És te hol blogolsz?

Nem is olyan régen Anaria osztotta meg facebookon a Social Daily összeállítását arról, „milyenek a hazai bloggerek asztalai” – mely cikk olvastán azért csöppet felszaladt a szemöldököm (s nem csak nekem). Mert tényleg? Ilyenek lennének a hazai bloggerek asztalai? Csupa Mac, csupa minimáldizájn, csupa steril, megtervezett rend, gondosan elhelyezett borospohár és színben passzoló virág? A tizenkét kép között kettő, azaz kettő darab akadt, amire azt mondtam, elhiszem, hogy ez itt egy élő ember asztala, és nem egy gondosan szerkesztett stílfotó egy lakberendezési magazinból. Valóban így írnak celebbloggereink?

Ennyiben is hagyhattuk volna, aztán Anaria volt olyan jó és megosztotta a cikk „eredetijét”, a „Where Bloggers Blog” tumblr-oldalt – ami túl azon, hogy sokkal több kép van, jóval szórakoztatóbb is, mint hazai párja. Most komolyan, miért van az, hogy odaát gond nélkül felvállalja egy blogger (akit valószínűleg többen olvasnak, mint itt az ország vezető hírportálját…) a koszos zsepit, a kupit, a kiteregetett jegyzeteket, a vezetékgubancokat, a játszószobában vagy vetetlen ágyban blogolást; itt meg a jelek szerint mindenki azt hiszi, hogy attól lesz menő (bocs: hipszter) hogy semmi jelét nem mutatja életnek (sem a lakása, sem ő)? Ennyire képtelenek vagyunk felvállalni önmagunkat a „gyarlóságainkkal” együtt? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy „nincs rosszabb, mint átlagosnak lenni”?

Ez messzire vezet, és igazából nincs is kedvem hosszan filozofálni rajta, inkább azon gondolkodom, meg kéne mutatni, hol blogolnak a hétköznapi bloggerek – akik nem szuperstílusosak, hipermenők és nincs még az ágyneműjük is photoshopolva. Akiket körülvesz némi kaotikus élet(szerű izé). Szóval elő az íróasztalok, kanapék, fotelek, ágyikók, macskalepte szőnyegek fotóival (gyanítom, az amerikai összeállítás klotyón és futógépen blogoló bloggereit úgysem tudjuk felülmúlni)…

Ilweran: törekvés a rendre - kávésbögrével, megírandó könyvek kupacával és rendszerezetlen levélhalommal

Shizoo: kreatív káosz - jegyzethalmok, rajzok, storyboard-vázlatok, könyvek, jelölőizék, teleírt jegyzetfüzetek

Ezek voltunk mi (és igen, a képeket részben a még mindig jelen lévő, lakásfelújítást természetszerűen követő kényszeres fotómutogató-hajlamnak köszönhetitek).

És ti hol blogoltok?

Szerb Antal: A Pendragon legenda

Bűnügyi regény, humoros regény, kultúrtörténeti kalandregény, misztikus mese – avagy mindezek paródiája magas irodalmi műgonddal; így méláz a kezemben tartott kiadás végén Hegedűs Géza A Pendragon legenda kapcsán. Szerinte szinte alig mondható el több róla, minthogy sajátos, szokatlan bájú olvasmány. Tény, a legtöbb jól felrajzolható kategóriából kilóg, akárcsak a szerzője. Hiszen Hegedűs Géza szerint tudományos megállapításaiban ugyanannyi a szeszélyes és artisztikus művésziesség, mint amennyi kifejezett szépirodalmi írásaiban a tanító és okfejtő elem. Mélyen egyetértek vele, talán ezért a legélvezetesebb irodalomtörténet Szerb Antalé, mert a megalapozott véleményt hallatlanul könnyed köntösbe öltözteti – s mégis, soha nem pongyolába; valóban a nyelv tiszteletében felnőtt ember műgondjával fogalmaz akkor is, ha frappáns. A kartársat hagytam irigykedni, hiszen a kartársak irigysége a tudós egyetlen földi jutalma. Nem vallottam be neki, hogy előreláthatóan nem fogok feldolgozni semmit. Hogy nekem az a természetem, hogy szorgalmasan összegyűjtöm az anyagot egy nagy műhöz, és mikor minden együtt van, gondosan bezárom az íróasztalomba, és elkezdek mással foglalkozni… Még szerencse, hogy az önirónia, e regény egyik legerősebb motorja itt némileg túloz…

