2017. október 30., hétfő

Avishai Cohen Trio - 2017. október 11. MÜPA

Meg kell mondjam, miután az előző hét végén, a Budapest Ritmo három napján kicsit túladagoltam magam nagyon jó zenéből, némileg tartottam tőle, hogyan érint majd ez a nagyon várt személyes találkozás. Hogyan és mit nyitnak meg bennem, és hova költöznek be Avishai Cohen és zenésztársai. Merthogy ez sem egy laza „odadobom magam aztán lesz ami lesz” zene; hanem a jazz egyik teteje – azzal a nem rendeltetés-szerűen használt bőgővel, a végletekig kipöttyözött dobbal, a ritmusára feszített zongorajátékkal; a teljesét akkor adja ki, ha egyszerre tartod életben magadban az önátadás képességét a megfeszített figyelemmel. Hogy úgy engedjen ki benned a hangok tömegéből ömlő feszültség, ahogyan a dalban – hogy a teljesen nyitott fül kedvéért lehunyt szemek mögött is azokat az érthetetlen helyeken (benned is érthetetlen helyeken) húrhoz érő ujjakat figyelhesd: hadd rajzoljanak ki valami megnevezhetetlent.

Ez  a három zenész egyetlen képet rajzol… Tanítani való, hogyan lép hátra a meglehetősen extrém játékmódból a szelíden szokott háttérbrummogásba a legváratlanabb helyeken Avishai Cohen, hogy teret adjon a billentyűkön bűvészkedő Omri Mornak, vagy a doboknál olykor elszabaduló Noam Davidnak. Tapsot provokáló bravúrmomentumok tömegével játszadoztak ők hárman; de legfőképp egymással. Megdöbbentő, hogy a felvételekhez képest egy-egy koncert jelenlétében mennyire bátran kalandoznak, mennyire merészen ütik egyre magasabbra az egymásnak passzolgatott labdát – ez a zene él; akár a játszói arcán az egymásra figyelés közben letörölhetetlen vigyor. Tényleg van az a szint, ahol a rontás is csak egy szokatlan, izgalmas lehetőség a játszótársnak – hiszen a meglepetés erejével hat és teljesen új harmonikus ösvényeket nyithat.

Persze nem mondom, hogy nem kell szoknia a fülnek a tényt, hogy nem fenn vinnyog a szóló, hanem alant brummog. Alapjában arra vagyunk kódolva, hogy a mélységek kísérő lüktetése fölé várjuk a cifrát – nem is biztos, hogy ez pusztán nevelődés kérdése… azt bőven el tudom képzelni, hogy elsőre ezt lehet a legnehezebb követni. Hogy pengetve és húzva-vonva, de ott, a mélyben születik meg a közös legattraktívabb fele. S talán az általam nagyra becsült játszóhely is hozzáteszi mindehhez a maga körülményeit… A MÜPA egyébként csodálatos akusztikájával (és profi hangosítás-rendszereivel – avagy a hangosítás kezelőinek attitűdjével) kapcsolatban Pisti barátom fogalmazott meg egy markáns kritikát, miszerint az összhangzás a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben túl kulturált – hogy szinte soha nem engedik szabadjára a mélységek dübörgő dögeit. Tény, olykor tényleg megfeszített figyelemmel kellett követni a pengető ujjakat – az egészből olykor alig emelkedett ki ez a mélyben formálódó csoda…

Mindezt most rakosgatom össze, az élmény után, annak leülepedése közben – mert ott és akkor csak hálát éreztem, és nagyon jól eső fáradtságot a végén (még egy ellentmondás: hogyan lehet a feltöltődésbe elfáradni). Elmondhatom: láthattam élni a színpadon az egyik legizgalmasabb zenei utakat járó kortársam, elmondhatom, részt vehettem a magam szerény módján az est varázslatában. Nem akartuk leengedni őket a színpadról – túl hamar repült el az a két óra. Hallatlanul bájosan cselezték ki a sokadik visszatapsolást, az utolsó utáni utolsó dalukban jó alaposan megtapsoltattak bennünket…

Ez mind a varázslat technikai része – valójában azt hiszem, nem itt van a titkuk. Rafael barátom meséli, hogy azokra a dolgokra figyel szívesen és igazán, amiben tisztán hallja a megéltség, a jelenlét mélyről zengő A hangját. Ez a jó humorú srác, Avishai Cohen, és a játszótársai is élik a zenét – és éltetik nekünk; ez sem előadás volt, hanem egyfajta szeánsz, zenében való előadói és hallgatói lélegzetvétel, a legjobb fajtából. Érzésekről beszélni a legnehezebb – de a triónak ezen az estén is (szavak nélkül és mégis) maradék nélkül sikerült.

2017. október 27., péntek

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

A Vihar egy emberről írt színdarab, aki megrendez egy színdarabot – egy olyan darabot, ami az ő fejéből pattant ki, az ő képzeletéből, tehát lehet, hogy a hiba, ami miatt megbocsátásért esdekel, maga a színdarab.”

Felix Phillips egykoron egy neves színházi fesztivál művészeti vezetője volt, sajátos Shakespeare-rendezéseit egyszerre zabálta és gyűlölte a kritika – mégis sikert halmozott sikerre. Napjainkban meg a Fletcher Büntetésvégrehajtási Intézet írás-olvasás kurzusán tanít Shakespeare-drámákat a raboknak. A kettő közötti időben Felix elvesztett mindent. Felesége belehalt a szülésbe, tündéri kislányát, Mirandát háromévesen elvitte egy agyhártyagyulladás, posztjáról elmozdította áskálódó egykori jobbkeze. Felix egy elhagyatott városszéli kunyhóban tengeti napjait, a szomszédos házból lopja az áramot, lánya szellemével társalog és várja, csak várja a napot, amikor bosszút állhat tönkretevőin.

És a nap el is jön. A börtönbéli kurzus negyedik évadában, amikor fülébe jut, hogy az immáron kultuszminiszteri pozícióig jutott egykori riválisa igazságügyi miniszter haverjával egyetemben a Fletcherbe látogat megtekinteni a rabok irodalmi okításának eredményét (s persze jó politikushoz méltón befagyasztani a támogatást), úgy dönt, az addigi vérgőzös királydrámák helyett szintet lép a rabok okításában és A Vihart viszi színpadra. Azt A Vihart, melynek megrendezésétől megfosztották. Ami élete főműve lehetett volna. És Felix modern Prosperóként újra színpadra áll, hogy bosszút álljon, megbocsásson és megbocsáttasson. És hogy végre, tizenkét hosszú év után ő is elengedhesse a saját szellemeit.

Végre! Pontosan ezt vártam a Hogarth Shakespeare Project regényeitől – ezt az összetettséget, sokrétűséget, frissességet! Margaret Atwood magasra helyezte a lécet és csont nélkül megugrotta: a sorozat további darabjainak nem lesz egyszerű dolga. A Vihar újrameséje színdarab a színdarabban, ami sikerrel értelmezi újra az eredetit, miközben erős és átélhető saját történetet tár elénk. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon egyszerűbbé vagy épp nehezebbé teszi-e az író a saját dolgát azzal, hogy (még ha kifacsart is, de) színházi közegben mesél újra egy klasszikust – szerencsénkre a darab maga itt korántsem öncélú mankó, hanem integráns része Felix saját történetének.

Mely történet, túl azon, hogy Prosperóéra rímel, fájón emberi és nagyon mai – Atwood mély emberismerettel szól veszteségről, az elengedésre való képtelenségről, a dédelgetett bosszúvágy gúzsba kötő hatalmáról; miközben jellegzetesen szatirikus stílusában azért csak odamondogat a mai művészeti élet finanszírozóinak és parazitáinak. Megszokhattuk tőle az erősen átpolitizált műveket, itt sem tagadja meg magát és szigorúan foglal állást a művészet korrumpálóival és a semmitől vissza nem riadó karrieristákkal szemben. Furcsamód mégsem ez a leghangsúlyosabb réteg: bár Felix gyászterápiája és megbékélése önmagában megérne egy regényt, Prospero ezúttal átengedi a főszerepet – a raboknak. A szerző saját bevallása szerint mélyen beleásta magát a börtönökben tartott művészeti kurzusok világába – ez meg is látszik. Egyszerre elkeserítő és felajzó olvasni, hogy mennyi lelkesedést, kreativitást, érzelmet tud kiváltani az elítéltekből egy ilyen lehetőség, és mennyit fejlődnek egy-egy darab színpadra állítása közben. Félelmetesen érdekes világot fest elénk Atwood, szeretném hinni, hogy a valóságban is létezik ilyesmi, és Shakespeare, avagy egy kreatív színházi előadásban való részvétel valóban kapaszkodót nyújthat.

S hogy miképp áll bosszút Prospero? A megoldás fifikás és a maga módján bájos. Ahogy kerekedett előttünk a történet, drámaibb, hogynemondjam, véresebb végkifejletet vizionáltam – ám Atwood itt megálljt parancsolt saját démonainak, és nem a tőle megszokott borúlátó véggel ajándékozott meg minket: annál nagyobb alázattal nyúlt Shakespeare-hez. Felix bosszúja nem csak kreatív, de csavar még egyet A Vihar többkörös értelmezésein – vagyis ez már egy színdarab a színdarabban, ami egy másik színdarabba van csomagolva. Ezzel együtt egészen új szintre helyezi az interaktív színház fogalmát. De hogy a szerző rajongóinak is jusson egy kis morzsa, teljesen azért nem hazudtolja meg önmagát – a rabok kötelező továbbgondolásai, melyben felvázolják, milyen jövő vár a dráma szereplőire a zárómonológ után, már hozzák a jellegzetes Atwood-témákat: kezdve azzal, hogy Alonso és Antonio már a hazaúton mindenkit megöletnek, tengerbe dobatnak, Mirandát pedig sorra erőszakolja az egész legénység, aztán odadobják Calibannak; odáig, hogy Gonzalo utópikus kis köztársaságot hoz létre Prospero szigetén ahol csak a természetnek él. És még egy Caliban-rap is létjogosultságot nyer.

