2015. november 28., szombat

Anna Gavalda: Billie

„A rejtőzködőknek”

Nehéz önmagában értékelnem Anna Gavalda legújabb kisregényét így, hogy alig egy év telt el (kevesebbnek érzik, kapásból fél évet akartam írni…) az előző, a tán minden eddig Gavalda regényt felülmúló Édes életünk óta – az a könyv lyukat égetett belém, ehhez képest ez „csak” megint egy remek Gavalda. Persze nem kéne okvetlenül méricskélnem – önmagában, másképp és másért, ez is alaposan torkon tud ragadni.

A rejtőzködőknek – szól az ajánlás, és máris megvolt az első „torkonragadás”… Hisz kik és miért rejtőzködünk napra nap? A társadalom peremén lézengők, a beilleszkedni képtelenek, a „kevésbé szociális lények”, a hangos, magamutogató, „jófej” társaságokból kivetett introvertáltak, az épphogy-megélők, a tisztességes élet látszatát hitelekből építők, a nap mint nap levegő után kapkodó, egyik reménytelen helyzetből a másikba csapódó „élhetetlenek” könyve ez. Azoké, akik épp annyira képesek fenntartani a fejüket a víz felett, hogy még ne süllyedjenek el, de arra már képtelenek, hogy ússzanak. Maximum az árral, amivel meg olykor jobb lenne, ha nem…

Ilyen Billie is, akit rémes gyerekkora még erre sem predesztinálna – neki a társadalom pereme az elérhető maximum, mégis: ezért is nap mint napi harcot kell vívnia. Elsősorban önmagával. Billie, az utálatos, szabadszájú, szabaderkölcsű, az éj leple alatt egy szakadékban kuksolva egy csillag emlékével társalgó kucsmagombási kis kurva – régen nem találkoztam ennyire irritálóan szerethető narrátorral. Minden megnyilvánulását utáltam – miközben minden megnyilvánulásakor karomba kaptam volna az óvodáskorú kis Billie-t hogy megmentsem a démonaitól…

„Egyszer, emlékszem, suttyomban elolvastam egy ismertető füzetkét az alkoholizmusról, abban azt írták, hogy persze, nem szabad inni, de ha például egyszer jó alaposan beseggelsz este, az olyan, mintha egy vödör víz ömlene ki a padlóra: az nem vészes, gyorsan felmosod, a padló megszárad, és nem beszélünk róla többé, míg az alkoholizmus, még ha titkolják és kontroll alatt tartják is, olyan, mint amikor a plafonról csöpög a víz, és szép lassan, csepp csepp után, azt veszed észre, hogy lyukat ütött a deszkába… Még a legkeményebb fába is…
Hát igen, ez így működött, a kis pofonok és kék foltok, amiket gyerekkoromban gyűjtögettem megállás nélkül… Ez még nem juttatott a napi hírekbe vagy a gyermekvédelmisek aktáiba, de perforálta a fejemet.”

Billie a szerencse lánya is lehetne, hisz ott van neki Franck – a jó házból való úrifiú szerepét elhajító Franck, aki homoszexualitása miatt vált a jólfésült kisváros és saját bigott apja céltáblájává. Kettejüknek az irodalom (pontosabban egy, az iskolában előadandó színdarab) mentén szerveződő véd- és dacszövetsége több bármilyen barátságnál és kevesebb bármilyen szerelemnél. Mentőöv ők egymásnak, utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet, remény, amit féltve táplálunk, amikor a legnagyobb szükség van rá, és hajlamosak vagyunk félvállról venni, amikor „jól mennek a dolgok”.

„Tudom, kis csillag, tudom… ez így elmesélve állati nagy közhelynek tűnik: a ványadt kis buzi meg a szeméttelep kis Cosette-je, elismerem, nem sok újdonság van benne…”

Ami viszont van, az az őszinteség – Gavalda most sem szépeleg és nem tagadja el, hogy a nagy egymásratalálás és a „mentsük ki a kis Billie-t a mocsokból” projekt után nem vár ránk csillogó-villogó magazincímlapra illő párizsi élet. Még akkor sem, ha a sors furcsa fintorának köszönhetően pénzünk lenne rá. Mert a belénk nevelt ostobaságokat, a belénk vert működési módokat, a szeretettelen gyerekkor élethosszig hurcolt beidegződéseit nem olyan könnyű ledobni, mint a csóró ruhatárat amint telik újra… Mert az élet elmondhatatlanul több annál, mint hogy „most jó, felejtsd el az elmúlt húsz-harminc-akármennyi éved”. Mert nem működik. Addig nem, amíg nem ütünk vissza valakinek, amíg nem mondjuk ki, hogy valakik valahol nagyon elbarmolták ezt az egészet, amíg nem üvöltjük-tomboljuk-sírjuk ki magunkból a belénk kövült sérelmeket…

Drukkolok a Billie-knek – hogy ne kelljen rejtőzködniük, hogy emelt fővel mondhassák-üvölthessék-sírhassák bele a világba a múltjukat. Hátha úgy könnyebb szembenézni a jövővel. Amit persze már mi írunk – csak hát… legalábbis nem hátrány, ha előtte megtanultunk írni.

„Soha nem sikerült rájönnöm, honnan szerezte be a piát…
Sok csoda van a világban, például a fognyűvő manó meg a Mikulás rénszarvasai, de az én gyermekkorom nagy rejtélye a következő volt: honnan a fenéből kerülnek elő azok a kurva üres üvegek? Honnan?
Ez volt ám a nagy, az óriási rejtély…”


Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes

2015. november 24., kedd

Dan Simmons: Ílion

Haragot, istennő zengd Hockenberry haragját. Thomas Hockenberryét, az egykori ókorkutatóét, kinek csak dokumentálnia kéne a dalhoz képest olykor feltűnő eltéréseket. Ő a szkholiaszták, a kommentátorok egyike, kiket a szeszélyes Istenek (élükön a dal idejébe egyedül belepillantani képes Zeusszal) újfent életre hívtak, ebbe a rejtélyes jövőbe? múltba? ki tudja hova, de Trója alá. Akinek csak annyi volna a dolga, hogy jelentéktelen harcosok bőrébe bújva figyelje a hősök kicsinyes torzsalkodásait, Péleidész Akhilleuszét a többi akháj vezérrel, s este jelentést tegyen szigorú tekintetű Múzsájának. Csak valahogy épp addigra fogy el belőle a tudós, és születik meg valaki más, amikor végre az ostrom kilencedik esztendejében megkezdődne a Homérosz megénekelte időszak: az Iliász ideje…

Zengd Múzsa az egykori Föld maradék ódivatú embereinek here létét. A szervitorok szolgáltatta kényelem és a vojnixok szolgáltatta biztonság élvezkedőiét. Akik ha gondolnak egyet elfaxolják magukat a soron következő buliba, a párizsi krátertől az Ardis Hallba, ahol jó a konyha, és kívánatos a háziasszony; bár az erdő veszélyes körülötte: ragadozó dinoszauruszok járják. Nem mintha a véget jelentené a velük való találkozás – az áldozatot felfaxolják az Ispotályba, a Föld körül jól látható, két (poszthumánok által épített) gyűrű egyikére, az ekvatoriálisra, vagy a polárisra, ki tudja… ahova az ötödik húszasa után mindenki felkerül e földi létből… Zengd Múzsa az egyetlent, aki ennél kíváncsibb; hogy mit rejtenek a poszthumánok gyűrűi, tudni szeretné, tenni is hajlandó érte, hogy feljusson a néma gyűrűkre - s csodák csodája, még útitársakra is talál…

Zengd a Jupiter holdjain élő, az Európé mély tengereiben búvárhajózó, az Ió aszteroidamezejében lebegő felig robot, félig élő-szövet teremtmények, a moravecek bölcsességét – akik az egykori feladat mellé tudatuk fejlesztésére megkapták a teljes emberi kultúra adatbázisát… Zengd Mahnmut kíváncsiságát, amivel Shakespeare szonettjeit kutatja, miközben hajója, a Fekete Hölgy a jéggel borított hold sötét mélységeiben kószál, zengd az iói Orphu bölcsességét, akivel olykor az avoni Bárd különös, ciklusba fonódó szerelmes verseiről vitatkozik, miközben moravec vezetőik már készítik elő nekik a küldetést, a Marsra; amit valakik nagy erőkkel terraformáltak; a bolygóra, ahol veszélyes szintre nőtt a kvantumeltolódások szintje – lassan a naprendszer egyensúlyát veszélyeztetve…

E három alapszólam keveredik egy hallatlanul ironikus, szemtelen, szókimondó közegbe a könyv lapjain, amely időt és tereket megint úgy hajlít a meséhez, ahogyan rajta kívül senki. Nem tudom, mit szívott a Múzsa, amikor homlokon csókolta Dan Simmonst, de nem akármilyen nektár avagy ambrózia lehetett! Képzeld el ezt a háromfelől is kultúra-alapanyaggal vastagon átitatott, irodalmakat pofátlanul rock & roll módon kezelő, nyelvben egy pillanatig sem zavaróan fennkölt, trágár, vér-iszamós és lószarszagú szöveget! Ami gátlás nélkül használja, követi, cifrázza, minősíti az irodalmakat; ha megidéz, akkor szellemes, ha megtestesít, akkor életszagú, ha idéz akkor tűpontos – de az idézetet mindig ellenpontozza az irónia, az akasztófahumor; a megtestesült hősök pályája a saját mesében is koherens; a megidézett szellem nagyjai pedig, Homérosz, Shakespeare, Proust, s a többiek mind egymás vállát csapkodhatják az örömtől, hogy valaki így, ennyire érti-érzi őket, ennyire pátosz nélkül tisztelegve!

Ne riadj, kedves olvasó az irodalmak jelenlététől! Ha semmi fogalmad róluk, hát ez a könyv úgy is maradéktalanul érthető, nagyon szórakoztató, izgalmas, és meglepetésekkel teli. Még az is lehet, hogy kíváncsivá tesz – hiszen például az Iliász valójában egy igen bőbeszédűen és a mai fülnek némileg szokatlan formában előadott, de alapjában baromira jó mese; és ez kiderül ebből a hallatlanul furcsa, annyi mindent egybegyúró történetből. Amely valójában minden sorával értünk, a lehetőségeinkért aggódik, felelőtlenségeink féli, úgy lát bennünket, ahogyan a legmagasabb irodalmaink. Nem példa nélküli, amit Simmons művel – Zelazny annak idején hasonlóan tág svunggal játszott el a hindu pantheonnal – de hogy irodalom, az garantált. Úgyhogy kedves olvasó, aki számára azonnal nyílik a mese csikorduló ajtaja, ha meghallja a nevet: Caliban, te sem fogsz csalódni. Kellemesen meglepődsz majd, mennyire sok minden szőhető az ismert szövetbe pusztán azáltal, hogy valaki annak eredeti mintázatát mélységesen tiszteletben tartva fejti fel és szövi újra. Mert valójában e történet a gondolataink, a történeteink erejét fogalmazza mesévé. Azt az erőt, amelyet a mese szerint Prospero is birtokolt…

Tudod mit, Múzsa? Vedd rá azt a here, ódivatú könyvek közt turkáló ember lányát-fiát, hogy nyissa ki az első oldalon ezt a könyvet, és kezdje el olvasni… szerintem a többiről a kíváncsisága úgyis gondoskodik.


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

2015. november 20., péntek

Trio Midnight & Harcsa Veronika - MOM Kulturális Központ

Idén 25 éves a Trio Midnight, a hazai jazzszcéna egyik legjelentősebb formációja. Már önmagában e tény elképesztő – 25 éve lüktet körülöttük a színpad, vendégeskedett koncertjeiken a világ és a haza krémje; hogy csak két nevet mondjak és csak e jubileumi év vendégeiből: Ernie Watts és Roby Lakatos… A teljesen szabadon körbetáncolt sztenderdekre és Oláh Kálmán saját szerzeményeire épülő műsorba tényleg élmény lehet belevendégeskedni – úgy színt keverni a palettába, azzal a szabadságfokkal, amely a trió tagjainak játékát is így (hogy ne mondjam: szabadjára) engedi.


Az valami hihetetlenül felszabadító, hogy milyen könnyed szigorral nyúl Oláh Kálmán a jazz akár legismertebb, sokszor, sokak által feldolgozott dalaihoz! Egri János bőgőjével folyamatos incselkedésben, már az együttfutás egyfajta vágta és játékos akadályverseny, ahol el-elszabadul a két hangszer. A bőven mért szólók előtt és után is úgy játszanak egymással, hogy leginkább a sztenderdeket jól ismerő közönséggel – nekünk mutogatva: nézzétek, még ez is belefér, ez az utalás, megidézés, belehallható dallamív, finom cifra, amiből egyszer csak fő dallam lesz, nézzétek, hogy pattog az egymásnak dobált zenei labda… S a zongora és bőgő egymást körülindázó játékára mindig valami egészen szabad módon táncol ritmust Balázs Elemér keze alatt a dob… táncol – a viszonya, a szabadságfoka legalább akkora, mint a született táncosok lépései a mélyen átélt zenére. Túl technikákon, virga őrületeken úgy szabad, hogy közben dédelgeti a hozzájárulás élményét. Messze túl az „ezt is meg tudom csinálni” büszkeségein – egyszerűen átéli a játszótársak egymással-játékát, és eljátszik az élménnyel.

Felszabadító, hogy a saját dallamhoz is ugyanezzel a féktelen játékossággal áll a trió. A „Liric Song” gyengéd futamai alá szinte progresszív rock-ízeket, olykor szinte Seattle és a grunge ízeit megidéző dobjátékot pakolt Balázs Elemér, amivel teljesen másként emelte ki a dallam színeit – teljesen máshová csábítva Oláh Kálmán elszabadulásait, Egri János is teljesen más színeket adhatott az ellenpontozásnak; a múltban hallott és felvételeken megidézhető az előadásban szinte reinkarnálódott a fülünk hallatára. Nyilván akad a három zenész közt feszültség-teli pillanat, próbán, színpadon akár – de a huszonöt éve működés titka ez lehet: ahogy bármelyikük képes újraszülni a már ismert, szeretett dalt, úgy képes a másik kettő a megszülető interpretáció dajkálására, felnevelésére, így a pillanat szülte produkció szinte minden alkalommal másként érik be – de minden alkalommal beérik.

Oláh Kálmán játékának szavakba idézéséhez én egyszerűen kevés vagyok. Nem értek annyira a zenéhez, a zongorához - egyszerű hallgatóként ülök tátott szájjal a muzsikában, csak néha ráébredve, tréfálnak, játszanak velem, mintegy mellékesen, hiszen elsősorban egymással és egymásnak játszanak, mi konkrétan pusztán élvezhetjük ennek a szakadatlan egymásra figyelésnek a gyümölcseit. Ha le is írok olyat, hogy ezen az estén némely pillanatban Egri János indiszponáltabbnak tűnt, mint egyébkor, hallható felvételeken; nehezebben követhetőnek a szólóiban főleg - nos, bár öt percre lehetnék ennyire indiszponált egyszer az életben!  

Felszabadító volt, ahogy az édes dallamok mestere: Fényes Szabolcs könnyed sanzonjai köré rajzolt teljes látképet a három muzsikus. Oláh Kálmán ugyanis átvehette a Fényes Szabolcs Díjat, és - mint ahogy pár szóban összefoglalta nekünk - ennek kapcsán egyszerűen szükségét érezte a megidéző zenei tiszteletadásnak. Amely egyszerre volt tisztelgés és játékos fricska a sanzonnak, mélységeket nyitott a dalok alá, hogy repíthesse őket – a nyíló távlatokon át ezek az annyiszor hallott, untig ismert dallamok lerázhatták magukról a port. Nem hittem volna, hogy valaha még így hallgatom a „Félteni kell”-t, ilyen odaadással – hogy a játék módja elhiteti velem: könnyű szövetből is hajtogathatók súlyokat cipelni képes zenei szárnyak.

Valójában elképesztő, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez a testközelség. Ezt a koncertet első sorból néztük végig Pisti barátommal, akinek van némi dobos múltja - mivel Timi máshol volt érdekelt, ő kísért el, s mondhatom, külön szerencsének érzem, hogy e koncertet vele követhettem végig. Balázs Elemér a befejezésképp játszott latin szólóját például láb közé rántott, leesett pergővel nyomta végig. Nem tudtam eldönteni, a pillanat szülte zseniális, ujjal is pergőn színező játékmódot a kényszer szülte-e (ahogy Pisti véli), ugyanúgy, ahogy a tamot igazgató mozdulatokat - egy szentimentális hozzáállás az agyonhasznált, megszokott, szinte megszemélyesített hangszerhez; vagy eredetileg is ez volt a szándék, a seprűhasználatnál is intimebb bontások, a még több hely hagyása a többieknek, az énekesnek... bármi az igazság, konkrétan egy zseni a pasas! 


És nagyon vártam, mit tesz mindehhez Harcsa Veronika. Oláh Kálmán elmondta nekünk, olyan zenésztársat kerestek, akivel még soha nem álltak egy színpadon – de akivel inspiráló közös munka lehetősége nyílhat. Nos, a kedvenc kortárs énekesnőmet ezen az estén is imádta a színpad! Valami elképesztő sebességgel és töménységgel áll idén a közönség előtt Veronika, csodálom érte, hogy így bírja a maga diktálta tempót – a Quartet, a duó Gyémánt Bálinttal, a Kassák-lemez, és turné, turné, turné… sűrű és változatos szövetű zenei ünnephalmozás, amit művel! Ráadásul a Midnight Trio teremtette légkörben mintha megszólaltak volna máshol ennyire-így nem használt regiszterei is az énekének… 

Gonosz dolgot mondok - mintha a Quartet után az ilyen, s hasonló, kétség nélkül világszínvonalú játszótársakkal való fellépések volnának a következő lépcső. Amelyek majd nyilván visszahatnak a szerzői módon kezelt projektekre is. Ne értsetek félre, ha a színvonalat tekintem, akkor a Quartetnek, a Duónak, a Bin-Jipnek az égvilágon semmi szégyellnivalója nincs - de mintha Veronika minden ilyen kiruccanása után elmélyülne, további távlatokkal gazdagodna a rendszeres játszótársakkal való közös munka is. Mintha az egymásra figyelés minősége javulna attól, hogy ennyire rezdülni - és a másikat együtt-rezegtetni képes zenésztársakkal próbálhatja ki magát!

Nagyon remélem, hogy inspirálónak találják a közös munkát, Veronika és a trió tagjai – mert szívesen hallanék ebből sokkal, de sokkal többet, szívesen venném, ha előbb-utóbb hazahozhatnám valamilyen hordozón ezt a varázslatot is. Amit a maga teljességében úgysem őriz meg a felvétel – mert a teljessége része, hogy a pillanat szüli, mindig másképp, mindig gyönyörűen. Nagyon szépen köszönöm!

2015. november 18., szerda

Belányi József: Jártam a Holdon

Szurkoltam neki, hogy összejöjjön, Magyarország első közösségi kötete: az Akkor lesz neked önálló köteted, ha ember lép a holdra Facebook-oldal követői segítségével megjelent kötet. Belányi József (a slam-közösség közkedvelt ÖcSije) az első komoly lépést a klasszikus értelemben vett (kötetekkel központozott) irodalmi élet felé így tette meg, elegánsan átlebegve a Hold felé azokon a jellemzően keserves akadályokon, amit megjelenések, portálok és fórumok műholdjai mentén leginkább a visszautasítások gravitációs vonzása jelent. Jártam a Holdon szól a kötetcím – hát nézzük, mit sikerült vinni és hozni egy ekkora utazásból.

Többet is, kevesebbet is, mint amire számítottam. Az első kötetekre oly gyakran jellemző hullámvölgy (egykori dédelgetett kedvencek, egykoron fontos lépcsőfokai az önkifejezésnek, kihagyhatatlan nosztalgiáink), az erős felütés és hangsúlyos lezárás által közrefogott vers-apály nem a szokott módon tapasztalható ezen a röppályán. Szerkezetét tekintve hallatlanul profi munka ez; jól számolt és kimért; amit a szövegbe gazdagon szórt QR-kódok segítségével elérhető tartalmak (rögzített slam-pillanatok, fülbe dünnyögött, az olvasás mellé hallgatható versek, cikkek, videó-részletek) hallatlanul sokféleképpen gazdagítanak. Nagyon örülök neki, hogy nem maradtam e tekintetben analóg, mert sokat veszítettem volna. Nem a megértés – az átélhető tekintetében.

Mert az első kötetekre egyébként jellemző zsengéket kigyomlálni képtelen, saját anyagát szigorúan válogatni nem is hajlandó hozzáállás azért itt is nyakon csíphető, még ha helyénvalóbb érzet-pontokon ücsörögnek is ezek a szelíd versi ballasztok. Úgymond az utazás közben elpotyogtatott. A kiürült hajtóműblokkok, otthagyásra ítélt leszállóegységek, légkörben elégő technikai modulok. Olyan apróbb-nagyobb szösszenetek, amelyekre nem feltétlenül emlékszel majd… és néhány gyöngédebben, inkább szinte Romhányis játékosságra, semmint a szavak mögé sejthető súlyosabb tartalmak röptetésére kihegyezett slam-szöveg. Viszont ha meghallgatod ÖcSit, amint elmondja ezeket a szövegeket, egyszerre elfoghat ez a sajátosan, vállaltan gyermeki, meglepően ártatlan beszédhang. Ahogyan mondja. Egyszerre telitalálat lesz a „Te vagy a hunyó”. Ez a hang pontosan jelez egy hozzáállást, amely élte a tragédiákat (nem egyszer túl…), mégis, vállaltan őriz és nemcsak a szavak szintjén valamit a hangjában, ami a mai napig a legkevésbé hasonlít a kiábrándultságra.