Lehet játszani vele, Szerb Antal mennyit merített e regényhez az 1920-ban ösztöndíj által lehetővé tett londoni tanulmányút emlékeiből – de nem érdemes. Az író Londonjához és Llanvyganhoz, Wales legzárkózottabb kastélyához földrajzi értelemben Rejtő Londonja, Párizsa, vagy akár gyarmati sivataga és kikötővárosai állnak a legközelebb. Szerb Antal Angliája paródia, a benne lakók közkedvelt (meg kell mondani: alig valóságosított) regényi típusok és ponyvafigurák; az angol társasági regény és a magyar filléres ponyva típusai adnak e lapokon randevút egymásnak. Az „egy fejjel magasabb méltóságú” főúr, a nemtől függetlenül feminin örökösei, a forrón szerető, de jégszívű végzet asszonya, a sportember-csibész, a nadrágos (és német!) sportolónő, a gonosz doktor (Morvin mintha Moriarty gyengébb képességű öccse volna) úgy veszik körül a szinte fan-fiction jelleggel „ön-azonos” (tehát értelemszerűen javított kiadású) szerző-alteregót, ahogy a kor olvasója elvárta. Rejtő a filléres ponyva sajátos belső logikáját, „szabályrendszerét” a stílussal, a humorral, és az alakok hol teljesen karikatúraszerű, hol mélyen szociografikus, beleéreztető rajzával csavarja-tágítja, ritkán jutott el a forma tételes bontásáig – Szerb Antal konkrétan többször is felrúgja ezeket a „szabályokat”, de mindig a saját története belső logikája mentén. Így purcantja ki a szimpatikus csibészt például – na, ezt nem szokás a ponyvában, aki ott meghal, az krokodilképű, borostás és vagy izzad a hóna alja, vagy undorítóan körbeöleli az olcsó pacsuli émelyítő szaga… 

Londoni múzeumokban és francia kastélyokban láttam ilyen szobákat, de ott feliratok és vezetők gondoskodtak, hogy az ember mit képzeljen hozzá… Ebben a szobában egyik faragott szekrényen sem lógott cédula. A képzeletet semmi sem zárta üdvös korlátok közé. Nos, az a bizonyos képzelet. Amely rémmesei keretek közt az aranycsinálók legendás titkai után ácsingózik – és nem mellesleg igen alapos kultúrtörténeti utazásra visz az ezerhétszázas évek furcsa, útkereső áramlatai közé. Amikor a vallás korhadó világrendi építményében teljesen egyformán eretneknek tűnt a kiformálódó tudományos gondolat, és az annak módszerét eredendően tagadó okkult. Amikor pamfletekre került az a kevés, amit a rózsakeresztesekről tudni vélünk, és olyan legendás szélhámosok, vagy bölcsek (avagy ezek is meg azok is) járták nem ritkán a királyok (vagy épp szabadkőműves páholyok) vendégeiként az európai udvarokat és nagyvárosokat, mint Cagliostro, vagy St Germain gróf. Szerb Antal pontosan érti és érzékelteti, hogy a babona egy rész megmagyarázhatatlan és egy rész rossz tréfa – mint ahogy azt is: minden későbbi társadalmi eszelősség előre mutató gondolat volt kisgyermek korában. Úgyhogy e regénye alapján nem lehet tudni, mit gondolt a rózsakeresztesekről valójában.