Azt nem tudom, hogy Shakespeare mit szólt volna a dráma börtönadaptációjához, melyben a háborgó tenger egy hajómintás zuhanyfüggöny, Ariel tulajdonképpen földönkívüli és/vagy szuperhős (elvégre egyetlen elítélt sem akar tündérkét játszani, érthető okokból), a három istennő szupererővel rendelkező Disney-babák, Caliban pedig Godzilla-maszkot visel; de az nagyjából biztos, hogy a Boszorkánymagzat elnyerte volna tetszését. Atwood mindent kihozott A Viharból, amit ki lehet ahhoz, hogy egy napjainkban is érvényes, önálló mondanivalóval rendelkező történetben értelmezze újra a klasszikus drámát. Hibátlan!


Kiadó: Kossuth
Fordító: Varga Zsuzsanna

2017. október 25., szerda

Budapest Ritmo - 2017 október 6-8. Akvárium klub


Két hete múlt és még mindig zsong tőle időnként a fejem. Timi ajándékozott meg vele, megint – neki köszönhetem, hogy három napon keresztül átlag négy órában hagytam magam vinni, amerre a hangok vittek. Szerencsém volt hallani a második Budapest Ritmo fesztivál fellépőinek javát – ezúttal az Akváriumban. Tartottam a helyszíntől – nem kellett volna. A Kishall, a Nagyhall és a Volt Vokál is (a három színpad) elég jól szeparálódtak hangilag, s a közönség együttlüktetésének kifejezetten jót tett, hogy ennyire közel voltunk egymáshoz. A csütörtöki, Szimplában megtartott koncertekre nem volt módom menni, úgyhogy számomra a fesztivál péntektől vasárnapig tartott – annak fényében, hogy némelyik előadó napokra-hetekre adott dúdolni- meg combon ütögetnivalót, így is súlyosan túladagoltam magam…


Péntek

Nagyon ügyes műsort sikerült összerakni a Hangvető csapatának, meg az általuk felkért szervezőknek – nem tudom, mennyire volt szándékos, de minden este valamilyen (halált is fókuszban tartó, fájdalmas, de jó) súlyossággal kezdődött, hogy aztán a végén valamilyen ritmusos életörömzene koronázza. A péntek a Ponkkal kezdődött: posztfolklór cimbalomra, hegedűre, nagybőgőre és énekre; morva halálballadák a korai számítógépes játékok grafikáját idéző háttérvetítéssel. A komor témát rengeteg (fekete) humorral ízelte tele a játékmód, meg a háttérben futó minimál-rajzfilmek… Galgóczi Tamás barátom (a beszámolóját itt olvashatjátok), akivel az első sorból hallgattuk, nagyon szereti őket – van is mit szeretni rajtuk. Nem is hagytam szívesen a Kishallban őket – de muszáj volt, mert a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band közös produkcióját hallani kellett. Ez konkrétan egy tipikus 13 dudás egy csárdában eset volt, amit az összes résztvevő csurdig élvezett – naná, hogy mi, a közönség is. Iszonyúan ritmusos zenei kavalkád, egymásba szólózó jó értelemben vett zeneőrültek (másodszor együtt a színpadon!!); ez volt az egyik teltházas koncert, s mint ahogy utólag kiderült, lesz közös lemez, na ezt minél többen hallgassátok meg – nem fogtok csalódni benne… Jó volt látni, hogy mennyire megbecsült partnerei a klezmer vén rókáinak a mi fiatal (világsztár) zenészeink!



Az Autentic Light Orchestrába csak beleszagoltunk (utólag kicsit bánom, mert elég sokszor elővesszük itthon azt, ami a megosztón fenn van tőlük); de a Volosit és Lajkó Félixet mindenképpen hallani akartam. A Volosi úgy született, hogy a két komolyzenész tag meghívást kapott egy sátoros lakodalomba, ahol összebandáztak a népzenészekkel. Mutogatták egymásnak a játékmódokat, cifrákat, trükköket (gondolom én…), és ebből az egymásra csodálkozásból lett egy gyönyörű, kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló együttműködés. Meg kell mondjam, azzal együtt, hogy rajongok Lajkó Félixért és azért, amit képvisel, a becsatlakozása ebbe a játékos harmóniába egyszerre volt reveláció és ambivalens élmény. Mert a mi prímásunk ez esetben egy pillanatra se fogta vissza magát – így az addigi boldog együttmuzsikálás helyett a beléptétől fogva Lajkó Félix és (alkalmi) zenekara állt a színpadon… lehetett nagyon szeretni, csak nagyon nem ugyanazért, mint előtte magában a Volosit.

Ami ezután következett, az sokáig billegett a befogadhatóság szélén, amíg aztán meg nem értettem, mi történik. Cristophe Chassol a bevezetőben köszöntötte Bartókot, úgymond az egyik istenét – és amit a világ számos pontján gyűjtött filmrészletekkel (úgymond gyűjtött megőrzendő értékeivel) művel, ahogy zeneművet épít a képek és hangok köré a billentyűkön dobos társa figyelmes kíséretében, az konkrétan mágia. És valóban Bartók-i, az attitűdje mindenképp. Amikor az első, madárhangokra komponált (zseniálisan megvágott) filmképi futamok mögül egyszer csak előbukkant a madárhangokat utánzó ember a filmfelvételen, akinek a füttyére és magyarázatára a fülünk hallatára született meg a teljes értékű improvizatív kompozíció… Ultrascore-nak hívja a műfajt a srác, fantasztikus amit csinál, fantasztikus volt élőben hallani (egy változatát - minden születés más… - ideillesztem).


A pénteket a Mookomba koronázta… Egyszerűen nem volt erőm, hogy a két DJ, Makossa és Megablast produkciójára átszakadjak belőle – telilakták a fülem… Ezt megint csak hallani kell, az afrikaiakat általában egyszerűen hallani kell és kész. Az valami hallatlanul ironikus, hogy a kihallható fájdalom, az olykor nyers, tapintható mozgalmi-politikai üzenet fölött-alatt-körül milyen színgazdagsággal lüktet az életöröm! Az urak zimbabweiek, de oda nyúlnak a világ zenéibe ahova csak akarnak, olyan boldog gátlástalansággal, hogy komolyan mozgáskorlátozottnak kell lenni hozza, hogy ne akarj moccanni a zenéjükre.


Szombat

Végül úgy alakult, hogy szombaton a hat fellépőből érdemben csak hármat hallottam – mert teljes figyelmet követeltek. Az Oratnitzába csak belehallgattam (remélem lesz még alkalom… enyhén beteg keverék) a Kal pedig a legvégén nem talált rajtam a zöldfoki szigeteki csodacsajszi után fogást. Ez van… de menjünk sorjában.

A kezdetek súlyos (halálos) mélységeit ezúttal Pere Martinez és az Aurora szolgáltatta – finoman elemelt spanyol flamenco, dobogó lábával tökéletesen ritmust lekövető flamenco-táncossal, és azzal a kegyetlen férfifájdalommal a kitartott hangban. Kicsit elgondolkodtam rajta, miközben ezeket a pontos „itt vagyok” gesztusokat láttam a nem kicsit kivagyi táncban erre a nem kicsit kivagyi zenére, hogy jobbára ott születik a halál (fenyegetése, kísértése, lehetősége) körül olyan intenzív kultusz, ahol annyi konvencióval bástyázzák közül a szerelmet, hogy már képtelen csak úgy, spontán megszületni. Egyébként sűrű, teljes élmény voltak, alig bírtam otthagyni őket…

De muszáj volt. Mert kezdődött a Yallah Bye – azaz Jahwar és Mitsoura Mónika koncertje, ami egyébként szétragyogta a szombatot! Jahwar és az a máshonnan alapjából ismerős, az Atlasz-hegység oldalában kinövő, erős ritmustörzseken csücsülő zenéje önmagában megérne egy misét (csak akár az, mit csinál másképp a zenészeivel, mint a számos nagy előd…); de amit Mónikával együtt műveltek, az mindent felülírt. Én nagy tisztelője vagyok az Ando Drom zenészeinek, a hazai szcéna legnagyobbjai közé tartoznak, de amit ezek a srácok itt a régi kedves dalokkal műveltek Mónika alá, arra nemigen vannak szavak! Aztán a saját közöseikben a két énekes olykor komplett intim házastársi veszekedést énekelt nekünk a dalba, számon kérő férfival és flegma nővel – és volt hogy a szeretet annyi fájdalmát öntötték ránk együtt is és külön is, hogy a könnyem is kicsordult (került fel ez meg az, az egy szem szelídség mellé, amit először láttam a megosztón fenn tőlük, az ezer színükből – ezt azért iderakom…)


S mindez után: Lura. Ez az este a pici de erős nők parádéját hozta – a zöldfoki szigeteki nagyasszony, Cesaria Evora nyomán talán legnagyobb léptekkel Lura jár; de sokkal többet mutatott meg abból a számos színt és ízt hordozó birodalomból, mint a MÜPA színpadán Palya Bea mellett oly kellemes meglepetést okozó Mayra Andrade. Akkor írtam és nem cáfoltak: Mayra annak a zenekontinensnek inkább egyfajta undergroundja, határokat járó szabad lélek – míg Lura inkább a fősodor. Jelzem, ez itt egy pillanatra se jelent értékítéletet is, a minősége mind a kettőnek megkérdőjelezhetetlen. Lura megtáncoltatott és megénekeltetett bennünket, minden szinten bevonni szeretett volna – sikerrel. Tényleg nem csoda, hogy nem volt kedvem-fülem-szívem aztán a nyers, punkos Kalhoz (meg fáradtam is, na, még az ilyen habzsizó természetnek is sok ennyi befogadnivaló…)


Vasárnap

Az utolsó napi elmélyülés Boris Kovactól és kvartettjétől érkezett – ez a szerb férfi olyan szelíd erővel siratta el a hazáját, meg ami ott az utóbbi időkben történt… a közelmúlt traumái, a jelen feszítő ellentmondásai – és valami elmondhatatlanul vigasztaló, simogató erő, ami áradt belőle. Mintha minden ellenkező tapasztalt és előjel ellenére – mintha még mindig hinne bennünk, emberekben, hinne a zenében… úgy, hogy időnként a legdurvábban töreti meg a dobbal a harmóniát, úgy, hogy belehallod a fegyverdörgést is, belehallod a visszavonhatatlant. Nehezen szakítottam el magam ettől a hangulattól, mert engesztelt.

