2011. szeptember 28., szerda

Magánélet a római császárok korában

Az ókori Róma valószínűleg sosem megy ki a divatból – könyvek, filmek, sorozatok tömkelege örökítette már meg a rómaiak mindennapjait, a létező összes műfajban, krimitől a politikai drámáig, vígjátéktól a bosszútörténetig, nem is beszélve arról a rengeteg ismeretterjesztő műről, amik több-kevesebb alapossággal boncolgatták a Római Birodalom történetét. Újat mondani erről az időszakról szinte lehetetlen, a meglévő érdeklődésre azonban lehet alapozni, és új szempontból tálalni a valahol már biztosan leírt tényeket. Így tettek a Magánélet… sorozat francia szerkesztői is, és mivel a szerző, Catherine Salles szórakoztatóan és érdekesen tárja elénk mondanivalóját, nem vesszük zokon, hogy mindazt, amit leír, bizony olvastuk már máshol.

Ezúttal is a sorozattól megszokott felosztást követi a szerző, négy fejezetre osztva – Család és erkölcs, Lakóhely és kényelem, Ruha és test, Étel és asztal – mutatja be a tárgyalt időszak  életét. Ami új – vagy legalábbis nem volt jellemző a sorozat minden kötetére – az a humor. Salles jó érzékkel ragadja meg a humoros momentumokat, és emeli ki őket, bár odáig azért nem megy, hogy párhuzamot vonjon korunkkal – pedig megtehetné. Az például, hogy már az ókori Rómában is voltak olyan tehetős polgárok, akik az állami vízvezetékre csatlakozva a közös vízkészletből öntözték kertjeiket, jól mutatja, hogy van, ami nem változik.

A legérdekesebb egyébként a Lakóhely és kényelem fejezet – az ókori építészet csodái máig elkápráztatnak minket, nem tudom, ki hogy van vele, de én újra meg újra rá tudok csodálkozni a hatalmas épületekre, vagy az elképesztő precizitással megépített víz- és csatornahálózatra. A mérnöki teljesítmény előtt csodálattal kell adóznunk, ugyanakkor jellemző – és ha már itt tartunk, egy újabb párhuzam korunkkal – hogy abban a birodalomban, ahol 500 kilométer hosszú vízhálózatot építettek, amin naponta egymillió köbméter víz folyt keresztül, 247 víztornyot ellátva, melyek 1350 közkutat, fürdőket és középületeket tápláltak Rómában, a legtöbb római zsúfolt, sötét, hideg és veszélyes insulákban (afféle ókori bérkaszárnyákban) lakott, koszos, bűzös utcákon járt, ahol bármikor a nyakába pottyanhatott egy adag szemét vagy még rosszabb, és a bűnözés és a tűzveszély állandó fenyegetést jelentett a mindennapokban.

A városi körülményekhez képest meglepő, hogy mennyi energiát fordítottak a tisztálkodásra, a testgyakorlásra és az öltözködésre – népszerűek voltak a közfürdők, ahol nem csak tisztálkodtak, hanem sportoltak is, nők és férfiak is nagy hangsúlyt fektettek a hajviseletükre, és változatos trükkökkel és szerekkel javítottak kinézetükön. Persze nem csak a fürdők voltak népszerűek – a város mintegy 150 nyilvános árnyékszéke is a társadalmi érintkezés központjának számított.

Természetesen nem maradhattak ki a kötetből a fényűző lakomák sem, a pazarló, látványosságokkal kísért vacsorák hozzátartoztak a gazdagok mindennapjaihoz, miközben a szegényebb tömegek gyakran a kenyeret és a húst sem engedhették meg maguknak, kénytelenek voltak beérni az olcsóbb zöldségekkel és a kásával. Hát, ez sem nagyon változott.

A sorozat korábbi köteteihez hasonlóan ez a rész is informatív, szórakoztató, remek illusztrációkkal kísért időutazásra visz minket – újabb bizonyítékot nyújtva arra, hogy az ókori Róma megunhatatlan.


Kiadó: Corvina
Fordította: Aczél Ferenc

2011. szeptember 24., szombat

Magánélet Buffalo Bill korában

Amikor annak idején kijött a Hétköznapi élet… sorozatban, nagyot néztem, és nem is igazán értettem, mit keres a fáraók, Napóleon vagy Kádár János illusztris társaságában Buffalo Bill – nos, örömmel jelenthetem, akkori értetlenségem jórészt elfújta a Magánélet Bufffalo Bill korában kötet lapozgatása. Hiszen Észak-Amerika teljes átformálásának időszaka az életmód szempontjából soha nem látott változatossággal szülte a megörökíthetőt, annyira, hogy a kötet szerkesztőjének, Philippe Jacquinnak éppenséggel nem lehetett könnyű dolga a válogatáskor.

A sorozatban szokásos felosztásban kapjuk a fejezeteket: a „Család és erkölcs” után a „Lakóhely és kényelem”, a „Ruha és test” majd az „Étel és asztal” fejezetei a maguk módján korrekt áttekintést adnak egy meglepően gazdagon dokumentált időszak magánéletéről. A rendkívül jó fotóanyag, például Salomon D. Butcher megdöbbentő erejű, szinte szociografikus fényképei olykor maguk is köteteket mesélnek a világról, amikor az európai bevándorlók belakják az új világot – szükség is van erre, hiszen a szűkös terjedelemben a legtöbb témának, például az őslakókkal, az indiánokkal való viszonynak, a rabszolgatartásnak is mindössze néhány bekezdésnyi tér jut – nem csoda, ha a képanyag mellett gyakran a szöveg tűnik „illusztrációnak”.

Hiszen a sorozatban megszokott tematika itt inkább akadálya az áttekinthetőségnek. Hatalmas időszakot fog át e kötet, és hatalmas földrajzi távolságokat, ahol életmódok garmada alakult ki és tűnt el. Csak pár példa: a magányos vadász, a trapper életmódja, a tömeges nyugatra vándorlás szekértábor-világa, letelepedő földművesek, bányászok, az aranyásók nyomor-világa, a farmok terebélyesedése, majd az egész életmód máig tartó fonnyadása a századforduló környékétől.

A vasútépítés, a bölények kiirtása, az indián-lázadások és a rezerváció kora, és persze a tömeges állattartás elterjedése, a ranchok világa, a marhahajtó, a cowboy embléma-figurájának valódi életmódja: a tipikus nő nélküli férfivilág. A robbanásszerű városiasodás, majd a „szellemvárosok”. A fegyverek kultusza. A tanítónő, a kuruzsló, kínai mosodások, fekete cselédek, a „tenderfoot”: a keletről jött zöldfülű. És ez csak a Nyugat, a maga hullámokban terjedő életmód-változásaival, emellett ott a keleti parti, szintén jó pár „kulturális lépcsőfokot” megjárt nagyvárosiasodásával, egy másik történet, mondhatnám.

Nem csoda hát, ha hiányérzet ébred az olvasóban e kötetet lapozgatva nem egyszer, de akár azon is elcsodálkozhatunk, e sokszólamú világ hány elemét sikerült mégis, az érintőlegesség ellenére is megragadni. Meglepően sok új ismerethez juthatunk a korabeli emberek hétköznapjairól, beláthatunk úgymond a legenda mögé – hogyan is nézhetett ki az élet a könyvekben és filmeken annyiszor megidézett „vadnyugaton”.

S ha már legenda: a „címszereplő” Buffalo Billről – minden korba remekül illő jellemzője ellenére – a kötetben egy szó sem esik. Értem a magyar sorozatszerkesztő választását, hiszen kétségtelen vadnyugati hatást kelt a név puszta említése, ilyen szempontból az anyasorozat esetében elfogadható címválasztás volt, de itt kissé suta hatást kelt a leghazugabb kortárs nyugat-mítoszalkotó nevével fémjelezni ezt a kellemesen figyelemre méltó könyvet. Hiszen talán a legkevésbé az övé volt ez a kor – a Nyugat „meghódításának” időszaka.


Kiadó: Corvina
Fordította: Aczél Ferenc
 

2011. szeptember 23., péntek

Ljudmila Ulickaja Imágó című könyvének bemutatója - 2011. szeptember 14. Puskin mozi

A Puskin mozi Metropolis termének befogadóképességét alapul véve körülbelül 220 érdeklődőre számított a Magvető Kiadó Ljudmila Ulickaja új, Imágó című regényének bemutatójára. Alaposan alábecsülték az írónő rajongótáborát. A kezdés előtt 50 perccel már legalább harmincan gyülekeztünk az előcsarnokban, amikor pedig fél órával a meghirdetett időpont előtt beengedtek minket a terembe, már látszott, hogy itt bizony lesz, aki kint marad. Így is lett, amikor már a lépcsőkön is végig álltak a nézők, a színpad két oldalán pedig jóízűen ücsörögtek a bevállalósabbak, a biztonsági szolgálat emberei megálljt parancsoltak – ha hagyják, valószínűleg még a csilláron is lógtak volna érdeklődők.

Ez megadta az alaphangulatot, kellemes meglepetés volt, hogy ennyien eljöttek, és láthatóan a legtöbben tényleg ismerik és szeretik Ulickaja műveit – erre utaltak a nem egy embernél látott méretes könyvkupacok, amiket a dedikálásra hoztak. Nekik sajnos csalódniuk kellett, az írónő ugyanis törött kézzel érkezett, és fájdalmai miatt nem vállalta a dedikálást – szerencsére az érdekes beszélgetés kárpótolta az elkámpicsorodókat.

Az írónővel fordítója, Goretity József beszélgetett, aki, lévén az orosz irodalom szakértője, okos és mondhatni, aktuális kérdéseket tett fel. Nyilván ehhez az is kell, hogy Ulickaja művei okos és aktuális kérdéseket boncolgassanak, de hallatlanul nagy élmény volt, hogy két olyan ember beszélgetett, akiknek külön-külön is volt mondanivalójuk, és nem egy olyan „műsorvezetőt” ültettek oda az írónőt faggatni, akinek köze nincs az irodalomhoz.

Mostani magyarországi látogatásáról Ulickaja elmondta, nagy élmény volt neki megismerkedni Pécs városával – nagyon szimpatikus volt neki ez az élhető kisváros, annál is inkább, mert ő egy hatalmas, koszos, élhetetlen nagyvárosban lakik, ahonnan egyre inkább az ilyen emberközeli helyekre vágyik. Egyébként is szeret hozzánk járni, és kellemes emlékeket őriz Magyarországról – ahogy elmondta, a kilencvenes években  művei – ahogy a többi orosz kortárs íróé is – előbb találtak utat a nyugat-európai olvasókhoz, mint a kelet-európaiakhoz, köszönhetően a szovjet múltnak, és a politikai elutasításnak. Kelet-Európa, ahogy az írónő fogalmazott, „meghódítandó terület” volt az orosz írók előtt, és amikor a 2009-es Könyvfesztiválon megkapta a Budapest Nagydíjat, ez az elismerés azt jelezte számára, hogy a „kultúra legyőzte a politikát”. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ezt hallani napjaink egyik legnagyobb írójától kifejezetten megható volt.

A beszélgetés eztán leginkább az új könyv körül forgott – az Imágó központi témáit érintve Ulickaja beszélt a hatalomról és annak elutasításáról, valamint arról, hogy a politikai elnyomás világa után jelen korunkra a piaci elnyomás a jellemző, ami ugyanolyan embertelen és ugyanúgy képes megnyomorítani a tömegeket. A regényt – melynek központi szereplői a hatvanas években élik fiatalkorukat – áttételesen azoknak írta, akik a mai problémákért azokat okolják, akik annak idején megfutamodtak vagy emigrációba vonultak, és azoknak, akik nosztalgiával gondolnak a régi időkre. A mai fiataloknak és a régi rendszert belülről már nem ismerő, ám azt visszasíró olvasóknak akarta megmutatni, hogy milyen körülményekkel és milyen választásokkal kellett szembenézniük akkoriban.

Ugyan az írónő elutasít mindenfajta nosztalgiát a kommunista időszak kapcsán, mégis van, amire jó szívvel gondol vissza, és amit hiányol napjainkból – azt az egymásra utaltságban születő, kölcsönös segítségen alapuló barátságot, ami akkoriban jellemezte az emberi kapcsolatokat, és ami ma már, mondjuk ki, nem divat. Műve fogadtatása kapcsán kedvesen megmondta  a magáét a kritikusoknak – ő megírta, amit akart, hogy aztán a kritikusok mit írnak róla, az ő dolguk, Goretity József kérdésére pedig, hogy várható-e újabb nagyregény, nevetve ingatta a fejét, és elárulta, mindig azt mondja magának, ilyenbe nem vág bele újra, aztán mégis. Reméljük, ezúttal sem lesz másképp.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, egy könyvbemutató sikerének legjobb fokmérője az lehet, hogy a nézők utána mennyire éreznek ellenállhatatlan késztetést arra, hogy elolvassák a könyvet. Nos, az biztos, hogy hazafelé a buszon nem én voltam az egyetlen, aki türelmetlenül kezdett bele az Imágó olvasásába.

A bemutató teljes egészében megtekinthető az ekultura.hu csatornán.


2011. szeptember 21., szerda

Rakovszky Zsuzsa: VS

Rakovszky Zsuzsa a kortárs szépirodalom egyik meghatározó személyisége, túlzás nélkül állítható, hogy ha kötete jelenik meg, az mindig eseményszámba megy. Az idei Könyvhétre megjelent nagyregényt, a VS-t még az előzőeknél is nagyobb várakozás előzte meg, köszönhetően a beharangozott „botrányos” témának – ami persze nem is áll távol a szerzőtől. Hogy a végeredmény kicsit felemásra sikeredett, azért a legkevésbé sem a színvonal okolható, inkább az írói szándék kérdőjeleződik meg bennünk óhatatlanul, amikor az utolsó oldalhoz érve, a szöveg minden szépsége ellenére is értetlenül pislogva tesszük le a könyvet.

