„A
rejtőzködőknek”
Nehéz önmagában értékelnem Anna Gavalda
legújabb kisregényét így, hogy alig egy év telt el (kevesebbnek érzik, kapásból
fél évet akartam írni…) az előző, a tán minden eddig Gavalda regényt felülmúló Édes életünk óta – az a könyv lyukat égetett belém, ehhez képest ez „csak” megint egy remek Gavalda. Persze nem kéne okvetlenül
méricskélnem – önmagában, másképp és másért, ez is alaposan torkon tud ragadni.
A rejtőzködőknek – szól az ajánlás, és
máris megvolt az első „torkonragadás”… Hisz kik és miért rejtőzködünk napra
nap? A társadalom peremén lézengők, a beilleszkedni képtelenek, a „kevésbé
szociális lények”, a hangos, magamutogató, „jófej” társaságokból kivetett introvertáltak,
az épphogy-megélők, a tisztességes élet látszatát hitelekből építők, a nap mint
nap levegő után kapkodó, egyik reménytelen helyzetből a másikba csapódó „élhetetlenek”
könyve ez. Azoké, akik épp annyira képesek fenntartani a fejüket a víz felett,
hogy még ne süllyedjenek el, de arra már képtelenek, hogy ússzanak. Maximum az
árral, amivel meg olykor jobb lenne, ha nem…
Ilyen Billie is, akit rémes gyerekkora még
erre sem predesztinálna – neki a társadalom pereme az elérhető maximum, mégis:
ezért is nap mint napi harcot kell vívnia. Elsősorban önmagával. Billie, az
utálatos, szabadszájú, szabaderkölcsű, az éj leple alatt egy szakadékban
kuksolva egy csillag emlékével társalgó kucsmagombási kis kurva – régen nem
találkoztam ennyire irritálóan szerethető narrátorral. Minden megnyilvánulását
utáltam – miközben minden megnyilvánulásakor karomba kaptam volna az óvodáskorú
kis Billie-t hogy megmentsem a démonaitól…
„Egyszer,
emlékszem, suttyomban elolvastam egy ismertető füzetkét az alkoholizmusról,
abban azt írták, hogy persze, nem szabad inni, de ha például egyszer jó
alaposan beseggelsz este, az olyan, mintha egy vödör víz ömlene ki a padlóra:
az nem vészes, gyorsan felmosod, a padló megszárad, és nem beszélünk róla
többé, míg az alkoholizmus, még ha titkolják és kontroll alatt tartják is,
olyan, mint amikor a plafonról csöpög a víz, és szép lassan, csepp csepp után,
azt veszed észre, hogy lyukat ütött a deszkába… Még a legkeményebb fába is…
Hát
igen, ez így működött, a kis pofonok és kék foltok, amiket gyerekkoromban
gyűjtögettem megállás nélkül… Ez még nem juttatott a napi hírekbe vagy a
gyermekvédelmisek aktáiba, de perforálta a fejemet.”
Billie a szerencse lánya is lehetne, hisz
ott van neki Franck – a jó házból való úrifiú szerepét elhajító Franck, aki
homoszexualitása miatt vált a jólfésült kisváros és saját bigott apja céltáblájává.
Kettejüknek az irodalom (pontosabban egy, az iskolában előadandó színdarab) mentén
szerveződő véd- és dacszövetsége több bármilyen barátságnál és kevesebb bármilyen
szerelemnél. Mentőöv ők egymásnak, utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet,
remény, amit féltve táplálunk, amikor a legnagyobb szükség van rá, és
hajlamosak vagyunk félvállról venni, amikor „jól mennek a dolgok”.
„Tudom,
kis csillag, tudom… ez így elmesélve állati nagy közhelynek tűnik: a ványadt
kis buzi meg a szeméttelep kis Cosette-je, elismerem, nem sok újdonság van
benne…”
Ami viszont van, az az őszinteség –
Gavalda most sem szépeleg és nem tagadja el, hogy a nagy egymásratalálás és a „mentsük
ki a kis Billie-t a mocsokból” projekt után nem vár ránk csillogó-villogó
magazincímlapra illő párizsi élet. Még akkor sem, ha a sors furcsa fintorának
köszönhetően pénzünk lenne rá. Mert a belénk nevelt ostobaságokat, a belénk vert működési módokat, a szeretettelen
gyerekkor élethosszig hurcolt beidegződéseit nem olyan könnyű ledobni, mint a
csóró ruhatárat amint telik újra… Mert az élet elmondhatatlanul több annál,
mint hogy „most jó, felejtsd el az elmúlt húsz-harminc-akármennyi éved”. Mert
nem működik. Addig nem, amíg nem ütünk vissza valakinek, amíg nem mondjuk ki,
hogy valakik valahol nagyon elbarmolták ezt az egészet, amíg nem
üvöltjük-tomboljuk-sírjuk ki magunkból a belénk kövült sérelmeket…
Drukkolok a Billie-knek – hogy ne kelljen
rejtőzködniük, hogy emelt fővel mondhassák-üvölthessék-sírhassák bele a világba
a múltjukat. Hátha úgy könnyebb szembenézni a jövővel. Amit persze már mi írunk
– csak hát… legalábbis nem hátrány, ha előtte megtanultunk írni.
„Soha
nem sikerült rájönnöm, honnan szerezte be a piát…
Sok
csoda van a világban, például a fognyűvő manó meg a Mikulás rénszarvasai, de az
én gyermekkorom nagy rejtélye a következő volt: honnan a fenéből kerülnek elő
azok a kurva üres üvegek? Honnan?
Ez
volt ám a nagy, az óriási rejtély…”
Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes