Kate Chopin: Ébredés

A XIX. század végi New Orleans előkelő negyedében él Edna Pontellier. Huszonéves, boldog családanya, gazdag férjjel, kinek választékos ízlésére és nagyvonalúságára méltán irigykednek a jó társaság hölgyei; és két tökéletes kis fiúgyermekkel. Életét, miként a korabeli nők többségének, kitölti a feleség- és anyaszerep, no meg a  társadalmi kötelezettségek. Látszólag nem is vágyik másra – vagy legalábbis nem tudja magáról, hogy másra vágyna. Azonban egy nyár, amit Grand Isle tengerpartján tölt, rányitja szemét egy lehetséges új életre, egy új világra, vagy, ha úgy tetszik, újra rácsodálkozik saját egykori énjére. Aki szabad volt, érdeklődő, rajongott a művészetért, a természetért, kergette az új élményeket és többre, jobbra vágyott, mint amit a társadalom által rárótt szerep megenged.

„Ébredésében” szerepe van egy férfinak, a fiatal, minden évben más hölgy iránt rajongó Robertnak, egy különc zongoraművésznőnek, aki fittyet hány a szokásokra és a jó társaságra, és a tengernek – ami végtelenségével csak úgy húzza magához, hullámaival hívogatja, elringatja, olyan húrokat pendít meg benne, amiket már rég elfelejtett. Nem történik semmi különös ebben a rövidke regényben, nincsenek nagyjelenetek, mozgalmas akciók, arcpirító szerelmek, Edna lázadásai is csupán kis, hétköznapi lázadások – mégis megtörténik a legtöbb, ami történhet.

Edna Pontellier rátalál önmagára, felfedezi mindazt, amitől eddig tiltották a konvenciók, szembeszáll férjével és apjával, ám miközben felszabadul valami alól, másvalami rabjává válik – a teljes szabadsághoz csak egy végzetes gesztus vezetheti el. Egyszerre érdekes és végtelenül elkeserítő, hogy Edna „szabadulása” a férjétől és a társadalmi szabályoktól egy másik férfi karjain át vezet, miközben ő igazából másra sem vágyik, minthogy önmaga legyen – hogy végre ne valaki lányaként, valaki feleségeként, vagy valaki anyjaként gondoljanak rá, hanem önálló személyként.

Kate Chopin a XIX. század második felének népszerű társasági alakja volt, előkelő, gazdag, boldog családi életet élő nő, aki azonban mert szembemenni a konvenciókkal: férje halála után önállóan igazgatta annak birtokát, írásait publikálta, nadrágot hordott és kiállt a nők jogaiért. Mégis tagja maradhatott a  „jó társaságnak”, egészen az Ébredés megjelenéséig – a kötet tabudöntögető mivolta jó időre elszigetelte Chopint, és az irodalomban sem kapta meg sokáig az őt megillető helyet. S bár később a feminista irodalomkritika piedesztálra emelte, ma is ellentmondásos fogadtatás övezi, hiszen az egyik legnagyobb tabut is érinti, az anyaság szentségét.

Mert Edna bizony, lázadása közepette sebeket ejt – a férjén és a szeretőjén természetszerűleg, hiszen ez a műfaj sajátja – s a hozzá valóban közel álló barátai világát is megrendíti; mindez azonban eltörpül amellett, amennyire a gyermekeit megsebzi. A gyermekeit minden anya szereti, még a hűtlen, családjukat elhagyó, férjüket megkínzó anyák is majd’ beleőrülnek a fájdalomba, ha a gyermekeikre gondolnak (legalábbis az irodalomban) – Edna azonban kimondja a kimondhatatlant, hogy anyának lenni önmagában nem feltétlenül elégíti ki egy nő minden vágyát. Hogy az anyaság olykor gúzsba köt, főleg olyan korban, amikor a nők kötelességének tartották, hogy minél több gyermekkel ajándékozzák meg férjüket, s a nap minden percében körülugrálják a kisdedeket. Mintha az anyaság megfosztaná a nőt a személyiségétől. S bár Edna szereti a gyermekeit, vágyik arra, hogy ne csupán anya legyen, hanem önálló egyén.