Hiszen az író pontosan úgy cseppenti a mítoszt a műfajába, ahogy azt a műfaj egyébként meg is követeli – a ponyva mindig is tartalmazott ebből egy csipetnyit. Csak a felszínes ponyva-humbug helyett elővett egy valóban létezett „hagyományt”, amit a tudomány erősen tudománytalanul kezelt – naná, hiszen épp e regény ironikus szempont- és érvrendszere mutatja meg: nem is tehetett másképp. A llanvygani kastély végzete ébren van valamelyik teremben, a Pendragon-ház története megint egy súlyos fordulat előtt áll. És itt állok én, vagy helyesebben itt fekszem, Bátky János, Budapestről, örökös előérzeteimmel, félelmeimmel, tehetetlenül, semmiről se tudva, kijátszva, kiszolgáltatottan, a történés kellős közepén.  Nincs annál bájosabb, mint amikor a ráció fegyvertárával felvértezett ember misztikázik, hiszen mindkét tárgyat idézőjelbe helyezi ezzel, a rációt is, meg ami azon túl van. Nemcsak a Pendragon-ház sötét örökségéhez tartozik az intelligencia és vele szoros szimbiózisban az előítélet – a tudomány embere is e kettőt elegyíti, ha visszafelé néz. A rózsakeresztesek a lánc utolsó szeme… azután következik a racionalizmus. Az emberek elkezdenek módszeresen és természettudományosan gondolkodni. Kitalálják a gőzgépet és a demokráciát. És a régi megismerés paradoxonná válik, szisztematikus eszünkkel meg sem értjük, mint ahogy nem tudjuk megérteni a négerek babonáit… S van, amikor ez a hang sokkal komorabb, mélyebb, nem egy helyen szinte kiszól a ponyvai keretből: Nem is szólok semmit se… nem szólhatok. Vannak dolgok, amik igazak valahol bent, és őrültséggé válnak kimondva. Nem szabad magyarázni… Egyszerre két világban élünk, és mindennek két értelme van: az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon és rettenetes. 

De megmarad a könyv, és az ember örök szomjúsága. Szerb Antal ponyvája nemcsak a kultúrhistóriai alapokat tekintve „könyvtári kalandregény” – a (fő)hősök a sivatag és a dzsungel helyett legfeljebb a betűtengerben tévedhetnek el, még szerelmet is a szent olvasás és magyarázat könyvtári „oltárán” éreznek – avagy a bennük az olvasmányok alapján épülő tévhitek alapján. Viszont a kedvesen fésületlen krimi a maga töltetlen revolvereivel, a jól adagolt rémregényi játék szellemlovassal és ördögidézéssel csak kihúzza az olvasót a könyvtárból egy tágabb, ponyvaregényi „valóságba”, ahol a szűzi várkisasszonyról álmodozó filosz jó étvágyú nőfalónak tűnik, aki bár megijed a saját árnyékától, alkalomadtán időben magához tér a rémületből. Kár, hogy oly múlandók a pillanatok, amikor az ember nemes és tiszta és az angyalokkal rokon – hogy elfutnak, és az összetett, semmilyen Én marad, akiről nem lehet másképp beszélni, mint óvó gyengédséggel és enyhe iróniával...

Nagyon szeretem, mert a lényem egy része szívesen azonosul a kalandba keveredő filosz figurájával – holott tudom, hogy Szerb Antal egy másik kedves alakjával kellene végre szembe ülnöm. Nagyon szeretem, de nemcsak azért, mert veszélytelenebb, mert nem fáj úgy, annyira (annyira személyesen), mint Mihály kalandjai Itália holdvilága alatt. Hanem mert az üdítő perceken túl is, amit az újraolvasásakor vele töltök, marad valami abból a szelíd, de kérlelhetetlen öniróniából, amely már majdnem bölcsesség. Vagy legalábbis messziről nézve egészen összetéveszthető vele…

Kiadó: Magvető

China Miéville: Kraken

Igencsak zavarba hozott ez a megjelenés: régóta kíváncsi vagyok Miéville könyveire, de nem kicsit tartottam tőle – köszönhetően részben a Konzulváros fogadtatásának, részben az általános véleménynek, mely szerint Miéville Neil Gaiman mellett a kortárs fantasztikum egyik félistene (ami jelen könyv fényében igen vicces megállapítás). (Zárójeles megjegyzés: részben meg azért, mert bár elolvadok a rocksztár kinézetű, aktívan politizáló, égetően okos, nem-irodalmár típusú író-fenegyerekektől, az elvetemült rajongó énem meglehetősen fúj Miéville-re a Tolkien-kritikája miatt.) Marha kényelmes lett volna, ha drága párom elolvassa ezt is, elmondja, milyen, én pedig nézegethetem egy-két évig a könyvet a polcon, aztán ha olyan kedvem van, leveszem. Ám mindenféle kacifántos okokból neki erre most nem volt ideje, én meg vagyok olyan makacs, hogy csakazértsem akartam lemondani róla, úgyhogy azt mondtam magamban, üsse kavics, mostanában úgyis azok a legjobb élmények, amik „kirántanak a komfortzónámból”, ide nekem a Krakent! Nem bántam meg...

Noha a Kraken ízig-vérig urban fantasy, annak jó néhány kiszámítható elemével, olyan eredeti és frappáns módon nyúl még a legidegesítőbb klisékhez is, hogy muszáj kalapot emelnem a szerző előtt – sajátos fantáziája és nem kissé elborult humora olyan szórakoztató elegyet eredményez, ami valóban csak Gaiman legsikerültebb műveihez fogható. Ugyanakkor – ha akarjuk – jóval több is, mint egy hagyományos urban fantasy – erről később.

A londoni Természettudományi Múzeum mérsékelten izgalmas napjait egy óriáspolip eltűnése forgatja fel – a múzeum büszkesége, a nyolcméteres Architeuthis dex egyik napról a másikra nyom nélkül eltűnik, tartályával együtt. Szögezzük le, ez egy bazi nagy tartály. Amit elég nehéz észrevétlen kicsempészni az épületből. Úgy, hogy semmi nyomot ne hagyjunk magunk után. Ja, és a kamerák felvételén se látsszon semmi. Polip volt, polip nincs, ennyi. Azt hiszem, még ha véletlenül nem egy urban fantasy lapjain lennénk, akkor is felmerülne bennünk, hogy itt bizony valamiféle mágia ütötte fel fejét. Ám mivel történetesen egy urban fantasy lapjain vagyunk, ez eléggé egyértelmű. Meg is jelenik a színen a Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja (röviden FSZBCS), soraiban egy kultuszokat profilozó pszichológiaprofesszorral és egy (tán nem is annyira) botcsinálta boszorkánnyal, hogy átvegye az ügyet a töketlenkedő rendőröktől.

A polip eltűnésének felfedezője, az állat preparátora, az urban fantasy hőshöz illően elvarázsolt (nem konkrétan…), munkájának élő, az életben kissé botladozva közlekedő, olykor furcsa hangokat halló (jééé…) Billy Harrow persze álmában sem gondolná, hogy ő egy urban fantasy hőse. Átlagosan unalmas életébe villámcsapásszerűen hatol be az FSZBCS – felfedve Billy előtt a valódi London alatt-felett-mellett létező mágikus Londont. Az eretnekpoliszt, melyben az apokalipszis eljövetelét váró szekták vívnak vallásos bandaháborúkat, kétdimenziós „maffiafőnökök” ugrasztják egymásnak groteszknél groteszkebb teremtményeiket, és évszázadok óta rettegett bárgyilkosok kínoznak halálra bárkit, aki az útjukba kerül. Ebben a Londonban a semlegességet fogadott tengernek saját nagykövetsége van, mellyel palackposta útján lehet kommunikálni; az utcalámpák morze-jelekkel adnak át üzeneteket; a múzeumokat az emlékezet angyalai védik; és londomanták jósolnak jövőt az aszfalt alatt lapuló, sárból-vérből álló belsőségekből. Ebben a Londonban egy eltűnt polip igazából nem is keltene akkora feltűnést – ám ha azt vesszük, hogy e polipot egy egész egyház tekinti istenének, s ezzel párhuzamosan mindenki, aki él és mozog (bár ezen kitételek itt értelmüket vesztik, szóval mindenki…) az apokalipszis eljövetelét várja, adja magát a kérdés: vajon ki és miért lopott el egy istenséget és vajon mi köze ennek az apokalipszishez? És melyik apokalipszishez (van köze), ha már itt tartunk? És hogy kerül a képbe Billy Harrow?