Vay Sarolta grófnő, a tizenkilencedik század végén élt, mai szóval élve transzszexuális író, publicista, aki Vay Sándorként élte életét és kötött házasságokat, letartóztatása után a börtönben kezdi az elbeszélést, elénk tárva kálváriáját: tragikus szerelmét egy klagenfurti polgárlánnyal, a lány apjának kezdetektől meglévő rosszindulatát, és egy zavaros kölcsönügyletet, ami odáig vezetett, hogy az após feljelentette vejét. A vád lopás és bigámia, és egy bűn, amivel a  korabeli igazságszolgáltatás a világon semmit nem tud kezdeni, mégpedig, hogy a férfi igazából nő.

VS börtönben írt naplóját, feleségéhez írt leveleit és verseit a mellé kirendelt igazságügyi orvosszakértő jelentései tarkítják – a könyv legérdekesebb felvetése, hogy a korban tényleg nem tudtak mit kezdeni a VS-hez hasonló esetekkel, az orvos úgy vizsgálgatja őt, mint egy ritka állatfajt. Amikor azonban csődöt mond a tudomány, pszichológiai síkra terelődik a  vizsgálat, és az orvos arra sarkallja páciensét, hogy írja le élete történetét. Ez az „önéletírás” – mely VS beszámíthatatlanságát hivatott bizonyítani – teszi ki a regény több mint felét.

Megismerjük a nagy múltú Vay családot, melynek családfáját számtalan őrült, drogfüggő, öngyilkos hajlamú személyiség díszítette, és a forradalmár Vay László grófot, aki lányát következetesen fiúként kezelte, férfi nevelőt fogadott mellé, fiúruhában járatta. Elénk tárul egy tragikus történet egy (képzelt?) ikertestvérről, akinek kisgyermekkori halála skizofrén tünetekhez vezetett, és egy helyét kereső fiú-lányról, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy szembesüljön saját valójával, és mániákusan kapaszkodik mindenkibe, akinek a „tükrében” olyannak láthatja magát, amilyennek elképzelte. A nagymama által erőltetett, szerencsétlen véget ért lányintézeti epizód után így vezeti VS-t a sorsa kétes hírű színésznők, szélhámos újságírók, képmutatásban járatos művészek közé – ők, ha nem is hiszik, amit láttatni akar, legalább úgy tesznek, mintha hinnék.

Tagadhatatlan, hogy Rakovszky csodálatosan ír. Az olvasás kezdetekor hatalmas élmény fejest ugrani ebbe a szó szoros értelmében szép prózába, csak aztán igen hamar elkezdünk fuldokolni a túlburjánzó érzelmekben. Az elbeszélő ugyanis egy velejéig hisztis nő. Valószínűleg a regény megítélésében kulcsfontosságú, hogy az olvasó el tudja-e fogadni, hogy ez a nő valóban férfinak érezte magát, hogy elhitette magával és a környezetével, hogy ő Vay Sándor, és Rakovszky mindent el is követ azért, hogy ezt elhiggyük – az elénk tárt gyerekkor, a lányát fiúként kezelő apa, a család kórtörténete mind azt szolgálják, hogy mi is női testbe zárt férfiként tekintsünk VS-re, mégsem megy.

Mégpedig azért, mert VS jellegzetes női hangon ír. Hiába győzköd férfiasságáról, hiába vágyik hőstettekre, hiába írja le számtalanszor, hogy a vadász akar lenni, nem az, aki után vadásznak, mind stílusa, mind témái egy romantikus hajlamú, a szerelembe szerelmes, túlfűtött nőre vallanak. Leginkább ott csúszik el a regény, hogy VS csak és kizárólag az érzelmekről ír, mintha az életében semmi más nem jutott volna szerephez – a kiteljesedést, a boldogságot csak a szerelemben keresi, egész életét a szeretett nőtől teszi függővé. Ellentmondásos, hogy valaki, aki magát férfinak tartja, ennyire nőies viselkedést produkáljon. Ugyanakkor hatásvadász stílusa, dagályossága, barokkos túlzásai tökéletesen idézik meg a kor regényíróit, annyira, hogy az „önéletírást” olvasva, ha azt nem is hiszem el, hogy ez a VS férfi, azt zokszó nélkül elhiszem, hogy tehetséges író.

Ahogy írtam, az írói szándék kérdőjeleződik meg – sejtelmem sincs, Rakovszky Zsuzsa mit akart elérni ezzel a könyvvel. Ha feltételezzük, hogy a cél egy olyan regény megírása volt, amit VS írt volna, akkor ez egy gyönyörűen megírt, bravúrosan komponált kötet – könnyedén elfogadom, hogy VS ilyen romantikus túlzásokkal teli, drámai, dagályos, hatásvadász önéletrajzot írt volna. Mint Vay Sándor fiktív „önéletrajza”, tökéletes – bármilyen más nézőpontból viszont sajnos korántsem az.


Kiadó: Magvető
 

2011. szeptember 18., vasárnap

Japán regék és mondák

Európai szemmel olykor szinte felfoghatatlannak tűnik az a gazdagság, ami a japán rege- és mondakincset jellemzi – első látásra nehéz is eligazodni a sintó, a legősibb japán vallás számtalan istene, helyi istensége, démona, segítő és ártó szelleme; az állatszellemek és mágikus erővel bíró állatokról szóló történetek kavalkádjában, vagy a sintó mellett a japán kultúra gyökérzetét leginkább alkotó jó néhány buddhista irányzat, szekta mítoszi, legendai bőségében. Nehéz dolga van hát minden válogatásnak e bőségből, szinte csak a két véglet kínálja magát: vagy bőséges és alapos jegyzetanyaggal fonja körül a válogató a mítosz, a mese anyagát, vagy egyfajta tematikus rendben, de minden magyarázat nélkül tárja őket elénk – bízva a mese nemzetek és kultúrák feletti, kétségtelen varázslatában.

A Japán regék és mondák angol eredetijének szerkesztője sajnos köztes megoldást választ: az előszóban legalábbis megkísérli összegezni, - jelzem, nem is ügyetlenül - rendszerezni e történetek mítoszi alapjait; kár, hogy hangnemében nem egyszer lekezelő módon. A saját kultúrájából minősíti visszamaradottnak e távoli kultúra bizonyos alkotóelemeit – egy kulturális utazás „bédekkerében”  ez nem túl elegáns, előszóban még kevésbé: nem szeretem, ha úgymond „a szakács már a tálaláskor szabadkozik”. A Móra kiadó regék és mondák sorozatának szerkesztői saját előszót illesztettek az eredeti kiadás előszavához - Dr. Ferenczy László minden szempontból korrektebb szöveget fűz a gyűjtemény elé. Én szívesebben olvasok ilyesmit utólag, szeretem hagyni, hadd hassanak a mesék a maguk ízeivel, minden előzetes várakozás, előkép nélkül – de be kell látnom, ez esetben mindkét előszóra szükség van.