Chopin regénye rövidsége ellenére súlyos, mély és gondolatébresztő könyv – nehéz szabadulni a hatása alól. Olyan kérdéseket érint, melyek messze túlmutatnak egy könyvajánló keretein – ráadásul ha elkezdeném fejtegetni őket, kénytelen lennék elárulni a végét – viszont tökéletesen alkalmasak arra, hogy vitákat gerjesszenek, közös gondolkodásra késztessenek: kiváló könyvklub-olvasmány lehet. Mindemellett gyönyörű nyelvezetű, sodró, magával ragadó regény – sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolf szövegeire, nem csupán nyelvezete, hanem érzékenysége okán is. A magyar kiadásért különösen hálásak lehetünk a Lazi Kiadónak – több mint száz év után helye volt a magyar könyvkiadásban ennek a műnek; s bár a romantikus sorozatukba csempészték be, szerencsére mind a külcsín, mind a fordítás kiválóra sikeredett. Nem egyszerű, ám fontos és jó könyv az Ébredés, minden nőtársamnak ajánlom, hogy egyszer olvassa el, és ha nem is ért vele egyet, gondolkodjon el Edna „ébredésén”.

Kiadó: Lazi

Fordította: Antoni Rita

Tormay Cécile füveskönyve (Hozdozom azt is, ami másoknak fáj)

A két világháború közti időszak legjelentősebb magyar nőírója, Tormay Cécile munkássága két markánsan elkülönülő részre osztható: az emberi esendőséget, szenvedélyeket és szerelmeket leheletszerű finomsággal megörökítő irodalmi művekre, és a Trianon utáni időszak sértett és elkötelezett politikai töltetű írásaira. Az utókor – miként oly’ sok művész esetében – nem tudta függetleníteni a kettőt egymástól, s a valóban szép és egyetemes érvényű regényeket is a feledés homályába burkolta. Megérdemelné az írónő, hogy politikai-vallási nézetektől függetlenül újra felfedezzék műveit, ám azt kell mondjam, a Hordozom azt is, ami másoknak fáj alcímet viselő „füveskönyv” ebben nem lesz a segítségére.

Tormay Cécile 1875-ben született, nemesi családban, első megjelent művei elbeszéléskötetek voltak (Apródszerelem – 1899, Apró bűnök – 1905), a széles körű elismertséget 1911-ben megjelent Emberek a kövek között című regénye hozta meg számára. Ezt is, akárcsak az 1914-ben megjelent Régi ház című családregényt, több európai nyelvre lefordították. Ismertségéhez hozzájárult, hogy 1900 és 1914 között számos európai utazást tett, bejárta Olaszországot, úti élményeit később beszámolókban örökítette meg (A virágok városa – 1935, Szirének hazája – 1935).

1918 után munkásságában előtérbe kerültek a politikai töltetű írások, és aktív közéleti szereplése. 1919-ben létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, melyet haláláig irányított, és útjára indította a Napkelet című irodalmi folyóiratot.

Eme bölcsességgyűjteményben tizenkét tematikus fejezetre bontva idéződnek meg az írónő gondolatai. Megismerhetjük a nyitott, művelt, egyetemes érvényű gondolatokat megfogalmazó értelmiségit:

„A könyv beszélni kezdett. Semmit sem követelt tőlem, nem akarta, hogy tanuljak belőle, nem akart tanítani, és észrevétlen elveszett a tudatomból, hogy betűk, sorok, verslábak, rímek vannak benne. A könyvből gyönyörű, nagy folyó ömlött ki, hatalmas folyó, mely ősi földből fakadt. Én ültem a part felett, és könnybe lábadt a szemem.”

De helyet kap a szenvedélyes, az emberi lélek mélységeit jól ismerő, érzékeny író is:

„A férfi szomjas diadallal ivott az asszony tekintetéből. Amit a szemében látott, az szebb volt, mint a vihar, égőbb, mint a nyár, és olyan rejtélyes, mint a halál…”

Azonban mindezek eltörpülnek a sértett politizálás mellett, amiben kifejeződik Tormay mélységes hazaszeretete, ugyanakkor cseppet sem titkolt idegengyűlölete is. A történelmi és irodalmi nagyságok iránti rajongását kifejező írások között Széchenyi, Jókai, Arany János méltatása mellett helyet kap a Horthy és Bethlen iránti szinte már vallásos elkötelezettség is:

„Horthy, a kormányzó visszaállítja a keresztény hit és a nemzeti érzés szabadságát, népe megtépett tekintélyét, a felrobbantott rendet, a munka lehetőségét, az idegenek tiporta faji kultúrát és a nemzeti lét alapját: a kifosztott, megcsúfolt nagy magyar múlt önérzetét és a jövőbe vetett mindenható reménység erejét.”

S mindemellett a vátesz-költők elhivatottságához fogható mártíromság, a hazáért és a magyar nép lelkéért hozott óriási áldozatok hatják át a legtöbb írást, ami legékesebben a címadó idézetben érhető tetten:

„Olykor úgy érzem, nem csak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak kötnek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj…

…Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek-e, mint én? És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek – én a mások jajszava is vagyok.”

Bevallom, én személy szerint sosem értettem ezeknek az utólag összeválogatott „füveskönyveknek” a miértjét, mert hát akik ismerik a szerző munkáit, azok úgyis csak a már olvasott gondolatokat kapják meg újra, akik meg nem ismerik, nem valószínű, hogy néhány kiragadott idézet alapján képet alkothatnak a szerzőről (ettől egyébként jelen esetben is óva intenék mindenkit). Elkötelezett rajongóknak ajándékozható, vagy lehet magyartanárunk elkápráztatásának eszköze – erre még ma is néhány jól megtanult idézet a legjobb módszer. De aki még nem ismeri Tormay munkáit, annak inkább azt javaslom, forgassa a korai regényeit.

Oscar Wilde: Teleny

Oscar Wilde homoerotikus, nem kissé pornográf kisregénye, a Teleny 1893-ban íródott, ám évtizedekig nem jelenhetett meg, az irodalmi köztudat szerette volna elfelejteni, szőnyeg alá söpörni, újabb bizonyítékot látván benne Wilde erkölcstelen, romlott életére, és beteges fantáziájára. Olyan témáról szól ugyanis, amit a viktoriánus korban is, és még ma, a felvilágosult huszonegyedik században is inkább kerül a magát civilizáltnak, kifinomultnak, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlennek tartó társadalom nagy része, a férfiak közti szerelemről.

Wilde történetének főszereplője a francia származású, Angliában élő fiatalember, Camille Des Grieux, aki mindaddig az előkelő fiatal férfiak egyhangú mindennapjait éli, amíg meg nem látja egy koncerten a briliáns hegedűvirtuózt, René Teleny-t. Teleny elvarázsolja Camille-t, akkor még nem testileg, sokkal inkább szellemileg, a színpadról, valami varázslatos, kicsit misztikumba hajló módon. Egymásra találásuk a legrosszabb romantikus regények dinamikáját követi, első látásra szerelem, annak minden túlzásával, túlmisztifikáltságával. A két fiatalember nem is ismeri egymást, semmit nem tudnak a másikról, mégis, az első perctől kezdve tudják, hogy csak egymásra vártak, hogy egymásnak vannak teremtve, és a világ kifordul sarkaiból, ha nem lehetnek együtt.

Teleny bevezeti Camille-t a fiúszerelem világának rejtelmeibe, nem kevés próbatétel elé állítva az olvasót. A lehető legváltozatosabb szeretkezéseket írja le Wilde, férfiak közt, nők közt, „hagyományos” felállásban, vagy épp orgiákon. Nem egyszer zavarba ejt, pirulásra késztet, vagy épp dühös tiltakozást vált ki, még az alapvetően toleráns beállítottságú olvasóból is. És sok. Nagyon sok, főleg azért, mert Wilde hajlamos a szeretkezéseket is túlmisztifikálni, akárcsak a szerelem érzését. Lehet írni erotikus regényt irodalmi igénnyel, és lehet írni olyan szépirodalmi művet, ami direkt szex nélkül vált ki erotikus hatást, de attól, hogy a hardcore szexjelenetek közben holmi asztráltestekről, meg misztikus egyesülésekről ír, még nem lesz a pornóból irodalom.

Szerencsére azért Wilde műve nem csak erről szól. Minden bosszantó vonása és olykor taszító jelenetei ellenére a Teleny igazából egy megszállottság története. Olyan megszállottságé, amit számtalanszor olvashattunk már, és amiben teljesen mindegy, hogy a szereplői épp nők vagy férfiak. Fájdalmasan és olykor húsba vágóan írja le, hogyan lesz az őrült szenvedélyből beteges féltékenységgel tarkított birtoklási vágy, hogyan jut el két (akármilyen nemű) szerelmes a feltételek nélküli rajongástól egymás szüntelen kínzásáig. Néha azt érzi az olvasó, minden fájdalmát, csalódottságát, viszonzatlan szerelmét beleírta ezekbe a részekbe az író.

Ami pedig a megszállottságon és a pornográfián is túlmutat, az a viktoriánus társadalom görbe tükre. Azé a társadalomé, amelyben a különböző beteges szenvedélyek csak úgy burjánzottak, amelyben mindenkinek volt valami titkolni való szenvedélye, „mássága”, függősége, ahol a társadalom legfelső körei szerveztek olykor vérbe fulladó orgiákat, mégis, azokat, akik nyíltan felvállalták különbözőségüket, tüzes vassal kergették és megtagadták. Ez az a vonása a könyvnek, amiben Wilde megcsillogtatja igazi tehetségét, és ha a Teleny-nek helye van az író remekművei közt, akkor sokkal inkább ezért a gúnyos társadalomkritikáért, semmint a homoerotikus szerelem leírásáért.

Kiadó: Lazi

Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek:

Tormay Cécile: Emberek a kövek között

Az elmúlt száz esztendő történelmi viharainak köszönhetően szép számmal vannak olyan íróink, akik bár koruk nagyjai közé tartoztak, az utókor különböző politikai illetve világnézeti okokból igyekezett elfeledtetni őket. Közéjük tartozik a két világháború közti irodalom egyik legjelentősebb írónője, Tormay Cécile. A második világháború után feketelistára került írónő munkásságában valóban vannak erősen politikus hangvételű írások, ám legtöbb regénye – ahogy az Emberek a kövek között is – színtiszta szépirodalom. Ha bárkit bármilyen előítélet távol tartott eddig az írónőtől – bevallom, közéjük tartoztam – akkor most megnyugtathatom: ebben a kötetben egy szó, egy utalás nem esik sem politikáról, sem világnézetekről, a könyvben szereplő írások – egy kisregény és tizenegy novella – mindegyike gyönyörű, fájdalmas történet az emberi kapcsolatokról.

A címadó kisregény, az Emberek a kövek között a horvát hegyekben játszódik, egy, a hegyek közt megbújó faluban, ahol Jella és anyja él. A lány vad, szilaj teremtés, a hegyek nevelték, köztük érzi otthon magát, amikor a szél tépi, cibálja, amikor kőgörgetegek hullanak a szakadékokba és mindenki a háza biztonságába menekül a vihar elől, ő akkor van otthon a világban. Vadsága, természetessége, fiatalsága csak kárára válik, amikor a falu szájára veszi egykor gyönyörű és kegyeit bőséggel osztogató anyját, és elkergetik őt otthonából. Jella egyedül marad, haragja csak gyűlik, az idővel egyre vadabb, egyre keserűbb lesz, és egyre jobban éhezik arra, hogy valaki szeresse.

Mikor ő is menekülni kényszerül falujából, a nála évtizedekkel idősebb váltóőr mellett talál menedéket, aki elveszi, gondoskodik róla, ám Jellának inkább biztonságot adó apa ő, mint kedves. Mikor megérkezik állomáshelyére, a szomszédos őrházba a pusztáról a hegyekbe vezérelt András, ösztönösen vetődnek egymás karjaiba. Jella, aki sosem tapasztalta meg a szerelmet, és András, akit otthon hagyott kedvesétől a kötelesség szakított el, tehetetlen, dühös szenvedéllyel találnak egymásra, és szerelmük nem is végződhetne másként, mint tragikusan.

A hegyek vad leánya és a puszták hallgatag fia egymás tökéletes ellentétei, és mindketten meg akarják törni a másik hatalmát saját maguk felett. Igazi héja-nász az övék, úgy feszülnek egymásnak, ahogy a természet viharos erői küzdenek egymással, és egyikük sem kerülhet ki győztesen a küzdelemből. Tormay írásaiban az a legmeglepőbb, hogy - ugyan klasszikus eszközkészlettel és visszafogottsággal - úgy ábrázolja a férfiak és nők közti indulatokat, érzelmeket, játszmákat, ahogy a legmodernebb párkapcsolati drámák teszik. Az érzelmek teljes skáláját – a legszentebb szeretettől a legprofánabb birtoklási ösztönig és a legkeserűbb dühig – képes ábrázolni, gyönyörűen és mélyen emberien.