Nos, ha választ nem is kapunk felmerülő kérdéseinkre, az biztos, hogy nyomozásunk közben veszettül jól szórakozunk. Mert nyomozunk mi is, nem csak a szereplők – utalások (Virginia Woolf! Egy urban fantasy-ben!), innen-onnan összecsipkedett fordulatok, jellegzetességek, ötletek, szereplők, hitek és tévhitek után. Ahogy a kötet elejére biggyesztett ajánlások egyikében is olvasható, Miéville igazi szarkaként hordja össze a jobbnál jobb ötleteket – hogy mégsem vesszük zokon az „összelopkodást” az kizárólag annak köszönhető, hogy saját fantáziájának forrongó üstjében úgy keveri meg őket, ahogy előtte tán senki (legalábbis az általam olvasottak közül). Kiforgat és ironizál – miközben véresen komolyan átgondolt sajátvilágot pakol elénk. Elfogult vagyok, de számomra mindig ez a lényeg: ha az egész több, mint a „kölcsönvett” részek összessége, ha a sajátvilág működik, és pláne ilyen jól működik, akkor nem érdekel, hogy egyes összetevőit olvastam már valahol… Hovatovább, nem érdekelnek a prekoncepcióim és a félelmeim sem – rég el vagyok varázsolva én is.

Több helyütt olvastam, hogy a Kraken milyen mély filozófiai és teológiai kérdéseket feszeget – őszintén szólva ezekből én olvasáskor semmit nem vettem észre. Utólag végiggondolva valóban ott vannak, de nekem most a Kraken egyszerűen egy bitang jó fantasy volt – kikapcsolt, szórakoztatott, megtornáztatta az agyam sajátságos kis játékaival (no meg Juhász Viktor szósziporkáival), de nem gondolkodtam én közben olyasmin, hogy a hitünk hív-e életre istenségeket vagy fordítva, vagy, hogy eljön-e az apokalipszis. Utólag persze igen, és arra jutottam, hogy számomra a leginkább megkapó ebben a keresztbe-kasul gyűrt „hitlabirintusban” a tinta, az írás kettős szerepe. Sajnos azonban ezt nem részletezhetem anélkül, hogy le ne leplezzek kulcselemeket – tessék elolvasni! (Annyit viszont elárulhatok, hogy nagyon töröm a fejem, igazam van-e, és Miéville valóban ekkora jelentőséget tulajdonít-e az írásnak, a papírra vetett szónak, az akár mágiával megörökített gondolatnak – ami egyfelől erőt ad, hitet épít, teremt, másfelől rombol és képes elképzelhetetlen gonoszságot is hordozni.) 

Azt olvasni a szerzőről, hogy nem akar kétszer ugyanabban a zsánerben alkotni – eddig magyarul megjelent művei is ezt igazolják. Egyik szemem sír, a másik nevet – mert aki ennyire jó urban fantasy-t ír, attól olvasnék még jó párat, ugyanakkor hogyne lennék kíváncsi arra, mit hozott össze más műfajokban. Az biztos, hogy a Krakent szétveti az a fajta alkotói energia, ami általában a nagyon friss, nagyon fiatal szerzők első regényeit szokta – párosulva azzal a félelmetes mesterségbeli tudással és koncentráltsággal, ami a „nagy öregek” sajátja. Jó kis elegy – tulajdonképpen kár is lenne egy műfajra elpazarolni. 

(Kis színes a végére: Amadea azt írta, Krakent olvasni, az olyan vagány dolog, amin én először jót mosolyogtam – aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg. A Trónok harca óta nem nézett meg annyi fiatal fiú a villamoson olvasva [nem engem, a könyvem], mint most. Szóval Miéville menő.)

Kiadó: Agave

Fordító: Juhász Viktor

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Figyelem! A cikk spoilert tartalmazhat!

Csend lökődött ki a lambériákból és a falakból, szörnyű, ellenállhatatlan erővel préselte össze, mintha hatalmas malomkövek közé zuhant volna. Csend gomolygott a padlóból és a rojtos, szürke faltól falig szőnyegből. Csend szabadult ki a nem működő, vagy épphogy működő konyhai készülékekből, a halott gépekből, amelyek meg sem nyikkantak...

