Robert Galbraith: A fémjelzett ember

„Akárcsak Robin, Strike is úgy érezte, hogy az ezüstkereskedős ügynél kevés nyomozást élvezett kevésbé életében.”
 
Eléggé magas labda, hogy azt írjam, ahogy Robin és Strike, úgy én is ezt a nyomozást élveztem legkevésbé a sorozatban, de sajnos annak fényében, hogy milyen a viszonyom az előző, hetedik kötettel, ezt muszáj árnyalnom. Minden új Strike-kötet megjelenése előtt szokásom újraolvasni vagy a teljes sorozatot, vagy legalább az utolsó részt, hogy frissítsem az emlékeim (nem mintha olyan nagyon szükség lenne rá, lassan kívülről tudom mindet) és hogy hangulatba kerüljek. Idén úgy döntöttem, az évet azzal kezdem, hogy elolvasom a két kedvencemet, a Zavaros vért és A Koromfekete szívet – az meg ugye adta magát, hogy e kettő után a sorban következő, eleddig utolsó A hömpölygő sírt is. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy két kötet újraolvasva, az új már egy hónapja itthon, és még nem kezdtem bele. Vajon miért? Hát, mert a A hömpölygő sír olvasására úgy kellett rávennem magam, mintha egy iskolai kötelező lenne… Mivel makacs vagyok, mint egy öszvér, nyilván átrágtam magam rajta, csak hogy újfent megállapítsam: én ezt a részt utálom. No nem az egészet, csak a bő harmadát, amit Robin egy szektába beépülve tölt. De azt nagyon. Már eddig is volt, hogy átlapoztam részeket, de ha még egyszer ráveszem magam, komolyan tűzőgéppel fogom összekapcsolni azokat a fejezeteket, amelyeket Robin a Chapman farmon tölt, hogy még véletlenül se olvassak bele. Ámde… bármennyire utálom és bármennyire undorodom a szektás részektől, amint Robin kiszabadul, marhára érdekel a nyomozás. Rohadt izgalmas rész és nagyon drukkoltam hogy derítsék ki, mi történt Daiyu-val, hogy döntsék be az egész egyházat, hogy Will meglelje a szabadságát.
 
Itt viszont… konkrétan 900 oldal után azt éreztem, hogy engem ez a bűntény egyáltalán nem érdekel. Ennél rosszabb nem hiszem, hogy történhet az ember kedvenc krimisorozatával.
 
Na de kezdjük az elején. Van nekünk egy szabadkőműves műtárgyakra szakosodott ezüstkereskedésünk, melynek páncéltermében megcsonkított hullát találnak. Hűűű, titkos társaságok, ősi jelképek, mindenféle rejtélyes jelentést hordozó nagyon értékes műtárgyak. Mi kell még? Mivel hamar kiderül, hogy az áldozat nagy valószínűséggel egy visszaeső bűnöző, akit a kutya sem sajnál, az ügy szépen leül; mígnem Strike-ot felkeresi egy nagyon furán viselkedő nő, aki szerint az ezüstkereskedésben talált hulla nem az, akinek a rendőrség hiszi, hanem az ő volt barátja, aki egyik napról a másikra eltűnt, magára hagyva őt egy újszülöttel, de előtte azért lenyúlt valami nagyon ronda és nagyon értékes ezüst asztaldíszt, csak hogy meglegyen a kapcsolódás. Strike nyomozni kezd, hamar kiderül, hogy a hulla négy másik eltűnt személy is lehet, de hát, mivel megcsonkították, bizonyíték híján a rendőrség inkább a legkönnyebb utat választotta, amúgy se akarnak ujjat húzni a magas szinten is beágyazott szabadkőművesekkel, mindenkinek jobb így. Ügy lezárva.

Imádtam a Londoni Ezüstpiac (London Silver Vaults) leírását - mintha a Gringottsban 
találtuk volna magunkat. Vajon itt is vannak sárkányok a föld alatt?
Azért ha egyszer eljutok Londonba, megnézném 😀

 
Csakhogy a mi nyomozónk nem ilyen fajta, ő addig megy, amíg mind a négy lehetséges áldozat körül fel nem derít minden lehetséges bűntényt – a krimiolvasók szerencséjére, avagy szerencsétlenségére (ezt most mindenkire rábízom) mind a négy lehetséges áldozat körül ki is derül ez-az. Itt egy magas rangú prominens, aki illegális pornóforgatásokat szervez a szereplők tudta nélkül; ott egy potenciálisan évtizedek óta működő lánykereskedő-hálózat; amott egy szigorúan titkolt katonai hadművelet, ami családok tucatjait teszi tönkre és Strike múltbéli sebeit is feltépi. Mindez megspékelve régi vesszőparipánkkal, az angol arisztokrácia romlottságával, akik képesek ölre menni egy nyamvadt ezüst asztaldísz fölött, de az, hogy a saját gyerekeik milyen traumáktól szenvednek és akár már meg is ölték-e magukat, a legkevésbé sem érdekli őket.
 
Ha ez most olvasva zavarosnak tűnik, nem csodálom: 1100 oldalon keresztül se lesz sokkal világosabb. Én imádtam A Koromfekete szív összetettségét, sokadszorra is ugyanolyan élvezettel keresem a nyomokat a tucatnyi twitter álnév és kommentfolyam és netes chatfolyam közepette és még azt is élvezem, hogy sokadszorra sem találok meg mindent – szóval nem mondhatjátok, hogy nem vagyok az összetett ügyek rajongója. De itt már annyi mindent mosott össze Rowling, hogy azt tényleg lehetetlen követni. Mind a négy szál túl lett bonyolítva, túl sok a szereplő, túl sok a lehetséges álca és túl sok a lehetséges kapcsolódás is – olyan mintha négy, eleve nem egyszerű puzzle-t összekevert volna és már az is iszonyat energiát igényel, hogy kiválogasd, melyik darab melyik kép része lesz, és akkor még egyenként össze is kéne rakni őket. Nem szívesen írok le ilyet, de ezt egy kicsit túltolta.
 
Ráadásul… a végkifejletet olvasva az az érzése az embernek, hogy ez egy gigantikus lufi lett. Az egész körítés a szabadkőműves gyilkossággal, a címmel, a helyszínnel, a jelképekkel valami nagyon nagyszabásút ígért. Egy pillanatra még el is gondolkodtam azon, hogy lehet ez túlzás lesz, nem elég hogy szélsőjobbos terroristák, aztán egy szekta, ha most Strike nekimegy az angol szabadkőműves közösségnek, abba belerokkanhat a nyomozóirodája, az még neki is sok. Erre kiderült, hogy ez az egész tényleg csak díszlet, és a valódi bűntény a háttérben a lehető leghétköznapibb aljasság. Nyilván a gyilkosnak kapóra jön a körítés mert figyelemelterelő, ami egy fiktív gyilkosnál érthető is – a szerzőnél kevésbé. Szerintem ez tisztességtelen az olvasóval szemben, ráadásul felesleges is, Rowlingnak aztán semmi szüksége arra, hogy titkos társaságok és jelképekkel teliszórt ezüstkincsek segítségével bevonzza Dan Brown olvasóit.
 

Fura ezüst cuccok mindenütt, teli jelképekkel... 

Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy nekünk olvasóknak szükségünk volt még 1100 oldalnyi vergődésre Strike részéről az előző rész végi vallomása után. Pláne úgy hogy SPOILER SPOILER SPOILER most se vagyunk semmivel előrébb a két nyomozó viszonyában. Egész konkrétan ugyanúgy hagytuk ott őket, mint az előző rész végén – miközben megint végigvekengték gondolatban az egész kötetet. Próbálok megbocsátó lenni velük, és aláírom, nagyon emberi módon szerencsétlenkednek, és megértem én, hogy ennyi idősen, ennyi traumával a háta mögött Strike nehezen szánja rá magát a lépésre, amivel kockáztat mindent ami fontos neki; ahogy azt is megértem, hogy azok után, amiken már megint keresztülment, Robin ismét a könnyebb megoldás felé fordul és ragaszkodik a pasihoz, aki biztonságot és gondoskodást nyújt (még akkor is, ha amúgy pont ugyanolyan pöcs, mint a volt férje). Amit viszont nem értek meg és amiért még az össze-vissza kevert bűnügyeknél is jobban haragszom Rowlingra, az az, hogy Strike hagyja, hogy az érzései fontosabbak legyenek a nyomozásnál. Eleve azért vállalja el az ügyet, hogy majd jó sokat nyomozhasson vidéken Robinnal kettesben. Úgy szervezi a beosztást, úgy osztja le a feladatokat, hogy minél több időt töltsenek együtt. Távoli kihallgatásokat szervez csak azért, hogy majd egy romantikus szállodában előállhasson a vallomásával. Mi a fasz? Már elnézést, de a szereplőt, akit majd’ 6000 oldalon keresztül úgy építettünk fel hogy a nyomozóirodája az első és aki, ha már a katonai nyomozói karrierjének egy bomba véget vetett, mindent (mindent – családot, barátokat, pénzt, az egészségét, a testi épségét számtalanszor) alárendel a nyomozásainak, ami egyszerre hajtóerő, szenvedély, életcél neki, azt a szereplőt nem forgatjuk ki így önmagából, hogy hirtelen romantikus gesztusok kedvéért veszélybe sodorja mindezt. Ez már nem csak az olvasóval, de a szereplővel szemben is tisztességtelen.
 
Na, most, hogy ennyit szidtam azért nyilván le kell írnom, hogy amúgy tökre élveztem az olvasást. Még mindig imádok elveszni a Strike-univerzumban, még mindig szeretném, ha Robin és Strike a barátaim lennének (bár amilyen hülyén viselkednek, azért most kiosztanék nekik egy-két tockost), imádom a nyomozóiroda mindennapjait (szerepelhettek volna többet a külsősök), aggódtam én is a felfordult aranyhalért (jobban, mint némelyik emberi szereplőért), nagyon komolyan ki tudtam volna osztani Robin családját azért, ahogy viselkedtek karácsonykor és baromira örültem hogy sikerült a Jonny Rokeby-szálat ilyen emberien elintézni. Az különösen tetszik (bármennyire szar olvasni) hogy Robin szép lassan belecsúszott egy mentális összeomlásba – azok után, ami történt vele a szektában és ennek a résznek az elején, a támadások után, amik csak rápakoltak a fiatalkori traumáira, borzasztóan hiteltelen lett volna, ha valami superwomant csinálnak belőle, aki mindebből sértetlenül kerül ki. Egyébként, ha már a sérthetetlenség álarcánál tartunk, az, hogy Strike végül elmegy Rokeby-hez egy olyan szintű árnyékátlépés, ami még fikciós karaktertől is nagyon nagy teljesítmény és örülök, hogy megtette – de épp az, hogy egy ekkora lépést megtett azért, hogy mentse a nyomozóirodát, húzza alá duplán, hogy mennyire gáz, amit fentebb írtam, hogy közben meg az érzelmei miatt veszélyezteti a nyomozást. Jaj, és akkor még nem is írtam a botrányokról amibe a női miatt keveredik… Itt azért jó párszor röhögtem nagyon magamban, amikor Robin felsorolja, hány kalandja volt az elmúlt években Strike-nak, hát, többször újraolvastam az összes könyvet, de volt akire már én se emlékeztem.
 
Száz szónak is egy a vége, továbbra is a sorozat rajongója maradok, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a részt is újra fogom olvasni nem is olyan sokára, mert szeretném eggyel tisztábban látni legalább azt, hogy melyik nyom melyik puzzle darabja. Ha véletlenül teljesen megváltozik az értékelésem az újraolvasás után, újra megírom. De egyelőre sajnos azt kell mondjam, ez lett a sorozat egyik legkevésbé sikerült darabja. Remélem, hamar jön a szépítő folytatás.

 
 Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert

Robert Galbraith: A hömpölygő sír

„Veszélyes, ha az ember a saját boldogtalanságára épít kultuszt. Nehéz belőle kikecmeregni, ha már túl sokáig van benne az ember. El tudja felejteni, hogy kell.”
 
Hát, hol is kezdjem? Annyiszor leírtam itt már, hogy a Strike sorozat kötetei jelentették nekem az utolsó pár évben az abszolút menekülési útvonalat a valóságból, hogy most inkább nem részletezem… elég annyi, hogy meg sem merem számolni, tavaly hány alkalommal olvastam újra a Zavaros vért és A Koromfekete szívet. Ezekhez nyúltam, amikor év elején számoltam a napokat, mikor jön már el a várva várt műtéti időpont; aztán műtét után, amikor valami meghitten ismerős kellett; aztán amikor kihúzták a lábam alól a talajt az exmunkahelyemen; aztán amikor már istenesen elegem lett a meddő munkahelykeresésből… és még a felsoroltak közt is párszor. Ja, és persze tűkön ülve vártam A hömpölygő sír megjelenését, ami végigkísérte a karácsonyi szünetet. Lábjegyzet: januárban kezdtem új munkahelyen és idén még nem éreztem szükségét, hogy Strike társaságában múlassam az időt, úgyhogy reméljük, ebben az évben egyéb olvasmányélményeknek is jut tér.
 
Szóval most itt ez A hömpölygő sír. Tekintve hogy az előző két rész a kedvencem a sorozatból, és mind a Zavaros vér tarottal, asztrológiával, démonvadászatba beleőrülő nyomozóval és évtizedes titkokkal teli világát, mind A Koromfekete szív álnevek, beépülő terroristák és rajongásukba beleőrült geekek szegélyezte netes ámokfutását imádtam, sokat vártam az új résztől. Ugyanakkor, be kell valljam, némi hátrányból indult, mert ha van téma, amitől zsigerileg irtózom, az egy szekta. Most először éreztem azt, hogy ha nem Rowling írta volna, és nem a Strike sorozat kötete lenne, én ezt a sztorit bizony bottal se piszkálnám. Tudom, hogy a téma egy aranybánya a jó thriller írónak, tudom, hogy pszichológiai szempontból kimeríthetetlen, értem, hogy az egykor kriminálpszichológusnak készülő Robint miért kapta el elsőre az ügy, de nagyon nehéz volt legyőznöm az undorom idegenkedésem, és visszafognom magam, hogy ne kiabáljak rá egy fikciós karakterre, hogy: be ne menj abba a kurva szektába…
 
Nyilván órákig lehetne boncolgatni, miért taszít ennyire a téma, de olyan nagyon nem nehéz rájönni: gyűlölöm a kontrollvesztés állapotát, gondolni se bírok rá, hogy átmossák az agyam, megfosztanak a szabad akaratomtól és zombit csinálnak belőlem. Inkább mérgezzenek meg és temessenek betonba, szúrjon hátba egy netes őrült vagy mittudomén, faljon fel egy tigris, minthogy önként besétáljak J Papa szektájába. És nem, egy fél másodpercig se táplálom azt az illúziót, hogy a logikus gondolkodásommal, a rengeteg szakirodalommal, az önkontrollommal ellen tudnék állni. Olyan ez, mint az előző részben emlegetett neten bujkáló, álnevek mögött rejtőző terroristasejtek esetében: mindig egy lépéssel előrébb járnak, mint azok, akik fel akarják fedni a módszereiket. Épp ezért féltettem Robint annyira, amikor beépült a szektába, mert tudtam, hogy bármilyen felkészült, olyan egyszerűen nincs, hogy megússza, hogy ne hasson rá az agymosás. (Ha ezt Rowling meglépte volna, akkor azzal a lendülettel kukázhatta volna egész eddigi életművét – hálistennek van annyira jó író, hogy nem tette.)
 
Mert Robin persze hogy bemegy… A sztoriról sokat nem fogok írni, egyrészt azért, mert sokkal egyenesebb vonalú nyomozás, mint az előző kettő, másrészt mert a végkifejletet nem spoilerezném el, elég annyi, hogy egy aggódó apa keresi fel az irodát, akinek fia immáron négy éve a szekta foglya, akik elszakították családjától, kifosztották a vagyonkezelői alapját, ki tudja, mire kényszerítik, és így tovább, és így tovább. A szokásos szektás működés. A felszínen csillogó píárral nyakon öntött Egyemetes Humanitárius Egyház persze mindent tagad: ők nem szekta, ők csak segíteni akarnak a hajléktalanokon / éhező gyerekeken / afrikai szárazságon / klímaváltozáson (tetszőlegesen behelyettesíthető). Lényeg, hogy add az adományod, mi meg a világ összes gondjára is ráfordítjuk – az, hogy az „egyház” vezetői luxuskocsival gurulnak a medencés villájukba, csak a véletlen műve, egy nagylelkű adományozónak (azóta próféta) köszönhető, még véletlenül se a te afrikai gyerekeknek szánt fontjaidat költi J Papa selyempizsire. Atyaúristen, mekkora ziccer amúgy ez a téma Rowlingnak, és ki is használja, azt meg kell hagyni – ahogy az „egyház” galádságait feltárja, az pompás és annyira életszerű, annyiszor láttuk / hallottuk / olvastuk már, és nem csak fikcióban, hanem a hírekben, és ismerjük a történelemből, és mégis… Mégis tömegek dőlnek be nekik újra meg újra. Na, megint eltértem Robintól.
 
Szóval Robin beépül (posztunkban immáron sokadszorra). Nyilván érthető, más mód nem nagyon van arra, hogy feltárja, mi zajlik a világtól elzárt központokban. És mert ő Robin, London egyik legjobb magánnyomozója, fel is tárja, bizonyítékokat is szerez, bár közben majdnem ráfázik, és még egy kicsit sikerül is belülről bomlasztania. Hogy aztán hogy heveri ki, hááát… Miközben Robin bent próbál bomlasztani, Strike és a csapat is nyomoz, s persze görgetik tovább a nyomozóiroda mókuskerekét is: jönnek-mennek az egyéb ügyek, jönnek-mennek a külsősök, némelyik spicliskedik, Strike meg ismét ráébred, hogy a hírnév nem annyira a barátja, mert nem csak a rivális nyomozóiroda akar egyre jobban keresztbe tenni neki, de egy egyéjszakás kaland miatt is kis híján címlapokon találja magát (még jó, hogy Robin épp el van zárva a külvilágtól és ezt nem tudja). Aztán hogy - hogy nem addig fajulnak a dolgok kint is, bent is, hogy már nem csak Sir Colin Edensor fiának kiszabadítása a cél, hanem Strike beleüvölti az egyházalapító J Papa arcába, hogy beletaposom az egyházát a kibaszott földbe.
 
Na, ez már az a Strike-féle nyomozás, amit szeretek! Onnantól, hogy Robin kiszabadult, az én lelki békém is helyrebillent, és tudtam ugyanazzal az élvezettel olvasni a továbbiakat, mint az előző köteteket – meg kell mondjam, az is eszembe jutott, hogy ha újraolvasom - mert nyilván újra fogom - akkor kihagyom a szektás részeket (ha kell, összegémkapcsozom az oldalakat, nehogy véletlenül beleolvassak). Ugye azért senkinek nincsenek kétségei arról, mi lesz a vége? Jól gondoljátok. Ez az ügy egyszerűen túl nagyra nő ahhoz, hogy ne járjanak sikerrel – ha így lenne, akkor Strike és Robin is halott lenne, és nem lennének folytatások. Spoiler: lesznek.
 
Miközben J Papa egyházát készülnek földig rombolni, azért történnek egyebek is: a két nyomozótárs folytatja immáron hét kötetes násztáncát egymás körül, ami csak mérsékelten van túlhúzva (nem, nagyon 😃), de olyan aranyosak, hogy igazából még mindig úgy gondolom, jobb lenne (legalábbis nekünk olvasóknak szórakoztatóbb), ha sose jönnének össze. Robin közben végre belebonyolódik egy új kapcsolatba, ami jót tesz az önbizalmának és kibillenti az érzelmi agresszor exférj és a rajongott Strike közti vergődésből – de azért messze nem egy ideális kapcsolat. Strike végre lefogy és leszokik a cigiről, aminek nem azért örülök, mert bármennyire is egészségmániás lennék, hanem mert végre (VÉGRE!) nem kell tízoldalanként azt olvasnunk, mennyire fáj a lábcsonkja és milyen csúnyán köhög (az előző kötetben már komolyan azt hittem, hogy meghal itt nekünk, és Robin megörökli a nyomozóirodát…). Kicsit jobban megismerünk mellékszereplőket, akik közül Pat és férje viszik a pálmát, jó lenne, ha a jövőben is nagyobb szerepet kapnának; de nagyon örültem annak, hogy Lucy karaktere is árnyalódott (brrr, annak nem, ami kiderült), és hogy közelebb kerültek egymáshoz a bátyjával. Ahogy annak is, hogy Strike picit meglazította a páncélját és beengedte Prudence-t, a másik oldali féltestvért az életébe. No és nem bírom ki, szóval SPOILER SPOILER SPOILER én még fikciós karakter halálának annyira nem örültem, mint itt, bármilyen csúnya ezt így leírni. Sajnos az amúgy világnagy seggfej Jago Ross-szal kell egyetértenem: mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha Strike már az ötödik kötetben hagyja meghalni Charlotte-ot. SPOILER VÉGE
 
Nem tagadom, minden berzenkedésem ellenére ezt a részt is imádtam, és nyilván – ha ki is hagyok részeket – újra fogom olvasni, és alig várom már most a folytatást, de akkora kedvenc nem lesz, mint az ötödik-hatodik kötet. Az utolsó jelenet meg – hát, nem hiszem, hogy az olyan simán fog menni, ahogy most szeretnénk hinni. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy Robin egy új gyűrűvel az ujján tér haza a jól megérdemelt miniszabiról, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat még pár kötetre.

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Robert Galbraith: A Koromfekete szív

 

„Akik a csőcselék által élnek, tudniuk kell, hogy a csőcselék által is halnak.”
 
Mint egy falat kenyér, úgy kellett ehhez a hisztis, nyűgös, fél lábbal még az előzőben ragadt évkezdéshez ez a könyv. Hogy mekkora rajongója vagyok J. K. Rowling Cormoran Strike sorozatának, azt már kb ezerszer leírtam ezeken az oldalakon, nem is ragozom inkább tovább. Az évvége legjobban várt újdonsága volt az új rész, be is faltam nagyjából öt nap alatt a januári nihilben. Aztán miután így átrohantam rajta és gyorsan megtudtam ki a gyilkos plusz nagyjából összeraktam a szálakat, szép ráérősen elolvastam még egyszer, figyelve az elejtett utalásokra, kiélvezve a nyomozóiroda mindennapjainak leírását. Mert hát az igazi ereje még mindig ez: bár most először bennem is felmerült, hogy lehet, de csak lehet hogy egy hangyányival többször ismétli önmagát, és úgy tizenhárommal kevesebb alkalom is elég lett volna Strike fájó lábcsonkjából, a konklúzió mindig az, hogy teljesen mindegy, mennyire önismétlő, még mindig imádom. Ahogy az előző rész kapcsán is írtam: nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust).
 
Ezúttal azért van tűzijáték is, nem is akármilyen. Utoljára a második részben, A selyemhernyóban írt ennyire merészen saját tapasztalatokról Rowling – ott a belterjes londoni irodalmi elitet figurázta ki; ezúttal pedig a világsikerrel együtt járó rajongói körök elfajulását, a netes játékok, chatszobák, platformok, ilyen-olyan közösséginek csúfolt médiumok káros befolyását, a névtelenség mögött rejtőző zaklatókat, a helyüket kereső, kiszolgáltatott, bizonytalan kamaszokat a net legsötétebb bugyraiban megkörnyékező pedofilokat, terrorszervezeteket, nőgyűlölőket, politikai szélsőségeket tűzi tollhegyre. Jutott neki elég ebből az elmúlt években – bár a Harry Potter ideje még boldog békeidőknek tetszik napjainkhoz képest, már akkor is bőven lehetett a neten ekézni a szerzőt, ha nem olyan befejezést írt, mint szerettük volna; manapság meg már egy közepesen ismert ember random twitteres megszólalása is olyan indulatokat gerjeszt minden oldalról, hogy a legjobb tényleg az, ha fel sem megy a netre. Mert aztán egyik oldalról jönnek a szélsőjobbos trollok, másik oldalról az ilyen-olyan jogvédők, beindulnak a cancel culture fogaskerekei, bármit mondasz, kiforgatják, és pikk pakk ott találod magad, hogy míg egyik pillanatban egy világ rajongott érted, másik pillanatban veled riogatják a gyerekeket mert épp transzgyűlölő vagy, esetleg mert az egyik főszereplőről kijelentetted, hogy meleg, tehát nyilván holnap már óvodásokat indulsz szivárványosra téríteni. Direkt sarkítok és direkt ugrálok oldalak/nézetek közt, mert Rowling már mindent és mindennek az ellenkezőjét is kapott a nyakába és pontosan tudja, hogy van az a pont, amikor az ellenőrizetlen híresztelések önálló életre kelnek és szó szerint teljesen mindegy, hogy mit mondasz, valamelyik oldal közellenségnek kiált ki.
 
Ezt tapasztalja meg a „lappangó világsiker”, a Koromfekete szív alkotója, Edie Ledwell is, mielőtt Robin Ellacott magánnyomozóhoz fordul, hogy segítsen kideríteni, ki lapul az őt évek óta zaklató netes troll, Anomie álcája mögött. Edie és alkotótársa állástalan fiatal képzőművészként alkottak egy animációs sorozatot, amely aztán meghódította a youtube-ot, majd onnan a Netflixre került és épp mozifilmet akarnak belőle forgatni – igazi modern tündérmese. Csakhogy az egykori indie rajzfilm ősrajongói nem tűrik a kommercializálódást. A gótikus horrormesékre hajazó, a Highgate temetőben játszódó fura kis rajzfilm fura kis fiatalok millióinak jelentett kapaszkodót: belopta magát a szívükbe, találtak benne azonosulási pontokat, leltek barátokra a többi rajongó közt, szerveződtek csoportokba a neten, találtak ki saját szórakoztatásukra keményvonalas Koromszív-játékokat, alkottak jelmezeket, élték meg a valahova tartozás élményét, ami annyira hiányzott saját valós életükből. Ismerős?
 
Aztán jött a szórakoztatóipar és bedarálta saját kis otthonukat, féltve őrzött birodalmukat, rajongva szeretett mitológiájukat. Ők pedig tömegesen fordultak szembe az alkotóval, aki eladta a történetüket. Mert mindig eljön a pont, ahol a rajongóbázis már a sajátjának tekinti a történetet – az alkotó pedig csak egy élősködő a szent történet szövetén. Tucatnyi emlék ugrik be a közelmúltból, amikor rajongók jobban tudták, mire gondolt a szerző, mint ő maga; amikor petíciót írtak, hogy változtassák meg egy sorozat végét; amikor millióan estek az alkotónak egy szereplő bőrszíne miatt… De vajon hogy is gondolhatjuk, hogy az, amit valaki egyszer papírra / képernyőre vetett, az a miénk és nem az övé? Mi kattan át az emberben amikor elhiszi (mert van aki komolyan elhiszi) hogy ő jobban tudná mesélni a mesét tehát ő méltóbb rá mint az alkotó? Eljuthat egy rajongó odáig, hogy gyilkoljon abbéli meggyőződésében, hogy az ő kezében jobb helyen lenne a történet szövése?
 
Persze hogy el. Robin nem vállalja el a zaklatott rajzfilmkészítő ügyét – kinyomozhatja hát a halálát. Edie-t meggyilkolják, alkotótársát súlyosan megsebesítik, a rajongótábor egy része sír, másik része örömködik, mindeközben pedig a rajzfilmre épülő, Anomie által alkotott netes játék felhasználói közé egy nőgyűlölő szélsőjobbos terrorszervezet aktivistái férkőznek be. És elkezdődik az igazi játék – halálesetek, gyilkossági kísérletek, különböző netes álnevek mögé bújt zaklatók, egy holland milliomos által vezetett, kannabiszfüstbe burkolózó művészkollektíva, rengeteg megvezetés, különböző platformokon használt különböző nicknevek sokasága és a nagyon is élő rokonok és barátok kapzsisága és szarkavarása közepette kéne Robinnak és Strike-nak kinyomozni, kicsoda Anomie és ki ölte meg Edie Ledwellt.
 
Már az előző nyomozás is zavarba ejtő és olykor követhetetlen volt a mentálisan beteg rendőrnyomozó asztrológiával és tarottal való kísérletezése és a negyven éven át szőtt, totálisan félrevivő hazugságháló miatt – most négyzetre emeljük a zavarosban halászást. Nem csak Robinék szenvednek meg a rengeteg netes álnév beazonosításával, hanem az olvasó is – egy darabig iszonyúan élveztem, hogy megpróbáltam párosítani a játékbeli neveket a twitteren, illetve a politikai szervezetben használtakkal és a valódi nevekkel, aztán rájöttem, úgyse megy, hagytam a fenébe az egészet, hogy utána a második olvasásnál már nagyítóval keressem a nyomokat. Olvasás szempontjából is nehezített pálya, jókat nevettem magamon, amikor a három chatcsatornán egyszerre zajló párbeszédeket próbáltam követni – épp nemrég fejtettem ki egy barátomnak, hogy engem már az is zavar, ha két chatablakot kell egyszerre követnem. Hiába, egy másik kor gyermeke vagyok…
 
Izgalmas és fifikás a nyomozás, végig nagyjából négy-öt gyanúsítottam volt, és nem, nem tudtam kikövetkeztetni, kicsoda Anomie – mondjuk legalább benne volt abban az ötben. Egy pont volt, ahol komolyan elszorult a torkom, egy haláleset, ami mindennél jobban rávilágít arra, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, amikor neten éljük az életünket, ahelyett, hogy a valódit élnénk – amikor valakit az szúr hátba, akit a barátjának tart, aki sokáig a világot jelentette neki, az a legkeményebb csalódás mind közül. Borzalmas dolgokat feszeget Rowling és a legveszélyesebb nem is a nyilvánvaló: mert persze, lehet hogy Anomie egy zavart fiatal, aki egészségtelenül nagy befolyást szerez más zavart fiatalok felett; lehet, hogy a rajongók közt valóban vannak mániákus őrültek, akik mindent kontrollálni akarnak; lehet, hogy egy ellopott szexi fotó segítségével vissza lehet élni a személyiséggel és beláthatatlan károkat lehet okozni. Ez mind baromira aggasztó. De sokkal aggasztóbb, hogy minden virtuális sarkon ott lappanghatnak olyanok is, akik a névtelenség jótékony leple alatt beszivárognak a legkiszolgáltatottabb, legsérülékenyebb fiatalok életébe, akik korlátlan erőforrások birtokában, vérprofin, erre kiképezve hintik el dezinformációikat, akik úgy használnak fel a saját céljaikra, hogy abból semmit nem veszel észre, mert azt hiszed, semmi kárt nem okozhat egy ostoba rajongói játék. Aztán kopogtat az ajtódon a rendőrség azzal, hogy tudtodon kívül egy terrorszervezetnek segítettél gyilkosságot megszervezni.
 
Őszintén? El se tudom képzelni, milyen lehet mostanában fiatalnak lenni a neten. Hogy milyen mélységei vannak a virtuális életnek. Hogy mekkora önuralom és milyen fokú józanság kéne hozzá hogy ne süllyedj el. Valahol örülök, hogy öreg vagyok én már ehhez, és egyre inkább hajlok afelé, amit nem is olyan rég Margaret Atwoodtól idéztem: „Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.”
 

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert
 

Lionel Shriver: Ennyit erről

„Megint csak valamiféle protokoll után sóvárgott. Fogalma sem volt, mi haszna egy olyan civilizációnak, amelyben arra nézve létezik etikett, hogy decemberben üdvözlőlapokat kell küldözgetni, meg hogy a villát a tányér bal oldalára kell helyezni, ám a tekintetben, hogy mi a teendő, ha az ember feleségét felnyiszálják, mindenkit magára hagy.
Ám aztán a Washington Heightson elfogyasztott egyetlen café con leche árán mégiscsak kiderült, hogy létezik ilyen protokoll. Méghozzá áldásosan konkrét, és olyan kőbe vésett, hogy akár még az alkotmányba is bele lehetne csempészni: Amerikában, ha valakinek olyan állása van, amellyel akár csak a legnyomorúságosabb egészségbiztosítás is jár, a felesége pedig nagyon beteg. Ha valaki gyakran kimarad erről a munkahelyéről, és minden bizonnyal még több napot fog hiányozni. Ha a munkaadója egy faszfej. Akkor midőn a felesége kés alá fekszik, és egyáltalán, minden egyéb alkalommal is, mit csinál?
Elmegy dolgozni.”
 
Kétségkívül van abban némi elmebaj önsorsrontás hogy pont akkor vettem le a polcról ezt a könyvet, amikor az életem nagyobb részét az teszi ki, hogy vizsgálatokról vizsgálatokra járok és puffogok a hazai egészségügyi ellátórendszer siralmas volta miatt. Évekig kerülgettem, mert tartottam tőle hogy túlságosan fájdalmas emlékeket ébreszt, erre tessék – ahogy állítólag horrort is azért nézünk (már aki, én nem), hogy valós félelmeket fikcióba csatornázzunk, úgy lehet, nekem is azért kellett most Shriver vádirata az amerikai egészségügyi ellátórendszer ellen (ami, bár elsőre nehéz elképzelni, lehet, hogy még a hazainál is siralmasabb), hogy a saját nyomorom helyett (azaz: minek is fizetek ki havonta hatszámjegyű összeget tb járulék címen, ha utána magamnak kell finanszíroznom a vizsgálatokat ha esetleg még folyó évben szeretnék túl lenni rajtuk?) valaki másén dühöngjek.
 
Persze Shriver nem áll meg ott, hogy vádiratot fogalmaz meg - bár ez is elég fincsi kis téma - a történet középpontjában most is az ember és annak hol esendő, hol ostoba, hol gyerekes, hol önző, hol gonosz, hol önsebző reakciói mindazon kiszámíthatatlan borzalmakra, amikkel az élet előbb-utóbb mindannyiunkat megkínál. Amikre úgymond nincs protokoll. Mert hogy is kell reagálni, amikor az ember társáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg? Hogy kell (hogy illik) megélni egy halálos kórt? Hogy kell (hogy lehet egyáltalán) megőrizni a józan eszünket, miközben tizensok éven át ápolunk egy súlyosan fogyatékos gyereket, akinek feltett szándéka kiszállni, amint nagykorú lesz és szabadon dönthet? Hogy kéne (lehet egyáltalán – meggyőződésem, hogy nem) gyerekként kezelni azt, hogy a testvéred mindig több figyelmet kap, mert súlyosan fogyatékos, anélkül, hogy pszichés problémákat generálnál magadnak, csak hogy felhívd magadra a figyelmet?
 
Ha azt hinnéd, hogy ez így nyilvánvaló túlzás, és veled úgyse történik meg, hát, megnyugtatlak, Shep Knacker se hitte, hogy vele megtörténhet. Shep épp arra készül, hogy learassa jól végzett munkája gyümölcsét, és mindabból, amit az évtizedek során összekuporgatott, plusz egykori cége eladásából származó jövedelmével fogja magát és elhúzzon a Másvilágra. No nem a kisbetűsre, nem meghalni akar ő, hanem megvalósítani majd’ három évtizede dédelgetett tervét: csapot-papot otthagyva egy afrikai szigetre költözni, ahol az élet alig napi néhány dollárból kijön, nincsenek hitelkártyatársaságok, se autópályadíjak vagy jövedelemadó, se civilizációs betegségek. Mondjuk Shep legalább tucatszor indult volna már neki a Másvilágnak, aztán mindig kicsomagolt és maradt, nem kis derültséget okozva kollégáinak és barátainak. Ezúttal viszont megkérdőjelezhetetlen oka is van rá. Glynis, a feleség ugyanis egyszer csak közli: ritka, potenciálisan gyógyíthatatlan rákfajtát diagnosztizáltak nála, a kezeléshez pedig szükség van Shep egészségbiztosítására (s mint kiderül, nem csak arra).
 
Hogy a Másvilágra szánt majd’ egymillió dollár hogyan válik köddé a kórházi számlák, specialisták, kísérleti gyógyszerek viharában, az elég kiszámítható – ebből még nem lesz jó regény. Ám Shriver fel meri tenni a kérdést, amit sose teszünk fel magunknak: hogy megéri-e? Mert persze, amikor a diagnózis megérkezik, Shep mindent félredob, és egy emberként mondja mindannyiunkkal: bármit megér, hogy csak egy kicsi esélyt is adjunk a gyógyulásnak. Persze ilyenkor sose látjuk a végét. Ha látnánk, hogy mindössze három hónapot vettünk pluszban milliókért, akkor is belevágnánk? S ha tudnánk, hogy az a megvásárolt pár hónap békés elmúlás helyett egy évnyi kemoterápia gyötrelmeivel jár? Mennyi szenvedés az elég, ami után besokallunk, és azt mondjuk: eddig és ne tovább? Kimondanánk bármikor? S ha elfogy a pénz? Hány jelzáloghitel ér meg még egy kísérleti gyógyszert, amivel talán, de csak talán kihúzza még pár hónapig? Na erre nincs protokoll. Pláne egy olyan rendszerben, ahol az orvosok - szigorúan a beteg érdekében - soha nem mondják ki, hogy már nem érdemes küzdeni. Újabb és újabb gyógyszereket javasolnak - a beteg érdekében - amivel újabb és újabb százezrekkel hizlalják a gyógyszergyárakat.
 
Persze a pénz csak pénz. Shep is ezt mondogatja úgy tízoldalanként. Hogy nem számít. De azért amikor ki kell fizetni az apád nyugdíjasotthonának éves számláját, hogy mégse valami állami elfekvőben haljon meg, akkor nem árt, ha van. Vagy amikor az élhetetlen húgod nem tudja kifizetni az általa elbitorolt családi otthon számláit. Vagy amikor a lányod képtelen a saját lábára állni és támogatnod kell. Szóval a pénz nem számít, de ha elfogy, eléggé tud hiányozni. A rák meg még mindig ott van.
 
És akkor még szó sem esett magáról az emberről. Mert van itt egy betegünk, Glynis, aki rák előtt is egy kiállhatatlan picsa volt, a halálos betegség meg a legrosszabbat hozta ki belőle. És van egy altruista balek férj, aki ha már évtizedekig tűrte a felesége zsarnokoskodását és azt, hogy őt hibáztatja saját élhetetlenségéért és művészi kudarcáért (aszondjahogy: túlságos kényelemben élt úgy, hogy a férj eltartotta és mindent alá rakott, így hiányzott a leküzdendő nehézség, ami a művészi alkotás úgymond alapeleme), ahelyett hogy bevallaná magának, szimplán középszerű volt és ezért hagyott fel az alkotással; akkor nyilván nem fogja otthagyni a legnehezebb időkben. Így aztán Glynis még zsarnokibb lesz, most már a rákért is a férjét hibáztatja, Shep meg még jobban megalázkodik, mert ez a dolga. Mást el se tud képzelni. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire káros, mindkét félre nézve toxikus kapcsolati dinamikáról, amelyben olykor a legváratlanabb pillanatokban csillan meg az intimitás és a valahavolt szeretet. Sosem tudhatjuk, valójában mi játszódik le két ember közt egy kapcsolatban, és fokozottan igaz ez a nehézségekre: sosem tudhatjuk, kiből mit hoz ki, ha szembesül a saját vagy a társa gyengeségével, sebezhetőségével – testi és lelki értelemben egyaránt. Mert a rák, a kemo okozta leépülés nagyon is testi folyamat. És Shriver nem tagadja el ezt. Ahogy azt sem, mennyire álszent módon áll hozzá a halált, betegséget, születést gondosan kórházba száműző társadalmunk mindehhez.
 
Na de távolodjunk el Glynis és Shep házasságától. Mert a rák nem csak kettejük ügye. Mert ha valaki megbetegszik, méghozzá súlyosan, ahhoz hirtelen mindenkinek köze van – vérszagra gyűl az éji vad, ugyebár. A betegágy mellett felsorakozik a rokonok, barátok, ismerősök hada, és ki-ki a maga legrosszabb módján reagál – no, Glynis is. De vajon mi a „jó mód”? Erre mi a protokoll? Ha a tizeniksz éve nem látott egykori jó barát a halálos ágyunk mellé siet mintha mi sem történt volna? Ha az anyánk csak a saját fájdalmával van elfoglalva és azt szajkózza, mennyire rossz most neki? Ha a húgunk a betegségünket is arra használná ki, hogy végre megtérítsen minket? Meddig kell (kell egyáltalán?) a betegnek azzal törődnie, hogy hálás legyen a törődésért és megkönnyítse a megrendült hozzátartozók dolgát? És meddig kell a hozzátartozónak erőlködnie és tűrnie a beteg gonoszságát, csak mert beteg? Miért is ne mondhatnánk ki, hogy nem érdekel? Nem érdekel, ha haldokolsz, ettől még nem lesz megbocsátva az elmúlt sok év, nem borul fátyol a múltra, te se leszel se jobb, se kedvesebb, és én se. Miért nem mondhatunk le erről a mindkét felet lealacsonyító színjátékról?
 
És miért válik hirtelen minden más - mindenki más baja - sokkal kisebbé, ad absurdum teljesen jelentéktelenné a rák tükrében? Noha Glynis és az ő betegsége, valamint Shep és az ő számlája állnak a regény középpontjában, van itt egy mellékszál, ami azt kell mondjam, nekem sok ponton még jobban is tetszett: Shep legjobb barátja, az örök lázadó, rendszerkritikus monológjaival mindenkit halálra fárasztó Jackson és családja. Jackson és felesége, az örökké józan, gyakorlatias Carol egy rendkívül ritka, halmozott fogyatékosságot okozó kórtól szenvedő kamaszlányt ápolnak, amire nem csak a házasságuk, a személyiségük, a barátságaik mennek rá, hanem kis híján a kisebbik lányuk mentális egészsége is. Az ő drámájukon keresztül az tárul elénk, hogy a hirtelen a világot a sarkaiból kiforgató rákkal szemben milyen az, amikor egy családot szép lassan emésztenek fel a betegség által meghatározott hétköznapok. És hogy ezt mennyire nem veszi észre a környezet, mennyire természetesnek vesszük, hisz már beleolvadt a hétköznapokba, hogy ők bármilyen nehézséggel megküzdenek – azaz, ha már tizenéve ilyen ügyesen küzdenek vele, az nem is akkora nehézség, ugye? Megtanultak együtt élni vele – és ha megtanulunk valamivel együtt élni, az már nem is számít, ugye? Hogy mi történhet, amikor valaki mégsem bírja tovább. Hogy a folyamatos megfeszítettség és öngerjesztő elégedetlenség által kiváltott kétségbeesett, ostoba, gyerekes tettek hogyan vezetnek tragédiákhoz. Hogy milyen mély fájdalom, kétségbeesés, mellőzöttségérzés lapulhat azokban, akik sosem beszélnek róla, ezért mind azt hisszük, minden rendben. Hogy néha a saját nyomorunk közepette is oda kéne fordulni a másikhoz és megkérdezni: te hogy bírod?
 
Nade... elmentünk sziruposba. Azért mégse tagadjuk le, hisz a könyv se teszi, hogy mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb. Hogy igenis mind lehetünk önzők, nemtörődömök, csak a saját bajunkkal törődők. Hogy ha a kapcsolatokról nem tudhatjuk előre, mit hoz ki belőlük egy krízis, azt is be kell látnunk, hogy az egyes emberről se tudhatjuk előre – legkevésbé saját magunkról. Shriver nem finomkodik, de az elmúlt évek krízisei azért adtak ebből kis ízelítőt mindannyiunknak: kurvára fogalmunk sincs, hogyan fogunk reagálni, ha itt kopogtat egy igazi tragédia. Mert még ha van is valamiféle protokollunk arra, hogyan kéne – az esetek többségében kitörölhetjük vele a seggünket.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán

Frank Herbert: Dűne - könyv és film (2021)

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén. Sokáig csak az első könyvet voltam hajlandó szeretni – és akkoriban ezzel nem voltam egyedül. Hősöket szerettünk volna, mert a világunk változásaiban is hinni akartunk a hőseinkben. Hogy milyen kijózanító pofonok értek azóta, nem sorolom – de mára, ha ezt a történetfolyamot kézbe veszem, számomra a mottója és egyben vezérfonala Pardot Kynes, az Arrakis egykori császári planetológusának mondata (a fia, Liet-Kynes látomásában „beszél” így, a haldoklóhoz): Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének.

Amikor megjelent ez a regényfolyam, nagyon sok tekintetben jelentett a szemléletében újat. Nagyon bátran távolodik a jövőbe: az elképzelt múltja, amire alig tesznek a szereplői pár utalást, bonyolult és sokrétegű. Amire eljutunk Herbert hőseinek korába, az emberiség túl van egy kirajzáson a világegyetembe, egy kiterjedt gép- és mesterséges intelligencia-romboláson (ez a Butleri Dzsihad), egy alapvető és mélyre ható vallási reformon (aminek terméke az Orániai Katolikus Biblia). Egy csomó válságon, háborún és egyéb hatalmi machináción, amit az ábrázolt viszonyok sejtetnek a történet múltjának (azóta születtek előzmény-regények, szerintem egyik sem üti meg Herbert sejtetett jövő-múltjának színvonalát). Ez egy nagyon távoli jövő álma, nagyon másképp markolva szokott irodalmi toposzokat, s ahol visszabeszél a születése korába, ott sem (nagyon nem) direkten megfeleltethető, és nem is allegorikus.

Az ökológiai szemlélet, ami megjelenik benne, úttörő volt a maga idején – hiszen ebben az időszakban kezdték így nyilvánosan rendszernek tekinteni a bolygónk, ez a környezetvédelem (média-béli) születésének időszaka, amikor még Attenborough is fiatal volt. Mondhatnám: ahogy Herbert gondolkodik a planetológusai fejével, később nagyon komolyan hatással volt arra, ahogy a tudományos szemlélet beszédmódja átalakult a „problémákat generálunk a fejlődéssel, de megoldjuk”, „nem szabhatunk gátat a fejlődésnek” optimizmusából a „fenntarthatóság” kényszerű oximoronja felé. De inkább arról van szó, hogy az elsők között tapintott rá és fogalmazta irodalomba ezt a sajátos csapdát – az ökológiai szemlélete ennek a csapdahelyzetnek a pontos felismerése és ábrázolása: amikor szükségünk van valamilyen nyersanyagra a struktúráink fenntartásához, akkor a kinyerésével a teljes rendszert formáljuk át, jobbára az élhetetlenségig. Herbert Arrakisa egy ilyen élhetetlenségbe taszított végeredmény – ahol Kynes és öko-tudatos fremenjei ezt a folyamatot fordítanák egy olyan egyensúlyba, amely élhetőbb. A modellje ennyiben tényleg eléggé laboratóriumi (képtelenül bonyolult kölcsönhatásokat szűkít alig tucatnyi tényezőre), de valóban modellál: a Fűszer a mi életünkben behelyettesíthető nemcsak az olajra, de bármelyik nyersanyagra, ami alapvetően szükséges hozzá, hogy fenntartsuk a technikai civilizációt. E téren a Dűne megkerülhetetlen, minimum remek vitaalap, és iskolát (iskolákat) teremtett.

Sajátos, úttörő (és igen beteg) módon gondolja tovább a fajjal kapcsolatos evolúciós játéklehetőségeket, mondjuk ki: az emberfeletti ember, az übermensch gondolatát. A Mentát, az emberi számítógép (a nyilván uralomra törő, és ezért elpusztított mesterséges intelligencia helyett) egyszerre végtelenül tudatosított intuíció-használó, és kábítószer-használó tech-sámán. Ez a gesztus ismét játékba hívja a mágiát (értelemszerűen hatalmi tényezőt formálva egy boszorkány-rendből), de rettenetesen ironikus felhangokkal. Egyfelől a komplett tudat (mondjuk ki: a személyiség) válik itt átadható, kezelhető információs csomaggá (például egy Bene Gesserit Anya számára), másfelől minden információ azonnal struktúrába kerül, folyamatosan finomítva magát a struktúrát (egy Mentát számára). A két dolog megint csak ugyanarra tör, de különböző, férfi- és női utakon; a kettő origójában álló kivételességgel, akiről a könyv szól – aki mindkét aspektus teljesét birtokolja. Hiszen ha az időben az eshetőségek teljeséig előre látsz, a múltba is ugyanilyen élességgel nézhetsz vissza, a nézőpontok torzítása nélkül, amit az egyéni emlékezés jelent, de az átéltség (az újra átélhetőség) hitelesítésével. Ennyiben ez a könyv pre-gender witcher-látomás, és poszt-patriarchális megistenülés-maradvány látomás egyszerre, a nagyon távoli jövőbe hajítva.

És alapvetően gonosz, ahogy játszik a hatalom-struktúrákkal, és a szokott hős-toposzokkal e keretekben. Ennek a könyvnek mostanra ez a legfontosabb mondandója nekem. Miközben ebben is laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ezért mottó és vezérfonal a planetológus szava: Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének. A teljes regényfolyam ennek a rettenetes szerencsétlenségnek a története.

***

Mindezekhez vonjuk ide most ezt a friss filmet. Ami egyébként jól sikerült, a médium jelen filmnyelvi határait tiszteletben tartva minden kompozíciójával a könyvet tiszteli. A film így is megteszi, amit lehet ezzel az irdatlan történettel, fogalmaz Uzseka Norbi az ekultura.hu-n, és tulajdonképpen igaza van. Találó szavakkal szereti a filmet, amit én is szerettem amúgy – miközben megint úgy érzem, csak egy vállalható kompromisszum, amit látok, a regény rétegeiből alig több, mint a legcsillogóbb, mázas felszín. Érzésem szerint Dennis Villeneuve-nek nem sikerült az a bravúr újra, ami az Érkezésben, ahol Ted Chiang novelláját a szellemében át tudta menteni egy kvázi inváziós akciófilm keretei közé. Talán mert ez a történet alapból inváziós akció is, nem volt mit beletömni, hozzáadni - a látomást a nem olvasóknak is kellőre tágító mellékösvények értelemnövelő, magyarázó horizontja helyett itt csak a szűkítés maradt, a jól elhelyezett fókusz, ami viszont kihagyja a látomás látványának egészét. Egyszerűen nem tehet mást. Sokat javíthat ezen majd a második film – ennek az adaptációnak azért kijár, hogy minimum ígéretes, akkor is, ha sokkal inkább látvány- és nem látomás-film. Amilyen minden hibája ellenére David Lynch adaptációja volt (hozzá kell tennem, hogy egyedül e tekintetben marad felül...).

Nagyon szerettem a színészeket, mert ők is nagyon szerették magukat ebben a filmben. Mindenkire nem térnék ki – csak a legfontosabbra mutatnék. Timothée Chalamet tényleg emberfeletti és emberi-esendő egyszerre, azt hiszem, valahol ijesztő, hogy az ő „messiása” fényében a többit ábrázoló filmek (és most nagyon széles spektrumra gondoljunk) mennyire naivak e téren. Tény, ez a srác képes érzékeltetni azt a hallatlanul összetett, önmagától olykor kifejezetten zavarodott figurát – kíváncsi leszek, végig tud-e menni ezen az ösvényen az önkény hideg, uralkodói őrületéig. Hiszen ebben az első félben egy maradék nélkül szimpatikus, szerethető figura, akinek szurkolsz. Holott tényleg egy rettenetes szerencsétlenség-sorozat katalizátora: Dzsihádot indít el, egy bolygónyi fanatizált hívővel az oldalán, akik nem tanultak könyörületet – mert könyörtelen volt velük a bolygó, ahol felnőttek, szerettek, sokasodtak és haltak. Nagyon kíváncsi vagyok, ez a könyörtelenség megjelenik e később a figurájában (hiszen a regény fejlődés-történetében bizony hangsúlyos elem).

Az atmoszférája tényleg zseniális, Arrakis minden porcikája látomás-szerűen a könyvé, és elhiszed az ebben a keretben létező embereket is. Viszont a köztük kialakuló dinamikák rengeteget vékonyodtak. A legnagyobbat a Nagy Házak közti mélységükben összetett, sok-indokú és nagyon sok rétegű kavarások csorbultak; a filmen alig érzékeljük, mennyire tudatos volt (mennyire indokolt) az Atreides klán csapdába sétálása például – nem kapja meg a mélységet, hogyan téved a számításaiban egy mentát. S nem kapja meg a herceg ágyasa, az örökös anyja, Jessica sem a maga teljes körű bemutatását. És valóban elég óvatosan távolították az esetleges áthallásoktól a fremeneket is. Erről egy elég fontos írást olvastam a Válasz felületén, Székely Mártontól – bár nagyon sok dologban nem értünk egyet, ami a következtetéseit illeti (az utat, amit a gondolatmenete bejár, én máshogy járnám), a filmet, és a jelen pop-kulturális környezet filmnyelvi megkötöttségeit lényegében ugyanolyannak látjuk.

Úgy is, hogy szerintem Frank Herbert egy pillanatra sem eszményítette a gerillát. A fremenjei minden előttünk megélt idilli pillanatukban is elsősorban gátlástalan gyilkosok. Hogy e köré vallást, életrendet körítettek, hogy küldetéstudatot fogadtak el a jövő kedvéért, szóval ez az ábrázolás valóban hasonló szerkezetű ahhoz, ahogy bizonyos okból bármilyen politikai erő szimpatikusnak, forradalmárnak láttatta a gerillát a regény keletkezése környékén. Ez ma így tényleg nem fogalmazható már meg, de Herbert sem így fogalmazta meg, minden látszat ellenére. Azt pedig csak egy a műfajt túlságos mélységig nem ismerő bölcsész írhatta le, hogy a Dűne bölcsész-sci-fi, idézem: ...az első kötet, bár semmiképp nem magasirodalom, kiemelkedik a zsánerből... azzal, hogy itt jövőbeli technológiák helyett a hangsúly a jövőbeli vallásosságra, ideológiára és politikára, más szóval, az emberre kerül. Azért igen sokáig tartana, amíg felsorolnám, hogy ez a meghatározás hány akkori kortárs műre igaz (sokáig tartana felsorolni csak azokat, amiket olvastam). Példának álljon itt a Frank Herberttel egyszerre Hugo-díjat nyert Roger Zelazny, meg A fény ura. Mégis, a gondolatmenet egésze, amely az aktuális álomgyári beszédmódot boncolja, szerintem is helyénvaló, és valamilyen szinten tényleg meghatározta, hogy Herbert regényéből milyen film születhetett.

Látjátok. És mégis szerettem. Mert tényleg kreatívan változtattak az alkotói, mert minden változtatásukon ott az eredeti mű iránt érzett szeretetük bélyege. Meg fogom nézni még néhányszor, és nagyon várom a második filmet. De leginkább azt remélem, hogy sokakat provokál majd a könyv elolvasására. Annyival több a könyv a filmhez képest (hangsúlyozom még egyszer: egy jó filmhez képest!), hogy remek kapudrogja lehet az olvasás megszerettetésének. Várom a folytatást. 

Robert Galbraith: Zavaros vér

Mondhatnám, hogy sokat gondolkodtam azon, mivel törjem meg a majd’ féléves blogcsendet, de eléggé adta magát – mi más is lenne alkalmasabb arra, hogy szünetet és évet zárjak vele s remélhetőleg egy új, termékenyebb fejezetet nyissak blogger karrieremben (kéretik kiérezni az iróniát belőle, köszönöm) mint a könyv, amelyet idén háromszor olvastam el, s ezer oldala és jócskán túlírt mivolta ellenére egy kisördög folyamatosan azt susogja a fülembe, hogy el kéne negyedszer is… Nem tudom, hogy Rowling / Galbraith tollában van valami, vagy a Gabo itatta át a lapokat valami pszichedelikus cuccal, de tény: a Strike sorozat ötödik része nálam komoly függőséget okozott. Már az előző részeket is szerettem, hogyne – az elsőtől kezdve rajongónak tartom magam, megkockáztatom, jobban szeretem Rowlingot, mint krimiírót még a mese- és ifjúsági regények szerzőjénél is (bocs, Harry!), rajongtam is már ezeken az oldalakon érte eleget. Mégis, az igazi húzást a negyediknél éreztem meg, pedig az se volt egy egyenes vonalú nyomozás, már ott is joggal érezhettük, hogy lehetett volna húzni belőle száz-kétszáz oldalt, s nagyon sokszor elvitte a fókuszt a krimiről a két főszereplő kapcsolata. El is olvastam a tavalyi újrázás után idén még egyszer. Hiába, menthetetlen vagyok. Annak fényében, hogy idén összességében kevesebbet olvastam, mint felnőtt életem során eddig bármikor, különösen perverznek tűnik, hogy heteket töltöttem olyan krimik újraolvasásával, melyeknek oldalakon át tudnám sorolni a hibáit. (Mentségemre legyen mondva, az első három részt idén nem újráztam – azoknál beértem a sorozatverzió újranézésével.)
 
Valahogy így érkeztünk el az ötödik, minden eddiginél hosszabb, grandiózusabb, bonyolultabb részig. Teljes függésben. A megjelenéskor szó szerint átloholtam rajta, faltam az oldalakat, a nyomozás felét jó eséllyel fel se fogtam, úgyhogy még melegében repetáztam belőle, aztán karácsony előtt, amikor csúcsára hágott a kiégéssel elegy fáradtság, járványszorongás, hiszti, belemerültem újra. Na de mégis, mi van ebben a könyvben, amitől úgy burkol be, mint egy jó meleg, puha pléd amikor a legjobban ráz a hideg? Nem kertelek tovább: a hétköznapisága. Az emberközelisége. A hiteles szereplői és a köztük lévő dinamikák (és itt most nem csak arra gondolok, jöjjön már össze Strike és Robin vagy inkább ne, hanem a kollégákkal, barátokkal, exekkel, bosszantó családtagokkal való hol jólesően, hol bosszantóan ismerős huzakodásokra). Az, ahogyan ötszázadszor is leírja, hogy pontosan milyen árnyalatúan szereti Strike a teát, hogy hány szál cigit szívott el az amúgy is levegőtlen tetőtérben, hogy mennyire kiégetik Robint az unalmas megfigyelések a kocsiban és nincs ideje rendesen megmosni a haját és mennyire bedobna már egy felest zacskó rágcsát.
 
Tudom, sokan vannak, akik utálják ezt a rengeteg önismétlést, akiket semmilyen szinten nem érdekel, hogy hány sör, tea, cigi, zacsi sós mogyi csúszik le – nekik valami cselekménycentrikusabb skandináv krimit tudok javasolni. Nekem olyan ez a páros, az általuk működtetett nyomozóiroda hétköznapjaival, a dilis kollégákkal, a bosszantó külsősökkel, a soha el nem fogyó házasságtörő ügyfelekkel és azok különböző perverzióival, mint Hobbitfalva hétköznapjai vagy egy roxforti tanév Voldemort meg a kötelező világmentés nélkül: a végtelenségig olvasnám és jó eséllyel sose unnék rá. Bekuckózós élmények ezek – semmi tűzijáték, csak megnyugvás. Eszképizmus a javából. (Mondjuk megérne egy analízist az is, miért egy féllábú, láncdohányos, félig alkoholista, kötődési zavaros magánnyomozó kalandjaiban lelem meg az eszképizmust.)
 
Persze van itt nekünk nyomozás is, illenék hát arról is írni pár sort. Strike életében először döglött aktához nyúl – egy negyven évvel korábban nyom nélkül eltűnt doktornő ügyét veszi elő, amibe már több rendőrnyomozónak is beletört a bicskája. Az egyik szépen bele is őrült. Vajon mekkora esély van rá, hogy nyomozópárosunk megoldja a megoldhatatlan rejtélyt? Nyilván elég nagy. Az ezer oldal jó felét a múltbeli és az aktuális nyomozás teszi ki és még így is több kérdés marad tisztázatlan, mint ami megválaszolásra lel – és ne legyenek illúzióink, jó eséllyel úgyse tudjuk követni Strike észjárását, ami elvezeti a gyilkoshoz. Ám ettől függetlenül rohadt jól szórakozhatunk – én felváltva szörnyülködtem és röhögtem térdet csapdosva a gyilkosságot (eltűnést) asztrológia és tarot kártya segítségével megoldani szándékozó egykori nyomozó szerencsétlenkedésein (persze ez gonoszság, a végkövetkeztetés az, hogy komoly pszichés összeomláson ment át, azért látott mindenütt jeleket, démonokat, gonosz entitásokat, valamint azért akart kétes alternatív asztrológiai elméletek mentén felgöngyölíteni egy gyilkosságot). Rowling amúgy is gonosz játékot játszik velünk, már megint: itt-ott a délutáni műsorsávok szappanoperáiba illő komikummal és hétköznapi ostobasággal mutatja be idős hölgyek (egykoron kollégák) pletykák, évtizedes szívesség- és sérelemhálók, közös titkok, közös ellenségek, egymásrautaltságok által működtetett kapcsolatát; bulvárlapok oldalaira illő fantáziavilágokat ad hősei szájába; feleleveníti egy negyven évvel korábbi munkahely mindennapjait, az ott dolgozó fiatal nők versengéseit, ostoba kis játszmáit, miközben láttatja őket negyven évvel később, megmutatja, ki hova jutott, ki mennyire lép túl egykori önmagán. S miközben iszonyat jól szórakozunk ezeken a múltbeli kirándulásokon, eljátszunk a gondolattal, vajon rólunk mit mesélnének negyven év múlva a jelenbéli ismerőseink, kacagunk azon, aki megjárta és elismeréssel adózunk annak, aki átlépte az árnyékát, végig ott settenkedik a sorok közt a megtestesült gonosz. Már a hétköznapi fajta, az irigységből, feltűnési vágyból, hatalommániából szőtt emberi gonoszság.
 
Valójában iszonyatos történetet mesél Rowling, ami minden túlzása és hihetetlen húzása ellenére simán megtörténhet: sosem tudhatjuk, ki kever mérget a „jó szívvel” nyújtott pohárba. Van nekem egy ilyen elméletem, hogy a Strike sorozat minden része egy jól meghatározható központi témát jár körül: a Kakukkszó esetében a modellvilág és a média kritikája, A selyemhernyóban az irodalmi életé, a Gonosz pálya lapjain a nők elleni látható és láthatatlan erőszak ügye, míg a Halálos fehérben az arisztokrácia bűnei álltak a középpontban. Az ötödik rész kapcsán nehéz volt meglelni a kulcsot, nem adja magát úgy, mint az előzőeknél, de azt hiszem, jó nyomon járok, ha a látszat, a magunkról másoknak mutatott kép és a mások által rólunk feltételezett kép környékén keresem a választ. Ebben a részben mindenkit, még a híresen jó szimatú és a seregben alaposan kiképzett Strike-ot is megvezetik – részint egy zseniális hazudozó, részint a saját prekoncepciói. Mert mindannyian az előítéleteink foglyai vagyunk, legyenek azok negatívak vagy pozitívak. Tudjuk, mit várhatunk egy orvostól, tudjuk, hogy egy védőnő segít az embereken, az olasz maffiózók meg betonba öntik a hullákat; de ugyanígy tudjuk, hogy hol kéne tartania egy nőnek a harmincas évei elején vagy hogy kinek kivel kéne összejönnie egy munkahelyen. Elvárások, hagyományok, társadalmilag meghatározott keretek közt gondolkodunk, s ha azok nem adnak elég fogódzót akkor ezotériába, vallásba, izmusokba menekülünk – a lényeg, hogy kész válaszokat kapjunk akár ki nem mondott kérdéseinkre is, és ne kelljen gondolkodnunk, önálló döntéseket hoznunk, differenciálnunk, energiát fektetnünk abba, hogy megismerjük a másikat.
 