Ám ennél is különlegesebb ahogy a természetről ír. A szó legnemesebb értelmében tisztelettel és félelemmel ír a hegyekről, hatalmas, megingathatatlan alakjukról, a tenger vad tombolásáról, a szél kérlelhetetlen dühéről. Olyan természetközeliség, a földnek és az elemeknek olyan tisztelete bontakozik ki a lapokon, ami mai korunktól teljesen idegen. Nem idilli képek ezek, nem a virágzó tavaszi réteken kibomló romantikus pásztorjelenetek, mégis – tán épp ezért - amikor Jella a hideg sziklákon fekve eggyé válik a hegyekkel, még a legkérlelhetetlenebb városi is azt érzi, valami fontosat hagytunk magunk mögött, ott, a hegyekben-erdőkben-pusztákon.

A kötetben található novelláknak is a természet, valamint az emberi kapcsolatok a fő témái, az elemek ereje és az egymás közti elviselhetetlen, olykor tragédiába torkolló ellentétek gyakran összefonódnak. Mert végső soron az ember is a természet gyermeke, ugyanazok az ösztönök hajtják, ugyanaz a tomboló düh, ugyanazok a hullámzó indulatok, ugyanazok az aranyló napsugarak, amik körülvesznek minket, bennünk is megvannak, csak épp eltemettük őket. Tormay írásai visszarepítenek minket egy természetközelibb, egyszerűbb, őszintébb, ösztönösebb időbe, helyre, mégis – azok az érzések és küzdelmek, amiket leír, nagyon is a sajátjaink, maiak, mindig és mindenhol érvényesek. Talán ez adja az igazi értékét.

Kiadó: Lazi

Korábbi kommentek a tovább után...

George Eliot: Büszkeség és ártatlanság

George Eliot egyik leghíresebb regénye, a The Mill on the Floss magyarul már többször megjelent A vízimalom címen, a Lazi Kiadó azonban most új címen, a romantikus regényeik sorába illeszkedő köntösben adta ki újra. A regényt ismerők számára a döntés furcsának tűnhet, ám nem teljes egészében a kiadó okolható érte, a regényből készült 1997-es BBC-filmváltozatot hozta be kis hazánkba ezen a címen a forgalmazó, ezután pedig érthető, hogy a könyvkiadó a film címét adta az új kiadásnak. Ennek ellenére sajnos azt kell mondjam, öngólt is lőhetnek vele, mert erről a címről szinte mindenki Jane Austen és követőinek világára asszociál, márpedig George Eliotot fényévek választják el a romantikus lányregényektől. Félő, hogy a köntös és a cím miatt épp azok nem fogják levenni a könyvet a polcról, akik igazán értékelnék, akik meg leveszik – mert biztos olyan, mint a többi angol romantikus – azok könnyen csalódhatnak.

A Büszkeség és ártatlanság egy testvérpár, Maggie és Tom Tulliver története, idilli gyerekkoruké, családi tragédiákkal tarkított kamaszkoruké, és felnőttkori elhidegülésüké. Maggie és Tom a kis angol kereskedőváros, St. Ogg’s mellett fekvő dorclote-i malom tulajdonosának gyermekei. A Floss folyó partján lévő malom és a családi kúria annyi angol regényhez hasonlóan itt is mintha saját személyiséget kapna, a családi büszkeség megtestesítőjévé válik, amíg birtokolják, a malom ad tartást a családnak, amint elvesztik, a malom válik az elveszett idill jelképévé. A testvérek gyerekként imádják egymást, különösen Maggie csüng egyszerre félelemmel és szeretettel bátyján, a család kis kedvencén.

Tom apja reménységeként nő fel, az egyszerű gazda lehetőségeit meghaladva próbálja iskoláztatni fiát, hogy az többre vigye, mint ő, hogy befogadja az előkelő társaság, hogy a család hírnevét öregbítse. Tom azonban cseppet sem kivételes képességű gyerek, nem fűlik a foga a tanuláshoz, nem akarja sokra vinni, bőven megelégedne azzal, ha a malomban élhetné le életét, gondtalanul vadászgatva kopói hadával. Nem úgy húga, Maggie, aki lány létére túlságosan okos, túl nyitott, érdeklődő, a család kis fekete báránya. Bár apja imádja, anyja és annak nővérei nem győzik hangsúlyozni Maggie hibáit. Túl barna a bőre, túl fekete és sűrű a haja, túlságosan vakmerő, ahelyett, hogy békésen kézimunkázná át a délutánokat, ahogy egy rendes lányhoz illik, ő a szabadban futkározik, összesározza magát, és nem átall olvasni sem, lány létére. Később, a családra zuhanó szerencsétlenségek idején sem ájul el és bízza magát mások – bátyja, nagynénjei – gondoskodására, ahogy az elvárható, hanem saját kezébe akarja venni élete irányítását. Szegény Maggie, jócskán megelőzte korát függetlenségre való hajlamával.

Tom és Maggie gyerekkorának túl hamar véget vet az apa üzleti érzékének teljes hiánya és pörösködésre való hajlama, s miután elveszt egy újabb pert, elveszti a malmot is, és a család a csőd szélére kerül. Elárverezik mindenüket, az apa a legádázabb ellensége alkalmazottjaként kénytelen tovább dolgozni, a még csak tizenöt éves Tom munkába áll, hogy a család adósságát csökkentse. Pár év múltán elveszítik apjukat is, és míg Tom és anyja elfogadja  a rokonok támogatását, Maggie a várostól távol vállal állást.

Mikor immár felnőtt nőként hazaérkezik, a viszontlátás örömét megkeseríti a Tom és közte felbonthatatlanul meglévő ellentét, mégpedig Maggie és a család ellenségének fia közti vonzalom miatt, amit bár maga mögött hagyott, el nem felejtett. Maggie és Philip kapcsolata az egész rokonság és az egész város életét felbolygatja, ám koránt sem annyira, mint egy másik vonzalom, ami végül minden balszerencsénél nagyobb csapást mér  a családra. Maggie az érzelmei és a becsületről alkotott elképzelései kereszttüzébe kerül, döntései következményeképp pedig minden addiginál nehezebb helyzetbe sodorja magát. A legjobb szándékok vezetik, mégis a lehető legrosszabbat cselekszi.

Maggie igazi tragikus hősnő, aki rendkívüli lánykából lesz nem kevésbé rendkívüli fiatal nő, azonban körülményei, társadalmi helyzete, és a kor, amelybe született, arra kárhoztatják, hogy újra meg újra elbukjon. Hatalmas kettősség feszül benne: egyfelől nem tudja elfogadni a korlátokat, melyek közé be akarják szorítani, lázad, menekül előlük; másfelől jó szándékú és hiányzik belőle az az önzés, ami a saját boldogulását a szerettei érdekei elé helyezné. Hiányzik belőle minden, amit a korabeli társadalom egy nőben értéknek tart, azonban van benne természetes jó szándék és igazságérzet.

Nem úgy Tomban, aki igazán ellenszenves és korlátolt felnőtté válik. Az a fajta ember ő, akit a megpróbáltatások megkeserítenek, és képtelenné tesznek mindenfajta emberi gesztusra. Csak a kötelesség és a bosszú élteti, a család becsületének és apja emlékének ápolása közben észre sem veszi, hogy mindaz, amiben hisz, semmit nem ér, ha nincs mellette szerető család. Mégis Tom az, aki sikert ér el, akit a társaság csodál, akit a nagynénik és nagybácsik elismernek.

Miközben Eliot a két testvér történetéről mesél, lefest egy kort, egy társadalmat, amit nagyon is jól ismert, ami őt magát is oly sokszor és sokféleképpen kitaszította, megtagadta botrányos élete miatt. Egy társadalmat, amiben a látszat mindenek felett áll, amelyben egy hölgynek illik sápatagnak lenni és elájulni bármilyen kis megpróbáltatástól, amelyben a családtagok segítik egymást, de minden teázás alkalmával egymás orra alá dörgölik, hogy ki mennyi terhet vállal a másikért, és ki mennyit szán a végrendeletében családtagjai megsegítésére. A mindig mindent jobban tudó és mindenbe beleszóló nagynénik időszaka ez, amikor egy maroknyi unatkozó, házsártos vénasszony pletykás nyelve döntött sorsok felett, amikor egy ferde pillantás, vagy egy túlságosan kacéran pöndörödő hajtincs elég volt ahhoz, hogy valakit egy életre megbélyegezzenek.

Bár Maggie és Tom története szívbemarkoló, fordulatos és rendkívül jól megírt tragédia, a kötet igazi erénye Eliot vitriolos társadalomkritikája, kiszólásai az olvasók felé, melyekben maró gúnnyal és szarkasztikus humorral ecseteli a szereplők és a kor szokásait, nem hagyva kétséget afelől, hogy a maga módján mindenkiről megvan a véleménye. Ezek a részek emelik a könyvet messze a romantikus lányregények fölé, nem véletlenül írta róla Virginia Woolf, hogy minden tökéletlensége ellenére egyike annak a néhány angol regénynek, amely felnőttek számára íródott.

Kiadó: Lazi

Fordította: Szinnai Tivadar