslattal és holmi női praktikával meg lehet vezetni. Boszorkányok helyett drogbárók méregkeverői – és egy rovott múltú kaszinótulajdonosnő, Lady, aki bármit megtenne saját és szerelme előrejutása érdekében.

És kezdődhet a vérfürdő…

Nesbo szolgaian másolja a dráma összes fordulatát – spoilert emlegetni ilyesformán értelmetlen, belemenni a cselekmény részleteibe meg felesleges. Macbeth gyilkol. Először rendőrfőnököt, aztán helyettest, aztán saját legjobb barátját, aztán ártatlan családtagokat, végül már válogatás nélkül bárkit, aki a szeme elé kerül. Az őrület minden betegségnél gyorsabban pusztít. Az előrejutás mámora, a még több, még nagyobb dicsőség vágya, a bosszú az eltékozolt évekért, az összes valaha volt sérelemért, a sosemvolt igazság szolgáltatása az egykori bántalmazott kisgyereknek – mindez félelmetes tempóban vezet odáig, hogy egy fél városnyi rendőrtiszt kiirtása és a polgármester nyílt megfenyegetése sem elég. Mi a cél? Milyen szék, milyen trónus lesz elég? Hány festett ellenség halála kell még, hogy betömje az őrület ütötte lyukat? Miféle dicsőség tudná lefejteni azt a kezet a halott csecsemő szelleméről?

Nesbo remekül mutatja be Macbeth és Lady szétesését, a hatalommámort követő kiüresedést, az újabb és újabb elégtételek kergetését, a saját bűnök előli menekülésre való képtelenséget. Shakespeare-nél az őrület gyors és kegyes: Lady Macbeth egyszer csak halott, Macbeth is egy felvonásnyi idő alatt bevégzi. Nesbo őrülete lassabb és sokkal inkább próbára tesz szereplőt és olvasót is. Macbeth visszatérése egykori szeretőjéhez, a droghoz, Lady feltörő emlékei halott gyermekekről és erőszakos apákról – egyszerre hozzák közel a főszereplőket és távolítják el tőlünk a cselekményt. A gyilkológép Macbeth itt megtört drogos, akit pórázon rángat a legnagyobb modernkori boszorkánymester.

A dráma pszichológiai vetületét remekül ragadja meg – a történetet, a környezetet, a gyilkosságsorozatot annál kevésbé. Ami elég furcsa, tekintve, hogy Nesbo tényleg kiváló krimiket ír. De itt több ponton kilóg a lóláb. Túl sok a gyanús haláleset, túlságosan hihetetlen, hogy nem tűnik fel sokkal hamarabb, hogy szűk két hét leforgása alatt az összes rendőri vezető gyilkosság áldozata lesz és ez mind egyvalaki malmára hajtja a vizet… Túlságosan mesterkélt ez a mindentől elzárt kiskirályság – nem hinném, hogy akár skandináv vidéken, akár Skóciában lettek volna ennyire elszigetelt városállamok alig pár évtizede. A boszorkányokat megeleveníteni hivatott méregkeverők jóslata egyszerűen röhejes – ennél sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani egy látomással, egy álommal, egy konkrét ajánlattal, akárhogyan, de ez a „megállít három boszi az úton és azt mondják király leszek” a középkorban még elmegy, a huszadik században már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy ugyan engem nem nagyon érdekelnek a nyomozati technikák és sherlockholmesosdit sem játszottam gyerekkoromban, de Duncan szúrt sebe még nekem is gyanús volt. Érthetetlen, hogy egy városnyi rendőr ment el mellette.

Érdekes kísérlet Nesbo részéről ez a regény: kriminek hozzá méltatlanul gyenge, Shakespeare-átiratnak ugyanakkor meglepően helyén van. De azért jobban örültem volna, ha egy Macbeth inspirálta valódi Nesbo-regényt olvashatok, a hozzá méltó eredeti ötletekkel.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Petrikovics Edit

Itt jegyezném meg, hogy iszonyú dühös vagyok a kiadóra amiért a bevett sorozatdizájn helyett a Nesbo-kiadások formátumában jelentette meg a regényt. Értem én, hogy a piac nagy úr és így több skandikrimi rajongót lehet megfogni vele, de így meg pont azokat köpik szembe akik nem csak egy szerzőre jönnek, hanem kitartanak a Shakespeare újra sorozat mellett. Baromira nem elegáns. 

Grindelwald bűntettei – film

Amikor kifelé jöttünk a moziból, több beszélgetést is elcsíptünk, amelyek mind ugyanazt rótták fel: jó volt, jó volt, de miről szólt? Ez biza jó kérdés… Kihasználva a magyar nyelv határtalan kreativitását és férjecském hajlamát a hülye szóviccekre, nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy „hová tegyük a kredencet”? (Én kérek elnézést, de megígértem neki, hogy beleírom…) Mert hát tényleg, a film nemigen szól másról, mint az első részben megismert, majdnem tragikus halált halt, de aztán mégis mindent túlélő, hallatlan erejű obskuráló Credence-ről – a fiúról, akit Grindelwald mindenáron szeretne maga mellé állítani, akinek a sötét oldalra pártolását Dumbledore minden erővel meg akarja akadályozni és akit az aurorok nemzetközileg ki akarnak végezni. A fiúról, aki mást sem szeretne, mint megtudni származása titkát (na meg végre egy varázspálcát).

Persze mire odajutunk, hogy Credence válaszra, oldalra, pálcára lel, kalandozunk kicsit itt-ott, leromboljuk fél Párizst, cirkuszba megyünk, megjárunk három mágiaügyi minisztériumot, találkozunk régi ismerősökkel, fejest ugrunk némi varázsló-szappanoperába és visszatérünk az ikonikus dallamokkal a Roxfortba. Ja és pár fantasztikus bestia is feltűnik a vásznon. Még mindig kérdéses számomra, hogy miért is Göthe Salmandert és az ő cuki állatkáit kellett ennek az ötrészes, a varázsvilág múltjába és a legendás varázslóháborúkba vezető filmsorozatnak a középpontjába állítani, és attól tartok, ha abba az irányba folytatjuk, amerre elindultunk, ez csak még kérdésesebb lesz. Már az első részben is zavart, hogy nem igazán tudták összeegyeztetni a magizoológus gyermetegségét és a vicces állatkák jelenlétét a felvázolt sötét mágiával – a második filmnél ez fokozottan igaz: nem elég, hogy röhejesnek hat amikor Göthe egy csörgőbábu segítségével a nyílt utcán csalogat bőröndjébe egy megvadult, cirkuszból szökött óriás cicaszörnyet (gőzöm nincs mi a neve), de teljesen kizökkent a Grindelwald erősödő befolyása és sötét tervei alapozta hangulatból. (Mondjuk azt el kell ismernem, hogy a bébifurkászok irtó cukik, a felnőtt furkász hőstette pedig visszamenőleg is szépít valamit a legendás lények jelenlétén.)

Mindettől függetlenül egyébként baromira élveztem. Visszatérni a varázsvilágba önmagában remek érzés, hát még az, hogy végre azt éreztem, ez az a felnőtt varázsvilág, amit én már a Harry Potter sorozattól is vártam volna. A nyitójelenetek Grindelwald látványos és kíméletlen szökésével remekül alapozzák a hangulatot, Göthe vergődése a minisztérium kezei között amellett, hogy vicces, igazából mélyen tragikus (hisz pont a fiatal magizoológus legnagyobb félelmére reflektál), Leta Lestrange és a báty megjelenése szépen mélyíti e megalkuvásra képtelen, kalandleső, legszívesebben csak saját mániáinak élő varázsló karakterét. Épp az az érdekes ebben a Göthében, hogy ha megtehetné, nem venne tudomást az őt körülvevő világról, csak tutujgatná a kis kedvenceit és utazgatna újabbakat gyűjteni. Az ő tragédiája, hogy a világ ezt nem hagyja. Egyik oldal sem. Hisz Dumbledore éppúgy akarata ellenére kényszerítené bele egy szerepbe, ahogy a minisztérium.