Ha hallod is, ahogy mondja, sokkal élesebb a Családi tabló, a Jártam a Holdon, A világ közepe, a Nyolcszáz fokban által feltáruló. A kötet hét ciklusában mindig krízishelyen. Valami, ami nincs maradék nélkül elénk tárva, mégis belénk sajdulhat. A veszteség, aminek ellene feszül a gyerekhang. A hét ciklus (a küldetés hét lépcsője) határozottan mélyül egyébként, s én a végén nem egy versben hallani vélem azt a felnőtt költői hangot, amely elszámolt a zsengékkel, elszámolt a gyengéivel; már nemcsak szerkezetben: a „nagy egész”-t tekintve, de a mondatai szintjén is érett-pontos. A Füstként szökő angyalok háromszor-négyszer teljesített, cigerettahosszban mért szorongástúrája; a Kommersz emlékfeloldozója (vagy aki e helyett ront majd egy vadidegen helyzetén); a Nagytakarítás gumikesztyűre tapadt neve – ezek a versek már nem akarnak Gyereksz(l)emmel nézni és szólni. Ők a jövő. Ők a következő küldetés.

A következő utazás. Ennyire profin szerkesztve kérném azt is, de töményebb, szigorúbb tartalommal. Ha a következő kötetedért a Marsig kell utazni, hát nosza. Krumplit mindenesetre vigyél magaddal.

a hétféle borító, amivel a kötet rendelhető 

2015. november 16., hétfő

Napút XVII. évf. 8. - Szellemidézés, elfeledett költők

Ahogy Kállay Kotász úr az előszóban fogalmaz: könnyű dolga volt. Hiszen Petőfi Sándoron és József Attilán kívül jószerivel mindenki elfeledett költő nálunk. Mondjuk én még hozzátennék pár nevet, Adyt, Radnótit, Pilinszkyt, Weörest… de a provokatív kijelentés bennem is azonnal húrokat pendít. Igen. Elfelejtjük a költőinket, gyakran még az életükben – mert valójában nem esik rájuk a figyelem. Nem hisszük el, hogy élnek. Az elérhetetlen, himalájai Parnasszus-csúcsokat emlegetjük az iskolában, meg egykor volt, halott korok bokrétás koszorúit – élővé jobbára ott sem téve őket. Az élő költészet nehezen tananyagosítható? Nem igaz. Ismerek olyan elhívatott pedagógust, aki a diákjaival a hétköznap jól látható gondjaiból jól, a témához választott versi mintára epigont játszik és játszat; slam és rap, sőt dalszöveg elemzésébe, írásába, íratásába fog, lerántva az elérhetetlenségből a verselést, oda, ahova való. Ahol kézzelfogható.

Kézzelfogható, kézbe vehető e lapszám, ahol a szerkesztő először szintén múltba pillant. A Nyugat körének ragyogásától fényt vesztő sokak közül választ – jó pár név ismerős, Lesznai Anna, Keleti Artúr például, de a többség nem; a Kassák körül sertepertélő kis avantgárd kör, vagy a századforduló szinte említés nélkül hagyott (ha mégis: öncélú szépelgéssel megvádolt) jóval népesebb szecessziós költészeti táborának tagjai még az olyan összefoglaló, teljesség igényére törekvő kötetekbe sem fértek bele, mint a Hét évszázad magyar versei… Végül megértem, miért kellett ennyire hátrapillantani, Forbáth Imre okán például: Óceánba merült a vihar, most szélkölykeit prüsszenti széjjel, / hullámok fintorognak, az ég gyémántréseiből / felhők vakolata potyog… őt Kassák (mint jelenség) mondhatni teljességgel kitakarta a figyelemből.

Aztán a megszólalás aszkétái. Akik a vonalas és három T-s kultúrpolitikák idején nemigen kértek, vagy egyszerűen nem kaptak a figyelemből. Azok a kortársak (vagy csaknem azok), akiknek számbavételére történt ugyan kísérlet, de a hiányzó szembenézés okán (melyet szentesített a „nálunk nem kerültek elő fiókból fontos, teljes művek; nálunk minden megjelenhetett” nagyon sokszor élő kánonokat mentő, perspektívát torzító hazugsága) soha nem juthatnak a figyelem fókuszába. Egyszerűen azért, mert ott már ül valaki. Azok a kortársak (vagy csaknem azok), akik nem éltek eléggé tűz-közel szellemi csomópontokhoz, baráti körökhöz, az erősen informális alapon, hagyományosan sógor-komázó rendekből, ismeretségekből, szellemi és gyakran fizikai határokon is túl szorultak. Csajka Gábor Cyprian, Imre Farkas, Gulyás Pál… bőven lehetne sorolni. Azok a kortársak (vagy majdnem azok), akikre másért emlékszünk, akik úgymond írtak verset is. Kondor Béla vagy akár Andrassew Iván soha nem lesz „alanyi jogon” költő – holott lehetne… Nekem Csajka Gábor Cyprian fáj a legjobban, csodálom azt a kérlelhetetlen, sorsával szemben megálló nyugalmat, amely a Hard-Kier-kötet verseiből árad…

Nem volt még ilyen, hogy e blogon folyóiratlapszámra hívtuk volna fel a figyelmetek. Kicsit megkésve – akinek kedve támad, belelapozna a Napút XVII. idei évfolyamának 8. számába, az hamar irányozza be a folyóiratárusokat; mert e hónap huszadikáig juthat különösebb nehézség nélkül a laphoz – utána csak a kiadótól lesz módja megrendelni. Meg kell mondjam, én is elfelejtkeztem erről, hogy az aktuális lapszám a terjesztése hónapja után remittenda lesz, alkalmasint könyvtári búvárolások, s a birtoklás vágyának feléledésével bonyolultabb utak, levelezések és csomagvárás tárgya… elmúltak az idők, mikor a Jelenkor, vagy a Holmi egy-egy számának megjelenését előre vártam. Ha kezembe veszem ezt a szellemidézésnek szentelt, régebben avagy frissen elfelejtett veretes verselőinknek, s egykori kortársainknak szentelt lapszámot, akkor bánom ezt leginkább. Mert a dömpingből esetleg választó, böngésző énem rácsodálkozhat megint, mennyivel többet adhat a gondosan szerkesztett, válogatott, kimért és átgondolt - szándékában és megvalósulásában is kétségtelenül tisztességes - összeállítás; még a bennem esetleg felmerülő hiányzókkal együtt is. Mennyire jól esik lapozni, kóstolni, emlékezni. Azokra, akik felett átsiklik a figyelem, ha hírben, posztban, hivatkozásban elém kerülnek – holott itt éltek s alkottak maradandót. Hiszen ha olvasom őket, nem is értem, hogy hullhattak a feledésbe. Csodálkozzatok rá a műveikre ti is!

2015. november 13., péntek

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

„Semmiféle más igazság nem áll rendelkezésemre, mint az, amelyet Liv Vestby által tálalok, s mindazoknak, akik azt állítják, hogy létezik egy objektív igazság, amely különbözik a rendelkezésemre álló igazságtól ebben a teljességgel önálló, szubjektív és tökéletes világban, melyet a következőkben hitelesen fogok ábrázolni az enciklopédiában – mindazoknak azt üzenem: kapják be.”

