2021. február 8., hétfő

Einar Kárason: Viharmadarak

Aki olvasott már ezt-azt itt, az tudja, a kamaszkorom a tengerészet bűvöletében telt - ezt tanultam a Hajózási Szakközépiskolában, s bár a szakmai gyakorlatokat leszámítva érdemben soha nem gyakoroltam a tanultakat, szerelmese maradtam a gondolatnak, és nagy tisztelője azoknak, akik tettekre is váltották, hogy hajózni kell. Egy-egy ilyen könyv mind a mai napig felébreszti bennem ezt a vágyat, és nemcsak könyvek - ezért néztem belefeledkezve a Halálos fogást a Discoveryn (több évadot, amíg végképp ki nem fogyott belőle a doku-, és maradt a puszta, megrendezett reality), maradtam tisztelője Fa Nándornak például - úgyhogy nem volt kérdés, hogy ezt a könyvet olvasnom kell. Ráadásul izlandi - márpedig amit az utóbbi időben onnan idefújt az irodalmi szél, az egytől egyig elragadó volt, elragadó és gyönyörű, ahogy Stefánsson Menny és pokol trilógiája, vagy Sjóntól a Macskaróka, elragadó és felkavaró, ahogy például Egil sagája, s még akkor is elragadott, amikor nem éreztem teljesnek, ahogy a LoveStart.
 
Felébreszti bennem a vágyat... Holott egy olyan embert próbáló eseménysor szikár, összemarkolt leírása, aminek átélésére csak egy idióta vágyna. A Viharmadarak könyv-idejében a valódi viharmadarak, a csüllők az eseményektől távol járnak, az Új-Fundland partjai mentén elterülő Csüllő-talapzat felett nem gyülekeznek reggeli halászatra, annál sokkal okosabb, érzékenyebb madarak. Nem úgy, ahogy minden műszere, előrejelző rendszere ellenére az ember. Ahogy a Máfurön dolgozó halászok, ahogy a többi hajón dolgozó társaik. Akik vörös sügérrel degeszre tömött hajójukon nem kerülték idejében a közeledő viharzónát. Akik a halászat, a több napos megfeszített munka összes fáradságával a tagjaikban most szembenéznek az óceán kérlelhetetlen erejével.
 
Ez a kisregény mesteri munka! Ahogy a közepébe vág, ahogy közbevetőleg (visszatekintve) magyaráz, ahogy szemérmesen közelít egy-egy hőséhez - mintha valahol Reykjavík valamelyik kocsmájában hallgatnám, itallal, dohánnyal a kezem ügyében a szikár, kortalan, de érett aurájú, pulóveres alakot, ahogy lassú, jól válogatott szavakkal mesél. Hallani a hangját a mesélőjének. Mesteri munka, mert ebben a szinte tagolatlan szövegtömbben úgy zuhognak egymásra ezek a jól válogatott szavak, a bőven mért mondatokban, ahogy a hullámok verik a viharral szemben, a felszínen maradásért küzdő hajó legénységét. Mert a monotóniája nem unalom: az egyetlen, egyenletesen megtartott, minden dramatizálástól mentes tónus a bőröd alá lopja a fagypont alá hűlt vízpermet hidegét. Érzed, ahogy a frissen megtisztított fémre visszafagy a hajó súlypontját boruláshatárig emelő, súlyos jég. Ülök a fotelemben, olvasom Einar Kárason könyvét, és érzem, hogy a jobb kezemben (amibe a csákányt, a feszítővasat tartanám a jól irányzott, jeget repesztő ütésekhez) lassan görcsig feszül a bicepszem. Ez a hang, ez a jól megtartott szikár férfihang azonosulást követel. Miközben távoli, lassú, jól válogatott szavakkal mesél...

Csak egy példa... (kép:Vento Maritime)

Olyasmiről, amit nagyon sokféleképpen lehet mesélni. Heroikusabbra húzva. Drámaibbra feszítve, vontatókötél-szakasztó csúcspontokkal - hogy betaláljon. Az alig jellemzett hősök helyett indiszkréció szintjéig bontott azonosulás-kényszerekkel. Harsány, filmszerű gesztusokkal. Hanyagsággal, nemtörődömséggel, "én megmondtam"-okkal, egymás hibáztatásával - hogy mást ne mondjak. De itt nincs filmre vihető heroizmus. A fogalmaink szerinti egyetlen hőstett elkövetője nem hérosz, csak egy életből kiábrándult, alkoholista lúzer. Nincs örök hála se, meg elkötelezettség. Nincs könnyen rajzolható erkölcsi, vagy egyéb tanulság. Az összes bevett mesei csapdánk helyett ebben a könyvnyi terjedelmet alig kiadó csodában nincs más, csak ez a jól megtartott hang, ez a valóságérzet, amitől aztán úgy teszed le a végén, hogy nem maradnak gondolatok a fejedben. Csak egy érzés, hogy kaptál valamit, s ugyan legalább egy könyv-árnyit fizettél érte, valójában amit kaptál, az megfizethetetlen.

Kiadó: Magvető
Fordította: Patat Bence

2021. február 1., hétfő

Ian McDonald: Brasyl

A jó ég tudja, miért vártam ezzel a könyvvel ennyit. Olykor elhiszem, hogy akkor talál meg egy olvasmány, amikor ki tudja fordítani egyensúlyukból a vesszőparipáim, hogy rúgkapáljanak, veszettül, a porban. Olykor úgy gondolom, hogy ez marhaság, mert rendező elvet (elmét) képzeleg a véletlenbe. Olykor pedig csak hagyom magam csodálkozni - ez esetben megint Ian McDonald teremtő fantáziájára. Ami (olykor?) tényleg hangyaszorgalommal párosul, nem lehetett akármekkora kaland egy hármas látomás kedvéért elmerülni Brazília múltjában, jelenében (és lehetséges jövőjében); és nem lehetett kis munka. Most már jobban látom, hol gyökeres a Luna-sorozat leginkább fókuszban tartott családja - de egészen érdekes, hogy az a távoli világ és nézete is ennyire beakadt ennek a skót-ír felmenőkkel bíró britnek, aki (úgy látszik) sose a szomszédba megy az ötleteinek teret adó világokért. Jókora munka lehetett, és sokszor egyáltalán nem szívderítő - de szerintem nagyon megérte. Persze, jó volna tudni, mit gondol erről a könyvről egy tősgyökeres brazil...
 
Hármas látomás, három idősík. Egy múlt, az Amazonas vidékén, a gyarmatosítás mocskos, végső szakaszában, ahol egy jezsuita admonitor, ítélőbíró keres egy elbitangolt pásztort, meg a nyáját. Számos minta és előkép kavarog ebben a mesében, ahol Louis Quinn atya és tudós útitársa: Robert Francois St Honoré Falcon utazik a folyón, fel, Goncalves atya és az általa gründolt Isten Városa felé. Joseph Conrad, meg a Sötétség mélyén (pontosabban az idézet idézetének idézeteként egy Apokalipszis most a múltban), komplementere ez a történet a Misszió című (általam igen szeretett) mozi történetének; a mese szerkezete ismerős kifejléstől végkifejletig és mégis, ahogy megtörténik lapról lapra a fejedben, képes meglepni. Mert ez egy sokkal összetettebb, gonoszabb változat, mint amiket mintáz? Vagy, mert a mesélő kétségtelen tehetsége tényleg beránt abba a lassú, növényi világba, ahol épp tanyát ver egyfajta gyorsaság, amolyan gyarmatosító módon, elpusztítva, amit talál?
 
Egy jelen (most már inkább közelmúlt...), Rio de Janeiro, ahol követhetjük Marcelina Hoffman, a televíziós producer, szőke-fehér volta ellenére ígéretes capoerista, valóságshow-alkotó legrettenetesebb napjait. Pedig már azt hitte, ráragyog a Termelési Értékesítős Miasszonyunk napja, amikor eszébe jut, hogy a közönség ítélőszéke elé kéne állítani Moacir Barbosát, a kapust, akin mindenki szerint elúszott az 1950-es világbajnokság. Pedig arra az alkalomra épült a Maracana, a legtöbbet látogatott brazil "templom" - hiszen a futebol Brazíliában szépség és költészet és minimum szent -, hogy otthon ünnepelhesse minden honfi a világverést. Barbosa nyilvános "tárgyalása", ahol a nézők a bírók - mekkora nézettséget jelentene ez, mekkora szakmai sikert?  Csakhogy valaki beleköp a levesébe, Barbosa utáni kutatásával mintha démont idézne magára, akinek a családja se szent - és ez a démon mintha az ikertestvére volna (akár a legostobább brazil teleregényekben...). Rió is Isten Városa, csak időközben tágabbra nyílt az imádat, mint amit a cukorsüveg Krisztusa átfoghat a kezével...
 
És egy jövő, Sao Paulóban, a megfigyelés és kijátszása, ahol Edson Jesus Oliveira de Freitas (favelado, tolvaj, üzletember, a De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató Vállalat igazgatója és mindenese) kénytelen idióta bátyja miatt a quantumeirókkal, az illegális kvantumszámítógépeiken illegális szarságokat művelő arcokkal kezdeni. Nem tehet róla, hogy akihez útba igazítják, annyi a jeito, hogy lehetetlen nem próbálkozni nála. És Fia Kisida hajlik arra, hogy kezdjen valamit a sráccal. Ez a történet gyors és beteg, cyber és punk, de nagyon brazil módra (vagy, ahogy én, olvasóként brazilnak képzelem). A szabadságfoka legalább annyira izgatóan beteg, addiktív, amennyire rabságfok valójában - Edson kitörne, ahogy a favela-lakók mindig, s nem rajta múlik, hogy ez a kitörés a saját valóságából is maradéktalanul sikerül.
 
Mert ez a három történet persze, hogy összefonódik, egymásba játszik, és messze nem a szokásos minták (pl. időutazás) mentén. Most van az a pont, hogy semmi egyebet nem mesélhetek róla, hogyan - egyszerűen ezt érdemes látni-olvasni. Csak a három alaphelyzet... a történet horgonyának három ága. Ahogy az író egybeönti őket, az parádés, gonosz, és a maga nemében egyedülálló. Komolyan sajnálom, hogy ezer okból nem úgy és nem akkor olvastam, amikor megjelent itthon, egyre komolyabban sajnálom, hogy az Ad Astra nem tudott megkapaszkodni a magyar fantasztikum kiadói piacán, hogy ez a könyv úgy jutott hozzánk, hogy fillérekért utánunk vágták. Többet érdemel. Minimum rajongótábort. Akkor is, ha rendről és változás utáni vágyról én másképp gondolkodom, mint a szerzője - talán mert annyi értékünk látom eltűnni a kulturális süllyesztőben, mert ezt az egy leélhető életet is a veszteségek rajzolják, egyfajta romlás (Phillip K. Dick szavával: szuvat), s talán mert ezt a könyvet is akkor olvastam, amikor a rendrakás közben rácsodálkoztam, jé, megvan, kezdeni kéne vele valamit. Olykor elhiszem, hogy pont jókor...



Kiadó: Ad Astra
Fordította: Tamás Gábor

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...