Neil Gaiman: A mágia könyvei - képregény

Amikor híre jött, majdnem hogy unottan vettem tudomásul. Megveszünk még egy Gaimant – rajongói kötelességérzet által a valódi szándékoktól függetlenül, egy magunkra vett kellemes kényszer következményeképpen. Nem ismertük, elsuhant radar alatt, a pálya annyiféle leágazása és újrahasznosítása árnyékában, a felszínhez közel – hogy aztán az idei év terméséből kiragyogó ékkővé nemesedhessen. Megint igazolódott, olvasó magam számára, hogy a legjobb, ha nincs bennem semmiféle előzetes várakozás. Mert így elragadhatott, ahogy bagoly az óvatlan egeret.

Amúgy a borítóról a plágiumvád ismerete nélkül is Rowling varázslóvilága asszociálódott hozzá, de így, a belekukkantás után a pár felszínes elemen túl, ami szinte tényleg csak a borítókon azonos (toprongyos, szemüveges lúzer tizenéves plusz bagoly) egyszerűen nem értem a purparlét. Alapvető szemléleteitől kezdve más a kettő. Harry Potter világának a varázsa és sikerének talán legfontosabb alapja, hogy te is benne lehetnél. Hogy eléggé demokratikus: bárki várhatja e világból a Roxfortba hívó levelet. Miközben amúgy a kiválasztottság van a könyv és filmsorozat fókuszában, a világ hemzsegő varázslóival magát a kiválasztódást egy más szinten tömegessé és (másképp nem tudom mondani) hétköznapivá teszi. Neil Gaiman és alkotótársai ebben a képregényben (e tekintetben) sokkal hagyományosabb képet rajzolnak a kiválasztott, és kivételessége köré, ez a legvégletesebb szemlélethez, például Susanna Clarke A Hollókirályban megrajzolt mágus-képéhez áll közel, ahol a világnak egyazon korban két mágus is sok. Nem beszélve róla, hogy amíg Rowling varázsvilága önmagában komplex egész, és egyéb mesék, mítoszok a maga világába mindig szervesen épülnek bele, A mágia könyvei gyönyörűen egymás mellé helyezett mozaik (vagy női felünk által szőve: patchwork); úgy összegez, hogy rendre csak vendégeskedik a már elmesélt történetekben, s mindeközben tulajdonképpen nincs körülárkolt, sajátnak tekinthető bázisa.

Patchwork (vagy mozaik). Amihez elsősorban a DC többé vagy kevésbé nagyot futott fantázia-világai (Mint amilyen a Hellblazer univerzuma), a gótikus képregény világa általában, és Gaiman saját (határain amúgy is másokéba mosódó) Végtelenek őrizte mítoszrendszere adják az alapot – a szélesebb környezetet pedig Bram Stokertől Stan Leeig bezárólag nagyon sokan. Neil Gaiman a gyerekhősét, Timothy Huntert azokba a világokba kergeti mágiát tanulni, ahol otthonosan érzi magát, másfelől pontosan azt csinálja vele, amit a köszönetnyilvánításban felsorolt nagy fantáziájú írók egykor Neillel, a kisfiúval: varázslatot mesél a szürkeségébe. Tim esetében egy esős nagyvárosi nap mesétlen, magányos deszkázásába. A képregény apja nem állítja, hogy nincs mágia, csak azt: választásod kérdése, hogy számodra van-e – illetve azt határozottan, hogy a meséinkben van. Ezt a tizenkét éves, saját világába szorult kiskamaszt megint felfoghatom önéletrajzi tükörnek, mint ahogy az egész képregényt önvallomásnak: Neil elmeséli benne, hogyan és hol lelt mágiát akkor, amikor a legszürkébb volt körülötte a világ. De szerintem ezzel egyben nagyon sokunk gyermekkorát is elmesélte. A mágia könyveiből ez a négy csak arra emlékeztetne: könyvtárak vannak tele amúgy a mágia könyveivel – csak vegyél a kezedbe közülük egyet, és nyisd ki. Ez a választásod – ha akad más is, annak tekintetében ez a történet (minden látszat ellenére) nem foglal állást.

