Meg kell mondjam, miután az előző
hét végén, a Budapest Ritmo három napján kicsit túladagoltam magam nagyon jó
zenéből, némileg tartottam tőle, hogyan érint majd ez a nagyon várt személyes
találkozás. Hogyan és mit nyitnak meg bennem, és hova költöznek be Avishai
Cohen és zenésztársai. Merthogy ez sem egy laza „odadobom magam aztán lesz ami
lesz” zene; hanem a jazz egyik teteje – azzal a nem rendeltetés-szerűen
használt bőgővel, a végletekig kipöttyözött dobbal, a ritmusára feszített
zongorajátékkal; a teljesét akkor adja ki, ha egyszerre tartod életben magadban
az önátadás képességét a megfeszített figyelemmel. Hogy úgy engedjen ki benned
a hangok tömegéből ömlő feszültség, ahogyan a dalban – hogy a teljesen nyitott
fül kedvéért lehunyt szemek mögött is azokat az érthetetlen helyeken (benned is
érthetetlen helyeken) húrhoz érő ujjakat figyelhesd: hadd rajzoljanak ki valami
megnevezhetetlent.
Ez a három zenész egyetlen képet rajzol…
Tanítani való, hogyan lép hátra a meglehetősen extrém játékmódból a szelíden
szokott háttérbrummogásba a legváratlanabb helyeken Avishai Cohen, hogy teret
adjon a billentyűkön bűvészkedő Omri Mornak, vagy a doboknál olykor elszabaduló
Noam Davidnak. Tapsot provokáló bravúrmomentumok tömegével játszadoztak ők
hárman; de legfőképp egymással. Megdöbbentő, hogy a felvételekhez képest
egy-egy koncert jelenlétében mennyire bátran kalandoznak, mennyire merészen
ütik egyre magasabbra az egymásnak passzolgatott labdát – ez a zene él; akár a
játszói arcán az egymásra figyelés közben letörölhetetlen vigyor. Tényleg van
az a szint, ahol a rontás is csak egy szokatlan, izgalmas lehetőség a
játszótársnak – hiszen a meglepetés erejével hat és teljesen új harmonikus
ösvényeket nyithat.
Persze nem mondom, hogy nem kell
szoknia a fülnek a tényt, hogy nem fenn vinnyog a szóló, hanem alant brummog.
Alapjában arra vagyunk kódolva, hogy a mélységek kísérő lüktetése fölé várjuk a
cifrát – nem is biztos, hogy ez pusztán nevelődés kérdése… azt bőven el tudom
képzelni, hogy elsőre ezt lehet a legnehezebb követni. Hogy pengetve és
húzva-vonva, de ott, a mélyben születik meg a közös legattraktívabb fele. S
talán az általam nagyra becsült játszóhely is hozzáteszi mindehhez a maga
körülményeit… A MÜPA egyébként csodálatos akusztikájával (és profi
hangosítás-rendszereivel – avagy a hangosítás kezelőinek attitűdjével) kapcsolatban Pisti
barátom fogalmazott meg egy markáns kritikát, miszerint az
összhangzás a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben túl kulturált – hogy
szinte soha nem engedik szabadjára a mélységek dübörgő dögeit. Tény, olykor
tényleg megfeszített figyelemmel kellett követni a pengető ujjakat – az
egészből olykor alig emelkedett ki ez a mélyben formálódó csoda…
Mindezt most rakosgatom össze, az
élmény után, annak leülepedése közben – mert ott és akkor csak hálát éreztem,
és nagyon jól eső fáradtságot a végén (még egy ellentmondás: hogyan lehet a
feltöltődésbe elfáradni). Elmondhatom: láthattam élni a színpadon az egyik
legizgalmasabb zenei utakat járó kortársam, elmondhatom, részt vehettem a magam
szerény módján az est varázslatában. Nem akartuk leengedni őket a színpadról –
túl hamar repült el az a két óra. Hallatlanul bájosan cselezték ki a sokadik
visszatapsolást, az utolsó utáni utolsó dalukban jó alaposan megtapsoltattak
bennünket…
Ez mind a varázslat technikai
része – valójában azt hiszem, nem itt van a titkuk. Rafael barátom meséli, hogy
azokra a dolgokra figyel szívesen és igazán, amiben tisztán hallja a megéltség,
a jelenlét mélyről zengő A hangját. Ez a jó humorú srác, Avishai Cohen, és a
játszótársai is élik a zenét – és éltetik nekünk; ez sem előadás volt, hanem
egyfajta szeánsz, zenében való előadói és hallgatói lélegzetvétel, a legjobb
fajtából. Érzésekről beszélni a legnehezebb – de a triónak ezen az estén is
(szavak nélkül és mégis) maradék nélkül sikerült.
„A Vihar egy emberről írt
színdarab, aki megrendez egy színdarabot – egy olyan darabot, ami az ő fejéből
pattant ki, az ő képzeletéből, tehát lehet, hogy a hiba, ami miatt
megbocsátásért esdekel, maga a színdarab.”
Felix Phillips egykoron egy neves
színházi fesztivál művészeti vezetője volt, sajátos Shakespeare-rendezéseit
egyszerre zabálta és gyűlölte a kritika – mégis sikert halmozott sikerre.
Napjainkban meg a Fletcher Büntetésvégrehajtási Intézet írás-olvasás kurzusán
tanít Shakespeare-drámákat a raboknak. A kettő közötti időben Felix elvesztett
mindent. Felesége belehalt a szülésbe, tündéri kislányát, Mirandát háromévesen
elvitte egy agyhártyagyulladás, posztjáról elmozdította áskálódó egykori
jobbkeze. Felix egy elhagyatott városszéli kunyhóban tengeti napjait, a
szomszédos házból lopja az áramot, lánya szellemével társalog és várja, csak
várja a napot, amikor bosszút állhat tönkretevőin.
És a nap el is jön. A börtönbéli
kurzus negyedik évadában, amikor fülébe jut, hogy az immáron kultuszminiszteri
pozícióig jutott egykori riválisa igazságügyi miniszter haverjával egyetemben a
Fletcherbe látogat megtekinteni a rabok irodalmi okításának eredményét (s
persze jó politikushoz méltón befagyasztani a támogatást), úgy dönt, az addigi
vérgőzös királydrámák helyett szintet lép a rabok okításában és A Vihart viszi színpadra. Azt A Vihart, melynek megrendezésétől
megfosztották. Ami élete főműve lehetett volna. És Felix modern Prosperóként
újra színpadra áll, hogy bosszút álljon, megbocsásson és megbocsáttasson. És
hogy végre, tizenkét hosszú év után ő is elengedhesse a saját szellemeit.
Végre! Pontosan ezt vártam a
Hogarth Shakespeare Project regényeitől – ezt az összetettséget, sokrétűséget,
frissességet! Margaret Atwood magasra helyezte a lécet és csont nélkül
megugrotta: a sorozat további darabjainak nem lesz egyszerű dolga. A Vihar újrameséje színdarab a
színdarabban, ami sikerrel értelmezi újra az eredetit, miközben erős és
átélhető saját történetet tár elénk. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon
egyszerűbbé vagy épp nehezebbé teszi-e az író a saját dolgát azzal, hogy (még
ha kifacsart is, de) színházi közegben mesél újra egy klasszikust –
szerencsénkre a darab maga itt korántsem öncélú mankó, hanem integráns része
Felix saját történetének.
Mely történet, túl azon, hogy
Prosperóéra rímel, fájón emberi és nagyon mai – Atwood mély emberismerettel
szól veszteségről, az elengedésre való képtelenségről, a dédelgetett bosszúvágy
gúzsba kötő hatalmáról; miközben jellegzetesen szatirikus stílusában azért csak
odamondogat a mai művészeti élet finanszírozóinak és parazitáinak.
Megszokhattuk tőle az erősen átpolitizált műveket, itt sem tagadja meg magát és
szigorúan foglal állást a művészet korrumpálóival és a semmitől vissza nem
riadó karrieristákkal szemben. Furcsamód mégsem ez a leghangsúlyosabb réteg:
bár Felix gyászterápiája és megbékélése önmagában megérne egy regényt, Prospero
ezúttal átengedi a főszerepet – a raboknak. A szerző saját bevallása szerint
mélyen beleásta magát a börtönökben tartott művészeti kurzusok világába – ez
meg is látszik. Egyszerre elkeserítő és felajzó olvasni, hogy mennyi
lelkesedést, kreativitást, érzelmet tud kiváltani az elítéltekből egy ilyen
lehetőség, és mennyit fejlődnek egy-egy darab színpadra állítása közben.
Félelmetesen érdekes világot fest elénk Atwood, szeretném hinni, hogy a
valóságban is létezik ilyesmi, és Shakespeare, avagy egy kreatív színházi
előadásban való részvétel valóban kapaszkodót nyújthat.
S hogy miképp áll bosszút
Prospero? A megoldás fifikás és a maga módján bájos. Ahogy kerekedett előttünk
a történet, drámaibb, hogynemondjam, véresebb végkifejletet vizionáltam – ám
Atwood itt megálljt parancsolt saját démonainak, és nem a tőle megszokott borúlátó
véggel ajándékozott meg minket: annál nagyobb alázattal nyúlt Shakespeare-hez.
Felix bosszúja nem csak kreatív, de csavar még egyet A Vihar többkörös értelmezésein – vagyis ez már egy színdarab a
színdarabban, ami egy másik színdarabba van csomagolva. Ezzel együtt egészen új
szintre helyezi az interaktív színház fogalmát. De hogy a szerző rajongóinak is
jusson egy kis morzsa, teljesen azért nem hazudtolja meg önmagát – a rabok
kötelező továbbgondolásai, melyben felvázolják, milyen jövő vár a dráma
szereplőire a zárómonológ után, már hozzák a jellegzetes Atwood-témákat: kezdve
azzal, hogy Alonso és Antonio már a hazaúton mindenkit megöletnek, tengerbe
dobatnak, Mirandát pedig sorra erőszakolja az egész legénység, aztán odadobják
Calibannak; odáig, hogy Gonzalo utópikus kis köztársaságot hoz létre Prospero
szigetén ahol csak a természetnek él. És még egy Caliban-rap is
létjogosultságot nyer.
Azt nem tudom, hogy Shakespeare
mit szólt volna a dráma börtönadaptációjához, melyben a háborgó tenger egy
hajómintás zuhanyfüggöny, Ariel tulajdonképpen földönkívüli és/vagy szuperhős
(elvégre egyetlen elítélt sem akar tündérkét játszani, érthető okokból), a
három istennő szupererővel rendelkező Disney-babák, Caliban pedig
Godzilla-maszkot visel; de az nagyjából biztos, hogy a Boszorkánymagzat elnyerte volna tetszését. Atwood mindent kihozott A Viharból, amit ki lehet ahhoz, hogy
egy napjainkban is érvényes, önálló mondanivalóval rendelkező történetben
értelmezze újra a klasszikus drámát. Hibátlan!
Két hete múlt és még mindig zsong
tőle időnként a fejem. Timi ajándékozott meg vele, megint – neki köszönhetem,
hogy három napon keresztül átlag négy órában hagytam magam vinni, amerre a
hangok vittek. Szerencsém volt hallani a második Budapest Ritmo fesztivál
fellépőinek javát – ezúttal az Akváriumban. Tartottam a helyszíntől – nem
kellett volna. A Kishall, a Nagyhall és a Volt Vokál is (a három színpad) elég
jól szeparálódtak hangilag, s a közönség együttlüktetésének kifejezetten jót
tett, hogy ennyire közel voltunk egymáshoz. A csütörtöki, Szimplában megtartott
koncertekre nem volt módom menni, úgyhogy számomra a fesztivál péntektől
vasárnapig tartott – annak fényében, hogy némelyik előadó napokra-hetekre adott
dúdolni- meg combon ütögetnivalót, így is súlyosan túladagoltam magam…
Péntek
Nagyon ügyes műsort sikerült
összerakni a Hangvető csapatának, meg az általuk felkért szervezőknek – nem
tudom, mennyire volt szándékos, de minden este valamilyen (halált is fókuszban
tartó, fájdalmas, de jó) súlyossággal kezdődött, hogy aztán a végén valamilyen
ritmusos életörömzene koronázza. A péntek a Ponkkal kezdődött: posztfolklór cimbalomra, hegedűre, nagybőgőre és
énekre; morva halálballadák a korai számítógépes játékok grafikáját idéző
háttérvetítéssel. A komor témát rengeteg (fekete) humorral ízelte tele a
játékmód, meg a háttérben futó minimál-rajzfilmek… Galgóczi Tamás barátom (a beszámolóját itt olvashatjátok),
akivel az első sorból hallgattuk, nagyon szereti őket – van is mit szeretni
rajtuk. Nem is hagytam szívesen a Kishallban őket – de muszáj volt, mert a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band közös produkcióját hallani kellett. Ez
konkrétan egy tipikus 13 dudás egy csárdában eset volt, amit az összes
résztvevő csurdig élvezett – naná, hogy mi, a közönség is. Iszonyúan ritmusos
zenei kavalkád, egymásba szólózó jó értelemben vett zeneőrültek (másodszor
együtt a színpadon!!); ez volt az egyik teltházas koncert, s mint ahogy utólag
kiderült, lesz közös lemez, na ezt minél többen hallgassátok meg – nem fogtok
csalódni benne… Jó volt látni, hogy mennyire megbecsült partnerei a klezmer vén
rókáinak a mi fiatal (világsztár) zenészeink!
Az Autentic Light Orchestrába csak beleszagoltunk (utólag kicsit
bánom, mert elég sokszor elővesszük itthon azt, ami a megosztón fenn van
tőlük); de a Volosit és Lajkó Félixet mindenképpen hallani
akartam. A Volosi úgy született, hogy a két komolyzenész tag meghívást kapott
egy sátoros lakodalomba, ahol összebandáztak a népzenészekkel. Mutogatták
egymásnak a játékmódokat, cifrákat, trükköket (gondolom én…), és ebből az
egymásra csodálkozásból lett egy gyönyörű, kölcsönös tiszteleten és
megbecsülésen alapuló együttműködés. Meg kell mondjam, azzal együtt, hogy
rajongok Lajkó Félixért és azért, amit képvisel, a becsatlakozása ebbe a
játékos harmóniába egyszerre volt reveláció és ambivalens élmény. Mert a mi
prímásunk ez esetben egy pillanatra se fogta vissza magát – így az addigi
boldog együttmuzsikálás helyett a beléptétől fogva Lajkó Félix és (alkalmi)
zenekara állt a színpadon… lehetett nagyon szeretni, csak nagyon nem ugyanazért,
mint előtte magában a Volosit.
Ami ezután következett, az sokáig
billegett a befogadhatóság szélén, amíg aztán meg nem értettem, mi történik. Cristophe Chassol a bevezetőben
köszöntötte Bartókot, úgymond az egyik istenét – és amit a világ számos pontján
gyűjtött filmrészletekkel (úgymond gyűjtött megőrzendő értékeivel) művel, ahogy
zeneművet épít a képek és hangok köré a billentyűkön dobos társa figyelmes
kíséretében, az konkrétan mágia. És valóban Bartók-i, az attitűdje mindenképp.
Amikor az első, madárhangokra komponált (zseniálisan megvágott) filmképi
futamok mögül egyszer csak előbukkant a madárhangokat utánzó ember a
filmfelvételen, akinek a füttyére és magyarázatára a fülünk hallatára született
meg a teljes értékű improvizatív kompozíció… Ultrascore-nak hívja a műfajt a
srác, fantasztikus amit csinál, fantasztikus volt élőben hallani (egy
változatát - minden születés más… - ideillesztem).
A pénteket a Mookomba koronázta… Egyszerűen nem volt erőm, hogy a két DJ, Makossa és Megablast produkciójára átszakadjak belőle – telilakták a fülem… Ezt
megint csak hallani kell, az afrikaiakat általában egyszerűen hallani kell és
kész. Az valami hallatlanul ironikus, hogy a kihallható fájdalom, az olykor
nyers, tapintható mozgalmi-politikai üzenet fölött-alatt-körül milyen
színgazdagsággal lüktet az életöröm! Az urak zimbabweiek, de oda nyúlnak a
világ zenéibe ahova csak akarnak, olyan boldog gátlástalansággal, hogy komolyan
mozgáskorlátozottnak kell lenni hozza, hogy ne akarj moccanni a zenéjükre.
Szombat
Végül úgy alakult, hogy szombaton
a hat fellépőből érdemben csak hármat hallottam – mert teljes figyelmet
követeltek. Az Oratnitzába csak
belehallgattam (remélem lesz még alkalom… enyhén beteg keverék) a Kal pedig a legvégén nem talált rajtam
a zöldfoki szigeteki csodacsajszi után fogást. Ez van… de menjünk sorjában.
A kezdetek súlyos (halálos)
mélységeit ezúttal Pere Martinez és
az Aurora szolgáltatta – finoman
elemelt spanyol flamenco, dobogó lábával tökéletesen ritmust lekövető
flamenco-táncossal, és azzal a kegyetlen férfifájdalommal a kitartott hangban.
Kicsit elgondolkodtam rajta, miközben ezeket a pontos „itt vagyok” gesztusokat
láttam a nem kicsit kivagyi táncban erre a nem kicsit kivagyi zenére, hogy
jobbára ott születik a halál (fenyegetése, kísértése, lehetősége) körül olyan
intenzív kultusz, ahol annyi konvencióval bástyázzák közül a szerelmet, hogy
már képtelen csak úgy, spontán megszületni. Egyébként sűrű, teljes élmény
voltak, alig bírtam otthagyni őket…
De muszáj volt. Mert kezdődött a Yallah Bye – azaz Jahwar és Mitsoura Mónika
koncertje, ami egyébként szétragyogta a szombatot! Jahwar és az a máshonnan
alapjából ismerős, az Atlasz-hegység oldalában kinövő, erős ritmustörzseken
csücsülő zenéje önmagában megérne egy misét (csak akár az, mit csinál másképp a
zenészeivel, mint a számos nagy előd…); de amit Mónikával együtt műveltek, az
mindent felülírt. Én nagy tisztelője vagyok az Ando Drom zenészeinek, a hazai szcéna legnagyobbjai közé tartoznak,
de amit ezek a srácok itt a régi kedves dalokkal műveltek Mónika alá, arra
nemigen vannak szavak! Aztán a saját közöseikben a két énekes olykor komplett
intim házastársi veszekedést énekelt nekünk a dalba, számon kérő férfival és
flegma nővel – és volt hogy a szeretet annyi fájdalmát öntötték ránk együtt is
és külön is, hogy a könnyem is kicsordult (került fel ez meg az, az egy szem szelídség mellé, amit először láttam a megosztón fenn tőlük,
az ezer színükből – ezt azért iderakom…)
S mindez után: Lura. Ez az este a pici de erős nők
parádéját hozta – a zöldfoki szigeteki nagyasszony, Cesaria Evora nyomán talán legnagyobb léptekkel Lura jár; de sokkal
többet mutatott meg abból a számos színt és ízt hordozó birodalomból, mint a
MÜPA színpadán Palya Bea mellett oly kellemes meglepetést okozó Mayra Andrade. Akkor írtam és nem
cáfoltak: Mayra annak a zenekontinensnek inkább egyfajta undergroundja, határokat
járó szabad lélek – míg Lura inkább a fősodor. Jelzem, ez itt egy pillanatra se
jelent értékítéletet is, a minősége mind a kettőnek megkérdőjelezhetetlen. Lura
megtáncoltatott és megénekeltetett bennünket, minden szinten bevonni szeretett
volna – sikerrel. Tényleg nem csoda, hogy nem volt kedvem-fülem-szívem aztán a
nyers, punkos Kalhoz (meg fáradtam is, na, még az ilyen habzsizó természetnek
is sok ennyi befogadnivaló…)
Vasárnap
Az utolsó napi elmélyülés Boris Kovactól és kvartettjétől
érkezett – ez a szerb férfi olyan szelíd erővel siratta el a hazáját, meg ami
ott az utóbbi időkben történt… a közelmúlt traumái, a jelen feszítő
ellentmondásai – és valami elmondhatatlanul vigasztaló, simogató erő, ami áradt
belőle. Mintha minden ellenkező tapasztalt és előjel ellenére – mintha még
mindig hinne bennünk, emberekben, hinne a zenében… úgy, hogy időnként a
legdurvábban töreti meg a dobbal a harmóniát, úgy, hogy belehallod a
fegyverdörgést is, belehallod a visszavonhatatlant. Nehezen szakítottam el magam
ettől a hangulattól, mert engesztelt.
De el kellett szakadnom, mert
konkrétan szerintem az életben többet nem hallgathatom meg, mint kezd néhány
fiatalabb kori kedvencemmel a maga értelmezésében Shefita. Tüneményes kis zenebohózat, ahogy ott illeg a (muszájból,
ám királynői grandezzával kézben tartott) botjával a dallamokra. Ethno-pop,
olvasom, ezt műveli Radioheaddel, meg
Nirvanaval, belecsavarja zsidó és
arab népi hangszerek kereteibe az egykori lázadást – de valóban zenebohóci
módon, egyszerre megtisztelve és kinevetve az eredetit, az eredeti
világfájdalmas attitűdjeit. A kisasszony tükröt tart a maga teljes kiállásával,
a remek zenészekkel, akik tényleg képesek a szeszélyei szerint működni,
felejthetetlen… (tessék, egy kis ízelítő belőle...)
Mint ahogy hordozom majd a Volt
Vokálban hallott hallgatósokat Lakatos
Mónika és Rostás Mihály „Mazsi” előadásában… mennyire jó volt látni, hogy
kicsi lett a terem. Hogy alig fértünk, hogy nem volt elég szék. Mennyire jó
volt hallani ezeket a dalba csomagolt bocsánatkéréseket… valahol mélyen elgondolkodhattam
a hűtlenségeinken (holott máshogyan hordozom, mint könnyen csábuló
embertársaim…). Ezt nem tudom szavakkal megköszönni. Mert nem először érzem úgy,
Lakatos Mónikát hallgatva, hogy valami helyettem történik, hogy az én némaságom
is megtöri, amikor énekel, és még nagyon sokszor szeretném ezt érezni…
Csak éppen megkóstoltam a Malabi Tropical-t (sajnálom is…), de
mennem kellett. Mert akárhogy is, de ha itthon Transglobal Undergroundra moccanhatok, azt nem hagyhatom ki. A Fanfara Tiranával és Harcsa Veronikával együtt színre lépő
veteránok szépen öregszenek… Bár azt meg kellett állapítanom, hogy ezeket a
tiranai harsonásokat úgy amúgy egyedül is szívesen hallgatnám (mondható, hogy
már ezért megérte). Harcsa Veronikáért meg úgy ahogy van, rajongok – és a Play
me még mindig egy telitalálat az érzékeimnek, pláne ha Hamid és a tiranaiak
pörgetik alá az alapokat.
Azt hittem, ezzel kész… minden
előzetes várakozás nélkül mentem fel a Kishallba Al Javalára – német klezmer-balkán-ska… ja. Aztán az este egyik nem
várt meglepetése lettek, a két szaxi, gitár, két dob (meg szájdobolás
didzseriduba; konkrétan nem gondoltam, hogy ennyire perverzen jó lehet…).
Vittek könnyedén, megint a boldogságba. Olyan könnyedén, hogy el is dőlt – már
nem megyek le dél amerikai pol-beatot hallgatni, úgyhogy az Amparanoia kimaradt…
Összességében igen jól
szervezett, erős program lett az idei Ritmo. Maradjon hagyomány… meg az is,
hogy ott vagyok rajta.
Lee Chandler kénytelen
hazaköltözni a régi városba – mert meghal a (ritka szívbetegségével sokáig
küzdő) bátyja, és őt nevezi ki a kamaszfia, Patrick gyámjának. Lee Chandler
kénytelen volna hazaköltözni, a helyre, ahol biztosan nem kap még egy szutyok
gondnoki munkát se. A helyre, ami emlékszik rá, ahol egy feldolgozhatatlan
tragédiában egykor megdermedt benne minden. Lee Chandler kénytelen volna
hazaköltözni, mert a bátyja, Joe így rendelkezett, mert így szeretett volna
ezen a dermedtségen valahogy (a halálában is…) változtatni. És Lee Chandler ezt
meg is próbálja.
Sokkal többet nem szabad elárulni
erről a filmről. Sajátosan kegyetlen (időre ügyesen fittyet hányó) logikai
rendben épít fel egy történetet, a feloldozhatatlanságról. Olyan képsorokkal,
amik hetekkel később is az eszedbe jutnak. Nem gondoltam volna, hogy valaha is
látok egy ennyire jól megválogatott filmes eszközökkel készült filmet – ami nem
lesz film, abban a szokott értelemben, ahogyan várnánk: egy pillanatra se lesz
álomország pátosza. Nincs benne hamis hang.
Kenneth Lonergan a saját forgatókönyvét vitte filmre – minden
porcikájáért felel is. Filmes eszközökkel dolgozik – de ezekkel a megszokott
(valahol általunk el is várt) momentumokkal nem úgy gazdálkodik, ahogy a
filmipar kis- és nagymesterei. Sokszor jelenetre pontosan felépíti azokat a
nagy érzelmi csomópontokat, amikkel egy társadalmi drámában Hollywood általában
operál. De ezekben a csomópontokban aztán élő figurák szomorúan élő reakciói jelennek
meg előttünk; minden, ami megjelenik előttünk, attól üt szíven, hogy egyetlen
esetben sem kerekedik ki teljesre a klisé. Érdemes figyelni a
kísérőzene-használatát, egy-egy ilyen (filmipar által generált) várakozásunk
hogyan támogatja meg a szokottan nagy ívű zene – hogy aztán azon a ponton, ahol
megmarad a hitelesség, megtörjön, beletörjön a valóságba, legtöbbször
elfulladjon a csendben, ami Lee tehetetlenségéből árad.
Hiszen a klisé valójában a
csinnadrattával körbepuffogott közhely. Viszont Kenneth Lonergan szerintem
pontosan tudja: valójában a közhelyszerű az, ami ezer apró eltéréssel
folyamatosan történik velünk – az életünk ilyen értelemben tényleg közhelyes.
Így próbálunk engesztelni és engesztelődni, így szeretnénk… és van, amikor így nem
vagyunk rá képesek. Ez az egyik sajátos véglet, ahonnan a történet szereplőket
láttatja: egészen hihetetlenül hétköznapi mer lenni egy halom olyan jelenetben,
ahol a film általában harsányabb – és bátran harsány ott, ahol a film általában
szívesen szenveleg. Egy élet egyszeri, szomorú szenzációja által kiváltott
dermedtség így lesz szinte hétköznapivá – és egy életéhes kamasz sajátos,
beletörődő, szinte elfojtás-mentes gyásza így lesz játékos, szívbemarkolóan
laza; mondjuk ki: szenzáció.
Egy ilyen rendezői bukfenc
rengeteget bíz a színészekre – és itt senki nem okoz csalódást. Casey Affleck teljesen megérdemelten
gyűjtötte ezért a szerepért be az Oscart, és az utolsó statisztáig (aki amúgy
maga a rendező) mindenki tartja vele ezt a kegyetlenül gyilkos lépést. Az
egykori feleségek, a báty, a barátok – de főleg Patrick szerepében Lucas Hedges (utólag esett le, hogy
láttuk már filmen, hogy ő volt a Holdfény királyság cserkészcsapatot eluraló, irritáló motoros sráca…). Traumákról
beszélni képtelen, szűkszavú emberek őszinte gesztusait látjuk tőlük, az
egymással való sajátos vívódás, az apaszerep és a fiúszerep másképp-felvételét
(nagy úr a kényszer…), rengeteg képbe oltott, őszinte humorral. Ez egy olyan
film a feldolgozhatatlanságról, amin időnként őszintén nevethetsz is. Milyen
érdekes – az egész elmesélt ettől a szívbe markolóan szenzációs humortól csak
még inkább valódinak tűnik.
Szerintem még nagyon sokáig
eszembe jut az a megszólíthatatlan figura, bárhol egy bárban, aki részegen is
csak azt várja, mikor köthet bele valakibe – hogy leverje rajtuk azt, amit (ha
hagyná magát érezni) lehet, az egykori barátain szeretne leverni. Aki egy
giccshatár felé ezerrel robogó érzelmes jelenetet állít meg azzal, hogy
elmondja: nem érez semmit. Nem tud érezni semmit. Aki nem érez semmit, attól
hiába kérsz az elszenvedett bántalmakért bocsánatot. Kicsiben ismerem ezt az
érzést. Amikor meghalt az apukám, nem akartam érezni semmit – azaz a semmit nem
akartam érezni, ott, az apukám helyén. Ezért értem, mit él át Lee, mit él meg
teljesen másképp Patrick, milyen lelkiismeret furdalásokat és félelmeket
hurcolnak a szereplők. De tudjátok mit? Szerintem ez a film a veszteség átélt
tapasztalata nélkül is megérezteti, milyen átélni (vagy mennyire lehetetlen valójában
átélni) a veszteséget.
Mert valóban van, ami
feloldozhatatlan. A filmipar számos gyönyörű próbálkozása szól arról, hogyan
bocsássunk meg másoknak és önmagunknak – a legszebb történetei szólnak arról,
hogyan engesztelődj, hogy élhess. Pont ezért: örülök neki, hogy ezt is
megfogalmazta valaki. Hogy olykor (sajnos talán: gyakrabban) ez csak egyetlen,
senki más által észre nem vett mosoly erejéig sikerül.
Mennyire más ez a cím, ugye?
Rohinton Mistry nagyregénye az egyik legfájdalmasabb félrepozicionálás, amivel
az elmúlt években találkoztam. Nézzetek csak rá erre az egzotikus-romantikusra
hangolt borítóra, meg a jópofáskodó címre. Mit várnátok? Emlékszem, amikor
megjelent, 2007 táján, a fátyolos romantikusok robbanása idején, nagyjából
bármit el lehetett adni egy kis keleti egzotikummal. Az Ulpius meg élen járt
ebben, naná. Mistry könyve is szépen illeszkedett a sorba. Hogy nem volt akkora
siker, nyilván annak köszönhető, hogy aki leheletfinom keleti romantikára
vágyott, kétszáz oldal után félredobta (mint az én példányom előző tulajdonosa,
aki épp eddig jutott). A valódi közönségéhez meg vélhetően nem jutott el,
köszönhetően a félresikerült kiadásnak. Anno hegyekben állt a raktárakban –
hogy mi lett a sorsa az Ulpius szétesése után a több raklapnyi könyvnek, ki
tudja. Ma meg alig lehet hozzájutni antikvárban, pedig… Ha az olvasók tudnák,
mi ez, lenne rá kereslet. Megérdemelné, hogy rátaláljon egy új kiadó és méltó
köntösben, alaposan kozmetikázott fordítással újra piacra dobja. (Most látom, hogy Mistry másik három könyve
is megjelent magyarul – sajnos egyik sem kapta meg a méltó körítést.)
India legújabb kori történelme
jószerivel ismeretlen az európai olvasó számára – hisz mit tudunk mi valójában
Indira Gandhi miniszterelnökségéről és az általa bevezetett Szükségállapotról?
Nálunk (és szerte a „művelt” nyugaton…) India modernizálódásához kötik a nevét
– ám a modernizáció áráról hallgatnak a történelemkönyvek. A nyomortelepek
Indiája, a máig élő kasztrendszer Indiája, a vallási villongások Indiája, a
túlnépesedéstől fuldokló India rejtve marad előlünk. Ami elfedi: a misztikum, a
nyomoron átívelő életszeretet, a színek, ízek, dallamok forgataga. A valós
nyitás a nyugat felé, a lassú modernizálódás, az olcsó, de eszes munkaerő, az
indiai IT szakember, aki a vonal túlvégén bejelentkezik. Bollywood remekei az
összes színes klisével. Az ízig-vérig feelgood Gettómilliomos, ami
szentimentális mesét rittyent a gyerekeket megvakító koldusmaffia és a szarban
turkáló utcakölkök köré. De mi van a mese mögött?
Rohinton Mistry elénk tárja a se
nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek
mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek
mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy
másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy
letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy
kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy
meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a
választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne
kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog
életet. A kényes egyensúly a
boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi
hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a
legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót. Bosszantja az én oly
civilizált európai szemem, amikor a csecsemőként megnyomorított koldus
jótevőjeként csodálja a szerencsétlenjein élősködő Koldusgazdát? Hogyne.
Földhöz tudnám vágni a könyvet az egyik oldal kegyetlensége és a másik egetverő
ostobasága miatt. Ugyanakkor ott van, mindig ott van az elképesztő életszeretet
ami még ezeknek a legnyomorultabbaknak is felragyogtatja az arcát egy jó szóra
– amit mi oly könnyen dobunk el magunktól. Hogy lehet, hogy képesek elviselni?
Hogy lehet, hogy továbbmennek, próbálkoznak, hisznek benne, hogy lehet jobb,
amikor újabb meg újabb megnyomorító (szó szerint) pofonokba futnak bele? Hogy
nem dobják el maguktól az életet? Miért ragaszkodnak hozzá? Mi ez az irtózatos életszeretet,
ami hajtja őket? Miféle hit képes erre? Több száz oldalon keresztül elmélkedsz
a roppant civilizált, roppant európai, misztikumtól fosztott nézőpontodból –
aztán akkora pofont ad a könyv az önérzetednek, hogy a fal adja a másikat.
Díná, a fiatalon megözvegyült
varrónő, Mánék, a szépreményű főiskolás fiú, és a két kasztjából kitörő szabó,
Ísvar és Ómprakás története valóban döbbenetes erejű, örökérvényű történet
egymásrautaltságról, barátságról, emberségről, arról, hogy felül lehet és felül
kell emelkednünk önmagunkon, hagyományokon, kaszthatárokon, törvényi és
önkényes előítéleteken, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltón
éljük életünk. Nem külsőségekben. Nem a társadalom által jóváhagyva. Nem
sikerekben gazdagon. Hanem ahol igazán számít: ott benn. Ahol a szív,
lelkiismeret, tudat, hit lakik. Ahogy tetszik. És persze történet arról, hogy
nem mindenkinek sikerül. Hogy aki a legsikeresebben menekül ki a saját korlátai
közül, az tudja a legkevésbé elviselni, mivé lett. Hogy nem tudod, mikor szakad
el a szál, ami megtartja az egyensúlyt.
Súlyos témái és döbbenetes ereje
ellenére egyáltalán nem olvasópróbáló regény. Kifejezetten olvasmányos, gyorsan
fogyasztható, valójában roppant szórakoztató mű. Mistry élvezettel mesél: az
első kötetben a kényszerű egymásra találással párhuzamosan ismerjük meg a négy
főszereplő és családjuk életét, múltját, traumáit – kis szigetek ezek a mesék a
hömpölygő történetben. A tragédiák ellenére sem nélkülözi a humort, ami itt nem
divatosan ironikus, sokkal inkább vaskos és élettel teli, miként egy falusi
kocsmában – és a szeretetet, ami évtizedes sértettség ellenére is összefűz
testvéreket, ami hajtja a nagybácsit, hogy életét arra áldozza, hogy kárpótolni
próbálja unokaöccsét, akinek kivégezték egész családját, ami vallási
ellentéteken keresztül egy életre adósává tesz annak, aki megmentette az életed.
Ami viszont egy morzsányi sincs benne, az a szentimentalizmus. Mistry nem ad
kibúvókat. Nem rejti fátyol mögé a borzalmat. Nem segít eltávolodni az
olvasottaktól. Nem hat meg. Zsigerekig hatol, olyan fullasztó, döbbent csendbe
burkol, ami után nincs feloldozás. Nem tudsz sírni a könyvön – csak a néma düh
van és alkattól függően a tagadás. Mondhatod magadnak, hogy ez csak fikció.
Hogy ilyen nincs is. Menekülhetsz a biztonságos kis világod falai mögé. Ha ezt
akarod, Mistry nem a te íród. Iszonyúan felzaklató, zseniális, de borzalmas
olvasmány. Ami után azonnal olvasnám a szerző többi művét.
Én nagyon szeretem Arnon Grunberg
irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém
akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a
könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel
nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat.
Mintha az írót ez az eldugdosott „mindennek a vége” érdekelné, az
ellentmondások, önmegvezetések és kegyes hazugságok útján járó emberek útjának
vége. Ettől volt annyira szívet tépő a Tirza
(máig érzem…) és ettől volt szinte elviselhetetlen A betegség nélküli ember – hogy a végét járó emberség útján járó
emberek rajzában a magam útjának (lehetséges…) végére ismertem. Ez a maga
szigorát el nem eresztő holland író mindig megkínoz a szavaival – de mindig
megköszönöm neki, azzal áltatva magam, hogy tanulok belőle.
Most egy elképzelt Dél-Amerikába
utaztat – egy elképzelt demokratúra elképzelt gyermekének életpályarajzát
követi a túra. Megnézhető közelről nézve, olykor túl közelről nézve, olykor szinte
elveszve a részletekben. Így szól az első fejezet, a Lányszöktetés első mondata: Lina
Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy
örökbe fogadja a kislányt. Anthony őrnagy, aki a gyanús elemek letartóztatását
foganatosította volna, a menet közben félrecsúszott akció végén örökbe fogadja
a foganatosítás egyetlen túlélőjét: Linát. Ez a regény az első pillanattól
morbid táncot lejt a hiteltelenség szakadékának szélén, így, ahogyan a fejezet
címe, az első mondata és annak kibomló értelme táncol az olvasó idegzetén.
Folyamatosan belenghet az érzés: ahogy Móricka elképzeli… ahogy Arnon Grunberg
elképzeli azt ami egy sűrűn diktátorjárta kontinensen történt, éppen történik
és történni fog. Holott valójában nem ezt képzeli el – valójában minden apró,
művinek tűnő elemnek időn kívüli jelentőséget ad, hogy minek a vetülete.
Mert Anthony, a felesége, s a
tábornok művilága az adott helyen (s a regényi kereten) messze túl mutató
kultúratükör. Ide fonnyad a kultúránk – és csak a fonnyadás módja különböztet.
Indokolatlan, betáplált vágyakká fonnyad, az elit identitászavarává, amely
mintakövetésnek hiszi a kultúrát, lózungokba foglalható közönynek, ami nem
rezeg együtt a történttel – hiszen alapjában történtetne inkább, csinálná a
történetet. Alapjában a világot törné egy örökölt, s az öröklés közben letörő
darabkáit hullató mintába – ide roskasztva az alapfogalmaink, mint a család, a
közösség, a nemzet; letörő darabkáit hullató csorba cseréppé használva
bármilyen közös keretet. Apró, megszállott mozdulatok hisztériája: ez a mai
elit kultúrája világszerte; nem véletlen, hogy egyre kifinomultabb mámorokba
menekülnek, extrémsportoktól a magamutogatásig. Ez az egyik pólus – és a másik
ennek ugyanennyire színszegény komplementere. Mert a Karnagy első pillanatra
tipikusan dél-amerikai forradalma (túl azon, hogy valójában ugyanaz a fáradt,
kiürült rutin, mint az érem másik oldala) a kapaszkodók hiányában önkéntelenül
kialakuló mítoszokat is megfojtja – mert a mítosz helyén ül, a maga pöffeszkedő
hullájával, maoizmusával és sztálinizmusával, ezzel az eltakaríthatatlan
zombival ül a mítosz helyén. Pont úgy, ahogy a fanatizmus ül a vallás helyén az
iszlám radikalizálódásában. Pont úgy, ahogy a világon bárhol ül a kultúra
sorvadtával megszülető mítoszok lehetőségén valamilyen (naivan vagy
pragmatikusan létrehozott) kreálmány.
Mert ez az elképzelt Dél-Amerika
a mi egyik lehetséges (valóságos) jövőnk. Megnézhetjük, hova nő Lina a kultúra
foszlása, a mítosz foszlása közben – megnézhetjük hova ürülnek szellemi és
testi értelemben a gyerekeink. Család helyett, haza helyett - működtetett, élő
értékrendek védőhálója helyett - egy minden lépésével egyre kiábrándultabb
világ által örökbe fogadva. Nagyon keserű könyv ez, olykor szinte tankönyvi
módon végigvett balgaságaink elképzelt (a valóságosnak tűnés gesztusáról olykor
tudatosan lemondó) katalógusa. A kiürülést viszi végig Lina élettörténetének
sajátos vázlatán át. Nagyon ritkán szorul el a saját torka akármilyen
empátiától – a mesélő végigviszi ezt a kilátástalanságig feszített hangot.
Úgyhogy amikor az olvasása megkínoz (mert ebben a távolinak tűnő lehetőségben a
saját életemben dúlni óhajtó kultúra- és mítoszfoszlásokra ismerek), mindig
arra gondolok, milyen kín lehetett megírni ezt, így, ennyire kiábrándultra és
kilátástalanra, hiába lebegtetett reménnyel. Felmérve (elismerve?), hogy hozzánk
hiába jön el az angyal. Csirkemód kopasztjuk a szárnyait, amíg a hús éhségévé
nem válik a reménytelenségben, amit kultúránk és mítoszaink roncsai közt olyan
nehezen vallunk be magunknak. Mindig erre gondolok – igen, jelenidőben. Ez is
egy befejezhetetlen olvasás – avagy jelenleg nem látszik a vége, hogy mikor
csukom be és teszem le ezt a rólunk ennyi rétegével szóló könyvet. Ennek
ellenére (avagy éppen ezért) szívből ajánlom mindenkinek.
Azért nem csak régi kedvenceket
nézek újra mostanában, lásd Négy esküvő és egy temetés, néha
beakadnak friss filmek is. No nem filmes újságírósan friss filmek, azaz heti
bemutatók, hanem nekem friss élmények. Ilyen ez, az engem érdeklő könyvekkel is
alig tudok lépést tartani, nem hogy filmekkel és sorozatokkal. Nézzük, az
elmúlt hetekben mely nemannyirarégi filmek okoztak kellemes meglepetést…
Viktória királynő és Abdul
Eleinte eléggé idegenkedtem tőle,
mert Judi Dench nekem Meryl Streep-kategória: annyira erősen rányomja a saját
judidenchsége bélyegét minden alakítására, hogy bármennyire jó színésznő
egyébként, nem tudom függetleníteni tőle a karaktert. Aztán egy jóbarát, aki
mindenmániás, ami angol, történelmi és kosztümös, rábeszélt és nem bántam meg.
(Azzal együtt sem, hogy ezúttal sem tudtam Viktória királynőként tekinteni a
főszereplőre, ő Judi Dench királynői kosztümben – fogalmam sincs egyébként, ez
mitől függ, de örök példám a zseniális Helen Mirren A királynőben, aki
nemhogy nem helenmirrenkedik abban a filmben, hanem ő maga II. Erzsébet,
annyira, hogy azóta is az ő képe ugrik be a valódi uralkodó helyett.) Maga a
film egy bájos (bájosan régimódi) történet Viktória uralkodásának kései
éveiről, amikor az idős, magányos, házsártos királynő, aki mellől kivesztek
valódi emberi kapcsolatai (vagy maga marta el maga mellől őket), váratlan és
botrányos barátságot köt egy fiatal indiaival, akit a vakvéletlen sodor a
királyi udvarba, hogy átadjon egy jubileumi érmét India meghódítójának. Az a
film szerencséje, hogy az összes klisét annyira profin és olyan szerethetően
viszi vászonra, hogy nehéz rá haragudni – még akkor is, ha nem csak
kiszámítható, de nyíltan célozza a könnyzacskókat. Nemhiába, Stephen Frears
továbbra is több mint tisztességes iparos és nagyon ért a kosztümös emberi
drámákhoz. A legemlékezetesebb pillanatai a királyi udvartartás karótnyelt,
áskálódó, idegengyűlölő, sznob tagjainak parodisztikus jelenetei mellett azok,
amelyekben a királynőről lehull a máz, és előkerül az ember: akit senki sem mer
már megközelíteni, épp ezért az első őszinte emberi reakcióra lecsap; aki
papíron a fél világot uralja, de birodalma nagy részéről alapvető ismereti
sincsenek, nemhogy kóstolta volna a helyi ételeket (mangó!), pláne beszélné a
nyelvet; akit már a saját fia is temetne, hisz hatvan felé még mindig
trónörökösnek lenni, hát… (reméljük, Károly herceg nem nézi meg a filmet). A
történelem nem engedélyez happy endet, a keserédes finálé ráadásul fájó
áthallásokkal bír jelenünkre, ám ettől még ez a film nem több és nem kevesebb,
mint egy újabb bájos életkép Anglia újkori történelméből. Igazából bármennyit
elnéznék ezekből.
Vadon
Amikor a könyvet olvastam,
folyamatosan hezitáltam, kell-e ez nekem filmen vagy sem, aztán azzal fejeztem
be a posztom, hogy bár tényleg rendkívül
szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt
éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék
vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami
abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm
alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám. Nem is vártunk sokat vele,
megnéztük és azt kell mondjam, minden egyszerűsítés ellenére és azzal együtt,
hogy komplett szálak maradtak ki, egyike lett azon ritka eseteknek, amikor az
adaptáció önmagában jobb, mint az eredeti. Mielőtt bárki fejemet veszi,
szögezzük le, nem azt mondom, hogy Cheryl Strayed nem tudja jól a saját
sztoriját – de ha a két különböző alkotást a saját műfajának szabályai szerint
ítélem meg, arra jutok, hogy a Vadon film jobb film, mint amennyire
a Vadon
könyv jó könyv. Ami durván fogalmazva egyvalaminek köszönhető: a filmet jegyző
Jean-Marc Vallé (Hatalmas kis hazugságok, Mielőtt meghaltam) sokkal jobb
rendező, mint amennyire Cheryl Strayed jó író. Az összeomló élete elől
meggondolatlanul a Pacifikus Túraösvényre menekülő Cheryl túráját pont azzal az
érzékenységgel ragadja meg, ami a bulvárosra hangolt írásból hiányzott
(önéletrajz ide vagy oda): ahol kell, elemel, elmosódó emlékfoszlányokban
beszél a zavaros, drogmámorba és önmarcangolásba fúló múltról; ahol kell,
eltávolít azzal, hogy Cheryllel együtt mi is megvetjük korábbi önmagát; ahol
kell, zsigerekig hatol a kimondhatatlan gyász egyetlen üvöltésbe sűrítésével.
Reese Witherspoon pedig kurvajó, nem véletlen, látszik, hogy szerelemgyereke
lett ez a film.
Bridget Jones babát vár
Na, ha valamivel, ezzel aztán
szkeptikus voltam (igen, úgy tűnik, én mostanában mindennel az vagyok…). Eléggé
elfogult vagyok Bridget Jones történetével, leginkább az első kötettel – már a
másodiknál is rezgett a léc a thaiföldi kalanddal, a folytatásokat meg a
legnagyobb jóindulattal sem tudom többnek értékelni, mint újabb és újabb
bőrlenyúzásnak; de amit Helen Fielding a könyveiben művel, még istenes ahhoz
képest, mennyire ordenáré mód elszúrták anno a Mindjárt megőrülök!
filmváltozatát. Ezek után amikor meghallottam, hogy újabb BJ film közeleg,
ráadásul nem az általam egyébként kb kedvelt harmadik könyvből, hanem egy
köztes időszakról, akkor azt mondtam: nooo way! Amire csak ráerősített az
előzetes, amit mintha a „hogyan tegyük még sokkal cikibbé az amúgy is ciki
Bridget Jonest?” ötletverseny győztesei vágtak volna össze. Aztán persze
megnéztem és egészen pozitív csalódás volt. Na még mindig nem az első film, de
ez legalább vállalható folytatás. Annak ellenére is, hogy Colin Firth fájón
megöregedett és karótnyeltebb mint valaha (nem baj, őt így is szeretjük),
Patrick Dempsey pedig bár cuki, azért nem egy Hugh Grant. Viszont a poénok jó
része ül, Bridget végre vállaltan önmaga, nem akar görcsösen megfelelni az
anyja / az anyja barátai / a pasija / a női magazinok elvárásainak, magabiztos,
sikeres, független nő. Aki persze követ el hibákat és még mindig átlagon felüli
érzékkel csinál magából hülyét, de most már legalább kinézzük belőle, hogy a
sok picsogás szüneteiben képes lesz megküzdeni a boldogságért. Megérdemli.
Kincsem
Na ezzel aztán pláne szkeptikus
voltam :) A magyar szórakoztató filmekkel úgy alapból az vagyok, most
tekintsünk el a filmfinanszírozás visszáságai és a magyar néplélek körüli
nyavalygástól, az nem ennek a blognak a profilja, meg nem is értek hozzá. Tény,
az idejét sem tudom, mikor mentem be utoljára egy multiplexbe magyar
zsánerfilmet nézni. A Kincsem után viszont azt éreztem,
hogy végre a szórakoztató filmek terén is elértünk oda, ahova a számtalan
fesztiváldíjas alkotásunkkal a művészfilmek terén már rég, a sorozatokkal pedig
az elmúlt években: simán találunk a kínálatban a nemzetközi kínálattal azonos
színvonalú magyar alkotást. Ami után nem azzal jövünk ki a moziból, hogy „jó,
kicsit olcsó, kicsit fáradt, kicsit amatőr, de a miénk” hanem azzal, hogy ez
egy baromi jól megcsinált film lett, tökmindegy, hol készült. Herendi Gábor
persze vérprofi, ezt már a Valami Amerika idején is tudtuk –
ezúttal is sikerrel egyensúlyoz a klasszikus történetmesélés és a modern filmes
eszközök, a magyar történelemhez ezer szállal kötődő, hazafiságra is játszó
történet és az univerzális narratívák, a kaland és a romantika, a vígjáték és a
dráma közt. A vágás, az atmoszférateremtés, a kreatív zenehasználat, a
kosztümök, az elképesztő trükkök (és igen, annak a horribilis büdzsének a nagy
részét a CGI vitte el…) mind kiemelkedőek. Nem tudom nem szeretni. Jó lenne, ha
több ilyet látnánk!
A szépség és a szörnyeteg
És akkor utoljára írom le ebben a
posztban, hogy ezzel is szkeptikus voltam :P Tavaly már írtam arról (tán a Hamupipőke
remake kapcsán) hogy mennyire nem értem, miért érzi szükségét Hollywood, hogy
élőszereplőkkel forgassa újra gyermekkorunk kedvenc Disney-meséit – hát, úgy
tűnik, az én privát értetlenségem nem nagyon hatotta meg a stúdiókat, az a pár
száz millió dollár, amit ezek a filmek összeszedtek, inkább, úgyhogy A
szépség és a szörnyeteg sokadik verziója után már forog az élőszereplős
Alladin
is. Mi kell még? Az Emma Watson nevével fémjelzett legújabb Belle-sztori ahhoz
képest, hogy újat aztán végképp nem tud mondani (gyakorlatilag kockáról kockára
követi a rajzfilmverziót), aranyos szórakozás: a dalok még mindig szépek, a
kastély félelmetes, a könyvtár lenyűgöző, a teáscsészévé változtatott lurkóért
lehet izgulni, Gastont meg itt is képentörölnénk bármikor. A színészi
alakításokat is pont annyira kell komolyan venni, amennyire egy élőszereplős Disney-rajzfilmtől
várható: itt azért nincs Cate Blanchett, hogy mélységet adjon bármelyik
karakternek. Emma Watson tökéletesen hozza a sárga báli ruhába bújtatott
Hermionét, a Szörnyeteg már nem is tudom, ki volt, Luke Evans meg élvezettel
mókázik Gaston szerepében. Az övénél csak a korszellemnek megfelelően
elnőiesített segédje szerepe hálásabb – egy éneklős-kosztümös romantikus
filmből úgyis mindig az jön ki legjobban, akin legalább lehet röhögni. Igazából
nem kéne működnie a filmnek, mégis működik. Akkor is ha sokadszorra látjuk
ugyanazt a sztorit. Ki érti ezt?
„Szerintem a nénik soha nem a madarakat figyelték.”
Négy évvel az első olvasás után
Jennifer Egan remekműve, Az elszúrt idő nyomában továbbra sem
ereszt. Az azóta eltelt időben évente egyszer legalább kézbe ugrott, olykor
végigolvastam, olykor csak kiragadtam pár novellát – jó ég, hányszor elhatároztam,
hogy írni fogok a kedvenceimről, aztán ezzel is úgy jártam, mint a „most már
aztán tényleg kéne írni a blogra erről meg erről meg erről is” jellegű
elhatározások legnagyobb részével: nem lett belőle semmi. Pedig e tizenhárom
novellából jó néhány megérdemelné, hogy külön-külön is kivesézzük őket, ahogy
azt tettem az abszolút kedvenc Az arany-kúrával. Érdekes egyébként,
hogy ahogy újra meg újra olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy sokkal
inkább novellafüzérről beszélhetünk, mintsem regényről – persze minden
olvasással újabb kapcsolódási pontok fedeződnek fel, mégis: minden önálló
történet egyre kompaktabbnak tűnik az újrázásokkal. Valahol itt rejlik Jennifer
Egan zsenialitásának kulcsa: elképesztő, mennyi rétege van ennek a tizenhárom
történetnek együtt és külön is. Kis túlzással írhatott volna
belőle tizenhárom regényt is. (Fussuk le
a kötelező köröket: fájdalom, hogy Egantól azóta sem olvashattunk mást
magyarul. De sajnos nem lep meg, hogy nem aratott elég nagy közönségsikert
hozzá.)
Ha már említettem Az arany-kúrát, érdemes összevetni másik
nagy kedvencemmel, a Szafari című
novellával. Érdekes, hogy míg Az
arany-kúrának meglehetősen plasztikus középpontja és jól körülhatárolható
mondanivalója volt, a Szafari úgymond
„lebeg a levegőben”. Jóval kevésbé ragad torkon, mint a kötet írásainak nagy
része, nem vádolható különösebb direkt mondanivalóval, nem üt szíven egyetlen
váratlan leleplezéssel sem – inkább azon írások közé tartozik, melyek a regény
összekötő elemeit adják. Nem lendít előre, csak van – életképet ad a szereplők
egy részéről. És közben jóízűen játszik ezzel az életképpel, lásd madármegfigyelő
nénik és az antropológus doktorandusz erőltetett strukturális megfigyelései. Mégis, látszólagos jelentéktelensége
(persze tanuljuk meg: Egannál semmi,
egy árva vessző sem jelentéktelen) ellenére hatással van rám.
Van benne egy nagy adag
ártatlanság: ez köszönhető részben a gyerekszereplők világra csodálkozásának,
mely felfoghatatlan tragédiákat (is) vetít előre (hopp, mégiscsak van itt
szívenütés); részben a klasszikus kalandregényes körítésnek. A saját megszokott
világukból kiszakított, különböző státuszú, életstílusú, értékrendű amerikaiak
egy turistakönyvekbe illő afrikai szafarin ismerkednek a „másik” világgal.
Gátlástalanul játszadozik velünk Egan, novellája valójában épp az az
antropológiai esettanulmány, amit Mindy írhatott volna – nyilván kevésbé
tudományos köntösben. „Egy-egy reggeli
során, a forró feketekávétól feltüzelve Mindy egyenesen azon gondolkodott, hogy
az újonnan szerzett ismeretei a társadalmi osztályok és érzelmi reakciók
relációjáról bőven elegendőek lehetnének, hogy újraértelmezze Lévi-Strausst egy
kifinomultabb, modernebb közelítésben.” Persze nem értelmezi. Mindy, a
huszonéves doktorandusz, aki a negyvenes Lou partnereként belekóstol a
luxusélet és gondtalan utazgatások világába – naná, hogy nem megy vissza a
koleszbe a szafari után. Inkább dédelgeti majd élethosszig strukturális kielégületlenségeit.
Lou, a másik novellából megismert
Bernie mentora, több írás negatív hőse, a szánnivaló zenei producer, aki számos
feleség és hat gyermek után magányosan hal meg; Mindy, a leendő sokadik
feleség, aki éppúgy nem lesz az utolsó, mint előtte már jópáran; Rolph, a
dédelgetett fiúgyermek, akinek tragédiája előre látható; Charlie, a nőiségére
épp ráismerő kiskamasz, aki az apa szeretője iránt érzett gyűlöletbe
csatornázza bele összes bizonytalanságát: mind megérnének egy posztot
(posztötlet a jövőre nézve: végigkövetni egy-egy karakter sorsát a széttartó
novellák során). Ám mindőjüknél érdekesebb a csoportdinamika, ami megelevenedik
a lapokon. Ahogy a közösen átélt kaland, a közösen látott majdnem-tragédia
közösségképző (egyeseknél: identitásképző) erővé válik. Aminek köszönhetően
húsz év múltán is egymásra ismernek a facebookon, hisz egyszer együtt éltek át valami
rendkívülit. A családi kapcsolatok, félrelépések, szülő-gyerek ellentétek,
álarcok tengerében Egan tollhegyre tűzi a rendkívülit, ami mentén hajlamosak
vagyunk meghatározni önmagunkat. Érdekes gondolatkísérlet, de nem alaptalan
feltételezés: egy világban, ahol mindenki trendin bizonytalan, rossz döntést
halmoz rossz döntésre, ahol annyi mesterségesen generált kép, elvárás,
hagyomány vagy tabudöntés mentén kéne
meghatároznunk önmagunkat, kapva kapunk az első alkalmon, amikor valami igazán
rendkívüli történik velünk; mert igen, végre itt van egy abszolút biztos pont,
egy megkérdőjelezhetetlen, valós történés, nem holmi trenddiktálók által generált
képződmény, hanem egy igazi, hús-vér oroszlántámadás, amit átéltem. Ami mutatja:
éltem. (Hogy maga a támadás nem
velünk történt, hogy a turistacsoportból csak páran voltak ténylegesen jelen,
hogy gyorsan véget ért és túl nagy tragédia nem történt, az esetünkben
jelentéktelen.)
Végül csak oda lyukadunk ki újra,
ahová Az arany-kúra végén (ami nekem,
most, itt meglepő, mert szándékolatlan – az írás önmagát írta ide): Egan itt is
az emberit keresi. Tisztaságmánia helyett vért, verejtéket, könnyeket,
tankönyvi leírások helyett őszinte reakciókat, szerepek helyett valódi
kapcsolatokat. Azokat a dolgokat, amik mentén az agyonfilterezett
facebook-profilunk mögül kikandikál az ember.
(Tényleg nagyon jó lenne ám olvasni mást is tőle magyarul. Ha egy
regénye [tizenhárom novellája, ha úgy tetszik] ennyi gondolkodnivalót ad, mit tudhat a többi?)
A nyolcvanas évek gyermeke
vagyok, ergo a kilencvenesekben voltam tini, amikor Hugh Grant még nem önmagát
parodizálta, hanem a mozivásznak egyik legmenőbb szépfiúja volt (amíg rajta nem
kapták, hogy noha a kor egyik legszebb topmodellje volt a barátnője, egy
lepukkant prostival kavart egy kocsiban – és akkoriban még ez
számított celebbotránynak, ami manapság, a trashreality-k és milliomosfeleségek
korában önmagában megmosolyogtató…); Andie MacDowell pedig nem a L’Oreal arcaként volt
híres, hanem a filmipar egyik elsőszámú álomnőjeként. Ennek a multiplexek
előtti kornak a gyümölcse a később az Igazából
szerelemmel világhírűvé vált Richard Curtis zseniális vígjátéka, a Négy esküvő és egy temetés – amiről a
nosztalgiafaktort lehántva is bátran kijelenthetjük, hogy minden újranézéssel
csak jobb lesz. Ott van a helye minden idők legjobb romantikus vígjátékai
között.
Bár imádom az Igazából szerelmet, a karácsonyi
néznivalók kötelező darabja, minden alkalommal sírva röhögök legalább tizenöt
momentumán (igen, most legszívesebben felsorolnám mind – megérne egy posztot ez
is), újra meg újra rácsodálkozom arra, hogy a Négy esküvő… mennyivel finomabb. Tekintsünk el a „régen minden jobb
volt”, meg a „persze mert Curtis is eladta magát Hollywoodnak” kötelező
köreitől (amúgy az Igazából szerelem
is ízig-vérig angol film) – sokkal inkább arról van szó, hogy a Négy esküvő… jóval hosszabban érlelt,
letisztult, magabiztos alkotás. Olyan természetességgel mozog a saját, amúgy
erősen behatárolt köreiben, ahogy csak egy bennfentes tud. Lehet, hogy Curtis
pontosan tudja, milyen a Downing Street élete, de nem élt a Downing Streeten; míg
az angol arisztokrácia esküvői közül jó néhányon megfordult (állítása szerint a
film forgatásának idejéig több mint hetvenen) – ez jön le a vászonról, az
érzés, hogy mintha az ember a haverjai mindennapjait filmezte volna le. És
persze kikerülhetetlenül áthatja egy masszív adag távolságtartással elegy angol
humor – ami nagyon hamar (nagyjából az első esküvő bevonulásakor) eldönti,
kinek fog tetszeni és ki áll fel a képernyő elől elszörnyedve.
Szóval esküvők… Ahogy Charles
mondja az egyik jelenetben: élvezzük ki
azt, ami csak egyszer adatik meg az életben, hogy szombat van és nem kell
esküvőre menni. Ezek az angolok mintha állandóan házasodnának. Vidéki
templomok, felső-középosztálybeli és arisztokrata vendégsereg (akik közül
jópáran valóban arisztokraták, akik belecameóztak a filmbe), szekérderéknyi
kalapok, nyoszolyólányok, akiknek minden vágyuk, hogy végre marokra fogják a
szerencséjüket, balul sikerült beszédek, otthon felejtett gyűrűk. Van, aki a
villámcsapásra vár; van, aki csak szeretne valakit, akit nem utál; van, aki
megtalálta a boldogságot; és van, aki epekedik, de hiába. Charles és legjobb
barátai minden esküvő kötelező kellékei: a dilis húg, a siketnéma öcs, a hetedik
leggazdagabb angol család szánalmas sarja, Tom és húga, a szarkasztikus Fiona,
no meg Gareth és Matthew, az egyetlen boldog pár. Aztán egy esküvőn Charlie
meglátja az amerikai Carrie-t és beüt a villámcsapás. Naná, hogy
mindkettejüknek túl kell esni egy esküvőn (mással), mire egymáséi lesznek –
különben hova lenne a kötelező bonyodalom.
Romantikus vígjáték a javából, a
hangsúly mégsem ezen van – lehet persze izgulni meg drukkolni, de úgyis tudjuk,
hogy egymás mellett kötnek ki. Sokkal, de sokkal fontosabb, amit a házasságról,
a szerelemről és úgy általában, az emberi kapcsolatokról mond – hogy mindegy,
milyen hagyományok, elvárások, törekvések mentén gondolkodunk róla, és milyen
gátlások, félelmek, önbecsapások akadályoznak, a legfontosabb mégiscsak az,
hogy legyen mellettünk valaki, akit tiszta szívből szerethetünk, és aki
viszontszeret. Hogy elmondhassuk azzal az irritáló, iszákos, szeretnivaló vén
mókamesterrel: valaha engem is imádtak.
És miközben hatalmasakat kacagunk Fiona szemforgatásain és tipikus irritált
vénlány megjegyzésein, szinte tapinthatjuk a fájdalmat, amiért nem őt szereti a
kiszemelt és azt a szeretetteli barátságot, ami ezzel együtt összefűzi őket. Ez
az igazán szép. Hogy bár a szerelem a válasz, van még mellette ezer érzelem,
ami túlélhetővé teszi ezt az egészet: barátság, testvéri szeretet, összetartás.
Jó értelemben bájos és életigenlő film ez. Miközben hatalmas adag irónival van
bevonva.
Nem is lehetne másképp. Elég, ha
a sebtiben összeszedett gyűrűkre gondolunk; vagy arra, hogy „Fiona lópofinak
hív”; netán Gareth életveszélyes (és valóban) táncára a skót esküvőn – azt
látjuk, hogy az élet legemelkedettebb pillanatait is sokkal könnyebb elviselni,
ha az ember jó adag iróniával képes szemlélni a világot. Főleg, mert aztán
eljön, mindig eljön a helyzet, amikor másképp nem is lehet elviselni. Máig nem tudom eldönteni magamban, vajon a Négy esküvő… vagy az Igazából szerelem temetésjelenete-e a
szívszorítóbb.
Fele ennyire sem lenne jó a film,
ha a minden egyes momentumában kiváló forgatókönyv mellé nem párosulna kiváló
színészi játék. Hugh Grant a cuki középpont, Andie MacDowell meg a
szívdöglesztő femme fatale, de érdekesebbek, akik körülöttük zsonganak,
mindenekelőtt a csodás Kristin Scott Thomas, aki annyi visszafojtott érzelemmel
és mesterséges hűvösséggel alakítja az esküvőkre szigorúan feketében járó
Fionát, hogy tizenévesen rögtön kikiáltottam példaképnek. És persze nyúlfarknyi
szerepben már itt is itt van Rowan Atkinson, akinek egyfelől a film
legviccesebb esketését köszönhetjük, másfelől Fionával közös jelenetében szinte
látjuk magunk előtt a tizenöt évvel későbbi Az
eltakarítónő zseniális párosát (bírom az angolokat – a legtöbb filmben
találhatunk ilyen szellemes oda-vissza utalásokat, melyeknek nyilván csak fele
tudatos). Nehéz abbahagyni, mert tényleg minden momentumát imádom, tán az lenne
a legegyszerűbb, ha ideilleszteném a teljes filmet, hogy nézzétek :) és nem
csak ti, lányok, hanem ti, fiúk is – tán ez a leginkább pasi-kompatibilis
romantikus vígjáték, amit valaha láttam. Némi anglománia persze nem árt hozzá,
ahogy egy adag kilencvenes évek nosztalgia sem – főleg hogy ne kapjunk
röhögőgörcsöt azoktól a ruháktól meg frizuráktól. Megyek is és beszerzek egy
ilyen gigantikus kalapot…
Amikor egy hete elkezdtem olvasni
Kazuo Ishiguro legújabb, magyarul tavaly megjelent regényét, még nem tudhattam,
hogy pár nappal később a Svéd Akadémia neki ítéli az idei Irodalmi Nobel-díjat
– ennek köszönhetően a blog történetének tán legaktuálisabb posztját
olvashatjátok ma. Hogy ez a véletlenek szerencsés összjátéka-e vagy véletlenek
nincsenek is, azt mindenkinek saját belátásra bízom – én mindenesetre, annak
ellenére, hogy idén teljes szívemből drukkoltam Margaret Atwood győzelmének,
borzasztóan örültem Ishiguro díjazása hallatán. Nyilván tanulmányokat fognak
megtölteni az okos irodalmárok arról, miért és mennyiben visszatáncolás ez az
Akadémia részéről Bob Dylan tavalyi, máig vitatott díjazása után, de ez mit sem
von le Ishiguro műveinek értékéből. Ugyan alapvetően nem hiszek abban, hogy ki
lehet jelenteni, hogy valaki „megérdemel” egy irodalmi díjat, vagy sem, a japán
származású, de ízig-vérig angol szerző művei kétség kívül méltók az
elismerésre. És bár műfaji határokon táncoló legutóbbi műve nem ér fel két
valódi remekműve, a Napok romjai és a
Ne engedj el jelentőségéhez, a
jellegzetes Ishiguro-i témák allegorikus fantasy eposzba bújtatott kifejtése
fontos és jó könyv.
Nem kerülhető ki a kérdés,
fantasy-e Az eltemetett óriás?
Megjelenésekor övezte némi vita és máig zavarba hozza a fantasy-olvasókat és a
szépirodalom-rajongókat egyaránt. Mintha fantasy nem szólhatna szépirodalmi
mélységekben emlékezésről, feledésről, bűnökről és bűnbocsánatokról. Vagy
mintha a szépirodalom nem élhetne az allegorikus mesék eszköztárával.
Ishigurotól egyébként nem idegen ez a műfaji határokon táncolás, hisz a Ne engedj el is félig-meddig
utópisztipus sci-fi – amellett, hogy eszköztárát és nyelvezetét tekintve
kétségkívül szépirodalom. Végülis, ha még sokat rugózunk (kollektíven)
felesleges műfaji kérdéseken, eljutunk odáig, hogy a Nobel-díj idén is merészen
került odaítélésre: egy majdhogynem zsánerszerző kapta. (Azt hiszem, sikerrel illusztráltuk
e vita totális feleslegességét és ostobaságát, lapozzunk is.)
Az eltemetett óriás az Arthur uralkodása utáni Britanniában
játszódik – a törékeny béke éveiben, amikor szászok és britonok épp nem akarják
halomra gyilkolni egymást talpalatnyi földekért. A béke ára persze súlyos:
feledés átka ül a vidéken. Hogy minek köszönhető: a misztikus köd, a földek
fölött portyázó sárkány lehelete, vagy egy varázsló átka hintette-e rájuk, nem
tudni. De a népek felejtenek. Egymás ellen elkövetett vétkeket, mészárlások
emlékét éppúgy, mint hogy merre indult a fiuk, amikor elhagyta faluját és idős
szüleit. A kollektív felejtés áldása, mely lehetővé teszi az együttélést és az
Arthur-i béke fenntartását valójában az egyén átka – hisz ki akarná elfelejteni
legközelebbi rokonai arcát?
Axl és Beatrice, az idős briton
házaspár semmiképp. Miután falujuk kvázi számkivetettként bánik velük, és
sejtelmük sincs, miért, egy napon úgy döntenek, elindulnak és megkeresik régen
látott fiuk – aki sejtésük szerint csak a szomszéd faluig ment. Ám ahogy
vándorolnak a vidéken, egyre távolabb kerül – és nem csak a szomszéd falu, a
fiuk emléke, arca, távozása oka, hanem a saját múltjuk is. Vajon miért bánik
velük úgy a falu népe, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtek volna el?
Mire utalnak az olykor fel-felvillanó emlékfoszlányok arról, hogy elhagyták
egymást? Hogy lehet, hogy a lovag, akit útjukba sodor a balszerencse, valaki
mást vél felismerni Axl-ben, mint akinek ő véli magát?
Axl és Beatrice középkori románca
fantasy-keretbe oltott feledésregény – amin ugyan olykor lötyög a
fantasy-köntös, cserébe ennek köszönhetjük Ishiguro gyönyörű allegóriáit. Hisz
nincs itt semmiféle óriás – az eltemetett óriás valójában a szőnyeg alá söpört,
feledni vágyott múlt, összes bűnével, sérelmével, bosszúvágyával. Vagy
mégis? Hisz ahogy van sárkányunk, vannak ogréink, vannak tündérmanóink, úgy
lehet óriásunk is a domb alatt – csakhogy nem számít. A lényeg úgyis az, ami
bennünk van. Ami akkor is a részünk, ha emlékezünk és akkor is, ha nem. Érzések.
Szeretet. Becsület. Béke. Számít-e hogy fantasy Az eltemetett óriás vagy sem? Csupán annyiban, hogy elhisszük-e,
hogy a sárkány rabolta el az emlékeink vagy magunk söpörtük a szőnyeg alá őket
a túlélés érdekében.
Ahogy korábban is oly sokszor,
Ishiguro most is arról ír, milyen emlék-konstrukciók és emlék-hiányok mentén
határozzuk meg önmagunkat. Noha archaikus nyelvezetével és mesevilágával, a
kerekasztal lovagjainak utolsó túlélőjével, a Monthy Python-hőshöz illőn
hibbant Gawain-jával, a sárkányharapta, de lovagnak készülő ifjú britonjával és
a legnagyobb vész közepette is tankönyvbe illően hősieskedő szász lovagjával jó
néhányszor tűnhet komolytalan mesének, valójában éppoly kíméletlen szembesítés
önmagunkkal, önbecsapásainkkal és szilárdnak tűnő hiteink mögötti kisszerű
választásainkkal, mint a Napok romjai.
Noha feszegeti a műfaji határokat, és érezhetően élvezi, hogy dekonstruktív
szerepben tündökölhet, Ishiguro a lényeget tekintve nem köt kompromisszumot:
percre sem foglal állást a feledés áldás-átka mellett vagy ellen. Ahogy nyilatkozta,
a balkáni háborúk adták a közvetlen ihletet – de meséje éppúgy értelmezhető
bármely háború vonatkozásában. Hogy milyen sérelmeket feledünk el a túlélés
érdekében, éppoly húsbavágó kérdés ma is a világ számos pontján, mint hogy
milyen sérelmeket táplálunk évszázados távolból is, lehetetlenné téve a
megbékélést… Nehéz nem magunkra ismerni Az
eltemetett óriás hőseiben: úgy a kollektív emlékezet szintjén, mint
személyes emlékeinkben. Vajon mi tisztában vagyunk azzal, milyen konstrukciók
mentén vezetjük meg önmagunkat?
Lassan elmondható, hogy több jó
sorozat kerül a tévéképernyőkre (meg az online megosztókra), mint ahány jó film
a mozivásznakra – bármennyire is szeretné követni az ember, egyszerűen
képtelenség lépést tartani velük. Az idei év különösen erős volt, nekem meg
különösen kevés időm volt rájuk, de amire sikerült szakítani, az legalább
megérte. Nem fogok mindenről írni, lesz majd szerintem egy-két ömlesztett poszt
is, de azért van, amiről muszáj külön. Mint a Hatalmas kis hazugságokról (Big
Little Lies), ami eddig az év egyik legerősebbje (nem teljesen véletlenül
dobálták meg díjakkal az Emmy-gálán).
Az HBO hét részes sorozatának
koncepciója sem nem új, sem nem túl erős: a csodaszép tengerparti kisváros, a
kaliforniai Monterey iskolájában az első napon az egyik elsős bántalmazza a
másikat, mire az anyukák annak rendje és módja szerint egymás torkának esnek. Kisvárosi
titkok és elfojtások, mindenkinek van valamije, amit nagyon nem szeretne a
többiek orrára kötni, mindenki szerepet játszik és persze mindenki meg van róla
győződve, hogy az ő gyereke aztán sosem… Aztán kiderül, hogy nem csak a
gyereke, de ő is, meg az apa is, meg úgy egyébként mindenki, aki él és mozog:
hazudik, bántalmaz, zsarnokoskodik, gyilkosságot tervez, vagy csak menekülne a
múltja elől, ami úgyis utoléri. Hogy hogyan jutunk el odáig, hogy az évad végi
jótékonysági bálon valaki valóban gyilkosság áldozata lesz – ennek felderítése
az évad feladata.
Trükkös a narratíva és pompás a
megvalósítás: a gyilkossággal indítunk, de nem tudjuk, ki az áldozat és ki az
elkövető; majd szép lassan vonódunk bele visszamenőleg a tanúvallomások nyomán
kibontakozó történetbe. Ami ott indul, valahol azon az első napon az elsősök
ostoba játszmáival. Ami persze vérkomoly, hisz a bántalmazásnak épp valahol
hatéves korban kell gátat szabni – és amit minden, kivétel nélkül minden anyuka
rosszul reagál le. És kezdődhet a Monterey-i szépek és gazdagok cicaharca,
amiből sokkal komolyabb sorozat sül ki, mint gondolnánk.
Sok múlik a karaktereken és az
őket játszó színésznőkön – akik itt bizony egytől egyig tökéletesek. A
középpontban a minden lében kanál, egyfolytában zsizsegő, szervezkedő, mindenki
életébe beledumáló Madeline (az
energiabomba Reese Witherspoon alakításában) aki seperc alatt két táborra
osztja az anyák seregét azzal, hogy a vélhetően igazságtalanul vádolt új fiú és
jófej fiatal anyukája mellé áll az amúgy kisvárosilag megvetett és rettegett
vádaskodó anyuka, a dúsgazdag és befolyásos Renata (Laura Dern – övé tán a legösszetettebb szerep) ellenében. Madeline
legjobb barátnője a visszavonult ügyvédnő, a csodaszép és irritálóan boldog
Celeste (az irritálóan tökéletes Nicole
Kidman végre megint tud játszani!), aki ikerfiai születése óta a
családjának él és többnyire csak várja haza folyton üzleti úton lévő férjét. Ők
veszik pártfogásukba a frissen a városba érkezett egyedülálló anyát, Jane-t (Shailene Woodley, aki nekem kevés ebbe a
szereplőgárdába, de tény, nem áll neki rosszul a szerep), aki súlyos titkot
hordoz és fia megvádolása mellett azzal is szembesülnie kell, hogy fiatalsága
és szegénysége okán a helyi anyukák többsége bébiszitternek nézi. Természetesen
sodródik a „másik” oldalra Madeline első férjének új felesége, Bonnie (Zoë Kravitz csodásan bohém alakításában),
akit az egyik oldal hivatalból utál, a másik meg hivatalból kihasználja ezt az
utálatot. Így öten ugranak egymás torkának és rántják magukkal a fél kisvárost
– férjeket, iskolaigazgatót, tanárokat, gyerekeket. Egyszerre nevetséges és
riasztó, ahogy egymással versenyezve akarnak jobb és jobb partikat,
kirándulásokat, jégrevünézéseket szervezni, miközben azzal láthatóan senki sem
törődik, hogy valójában mi történik a
gyerekek között. Vagy, hogy miért akarja a neten elárverezni szüzességét egy jó
családból származó gazdag tizenhat éves lány. Vagy, hogy miért vásárol fegyvert
Jane és mennyire gondolja komolyan, hogy megöli egykori bántalmazóját. Vagy,
hogy miért jár folyton garbóban valaki a kaliforniai napsütésben.
A nevetséges felszín alatt ott
forr a tulajdonképpeni konfliktus, ami elvezet a gyilkosságig és amit
mainstream sorozat ilyen visszafogottan és okosan tán még nem tűzött
zászlajára: a hétköznapi bántalmazás. Elsősorban a házastársi erőszak – ami
lassan bontakozik ki előttünk, szépen átfuttatva az olykor túl szenvedélyes
szexből a verésig és az áldozat önhibáztatásáig. Elképesztően erős színészi
játék és mértéktartó forgatókönyv kellett ahhoz, hogy ez úgy ábrázolódjon, hogy
elhiggyük: a potenciálisan legokosabb nő is megvezetheti magát annyira, hogy
elhiggye, ő a hibás azért, mert férje kékre-zöldre veri minden alkalommal. De
hiba lenne erre az egy momentumra egyszerűsíteni a sorozatot.
Legalább ilyen hangsúlyos a
bántalmazott és bántalmazását feldolgozni nem tudó Jane szála – akin keresztül
világos képet kaphatunk arról, milyen belső és külső vívódásokkal jár, ha
valaki úgy dönt, megszül egy erőszakból származó gyereket, és mennyire nem kap
segítséget a társadalomtól e szituáció kezeléséhez. Vagy a válása
feldolgozására még az új férj és az új házasságból származó gyerek mellett is
képtelen Madeline, aki ékes példája annak, mennyire nem tudunk túllépni a
sérelmeinken és milyen kitartóan kötjük gúzsba saját magunkat, miközben csak a
kezünket kéne kinyújtanunk a boldogságért. Vagy a munkáját otthonról végző
(otthonülő) férj hétköznapi megvetése – egy ízig-vérig macsó világban egy pasi
keresheti magát gennyesre otthonról programozva, ha közben ő csinálja a vacsit
munkából hazatérő asszonyának, kibérelte a papucs jelzőt. És ellenpontnak ott
van Renata, aki gazdag férje mellett játszhatna otthonülő anyukát, mégis
karriert épít, kivívva a kisvárosi anyukák megvetését.
Persze a súlyos témák ellenére ez
egy szórakoztató sorozat, rendkívül okosan megírt párbeszédekkel, csattanós
poénokkal, helyzetkomikumok sokaságával. Épp ebben rejlik az ereje, hogy nem
játszik érfelvágásra és a párkapcsolatoktól / anyaságtól / barátságtól sem
akarja elvenni a kedvünket. Épp ellenkezőleg. Mert bár ezek a nők többnyire
szerepet játszanak, gondolkodás nélkül megfojtanák egymást apró-cseprő
ostobaságok miatt és sokszor rém idegesítőek; ha kell, támogatják egymást a
végsőkig. A bántalmazó, elhanyagoló, méltatlan kapcsolatok ellenében olyan erős
támogató kapcsolatokat állít a sorozat, hogy inkább az merülhet fel: tényleg
létezik ilyen? Érdekes, hogy miközben a legrosszabb dolgokról szól, valódi
üzenete pozitív: ne titkoljuk, ha bajban vagyunk, és ne féljünk segítséget
kérni. Hiszen a versengő, egymás életében vájkáló, kicsinyes játszmákkal teli
felszín alatt a közösségi lét értelme épp ez lenne: ha igazán nagy a baj,
összezár.