A módszertant is felvázoló bevezetésből idelopott idézet rögvest ízelítőt ad abból a vaskos, iróniától csepegő humorból, ami áthatja Hilde Østby (pardon, Liv Vestby) enciklopédiájának minden sorát – ahogy abból a szellemesen kifordított nézőpontból is, ami jó eséllyel csalódást okozott azon olvasóknak, akik „romantikus regényt” vártak A vágyakozás enciklopédiájától. Nem az. Nagyon nem. Inkább egy dühös, csalódott, sérelmekkel, elfojtásokkal, kételyekkel teli faképnél hagyott szerelmes segélykiáltásnak is beillő monológja. Avagy: ugye nem csak velem történik mindez?

Aki azt hiszi, a vágy csupán éteri, megfoghatatlan, szépséges tündérmese, az tuti nem csalódott még, állítja Vestby, és egyet kell értenem vele – akkor is, ha nyilván sarkított és pont ennyire egyoldalú, amikor a vágy viszonzatlan, dühödt, önpusztító oldalát hangsúlyozza. Óh, igen, kevés itt a boldog vég – de most őszintén, amikor az ember épp az önsajnálat mocsarában fetreng és még csak az a melodramatikus kép sem jön össze neki, „amikor Ophelia a virágok között lebeg lefelé a folyón” (mert hát: „A hideg ruhák azonban rettentő kellemetlenek és nincsenek virágok, amelyek között úgy lebeghetne, hogy holtában még szebb legyen, mint életében volt, a fogai vacognak, s valójában soha nem úgy képzelte, hogy vacogó fogakkal fog melodramatikus halált halni.”); szóval ilyenkor ki a fenének jutnak eszébe boldog végek? Na ugye.

Előbb jut eszébe Rómeó és Júlia tragikus véget érő tinirománca, vagy Boleyn Anna akit juszt is lefejeztek (ennyit a nőkről, akik megkapják_amit_akarnak), vagy az a sok szerencsétlen, aki halálra maszturbálta magát mert nem kaphatta meg szívszerelmét (lehet Anna mégis jobban járt, őt legalább párszor jól meg… mielőtt röpült a feje); esetleg a gondolat, hogy mi lett volna, ha Trisztán Izolda helyett Igorba szeret bele, vagy hogy tuti még a hírhedten ízetlen angol konyhaművészet is egy szerelmi csalódásnak köszönheti hírnevét, vagy hogy mekkora szívás, ha az ember lánya egy jetivel esik szerelembe (egész biztos vagyok benne, hogy a kötet egynémely szócikk-ötlete erősen köthető a balul sikerült Ophelia-jelenet közepette elfogyasztott alkoholmennyiséghez). És persze a kérdések kérdése: miért nincs a szerelemhez térkép/iránytű/GPS? Miért, hogy épp ez, az életünkben a legfontosabb marad örökké feltérképezetlen, felfedezetlen, megmagyarázhatatlan rejtély? Hogy lehet, hogy ma már mindenre (de tényleg… mindenre) kifejlesztettek legalább egy alkalmazást, csak épp azt nem tudhatjuk SOHA biztosan, ki az, akit nekünk rendelt az ég?

Nos, alkalmazást nem fejleszt Liv Vestby sem, helyette enciklopédiát állít össze a világtörténelem és -irodalom balul sikerült szerelmi történeteiből. Ami ugyan ahhoz nem ad receptet, hogyan leljünk rá az igazira, ahhoz viszont útmutató lehet, hogyan ne csináljuk. Persze csak ha komolyan vesszük, ami (tán az előbbiekből is leszűrhető) végzetes bűn lenne. Ellenben nyugodtan ajándékozhatjuk szerelmi bánatban szenvedő barátainknak – lehet hogy elsőre a fejünkhöz vágják a cím és az egyébként gyönyörű borító miatt, de ha elkezdik olvasni, garantáltan kirángatja őket egy percre csüggedésükből a senki által nem kölcsönzött hajózási szakkönyvekbe verset író bánatos könyvtáros története (aki beleszeretett az egyetlen nőnemű lénybe, aki valaha betette a lábát könyvtárába, pedig a hölgyemény pusztán a mosdót kereste); vagy a bánatát bicikliszerelésbe fojtó lányé, aki szerelmi csalódásából kovácsol magának szerencsét előbb versenyzőként, majd világhírű alkatrész-installációival.

Szellemes, könnyed, ironikus fricska ez a kötet a romantikus regényeknek, a romantikus regényeket faló olvasóknak, a szerelmeseknek és a szerelmi csalódásban szenvedőknek, a „történelmi tények” páncélos lovagjainak, a posztmodernért rajongó irodalmároknak, a mindig minden mögött mögöttes tartalmat kereső „vájtfülűeknek” – egyszóval úgy nagyjából mindenkinek. Hilde Østby köszöni szépen, nem kér Ophelia szerepéből, inkább kiírta magából mi a véleménye erről az egész hóbelevancról. Azt hiszem, mindannyian jobban jártunk így.


Kiadó: Park
Fordító: Pap Vera Ágnes

2015. november 11., szerda

Mark Slobin: Népzene - Nagyon rövid bevezetés

Mélyen megragadó az a kedves, de iróniát, olykor szarkazmust sem nélkülöző modor, ahogy Mark Slobin a népzenéről - minden bizonnyal nemcsak a munkája, de szenvedélye tárgyáról is - mesél ebben a „nagyon rövid bevezetés”-ben. Amely valójában tényleg nagyon rövid; erről a szerteágazó, annyiféle véleménnyel körített, kultúrtörténeti és kultúrpolitikai nézetektől cincált tárgyról születtek sokkal terjedelmesebb - s nyilván alaposabb - dolgozatok. De ennél informatívabb szerintem nem túl sok. Mert Mark Slobin jól kiragadott, szemléletes példákkal, rendszeresen jól ellenpontozott nézetek elénk tárt különbségeivel valójában e mérhetetlenül sokféleképpen megközelített zenei világ egészen pontos esszenciáját adja – avagy legalábbis a szemlélet alapjait lefekteti, ahonnan mindez viszonylag torzulásmentesen nézhető.

Nézzünk néhány példát. Mi jut eszedbe arról, hogy népzene? Technikai kori hallgatóvá bűvölt városlakóként nekem először: a gyűjtés. Amely valójában nemcsak gyűjt - azonnal formáz is. Mégpedig messzire hatóan, elég ha kinyitunk egy iskolai ének-tankönyvet, hogy lássuk, hogyan. A tankönyvben a hangfelvételek meghallgatható tanúságával szemben az átiratok kitisztított zeneképe rögzül – az iskolában tanított népdal, az egyszeriség pillanatfelvétele helyett így válik rögtön egyetemes műalkotássá. Így viszonyul az egykor felzengő „modellhez”, amiről kottába rajzolódott. Ha szigorúan nézem, Bartók bármely vonósnégyese és az énektankönyv népdala egymáshoz közelibb rokonságot mutat, mint a tiszta forráshoz, amelyből mindkettő merít.

Amíg az élő játékban a megragadható, egyszeri pillanat varázsol, lekottázva hagyomány lesz belőle, a többi egyszeri pillanatból is kirajzolódó folyamat, amelynek fejlődés-íve van, kötelező volta, követelései. Holott a körülmények folyamatosan változnak: ha csak a játék eszközét nézem (Mark Slobin jellemző példáját, a kirgiz kyak hegedű mesterséges „változását” is ideemelve): ma az egykori játék eszköze immár az európai zenekari hangolásnak megfelelő, a fogólapon érintőkkel ellátott hangszer, amelyen gyakran már nem is hajlíthatók, színezhetők a „hagyomány” követelte, „eredeti” módon a hangok.  A ma hangszerén az egykor viaszhengerre rögzített dallam - úgy, ahogy egykor megszólalt - nagyon sokszor le se játszható. S ez mind (a fentebb vázolt egész gondolatmenet) valahol a jó szándék, az „intézményes megmentés” közös botránya volna. Csakhogy az egész gondolatmenet alapja, a gondolat, hogy a népzenében valaha volt egy „eredeti”, elrontott hangzás – ez a gondolatmenet e sarokkő puszta megléte okán hibás. A népzene varázsa, hogy valójában nincs benne „eredeti”.