Mindezt tényleg elképesztő, olykor festmény minőséget elérő vizuális stílusban tálalják nekünk. Amikor ez a négy részes minisorozat megjelent, a Sandman már szárnyalt, nemcsak népszerű volt, de rajzban is túllépett a kezdetek óvatos konvencióján – úgyhogy ezt a szériát művészi értelemben a szerkesztők az indulásától kezdve teljes szabadsággal az alkotókra hagyták. Hagyták őket bomolni – John Bolton, Scott Hampton és Paul Johnson is bátor, szokatlan, gyönyörű, felkavaró. A harmadik könyv és Charles Wess lóg ki picit, egy képregényben megszokottabb, szerényebb irányba – viszont rajzban ez is eszelősen szabad. És ez a kaland Tündeföldén játszódik, így (miközben másként részlet-gazdag, mint a másik három) gyönyörű vizuális kapocs a Sandman tündérlakta történeteihez: pontosan úgy fest, mint a Szentivánéji álom és A vihar. Van abban valami szép, hogy így is odaköti ezt a mesét ahhoz a másikhoz, ami a megszületését lehetővé tette.

Paul Zelazny az előszóban elmereng rajta, hogy Joseph Campbell Az ezerarcú hős című kötete mennyiben adhatta a mintát Neilnek e kalandhoz, hiszen a benne megrajzolt cselekmény-ív megfeleltethető a tanulmánykötet kultúrtörténeti kutatásokon alapuló összegzésének elemeivel. Mondhatjuk, hogy tankönyvi, de ha egyetemest akarsz mesélni, ezek a stációk így határozzák meg Tim útvonalát (ennyiben amúgy Micimackóét is, például, a maga meséjében – hiszen az a mesénk is egyetemes). Nekem felüdülés, hogy a kalandok, amik Timmel megesnek, ennyi réteggel súlyosak, és közben mégis, meglehetősen távol állnak a szokásos ügymenettől. Ha összevetem a varázslatos és képregény-irodalom szokott menetével, ez a mese kifejezetten renitens. Nem bosszú-történet. Nem eredet-történet (vagy legalábbis nem Timé). Nincs egy szem rettenetes fő-gonosz se benne. Amit annak tekinthetnénk, Hideg Lángok, Vérvörös Holdak, Sötét Körök nevenincs vezéreit, őket a történeten kívül, mintegy mellékesen sikálják el Timothy tanítói, a Ballonkabátos Brigád tagjai, mondjuk úgy, a nagyszünetben, az univerzum iskolaudvarán (bár tulajdonképpen nem kötik az orrunkra mi történt, mi nem; csak hogy Kalkuttában történt valami). Ahogy olvastam, a folytatások aztán valamilyen szinten visszatértek a rutinba: meg kell menteni bennük a világot ettől, vagy attól (vagy önmagadtól). Csak ami szokott (ami, ha így akarok gonosz lenni vele, Rowling varázsvilágában is csak a szokott). Nekem felüdülés volt, hogy ehelyett kaptam egy agyas mesét arról, hogy a mágia vajon mi lehet, mi lehet az ára, mit jelent hőssé lenni benne – ha ezt szeretnéd: ha hőssé akarsz válni a saját történetedben. Egy agyas mesét arról, hogy a döntéseinket a legtöbbször nem akkor hozzuk meg, amikor azt hisszük, hogy meghozzuk. Egy nagyon szeretni való mesét – ami csak egy kezdet, és a folytatást rábízza a fantáziámra, az álmaimra. Vagy nem, ha azt választom. Ha úgy döntök, A mágia könyvei a becsukásával a számomra véget ért. Ezt a döntést ki-ki úgyis maga hozza meg... de ezt sem akkor, amikor azt hiszi, hogy meghozta.
 
A folytatásban a történetet feltárva szeretném szavakba önteni az elragadtatásom, csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar – vagy már olvastad és nyitva maradt benned!

Menny és pokol között - Hieronymus Bosch kiállítás, Szépművészeti Múzeum

Verőfényes pénteken, hőségriadó idején, délután háromkor sétáltunk a Ligeten át, a Szépművészeti Múzeum felé, hogy a termek hűvösében szembesüljünk a késő-középkor talán leginkább nyugtalanító festője: Hieronymus Bosch képeivel. Kicsit későn... De azt hallottuk, hogy a németalföldi mester alig több mint kéttucatnyi megmaradt festményéből 10 látható a kiállításon. Gondoljatok bele: az ismert életmű csaknem fele, tehát imponáló mennyiség – de a tömegkultúra és az internet felkészítő hatásait is számba véve (azaz tudván, mennyire összetett képi világ ez) sem tűnt úgy, hogy túlságosan sokáig tart majd ez a tárlatlátogatás. Gondoltuk, körülnézünk, beleszagolunk a Szépművészeti általánosabban vett légkörébe majd, megnézzük a Reneszánsz Termet, ilyesmi. Nem számoltunk azzal, amit amúgy más tárlatokon tapasztaltunk már itt: a korba helyezés maradéktalan voltával, a szövegkörnyezet pontos bőségével, ahogy forrást és következményt vonultat fel, támogató anyaggal a tárlat az alkotó művei köré. Végül alig volt elég az a kevesebb, mint három óra – az utolsó termeken már bizony úgy hajtottak át bennünket a teremőr nénik és egy határozott orgánumú biztonsági őr. Ennél nagyobb dicséretet nem tudok mondani erre a kiállításra, és mindenkinek ezt tanácsolnám, aki még megnézné: szánjon rá több időt.

Festő-családból származott – a család férfitagjai közül szinte mindenkinek köze volt e művészeti ághoz. A dédapja: Thomas van Aken Nijmegenben festett oltárképet, a nagyapja Jan költözött Németalföld akkor épp rohamosan gyarapodó városába s’Hertogenboschba – hogy aztán itt gyökeret verjen a család. Itt született, negyedik fiúként (lehetséges, hogy) Jeroen van Aken néven. Gyermekként átélhette a várost 1463-ban csaknem teljesen elemésztő tűzvészt. Csupa feltételes mód – nagyon keveset tudunk róla. Előnyös házassága révén (erről mondjuk pont tudunk) nem vált az ecset rabszolgájává, kedvtelésből hódolhatott a családban hagyományos művészetnek (most úgy mondanánk: saját stúdiót alapítva). A festőműhelyt, ahol testvérei és unokaöccsei dolgoztak, ahol ő is eltöltötte ifjabb éveit, amúgy is idősebb bátyja, Goessen van Aken vitte tovább. Lehet, azért vette fel a városa nevét, hogy a nevében is megkülönböztesse magát a hagyományosabb családi stílustól. Tényleg nem tudunk róla szinte semmit, holott a Miasszonyunk testvérület tagjaként ismert; ez a s’Hertogenbosch-i, szerzetesrendek mintájára alapult világi-vallási szervezet nemcsak a város gyülekezetének életét határozta meg akkoriban. A németalföldi főpapság és az uralkodó elit (az aktuális uralkodók: Jó Fülöp, Habsburg Miksa és Szép Fülöp is sorra) a tagjai voltak. Szóval kora elitjébe tartozott, annak is a legbelső köreibe, már életében ismert és népszerű volt, a képeit másolták hitelesen és félre – a műhelye virágzott. Jó pár korábban neki tulajdonított képről utólag kiderült, hagy valószínűleg valamelyik műhelye-béli névtelen tanítványa festhette. A kiállításon is számos esetben helyettesíti az embléma-képeit ilyen igényes, korabeli másolat. Nem kellett mecénást keresnie, jelképes összegekért adományozta egyházközségeknek, főuraknak a táblaképeit – és mégis: nincs róla egyetlen hiteles portré se. Tudjuk, mikor temették el, mikor mondtak érte halotti misét – de alig több a biztos, ha róla van szó.

Van olyan elképzelés, hogy a gazdag, sokfigurás képeken elrejthette magát, a portréját – azonosítják például a Szent János evangélista Pathmosz szigetén kép kis ördögfigurájával, aki ellopná a Jelenések írójától a tintát (szerintünk inkább megmérgezi valami halucinogénnel). Vagy azonosítják például A földi gyönyörök kertje jobb alsó sarkából ránk kitekintő (a képet uraló meztelenségben egyetlen felöltözött) alakkal. Van, aki szerint ugyanezen a képen ő lehet a „tojásember”. A rézkarc, ami a kor egyik ősnyomtatványában ékeskedik a neve felett, biztos, hogy nem róla készült. Nekem a legjobban Timi teóriája tetszik (beszélgettünk erről), hogy előtérbe tolva rejtette el magát: ő volt személyesen Szent János, az evangélista modellje. Mert ez a kép egészében pontosan leképezheti ennek a sajátosan rejtőzködő embernek a teljes attitűdjét. Hiszen éteri, tiszta, Új Jeruzsálemi a látomás, amire a Szent a szemét függeszti; pedig ő a leginkább bibliai horror, a Jelenések könyve szerzője. Fura mód pont a végítélet lejegyzője portréján található Hieronymus Bosch életművében az egy négyzetméterre jutó legkevesebb démoni – még az a szemüveges (megvénült) ördögfióka is inkább bohókás, mint ijesztő. Ilyen ember lehetett – gondolj bele, három egymást követő uralkodó kegyeit is élvezte egy forrongó korban, amikor egyszerre történt vallási megújulás és felerősödő boszorkányüldözés. Szegénylázadások és gazdag, kusza érdek- és harcvonalak korában tekintették értékesnek és veszélytelennek. Hiszen remek propagandaanyagot szállított, amivel egy olyan bigottan hívő uralkodót is sikeresen elbűvölt később, a halála után, mint II. Fülöp spanyol király. Aki az Escorialba gyűjtötte a művei általunk ismert javát. Szelíd bolond, aki szörnyeket delirál az ítélet jegyében – kiköpött János. Persze, lehet, hogy minden képén ott van...

A képei elmélyülésre késztető (most így mondanánk) meditációs objektumok, a kortársak számára sem egyértelműen alkalmazott (analógiák és előképek által olykor egyáltalán nem azonosítható) szimbólumokat – lehet, hogy tényleg elgondolkodtatni, hökkenteni akart. Van olyan művészettörténész, aki ebben a mélyen hívő ember saját visszahőkölését fedezi fel, van olyan, aki gunyoros akasztófahumort. Sok mindent beleláthatunk. Egy korszakhatáron festett, a reneszánszhoz sorolják, ahogy Raffaello-t, Da Vincit, vagy Rembrandtot – holott az ő megújulása még sokkal inkább a passiójáték, mint például az újra felfedezett antik drámák jegyében állt. A látomásossága divatot teremtett és ellenreakciót; a nagyok is (például Pieter Bruegel) rengeteget tanultak tőle, a következő nemzedék nagyra becsülte, de aztán az idők változásával viszonylag hamar ejtik és felejtik. Ez mintha a divat hullámára emlékeztetne – a hirtelen magasra csapó népszerűség hamarabb laposodik. A ráció ideje jött – és vele a (nemcsak anatómiailag) minél pontosabb, látvány-hű ábrázolás ideje. Persze az epigonjai is sokat tettek azért, hogy kimenjen a divatból, nagyon sokan csak a borzongatót ismételték belőle egyre gyatrább minőségben – kevesen jelenítették meg azt a kettősséget, ami minden alakját (a szentjeit) is jellemzi; hiszen még a démonai is hordoznak valami édenit, és a legtisztább alakjaiban is ott borzong valamilyen ecsettel teremtett árnyék. Elfelejtették, ahogy Bachot – a szürrealisták találnak rá megint; addig szinte alszik a kultúrában.

Ez a sok szó szinte mind a kiállításból, és kísérő anyagaiból... Hiszen ilyen mélységig nem ismertem, illetve mondjuk úgy, ennél mindenképpen felületesebben. A kiállítás legnagyobb erénye ez a szövegkörnyezet-építés. Ahogy kiteszik a forrásokat, a könyveket (például a Bestiáriumot); a forrás-magyarázatokat a képekhez, és ahogy aztán felmérik a hatását egészen Sebastian Salgado fotójáig, az példamutató. Egyetlen komplex gondolatmenetet hiányoltam mindebből: az akkoriban sokadszorra feléledő-felkavarodó különböző mágikus világképek eléggé kézenfekvő jeleit a képeken ez a racionális, józan kiállítás nem érinti. Holott a korban ez egyszerre evidencia az akár mélyen megélt hittel. Ahogy Rotterdami Erasmus sem kizárólag az értelem embere, ahogy Johannes Kepler nemcsak asztronómus, de asztrológus is, szerintem úgy játszik az okkult, a mágikus a festő képi világába is. Ezt nem itt taglalnám, mert külön bejegyzést érdemel. Itt már csak meg szeretném köszönni a Szépművészeti Múzeum elkötelezett dolgozóinak, a kiállítás szervezőinek ez a sokáig velem maradó, elgondolkodtató, vitára késztető, gyönyörűen összetett élményt.