2021. július 26., hétfő

Ernest Cline: Ready Player Two

Bevallom, először nem voltam különösebben lelkes, amikor kiderült, hogy folytatja. Talán mert a megmentett világok újabb megmentéséhez mindig valami még nagyobb fenyegetés kell; ráadásul itt a mesterséges univerzumba göngyölt eszképizmust sikerült csak megmenteni, a lehetőséget, hogy elmerülj a virtualitás oázisába egy haldokló bolygó billegőben pörgő Eredet-végi totempörgettyű-civilizációjából. De Ernest Cline megint ügyesebben komponálta a mesét, mint amire a könnyen olvashatóság laza szövete predesztinálta volna, és miközben tényleg megellette a folytatás-kényszer klisés, pofátlan állatorvosi lovát, összehozott egy élvezetes szintlépést is az előző, kult-státuszba került mókához. Miközben egyfelől kapartam a falat, mennyire törvényszerűen választott például (fő)gonoszságot ellenfélnek, másfelől megnyaltam a tíz falkaparástól töredezett körmű ujjam, milyen ízesen, profin, elegánsan vezeti elő. Miközben dühített, ahogy a hőseivel bánik, mulattatott is, mennyire édesen pofozza e bánásmóddal az első könyv boldogan éltek, míg... jellegű befejezését. Akárcsak amikor behozza az OASIS Neurális Interfészt (ezüstszínű tojásban, a 10. oldalon), úgymond a kezünkbe nyomva ingyen a Díjat, és ezzel minden ilyen díj valódi természetét is feltárja: mekkora átkok.

Ez az agyba így, teljes érzettel csatolt (oda-vissza teljes), mindenki számára elérhető virtuális tényleg megér nem is egy misét, és a történetálmodó (persze bevallottan mások: például William Gibson, Neal Stephenson nyomdokain) celebrál is nekünk egy meglehetősen összetettet. Szépen végiggondolva, egy ilyen új, közösen elérhető elektromos delírium mi mindenre lehet jó. Kicsit steril marad, nem megy bele olyan apró részletekbe, hogy bármilyen adatcsomag egyszerre vadász és préda, hogy milyen tág mezeje nyílik a befolyásolásnak, ha teljes terjedelmeddel elérhető vagy ebben a térérzetű nem-térben (ahogy például Brandon Hackett gondolta végig az Eldobható testek látomásában). Itt egyéb okból nem vagy biztonságban – és olyan hétköznapi indokból, mint egy beteljesületlen szerelem. Valahol ez a legbájosabb benne (s egyben a legbosszantóbb), hogy e tekintetben továbbra is leplezetlenül kamasz-álom. Abban is, ahogy a halálon túl tartó örök szerelmet képzeli (anorákba bújtatott, halálon túl is tartó szerelmi háromszögnek), meg abban is, ahogy a hősöket rángatja ki egy hét boldogság után az újabb (nagyobb, színesebb, szélesebb vásznú) világmentésre. Kamasz-álom: nem ismeri a szerelem boldog, tenyésző hétköznapjait – amitől tényleg élethosszig tarthat.

És eközben a folytatások állatorvosi lova tényleg – és egy következő szint egy regény formában elénk tárt számítógépes játékban. Cselekményvezetés terén a Ready Player One és a második menet közt gyakorlatilag csak ennyi a különbség: ez mindössze egy újabb, sokkal nehezebb pálya. Szigorúbb feltételekkel, hiszen itt az óra ketyeg, nemcsak a virtuális boldogság, de valódi élet-milliárdok is a csapdájába kerültek. És közben méltó, ötletes folytatás: a küldetések játékmenetei megint sziporkázóan érdekes, utalások tömegével rakott, szellemes tisztelgések – ez a rajongó író megint ebben a legerősebb, hogy megszerettesse velünk mindazt, amiért rajong (és hogy úgy éljen ki a szemünk előtt egy játékfejlesztő ént, aki szintén rajongó, hogy mi is rajonghassunk érte). A főhajtás-rész megint nagyon rendben van. S közben a történet jóval kevésbé heroikus. Wade avatárja, Parsifal sokkal többször kénytelen a barátaira támaszkodni, mint amennyit szívesen bevallana, sokkal többet csetlik és botlik, mint amennyit a mintaadó világmentők szoktak. Így a végén sokkal nagyobb hitellel hozhatja meg a döntést, amit szerintem minden menekülés, minden eszképizmus szelíd (vagy erőszakos) vigasza mellé kötelezően meg kell hozni: ezt a közös álmot, a valóságot, és terepét, a Földet kellene elsősorban megmentenünk (magunktól), akkor is, ha közben a fantáziánk a csillagokig ér.

Mert persze teljes Happy End a vége. Némelyek szerint túlságosan is teljes... És ne mondja senki, hogy ezzel spoilereztem. Ez a két könyv az általam ismert legszebb tisztelgés a számítógépes játék összes korszaka előtt – abban is komolyan véve magát, hogy játék. Mi más lehetne a játék vége, mint egy túlságosan teljes Happy End? Ami persze azt is jelenti, hogy az írója, ha egyszer nekifut a Ready Player Three-nek, hát igen rendesen feladta magának a leckét...

Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

2021. július 10., szombat

Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Itt következik egy történet Ástáról –
azaz egy történet arról, hogyan olvastam a történetét. Tényleg úgy, ahogy a szerző, Jón Kalman Stefánsson szerette volna? Aki az alcímben a művét sagának nevezi; aki lám, úgy kezdi, ahogy az ősök a sagákat – s mégsem úgy folytatja. A hagyomány tisztelete sosem a merev formák ájult tisztelete. Hanem egy hozzáállás, a hiteles ember hozzáállása a meséje hiteléhez. Régen ezeket a kódexbe jegyzett történeteket az időrend markolta, a mi miből következik egyenes vonalú, egyszerű szabálya – az apák és anyák, a viszonyaik bemutatása volt mindig az első, hogy lássuk, tudjuk (sejtsük előre), mibe fogant s ez által mire született a mese hőse. Itt is az apák, az anyák legelöl. Sigvaldi, Helga, meg majd még páran - több, vagy kevesebb belőlük a kelleténél, de kirajzolódnak. De nem az időrend markában. Hanem ahogy egymáshoz hívja a gondolatot a mese teljesen sajátos belső logikája, az a hurkolódó, bonyolult, magát magyarázó szövet, ahogy tényleg beszélni szoktunk. Ez a lejegyzett szöveg élőbeszédszerű. Ha hatásvadász, úgy vadássza, ahogy az élőbeszédben. Ha lemond róla, az is olyan, mint a hirtelen beálló, homlokráncoló hallgatás. Az egy-egy üres oldalra külön odakerülő néhány szó – s körülötte az üresség csendje. Ez az első. Ha ez egy saga, akkor olyan, mintha minden alkalommal az olvasásod jegyezné le (ami azt is jelenti: nem elég egyszer kézbe venni).
 
Hiányérzet. Lelkiismeret-furdalás. Önvád. A három muskétás, akik mindig a szív közepébe találnak. Ez egy történet Ástáról, aki jobb sorsra érdemes. Ez amolyan emberi közös, mindannyian jobb sorsra lennénk érdemesek – csak valahol nem úgy, nem azt, nem akkor tesszük, ahogy, amit, amikor kell, és minden félremegy. Azaz minden azért nem, hiába érezzük úgy a három muskétás kereszttüzében, az önpusztításig akár. Szoktuk úgy vélni, hogy a legőszintébb pillanatainkban. Pedig ezek az önkínzó pillanatok ugyanúgy nem őszinték, ahogy a beteljesülés-érzet, a felszabadulás eufórikus, vagy az elégtétel forró pillanatai. Játszik a sagájában az író ezzel a kétféle őszinteséggel és pontosan láttatja: egyik sem az. De játszik a meghalás, és az (újjá)születés pillanataival is – hiszen azok talán igen. Játszik a saga sajátos jellemzőjével, hogy a címben megnevezett életből mindenképpen példát, a létezés ilyen-olyan döntéseiből hőséneket formál - ez egyfajta igazolás: ezt a hőst van miért elmesélni, és a lejegyzés által megőrizni a jövőnek. Játszik a nagyon sokat használt szavainkkal eközben, az egyszerű, közérthető pontossággal, ami visszaadja a közhellyé lett, sokszor mondott szavak hitelét is.
 