Slobin egyik nagyon kedves ajándéka ez a szemlélet, hiszen maradéktalanul belefér a szűk terjedelembe: a népzene lényege, hogy csak a pillanat eredetisége ragadható meg benne – s eszerint ez a másféle gazdagság, az uniformizált is „eredeti” és esetleges. Csak nem ártana, ha ezt is tudnák róla, akik játsszák, éneklik vagy hallgatják, ezt a jellegből fakadó esetlegességet. Hogy hozzá kell és lehet nyúlni – a variációkban elegyülhet újragondolt és meztelen improvizáció, s ami megszületik, az is „eredeti”. Ha tetszik, majd újra hallani akarják – s bár a hangfelvételek nem változnak, a játszók játékmódja úgyis folyamatosan változik. Mark Slobin a sorok között üzen, és igaza van: hallgass minél több élő zenét – hallgasd a megszületése közben átélhető változást.

A megmentés intézményesülése mindebbe rendszert látott – lehet és van is benne, de nem követelmény; akkor születik meg, ha egy játékmódnak a társadalom kikövez egyfajta iskolát, s a játszók az átadás egyfajta szigorú rendjében tanulják egymástól a szabadságuk határait. Valójában a kiköveződéshez rítus kell, amihez a közösség ideig-óráig ragaszkodik. Szokás- és életrend, ünnepi és hétköznapi, amelyet természetes módon kísér, követ, illusztrál, hangsúlyoz – amibe „beleél” a zene. Csakhogy az időben ezek a rendszerek bokrosodó-fonnyadó csomói csak igen ritkán képeztek olyan merevült partok közé szorított, jól nyomon követhető medrű folyamot, amelynek - mint egységes hagyománynak - valóban kiülhet a partjára az értékmentő. A valóság folyói is folyvást változtatják, áthelyezik a medrük a tájban; a róluk készült térkép is csak egyfajta pillanatfelvétel. Hacsak ki nem betonozzuk egyszer s mindenkorra a medret. A megmentés intézményesülése, a „nemzeti hagyomány” felfedezése-kreálása ilyen társadalmi kibetonozási kísérlet volt, holott sokszor tudta is a rögzítője: a nyomokban felfedezhető még sokkal régebbi rendszer renitens, új medrekbe terelődő lázadóját tekinti éppen egyszer s mindenkori mintaadónak…

Slobin nagy erénye, hogy mindezt látja, s mégis, maradéktalanul optimista a népzene jövőjét illetően. Látja, és érzékelteti az intézményesülést. S legalább ennyire jól a média, a hangfelvétel-világ, a zenét zajjá lefokozó túláradás ránk nehezedő súlyát. Például a tényt: a média a játszót versenyhelyzetbe hozza, de úgymond az egész világgal versenyez ez által. A szomszédi hatások befogadható, jó értelemben provokáló mennyiségei helyett a dömping versenyeztet – amelyben nem marad talpon, csak a kirobbanó tehetség. Slobin szerint viszont eddig is ezek a zenét a fülükkel tanuló zsenik formálták a nép zenéjét… Amíg lesz, aki felrúgja a szabályokat, fordított húrozású gitáron tanul meg játszani, jobbkezes hangszeren bal kézzel; amíg pengeti-üti azt, amit vonóval szoktak, amíg egyszerűsít a hangszerén – avagy épp bonyolít rajta; amíg kísérletezik, hogy játszhatja el a másra kitalált ritmust és/vagy dallamot a maga kedves játszó eszközén, amíg a kíváncsisága soha nem hallott (vagy hallott és elfelejtett) irányokat keres, addig újra és újra születik népzene.

Értsük: nagyon helyes, ha létezik egyfajta hagyományőrzés, amíg olyan zenekarok, mint például a Kenyeri Rábamenti Citerazenekar játékban tartják a citerát, de a hangszer lehetőségeit az olyan játékos kedvű, korlátot nem ismerő szabad zenészek teljesítik ki, mint Lajkó Félix. A hagyomány eszerint mélyebben fekszik, mint a lekottázható rendszerek, a lejegyezhető játékrend, a megújuló-leromló alkalmak és társadalmi rutinok, elfelejtett és újra kitalált, folyvást változó hangszerek adta lehetőségek, a zene és szövegjelentés által olykor maguktól formálódó (és öntőformáikat oly gyakran túlélő) rítusok, ünnep és hétköznap életrendjei. A tehetség szintjén létezik, aki mer inspirálódni a tanulás mellé, aki folyvást újrateremti – nem a rendszert, de a rendszereket alapozó attitűdöt. Mark Slobin ebben bízik: hogy kirobbanó tehetségek mindig is lesznek – s addig lesz népzene is, bármit is értsünk e fogalom alatt.

Kiadó: Rózsavölgyi és Társa
Fordította: Bozó Péter 

2015. november 9., hétfő

Jessie Burton: A babaház úrnője

„Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.”

Amszterdam, 1686 – a 18 éves Petronella Oortman naiv vidéki fruskaként kerül dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt házába. A Herengracht Arany Kanyarában álló ház és titokzatos lakói legalább annyira rémítik és bűvölik el Nellát mint a házasság gondolata – egyikről sem tud semmit. Fiatal, tájékozatlan lányként, egy eladósodott család kiárusított gyermekeként csak báb ő – sógornője, férje, a „Brandt-ház” és a korabeli Amszterdam társadalmi elvárásainak bábja. Sorsa irányítása sokkal inkább egy felvágott nyelvű cselédlány, mintsem a saját kezében van.

Nella vergődik a rá kényszerített szerepben, lázadozna, de hogy mi ellen, tán ő sem tudja – miközben retteg a házasság gyakorlati részétől, másra sem vágyik, mint hogy férje végre észrevegye; nem akar „szokványos” feleség lenni, ám hogy mi „más” lehetne, arról fogalma sincs. Mint egy álomvilágba cseppent gyermek jár-kel új otthonában, új városában, új életében, anélkül, hogy felfogná, mi veszi körül. Annál fájdalmasabban csapja arcon amikor felszínre kerülnek az elhallgatott titkok és szembe kell néznie az emberi gonoszsággal, a társadalom képmutatásával, a bigottság és a rosszindulat robbanásveszélyes elegyével. Miközben nem más ő, mint egy gyermek, akinek babaháza mellett lenne a helye.

A babaház úrnője… Érdekes és megannyi olvasatot alapozó a címadás – sokkal kifejezőbb, mint az eredeti The Miniaturist. Mert ugyan a Nella babaházát kéretlen lakókkal benépesítő miniatúrakészítő az, aki a háttérben megbújó jóságos-avagy-sem boszorkaként mozgatja a szálakat és indítja el hősnőnket a felnőtté válás, egyáltalán, az önálló gondolkodás útján; mégis, a főszereplő nem ő, hanem a babaház(ak) és lehetséges úrnő(ik). Hisz mi is a babaház, Johannes Brandt félresikerült nászajándéka? Csupán egy játék? Divatos korabeli státuszszimbólum unatkozó hölgyeknek? Műalkotás? Netán a Brandt-ház allegóriája? Ha igen, ki a tulajdonképpeni babaház úrnője, a kis Nella Oortman vagy Marin Brandt, a bátyja háztartását biztos kézzel igazgató, kívül tüskés, nőiségét gondosan főkötő alá száműző, belül viszont selymes-puha, kandírozott dió illatú húg? S hol van a képletben a férj, aki - mintha csak valami illúzió lenne - rendre eltűnik a csatornákat belepő halszagú párában?

Látszólag olyan egyszerű regényecske A babaház úrnője – fiatal vidéki lány bekerül a csúnya nagyváros csúnya nagy házába, ahol meg kell küzdenie az őt megillető helyért az őt rendre gúzsba kötni kívánó rokonokkal, személyzettel, rosszakarókkal, elvárásokkal. Láttuk-olvastuk már ezt jó párszor. Essünk túl a negatívumokon – amivel a regény sajnos elmarad számtalan elődjétől, az Nella maga. Aki fájdalmasan hirtelen, egyik napról a másikra lesz naiv fruskából öntudatos, felvilágosult, már-már huszadik századi feminista eszméket valló fiatal nővé, és megkeményített szívvel, rezzenéstelenül nézi végig, ahogy álmai a csatorna mélyére süllyednek. Túl azon, hogy kezdettől gyenge és idegesítő karakter, „fejlődése” bosszantóan hiteltelen s hihetetlen.

Petronella Oortman babaháza 

„Lévén a kockázatra alapították, Amszterdam ma a bizonyosság után sóvárog, a tiszta, rendben tartott életút után, melynek során unalmas engedelmességgel vigyázza pénze kényelmét.”

Amivel viszont több a regény, mint jó néhány elődje, az a társadalomábrázolás – és itt kapnak jóval nagyobb hangsúlyt a mellékalakok, valamint itt kapja meg valódi jelentőségét a babaház. Nella világában mindenki rejteget valamit. Mindenkinek rejtegetnie kell valamit. Szerepet játszanak, ki a tiszteletre méltó kereskedőét, ki a vallási előírásokat szigorúan követő karót nyelt vénlányét, ki a boldog férjét-feleségét. Nem csupán Nella báb itt, báb minden szereplő – társadalmi konvenciók, elképzelt „normalitások”, vallási előírások, önként vállalt szerepek bábjai vagyunk. Igen, mi, olvasók is – hiába élünk háromszáz évvel később, egy, a felszínen jóval felvilágosultabb korban. Másképp és másért, de éppúgy megkötjük saját magunk, ahogy a tizenhetedik századi Amszterdam polgárai. És éppúgy süllyedünk csatornák mélyére, sokszor önmagunk által a nyakunkba akasztott súlyok alatt.

Sok szempontból Joanne Harris némelyik regényére emlékeztet A babaház úrnője – érdekes, élvezetes, a képzelet határait gyengéden feszegető történet, leheletnyi mágiával és mindent átható finom nőiességgel. Lassan, komótosan hömpölygő, romantikus nagyregényeket idéző, kifejezetten ráérős szöveg ez – miközben izgalmas és szenvedélyes történések bújnak meg lapjain. Műfajilag elég nehezen besorolható, a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határán sikerrel egyensúlyozó olvasmány, ami bár nem különösebben kiemelkedő (a Waterstones „év könyve” díját azért némi fenntartással fogadom…), mindenképpen kellemes élményként marad meg. Olyan igazi hűvös-ködös őszi estéken takaróba burkolódzós könyv – némi fűszeres forralt bort és kandírozott diót készítsünk be mellé…


Kiadó: Libri
Fordító: Farkas Krisztina

2015. november 5., csütörtök

Nick Cutter: Mélység

Napok óta azon gondolkodom, vajon mennyire gáz, hogy én az „év legfélelmetesebb horrorján” egy percig sem voltam képes félni – ellenben olvasás közben néha nagyon jól szórakoztam, rettenetesen sokszor undorodtam és olykor picit unatkoztam. Gáz? Nyilván nem, egyszerűen most már leszögezhetjük azt, amit régóta sejtek: a könyves horror nem az én műfajom. Egyszerűen nem tudom annyira komolyan venni, hogy tényleg féljek tőle. Ami azért különösen érdekes, mert a filmes horrort meg egyáltalán nem bírom nézni – a legkisebb suspense elemtől is a frász kitör. De ennyit rólam.

Ami a regényt illeti… Baromi erős alapszituációból indulunk és a Nick Cutter álnév mögé bújt Craig Davidson mindent meg is tesz, hogy ezt kimaxolja. Pillanatnyilag nem tudok elképzelni nyomasztóbb helyszínt a Mariana-árok mélyén lévő Trieste laboratórium-komplexumnál. Olvasás közben jó párszor eszembe jutott A marsi (nem véletlen, lásd ragasztószalag :) és főhősünk is többször utal a kietlen űr és a „világ pincéje” közti hasonlóságra – nahát én bizton azok köré tartozom, akik inkább elsodródnának a semmibe a csillagok közé minthogy a fejem fölött 11000 méternyi vízzel és ennek megfelelő víznyomással nézzek szembe. Nincs az a pénz.

Szóval a világ pincéje… Luke Nelson, a tipikus „semmikülönös” állatorvos akinek múltját (természetesen) megannyi sötét titok és elfojtás terheli, zseniális tudós bátyja után ugrik fejest a mélybe, miután a hadsereg szolidan megkérte, ugyan legyen már olyan jó és segítsen kideríteni nekik, miért szakadt meg a kapcsolat az odalent trilliárd dolláros cuccal játszadozó tudósokkal. Akiknek feladata nem más, mint hogy megtalálják az ellenszert a világot rettegésben tartó titokzatos Kórra (és mellesleg tán az összes létező betegségre, ráktól az AIDS-ig). A Kór, bármily izgalmas is az ötlet, csupán katalizátor – kár, a magam részéről érdekesnek tartottam volna a betegséget, mely úgy öl, hogy áldozatával szép lassan elfeledteti a dolgokat, míg a szerencsétlen szervezete konkrétan elfelejt élni. Na, ez is jó kis horroralap lenne – azért meg külön elismerésem Cutternek, ahogy eljátszadozik Luke felejtés utáni vágyával és a felejtéssel ölő betegséggel. Naná hogy pont az nem kapja el, aki másra sem vágyna…

Nem, Luke nem lesz a Kór áldozata, annál sokkal rosszabb dolgok várnak rá. A mélyben ugyanis nem valami békésen lebegő isteni gyógymód várja a kutatókat és az utánuk kutatókat, hanem valami, ami rosszabb az összes felszínen ismert betegségnél. Az Ambrózia – az istenek eledele, ami kigyógyít mindenből ami emberi, hogy átformáljon egy halhatatlan, megfoghatatlan, örök sötétségben létező ösztönlénnyé. Az első perctől nyilvánvaló szereplő és olvasó számára is, hogy a Felfedezés itt nem a miénk – mint önként a bűvész csapdájába sétáló tátott szájú nézőkkel, úgy játszik velü(n)k az Ambrózia: először bemászik a fejünkbe, életre hívja a legmélyebbre temetett rémálmainkat, a gyermekkor elfeledett rémképeit, a lelkünket szakadatlan rágó megbánásainkat; aztán amikor már pépesre puhította az agyunkat, felfal, megrág, magába olvaszt.