Van valami hobbitszerű Göthében. Ahogy Dumbledore ki is mondja: azt csodálja benne a legjobban, mennyire nem kísérti a hatalom. Aztán persze megjelenik a nő… Először csak a New Yorkban megismert barátok, a mugli Jacob és a dilis Queenie, aztán hamarost odáig kuszálódnak a szálak hogy zsupszkulccsal szökünk Párizsba a rajongott (és immáron újra auror) Tina után. Tina Credence-t keresi, ahogy Grindelwald is, meg egy bosszúszomjas afrikai aranyvérű, meg egy korrupt bérgyilkos, meg egy rakás auror, élükön Göthe bátyjával, aki magával cipeli Párizsba jegyesét, öccse egykori szerelmét, Letát is, csak hogy kéznél legyen, amikor a Lestrange család ocsmány kis titkaira fény derül. És még Nicholas Flamellel is találkozunk.

Ahhoz képest, hogy a film nem szól semmiről, elég zsúfolt. Sok központi karaktert mozgat, némelyikük jelentőségére jó eséllyel csak a következő egy-két részben derül fény: ilyen Nagini, akitől sokan többet vártunk, most még épphogy csak felvillantották, hogy nahát, ez egy fiatal nő, egy maledictus, aki aztán egyszercsak majd kígyótestben ragad és a sötét oldalra áll (vagy nem lesz választási lehetősége); ilyen Queenie, akiről nem derül ki, miért áll Grindelwald mellé (szerintem egyébként az őrület csírája már az első részben is ott volt benne); ilyen Theseus Salmander, akinek kapcsolata a bátyjával még kifejtésre vár; és bizony ilyen Albus Dumbledore is, akiből csak villanásokat kapunk, de motivációi, múltja titkai, elköteleződései még rejtve vannak előttünk.

Ó igen, a nagy Dumbledore-Grindelwald rejtély… A film (és meggyőződésem, a sorozat) központjában Göthe Salmander mellett a két nagy varázsló kapcsolata és vetélkedése áll. Iszonyú sok lehetőség van ebben, ez a rész csupán hézagos bevezető: kapunk egy megnemtámadási (vér)szerződést, némi „még egy testvérnél is közelebb állt hozzám” utalást a rég elsuttogott románcra (istenem, mondják már ki nyíltan… felnőttünk, könyörgöm…), és egy megdöbbentő csavart a végére, ami alkalmas arra, hogy megkérdőjelezzen (megint) mindent, amit a tévedhetetlen, tökéletes Albus Dumbledore-ról eddig tudtunk. Namármost, fele-fele esélyt adok annak, hogy a leleplezés Grindelwald átverése vagy eddig sikerrel titkolt információ, ami átírja a Dumbledore-kánont (főnix ide vagy oda). Egyfelől, Grindelwaldtól nem lenne idegen egy ilyen húzás – másfelől, ahogy a Harry Potter és a Halál Ereklyéi első részében Harry orra alá (és a nézők orra alá) dörgölték: alig tudunk valamit Dumbledore-ról. És amit tudunk, az is a győztesek írta történelem… Ezen nem árt elmorfondírozni. Miért ne radírozhatott volna ki darabokat a múltjából? Miért ne manipulálhatta volna a róla kialakult képet ő, a világ legnagyobb mágusa, aki legyőzte a legnagyobb sötét varázsót? Miért ne derülhetne ki, hogy nem annyira tökéletes, mint Harry Potter hitte? Mert nem volt benne az első hét könyvben? Hahó, attól hogy valami nincs benne a Harry Potter sagában, még nem jelenti azt, hogy nem létezhetett… Elvégre a Potter-gyerek születése előtt eltelt pár évszázad a varázslóvilágban is. Éltek varázslók, haltak varázslók, zajlottak háborúk, és a HP szereplői közül is sokaknak volt évtizedes múltja mielőtt a kis kiválasztott a történetükbe csöppent. Szóval azt a létező legirrelevánsabb kritikának érzem, hogy „azért nem lehetett úgy, mert nincs benne a Harry Potterben”…

S ha már Dumbledore és Grindelwald… Nyilván a legnagyobb várakozás azt előzte meg, milyen lesz a vásznon Jude Law és Johnny Depp párosa. Nos, erre egy fikarcnyi kritikánk sem lehet. Az ifjú pápa óta meggyőződésem, hogy Jude Law generációja egyik legjobb színésze, nem nagyon tud hibázni – itt csodálatos visszafogottsággal és alázattal kelti életre azt a Dumbledore-t, akiből elhisszük, hogy Michael Gambon ikonikus varázslója lesz. Azt máig nem tudom elképzelni, miféle varázsgombát fogyasztott a rendező/producer/akárki akinek eszébe jutott, hogy Johnny Deppet be kell illeszteni a Potter-univerzumba, de bármilyen meredek elképzelésnek hatott elsőre, remekül sikerült. Sokakkal egyetemben én is attól tartottam, hogy Depp itt is a Jack Sparrow-figurát hozza majd, de sikerrel váltott és bizonyította hogy sokkal jobb színész annál, amit mostanság általában látunk tőle. Az ő Grindelwaldja a film aduásza: végre egy igazi felnőttfilmes gonosz, egy manipulatív politikus, aki mindenki fülébe azt suttogja, amit az illető hallani akar, aki nem kényszerít követésre, hanem valóban tömegeket képes maga mellé állítani, akit meghallgatsz és elgondolkodsz a szavain, aki nem csupán megfélemlít, de valóban képes lehet kifordítani önmagadból. Ilyennek szerettem volna látni Voldemortot is, ahelyett a túlkarikírozott mesei gonosz helyett, akinek ábrázolták (mindamellett, hogy az alakítás minden momentumában szétfeszíti a neki adott keretet).

S ha már felnőtt varázsvilág: végre magunk mögött hagytuk Harryék állandó capitulatusát meg a halálfalókkal szemben alkalmazott petrificus totalust. Ezek a varázslók kemények, erősek, gyilkolnak, ha kell, ha nem és nem szabnak gátat a mágiának. Ez nyilván nem mindig jó, sőt, viszont végre lefoszlik a Disney-csillámpor a varázslatokról: a mágia világa bizony rohadt kegyetlen is tud lenni. Persze aztán mindig bekúszik a képbe egy furkász vagy egy bólintér. Még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt a varázsháborúk krónikájának középpontjába Göthe Salmandert és az ő fura állatait helyezni, de nagyon úgy fest, még három részen át kell küzdenünk a háború és a cukiságok közti egyensúlyozással. Ám legyen. Igazából kíváncsi vagyok, mire fut ki ez az egész.

V mint vérbosszú

Vegyél egy disztópikus jövőt, korlátozott atomcsapás után, ami a szigetországot, Angliát nem érintette - tudod, hogy ilyen nincs, de most vegyél... Vegyél egy káoszt, amikor a kis helyi korruptakra és oligarchákra rákövetelnénk a rendet - zsarnokot választva. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni: a zsarnokot mindig a nép akarja, amikor elege lesz az arisztokráciájából (pénz-arisztokráciák esetén is...) Az ókori zsarnokoktól Hitlerig a java részük népakaratból került az élre - még ha olykor hamar el is sikálta a népe által felkent elsőt a saját sleppjéből valaki még elsőbb. Vegyél egy zsarnokot, aki a számításban hisz, a géppel kiszámíthatóságban, sőt, szerelmes a gondolatba, hogy ő érintkezhet egyedül a szellemmel a gépben. Vegyél egy Angliát, ahol a fasizmus menetel, kormányoz, vezényel, hallgatózik, kameráz, ahol a szükségállapot a normalitás - egy árja Britanniát, ahol zsidót, arabot, afrót, meleget, leszbit: bárkit, aki más, rég elpusztított ez a hatalom a (rég felszámolt) lágerekben. Vegyél (ezek szerint) egy modellt, egyszerűsített, zavaró elemektől mentes, szinte steril, laboratóriumi játékot - és helyezd bele a mítoszt. A mítosz eredetileg vallási színezetű - egy katolikus csoport szervezett benne vallásuk ellen felépő uralkodójuk ellen merényletet. A személy, akivel ezt a mítoszt az elsőnek elfogatása összekötötte: Guy Fawkes. Vegyél egy árulót, akinek a szalmabábját sokáig örömünnepen égették, s aki fokozatosan vált elfogadhatóvá, majd hőssé - fokozatosan lett, s az irodalomban lett az egyetlen ember, aki tisztességes szándékkal lépett be a parlament épületébe (már amennyiben a felrobbantásának vágyát tisztességes szándéknak értékeljük...) Vegyél... tudod mit? Vegyél a kezedbe egy elsőre ennyire életedhez mérten érdektelennnek tűnő, elavultnak és (közeljövőbe helyezésének dátuma szerint is) túlhaladottnak látszó képregényt! Mert ijesztő, hogy mennyi pontosan feltett kérdés fér egy ilyen laboratóriumi kísérletbe, ha az alkotóit Alan Moore-nak és David Lloydnak hívják.

Annak idején, mikor először rácsodálkoztam az értelmes, felnőtt képregény világára, ezt a kötetet (az eredeti angol gyűjteményes kiadást) kértem egyszer (jó rég) ajándékba Timitől - s évek hosszú során át elő-elővettem. Teljes mélységig nem értettem meg - itt nemcsak a nyelvismeret hiányzott... Alan Moore V-je a szövegbuborékok javában idézetekben beszél, az angol kultúrkincs és popkultúra széles körét megszólaltatva egy-egy kérdésre adott válaszában - az író fantáziadús módon vonja be a kultúrát is a játékába, a kultúrát, amibe szerelmes (s amit minden fasizmus lehetőleg azonnal eliminál: szarunk a kultúrára harsogták a náci ifjak könyvégetés közben...); nagyon sokszor nem is a konkrét szavakba, hanem az idézet eredeti szövegkörnyezetébe, vagy az azt megidéző rajzba csomagolva a választ. Most, hogy végre kézbe vehetem magyarul, látom, mennyi színe maradt rejtve, mennyi titka... Megértettem végre V menedékének mélységes elmepalota-jellegét, hogy egy ilyen ellenpont birtokában hogyan válik számára a megértés azonnal cselekvést követelő kötelezvénnyé. Megértettem a láger-látomást - és hogy valóban felszabadíthat (és hogy ettől még nem teszi könnyűvé, vagy megköszönni valóvá a szabadságot). Egyáltalán: rájöttem, hogy alig láttam túl az anno született (középszerű és ostoba, de becsületes színészi játékkal felépített és kellően cool) filmes adaptáción - nem érzékelhettem ezer színét ennek a rajzolt és írt, képből és szóból összeálló gyönyörűen szentségtelen költészetnek.

Alan Moore egy becsületes, olykor mítoszt fosztón őszinte utószóban elmeséli a képregény születéstörténetét - hogy mennyire közös munka volt David Lloyddal, milyen nehézségek árán találták meg az alapötlet elkapható vizualitását. Miközben (szinte saját magától is) bocsánatot kér az első néhány rész hangkeresgéléséért, eszelős pontossággal festi le: egy érzés- és ötletcsírából hogyan lesz komplex, önmagán túl mutató mű. Tudnunk kell, a DC által sorozatban megjelentetett füzeteket, a történet teljes megjelenését megelőzte egy fiaskó, a képregénysorozat először a Warriors magazinban debütált - de mint annyi angol független próbálkozás, ők is hamar lehúzták a rolót. Így kerülhetett legvégül a DC saját fiókájához, a Vertigohoz a holmi (1993-ban itt színesedtek ki az oldalai)  - s lett így csaknem tíz éves alkotói folyamata ennek a tíz füzetnek. Szóval szinte bocsánatot kér a Warriorsban megjelent számok úgy-hagyottságáért (hogy nem dolgozta át őket, nem igazította a sorozat második felének kérlelhetetlenebb arculatához) de erre alig van oka. Moore mint képregényíró szerintem teljesen másképp működik, mint az általam szintén nagyra becsült Neil Gaiman. Amíg a Sandman írója szerintem nagyon gyakran úgy mászkál a története szálain, mint a hálóját szövő pók: a mítoszokon való egyensúlyozó-képessége birtokában menet közben sokat bízva a háló magától-szövődésére, magát is meglepve, tehát akár a végkifejlet ismerete nélkül; addig Alan Moore az egész komplexét előre látja - úgy is dolgozik vele, mint egy komponista: az egész látomásában barangolva. Bizonyítéknak erre legyen elég: a kiadás viszontagságai ellenére is mennyire kerek, egységes ez a látomás - s legyen elég a számos előreutalás, mint amilyen a III. füzet záró, egészoldalas képének tévéhalma, ami (és amit jelent) teljes egészében csak a IX, utolsó előtti füzetben tárul az olvasói elé...

Vérbosszú... az előző, igen hosszú bejegyzésben (ahol még némely kép alatt is további olvasásra ingerlő link van) meditáltam a mi sajátságos bosszút kultúrába emelésünkről - hogy itt ne kelljen. Egy biztos: elsőre, az angol szöveget nyelvismeret nélkül silabizáló "olvasáskor" fel sem merült, hogy ez nem a szokásos egy ember a világ minden gonoszsága ellen sztori. Az elképzelt közeljövő neo-fasiszta Angliájában egy magányos igazságosztó (terrorista - minden csak nézőpont kérdése) sorra öli a párt fontos funkcionáriusait, valamiféle kiszámíthatatlan minta alapján, szimbolikus épületeket robbant fel - zavart kelt egy súlyosan túlszabályzott világban. Sajátságos "szuperhős" ő, egyszerűen V-nek hívatja magát, Guy Fawkes maszkban, öltözetben, késsel és kézzel vívja a maga egyszemélyes szabadságharcát, a szentséges anarchia jegyében. Egyetlen méltó ellenfele van a rendszerben, a hatalmat kiszolgáló bűnügyi szakember, Mr. Finch... S mindeközben ez az arcát folyton eltakaró hérosz érthetetlen okból pártfogásába vesz egy kétségbeesett tinit. Eveyt először kimenti a begyűjtők karmaiból, hogy egy meglehetősen őrült kiképzési folyamat végén felkészült legyen - mire is? Amikor megértettem, mire, akkor derült ki végképp, a bosszú itt teljesen mellékes, az egy ember a világ ellen... baromság, szó sincs itt magányos igazságosztásról - bábjátékról, nos, arról viszont szó van... s hogy ennek a történetnek a teljes összetettségéhez és mélységeihez a popkultúra alig néhány terméke mérhető.