Ez soha nem volt az erősségem... Látszatra bravúros szerkezet, ami az egyszerű, olykor szinte nyers egyenességtől gördülékeny, és könnyen olvasható. Valójában pont fordítva van, és ez az egyik erőssége. A bravúros szerkezet, a komplex időkezelés és narrációk a következmények belső rendjéből hasonlóan egyenes vonal mentén következnek, ahogy a mese ősi mintáiban az időrend szervezte a mesélést. Ez dönti el, éppen ki mesél – írnám, holott mindvégig az író mesél, belehelyezkedve egy haldokló utolsó eszmélésébe, egy kislány, majd egy „nyári lány” emlékeibe és érzéseinek rezgésébe, és ezt nem is titkolja: hiszen a mesébe önmagát is belemeséli. Azzal a transzparens követeléssel, hogy kérésnek sem engedhet, hiába kéri valaki, hogy mesélje másképp, mesélje szebbre, nemesebbre, hősibbre. Ahogy az ősi minta egykori lejegyzői, ő is pontosan ennyire tiszteli az így történt, hiszen láttam, mindenki így mesélte, aki látta, senki meg nem hazudtolta szentháromságát, ami minden saga alapja. A mesék magva mindig igaz, főleg miután a varázslatos múlt, a Völsungoké, s később a legendák múltja, Kopasz Grím fia, Egil ideje, a szájhagyomány kora átadja a terepet a szinte azonnali, néhány nemzedék után megeső lejegyzésnek. Ásta sagájának is így igaz a magva – minden írói önigazolás ezt hitelesítené. Ásta él – és az élete úgy áll előttünk, ahogy az írólak a világítótoronyban. A házigazda nincs otthon, de otthon hagyta azt a valóban összetapogatható légkört, ami az íróságának valóban igazsága. A hős minden porcikájában nincs „itthon”, de belélegezheted a levegőt, amit kifújt.
 
Aztán öt, vagy tíz percig is várnunk kellett, amíg megfőtt a kávé. Ez a gördülékenység és könnyen olvashatóság iszonyú munka árán születhetett meg. Tényleg kellett hozzá a várakozás, hogy megérjen az íróban a szereplői hangja. Írni mindenképpen indiszkréció, életet írni valakinek főleg – úgy pláne, ha él. Ahogy a neve nincs, de önazonos író (aki úgy gondolkodik, ahogy beszél, hallhattuk szerencsére itthon, a Margón, a várban, élőben) megteremti ezt az élőbeszéd-illúziót. Ahol mindenkinek saját, jól felismerhető hangja van, s ahol ugyan csak egy, egyetlenegy gyógyíthatatlan veszteség tudta örömben-bánatban mindig megtartani a költészetet a hangjában, a róla és a szerelemről szóló mese hangját Jón Kalman Stefánsson az utolsó, gyönyörűen, diszkréten önleleplező bekezdésekig hitelben tartja. Semmi nem áll távolabb a posztmodern önfelbontástól, mint ez a hitel; nem értek egyet azokkal, akik csak a trükköt látták benne, a tökéletesen kirajzolt, értelmezhető kártyalapokat nem. És itt kell megköszönnöm Egyed Veronikának, hogy képes hallatlanul tiszta, a bravúr minden látszatát nélkülöző, gyönyörű magyarsággal tolmácsolni a kártyalapokon látszó rajzolatot is. Hogy ezt a varázslatosan fontos könyvet képes volt ennyire szeretni. Hogy érzésem szerint semmit nem vett el az őszinteségből, ami (hiszen az irodalom természeténél fogva hazudik) az irodalom-mivolt ellenére születik.
 
Élet hamis alapon - persze. Hátha lehet másmilyen. Nagyon szerettem a trilógiáját (akkor az év legfontosabb olvasása volt) és nagyra becsültem lábatlankodó halak profizmusa alatt a lelket – de az Ásta személyessége másképp vett le a lábamról. Nézegetem Jón Kalman Stefánsson aláírását a könyvekben – a jelenlétét az életemben. Hogy van az, hogy ez a regény az aláírásoknál erősebb jelenlét? Írótól ennél többet az ember nemigen kaphat. Észrevehetitek: egy fikarcát se voltam hajlandó elmesélni ennek a könyvnek. Csak az olvasatom egy részét meséltem róla. Vedd a kezedbe, szülessen belőle olvasat. Teremtse meg az olvasásod a magad megértés-történetét. A magad olvasatát. Teremtse meg az olvasás a sagát.


Kiadó: Jelenkor
Fordította: Egyed Veronika

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...