Ez a csend, a szuvat, a tárgyak álltukban szemétté avulásának csendje, a dolgok leromlásának iszonya alapozza Dick általam legtöbbre becsült regénye hangulatát – sivatagi hangulat és csend ez; valahol mélyen meglepett a film után. Mert persze előbb láttam – jó régen – a filmet, és nedves, éjszakai nyirkából, az elcsavart, máshova helyezett hangsúlyokból, teremtett és teremtő viszonyának erősen keresztényi szimbolikájából a könyv szárazságába taszíttatva, a jóval nagyobbra nyitott szimbolikus és látszólagos szikárabb volta ellenére összetettebbre bogozott cselekményi térben először nem is igen éreztem otthon magam. Merthogy ez van: ha hagyja az író, akkor a jó történetekbe berendezkedem. Belülről viszont nem látni jól az egészet, annál inkább a hősöket – hiszen kézzelfoghatóvá lesznek. Mint Deckard. A nyomozó, aki androidokat „von vissza”, iktat ki – mondjuk ki, aki robotokat gyilkol. Aki közelről még kevésbé lenyűgöző látvány, mint a filmen.

Van egy ilyen meló: vissza kell vonni a gyarmatok rideg közegéből a Földre – legtöbbször a gazdáik meggyilkolása árán – visszaszökött androidokat. Hogy fennmaradjon itt, a Végső Világháború radioaktív szennyében fuldokló, degenerált anyabolygón valamiféle egyensúly. A Földön, ahonnan az állatok döntő többsége kihalt, ahol a „normálisnak”, akit még nem torzított el a por, a reklámok és a kormányzati hírlevelek szerint is két választása van: vagy emigrál a gyarmatokra, vagy – ólom herevédő ide vagy oda – „különlegessé” módosul. Ahol az állat – például egy birka – a tető „legelőjén” tartott státusszimbólum, és (ó, szent pótszer-sorozatgyártás!) nincs nagyobb udvariatlanság, mint megkérdezni, mesterséges-e, robot-e az a bizonyos státusznövelő tényező.

Gyarmatok és expanzió ide vagy oda, ez a világ a fenntarthatóság álmából alakult rémálom, a Rosen-társaság által leginkább az illúzió fenntartása: a kevéske túlélőhöz képest megfizethető, mesterséges állattól az embertelen körülmények közé kitalált mesterséges emberig. A majdnem tökéletestől a tökéletes, a kiszűrhetőtől a megkülönböztethetetlen „mintázott” felé vezető úton, amelyet a „minta” szélesen elterülő, olykor Oregonnyi hullája szegélyez. Ez az emberi „fejlődés”, amely miközben a legpontosabban reprodukálná a teremtés tökéletességét, egyrészt felbontja magát az embert, másrészt elzabálja magát a teret, ahová teremtményét szánja. Bájos gondolat Deckard (és a kötet végi egyik tanulmány) részéről, hogy a Voight-Kampff empátiateszt esetleges kudarca esetén leállna a gyártás, hogy a hatóság úgymond rendszer ütőerén tartott felügyelő keze hiányában nem készülhetne több robot. A megkülönböztethetetlenség bebizonyosodása esetén mindössze megszűnne, vagy átfogalmazódna a különbség tétele – a rendszer fenntartása mindig is előbbre való volt, mint a szabályok és elvek, a hiteles mese terében se lenne másképp. Nem a robotgyártás állna le, csak Deckard munkája szűnne meg.

Merthogy ez egy hiteles mese. A különbség ember és robotja közt – az empátia. És tényleg, szinte semmi más. Na jó, az élettartam. Itt is, akárcsak a filmen. A két dolog egyébként igen szorosan összefügg: szerintem az empátia, a másikba való beleérzés képessége sokkal inkább tanult, semmint velünk született képesség – s a robotok kudarca az empátia-reakciókban mindössze a tanulási folyamat hiánya, a szűkös rendelkezésre álló időé, nem a képességé. A robot a könyvben és a filmben is csak addig él, míg a sejtjei elhasználódnak – nem képes a sejtcserével való megújulásra, aminek a szerves élet a sejtszintnél hosszabb élettartamát köszönheti. A filmben mitikus nagyságokig emelt „teremtő-gyilkos” utolsó ellenfél, Roy Baty például végigmegy az empátia-úton, élettartama lejártával egészen a kegyelemig. A könyv nem használ ennyire egyértelmű csúcspontokat – de legalább többet. Nem a kivételt meséli, hanem saját fantáziabirodalma általánosát.