De el kellett szakadnom, mert konkrétan szerintem az életben többet nem hallgathatom meg, mint kezd néhány fiatalabb kori kedvencemmel a maga értelmezésében Shefita. Tüneményes kis zenebohózat, ahogy ott illeg a (muszájból, ám királynői grandezzával kézben tartott) botjával a dallamokra. Ethno-pop, olvasom, ezt műveli Radioheaddel, meg Nirvanaval, belecsavarja zsidó és arab népi hangszerek kereteibe az egykori lázadást – de valóban zenebohóci módon, egyszerre megtisztelve és kinevetve az eredetit, az eredeti világfájdalmas attitűdjeit. A kisasszony tükröt tart a maga teljes kiállásával, a remek zenészekkel, akik tényleg képesek a szeszélyei szerint működni, felejthetetlen… (tessék, egy kis ízelítő belőle...)


Mint ahogy hordozom majd a Volt Vokálban hallott hallgatósokat Lakatos Mónika és Rostás Mihály „Mazsi” előadásában… mennyire jó volt látni, hogy kicsi lett a terem. Hogy alig fértünk, hogy nem volt elég szék. Mennyire jó volt hallani ezeket a dalba csomagolt bocsánatkéréseket… valahol mélyen elgondolkodhattam a hűtlenségeinken (holott máshogyan hordozom, mint könnyen csábuló embertársaim…). Ezt nem tudom szavakkal megköszönni. Mert nem először érzem úgy, Lakatos Mónikát hallgatva, hogy valami helyettem történik, hogy az én némaságom is megtöri, amikor énekel, és még nagyon sokszor szeretném ezt érezni…

Csak éppen megkóstoltam a Malabi Tropical-t (sajnálom is…), de mennem kellett. Mert akárhogy is, de ha itthon Transglobal Undergroundra moccanhatok, azt nem hagyhatom ki. A Fanfara Tiranával és Harcsa Veronikával együtt színre lépő veteránok szépen öregszenek… Bár azt meg kellett állapítanom, hogy ezeket a tiranai harsonásokat úgy amúgy egyedül is szívesen hallgatnám (mondható, hogy már ezért megérte). Harcsa Veronikáért meg úgy ahogy van, rajongok – és a Play me még mindig egy telitalálat az érzékeimnek, pláne ha Hamid és a tiranaiak pörgetik alá az alapokat.

Azt hittem, ezzel kész… minden előzetes várakozás nélkül mentem fel a Kishallba Al Javalára – német klezmer-balkán-ska… ja. Aztán az este egyik nem várt meglepetése lettek, a két szaxi, gitár, két dob (meg szájdobolás didzseriduba; konkrétan nem gondoltam, hogy ennyire perverzen jó lehet…). Vittek könnyedén, megint a boldogságba. Olyan könnyedén, hogy el is dőlt – már nem megyek le dél amerikai pol-beatot hallgatni, úgyhogy az Amparanoia kimaradt… 

Összességében igen jól szervezett, erős program lett az idei Ritmo. Maradjon hagyomány… meg az is, hogy ott vagyok rajta.


2017. október 23., hétfő

A régi város (Manchester by the Sea) - film

Lee Chandler kénytelen hazaköltözni a régi városba – mert meghal a (ritka szívbetegségével sokáig küzdő) bátyja, és őt nevezi ki a kamaszfia, Patrick gyámjának. Lee Chandler kénytelen volna hazaköltözni, a helyre, ahol biztosan nem kap még egy szutyok gondnoki munkát se. A helyre, ami emlékszik rá, ahol egy feldolgozhatatlan tragédiában egykor megdermedt benne minden. Lee Chandler kénytelen volna hazaköltözni, mert a bátyja, Joe így rendelkezett, mert így szeretett volna ezen a dermedtségen valahogy (a halálában is…) változtatni. És Lee Chandler ezt meg is próbálja.

Sokkal többet nem szabad elárulni erről a filmről. Sajátosan kegyetlen (időre ügyesen fittyet hányó) logikai rendben épít fel egy történetet, a feloldozhatatlanságról. Olyan képsorokkal, amik hetekkel később is az eszedbe jutnak. Nem gondoltam volna, hogy valaha is látok egy ennyire jól megválogatott filmes eszközökkel készült filmet – ami nem lesz film, abban a szokott értelemben, ahogyan várnánk: egy pillanatra se lesz álomország pátosza. Nincs benne hamis hang.

Kenneth Lonergan a saját forgatókönyvét vitte filmre – minden porcikájáért felel is. Filmes eszközökkel dolgozik – de ezekkel a megszokott (valahol általunk el is várt) momentumokkal nem úgy gazdálkodik, ahogy a filmipar kis- és nagymesterei. Sokszor jelenetre pontosan felépíti azokat a nagy érzelmi csomópontokat, amikkel egy társadalmi drámában Hollywood általában operál. De ezekben a csomópontokban aztán élő figurák szomorúan élő reakciói jelennek meg előttünk; minden, ami megjelenik előttünk, attól üt szíven, hogy egyetlen esetben sem kerekedik ki teljesre a klisé. Érdemes figyelni a kísérőzene-használatát, egy-egy ilyen (filmipar által generált) várakozásunk hogyan támogatja meg a szokottan nagy ívű zene – hogy aztán azon a ponton, ahol megmarad a hitelesség, megtörjön, beletörjön a valóságba, legtöbbször elfulladjon a csendben, ami Lee tehetetlenségéből árad.

Hiszen a klisé valójában a csinnadrattával körbepuffogott közhely. Viszont Kenneth Lonergan szerintem pontosan tudja: valójában a közhelyszerű az, ami ezer apró eltéréssel folyamatosan történik velünk – az életünk ilyen értelemben tényleg közhelyes. Így próbálunk engesztelni és engesztelődni, így szeretnénk… és van, amikor így nem vagyunk rá képesek. Ez az egyik sajátos véglet, ahonnan a történet szereplőket láttatja: egészen hihetetlenül hétköznapi mer lenni egy halom olyan jelenetben, ahol a film általában harsányabb – és bátran harsány ott, ahol a film általában szívesen szenveleg. Egy élet egyszeri, szomorú szenzációja által kiváltott dermedtség így lesz szinte hétköznapivá – és egy életéhes kamasz sajátos, beletörődő, szinte elfojtás-mentes gyásza így lesz játékos, szívbemarkolóan laza; mondjuk ki: szenzáció.

Egy ilyen rendezői bukfenc rengeteget bíz a színészekre – és itt senki nem okoz csalódást. Casey Affleck teljesen megérdemelten gyűjtötte ezért a szerepért be az Oscart, és az utolsó statisztáig (aki amúgy maga a rendező) mindenki tartja vele ezt a kegyetlenül gyilkos lépést. Az egykori feleségek, a báty, a barátok – de főleg Patrick szerepében Lucas Hedges (utólag esett le, hogy láttuk már filmen, hogy ő volt a Holdfény királyság cserkészcsapatot eluraló, irritáló motoros sráca…). Traumákról beszélni képtelen, szűkszavú emberek őszinte gesztusait látjuk tőlük, az egymással való sajátos vívódás, az apaszerep és a fiúszerep másképp-felvételét (nagy úr a kényszer…), rengeteg képbe oltott, őszinte humorral. Ez egy olyan film a feldolgozhatatlanságról, amin időnként őszintén nevethetsz is. Milyen érdekes – az egész elmesélt ettől a szívbe markolóan szenzációs humortól csak még inkább valódinak tűnik.

Szerintem még nagyon sokáig eszembe jut az a megszólíthatatlan figura, bárhol egy bárban, aki részegen is csak azt várja, mikor köthet bele valakibe – hogy leverje rajtuk azt, amit (ha hagyná magát érezni) lehet, az egykori barátain szeretne leverni. Aki egy giccshatár felé ezerrel robogó érzelmes jelenetet állít meg azzal, hogy elmondja: nem érez semmit. Nem tud érezni semmit. Aki nem érez semmit, attól hiába kérsz az elszenvedett bántalmakért bocsánatot. Kicsiben ismerem ezt az érzést. Amikor meghalt az apukám, nem akartam érezni semmit – azaz a semmit nem akartam érezni, ott, az apukám helyén. Ezért értem, mit él át Lee, mit él meg teljesen másképp Patrick, milyen lelkiismeret furdalásokat és félelmeket hurcolnak a szereplők. De tudjátok mit? Szerintem ez a film a veszteség átélt tapasztalata nélkül is megérezteti, milyen átélni (vagy mennyire lehetetlen valójában átélni) a veszteséget.

Mert valóban van, ami feloldozhatatlan. A filmipar számos gyönyörű próbálkozása szól arról, hogyan bocsássunk meg másoknak és önmagunknak – a legszebb történetei szólnak arról, hogyan engesztelődj, hogy élhess. Pont ezért: örülök neki, hogy ezt is megfogalmazta valaki. Hogy olykor (sajnos talán: gyakrabban) ez csak egyetlen, senki más által észre nem vett mosoly erejéig sikerül.


2017. október 20., péntek

Rohinton Mistry: India, India – A Fine Balance

Kényes egyensúly…

Mennyire más ez a cím, ugye? Rohinton Mistry nagyregénye az egyik legfájdalmasabb félrepozicionálás, amivel az elmúlt években találkoztam. Nézzetek csak rá erre az egzotikus-romantikusra hangolt borítóra, meg a jópofáskodó címre. Mit várnátok? Emlékszem, amikor megjelent, 2007 táján, a fátyolos romantikusok robbanása idején, nagyjából bármit el lehetett adni egy kis keleti egzotikummal. Az Ulpius meg élen járt ebben, naná. Mistry könyve is szépen illeszkedett a sorba. Hogy nem volt akkora siker, nyilván annak köszönhető, hogy aki leheletfinom keleti romantikára vágyott, kétszáz oldal után félredobta (mint az én példányom előző tulajdonosa, aki épp eddig jutott). A valódi közönségéhez meg vélhetően nem jutott el, köszönhetően a félresikerült kiadásnak. Anno hegyekben állt a raktárakban – hogy mi lett a sorsa az Ulpius szétesése után a több raklapnyi könyvnek, ki tudja. Ma meg alig lehet hozzájutni antikvárban, pedig… Ha az olvasók tudnák, mi ez, lenne rá kereslet. Megérdemelné, hogy rátaláljon egy új kiadó és méltó köntösben, alaposan kozmetikázott fordítással újra piacra dobja. (Most látom, hogy Mistry másik három könyve is megjelent magyarul – sajnos egyik sem kapta meg a méltó körítést.)

India legújabb kori történelme jószerivel ismeretlen az európai olvasó számára – hisz mit tudunk mi valójában Indira Gandhi miniszterelnökségéről és az általa bevezetett Szükségállapotról? Nálunk (és szerte a „művelt” nyugaton…) India modernizálódásához kötik a nevét – ám a modernizáció áráról hallgatnak a történelemkönyvek. A nyomortelepek Indiája, a máig élő kasztrendszer Indiája, a vallási villongások Indiája, a túlnépesedéstől fuldokló India rejtve marad előlünk. Ami elfedi: a misztikum, a nyomoron átívelő életszeretet, a színek, ízek, dallamok forgataga. A valós nyitás a nyugat felé, a lassú modernizálódás, az olcsó, de eszes munkaerő, az indiai IT szakember, aki a vonal túlvégén bejelentkezik. Bollywood remekei az összes színes klisével. Az ízig-vérig feelgood Gettómilliomos, ami szentimentális mesét rittyent a gyerekeket megvakító koldusmaffia és a szarban turkáló utcakölkök köré. De mi van a mese mögött?

Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót. Bosszantja az én oly civilizált európai szemem, amikor a csecsemőként megnyomorított koldus jótevőjeként csodálja a szerencsétlenjein élősködő Koldusgazdát? Hogyne. Földhöz tudnám vágni a könyvet az egyik oldal kegyetlensége és a másik egetverő ostobasága miatt. Ugyanakkor ott van, mindig ott van az elképesztő életszeretet ami még ezeknek a legnyomorultabbaknak is felragyogtatja az arcát egy jó szóra – amit mi oly könnyen dobunk el magunktól. Hogy lehet, hogy képesek elviselni? Hogy lehet, hogy továbbmennek, próbálkoznak, hisznek benne, hogy lehet jobb, amikor újabb meg újabb megnyomorító (szó szerint) pofonokba futnak bele? Hogy nem dobják el maguktól az életet? Miért ragaszkodnak hozzá? Mi ez az irtózatos életszeretet, ami hajtja őket? Miféle hit képes erre? Több száz oldalon keresztül elmélkedsz a roppant civilizált, roppant európai, misztikumtól fosztott nézőpontodból – aztán akkora pofont ad a könyv az önérzetednek, hogy a fal adja a másikat.

Díná, a fiatalon megözvegyült varrónő, Mánék, a szépreményű főiskolás fiú, és a két kasztjából kitörő szabó, Ísvar és Ómprakás története valóban döbbenetes erejű, örökérvényű történet egymásrautaltságról, barátságról, emberségről, arról, hogy felül lehet és felül kell emelkednünk önmagunkon, hagyományokon, kaszthatárokon, törvényi és önkényes előítéleteken, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltón éljük életünk. Nem külsőségekben. Nem a társadalom által jóváhagyva. Nem sikerekben gazdagon. Hanem ahol igazán számít: ott benn. Ahol a szív, lelkiismeret, tudat, hit lakik. Ahogy tetszik. És persze történet arról, hogy nem mindenkinek sikerül. Hogy aki a legsikeresebben menekül ki a saját korlátai közül, az tudja a legkevésbé elviselni, mivé lett. Hogy nem tudod, mikor szakad el a szál, ami megtartja az egyensúlyt.

Súlyos témái és döbbenetes ereje ellenére egyáltalán nem olvasópróbáló regény. Kifejezetten olvasmányos, gyorsan fogyasztható, valójában roppant szórakoztató mű. Mistry élvezettel mesél: az első kötetben a kényszerű egymásra találással párhuzamosan ismerjük meg a négy főszereplő és családjuk életét, múltját, traumáit – kis szigetek ezek a mesék a hömpölygő történetben. A tragédiák ellenére sem nélkülözi a humort, ami itt nem divatosan ironikus, sokkal inkább vaskos és élettel teli, miként egy falusi kocsmában – és a szeretetet, ami évtizedes sértettség ellenére is összefűz testvéreket, ami hajtja a nagybácsit, hogy életét arra áldozza, hogy kárpótolni próbálja unokaöccsét, akinek kivégezték egész családját, ami vallási ellentéteken keresztül egy életre adósává tesz annak, aki megmentette az életed. Ami viszont egy morzsányi sincs benne, az a szentimentalizmus. Mistry nem ad kibúvókat. Nem rejti fátyol mögé a borzalmat. Nem segít eltávolodni az olvasottaktól. Nem hat meg. Zsigerekig hatol, olyan fullasztó, döbbent csendbe burkol, ami után nincs feloldozás. Nem tudsz sírni a könyvön – csak a néma düh van és alkattól függően a tagadás. Mondhatod magadnak, hogy ez csak fikció. Hogy ilyen nincs is. Menekülhetsz a biztonságos kis világod falai mögé. Ha ezt akarod, Mistry nem a te íród. Iszonyúan felzaklató, zseniális, de borzalmas olvasmány. Ami után azonnal olvasnám a szerző többi művét.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Csikós András

2017. október 18., szerda

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Mintha az írót ez az eldugdosott „mindennek a vége” érdekelné, az ellentmondások, önmegvezetések és kegyes hazugságok útján járó emberek útjának vége. Ettől volt annyira szívet tépő a Tirza (máig érzem…) és ettől volt szinte elviselhetetlen A betegség nélküli ember – hogy a végét járó emberség útján járó emberek rajzában a magam útjának (lehetséges…) végére ismertem. Ez a maga szigorát el nem eresztő holland író mindig megkínoz a szavaival – de mindig megköszönöm neki, azzal áltatva magam, hogy tanulok belőle.

Most egy elképzelt Dél-Amerikába utaztat – egy elképzelt demokratúra elképzelt gyermekének életpályarajzát követi a túra. Megnézhető közelről nézve, olykor túl közelről nézve, olykor szinte elveszve a részletekben. Így szól az első fejezet, a Lányszöktetés első mondata: Lina Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt. Anthony őrnagy, aki a gyanús elemek letartóztatását foganatosította volna, a menet közben félrecsúszott akció végén örökbe fogadja a foganatosítás egyetlen túlélőjét: Linát. Ez a regény az első pillanattól morbid táncot lejt a hiteltelenség szakadékának szélén, így, ahogyan a fejezet címe, az első mondata és annak kibomló értelme táncol az olvasó idegzetén. Folyamatosan belenghet az érzés: ahogy Móricka elképzeli… ahogy Arnon Grunberg elképzeli azt ami egy sűrűn diktátorjárta kontinensen történt, éppen történik és történni fog. Holott valójában nem ezt képzeli el – valójában minden apró, művinek tűnő elemnek időn kívüli jelentőséget ad, hogy minek a vetülete.

Mert Anthony, a felesége, s a tábornok művilága az adott helyen (s a regényi kereten) messze túl mutató kultúratükör. Ide fonnyad a kultúránk – és csak a fonnyadás módja különböztet. Indokolatlan, betáplált vágyakká fonnyad, az elit identitászavarává, amely mintakövetésnek hiszi a kultúrát, lózungokba foglalható közönynek, ami nem rezeg együtt a történttel – hiszen alapjában történtetne inkább, csinálná a történetet. Alapjában a világot törné egy örökölt, s az öröklés közben letörő darabkáit hullató mintába – ide roskasztva az alapfogalmaink, mint a család, a közösség, a nemzet; letörő darabkáit hullató csorba cseréppé használva bármilyen közös keretet. Apró, megszállott mozdulatok hisztériája: ez a mai elit kultúrája világszerte; nem véletlen, hogy egyre kifinomultabb mámorokba menekülnek, extrémsportoktól a magamutogatásig. Ez az egyik pólus – és a másik ennek ugyanennyire színszegény komplementere. Mert a Karnagy első pillanatra tipikusan dél-amerikai forradalma (túl azon, hogy valójában ugyanaz a fáradt, kiürült rutin, mint az érem másik oldala) a kapaszkodók hiányában önkéntelenül kialakuló mítoszokat is megfojtja – mert a mítosz helyén ül, a maga pöffeszkedő hullájával, maoizmusával és sztálinizmusával, ezzel az eltakaríthatatlan zombival ül a mítosz helyén. Pont úgy, ahogy a fanatizmus ül a vallás helyén az iszlám radikalizálódásában. Pont úgy, ahogy a világon bárhol ül a kultúra sorvadtával megszülető mítoszok lehetőségén valamilyen (naivan vagy pragmatikusan létrehozott) kreálmány.

Mert ez az elképzelt Dél-Amerika a mi egyik lehetséges (valóságos) jövőnk. Megnézhetjük, hova nő Lina a kultúra foszlása, a mítosz foszlása közben – megnézhetjük hova ürülnek szellemi és testi értelemben a gyerekeink. Család helyett, haza helyett - működtetett, élő értékrendek védőhálója helyett - egy minden lépésével egyre kiábrándultabb világ által örökbe fogadva. Nagyon keserű könyv ez, olykor szinte tankönyvi módon végigvett balgaságaink elképzelt (a valóságosnak tűnés gesztusáról olykor tudatosan lemondó) katalógusa. A kiürülést viszi végig Lina élettörténetének sajátos vázlatán át. Nagyon ritkán szorul el a saját torka akármilyen empátiától – a mesélő végigviszi ezt a kilátástalanságig feszített hangot. Úgyhogy amikor az olvasása megkínoz (mert ebben a távolinak tűnő lehetőségben a saját életemben dúlni óhajtó kultúra- és mítoszfoszlásokra ismerek), mindig arra gondolok, milyen kín lehetett megírni ezt, így, ennyire kiábrándultra és kilátástalanra, hiába lebegtetett reménnyel. Felmérve (elismerve?), hogy hozzánk hiába jön el az angyal. Csirkemód kopasztjuk a szárnyait, amíg a hús éhségévé nem válik a reménytelenségben, amit kultúránk és mítoszaink roncsai közt olyan nehezen vallunk be magunknak. Mindig erre gondolok – igen, jelenidőben. Ez is egy befejezhetetlen olvasás – avagy jelenleg nem látszik a vége, hogy mikor csukom be és teszem le ezt a rólunk ennyi rétegével szóló könyvet. Ennek ellenére (avagy éppen ezért) szívből ajánlom mindenkinek.


Kiadó: Gondolat
Fordította: Balogh Tamás és Wekerle Szabolcs

2017. október 16., hétfő

Rövidre vágva # 18 – Filmes vegyes

Azért nem csak régi kedvenceket nézek újra mostanában, lásd Négy esküvő és egy temetés, néha beakadnak friss filmek is. No nem filmes újságírósan friss filmek, azaz heti bemutatók, hanem nekem friss élmények. Ilyen ez, az engem érdeklő könyvekkel is alig tudok lépést tartani, nem hogy filmekkel és sorozatokkal. Nézzük, az elmúlt hetekben mely nemannyirarégi filmek okoztak kellemes meglepetést…

Viktória királynő és Abdul

Eleinte eléggé idegenkedtem tőle, mert Judi Dench nekem Meryl Streep-kategória: annyira erősen rányomja a saját judidenchsége bélyegét minden alakítására, hogy bármennyire jó színésznő egyébként, nem tudom függetleníteni tőle a karaktert. Aztán egy jóbarát, aki mindenmániás, ami angol, történelmi és kosztümös, rábeszélt és nem bántam meg. (Azzal együtt sem, hogy ezúttal sem tudtam Viktória királynőként tekinteni a főszereplőre, ő Judi Dench királynői kosztümben – fogalmam sincs egyébként, ez mitől függ, de örök példám a zseniális Helen Mirren A királynőben, aki nemhogy nem helenmirrenkedik abban a filmben, hanem ő maga II. Erzsébet, annyira, hogy azóta is az ő képe ugrik be a valódi uralkodó helyett.) Maga a film egy bájos (bájosan régimódi) történet Viktória uralkodásának kései éveiről, amikor az idős, magányos, házsártos királynő, aki mellől kivesztek valódi emberi kapcsolatai (vagy maga marta el maga mellől őket), váratlan és botrányos barátságot köt egy fiatal indiaival, akit a vakvéletlen sodor a királyi udvarba, hogy átadjon egy jubileumi érmét India meghódítójának. Az a film szerencséje, hogy az összes klisét annyira profin és olyan szerethetően viszi vászonra, hogy nehéz rá haragudni – még akkor is, ha nem csak kiszámítható, de nyíltan célozza a könnyzacskókat. Nemhiába, Stephen Frears továbbra is több mint tisztességes iparos és nagyon ért a kosztümös emberi drámákhoz. A legemlékezetesebb pillanatai a királyi udvartartás karótnyelt, áskálódó, idegengyűlölő, sznob tagjainak parodisztikus jelenetei mellett azok, amelyekben a királynőről lehull a máz, és előkerül az ember: akit senki sem mer már megközelíteni, épp ezért az első őszinte emberi reakcióra lecsap; aki papíron a fél világot uralja, de birodalma nagy részéről alapvető ismereti sincsenek, nemhogy kóstolta volna a helyi ételeket (mangó!), pláne beszélné a nyelvet; akit már a saját fia is temetne, hisz hatvan felé még mindig trónörökösnek lenni, hát… (reméljük, Károly herceg nem nézi meg a filmet). A történelem nem engedélyez happy endet, a keserédes finálé ráadásul fájó áthallásokkal bír jelenünkre, ám ettől még ez a film nem több és nem kevesebb, mint egy újabb bájos életkép Anglia újkori történelméből. Igazából bármennyit elnéznék ezekből.

Vadon

Amikor a könyvet olvastam, folyamatosan hezitáltam, kell-e ez nekem filmen vagy sem, aztán azzal fejeztem be a posztom, hogy bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám. Nem is vártunk sokat vele, megnéztük és azt kell mondjam, minden egyszerűsítés ellenére és azzal együtt, hogy komplett szálak maradtak ki, egyike lett azon ritka eseteknek, amikor az adaptáció önmagában jobb, mint az eredeti. Mielőtt bárki fejemet veszi, szögezzük le, nem azt mondom, hogy Cheryl Strayed nem tudja jól a saját sztoriját – de ha a két különböző alkotást a saját műfajának szabályai szerint ítélem meg, arra jutok, hogy a Vadon film jobb film, mint amennyire a Vadon könyv jó könyv. Ami durván fogalmazva egyvalaminek köszönhető: a filmet jegyző Jean-Marc Vallé (Hatalmas kis hazugságok, Mielőtt meghaltam) sokkal jobb rendező, mint amennyire Cheryl Strayed jó író. Az összeomló élete elől meggondolatlanul a Pacifikus Túraösvényre menekülő Cheryl túráját pont azzal az érzékenységgel ragadja meg, ami a bulvárosra hangolt írásból hiányzott (önéletrajz ide vagy oda): ahol kell, elemel, elmosódó emlékfoszlányokban beszél a zavaros, drogmámorba és önmarcangolásba fúló múltról; ahol kell, eltávolít azzal, hogy Cheryllel együtt mi is megvetjük korábbi önmagát; ahol kell, zsigerekig hatol a kimondhatatlan gyász egyetlen üvöltésbe sűrítésével. Reese Witherspoon pedig kurvajó, nem véletlen, látszik, hogy szerelemgyereke lett ez a film.

Bridget Jones babát vár

Na, ha valamivel, ezzel aztán szkeptikus voltam (igen, úgy tűnik, én mostanában mindennel az vagyok…). Eléggé elfogult vagyok Bridget Jones történetével, leginkább az első kötettel – már a másodiknál is rezgett a léc a thaiföldi kalanddal, a folytatásokat meg a legnagyobb jóindulattal sem tudom többnek értékelni, mint újabb és újabb bőrlenyúzásnak; de amit Helen Fielding a könyveiben művel, még istenes ahhoz képest, mennyire ordenáré mód elszúrták anno a Mindjárt megőrülök! filmváltozatát. Ezek után amikor meghallottam, hogy újabb BJ film közeleg, ráadásul nem az általam egyébként kb kedvelt harmadik könyvből, hanem egy köztes időszakról, akkor azt mondtam: nooo way! Amire csak ráerősített az előzetes, amit mintha a „hogyan tegyük még sokkal cikibbé az amúgy is ciki Bridget Jonest?” ötletverseny győztesei vágtak volna össze. Aztán persze megnéztem és egészen pozitív csalódás volt. Na még mindig nem az első film, de ez legalább vállalható folytatás. Annak ellenére is, hogy Colin Firth fájón megöregedett és karótnyeltebb mint valaha (nem baj, őt így is szeretjük), Patrick Dempsey pedig bár cuki, azért nem egy Hugh Grant. Viszont a poénok jó része ül, Bridget végre vállaltan önmaga, nem akar görcsösen megfelelni az anyja / az anyja barátai / a pasija / a női magazinok elvárásainak, magabiztos, sikeres, független nő. Aki persze követ el hibákat és még mindig átlagon felüli érzékkel csinál magából hülyét, de most már legalább kinézzük belőle, hogy a sok picsogás szüneteiben képes lesz megküzdeni a boldogságért. Megérdemli.

Kincsem

Na ezzel aztán pláne szkeptikus voltam :) A magyar szórakoztató filmekkel úgy alapból az vagyok, most tekintsünk el a filmfinanszírozás visszáságai és a magyar néplélek körüli nyavalygástól, az nem ennek a blognak a profilja, meg nem is értek hozzá. Tény, az idejét sem tudom, mikor mentem be utoljára egy multiplexbe magyar zsánerfilmet nézni. A Kincsem után viszont azt éreztem, hogy végre a szórakoztató filmek terén is elértünk oda, ahova a számtalan fesztiváldíjas alkotásunkkal a művészfilmek terén már rég, a sorozatokkal pedig az elmúlt években: simán találunk a kínálatban a nemzetközi kínálattal azonos színvonalú magyar alkotást. Ami után nem azzal jövünk ki a moziból, hogy „jó, kicsit olcsó, kicsit fáradt, kicsit amatőr, de a miénk” hanem azzal, hogy ez egy baromi jól megcsinált film lett, tökmindegy, hol készült. Herendi Gábor persze vérprofi, ezt már a Valami Amerika idején is tudtuk – ezúttal is sikerrel egyensúlyoz a klasszikus történetmesélés és a modern filmes eszközök, a magyar történelemhez ezer szállal kötődő, hazafiságra is játszó történet és az univerzális narratívák, a kaland és a romantika, a vígjáték és a dráma közt. A vágás, az atmoszférateremtés, a kreatív zenehasználat, a kosztümök, az elképesztő trükkök (és igen, annak a horribilis büdzsének a nagy részét a CGI vitte el…) mind kiemelkedőek. Nem tudom nem szeretni. Jó lenne, ha több ilyet látnánk!

A szépség és a szörnyeteg

És akkor utoljára írom le ebben a posztban, hogy ezzel is szkeptikus voltam :P Tavaly már írtam arról (tán a Hamupipőke remake kapcsán) hogy mennyire nem értem, miért érzi szükségét Hollywood, hogy élőszereplőkkel forgassa újra gyermekkorunk kedvenc Disney-meséit – hát, úgy tűnik, az én privát értetlenségem nem nagyon hatotta meg a stúdiókat, az a pár száz millió dollár, amit ezek a filmek összeszedtek, inkább, úgyhogy A szépség és a szörnyeteg sokadik verziója után már forog az élőszereplős Alladin is. Mi kell még? Az Emma Watson nevével fémjelzett legújabb Belle-sztori ahhoz képest, hogy újat aztán végképp nem tud mondani (gyakorlatilag kockáról kockára követi a rajzfilmverziót), aranyos szórakozás: a dalok még mindig szépek, a kastély félelmetes, a könyvtár lenyűgöző, a teáscsészévé változtatott lurkóért lehet izgulni, Gastont meg itt is képentörölnénk bármikor. A színészi alakításokat is pont annyira kell komolyan venni, amennyire egy élőszereplős Disney-rajzfilmtől várható: itt azért nincs Cate Blanchett, hogy mélységet adjon bármelyik karakternek. Emma Watson tökéletesen hozza a sárga báli ruhába bújtatott Hermionét, a Szörnyeteg már nem is tudom, ki volt, Luke Evans meg élvezettel mókázik Gaston szerepében. Az övénél csak a korszellemnek megfelelően elnőiesített segédje szerepe hálásabb – egy éneklős-kosztümös romantikus filmből úgyis mindig az jön ki legjobban, akin legalább lehet röhögni. Igazából nem kéne működnie a filmnek, mégis működik. Akkor is ha sokadszorra látjuk ugyanazt a sztorit. Ki érti ezt?

2017. október 13., péntek

Jennifer Egan: Szafari

„Szerintem a nénik soha nem a madarakat figyelték.”

Négy évvel az első olvasás után Jennifer Egan remekműve, Az elszúrt idő nyomában továbbra sem ereszt. Az azóta eltelt időben évente egyszer legalább kézbe ugrott, olykor végigolvastam, olykor csak kiragadtam pár novellát – jó ég, hányszor elhatároztam, hogy írni fogok a kedvenceimről, aztán ezzel is úgy jártam, mint a „most már aztán tényleg kéne írni a blogra erről meg erről meg erről is” jellegű elhatározások legnagyobb részével: nem lett belőle semmi. Pedig e tizenhárom novellából jó néhány megérdemelné, hogy külön-külön is kivesézzük őket, ahogy azt tettem az abszolút kedvenc Az arany-kúrával. Érdekes egyébként, hogy ahogy újra meg újra olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy sokkal inkább novellafüzérről beszélhetünk, mintsem regényről – persze minden olvasással újabb kapcsolódási pontok fedeződnek fel, mégis: minden önálló történet egyre kompaktabbnak tűnik az újrázásokkal. Valahol itt rejlik Jennifer Egan zsenialitásának kulcsa: elképesztő, mennyi rétege van ennek a tizenhárom történetnek együtt és külön is. Kis túlzással írhatott volna belőle tizenhárom regényt is. (Fussuk le a kötelező köröket: fájdalom, hogy Egantól azóta sem olvashattunk mást magyarul. De sajnos nem lep meg, hogy nem aratott elég nagy közönségsikert hozzá.)

Ha már említettem Az arany-kúrát, érdemes összevetni másik nagy kedvencemmel, a Szafari című novellával. Érdekes, hogy míg Az arany-kúrának meglehetősen plasztikus középpontja és jól körülhatárolható mondanivalója volt, a Szafari úgymond „lebeg a levegőben”. Jóval kevésbé ragad torkon, mint a kötet írásainak nagy része, nem vádolható különösebb direkt mondanivalóval, nem üt szíven egyetlen váratlan leleplezéssel sem – inkább azon írások közé tartozik, melyek a regény összekötő elemeit adják. Nem lendít előre, csak van – életképet ad a szereplők egy részéről. És közben jóízűen játszik ezzel az életképpel, lásd madármegfigyelő nénik és az antropológus doktorandusz erőltetett strukturális megfigyelései. Mégis, látszólagos jelentéktelensége (persze tanuljuk meg: Egannál semmi, egy árva vessző sem jelentéktelen) ellenére hatással van rám.  

Van benne egy nagy adag ártatlanság: ez köszönhető részben a gyerekszereplők világra csodálkozásának, mely felfoghatatlan tragédiákat (is) vetít előre (hopp, mégiscsak van itt szívenütés); részben a klasszikus kalandregényes körítésnek. A saját megszokott világukból kiszakított, különböző státuszú, életstílusú, értékrendű amerikaiak egy turistakönyvekbe illő afrikai szafarin ismerkednek a „másik” világgal. Gátlástalanul játszadozik velünk Egan, novellája valójában épp az az antropológiai esettanulmány, amit Mindy írhatott volna – nyilván kevésbé tudományos köntösben. „Egy-egy reggeli során, a forró feketekávétól feltüzelve Mindy egyenesen azon gondolkodott, hogy az újonnan szerzett ismeretei a társadalmi osztályok és érzelmi reakciók relációjáról bőven elegendőek lehetnének, hogy újraértelmezze Lévi-Strausst egy kifinomultabb, modernebb közelítésben.” Persze nem értelmezi. Mindy, a huszonéves doktorandusz, aki a negyvenes Lou partnereként belekóstol a luxusélet és gondtalan utazgatások világába – naná, hogy nem megy vissza a koleszbe a szafari után. Inkább dédelgeti majd élethosszig strukturális kielégületlenségeit.

Lou, a másik novellából megismert Bernie mentora, több írás negatív hőse, a szánnivaló zenei producer, aki számos feleség és hat gyermek után magányosan hal meg; Mindy, a leendő sokadik feleség, aki éppúgy nem lesz az utolsó, mint előtte már jópáran; Rolph, a dédelgetett fiúgyermek, akinek tragédiája előre látható; Charlie, a nőiségére épp ráismerő kiskamasz, aki az apa szeretője iránt érzett gyűlöletbe csatornázza bele összes bizonytalanságát: mind megérnének egy posztot (posztötlet a jövőre nézve: végigkövetni egy-egy karakter sorsát a széttartó novellák során). Ám mindőjüknél érdekesebb a csoportdinamika, ami megelevenedik a lapokon. Ahogy a közösen átélt kaland, a közösen látott majdnem-tragédia közösségképző (egyeseknél: identitásképző) erővé válik. Aminek köszönhetően húsz év múltán is egymásra ismernek a facebookon, hisz egyszer együtt éltek át valami rendkívülit. A családi kapcsolatok, félrelépések, szülő-gyerek ellentétek, álarcok tengerében Egan tollhegyre tűzi a rendkívülit, ami mentén hajlamosak vagyunk meghatározni önmagunkat. Érdekes gondolatkísérlet, de nem alaptalan feltételezés: egy világban, ahol mindenki trendin bizonytalan, rossz döntést halmoz rossz döntésre, ahol annyi mesterségesen generált kép, elvárás, hagyomány vagy tabudöntés mentén kéne meghatároznunk önmagunkat, kapva kapunk az első alkalmon, amikor valami igazán rendkívüli történik velünk; mert igen, végre itt van egy abszolút biztos pont, egy megkérdőjelezhetetlen, valós történés, nem holmi trenddiktálók által generált képződmény, hanem egy igazi, hús-vér oroszlántámadás, amit átéltem. Ami mutatja: éltem. (Hogy maga a támadás nem velünk történt, hogy a turistacsoportból csak páran voltak ténylegesen jelen, hogy gyorsan véget ért és túl nagy tragédia nem történt, az esetünkben jelentéktelen.)

Végül csak oda lyukadunk ki újra, ahová Az arany-kúra végén (ami nekem, most, itt meglepő, mert szándékolatlan – az írás önmagát írta ide): Egan itt is az emberit keresi. Tisztaságmánia helyett vért, verejtéket, könnyeket, tankönyvi leírások helyett őszinte reakciókat, szerepek helyett valódi kapcsolatokat. Azokat a dolgokat, amik mentén az agyonfilterezett facebook-profilunk mögül kikandikál az ember.

(Tényleg nagyon jó lenne ám olvasni mást is tőle magyarul. Ha egy regénye [tizenhárom novellája, ha úgy tetszik] ennyi gondolkodnivalót ad, mit tudhat a többi?)


2017. október 11., szerda

Négy esküvő és egy temetés - film

A nyolcvanas évek gyermeke vagyok, ergo a kilencvenesekben voltam tini, amikor Hugh Grant még nem önmagát parodizálta, hanem a mozivásznak egyik legmenőbb szépfiúja volt (amíg rajta nem kapták, hogy noha a kor egyik legszebb topmodellje volt a barátnője, egy lepukkant prostival kavart egy kocsiban – és akkoriban még ez számított celebbotránynak, ami manapság, a trashreality-k és milliomosfeleségek korában önmagában megmosolyogtató…); Andie MacDowell pedig nem a L’Oreal arcaként volt híres, hanem a filmipar egyik elsőszámú álomnőjeként. Ennek a multiplexek előtti kornak a gyümölcse a később az Igazából szerelemmel világhírűvé vált Richard Curtis zseniális vígjátéka, a Négy esküvő és egy temetés – amiről a nosztalgiafaktort lehántva is bátran kijelenthetjük, hogy minden újranézéssel csak jobb lesz. Ott van a helye minden idők legjobb romantikus vígjátékai között.

Bár imádom az Igazából szerelmet, a karácsonyi néznivalók kötelező darabja, minden alkalommal sírva röhögök legalább tizenöt momentumán (igen, most legszívesebben felsorolnám mind – megérne egy posztot ez is), újra meg újra rácsodálkozom arra, hogy a Négy esküvő… mennyivel finomabb. Tekintsünk el a „régen minden jobb volt”, meg a „persze mert Curtis is eladta magát Hollywoodnak” kötelező köreitől (amúgy az Igazából szerelem is ízig-vérig angol film) – sokkal inkább arról van szó, hogy a Négy esküvő… jóval hosszabban érlelt, letisztult, magabiztos alkotás. Olyan természetességgel mozog a saját, amúgy erősen behatárolt köreiben, ahogy csak egy bennfentes tud. Lehet, hogy Curtis pontosan tudja, milyen a Downing Street élete, de nem élt a Downing Streeten; míg az angol arisztokrácia esküvői közül jó néhányon megfordult (állítása szerint a film forgatásának idejéig több mint hetvenen) – ez jön le a vászonról, az érzés, hogy mintha az ember a haverjai mindennapjait filmezte volna le. És persze kikerülhetetlenül áthatja egy masszív adag távolságtartással elegy angol humor – ami nagyon hamar (nagyjából az első esküvő bevonulásakor) eldönti, kinek fog tetszeni és ki áll fel a képernyő elől elszörnyedve.


Szóval esküvők… Ahogy Charles mondja az egyik jelenetben: élvezzük ki azt, ami csak egyszer adatik meg az életben, hogy szombat van és nem kell esküvőre menni. Ezek az angolok mintha állandóan házasodnának. Vidéki templomok, felső-középosztálybeli és arisztokrata vendégsereg (akik közül jópáran valóban arisztokraták, akik belecameóztak a filmbe), szekérderéknyi kalapok, nyoszolyólányok, akiknek minden vágyuk, hogy végre marokra fogják a szerencséjüket, balul sikerült beszédek, otthon felejtett gyűrűk. Van, aki a villámcsapásra vár; van, aki csak szeretne valakit, akit nem utál; van, aki megtalálta a boldogságot; és van, aki epekedik, de hiába. Charles és legjobb barátai minden esküvő kötelező kellékei: a dilis húg, a siketnéma öcs, a hetedik leggazdagabb angol család szánalmas sarja, Tom és húga, a szarkasztikus Fiona, no meg Gareth és Matthew, az egyetlen boldog pár. Aztán egy esküvőn Charlie meglátja az amerikai Carrie-t és beüt a villámcsapás. Naná, hogy mindkettejüknek túl kell esni egy esküvőn (mással), mire egymáséi lesznek – különben hova lenne a kötelező bonyodalom.

Romantikus vígjáték a javából, a hangsúly mégsem ezen van – lehet persze izgulni meg drukkolni, de úgyis tudjuk, hogy egymás mellett kötnek ki. Sokkal, de sokkal fontosabb, amit a házasságról, a szerelemről és úgy általában, az emberi kapcsolatokról mond – hogy mindegy, milyen hagyományok, elvárások, törekvések mentén gondolkodunk róla, és milyen gátlások, félelmek, önbecsapások akadályoznak, a legfontosabb mégiscsak az, hogy legyen mellettünk valaki, akit tiszta szívből szerethetünk, és aki viszontszeret. Hogy elmondhassuk azzal az irritáló, iszákos, szeretnivaló vén mókamesterrel: valaha engem is imádtak. És miközben hatalmasakat kacagunk Fiona szemforgatásain és tipikus irritált vénlány megjegyzésein, szinte tapinthatjuk a fájdalmat, amiért nem őt szereti a kiszemelt és azt a szeretetteli barátságot, ami ezzel együtt összefűzi őket. Ez az igazán szép. Hogy bár a szerelem a válasz, van még mellette ezer érzelem, ami túlélhetővé teszi ezt az egészet: barátság, testvéri szeretet, összetartás. Jó értelemben bájos és életigenlő film ez. Miközben hatalmas adag irónival van bevonva.


Nem is lehetne másképp. Elég, ha a sebtiben összeszedett gyűrűkre gondolunk; vagy arra, hogy „Fiona lópofinak hív”; netán Gareth életveszélyes (és valóban) táncára a skót esküvőn – azt látjuk, hogy az élet legemelkedettebb pillanatait is sokkal könnyebb elviselni, ha az ember jó adag iróniával képes szemlélni a világot. Főleg, mert aztán eljön, mindig eljön a helyzet, amikor másképp nem is lehet elviselni. Máig nem tudom eldönteni magamban, vajon a Négy esküvő… vagy az Igazából szerelem temetésjelenete-e a szívszorítóbb.

Fele ennyire sem lenne jó a film, ha a minden egyes momentumában kiváló forgatókönyv mellé nem párosulna kiváló színészi játék. Hugh Grant a cuki középpont, Andie MacDowell meg a szívdöglesztő femme fatale, de érdekesebbek, akik körülöttük zsonganak, mindenekelőtt a csodás Kristin Scott Thomas, aki annyi visszafojtott érzelemmel és mesterséges hűvösséggel alakítja az esküvőkre szigorúan feketében járó Fionát, hogy tizenévesen rögtön kikiáltottam példaképnek. És persze nyúlfarknyi szerepben már itt is itt van Rowan Atkinson, akinek egyfelől a film legviccesebb esketését köszönhetjük, másfelől Fionával közös jelenetében szinte látjuk magunk előtt a tizenöt évvel későbbi Az eltakarítónő zseniális párosát (bírom az angolokat – a legtöbb filmben találhatunk ilyen szellemes oda-vissza utalásokat, melyeknek nyilván csak fele tudatos). Nehéz abbahagyni, mert tényleg minden momentumát imádom, tán az lenne a legegyszerűbb, ha ideilleszteném a teljes filmet, hogy nézzétek :) és nem csak ti, lányok, hanem ti, fiúk is – tán ez a leginkább pasi-kompatibilis romantikus vígjáték, amit valaha láttam. Némi anglománia persze nem árt hozzá, ahogy egy adag kilencvenes évek nosztalgia sem – főleg hogy ne kapjunk röhögőgörcsöt azoktól a ruháktól meg frizuráktól. Megyek is és beszerzek egy ilyen gigantikus kalapot…


2017. október 9., hétfő

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Amikor egy hete elkezdtem olvasni Kazuo Ishiguro legújabb, magyarul tavaly megjelent regényét, még nem tudhattam, hogy pár nappal később a Svéd Akadémia neki ítéli az idei Irodalmi Nobel-díjat – ennek köszönhetően a blog történetének tán legaktuálisabb posztját olvashatjátok ma. Hogy ez a véletlenek szerencsés összjátéka-e vagy véletlenek nincsenek is, azt mindenkinek saját belátásra bízom – én mindenesetre, annak ellenére, hogy idén teljes szívemből drukkoltam Margaret Atwood győzelmének, borzasztóan örültem Ishiguro díjazása hallatán. Nyilván tanulmányokat fognak megtölteni az okos irodalmárok arról, miért és mennyiben visszatáncolás ez az Akadémia részéről Bob Dylan tavalyi, máig vitatott díjazása után, de ez mit sem von le Ishiguro műveinek értékéből. Ugyan alapvetően nem hiszek abban, hogy ki lehet jelenteni, hogy valaki „megérdemel” egy irodalmi díjat, vagy sem, a japán származású, de ízig-vérig angol szerző művei kétség kívül méltók az elismerésre. És bár műfaji határokon táncoló legutóbbi műve nem ér fel két valódi remekműve, a Napok romjai és a Ne engedj el jelentőségéhez, a jellegzetes Ishiguro-i témák allegorikus fantasy eposzba bújtatott kifejtése fontos és jó könyv.

Nem kerülhető ki a kérdés, fantasy-e Az eltemetett óriás? Megjelenésekor övezte némi vita és máig zavarba hozza a fantasy-olvasókat és a szépirodalom-rajongókat egyaránt. Mintha fantasy nem szólhatna szépirodalmi mélységekben emlékezésről, feledésről, bűnökről és bűnbocsánatokról. Vagy mintha a szépirodalom nem élhetne az allegorikus mesék eszköztárával. Ishigurotól egyébként nem idegen ez a műfaji határokon táncolás, hisz a Ne engedj el is félig-meddig utópisztipus sci-fi – amellett, hogy eszköztárát és nyelvezetét tekintve kétségkívül szépirodalom. Végülis, ha még sokat rugózunk (kollektíven) felesleges műfaji kérdéseken, eljutunk odáig, hogy a Nobel-díj idén is merészen került odaítélésre: egy majdhogynem zsánerszerző kapta. (Azt hiszem, sikerrel illusztráltuk e vita totális feleslegességét és ostobaságát, lapozzunk is.)

Az eltemetett óriás az Arthur uralkodása utáni Britanniában játszódik – a törékeny béke éveiben, amikor szászok és britonok épp nem akarják halomra gyilkolni egymást talpalatnyi földekért. A béke ára persze súlyos: feledés átka ül a vidéken. Hogy minek köszönhető: a misztikus köd, a földek fölött portyázó sárkány lehelete, vagy egy varázsló átka hintette-e rájuk, nem tudni. De a népek felejtenek. Egymás ellen elkövetett vétkeket, mészárlások emlékét éppúgy, mint hogy merre indult a fiuk, amikor elhagyta faluját és idős szüleit. A kollektív felejtés áldása, mely lehetővé teszi az együttélést és az Arthur-i béke fenntartását valójában az egyén átka – hisz ki akarná elfelejteni legközelebbi rokonai arcát?

Axl és Beatrice, az idős briton házaspár semmiképp. Miután falujuk kvázi számkivetettként bánik velük, és sejtelmük sincs, miért, egy napon úgy döntenek, elindulnak és megkeresik régen látott fiuk – aki sejtésük szerint csak a szomszéd faluig ment. Ám ahogy vándorolnak a vidéken, egyre távolabb kerül – és nem csak a szomszéd falu, a fiuk emléke, arca, távozása oka, hanem a saját múltjuk is. Vajon miért bánik velük úgy a falu népe, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtek volna el? Mire utalnak az olykor fel-felvillanó emlékfoszlányok arról, hogy elhagyták egymást? Hogy lehet, hogy a lovag, akit útjukba sodor a balszerencse, valaki mást vél felismerni Axl-ben, mint akinek ő véli magát?

Axl és Beatrice középkori románca fantasy-keretbe oltott feledésregény – amin ugyan olykor lötyög a fantasy-köntös, cserébe ennek köszönhetjük Ishiguro gyönyörű allegóriáit. Hisz nincs itt semmiféle óriás – az eltemetett óriás valójában a szőnyeg alá söpört, feledni vágyott múlt, összes bűnével, sérelmével, bosszúvágyával. Vagy mégis? Hisz ahogy van sárkányunk, vannak ogréink, vannak tündérmanóink, úgy lehet óriásunk is a domb alatt – csakhogy nem számít. A lényeg úgyis az, ami bennünk van. Ami akkor is a részünk, ha emlékezünk és akkor is, ha nem. Érzések. Szeretet. Becsület. Béke. Számít-e hogy fantasy Az eltemetett óriás vagy sem? Csupán annyiban, hogy elhisszük-e, hogy a sárkány rabolta el az emlékeink vagy magunk söpörtük a szőnyeg alá őket a túlélés érdekében.

Ahogy korábban is oly sokszor, Ishiguro most is arról ír, milyen emlék-konstrukciók és emlék-hiányok mentén határozzuk meg önmagunkat. Noha archaikus nyelvezetével és mesevilágával, a kerekasztal lovagjainak utolsó túlélőjével, a Monthy Python-hőshöz illőn hibbant Gawain-jával, a sárkányharapta, de lovagnak készülő ifjú britonjával és a legnagyobb vész közepette is tankönyvbe illően hősieskedő szász lovagjával jó néhányszor tűnhet komolytalan mesének, valójában éppoly kíméletlen szembesítés önmagunkkal, önbecsapásainkkal és szilárdnak tűnő hiteink mögötti kisszerű választásainkkal, mint a Napok romjai. Noha feszegeti a műfaji határokat, és érezhetően élvezi, hogy dekonstruktív szerepben tündökölhet, Ishiguro a lényeget tekintve nem köt kompromisszumot: percre sem foglal állást a feledés áldás-átka mellett vagy ellen. Ahogy nyilatkozta, a balkáni háborúk adták a közvetlen ihletet – de meséje éppúgy értelmezhető bármely háború vonatkozásában. Hogy milyen sérelmeket feledünk el a túlélés érdekében, éppoly húsbavágó kérdés ma is a világ számos pontján, mint hogy milyen sérelmeket táplálunk évszázados távolból is, lehetetlenné téve a megbékélést… Nehéz nem magunkra ismerni Az eltemetett óriás hőseiben: úgy a kollektív emlékezet szintjén, mint személyes emlékeinkben. Vajon mi tisztában vagyunk azzal, milyen konstrukciók mentén vezetjük meg önmagunkat?


Kiadó: Európa
Fordító: Falcsik Mari

2017. október 6., péntek

Hatalmas kis hazugságok – sorozat

Lassan elmondható, hogy több jó sorozat kerül a tévéképernyőkre (meg az online megosztókra), mint ahány jó film a mozivásznakra – bármennyire is szeretné követni az ember, egyszerűen képtelenség lépést tartani velük. Az idei év különösen erős volt, nekem meg különösen kevés időm volt rájuk, de amire sikerült szakítani, az legalább megérte. Nem fogok mindenről írni, lesz majd szerintem egy-két ömlesztett poszt is, de azért van, amiről muszáj külön. Mint a Hatalmas kis hazugságokról (Big Little Lies), ami eddig az év egyik legerősebbje (nem teljesen véletlenül dobálták meg díjakkal az Emmy-gálán).

Az HBO hét részes sorozatának koncepciója sem nem új, sem nem túl erős: a csodaszép tengerparti kisváros, a kaliforniai Monterey iskolájában az első napon az egyik elsős bántalmazza a másikat, mire az anyukák annak rendje és módja szerint egymás torkának esnek. Kisvárosi titkok és elfojtások, mindenkinek van valamije, amit nagyon nem szeretne a többiek orrára kötni, mindenki szerepet játszik és persze mindenki meg van róla győződve, hogy az ő gyereke aztán sosem… Aztán kiderül, hogy nem csak a gyereke, de ő is, meg az apa is, meg úgy egyébként mindenki, aki él és mozog: hazudik, bántalmaz, zsarnokoskodik, gyilkosságot tervez, vagy csak menekülne a múltja elől, ami úgyis utoléri. Hogy hogyan jutunk el odáig, hogy az évad végi jótékonysági bálon valaki valóban gyilkosság áldozata lesz – ennek felderítése az évad feladata.

Trükkös a narratíva és pompás a megvalósítás: a gyilkossággal indítunk, de nem tudjuk, ki az áldozat és ki az elkövető; majd szép lassan vonódunk bele visszamenőleg a tanúvallomások nyomán kibontakozó történetbe. Ami ott indul, valahol azon az első napon az elsősök ostoba játszmáival. Ami persze vérkomoly, hisz a bántalmazásnak épp valahol hatéves korban kell gátat szabni – és amit minden, kivétel nélkül minden anyuka rosszul reagál le. És kezdődhet a Monterey-i szépek és gazdagok cicaharca, amiből sokkal komolyabb sorozat sül ki, mint gondolnánk.


Sok múlik a karaktereken és az őket játszó színésznőkön – akik itt bizony egytől egyig tökéletesek. A középpontban a minden lében kanál, egyfolytában zsizsegő, szervezkedő, mindenki életébe beledumáló Madeline (az energiabomba Reese Witherspoon alakításában) aki seperc alatt két táborra osztja az anyák seregét azzal, hogy a vélhetően igazságtalanul vádolt új fiú és jófej fiatal anyukája mellé áll az amúgy kisvárosilag megvetett és rettegett vádaskodó anyuka, a dúsgazdag és befolyásos Renata (Laura Dern – övé tán a legösszetettebb szerep) ellenében. Madeline legjobb barátnője a visszavonult ügyvédnő, a csodaszép és irritálóan boldog Celeste (az irritálóan tökéletes Nicole Kidman végre megint tud játszani!), aki ikerfiai születése óta a családjának él és többnyire csak várja haza folyton üzleti úton lévő férjét. Ők veszik pártfogásukba a frissen a városba érkezett egyedülálló anyát, Jane-t (Shailene Woodley, aki nekem kevés ebbe a szereplőgárdába, de tény, nem áll neki rosszul a szerep), aki súlyos titkot hordoz és fia megvádolása mellett azzal is szembesülnie kell, hogy fiatalsága és szegénysége okán a helyi anyukák többsége bébiszitternek nézi. Természetesen sodródik a „másik” oldalra Madeline első férjének új felesége, Bonnie (Zoë Kravitz csodásan bohém alakításában), akit az egyik oldal hivatalból utál, a másik meg hivatalból kihasználja ezt az utálatot. Így öten ugranak egymás torkának és rántják magukkal a fél kisvárost – férjeket, iskolaigazgatót, tanárokat, gyerekeket. Egyszerre nevetséges és riasztó, ahogy egymással versenyezve akarnak jobb és jobb partikat, kirándulásokat, jégrevünézéseket szervezni, miközben azzal láthatóan senki sem törődik, hogy valójában mi történik a gyerekek között. Vagy, hogy miért akarja a neten elárverezni szüzességét egy jó családból származó gazdag tizenhat éves lány. Vagy, hogy miért vásárol fegyvert Jane és mennyire gondolja komolyan, hogy megöli egykori bántalmazóját. Vagy, hogy miért jár folyton garbóban valaki a kaliforniai napsütésben.

A nevetséges felszín alatt ott forr a tulajdonképpeni konfliktus, ami elvezet a gyilkosságig és amit mainstream sorozat ilyen visszafogottan és okosan tán még nem tűzött zászlajára: a hétköznapi bántalmazás. Elsősorban a házastársi erőszak – ami lassan bontakozik ki előttünk, szépen átfuttatva az olykor túl szenvedélyes szexből a verésig és az áldozat önhibáztatásáig. Elképesztően erős színészi játék és mértéktartó forgatókönyv kellett ahhoz, hogy ez úgy ábrázolódjon, hogy elhiggyük: a potenciálisan legokosabb nő is megvezetheti magát annyira, hogy elhiggye, ő a hibás azért, mert férje kékre-zöldre veri minden alkalommal. De hiba lenne erre az egy momentumra egyszerűsíteni a sorozatot.


Legalább ilyen hangsúlyos a bántalmazott és bántalmazását feldolgozni nem tudó Jane szála – akin keresztül világos képet kaphatunk arról, milyen belső és külső vívódásokkal jár, ha valaki úgy dönt, megszül egy erőszakból származó gyereket, és mennyire nem kap segítséget a társadalomtól e szituáció kezeléséhez. Vagy a válása feldolgozására még az új férj és az új házasságból származó gyerek mellett is képtelen Madeline, aki ékes példája annak, mennyire nem tudunk túllépni a sérelmeinken és milyen kitartóan kötjük gúzsba saját magunkat, miközben csak a kezünket kéne kinyújtanunk a boldogságért. Vagy a munkáját otthonról végző (otthonülő) férj hétköznapi megvetése – egy ízig-vérig macsó világban egy pasi keresheti magát gennyesre otthonról programozva, ha közben ő csinálja a vacsit munkából hazatérő asszonyának, kibérelte a papucs jelzőt. És ellenpontnak ott van Renata, aki gazdag férje mellett játszhatna otthonülő anyukát, mégis karriert épít, kivívva a kisvárosi anyukák megvetését.

Persze a súlyos témák ellenére ez egy szórakoztató sorozat, rendkívül okosan megírt párbeszédekkel, csattanós poénokkal, helyzetkomikumok sokaságával. Épp ebben rejlik az ereje, hogy nem játszik érfelvágásra és a párkapcsolatoktól / anyaságtól / barátságtól sem akarja elvenni a kedvünket. Épp ellenkezőleg. Mert bár ezek a nők többnyire szerepet játszanak, gondolkodás nélkül megfojtanák egymást apró-cseprő ostobaságok miatt és sokszor rém idegesítőek; ha kell, támogatják egymást a végsőkig. A bántalmazó, elhanyagoló, méltatlan kapcsolatok ellenében olyan erős támogató kapcsolatokat állít a sorozat, hogy inkább az merülhet fel: tényleg létezik ilyen? Érdekes, hogy miközben a legrosszabb dolgokról szól, valódi üzenete pozitív: ne titkoljuk, ha bajban vagyunk, és ne féljünk segítséget kérni. Hiszen a versengő, egymás életében vájkáló, kicsinyes játszmákkal teli felszín alatt a közösségi lét értelme épp ez lenne: ha igazán nagy a baj, összezár.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...