Miért annyira nehéz tálalni ezeket az anekdotikus történeteket, amiket maga a szakma is „narratív szövegeknek” nevez, megkerülve a fogalmi besorolás kényszerét? Mert a japán kultúrában a saját történet-kincsünk népmese-mítosz-legenda jellegű besorolása alapjában értelmét veszti. A mi világunk hagyomány-képző vallási szövegei előtt-alatt létező mitológiák a leggyakrabban szintén teljes világ-képet alkotó rendszerek, a népi mesélés is meglehetősen jól elkülöníthető a „művelt szövegek” korai időktől alapvetően vallással átjárt világától, az egykori magas-kultúra elemeitől. Kimondható, hogy egyfelől Japánban nem tűnt fel olyan egész társadalmat érintő, rendszer-elvű vallási gondolat, amelyet kötelező érvénnyel hirdettek volna – még a legrendszerszerűbb ezoterikus Buddhista iskolák tanait sem tették soha „államvallássá”. A rengeteg megközelítés „a hiszem azt, amit nem értek” örök emberi dilemmájára a japán történeti múltban egymás mellett, olykor ellentmondásaival együtt is szervesen összefonódva létezett, a vallási gondolat soha nem vált oly mértékig élet-renddé, mint korokon át Európában.

Másfelől a japánok saját mítoszaikat az európainál jóval korábban gyűjtötték - az összegyűjtött történetekben, a setsuwa monogatarikban sem különítve el a kultúraalkotó elemeket hordozó történeteket egymástól. Ahogyan a rege mondja, amikor Minamoto no Takakuni császári főtanácsos visszavonult Udzsiba, „élvezte a hűvös levegőt, egy gyékényszőnyegen ülve és megkért minden arra járót, magas rangút és közrendűt, hogy mondjon el neki egy történetet, amelyet azonnal le is jegyzett egy nagy füzetbe, úgy, ahogyan a mesélő ajkát elhagyta.” A jelen kötet anyaga is jórészt az Udzsi súi monogatari, a Kondzsaku monogatari és néhány egyéb gyűjtemény történeteiből áll, egyfajta önkényes, tematikus rendben – de mint mondtam: voltaképp minden felénk szokásos rendszerezés önkényes volna itt.

Azért a legtöbb történetre alapvető hatással vannak a buddhizmus különböző ágainak tanai, de sajátosan japán felfogásban. Kannon, az egyik legnépszerűbb boddhiszatva, Amida Buddha legfőbb segítője például nőnemű, azaz hol az, hol nem az, de olykor elég, ha csak a nevét kántálod, és megsegít a démonok ellen. Mint ahogy gyógyító erővel bír például a Lótusz szútra kántálása, leveszi a rontást áldozatáról, melyet a kígyó pillantása okozott. De például kígyóként születik újjá a kéjbe szédült úrhölgy, aki aztán egy szerzetes álmában üzen: másolják le a szútrát és ajánlják neki, enyhüléseképp. Tenguk, csínytevő szellemek teremtenek buddhista paradicsomi illúziókat a szerzetesek megtévesztésére, akad olyan isten az „istenek földjén”, aki harcba száll Buddha követőivel, de akad olyan is, mint Kója no Mjódzsin, aki maga is a Tan követője lesz, s mindmáig áll őrző szentélye az egyik legnagyobb kolostor-együttes, a Kójaszan, a Kója-hegy tövében. Már azt egy kötetnyi tanulmányban lehetne csak összefoglalni, hányféleképpen keveredtek vallások, rituálék és hiedelmek az idők folyamán.

De nemcsak a fennköltség, az emelkedettség lakik e lapokon. Akadnak vaskos humorú, harsány mesék tréfás kedvű szolgálókkal vagy épp főhivatalnokokkal, balga avagy állhatatos szerzetesekkel, illetlen szerelmesekkel és fondorlatos csábítókkal; olyan mesék, amelyek leginkább a korabeli emberek félelmeiről és vágyairól mesélnek, feltárva egy elmúlt kor életvitelét, számunkra idegen, más határok közt korlátos erkölcs-hálóját. A bölcsesség és butaság számtalan változatban kap itt illusztrációt – egy távoli kultúra középkorának meséiben. Mindenképpen hiánypótló kötet került hát az olvasók kezébe a Japán regék és mondák 2005-ös magyar nyelvű kiadásakor, akkor is, ha leginkább csak ajtót nyit egy gyökeresen más szemléletű szellemi birodalomra. Az ajtón való bepillantást szívesen ajánlom bárkinek.


Kiadó: Móra
Fordította: Bazsó Dénes
 

2011. szeptember 14., szerda

Angyal László: Megváltó felszáll

Nem mondom, volt bennem egy kevéske várakozás, mivel akit kicsit is érdekel az aviatika, annak Angyal László neve nemigen lehet ismeretlen. Politikai thriller magyarul, magyar közegben – nos ez volt a másik „hívó harsona” e könyvvel kapcsolatban, ami felkeltette az érdeklődésem. Valaha egészen komoly mennyiséget faltam be a műfajból, a múlt rendszer megboldogulása környékén; ez afféle pótcselekvés volt gondolom, akár az akkoriban megjelenő „tényfeltáró” sajtótermékek kötelező lapozgatása – azokban is bájosan keveredett a tény, meg a fikció – egy ország leste maga körül a média-horizontot a rendszerváltás után, a hangulatba jól illett Forsyth, Le Carré, Ludlum, Clancy, s a többi „összefüggés-gyáros”, a nyilvánosság függönye mögötti lehetséges játszmák „krónikásai”. Összeesküvés és –elmélet (akkor még) minden misztika nélkül működött e könyvekben, nem lettem a műfaj rajongója, de nagy úr a korszellem, hát kóstolgattam.

Nos, kettős élmény a könyv, kaphatna hideget is, meleget is – pont azért, mivel az egyik bennem felépült követelésnek mértéken felül, a másiknak némileg alatta teljesített. Először is: végre egy könyv, ahol minden repüléssel kapcsolatos megjegyzés, repüléstechnikai és teljesítményadat, a fónia, a pilóták egymás és a földi irányítás közti kommunikációjának minden eleme kőpontos, a helyén van, minden akkor és úgy hangzik el, ahogyan a „való életben” történne, itt nem lelni hibát – mondhatnám, végre itt van egy „repülős könyv”, ahol a szakmát belülről ismerők nem fogják majd öt percenként a fejüket, hogy megint milyen szarvashibát vét a lelkes, ámde amatőr író.

Néhol azért visszaüt a szakmai múlt, mintha Angyal László minden általa ismert repülős anekdotát, sztorit bele akarna fonni a kalandba – némileg talán túlterhelve azt: több vargabetűt illesztve a sztoriba, mint amennyi a laikusok számára emészthető. Bár nem tagadom, én élveztem ezeket a kitérőket, a pilóta-hősök személyes múltjába, híres repülő-események helyszíneire tett kunkorokat, mivel a szerző érdekesen és jól meséli a neki legfontosabbat a világon.