Ahol élő és robot közt valóban elhanyagolható a különbség – hiszen az élő kis áramcsípéssel ébred álmából, és a Penfield hangulatorgonát használja a kedve beszabályozásához. S ha véletlenül meghallja az üresség, a szuvat üres lakásokban terjedő csendjét, megragadja a fogantyút és egyesül Mercerrel, mintegy gépi vallási élményként fel a hegyre a kőzáporban majd aláhullva a megsemmisülésbe – vagy bekapcsolja a tévét, hogy nézze Baráti Buster és Barátai soha véget nem érő showműsorát. A robot emberi lehetőségekre vágyik – hogy operát énekelhessen a marsi kietlen mezők robotja helyett; az ember kimondatlanul is az android beállíthatóságára és kiszámíthatóságára az elkeserítő világban – hiszen a szabályozott érzelem és az érzelemmentesség közt csak egy kapcsolónyi a különbség.

A Mercerrel való gépi egyesülés maga az ima. Gyere, Rick. Pár perc az egész. Alig egyesülsz mostanában. Szeretném, ha a mostani hangulatodat átadnád másoknak is… Ők megkapják az örömünket, mi viszont elveszítjük – mondta Rick. – Elcseréljük a mi érzésünket az övékre. Elveszítjük az örömöt… az empátiadoboz „szent embere” persze illúzió, sőt, mi még rosszabb (s ahogy Baráti Buster nagy bejelentésében el is hangzik) csalás. A (teljesen nyilvánvalóan) android showman ezzel magáról az empátiáról mondana ítéletet – csakhogy amit elegen élnek át, az valósággá lesz – s az azonosulás elvétele legalább megtanít arra, hogy „én vagyok”. Azt nem tanítja meg az illúziók veszése (minden igazi vallási élmény legelső előfeltétele), hogy „ki vagyok én”, és azt sem árulja el, hogy „ki a gyilkos”. De amit tanít, az igazsággá lőn (vagy látomássá legalább) ha a kultusz maga eredetileg hazugság volt is. Én tényleg vagyok. Menj és tedd, amit kell, még ha tudod is, hogy rossz. Mondja Mercer. És nekem mondja. A hit így mesél.

A hiteles mese. Mert Philip K. Dick igen durván önmagába hajló életművén belül ez az egyik pillanat, amikor a visszatérő paranoid-rögeszmés-hiánybeteg elemek a kellő arányban szövik át a történetet. Amikor az elragadó, félelmek szülte vízióban nincs bocsánat – s alig akad bocsánatra szoruló elem, a sugallt összkép megvalósulása is szinte hibátlan. 

- Kaptál vérdíjat – állapította meg vádlón a nő.

Igen. Ma három androidot kiiktattam. – Beléptek a liftbe, és együtt emelkedtek felfelé, kicsit közelebb Istenhez. – Meg kellett vennem. Valami félresikerült ma a munka során. Nem bírtam volna folytatni, ha nem veszek egy állatot. 

Ami a filmből kimaradt: Ira, a feleség. Hogy még sarkosabban alkossa a feltámadó empátia Rick Deckard android-gyilkos akadálypályáját a végén – hogy a vonzalom Rachael Rosen iránt zavartalan és meghatározó lehessen. A könnyen átélhető a hiteles helyett – mert a könyv zavart terű, hátsó szándékoktól sem mentes kapcsolata droidlány és fejvadász közt olyan, mint az életünk: ugyanazon a tányéron a tejszínhab és a szar. Hiszen Rachael csak megkötné a fejvadász kezét, hogy „vele” (azaz a vele azonos sorozatú szökevény) Pris Strattonnal találkozva elbukjon – ha egyáltalán elindul a testek fonódása után vadászni az efféle testre. És tulajdonképpen Deckard is küldetést teljesít, amikor lefekszik Rachaellel: Phil Resch, a könyörtelen fejvadász tanácsát követi: előbb bújjon ágyba vele, aztán ölje meg. És Deckard olyan felemásan teszi meg ezt is, ahogyan mi, emberek általában cselekszünk.