Képben a korában úttörő volt, David Lloyd enyhén koszos, az ötvenes évek történelmi (és kém) tárgyú képregényeit (is) megidéző stílusa mellett olyan iskolát teremtő egészoldalasak, címlapok, kiemelések és árnyékban hagyások laknak benne, amit akkor nem láthatott a mainstream szuperhős-képregényeinek kvázi steril világában senki; nem is beszélve az olyan komponált csodákról, mint V utolsó sétája az elméje palotájában az örökösével - a valódi búcsúról, amit nem csak Evey nem ért, de elsőre az olvasó sem feltétlenül... Ahol a kép és szöveg egymást ellenpontozó egésze csak visszalapozva teljesül ki. Van ami valóban elavult időközben - főleg a rajzolt világ tárgyi környezetéből. Ne felejtsük el, ez a kvázi jövő sem a mobiltelefont, sem az internetet, se a felhő-alapú adattárolást, s a tömegkommunikáció így megnyílt modern formáit nem ismeri; amikor írták, a lyukkártyás, terem méretű számítógépek korát éltük, mint amilyen a disztopikus Angliát irányító Végzet. Viszont azon elgondolkodtam a minap, milyen közel járunk hozzá, hogy a hatalom szeme és füle így hatoljon az életünkbe, így számolja fel a magánszféránkat, ahogy e képregényben megrajzolták...

Látom a disztópikus álom szélén lifegő, szakadozott széleket - de ettől ez még egy teljes, érvényes, kultúránk minden ismérvének megfelelő delírium; ami a valóságot illusztrálná. Ami a valóságot értetné meg. Egyszerű dolgokat, mint ez: saját magunkat tesszük társadalmi rabszolgává. És bonyolultakat, mint amilyen a szabadság komplex fogalma, vagy a hatalomnélküliségé. Látom: nem szeretné látni ez a (rém)álom a hatalom hidra-természetét - hogy nem elég levágni a fejet, mert új fejek nőnek helyette. Látom, mennyi mindent nem vesz figyelembe hozzá, hogy kifordított hősköltemény maradhasson. De olykor tényleg úgy érzem: a látomás, amit elém tár, ebben a formájában is lenyűgöző. Szerelmes vagyok a Watchmenbe, Moore másik elementáris agylövésébe, az egy ennél sokkal durvábban hangolt párhuzamos múlt/jelen/jövő, tágabb levegőjű, agyasabb darab - de (mint már mondtam...) a V for Vendetta képbe és szavakba göngyölt költészet.

Miközben írok róla, a magyar kiadás deluxe változatát tartom a kezemben - egy könyvet, amit élvezet kézbe venni. Komolyan, szívből gratulálok a Fumax csapatának, a legapróbb részletekre is ügyeltek! És nagyon köszönöm a páromnak ezt a csodálatos ajándékot - immár másodszor.

Kiadó: Fumax
fordította: Sepsi László
beírók: Benes Attila és Kálmán Ibolya

B mint bosszú

Mielőtt megpróbálom a szemetek elé tárni, hogyan mozgatott meg a Timitől kapott születésnapi ajándék, a (Fumax által méltó formában kiadott)  V mint vérbosszú, Alan Moore és David Lloyd kultusz-képregénye (ami amúgy kettős szülinapi ajándék - évekkel ezelőtt egy angol kiadást már kisírtam Timitől, mondván: ezt úgyse adják ki soha magyarul...), megosztok itt egy csokor olyan részletet, ahol a bosszúról ógtam-mógtam könyvek és filmek alapján. Hogy amikor a képregény olvastának élményét mesélem, azt az önmagában laboratóriumi, mégis, meglehetősen magvas (életünkbe növeszthető) tanulságokkal terhes mesét, már ne kelljen...

...A gonoszaink sokkal izgalmasabb, színesebb alakok, mint a kívánt mintakövetés jó gyerekei – a motivációik összetettségét jobban szeretik a színészek is, ami lássuk be, nem csoda. Ebben a színjátékban övék a legtöbb jó mondat… Rajtuk - már csak a formátumuk okán is - érdemes és élvezet bosszút állni. Hiszen általuk az is nagyon jól látszik, honnan érkezik a mesélés nyugati módjába a kötelező bosszú – mintha ez volna az egyetlen, Ázokra és Vánokra, óriásokra és törpékre (mondjuk így: bárkire) nézve következetes szabály: Sérelem ér? Bosszút kell állni! Olykor kiváltható, olykor nem sikerül, olykor további bosszúkat szül az idők végezetéig, olykor magát az idő végezetét szüli… Ez a mára klisévé koptatott panel (meggyőződésem) leginkább innen kerül a kultúránkba. Jöhettek azzal, hogy máshol, más mítoszokban is jelentőségteljes volt – de én erre azt válaszolnám: csak itt egyetemes. (Neil Gaiman Északi mitológia)

Kuroszava filmje, imádom - a
bosszúálló szerepébe eső szamurájjal 

...Az északi regék világa önmagában komplett szellemi kontinens, elképesztő gazdagsága és az európai kultúrára tett hatása kétségtelen, a középkori szerzetesek által olykor meglehetős tehetséggel az új hithez igazított régi regéktől a romantika újrahangolt, polgárian erényes Wagner-operáin át a mai popkultúra számos produktumáig él és hat (nem beszélve róla, hogy mennyire gyökere például a filmes személyes bosszúk elégtétel-voltának ez az egykori értékrend…).  (Völsunga saga)

...Mi mindig megöltük az isteneinket – avagy legalábbis a képzeteinket róluk. Az istenfiak a meséinkben mindig megölték az istenatyákat – Zeusztól Odinig. És az emberek a teljes ismeretlen „egyetlenéig” mindig megölték az isteneiket, hogy aztán máshol keressenek és találjanak pótapákat. Például a szikár és névtelen ismeretben – a tudásban és rendszerben, az anyagban, amelynek az értelem csak puszta rendszerhibája. A negyedik részben Nike és Leyla teremti a világot, amiben Amir a főszereplő; aki pótapára lel Branko Blitva, a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC focicsapat menedzser-tulajdonosa személyében, de aki csaknem elveszíti mindazt, amit megtalálhat – aki addig áll vesztésre, amíg le nem küzdi az ősi reflexeket. Amíg le nem mond a bosszúról. Bilal világának kisistene az ő reakcióit követve alakul végképp egyfajta emberiség-mentorrá az ítélet művészien kifinomult, sújtó ökléből - amikor Amir lemond a bosszúról. Rengeteg szépséget rejtő gondolat – meglehetősen morbid pontossággal képre álmodva. Ha nem lenne teljesen őrült a párhuzam, ezt mondanám: Nike és Leyla (Rawhloe bábáskodása mellett) teremtett világának Amir egy személyben a Káinja és Ábele. (Enki Bilal: Négy? Utolsó felvonás)

Paul Kersey enged neki...
ha írnék róla, ennyit írnék róla

...Baelish-t is felzabálta a maga szarkavaró ördöge – amit különben hozzá kicsit méltatlannak érzek, jobb taktikusnak gondoltam annál, minthogy így figyelmen kívül hagyja a Háromszemű Holló jelenlétét (aki visszamenőleg is mindent lát…). Siratni nem fogom, éljen a megint megélt és kiszolgált olvasói bosszúvágy. Mert erre viszont a leggonoszabbul rájátszik a sorozat – főleg Arya figuráján át. Aki miután kiválasztódott (volna), hogy egy bitangul beteg módon kifundált halálisten sújtó keze legyen, úgy döntött, hogy ő mégiscsak egy bosszúvágyó Stark. Vicces, hogy tömegek rajonganak a kicsi lányért, aki amúgy egy hideg fejű, szívtelen tömeggyilkos. Emlékszem, ezt először abban a bájos jelenetben láttam benne meg, amikor a harmadik évad vége felé a Véreb meg akarta enni a kocsmában azt a kurva csirkét – csak nem hagyták neki a Lannister-katonák, élükön azzal a kedves figurával, Polliverrel, aki még a második évad elején szúrja torkon a kiscsajtól elvett Tűvel a járóképtelen Lemmyt. Ahogy a csirkevacsorán Arya a visszaszerzett pengével és az egykor kiejtett szavakat megismételve nyakon szúrja Pollivert, megjelenik az arcán az egész szituáció maradéktalan élvezete. Hogy aztán erre a sokat dédelgetett hajlamra ráüljön a teljes kiképzés a Sokarcú Isten templomában… a vége: itt van nekünk egy kedves, szerethető tömeggyilkos. Valahol röhej, de Martin megmutatja általa, hogyan tudunk stílussal vert gyilkosoknak szurkolni könyvben és filmen, Leon a profitól Don Corleonén át Block bérgyilkosáig – felépíti az egész indokrendszert… Nem kellene elfelejteni, hogy ugyanezen az alapon rajonghatnánk a Balkán összes ikonikus halálosztójáért, ott például bizonyos helyeken évszázadokra visszamenő, gyönyörű tradíciója van a vérbosszúnak… (morfondírozás Martin írói hozzáállásáról)

John McClane egy darabig azt hiszi,
hogy ez bosszú... megállhattak volna itt.

...Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek? (Cormac McCarthy: A síkság városai)

...Alexander hazaér. A feszültségbe, egy gyilkosság keltette, robbanással fenyegető helyzetbe – ahol a rokonai épp bosszúra szomjasan kutatják Zamira nyomát. Aki (lebeg a képek közt a tudás) lehet, hogy Alexander, és az azóta megözvegyült albán asszony: Hana szerelemgyereke. Az anya kéri a lehet-hogy-apát, szabadítsa ki a lányát, akit időközben a macedónok elfogtak és egy pajtába zártak. Alexander tenné a dolgát, de rajtakapják. Eldördül a lövés. Eső esik a nyitott szemekre. Zamira menekül, rohan a kolostor felé… körbeértünk, ott vagyunk megint a történet elején. Mert ez egy végetlen, soha nem múló kör. Az idő se ment előle, ez volt száz éve, ez lesz húsz év múlva, bosszúra bosszú, áldozatra áldozat – a hegyek között, amelynek lakóit az Isten is elsiratja. (Eső előtt - film)

Nem akkor nem ott, nem azon, de
bosszú (is lehet belőle...)

...Hollywood befigyel, és nemcsak itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi erkölcsi- és vérszomj-kielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla, amolyan jolly joker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon. Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’ szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át… (Hobbit - Egy váratlan utazás - film)

...Elég sok posztban foglalkoztam ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz: a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat. Amúgy a szocialista könyvkiadás tán legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban... (X - Arendszerből törölve - film.)

A név... ugye. Bár a világmentők a világpusztulás után
hogy a vérbe állanak bosszút (...és kin)?

Arról nem is beszélve, hogy a mesteremnek tekintett Hamvas tanítása szerint minden történetbe forduló szavunk, minden mesénk valójában elégtétel-mese: bosszú a valóságon. Hamvas Béla szerint ebből is fel kellene ébredni - mert nem felnőtt dolog a dédelgetett sérelmek szülte cselekvésben létezni. …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… foglalja össze a Kirkegaard Szicíliában esszéjében. Ezen olvasat szerint a számomra legfontosabb mesék is voltaképp megejtett bosszúk a valóságon...

Ennyi alapozást megérdemelt. Következőnek (holnap) V jön és a vérbosszúja.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

„Mint az szégyenszemre szokásommá vált, egy talk show-t néztem, azt a fajtát, amelyikben az emberek kiborítják a bilit. Manapság ez a divat, a biliborítás: az emberek kiborítják a maguk bilijét, meg a másokét is, kiborítják azt is, ami benne van, meg azt is, ami nincs. Mindezt bűntudatból és gyötrődésből és kedvtelésből is, de legfőképpen azért, mert mutogatni akarják magukat, mások meg nézni akarják közben őket. Én sem vagyok kivétel: imádom ezeket a mocskos kis bűnöket, ezeket az ocsmány családi szövevényeket, ezeket a dédelgetett traumákat. Élvezem a várakozást, mellyel mint egy fantasztikus születésnapi ajándékról letépik a fedelet a férgekkel teli konzervdobozról, és élvezem a csúcspont utáni leeresztést a kukkoló arcokon: az erőltetett könnyeket, a kicsinyes, kárörvendő sajnálatot meg a beintésre felhangzó, kötelességszerű tapsot. Hát csak ennyi volt? – gondolják. Hát nem kéne, hogy ennél kevésbé közönséges és sokkal brutálisabb, sokkal hősiesebb, sokkal szívszaggatóbb legyen ez a seb a te húsodban? Halljuk a többit! Nem lehetne még egy kicsit kurblizni azon a fájdalmon?”

Hogyne lehetne. Mindig lehet. A szolgálólány meséje és az Alias Grace után végre kezünkbe vehettük Margaret Atwood tán legjelentősebb regényének újrakiadását a Jelenkor életmű sorozatában – csak remélni tudjuk, hogy lesz folytatás. A vak bérgyilkos már-már akkora hírnévnek örvendett a magyar könyvpiacon, mint fiktív névrokona, a regénybeli regény a fiktív rajongók körében: első kiadását évek óta alig lehetett beszerezni, A szolgálólány meséjéből készült sorozat sikere után pedig az antikváriumok egyik legkeresettebb -  jócskán túlárazott - címévé vált. Ilyenkor persze mindig felmerül, hogy a sorozatok sikere és a szerző körüli világméretű felhajtás keltette túlzott várakozás vajon nem bizonyul-e indokolatlannak – szerencsénkre Atwood még nem okozott csalódást.

A vak bérgyilkos trükkös narratívával, többszintű elbeszéléssel mesél női sorsokról – tragikus, összetett, titkokkal terhelt életekről. Elbeszélője az idős Iris Chase, aki nyolcvanon túl, a halál közeledtét érezve írja le családja történetét – reményei szerint unokájának, a tőle elhidegült Sabrinának. Iris elbeszélésébe ékelve elolvashatjuk húga, a tragikusan fiatalon elhunyt Laura Chase posztumusz kiadott regényét, A vak bérgyilkost – mely regény egy fiatal nő és egy folyvást tilosban járó ponyvaíró szerelmi légyottjait írja meg a forrongó harmincas-negyvenes években. Laura regényében pedig kibontakozik a ponyvaíró egyik fantasztikus műve, A xenori gyíkemberek szüzséje – idegen bolygóval, társadalmi elnyomással, emberáldozatokkal, vak bérgyilkosokkal és feláldozandó néma szüzekkel.

Iris Chase, akárcsak Grace Marks, az Alias Grace főszereplője, megbízhatatlan narrátor. Miközben a gyáros nagyapa és a társasági hölgy nagymama történetétől kezdve részletekbe bonyolódóan beszéli el családja históriáját, az anya halálát, az apa lassú összeomlását a gazdasági világválság közepette, a húg kezelhetetlenségét és a nevelők sorának elüldözését; üzleti alapon szervezett házasságát a tönkrement családi gyárak „megmentőjével”, kirakatfeleséggé válását és lassú öntudatra ébredését, aközben a lényegről egy szót sem ejt. Azt a regénybeli regényből kell kihámoznunk. De vajon mi igaz abból, amit ez a zavarodott, tizenévesen elmegyógyintézetbe zárt, majd onnan megszökő és évekre eltűnő fiatal lány papírra vetett? Ki volt a rejtélyes ponyvaíró, aki megrontotta ezt a szende szüzet? Egyáltalán léteztek? Vagy a fantázia szüleménye az egész? Netán nem is Laura a főszereplője? Netán nem is ő írta A vak bérgyilkost?

Rutinos olvasóként nem nehéz felfejteni a szálakat – Atwood / Iris bőven ejt utalást, hagy fogódzót. Ám egy idő után nem is érdekes: ki és mit írt, ki kivel járt fülledt légyottokra, ki mikor viselte a hermelines keppet. Sokkal fontosabb amit Atwood ezekről a nőkről elmesél. Iris és Laura egyaránt a rájuk erőszakolt társadalmi szerepek rabja – míg Laura látszólag sikerrel hagyja maga mögött egy ponton e szerepeket és vonul ki a társaságból, épp ő lesz az, aki egy ábránd összeomlásakor maga is összeroppan és a folyóba hajt kocsijával. Iris ezzel szemben félig-meddig tudatosan burkolózik az elkényeztetett társasági feleség szerepébe: ó igen, ha egy kicsit is megtanulna olvasni a sorok között, sokkal korábban rájöhetne maga is az igazi tragédiára – de vajon akar-e? Iris, aki tizennyolc évesen zokszó nélkül megy hozzá az apja által rákényszerített üzleti partnerhez, hogy megmentsen gyárat, családot, kishúgot – végül egyiket sem tudja megmenteni. Iris, a nővér, akinek egész kisgyerekkorától elsődleges feladata, hogy gondoskodjon a húgáról – mert Laura kicsi, érzékeny, elvarázsolt, élhetetlen. Akit mindenki megró, majd megvet, amiért nem volt ott, nem vette észre, nem akarta tudni… Senkiben nem merül fel a kérdés, hogy vajon ki vigyáz rá, Irisra, amikor éjszakáról éjszakára gyötrődik erőszakos férje alatt egy kirakatházasságban? Ki törődik az ő érzéseivel, vágyaival, a vagyont érő selyem fedte foltjaival?

Mindig is a gondoskodó nővér az, aki a rövidebbet húzza. A húgnak megadatik a látványos tragédia. A csalódás, az öngyilkosság, a posztumusz glória. De ki volt valójában Laura Chase? Ki volt ez a zavart kislány, akit gyerekként szakítanak ki megszokott világából, aki anya nélkül, egy alkalmatlan nővér szárnyai alatt, romantikus ábrándképek és erőszak között hányódva kell felnőjön? Sosem tudjuk meg. Az igazi Laura Chase rejtve marad előttünk. Hisz jóformán Iris sem ismerte. És vajon ki a rejtélyes idegen, a ponyvaíró, aki köré az egész szövevény szövődik, aki elrabolja mindkét nővér szívét, aki a lapokon leginkább csak a hiányával tüntet, a regénybeli A vak bérgyilkos főszereplője? Ahogy Iris írja, ő a lyuk a fánk közepén – a semmi, ami azáltal lesz valami, ami körülveszi. Kétszer találkozunk vele az elbeszélés valós idejében – Alex Thomas, a kommunista agitátor, aki tragikus halált hal a spanyol hadszíntéren, a legnagyobb rejtélye mindkét regénynek. S léteztek-e vajon ponyvaregényei? Ha igen, hogyhogy nem találtak rájuk a Laura Chase után kutató irodalmárok és rajongók? Ha nem, vajon ki írta A xenori gyíkemberek áthallásos történeteit? Laura? Iris? Vagy?

Mindig eggyel mélyebbre süllyedünk a fájdalomban. Rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indult, a korszellemnek megfelelő megalkuvásokkal, kis csalásokkal itt, kis csalódásokkal ott, az kegyetlen árulássá válik az egyik, borzalmas erőszakká a másik oldalon. A rétegzettséget követi le az elbeszélésmód változása is. Iris jelenidejű elbeszélése szikár, tárgyilagos, egy mindennel leszámolni készülő öregasszony listába szedése. A múlt megelevenítése már jóval stilizáltabb, dramatizáltabb – egyfajta hazug patinával vonja be saját múltját, nem is titkolt szándékkal, így távolítva tőlünk azt, amit saját valóságaként ad el. Hisz a valóság, mint kiderül, sokkal inkább a Chase-féle A vak bérgyilkos lapjain olvasható. A regénybeli regény stílusa romantikus, épp annyi szenvedéllyel, amit a kor még megengedett, libbenő szövetek mögött elsuttogott hazug ígéretekkel. És ott vannak a ponyvaregények, melyeket Alex alteregója ír: ezek stílusa durva, darabos, lényegretörő. A fantázia a szépelgés előtt. Mindezt színesítik korabeli újságcikkek, társasági beszámolók és politikai helyzetjelentések vegyesen – jóval többet, mint csupán hátteret adva az elbeszélés(ek)nek.

Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – a teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. A végére persze helyrekerül ez-az: mégis, megnyugvás helyett csak hiányt hagy maga után – mint a fénykép, melynek más-más verzióban mindkét nővér birtokában volt. Amely képről hiába vágta le Laura akár nővérét, akár saját magát, mindig ott maradt a másik oldalon egy kéz. Egyik testvér sem létezhet a másik nélkül. Egyikük története sem érvényes a másik nélkül. Egyikük regénye sem működik a másiké nélkül.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Siklós Márta

X - A rendszerből törölve - film

Valami lehet abban, ahogy Ujj Mészáros Károly és csapata mesél, valami nekem kitalált drog... Anno a Liza, a rókatündér teljesen sajátos, delíriumos kisvilágába beleszerelmesedtem - ott álmodoztunk és a világba vetítettük Liza nem kicsit fantáziagyűrt álmait, hogy a világ a lehető legmorbidabb görbe tükrökkel verje őket vissza; itt is erősen álomszerű ez a játék - csak ez egy rémálom, amiből a hőse képtelen felébredni.

Skandináv krimi, igen, az a fojtó légkör, az a társadalomkritika - nem ragozva, jobbára csak képeken át, nyersen. Ide adaptált, sokkal esendőbb Q ügyosztálybeli zakkant nyomozóval, mint a Palackpostában, vagy Jussi Adler Olsen, Jo Nesbo, meg a többi érdesre csiszolt északi úr és hölgy többi könyvében - és valahogy pont ezen a nyomon, ahol mintát követ, egy halom alkalommal ki is vesz a mély beleélésből, vagy mondom inkább így: egyszerre követem ezt a szerencsétlen pánikbeteg nőt teljes beleéléssel - és jut eszembe közben, hogy amit látok, egy film, amely pontosan tisztában van a maga nyelvének határaival - pontosan tudja, hogy ezen az ösvényen nem valóságot idéz, hanem (rém)álmokat.

Éva (Balsai Móni), az alagsorba száműzött, fájdalma kőfala mögé zárkózott, pánikbetegsége okán terepmunkától eltiltott nyomozónő gyanús öngyilkosságokra lel - az ügyekről készült fényképek alapján; valójában egyiket se látta, az ájulásig kikészítik a helyszínek. Ez nagyon nem hiányzik a választási évben forrongó főváros rendőr-főkapitányának (Schneider Zoltán), hogy épp most mutasson rá valaki belülről, milyen hanyagul végzik a munkájukat. Egy vidékről frissen felkerült kolléga, Zoltán (Schmied Zoltán) viszont felfigyel a dologra - és kijárja, hogy újravizsgálják az ügyeket. Megalakul a csapat, Éva körül, aki amúgy folyamatosan a határon billegve képes csak a munkáját végezni - sőt, rendre  át is billen a határon... Pedig úgy tűnik, amúgy neki van igaza, lassan a kollégái előtt is kibontakozik az általa megsejtett tömény borzalom. 

Ez egy film - nem felejti el, hogy emlékeztessen erre. Nem tükre a valóságnak, hanem tündérmese-főzet róla - csak ezúttal egy másik fűszerkészlet borult a kondérba. A társadalomkritika egy határon túl nincs se adaptálva, se aktualizálva, ez egy mesei, párhuzamos Budapest - még ha hatásában közelebb áll is a valóságunkhoz, mint az előző film Csudapestje. Nem felejt el emlékeztetni, amikor az egyébként parádésan felvezetett és igényesen ellentmondás-mentesített mesei fordulatok érkeznek: például a magányos társadalomrongáló The Exploited-rajongó "terrorista" (alapvető filmes toposz, erre a magányosságra még visszatérünk...) de még inkább, mikor az egykori halálosztag története kibontakozik (szocialista Treadstone Bourne nélkül - itt csak egy magát nagystílűnek érző piti zsarolóra futja, Kulka János szavak nélkül is tömény alakításában). Ne felejtsd el: a szocializmus diszkrét bájához tartozott, hogy ilyesmire nem volt szükség benne - ennél sokkal egyszerűbb, direktebb, s teljesen nyílt módokon lehetett benne lehetetlenné tenni, kinyírni bárkit (a ha én egyszer kinyitom a számat tündérmeséjét Salamon Béla előadásában most inkább hagyjuk... mint mondtam, ez egy másféle tündérmese).

Költészet, ahogy ez a "kikészít és tönkretesz, amiben a legjobb vagyok" állapot képre kerül. A felfordult világgal, a létezés nyüzsgésének égbe lógatásával való folyamatos játék nemcsak a kibillenés állapotrajza - gondolj bele: ez egy teljesen legitim nézet. Egy hatalmas, zárt rendszer teljesen legitim nézete, ahol a zuhanás iránya a legijesztőbb: a végtelenbe mutat. Nem csak a kibillent a világ - nekem kell helyretenni azt teljesen jogos értelmezése, fejéről a talpára állítás kényszere. A pánik jellegében tényleg tökéletesen ilyen - az iránypontok elvesztésével és a zuhanás folyamatosan nyitott, létezéssel együtt járó lehetőségével terheli a viselőjét. Talán ezért annyira kőfal-szerűek az elviselői - hogy a saját gyereküket is folyton a legesetlenebb gesztusokkal tudják csak beengedni. Balsai Móni alakítása minden komoly filmes esemény-kultúrával bíró országban díjat érne, és az alakításához remek partnereket kap. A lányát alakító Bujáki Zsófi komoly ígéret, a mellékszerepekben pedig ott nyüzsögnek megint a rendező kedves színészei, Bede Fazekas Szabolcs, Básti Juli, Szabó Győző - senki nem lóg ki a játékból, még ha valójában csak az egyikükre esik pár jeleneten túl is fény; de ez a mese tényleg belülről vetül - ezt a mesét amúgy szegény Éva motyogja magának (és nekünk).

Parádés, ahogy a mesélés módja, a cselekmény megvezet. Elhitet hogy megrázzon, a megfelelő ponton feltár, hogy létrehozhassa a magyar film legforróbb hamburger-vacsoráját, szóval filmnyelvi értelemben méltó párja a rendező invencióval sokkal látványosabban rakott első fimjének. Amiért számomra mégis értékesebb lett, mint a Liza (amihez most a szakma fitymálva méri), az a vége. Ezt képtelenség spoiler nélkül elmesélni - csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar...

Elég sok posztban foglalkoztam ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz: a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat (amúgy a szocialista könyvkiadás tán legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban...).

Nos, Ujj Mészáros Károly ezt pontos, jól ütemezett cselekményvezetéssel megfordítja. Egy filmes panelt fordít ki (amúgy gyökeresen Tarantino-módra, ahogy a tékás régen csinálta), úgy, hogy hőse mindezért nemhogy a saját személyes bosszúját nem éli meg (annyiban hagyja a felszakadó emlékben látott tényeket a férje halálával kapcsolatban), de futni hagyja magát a gyilkost, az ál-öngyilkosságok komponistáját. Futni hagyja, mert a Bede Fazekas Szabolcs által igazán mély rétegekig megragadott Feri kolléga leleplezésével feltárulna: ő tájékoztatta a sajtót, nem a zsaroló biztonsági intézkedése volt a borítékban médiának elküldött leleplezés - a nagy társadalmi igazságtétel kulcsa. Abban a pillanatban, amikor Éva szájából elhangzik: hazamegyünk, a két figura egymásra nézésében ott lüktet minden, hogy mindent tudnak egymásról - s hogy mégsem kezdenek egymással semmit. Abban a szembenézésben ott lüktet az egész film.

Ez egy rettenetes képekkel operáló tündérmese - egy retinára égő zuhanás, ami teljesen nem billenthető helyre sehogyan - valamije mindig úgy marad. Rohadt jó volna, ha minél többen látnák...

Rövidre vágva # 23 – Könyves vegyes

Rég volt ilyen, tán egy éve is már… Egész évben küzdöttem az idő- és figyelemhiánnyal, szerintem az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, mint idén – sok összetevője van ennek, és tartok tőle, a tendencia megfordulni már nem fog. Ennek hátulütője, hogy amikor meg van egy kis időm, hajlamos vagyok válogatás nélkül kapdosni könyvek után és olyanokat is elolvasni, amiket a szokott formámban nem vennék le a polcról. Szóval most ilyen vegyesfelvágott következik, jobb-rosszabb darabokkal, akad köztük olyan, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni; meg olyan is, ami az év legjobbjai közé tartozik, de nincs kedvem hosszabban fejtegetni (meg amúgy is van már poszt az oldalon róla); meg olyan is, ami jó-jó, de hosszabban írni róla egyszerűen felesleges. Nézegessétek, aztán majd hozok rendes posztot is…

Marente de Moor: A holland szűz

Meg nem mondom már, miért érdekelt engem ez a könyv, tán egyszer még Katacitánál olvastam róla posztot (amikor még blogolt), aztán valami nagyon akciósan a kosárba pottyant, tavaly év végén meg a várólista-csökkentő játék listájára. Tipikusan az a könyv, amit tíz évvel ezelőtt sokkal jobban szerettem volna – most már jobbára untam és a konfliktusai kilencven százalékát bosszantóan mondvacsináltnak és hatásvadásznak éreztem. A két világháború közti Hollandiában egy fiatal lány nagyon szeretne vívni, hát apja egykori bajtársához, egy legendás hírű német vívómester grófhoz küldi tanulni. Isten háta mögötti vidéki kastély, morc várúr, arcán visszataszító sebbel, lelke mélyén tragikus titkokkal, évtizedes sérelmek, titkos viszonyok, egy fiatal lány, aki előtt hirtelen kinyílik a világ, bimbózó szerelmek… A háttérben meg csak gyűlnek a fellegek, amelyek aztán sötétségbe borítják az egész világot. Kicsit olyan kamaszos háborúra készülős regény ez – avagy ahogy egy fülig szerelmes kamaszlány elképzeli. Nem mondom, hogy rossz, de tizenéves kor fölött azért óvatosan!

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Elszánt Rowling-rajongóként nyilván mindent megveszünk, amire rányomják az írónő nevét és nagyjából könyv formája van, de azért… Vannak esetek, amikor minden jóindulat kevés ahhoz, hogy az ember felülemelkedjen azon, mit akarnak vele könyvként megetetni. Rowling 2008-ban a Harvard végzőseinek diplomaosztóján tartott beszédet – hatalmas megtiszteltetés ez annak is, akit felkérnek, és nyilván a párszáz friss diplomásnak is, hogy valóban világformáló szerző „bocsátja útjára” az egyetem padjaiból. A gesztus szép, a beszéd szórakoztató – de hát ez mégiscsak egy rövid beszéd. Egy beszédecske. Lehet vagy négy oldal legépelve. Ezt könyvvé duzzasztani több mint érdekes. A magyar kiadás javára kell írni, hogy a kivitele szép, az illusztrációk klasszak (még ha sok közük nincs is a beszédhez), a keményborítós kötés igényes – csak hát minek? Lehet, eggyel szimpatikusabb lenne a vállalkozás, ha gyengébb kivitelben és feleennyiért adták volna ki, vagy ha hozzácsapnak még egy-két beszédet, interjút, akármit. Így azért hagy maga után némi keserű szájízt – szerencsére Rowling humora ezt nagyrészt feledteti. Elvégre azzal kezdeni egy diplomaosztó beszédet, hogy ő ugyan egy szóra sem emlékszik a sajátjából, eleve szimpatikus.

Krivarics Ditta: Régi házból új otthon

Azt hiszem ezeken az oldalakon még nem nagyon írtam arról, hogy mekkora szenvedéllyel viseltetek a lakberendezés iránt. Kamaszkorom óta gyűjtöm a lakberendezési magazinokat (bár újabban nyilván ez is a netre költözött), zarándokolok időről időre bútoráruházakba és tervezem fáradhatatlanul hogyan lehetne tökéletesíteni az otthonunkat (ami mostanra igazából felöltötte azt az alakot amit elterveztem beköltözéskor, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne ide egy új huzat, oda egy új polc, amoda egy kiegészítő…). Egyik legkedvesebb olvasnivalóm a témában Ditta blogja, az Otthonkommandó, ahol online tanfolyamok, hallgatói otthonok, tematikus posztok mellett végigkövethettük saját házuk felújításának munkálatait is. Ebből született meg a könyv, ami a vidéki kúria megvételétől a teljes szétbombázáson át a berendezkedésig mutatja be az utat, amit végigjártak – sok képpel, sok tanáccsal, rengeteg dilemmával. Mert egy ekkora vállalkozás mindig teli van buktatókkal, tuti recept pedig még a profi lakberendezőknek sincs a birtokában. Akit kicsit is érdekel a lakberendezés, vagy csak szeretne elmerülni az otthonteremtés művészetében (ami azért jóval több mint hogy kifestünk és bevásárolunk az IKEAban), annak mindenképpen ajánlom! De egyébként a Hygge és társai fémjelezte életmód-könyvek divatjához is remekül illeszkedik – hiszen egy kicsit tudatosabb, az életünk minőségére jobban odafigyelő otthonteremtésre hív.

Ted Chiang: Életed története

Annak idején nagyon megfogott az Érkezés film – már akkortájt el akartam olvasni a novelláskötetet, de valamiért elment mellettem. Idén Ken Liu novelláskötete kapcsán került megint a figyelem középpontjába, hát nem is vártam tovább vele – és milyen jól tettem! Jó eséllyel ott lesz az év legjobbjai közt. Jó pár éve ismerkedem a sci-fivel, és már nem tartom magam teljesen zöldfülűnek a zsánerben, jó néhány kedvencet is avattam, akik simán felveszik a kesztyűt istenített szépíróimmal – de azért még meg lehet lepni. Elég könnyen, igazából. Ted Chiangnak szinte minden novellájával sikerült. Valahol azt olvastam róla, hogy „visszaviszi a tudományt a tudományos fantasztikumba” – amiben lehet igazság. Témáiban, történetében és nyelvezetében is sokkal inkább tudományosak ezek a fantasztikumok, mint amit általában sci-fi néven olvasunk. Nem meglepő módon nem is olvasható olyan könnyen, mint a populáris sci-fi – a novellák mindegyike komoly munkát igényel. Mindemellett nagyon emberi, nagyon érzékeny és félelmetesen átgondolt mindegyik darab. Olvasás közben az lehet az érzésünk, évekig érleli minden novelláját – nem csoda, hogy viszonylag kevés mű került ki eddig a kezei közül. Az Életed története mellett (ami rám hangyányit egyébként kevésbé hatott, mint az adaptáció, de ez legkevésbé sem a novella hibája) a kötet abszolút csúcspontjai a Nullával való osztás (nem vagyok egy nagy matekos, de a hideg kirázott attól, ahogy egy tudományos felfedezés meg tudja kérdőjelezni az ember egész élet- és világképét, zseniális!) és a Szépségvakság: Dokumentumműsor, ami aktuálisabb nem is lehetne, és bizony igen komoly dilemmákat vet fel nem csak jelenünk szépségkultuszáról, hanem az életünk feletti irányítás önkéntes (?) átadásáról is. Remélem, olvashatunk még tőle!

Neil Gaiman: DEATH – Halál

Én borzasztóan szeretem és tisztelem Neil Gaimant – napjaink egyik legnagyobb fantáziájú, legváltozatosabb és legjátékosabb mesélőjének tartom, és mindig értetlenül állok az előtt, ha valaki nem értékeli a műveit. Nem hiszem, hogy ismerek nála sokoldalúbb szerzőt, olyat biztosan nem, aki több zsánerben is ennyire magas színvonalon alkotna. Érdekes, hogy míg itthon elsősorban az Amerikai istenek szerzőjeként ismerjük (esetleg novellistaként), addig Amerikában ő mindenek előtt képregényszerző, mégpedig a valaha írt egyik legsikeresebb graphic novel szerzője (Angliában meg mindig is elsősorban a Sosehol szerzője lesz – köszönhetően a BBC rádiójátéknak és az angolok BBC-rádiójáték-kultuszának). Én nem vagyok egy nagy képregényrajongó, de a Sandman kiadásának bedöntését máig a magyar könyvpiac egyik legnagyobb kudarcának érzem – nyilván majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam, hogy a FUMAX kiadja Sandman „kistestvérének”, Halálnak a kalandjait. Méghozzá nem is akárhogy, hanem egy elképesztően nívós gyűjteményes kiadásban. Halál, a leginkább gót tinire hasonlító Végtelen, aki százévente egy napra megízleli az emberi lét csodáját és keserűségét, egyszerre riasztóan kegyetlen és bájos ábrázolása az elkerülhetetlennek. Gaiman úgy játszik a halállal és viszonyulásunkkal a halálhoz, hogy közben (megint) mindent elmond nekünk az életről és arról, hogy figyelhetnénk egy kicsit jobban arra, ami élhetővé teszi. Kedvem lett tőle folytatni a képregényekkel való ismerkedést, amíg várunk a Sandman folytatására…