Viszont a regény mint politikai thriller a hajtóművek túlpörgetése után rövid felszálló-úton rugaszkodik el „napjaink politikai történéseinek” felszállópályájáról, a fantázia korlátoktól mentes egére. Meredekebben, mint ahogyan a műfajban szokásos, ahogyan a – történetben nyomokban azért fellelhető - mintaadók álmodtak anno rémületesebbnél rémületesebb terrorlehetőségeket. Úgy is mondhatnám, a történet „csűrőlapjai” körül meglehetősen nagy mértékben áramlanak valószínűtlen környezeti „légáramlatok”. Avagy legalábbis remélem, ennyire nem szűklátókörű, érdekvezérelt mondjuk ki: egyszerűen ostoba egyetlen posztszocialista politikai elit sem – remélem, a magyar főleg nem; remélem talán nem vehetők rá semmi pénzen ilyen mélységű politikai öngyilkosságra, mint amit a vázolt alapkonfliktus jelentene – mélyebben nem mennék bele, nem akarom felbontani a sztori egyébként jó érzékkel adagolt információkon függő, voltaképp ügyes fordulatait.

Annak ellenére mondom ezt, hogy a felvetett téma sajnos minden porcikájában aktuális, tíz évvel a tornyok omlása után is mélyen benne él az emberekben az efféle fenyegetés. Elég ha arra gondolunk, a polgári légi közlekedésben hány szabályt, szinte irreális, paranoid ellenőrzési-megelőzési metódust vezettek be a WTC-t ért terrortámadás következményeképp. Ha arra gondolunk, mennyire valóságos veszélynek tekintik azóta is a lehetőséget, hogy szerencsétlen utasokkal rakott gépmadarakat alkalmazhatnak fanatikusok fegyver gyanánt polgári és katonai célpontok ellen. Nem beszélve arról, hogy ez valóban csak egy lehetőség a sok közül a repüléstechnika borzalmasan „alternatív” felhasználására – hogy technikailag a szerző által elénk rakott verzió sajnos valóban működne.

Angyal László a „fantáziába” tett látványos felszállás után azért számos ponton ágyazza a valóságba a maga meglepő alapossággal egymásba épített rémképeit. Nem mellesleg szerethető figurákat teremt, és jól mozgatja őket a történetben. El tudom képzelni, hogy létezhet ekkora, politikai rendszereken és nemzeteken átívelő szakmai szolidaritás a légen járók közt – hogy valóban akadnak köztük ilyen mindenek felett kalandvágyó, tetteik esetleges következményeit egy vállvonással elintéző, de más – szakmai – tekintetben igen felelősségteljes, nem mellesleg a jég hátán is megélő alakok. Ha az olvasó megszereti őket, és a könyv „környezeti tájait” politikai szatírának olvassa, és fricskának médiavezérelt „tömegközéppontú” korunk turcsi orrára, akkor jól fog szórakozni rajta – első könyves fikciós szerzőnk a könyvével végül is tényleg egész látványos „útvonalat repül”.


Kiadó: Digitalbooks
 

2011. szeptember 11., vasárnap

Ta-mia Sansa: Első áldozat

Kéziratot olvasni önmagában erős élmény – rárétegződik az olvasás alap-gesztusaira a tudat: olyan történetet „élünk meg” mondatról mondatra, amely magában rejti a továbbformálódás hallatlanul izgalmas lehetőségét. A „formába öntés” folyamatában vizsgálva a szöveget óhatatlanul kritikusabb az olvasó, hiszen rá (is) nehezedik a befolyásolás lehetősége; felelősséggel kell olvasson, mivel minden hozzáfűzésének nagyobb súlya van – alkalmasint a megjegyzései hatással lehetnek az írás további menetére. Mert amíg kéziratról beszélünk, az elhelyezett vége-felirat ellenére sincs a megírás folyamata lezárva.


Bátor – avagy vakmerő – dolog hát minden szerzőtől kéziratot olvastatni olyan betűbolondokkal mint én – de Sansa esetében azt érzem, hogy ez a bátorság nem vakmerőség. Tanulságos látni, ahogy a hölgy itt a szemünk láttára íróvá érik: egyre mélyebbre merül a regényeit mozgató kérdéskörökbe, egyre bátrabban bújik a szereplői bőrébe, plasztikusabban képiesít látványt, jobban pörget párbeszédet – pedig az első általam olvasott regénye, a Sötét Hórusz sem volt éppenséggel fércmunka.

Azzal együtt, hogy a Hórusz esetében jól nyomon követhető volt az interjúkban nyíltan is vállalt irodalmi minta, Asimov Alapítvány szöveg-birodalmának hatása – nekem olykor az volt az érzésem Nekhti Starral kapcsolatban, hogy Sansa a maga Öszvérét teremtette meg a figurában, megajándékozva azt azzal a keserves katarzissal, amelyet Asimov megvont a maga hősétől. Az Első áldozat mikro- és makrotársadalma, a kutatóintézeti közeg és a terraformálás-kori Bubastis, a szereplők által megjelenített társadalmi ütközési felületek a saját-világ által kikényszerített következményeknek hatnak, a saját-világ sajátlagos problémáinak, minden mintakövetés, előkép nélkül. Úgy fogok emlékezni erre a könyvre, hogy ebben „érkezett meg” az író maradéktalanul a saját világába.

Mi is történik e világban? A Hóruszhoz képest a legendás múltban járunk, az alig terraformált Bubastis ellentmondásai közt, a mérgező exomikrobák által fenyegetett szűkös térben, ahol húsz éve az a Cat Turney a főkormányzó, aki vezető genetikusként annak idején képes volt kifejleszteni a dattarát, a gabona-klónt, amely megszüntette az éhínséget. Bubastis megmentője – és szó szerint egy elviselhetetlen stílusú, érzéketlen hárpia, látszólag minden empátia nélküli, agyvezérelt „számítógép” bolygó méretű egóval és küldetéstudattal. Nehéz helyzetben van: szembe kell nézzen kormányzótársai kicsinyes, önérdek-vezérelt politikai húzásaival, a bubastisi Bastet-vallás főpapnőjének ellenszenvével, és a távoli Föld jelentette, bármikor bekövetkező fenyegetéssel – hogy utánuk nyúl az a társadalom, ami elől a telepesek Bubastisra menekültek. Cat egyszerre harcol a múlt démonaival, minden fronton egyszerre, és olyan változásokat kíván, amelyek alapvető emberi beidegződéseket sértenek. Hórusz-rajongóknak elég, ha annyit mondok: a Lonecatek rendjének megszületése idején járunk.

Cat Turney igazi főszereplő, körülötte forog itt minden, de ezúttal a mellékszereplők is sokkal inkább „élnek” – sokszereplős történet ez, ahol mindenkinek megvan a maga történet-alakító szerepe. Cat asszisztensei, a politikai ellenfelek, a gárda tisztikara, az egyszerű polgárok egyszer sem illusztrációk, Sansa végre maradéktalanul eljut oda, hogy pár mondattal komplex életeket rakjon elénk, azok ellentmondásaival. Nagyon szerettem Sepa Typhon rendmániás pszichológusát, és párját, a jó szimatú káosz-lányt: Jess Sesseny-t, Asar Taui gárdaparancsnok sokszor próbára tett hűségű katona-figuráját, a – látszólag – címszereplő Shai Keraser, a Lonecat-jelölt finoman rajzolt motivációit. De szólnom kell: ez nem siker- hanem vezekléstörténet, bizony rosszul jár az, aki beleszeret egynémely szereplőbe.