Nem tudom, mennyire sikerül érzékeltetnem, a filmben egyáltalán nem hasznosuló elemek erejét – s hogy a kétféle, kétféleképpen egységes világkép mit is tanít. A film elmeséli az ember és a robot kegyetlenségét a robottal – egyfajta fajgyűlöletszerű, vagy rabszolgai állapotnak rajzolva a robotok helyzetét, szinte android-szabadságharcnak állítva be Roy Baty küzdelmét a teljes (vagy pontosabban teljes időtartamú) életért. A film csúcspontján a lejáró időtartamú robot kegyelmez az életnek az emberben, a nevesíthető teremtő elpusztítása után megtisztelve az életet magában a teremtő fajban – megváltoztatva egy fejvadász (és a néző) hozzáállását a világához. A könyvben a lejáró idejű ember tanul meg kegyelmezni önmagának. A film végén Deckard megtanulja elfogadni és szeretni a robotot. A könyv végén megtanulja elfogadni és szeretni önmagát. 

Az Agave új kiadása gyönyörű stílusban fordult magyarra – kultuszkönyv révén, nem túlzás a sóhaj: végre. H. Nagy Péter a három kötet végi tanulmány egyikében szép részletesen kifejti a regény átültetés-történetét, érdemes elolvasni – Pék Zoltán valóban szakavatott, szellemes munkát tett le az asztalra, elég, ha csak a szuvatra (kipple) gondolok. Egy kedves barátom szerint kicsit talán túldolgozza magát, és ez által néhol elcsíphetően él már úgymond „Pékes” megoldásokkal. Lehet – nem értek hozzá; tény, hogy nagyságrendekkel szebb magyar szöveggé vált a keze alatt Dick egyik legképgazdagabb szövege, mint az egykori Valhallás kiadásé. H. Nagy tanulmánya érdekes íven teszi a könyvet a poszthumán bio-filozófiai regények előfutárává – engem maga a tény szórakoztat, hogy még mindig lehet keresgélni Dick helyét és jelentőségét az irodalomban.

Érdekes ez a három tanulmány, amikor meséltem róluk Timinek, csak ennyit mondott: lehet, hogy azért választottak három ennyire eltérő megközelítésű tanulmányt, hogy megmutassák, a Dick-recepciónak milyen szélsőségei vannak. Avagy e történetnek, hiszen például Tilmann J. A. egy meglehetősen kedvemre való gondolatmenetben úgy fejti fel Ridley Scott filmes látomását, hogy a könyves vonatkozásokról szinte szót sem ejt. A legtöbbet Bényei Tamás Az utolsó krimi című munkájával verekedtem, főleg azért, mert Bényei általam értelmezhetetlen kiindulópontokról jut rendre igen szimpatikus „következményekhez”. Rögtön a kezdő momentum: szerinte a krimi alapkérdése: „ki vagyok én?”. Szerintem: „ki a gyilkos?”. (És csak másodjára: „lehet, hogy én?”). A szívemnek igen kedves Oidipusz-probléma (egyébként helyénvaló) iderángatásával is ennyi bibim van csak: Oidipusz nem azt kérdezi, hogy „ki vagyok én”, hanem azt, „ki a gyilkos?”. Csak nem tud megállni. Akkor sem, amikor már látszik: az „ÉN”, amit ismert, illúzió. Viszont ahogyan eljutunk Oidipusztól Descartes-ig, a Szfinx feladványától a karteziánus hagyomány regénybeli görbe tükréig, és tovább, azt imádom… igazából mindhárom szöveg érdemes a figyelemre – még ha igényelnek is némi többlet-erőfeszítést azoktól, akik nem edződtek ilyesmin.

- Lefekszel? Beállítsam az orgonát 670-re?

- Az melyik?

- Megérdemelt békesség.

… - Jó. Megérdemelt békesség, az jó. – nyúlt el az ágyon. Ruhájából és hajából por szóródott a fehér lepedőre. Néha az a fura gondolatom támad, hogy nekem ez a könyv a Mester és Margarita nyugati-sarki párja. De nem ezért fogom újraolvasni – hanem mert mintha lenne még dolgunk egymással. Nyugodtan olvashatom, hiszen a nekem annyira lényeges (ifjú korom életre szóló élményeként őrzött) emléket nem karistolta össze: a pillanatot, amikor egy legyőzött, önmagával meghasonlott ember szeme láttára a kegyelmet gyakorló szentségtelen angyal szöggel átvert tenyeréből kiröppent a lélek hófehér madara.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán