2019 - évösszegzésféle shizoo klaviatúrájából

Akárcsak a feleségemnek, nekem is igen gazdagra sikerült évem volt a tavalyi - de a rengeteg (jellegében inkább pozitív) élmény, tapasztalat, sikeresen megoldott feladat közepette ez a számunkra kedves szenvedély, az olvasás és az olvasottakról való véleményünk elétek tárása szenvedte a legnagyobb károkat. Soha ennyire kevés könyvet nem olvastam még, mint 2019-ben - egyszerűen másra kellett az idő.

Órákat mesélhetnék róla, de ez az írás itt nem erről szeretne szólni, úgyhogy rövidre fogom (amennyire bírom). A legjobb barátommal, Pistivel márciusban váltott pár beoltó szó után augusztusra összeállítottam életem második verseskötetét. Maga a folyamat nem volt annyira véres, mint a shizoo esetében, a Mit is tanultam fókuszált, téma-kötött kis gyűjtemény lett, nagyon hamar eldőlt, mi kerülhet bele, mi nem; élvezettel raktam össze. Hogy aztán szinte a folyamat végén (bizonyos mértékig a válogatás melléktermékeként) mégis boruljon minden attól, hogy megírtam életem (eddigi) fő művét, a Négy kvartett című kompozíciót. Végül Kotász Zoli barátommal (akinek nem lehetek érte elég hálás) kidobáltunk minden ballasztot az eredeti tervből, így született meg ez a kettős verseskötet. Mindkét eleméről, a Mit is tanultamról és a Négy kvartettről is írtam egy bemutató műhelynaplót, ha valakit mélyebben érdekel. Ez a folyamat nyitott meg annyira, hogy hozzá merjek gondolni Hamvas Béla Tabula smaragdina - Mágia szútra kötetéhez, ami az év egyik legfontosabb újraolvasása volt, és hogy hozzá merjek érezni T. S. Eliot összegyűjtött verseihez (egy bemutató verselemzés erejéig) ami meg a másik legfontosabb.

Órákat mesélhetnék arról is, hogyan lettem közben egyéni vállalkozó (hogy még bonyolultabb legyen az életünk). Ezt nagyon régen meg kellett volna lépnem, most már látom, de csak most bomlott hozzá alkalom, és most érett meg hozzá stratégia. Ami szintén átalakult menet közben. Hiszen bár írok pénzért most is alkalmazott szövegeket, blogbejegyzéseket, egyéb tartalmakat ide meg oda (például a Flowcycle nevű új biciklis portálra), ahogy elterveztem (hogy ez lesz a fő tevékenységi kör), de eluralt a biciklis pincérkedés. Mert szeretik a partnereim, ahogy csinálom, mert szeretem csinálni, és még bírom erővel is - bár török-zúzódom néha. Ahogy az iparszerű biciklizésről egyszer már haikuba fogalmaztam: nem az a kérdés, perecelsz-e, hanem az: hogyan és mikor. Most is épp gyógyulok egy káreseményből - de a mérleg egyébként messze pozitív irányba billen így is.

Meg kellett tanulnom ezt a szabadságra alapozott sajátos életet - például hogy hogyan ne legyek a magam rabszolgája (se). Időpontot (egyáltalán, bármilyen számot) azonnal ejtő aggyal kellett kialakítanom ebben az életvitel-szerűségben egy rendszert, hogy ne sodródjak el benne. Lemondva az alkalmazotti lét kívülről szervezettségéről, ami vezet - ebben a sajátosan szigorú és közben hanyagul korrupt környezetben. Még nem jutottam el a kívánt szintre, de dolgozom rajta. Izgalmas ennyi idősen kiszakadni a megmondják mit és hogyan világából, de az időnként becsúszó szerelések és pofonok ellenére nagyon élvezem. Csak el tudjátok szerintem képzelni, mennyi időm és agyam marad a szenvedélyeimre...

Sajnos ennek esett áldozatul a slam is - bizonyos mértékig. Teljesen nem hagyhatom abba, még mindig éles fényben áll előttem, hogy ez az egyetlen verset (versszerű, előadott szöveget) hallgatni hajlandó közeg ma, de versenyezni már nem szeretnék. Egy eseménysorozat van, a Földalatti slam csapatáé, ahova el fogok járni, hogy előadjak - ahogy ebben a közegben csúfolják, Open Miklóssá leszek eztán (az open mic, a szabad mikrofon a megmérettetésen kívül előadott, közönséget versenyre bemelegítő slam neve). Nem mondhatok le róla, a személyes jelenlét hallatlanul fontos, bármilyen furcsa, a színházak elleni hatalmi attak is ez ellen indult, a személyesség ellen, ami csoportos - azaz ebben a kultúrát egyre inkább magányban fogyasztó világban még mindig közösségi élményt jelent. Ezt egy cirkuszi előadás folyamán értettem meg - a Fővárosi Nagycirkusz Hófödte álom előadása alatt, amely Jakutföld Gyémánt Cirkuszának vendégelőadása volt. Nem írtam róla - annyi fontos élményről nem írtam, de ebbe az amúgy lenézett műfajba ez a cirkuszi előadás megint teljesen másképp ízelt bele, mint ahogy gondoltam volna: jó varázslat volt, érzékenyítő és szép mese, amit nem nyomtak el, hanem felmutattak az attrakciók.

Ne csodálkozzatok hát rajta, hogy nem olvastam valami sokat. Pedig könyves vonalon igen izgalmas év volt a tavalyi; csodálatos megjelenésekkel, nagy hiánypótlásokkal és bátor kiadói döntésekkel gazdagon rakott. Minden vonalon, amit ha lenne időm, követnék - szépirodalomban, versben, sci-fiben, fantasyban és képregényben... Úgyhogy igen méretes restanciával vágok neki ennek az évnek. Így is gyönyörű ajándékokat kaptam, bár top 10-re nem futotta belőlük, és rangsorolni se szeretném őket - mindegyik megnyert magának, bármelyik nyerhetné a legjobb tavalyi olvasmány kitüntető címét.

- A sagák. Amint látni fogjátok a továbbiakban is, Izland, az ottani ó és újabb kultúra a tavalyi évben is szemléletformáló élményekkel ajándékozott. Én tényleg elfogódott szeretettel lapozom Bernáth István saga-fordításait, lassan, sokat ízlelgetve. Tavaly írtam a Brennu-Njáls sagáról (bár javarészt még tavalyelőtti olvasás volt) és Vörös Eirík történetéről - mindkettő fontos, és tanulságos könyv, kisszerűségeink és nagyszerűségeink foglalata, amúgy meglepően könnyen emészthető formában.

- Ted Chiang: Kilégzés és más novellák. Itt van ez a pasas, akinek a fantasztikuma tényleg tudományos, de közben a meséinek szíve is van, lelke - könnyű érte lelkesedni. Gondolatkísérleteket jegyez le lehetséges és lehetetlen jövőkről, alternatív múltakról, általában iszonyúan szikár és sallangmentes (valójában tudatosan megválogatott) eszközkészlettel. Miközben hamisítatlan szépirodalom, amit csinál, olyan nívón, mint tényleg a legnagyobbak. Szerintem emberszenvedély-beteg ő is, ahogy Bradbury volt, minden történetében ebből gyógyítja magát, és bennünket. Ez a kötete ráadásul (a korábbi Életed története és más novellák fényében) megmutatta azt is, hogy sokkal szélesebb az eszközkészlete, palettája, mint ahogy első pillanatra tűnt. A szorongás a szabadság szédülete című meséje, amíg élek, velem marad.

- Simon Stålenhag: Elektronikus állam. Ez a képes regény zseniális. A története banális és ezerszer elmesélt, három mondatban összefoglalható, de közben iszonyatba csomagolva reflektál a létünk egyre inkább eluraló virtualitásra. Durván többfenekű, ahol a kép és szöveg teljesen azonos rangon mesél. Ahol a kép nem illusztráció, és a szöveg nem képaláírás. Az írójának valóban van egy látomása rólunk, és példaszerűen teszi szerkezetbe - úgy, hogy a teljes megértéshez látszólag alig ad támpontot és valójában mindent megad, amit a meséje adhat. Nem tudsz meg az elemeiről semmit, a minimálisan szükségesen túl - talán ettől borzong a zsigerekben ennyire messzire hatóan. Hála az Agave kiadónak, hogy bele mert vágni a kiadásába!

- Peer Krisztián: Nem a sajátod. Versben igen erős éven vagyunk túl, és én végre összeszedtem magam annyira, hogy írjak Krisztián 42 című kötetéről - és mégis inkább az utána következőt emelném ki, mert messze ez volt a nehezebb költői feladat. A hogyan tovább lejegyzése, azután a felkavaró, megragadó szembesülés után, ami a költője minden irritáló (és következetesen mutogatott) személyiségjegye segítségével (s valójában ellenére) csaknem belém fojtotta a szót. Mert tényleg ez a nehezebb, hogy egy ilyen veszteség után is éljünk és éltessünk. Nem lett népszerű, sokan nem szeretik - pedig gyönyörű tükre ennek a sokkal zavarosabb élethelyzetnek. Krisztiánt nehéz szeretni, erről ő maga gondoskodik. De a magamutogatásig őszintesége imponáló, mert a szétesettségeit is eszelős nívón dokumentálja.

- Sandman, az Álmok fejedelme - gyűjtemény, második kötet. Tényleg nem lehetek eléggé hálás a Fumaxnak, hogy végre magyarul is olvashatom tovább ezt a szemléletformáló alapmunkát! Persze, hogy írtam az első gyűjteményes kötetről is, holott olvasót próbáló, hosszú bejegyzésekben okoskodtam már a tartalmáról a régebbi kiadás kapcsán. De egyrészt nekem ez a graphic novel messze többet adott, mint egy beleélhető, önkényes mesét, másrészt a felét se írtam le, ami eszembe jutott róla (gondoljatok bele...). Neil Gaiman az egyik hősöm, aki látni meri, mennyire mítoszrendszerekben élünk, a racionáléink alatt milyen iszonyatos, zsigeri követelések világai laknak - s hogy adott esetben mennyivel erősebbek, mint a meggondolásaink. Kiszolgáltatottságunk mértékét Hamvas Béla kifinomult, mélyen kultúra-átjárt teljesség-igénye mellett nekem ez a sokkal könnyedebb megragadásokban és megfogalmazásokban lubickoló angol mutatja meg a leginkább. Szerelmes vagyok a látomásaiba, és alig várom a harmadik kötetet...

- Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. Lapozgatom. Az írott szó erejével vert könyvet. Életekről szól, amelyek mára halottak, egy író képzeletén át, aki még él. Egy író tollával szól, aki nem szégyell, nem átall a halottak nyelvén beszélni. Lapozgatom ezt a könyvet, balladát a költészet hatalmáról és veszélyeiről. Mondanám, hogy költői. De ide kevés a jelző. Lapozom a könyvet, némelyik mondata megragad, az olvasmány behúz az egykor élt emberek világába. Kevés, hogy költői. Ez a könyv egy saga - annak megkötő szabályai nélkül, de annak szellemében. Egy észak kegyetlen körülményei közé száműzött eposz. Eposz a fiúról, akit magukkal ragadtak a könyvek, de nem nyelték el. Csak elnyeléssel fenyegették, ahogy a tenger a halászok lélekvesztőjében. Ahogy a hóvihar, a mogorva postás lába nyomán lépdelve. Ahogy az ember világának szegényes kunyhói és alig kevésbé szegényes Községének házai közt az egymás részvétébe vagy közönyébe bámuló viszonyok. Egy elnyeléssel fenyegetett fiú történetét lapozom, miután elolvastam, borzongásig vakító utolsó soráig el, a történetét annak, akinek a lapokon nincs neve. De minden porcikámban érzem, az olvasás múltán is: volt neve a valóságban. Nem akarom ezeket a mondatokat másképp (újra)fogalmazni. És nem okozott csalódást a korábban írt könyve se - ha telefonkönyvet adnak ki tőle magyarul, azt is el akarom olvasni.

Filmek tekintetében igen erős évet zártam (ennyiben vitatkoznék a párommal), bár tény, elsősorban nem az idei év termése miatt. Újranéztük a Fridát (ikonikus filmregény egy ikonról), végre megnéztük a Kutyák szigetét (Wes Anderson egy istenverte gyerekzseni, valódi életkorától teljesen függetlenül), végre rácsodálkoztunk Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtőjére (még sokszor újra fogjuk nézni...) és megfürödtem megint a Brazil őrületében (és írni is sikerült róla). Összekapartam magam és egy lassú, meditatív újranézés után írtam Tarkovszkij Nosztalgiájáról. Elmarkolt megint ez a csodálatra méltó, őszinte hit a filmben, hogy több lehet, mint faramuci időkezelésű, kiszolgáló-attitűddel készült tömeg-szórakoztató időtöltés. Valahol ugyanez a többlet emelte számomra az év mozgóképes csúcspontjává a Csernobil-sorozatot (minden vélt, vagy valós hibája ellenére) - legalább végiggondolhattam megint, milyen következményei vannak, ha ebben a csalás-szerkezetben, a mozgófilmen próbálunk igazat hazudni. Illik ebbe a gondolatmenetbe a Volt egyszer egy... Hollywood, hiszen pont ezt a tényt láttatja a maga valóság-csavargatásával, csak pont a másik végéről, a koronájánál fogva ragadja meg azt, amit Tarkovszkij remeke a gyökerénél. És beleillik a Joker - egy elképzelt főgonosz mélyen valóság-ízű eredettörténete, mert megtiszteli a meséink erejét azzal, hogy a fantázia csalásaiba belecsöppenti a valóságos motivációink.

A zenei élményeket Timi csodálatosan összefoglalta, egyetlen hiányérzetem teszem csak itt szóvá a közös koncertlátogatásaink közül, Lukács Miklós és a Cimbiózis világa úgy vitt, mintha egy zseniális festő folyamatosan változó ecsetkezeléssel készült festményében hallgatóztam volna. Sajnos a 2019-es Budapest Ritmo kimaradt - áldozatul esett az átalakuló életvitelemnek, pedig Galgóczi Tamás egykomám Ekultura.hu-n megjelent beszámolói alapján csodáktól fosztottam meg magam. Többször nem leszek ennyire hülye - főleg hogy megint hazánkba látogat a Womex világzenei eseménye... 

Szeretnék jóval többször bujkálni a szavakba, így, a szemetek láttára. Kell ez. Egyre inkább kell, hogy melengessen élmény, könyv, film és zene. Mert igen hideg van odakint. A lélek hidege.

Boldog Új Évet Kívánok minden kedves olvasónknak!