Mert Sansa nem kíméli a maga menazsériáját – az a tény önmagában érték a szememben, hogy nem tartozik a Meyer fémjelezte fanfic-szintig szereplőket óvó, logikátlanságig erőszakmentes megoldásokat kereső írók körébe. A történet logikája mást követel, és meg is kapjuk ezt a mást. Jól megírt, barokkosan bonyolult, az ügyesen felépített várakozásokkal nem egyszer igen bátran szembe menő történet bontakozik ki a szemünk előtt a sok szereplő által. Bár a szememben cselekményvezetési bakinak számít, ha a véletlen túl sokszor jut szerephez, ha nem egyszer a „véletlenül meghallott” vezeti tovább a történetet, avagy mélyíti a konfliktusokat – e momentumokban éreztem olyan kényszermegoldásokat, amelyek gyengítik az egyébként következetesen végigvitt cselekmény egészét.

Nem átallok azért még két momentumot kritikusabban kiemelni: először is kicsit túl sok egy embernek – de egy társadalomnak is – a program, amelyet Cat végigvisz. Értem az „egyenlőség társadalmának” követelését, de úgy vélem, a vázolt módon szinte lehetetlen kitépni a múltat – ahány kísérlet történt hasonlóra, mind kudarcot vallott. Persze mondhatjuk, ez nem a múlt, ez a jövő egy víziója. A másik ellenérvem: a demokráciából diktatúrába való átmenet sokkal közvetlenebb fenyegetéseket követelne, mint az a homályos lehetőség, hogy egyszer majd jönnek a földiek a maguk expanziójával. Egy Napóleonnak, egy Hitlernek sokkal közvetlenebb szükség nyitott utat, a vereség sokkal közvetlenebb érzete. És nem véletlenül épp őket emeltem ide.

Mert itt van az a pont, ahol Cat Turney és én nem érthetünk egyet. Számomra nem létezik olyan „magasabb jó”, ami legitimálná a „szükséges rosszat”. Valahol én is annak a számtalanszor szemen köpött európai, keresztény illúziónak a bűvöletében nevelkedtem, miszerint a saját meggyőződésem oltárán nem áldozhatok fel másokat: mártírrá legfeljebb magam tehetem. Egyszerűen szólva: a cél nem szentesít semmiféle eszközt. Gyönyörű követelés és lehet, hogy illúzió a szereteté: „…hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal…”. Nehéz kenyér, de nem szeretnék lemondani róla. Kár, hogy ha körbenézek az időkben, gyakrabban látom azt a Sansa által is lekövetett mintát, amikor egy jobbító szándékú, erős akarat tűzön-vízen át célt ér, az áldozatain át akár – nos e tekintetben, ha jól megnézzük, Cat Turney környezetében kivétel nélkül mást se találni, csak áldozatokat. Azt remélem, hamarosan kézbe vehetik az olvasók a könyvet, mert igazából nekik kellene eldönteni, mit is takar valójában a cím, igazam van-e, ha kijelentem: az első áldozat voltaképp maga Cat Turney.


U.i.: Van amit nem érinthetek, csak ha feltárom a történetet. Kérlek, ne olvasd tovább, ha reméled a megjelenést!

Mert számomra valamiféle erkölcsi elégtételt jelentett volna, ha az utolsó áldozat is Cat Turney – ha úgy végzi, ahogy annyian a történetben, ha minden szempontból beteljesedik az egyébként kétségtelen „áldozata”. Miközben valahol örültem, hogy nem így történt, mert mit tagadjam, minden egyet nem értésemen túl igencsak megszerettem ezt a sokat bántott és sokat bántó hárpiát. Voltaképp örültem, kedves Sansa, hogy – itt is – szembe mentél a várakozásaimmal. Hiszen minden diktátori valőrje helyeződik idézőjelbe a visszavonulással, megteszi az egyetlent, amit vezér még soha: mer kicsi lenni a dolga végeztével. Gratulálok a regényhez, remélem, megjelenik!

2011. szeptember 10., szombat

Richelle Mead: A végső áldozat

Napjaink ifjúsági fantasy dömpingjéből kitűnik Richelle Mead Vámpírakadémia sorozata. Az amerikai írónő sajátos, jól felépített, átgondolt világával, olykor nagyon idegesítő, de legalább életteli főszereplőivel és izgalmas cselekményvezetésű könyveivel itthon is számtalan rajongót szerzett magának, akik már jó ideje tűkön ülve várták a sorozat befejező kötetét. A várakozásnak immár vége, A végső áldozat a boltokban, a történet végre szép kerek, minden jó ha jó a vége, mindenki elégedett lehet és várhatjuk Mead következő sorozatát, ami a hírek szerint szintén a Vámpírakadémia világában játszódik, de más szereplőkkel.

Az előző kötet végén Rose éppen megint óriási nagy bajba került – a lányt, aki már többször megszökött az iskolából, az udvarból, és tulajdonképpen mindenhonnan, ahova a sors vetette, bűnözőket szöktetett meg a börtönből és strigákra vadászott a fél világon át, a morák királynőjének meggyilkolásával vádolják. Az egy percre sem kérdés, hogy nem ő tette, mint ahogy az sem, hogy nem várja ölbe tett kézzel az ítélethirdetést, azonban hogy sikerül-e bebizonyítania ártatlanságát, az már nem ilyen egyértelmű. Ezért aztán jobb híján ismét megszökik, apja, a vámpír-maffiózónak is beillő Abe és volt szerelme, a strigából lett jófiú Dmitrij segítségével. Útjuk során csatlakozik hozzájuk Sydney, az alkimista, és a kis csapat nekivág Amerikának, hogy felkutassanak egy eltitkolt főnemesi leszármazottat, miközben Rose udvarban maradt barátai a gyilkos kilétét próbálják kideríteni.

A két szál picit nyögvenyelősen kapcsolódik össze, a sorozat egyik legerőltetettebb megoldásával itt találkozhatunk, de sebaj, van annyira izgalmas ez a rész, hogy efölött szemet hunyunk. Rose-ék utazása olyan, mint egy hangulatos road movie, kisvárosból kisvárosba, motelből motelbe, útközben civakodva, afféle vámpírhippi kolóniákkal találkozva, néha menekülve – ami leginkább Sydney miatt szórakoztató, a vámpírokat és dampyrokat az „éjszaka gonosz teremtményeinek” tartó alkimista és útitársai összezártsága megannyi vicces pillanatot eredményez.

Eközben Lissa, Adrian és Cristian az udvarban nyomoznak a királynő gyilkosa után, és belekeverednek az új uralkodó megválasztásába. Hamarosan odáig fajulnak a dolgok, hogy a főnemesi származású Lissa az uralkodójelöltek között találja magát, jó- és rosszakarók kereszttüzében, és meg kell állja a helyét a legfelsőbb körök intrikái közepette, ha segíteni akar Rose-nak. A végkifejlet túl sok meglepetéssel nem szolgál, ugyan akad néhány meredek fordulat, de aki kicsit is ismeri a műfajt, az a kötet felénél már nagyjából pontosan láthatja, milyen irányba haladnak az események. Egyszer kerekedhet el igazán a szemünk, a gyilkos leleplezésekor, na, az tényleg váratlan.

