„Sophie
Blind furcsa kísérletet hajtott végre azzal, hogy leírta, milyen volt a
budapesti gyerekkor. A személy, aki írt, nem volt ott, nem ebben az
állapotában. Angolul írt egy New York-i lakásban. A gyerek egy másik országban,
másik nyelven beszélt. Ő, aki ezt leírta, nem volt, nem lehetett ott, amikor
írt. De visszamehet. Sophie Blind New Yorkból visszatérhet. Az a gyerek nem,
mert el sem indult soha. Mindig van egy részünk, ami marad, folytatódik,
bezárva egyetlen pillanatba, míg a másik menekül.”
Olvasóként egyre kevésbé érdekel az
olvasott mű szerzőjének élete, egyre kevésbé vagyok fogékony bárminemű „önéletrajzi
ihletésre”; valahol mélyen annak örülnék legjobban, ha a szerzőről azt se kéne
tudnom, kicsoda, és a mű önmagában érvényesülhetne. Eddig sosem gondolkoztam el
ennek miértjén – tán valahol ott keresendő, hogy az utóbbi évtizedekben a huszonnégy
órában mindenhol jelenlévő bulvár, a közösségi média, az influenszer-kultúra
térhódításával elkezdtünk bőven túl sokat megtudni az alkotókról (ahogy mindenkiről,
aki akár egyszer hozzájutott ahhoz a bizonyos tizenöt perc hírnévhez). Ezzel
párhuzamosan az utóbbi években túl sokszor élhettük át, milyen, amikor ledőlnek
a szobrok, és a művész és a hétköznapi egyén közti szakadék áthidalhatatlanná
válik. Annyi életművet kellett megsemmisíteni vagy minimum átértékelni
magunkban, hogy mostanra odáig jutottam: jobb, ha semmit nem tudok arról,
miféle ember áll a mű mögött. Hasson csak önmagában, és ne veszélyeztesse semmi
a befogadást.
Ám vannak esetek, amikor ez
kivitelezhetetlen. Susan Taubes, a magyar származású amerikai írónő esetében
például esélyem sem lenne: egyfelől nem engedi a marketing, ami szinte
kizárólag a hányattatott sorsú, fiatalon öngyilkosságot elkövető szerző
személyére helyezi a hangsúlyt; nem engedi David Rieff remek bevezetője, ami jó
előre felkészít minket a valósággal való párhuzamra; és nem engedi a szerző
sem, aki sorról sorra saját vérét hullatja elénk. Őszintén kíváncsi lennék,
hogyan értékelném az Elválást, ha nem
tudnám, hogy Taubes a saját történetét fikcionalizálta benne, ha el tudnék
vonatkoztatni a valódi Feldmann Zsuzsannától, aki a két háború közti Budapestről
menekült apja oldalán Amerikába; aki félresikerült házassága után még félresikerültebb
kalandok során át kereste a megnyugvást; aki regényes önvallomása megjelenése
után nem sokkal öngyilkos lett. Akinek Susan Sontag szerint minden munkája és életének nagy része a
halálának főpróbája volt.
Koporsóban
Amerikába és vissza
Szerzője szándéka szerint ez lett volna a
regény címe – nem csoda, hogy a kiadó megvétózta. Pedig ülne. Taubes
alteregójának, Sophie Blindnak a története kis halálok története. Egy fojtogató
házasságában vergődő nővel indítunk, aki számára már az is megváltás, ha utcai
balesetben életét vesztheti – ha a férje legalább meghalni hagyja. Az elválás
lehetetlensége, a szakításra való képtelenség, a tűzön-vízen-váláson-halálon át
is kitartó elnyomás borzasztó eleven allegóriája a főszereplő halála és a halálát
követő fantáziaképek sora: kezdve az Amerikába való visszaút leírásával;
folytatva a halott Sophie „tárgyalásával”, amelynek során a rabbinikus bíróság
azt hivatott eldönteni, a halott nő elválhat-e a férjétől; végül az „felébredéssel”,
immáron megszabadulva. Delíriumos lázálom a regénynek ez a része, egyszerre
vágykép és segélykiáltás – ha már semmi, még a halál sem szabadíthat meg
bennünket elnyomóinktól és önsorsrontásainktól, akkor mégis hol lehet kiút?
Sophie próbálkozik. A következő részben a
válás után három gyerekét a nyakába kapva keresztül-kasul bejárja Európát,
próbál új otthont, új hazát, új identitást faragni maguknak – de sehol sem
hagyja békén az erőszakos férj, a magával hurcolt vallási és származási teher,
a többszörösen fosztott identitás elevenen lüktető sebei. Így aztán Sophie a múltjába
merül, és Budapestre visszautazván próbálja felfejteni családja történetét. Ám
a világháború után épp újjáépülő Budapest nem akar emlékezni a két világháború
közti időkre – ahogy az anya sem akar emlékezni arra, ahogy eldobta a lányát, hogy
újabb szerelmek karján emelkedjen felfelé a társadalmi ranglétrán; ahogy az
egykor a közösségnek főrabbikat adó család nem akar emlékezni a hitehagyott,
sőt, pszichiáterré lett apára; ahogy a visszatértek nem akarnak emlékezni a
haláltáborra. Sophie újabb önmeghatározás-kísérlete válik kudarccá, miután
szembesül azzal, hogy azok, akik számára felfoghatatlan borzalmakat éltek át, a
túlélésre akarnak fókuszálni, ahelyett, hogy elmerülnének a múltban és
identitással ajándékoznának egy épp jó időben Amerikába menekült kislányt.
Sophie lehetne a szerencse lánya. Hisz
elmenekült, épp időben, épp a jó helyre, kényelmes amerikai középosztálybeli
élettel kínálta a sors neves pszichiáter apja oldalán – aztán nyughatatlanságból,
lázadásból, ifjúkori elvakultságtól hajtva hozzáment egy zsidó filozófushoz,
akinek oldalán újraélhette mindazokat a traumákat, amelyek elől elmenekítették.
Persze ez sosem ennyire fekete-fehér. A hátramaradtak szemszögéből nézve
érthetetlen Sophie folytonos újkeresése, elégedetlensége, elveszettsége. De
mint azóta jól tudjuk, a depresszió, a szorongás nem válogat. Nem különböztet
meg „szerencséseket” és azokat, akik Európában maradtak. Sophie gyerekkori
traumája, az anyátlanság élménye, a menekülés, a sehova sem tartozás nyomot
hagy. Nincs annál nagyobb trauma egy gyerek számára, mint amikor azt kell
megélje, hogy nem kell a szüleinek – a gyermeki én nem fog fel háborúkat,
haláltáborokat, csak azt, hogy aki a legjobban kéne szeresse, eldobja.
Minden más csak reakció arra a kisgyerekkori
elhagyásra. Groteszk fintora a sorsnak, hogy az úttörő pszichiáter lányának nem
jut valódi terápia, hogy az apa gyógyítás (a trauma észlelése) helyett inkább
kísérletezik, hogy a szerencsétlen párválasztás csak ráerősít az örökös
kisebbrendűségi érzésre, arra, hogy Sophie „nem elég” ahhoz, hogy szeressék. A
haza elhagyása, a vallás elhagyása, a válás – újabb identitásfosztó élmények,
melyek rárakódnak az alapélményre. Az elhagyott kislányból lett többszörösen
elhagyott, kitaszított nőnek a szorongás és a sehova se tartozás lesz a
legmeghatározóbb élménye – a sok kis halál után már maga sem tudja, hol, miért,
kiért, milyen identitással, milyen Sophie-ként kéne újraélednie, újraformálnia
önmagát. Fogódzók nélkül áll egy idegen világban, értetlenséggel körülvéve.
A könyv megjelenésekor Susan Taubes nem
hogy segítséget nem kapott, az ellenséges fogadtatás és lehúzó kritikák csak
még mélyebbre taszították a saját poklába. Két héttel a regény megjelenése után
megölte magát. A hatvanas években süket fülekre talált fikcionalizált
szorongásnaplója – ma nincs is ennél divatosabb téma. Szorong körülöttünk az
egész világ, s szorongunk benne mi is. Jó lenne hinni, hogy ma több megértést
kapna, hogy képes lenne segítséget kérni, hogy megküzdene önmagával. De a világméretű
szorongástrend közepette is tudjuk: a valódi belső pokol ma is sokszor
észrevétlen marad, a környezet ma is sokszor (fájdalmasan sokszor) inkább
félrenéz, nem vesz tudomást, értetlenséget mímel. Ahogy David Rieff találóan
megfogalmazza: ez a regény csupa alvadt
vérdarab. S ugyan ki szeretne alvadt vérdarabokra nézni? Inkább félrenéztek
ti is, ugye?
Pedig ha van tanulsága ennek az egyébként
remek (néhány pontján kifejezetten szórakoztató) regénynek, az épp ez: ne nézzetek félre.
Kiadó: Open Books
Fordító: Lázár Júlia