Fúj…

Meg kell mondjam, ennyire undorító biohorrorral még nem találkoztam (de hát én ugye nem is olvasok horrort…) – egy biztos: finnyások ne olvassák. Klausztrofóbiások se egyébként, de finnyások pláne ne. És még véletlenül se egyetek olvasás közben. Utána meg úgyse lesz kedvetek (fogyókúrázóknak ideális olvasmány). Ja, állatvédők is inkább kerüljék el – itt-ott azért viszketett a tenyerem hogy a zseniálisan seggfej Clay Nelson professzort úgy istenesen orrbagyűrjem (persze tisztában vagyok vele, hogy ezerszám rohangálnak körülöttem a Clay Nelsonok). Nem egyszer jutott eszembe róla Atwood Guvatja (néha az az érzésem, mindenről Atwood jut eszembe) – van egy olyan olvasata ennek a regénynek is, ami a tudomány telhetetlenségéről, a tudósok semmilyen korlátot nem ismerő, minden emberséget sutba dobó megismerésvágyáról szólna. Már persze, ha mindenáron egyéb olvasatokat akarunk keresni egy horrorban, ahelyett hogy elfogadnánk, hogy pusztán és egyszerűen az, ami: horror. Annak összes kliséjével, hatásvadász megoldásaival, itt-ott az unalomig ismételt rémlátomásaival. Ahogy látom, a műfaj rajongói szeretik, szóval valószínűleg ez egy jó horror.

De még mindig nem az én műfajom. Lehet egyébként, hogy sokkal jobban szeretném, ha többet hagyott volna a képzelet játékának és kevesebbet magyaráz meg. Viszont az biztos, hogy olvastatja magát és a Luke múltjába tett rémisztő - lelkifurdalással terhelt - szomorkásan boldog - boldogan szomorú kirándulások a könyv legsikerültebb részei. Cutter tud írni, nagyon is – annyira, hogy kíváncsi lettem a Craig Davidson néven írt regényeire és novelláira (melyek közül a Rozsda és csontból remek film is készült). Remélem, egyszer azokat is kiadja valaki. 


Kiadó: Agave
Fordító: Tillinger Zsófia

2015. november 2., hétfő

Christopher Moore: Bolond

Ebben a bejegyzésben trágár leszek és obszcén, de előre szólok - és számos helyen magát a szerzőt idézem, aki legalább féltucat helyen Shakespeare-t magát idézi, és nem is kizárólag csak fennkölt alkalmakkor (bár például a faszparaszt azt hiszem, nem az angol dráma Istenétől származik…). Úgyhogy lehetséges: az inkriminálható kifejezések egytől egyig idézetek. Erre varrjál gombot! (Az ötletet egyébként Chris „pofátlan ötlettolvaj” Moore-tól loptam.) A két utolsó bekezdésben ráadásul elspoilerezem a végét, tehát csak saját felelősségre…

Ott kezdem, hogy először kicsit mérges voltam, és nagyon kíváncsi. Nem pont azért, mert Christopher Moore seggbegyalázza a Bárdot – legyünk őszinték: miért ne tenné? Az isteni William a darabjai túlnyomó részét jól ismert történetek (mégpedig a maga céljainak megfelelően facsart) újramesélésére alapozta, annak a kornak nem volt kifejezett követelménye az eredetiség. Viszont ennek a kornak igen, és Moore egyetlen elvetemült, ellentmondásos, felszínes, átgondolatlan és ostoba (mindazonáltal piszokul szórakoztató, és letehetetlen) könyvében sem használt sorvezetőt, nem parafra… fraze… basszus! parafadugózta bele a maga mondandóját akárki mesélő segge lukába ennyire nyilvánvalóan (kevésbé nyilvánvalóan igen, de az utalás ugye, azt szeretjük…).

Ott folytatom, hogy a hármas tagolású nézőtérből Moore csak a zsöllyének mesél. A színi hagyományból azt tartja meg, ami máig él: a farbarúgást. Kutyasmaci és Farontúrom semmi-kori Britanniája valójában a jelen szórakoztató történet-nyelv görbe és igen jól sikerült tükre. Bolond-tükör, a király-tükröket már szilánkosra törték a közhelyesítő korok. A fennkölt sárba hengergőzött, az emelkedettnek maximum áll a zászlaja a gatyapőc alatt; mit tagadni. Miközben a mai szórakoztatás mondanivalót deklamál, aközben jó esetben az alig bújtatott szexuális tartalomra, konyultabb variációban a fizetségre gondol – és retteg, hogy ne tépje ki a gigáját senki, aki mindezt ügyesebben, aljasabban, elegánsabban, alfahímebben teszi. Ennyiben Vasembertől James Bondig minden hősünk ugyanilyen bolond: a zsöllyének beszél, akárcsak Moore hősei.

De az író eközben megteszi amit megkövetel a haza: miközben pofátlanul összecsavar, igazi amerikai módra (forgató)könyvesít, Hollywood szellemét (mert mindig van egy kibaszott szellem) minden lólábkilógás nélkül pakolja az ismert történet ismeretlen variációjához, közben szép tisztességgel felépít egy mélyebb réteget is. Persze elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?) királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak a vaskos vicc…).

Csakhogy ha kicsit jobban utánagondolsz, a bolond (faszparaszt!) szókimondása alatt (mögött, fölött) is egész világok laknak, szándékok és óhajok, vágyak és bosszúvágyak… a történeteink legkisebb királyfija lakik bennük (mert persze naná…), az összes gusztustalan mesei következménnyel. A hősünk halmozottan hátrányos helyzetű, csak helyreütné a nagyok ostobaságait, csak ott és akkor alkalmaz ordas eszközöket, ahol-amikor emberordasokkal viaskodik, a boszik tanácsát csak azért kéri, mert egy (kibaszott) szellem megkérte rá, egyébként ő a jófiú, a legkisebb, naná. (Csak nekem úszkált az agyamban Dinklage - Tyrion arca és gesztusai Tarsoly uram Bolondmeséjének nem egy pillanatában?) Holott játszik ő is, a maga pozíciójából (s a pozíció nem mentség, hölgyeim és uraim!): végtelenül aljas eszközökkel, kockát dob és nyer.

A meséink legkisebb királyfija. Jól nézd meg, szurkoltál neki. Ő lesz a következő zsarnok. (Ó, az a gyönyörűen ironikus félmondat Beauvois sajtvisszaélés okán kiirtott egész falváról…) Jól nézd meg: a küzdelem, a viadal, a mocskos intrikák, árulások, mérgezés, lopódzás, hátba szúrás és tőrdobálás bajnokát (az új Leart, mondanám), akinek szurkoltál. Moore ínycsiklandóan becsomagolja a kommersz mesélés Shakespeare óta ívelődő gyönyörű hagyományát, a jófiút és rosszfiút, oda futtatja ki, ahova a meséink ki szoktak futni, csak ezúttal jól látszik a bolondbáb babakóc szíve is: valójában a győztes (jöjjön bárhonnan) mire győz, szörnyeteggé lesz. De sebaj. Ahogy egy helyütt (egy mindent idézőjelbe helyező függönybeszélgetésben) igen helyénvalóan kifejti a Bolond: az élet megy tovább, nem? Rosszkedvünk tele óhatatlanul egy új kaland tavaszába fordul…


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...