Egyik szemem sír, a másik nevet – a rajongókkal együtt én is nagyon vártam, hogy kézbe vehessem az utolsó könyvet, és végre megtudjam, mi lesz Rose, Lissa és a többiek sorsa, de a végére érve azért ért néhány csalódás, picit úgy éreztem, vagy az írónő mesélőkéje fulladt ki a hatodik kötet végére, vagy én „öregedek ki” szép lassan a műfajból, de nekem ez most már így kevés. Mintha már minden fordulatot olvastam volna egyszer, jó párszor ismétli önmagát, és itt-ott jócskán túlírt a sorozat. Belefért volna ez három kötetbe is, és akkor olyan feszes, pörgős és izgalmas lenne végig, mint a harmadik és ötödik rész legjobb pillanatai. Ráadásul ahogy az várható volt, a veszteségek ellenére kimondottan rózsás (sőt!) véget kapott a sorozat, ami nekem egy picit csalódás, de lassan be kell látnom, hogy a kedvemért nem fogja senki felülírni a műfaj kereteit.

Ellenben kifejezetten tetszett az uralkodóválasztás körüli események ábrázolása; a felfordult királyi udvar, a választásra özönlő morák, a politikai változások, a próbák egészen más hangulatot adtak a könyvnek, mint Rose megszokott menekülése és drámázása. Saját műfajában nagyon jó kis sorozat ez, ugyan lehetne feszesebb és bátrabb, de még mindig inkább ezt ajánlanám a paranormális tinifantasy-re vágyó ifjaknak, semmint holmi csillámos nyálas vámpírokat. És a kritikáim ellenére is várom Mead következő sorozatát – ír olyan jól, hogy kíváncsivá tegyen.


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

Konyhanyelven

Semmi bajom a réteg-irodalommal, amíg nem hiszi magáról, hogy nem az. Nincs bajom a divatszerzővel, amíg nem képzeli magáról, hogy világmegvált. Egyszerű receptek követői ők: gyenge fogalmazás, következetlen karakterek, permanens indiszkréció, mint cselekményvezető elv és plakátvékony tanulságok szájbarágása - ez a receptúra igazi kutyuléka az ízpótlóknak, a szárított és porított irodalmi fűszerek találomra beleborogatásának a regény-fasírtba. Viszont a mi időnk az általános kultúra-fogyás, az előrecsomagolt ízek ideje. Ez most épp sokaknak bejön: és ennek okán mindegy is, az írója szándékosan alázza szövegével a rajongóit, avagy csak ennyi telik tőle. Ez a kor irodalmi hamburgere, és a Mekiben sem az árusra haragszunk, amiért egyen-tápot etet a néppel, hiszen ezért az egyen-tápért megyünk ugye be...

Nincs bajom a blogokon terjedő rajongói irodalommal, a fanfic elénk tálalt - olykor meglehetős igénnyel alkotott - szövegeivel. Mint ahogy nincs bajom a házias ízek konyha-tündéreinek egyszerű, alap-fűszerektől „hangos”, de - voltaképp - finom étkeivel sem. A vasárnapi ebéd a konyhában fő, nem kap Michelin-csillagot ez a konyha, ahol fő, de a „termék”, a tányéromon gőzölgő leves eteti magát, akár a mondatok a blogokon: jóllakom vele, finomat ettem, adott esetben - kommentben - meg is köszönöm. Médiakori sajátosság: a netre került az egykor helyi lapok irodalmi mellékleteiben, kis, helyi kiadók által kiadott, helyi érdekből „szponzorált” megjelenések tömege, az irodalmi „hátország”, ami nélkül nem születik időtálló.

Nincs bajom a kötelezők képregényesítésével. Kolléganőm nevezte némiképp felháborodva „kifestőnek” a minap a Korcsmáros-féle A nyomorultakat, nem értettem egyet vele – holott, igaz ami igaz, a néhány lapos füzet alig őriz valamit a bőbeszédű francia ízeiből. Szörp ez, akármilyen igénnyel is rajzolta annak idején a rajzolója, málnaszörp szódával, emlékeztet az íze a gyümölcsére, de annak igazi zamata nélkül: vizezett kivonat – de nincs bajom vele, legalább a történet egynémely elemét megismeri a lusta diák, és - mint szörp után a szénsavat - valamennyit csak visszaböfög, ha a tanára kérdezi.

Miért adtam ennyire alább? Mert rövidülünk. A közösségi portálokon senki nem fecseg sokat. A blogolás rövid „tündöklése” után átadja helyét a twittelésnek – mintha jópofáskodáson kívül bármire is alkalmas lenne az a pár karakter. Hogy egy kitalált amerikai elnököt idézzek: ha komoly dolgokról kérdeznek, semmit nem érnek a tízszavas válaszok. Ennél még mindig jobb, ha olvasol.

Mert képiesülünk. Tumblerre lökjük a nekünk tetszőt. Egy okos ember egyszer azt mondta: egy kép többet ér, mint ezer szó. De biztosan nem a ránk ömlő sokezer teljesen idióta képre gondolt, amin tényleg úgy „szörfözik” a netező, mint a hullámokon: nem is látva már a „víz alakját”. Ennél jobb, ha bármit olvasol.

Mert lájkolunk. Szeretjük a nekünk tetszőt. Holott a legtöbbször az a fontos, ami NEM tetszik nekünk. A lélek fájdalma, hiányérzetei, a kényszerek rabsága nem tetszik, ámde tanít. Lassan nyáj leszünk, s a pásztorunk úgy hívják: személytelen. Inkább olvass!

Miért adtam ennyire alább? Mert ha valaki ma kinyit betűvel teleákolt lapokból fűzött porszagú tárgyakat, ha olyan netes oldalakon lapoz, ahol ilyen tárgyakról van szó, ha olyan portálokat nyit meg, ahol nagyobb arányban lát szöveget, mint képet, az konyhanyelven szólva legalább nem kizárólag konzervet zabál. Félreértés ne essék: nincs bajom a konzervvel. Ha lebontod a héját, azt is meg lehet enni.

2011. szeptember 6., kedd

Raymond Chandler: Hosszú búcsú

Az emeleti ablak és a Kedvesem, Isten veled! után a Hosszú búcsú (korábban Elkéstél, Terry címmel jelent meg) a harmadik Raymond Chandler-krimi, amit olvastam, és most először éreztem meg igazán, miért is tartják Chandlert a műfaj egyik legnagyobb klasszikusának. Az előző két regény is remekül elszórakoztatott, de nem adott többet, mint bármelyik bűnügyi történet – ellentétben a Hosszú búcsúval, ami – ha nem is szolgál épületes tanulsággal, nem filozofál, és nem váltja meg a világot – némely rétegével messze túlmutat a „mogorva, alkoholista magánkopó lecsúszott alakok után nyomoz a züllött nagyvárosban” sémán.

Philip Marlowe ezúttal barátra lel, naná, hogy egy részeg, épp kidobott fickó személyében, akit aztán időről időre kihúz a maga ásta gödörből, és jól eliszogatnak kettecskén. Mígnem egy nap Terry, az újdonsült barát fegyvert szorongatva csenget be Marlowe-hoz, és finoman arra ösztökéli, hogy juttassa már át a mexikói határon – menet közben az is kiderül, hogy Terry dúsgazdag, kikapós feleségét megölték, a fő gyanúsított pedig a férj. Akiben Marlowe valami rejtélyes oknál fogva megbízik, így segít neki elmenekülni – később annál nagyobb a bánata, amikor Mexikóból egy beismerő vallomás kíséretében megérkezik Terry öngyilkosságának híre.

Egy vérbeli magánnyomozó számára nincs is annál rosszabb, mint amikor innen is, onnan is – a rendőrségtől, befolyásos gengszterektől, a halott nő még befolyásosabb apjától – azt a burkolt utasítást kapja, hogy ne merjen nyomozni. Az ügy le van zárva, a gyilkos megölte magát, mindenkinek így kényelmes – de Marlowe-t nem úgy ismerjük, mint aki annyiban hagyja a dolgot. S ha még ráadásul kap egy új megbízást, ami bizonyos pontjain összefüggeni látszik Terry halálával, akkor aztán az isten sem állítja meg, amíg ki nem deríti, mi történt.

Hogy mi a kapcsolat az alkoholista író, akinek a felkutatására Marlowe-t felkérték, az ő gyönyörű, ám búskomor felesége, egy váratlanul feltűnő gazdag szépasszony, és a halott Terry között; kiderül a nyomozás során. A Chandlertől megszokott összefonódások, szövevényes rokoni-baráti-ismerősi szálak, eltitkolt szerelmek, régen eltemetett bűnök és hazugságok itt is szerepet kapnak, hogy a végére kiderüljön, senki sem az, aminek látszik. Ugyan a „csattanót” most sem nehéz kitalálni, a gyilkosság(ok) is viszonylag kiszámíthatóak, de az odáig vezető út emlékezetes.

S hogy miért is több Chandler eme regénye egyszerű kriminél? Mert egy ma már a végletekig elkoptatott (mondhatni, a csapból is folyó) klisét tölt meg tartalommal – a korát megelőzve. A kaliforniai elit léhűtő mindennapjait maró gúnnyal és éles társadalomkritikával ábrázolja, a többnyire alkoholista, depressziós, drogfüggő kivételezetteket a maguk valójában ábrázolva – szánalmas emberroncsokként. Persze van itt valódi tragédia is, megidéződnek az akkor még élénken a szereplőkkel élő második világháború traumái – ám a hangsúly nem a háború valódi áldozatain van, vagy azokon, akik megnyomorodva, tönkretéve tértek haza, hanem azokon, akik önmaguknak gyártottak drámát, akik a saját élethazugságaiktól nem tudnak szabadulni, akkor sem, amikor bármit megkaphatnának, és akár még boldogok is lehetnének. És ez már jóval túlmutat a műfaj keretein – azzal együtt, hogy Marlowe azért túlságosan nem bonyolódik bele a dologba. Ő csupán nyomoz, szembesít mindenkit a saját hazugságaival, aztán iszik egyet, és megy tovább.


Kiadó: Európa
Fordította: Sóvágó Katalin
 

2011. szeptember 4., vasárnap

True Grit – Original Soundtrack

A félszemű (True Grit) című filmmel való első találkozásomkor teljesen az előzetes hatása alá kerültem, nem kis részben a trailer alá kevert Johnny Cash-klasszikusnak, a God's gonna cut you down-nak köszönhetően. Westernhez Johnny Cash kell, tudták ezt jól az előzetes készítői – sajnos azonban így annál nagyobb a csalódás, amikor az ember a soundtrack-et hallgatva az ismerős számok helyett valami egészen mást kap. Szerencsére csak pillanatnyi csalódásról beszélhetünk,  a zene aztán elég hamar meggyőz.

Ethan Coen és Joel Coen ez alkalommal is a legtöbb filmjük zenéjét szerző Carter Burwellt kérték fel a filmzene megírására. Az 55 éves Burwell nem tartozik a leghíresebb filmzeneszerzők közé, ennek ellenére a nyolcvanas évek eleje óta folyamatosan jelen van a pályán, és Coenék alkotásai mellett olyan nagy sikerű mozik zenéjéért volt felelős, mint az Alkonyat, az Ahol a vadak várnak (melyért 2009-ben Golden Globe-ra is jelölték), az Erőszakik, az Adaptáció vagy az Ez a fiúk sorsa.

Burwell a „klasszikus” filmzenék írói közé tartozik – a nagyzenekarra és szólóhangszerre írt darabokat váltogatva ér el feszültséget, olykor hatásvadász dallamai sikeresen támogatják a képeket, alárendelődve a filmélménynek, épp ezért munkái önmagukban tán kevésbé élvezhetők, mint némely invenciózusabb filmzeneszerzőé. Nincs ez másként a True Grit esetében sem, azonban ha láttuk a filmet, vagy olvastuk a könyvet – egyszóval ismerjük a  történetet, és a környezetet, amihez ez a zene háttérül szolgál, rögtön megelevenedik előttünk a végtelen préri, ahol farkastörvények uralkodnak, és a bosszúálló kislány, aki az egész világgal szembeszállna, hogy megtalálja apja gyilkosát.

Az átélésben segítségünkre van a fő motívumnak választott klasszikus himnusz, a Leaning on the Everlasting Arms. Anthony Showalter és Elisha Hoffman 1887-ben írt dala számtalan feldolgozást megért, és jó néhány filmben hallhattuk felcsendülni – itt a filmzene nagy részében ennek a súlyos, drámai, ám jellegéből adódóan felemelő dallamnak az átdolgozásait hallhatjuk, a végefőcímben pedig felcsendül a dal Iris DeMent előadásában (ez sajnos nem került fel a CD-re). Ám nem a Leaning on the Everlasting Arms az egyetlen keresztény himnusz, ami inspirálta Burwellt a zene megírása közben – a Coen testvérek és a zeneszerző közösen döntöttek úgy, hogy a tizenkilencedik századi vallásos himnuszokból merítenek a filmzenéhez, s hogy döntésük helyén való volt, azt igazolja ez a különleges filmzene. Ami nem klasszikus western-zene, mégis képes felidézni a  western-hangulatot, és még hozzá is tesz. A sors furcsa fintora, hogy a filmzenét azért nem jelölhették idén Oscar-díjra (noha  a film tíz jelölést kapott, és ez is simán belefért volna), mert a himnuszok „újrafeldolgozott” zenének számítanak, és azok nagy aránya miatt a score nem tekinthető „eredetinek”.

Szép és felemelő filmzenealbumot vehetünk a  kezünkbe, az egyetlen kritikám, hogy túl rövid – harmincöt percnyi muzsika manapság édeskevés egy CD áráért. És ha a God's gonna cut you down hiányát meg is bocsátjuk, hiszen valóban kilógna ebből a zenei környezetből, az Iris DeMent-féle Leaning on the Everlasting Arms kihagyása egyszerűen érthetetlen.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...