Amitől Strike és Robin hétköznapjai annyira magával ragadóak tudnak lenni, az egyébként épp ez – hogy bár tele vannak megnyugtatóan ismerős ismétlődésekkel, közben két cseppet sem megnyugtatóan egyenes vonalú, elvárásoknak megfelelő életet élő szerencsétlen próbál lavírozni benne. Mindketten sérültek, tele elbaszott kapcsolattal, múltbéli hibákkal, görcsökkel, szorongással, kapcsolódási problémákkal, mégis vágynak a szeretetre, keresik a bizalmat, próbálkoznak. Ettől lesznek hétköznapiságukban is izgalmasak, hogy annyira emberien szerencsétlenek. Pont mint én, meg te, meg a barátaink. Bírnám, ha Strike és Robin a barátaim lennének. Akármennyi teát, sört, cigit meg zacskós mogyorót vinnék nekik, csak hogy hallgathassam a hülyébbnél hülyébb sztorijaikat a házasságtörő londoni majmokról. Nem is kellenek ide világmegváltó drámák meg gyilkosságsorozatok…

Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely

Ian McDonald: Luna - Holdkelte

Úgy magyarázom el az egészet, mintha aprócska gyermek lennél, egyszerű, világos és szakkifejezések nélküli módon, hogy megértsd, mi is az, amit el szeretnék érni, és mert megérted, minden segítséget meg is adsz majd hozzá.

...Mondja Ariel Corta Dakota Kaur Mackenzie-nek, a Túloldali Egyetem gázijának – egy Corta egy Mackenzie-nek, miután a családjaik elpusztították egymás otthonát, lemészároltak nagyapát, apát és testvért – be nem gyógyuló sebeket ütve és bosszúra kötelezve. Ez a mondat ugyanígy szól nekünk, az olvasóknak: Ian McDonald így kéri a figyelmünket, hogy korántsem egyszerű, de világos és saját maga által kreált szakkifejezésektől hemzsegő gondolatmeneteit kövessük az általa megálmodott jövőről. A Hold meglehetősen logikus, alapos tájékozódást követően megalkotott, elképzelt jövőjéről, ahol az emberiség kiléphet a maga határai közül, úgy, hogy viszi magával, nem is mindig börtönszerű, szűk terekben a létfenntartást: a Földet – és mégis kilép a határai közül, hiszen soha többé nem térhet vissza oda, ahonnan indult.

Ha egy könyvesboltban rácsodálkozol és rákívánsz erre a kötetre, kénytelen leszel másik kettőt is megvenni hozzá. Ez valójában egyetlen könyv, a Holdkelte az Újhold és az Ordashold nélkül olyan, mintha A Gyűrűk Urát A király visszatérrel kezdenéd. Lehet ilyet, csak különösebben nincs értelme. Beszélni is ezért nehéz róla – mert ha többet árulok el, mint a tényt, hogy szövődések és feloldások eszelős táncba fonódó rendje, akkor az előző két kötet történéseit valami módon úgyis feltárom. Nem akarnám – az van, hogy ezen a fantáziamesékkel megint nagyon gazdagon rakott palettán, ahol igényes és jó tollú írók garmada dolgozik a kedvünket keresve, Ian McDonald erős és mindenki mástól független szín. Úgy is, hogy ő is megidéz, utal, és rajong írás közben; úgy is, hogy neki se kell kiásni a gyökérzetét. Olyan, mint a brazil őserdő orchideája: a levegőben mutogatja.

Mert továbbra is ott vigyorog bennem valaki, mennyire kedvesen idéz meg elemeket, figurákat, hangulatokat Herbert Dűnéjéből, egy időben tapintható közelségbe hozott, jóval kevésbé mitológiai, racionálisabb, minden tekintetben földközeli játéktéren. Van itt kicsi lány, aki megidézi Késes Szent Aliát (miközben a bosszút nem ő, hanem fiú-komplementere teljesíti be), Ariel Corta nagyon sok tekintetben úgy reagál (és úgy komponál kavarást), ahogy Jessica, Abena Aszamóa rengeteg árnyalatot nyert Csani alakjából. Vannak nyilvánvaló és finoman rejtett párhuzamok, de ezeknél fontosabb egy íz, amit anno Frank Herbert könyvét olvasva éreztem – s mintha egy zamatra nagyon hasonló fűszert alkalmazna a saját történet-főzete ízesítésére McDonald is. Elsősorban a nőkről beszéltem – mert ez egy nőközpontú történet, akkor is, ha amúgy legalább annyi teret-szerepet kapnak benne a markánsra rajzolt fiúk és férfiúk is. És nemcsak e téren érzem úgy: a rajongó, aki a saját meséje hitelét nem kockáztatva utalások szintjén elég gátlástalanul idéz és rajong, írás közben azért ki is akarta javítani rajongása tárgyát.

Mert ez a könyve is kíméletlen, akár az első kettő, de a végét legömbölyíti, ahogy az eddigi összes regényét. Hisz bennünk, hisz a lehetőségeinkben – amíg a konfliktusai rendre rettenetesen illúziómentesek, a feloldásukban ott van valamiféle szelíd remény, ott icereg-mocorog bennük valamilyen folytathatóság, a végletes végzetek ellen. Tényleg feszeget politikát, genderelméletet, maffiamódszereket, pontos, pofátlan és kíméletlen – de közben helyet ad valamiféle gyermeki naivitásnak is. Nekem nem bontotta le a látomása hitelét, de tény, például Margaret Atwoodhoz képest Ian McDonald számos aranyos illúziót dédelget. Lehet szeretni érte – hátha valóban képesek leszünk a kultúrák utolsó pillanataiban is meglépni a malandragem lépést, húzni egy meglepőt, váratlant, pimaszul ötleteset a lebomlás ellen, aminek a légkörében ez a könyv is megfogant.

Az edények, a sütőberendezések, az eszközök, az ízesítések mind kéznél vannak. Valami hiányzik. Valami nincs rendjén. Vesz egy nagy levegőt, aztán lerúgja a cipőjét, fejen áthúzva kibújik az ingéből. Behúzza a hasizmait, kigombolja a nadrágját, és hagyja, hogy a földre essen. Kilép belőle, félrerúgja.

Meztelen, és készen áll a süteményre.

Mert a kultúránk valójában ez. Meztelenül készen állsz a feleslegesre, ami nélkül viszont maga az élet felesleges. Ez a vállalt, páncélok és kések ellen végletekig védtelen meztelenség, amit olyan könnyű nevetségesnek titulálni a rációból – mégis, ez a fantázia az egyetlen, ami a maga pimasz módján megtalálhatja a közös utunk az emberséghez.

Kiadó: Gabo

Fordította: Tamás Gábor

Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája

Odakint ugyan épp hétágra süt a nap, de tudom, hogy ez csak beetetés, csali – mindjárt komor felhők másznak ólmos lassúsággal az égre, északkelet felől jövő, szüntelenül szitáló eső esik majd, ami a világ legjelentősebb eseményeit kísérni szokta. Elvégre végre megvettük újra, a sokadik elajándékozott, elveszített, hova is raktam példány után, itthon figyel a polcon Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája – az egész adag kapható Adams életművel együtt. Ez minimum mágikus-mitikus pillanat; ilyen még tényleg nem volt, hogy mindenki és egyszerre... Van ebben megint valami az időzítésből, ahogy Douglas Adams könyveit általában olvasni szoktam, de nem ismételném el azért, amit a Galaxis Útikalauz Stopposoknak folyama kapcsán leírtam. A mostani időszak csak annyira értelmetlen és nyomasztó, mint egy The (home) Office epizód, az angol verzióból, a fárasztóbbak közül; szó sincs orosz nagyrealizmusról Stoppard klón tollából, ráadásul szerepel benne egy (jövő- és) reménybeli hobbit, ami (minimum) vigasztaló gondolat. Már ha ezt a különös időutazást (az újraolvasást) ebben a tekintetben is különös időutazásnak tekintem, ami talán annyira nem is különös, hiszen nyilván a múltam babrálta, és ezt-azt megint megváltoztatott ez által a jelenemben is.

Ennyi idővel a megjelenése után nem kertelek: igen, van benne időutazás. Mindenféle értelemben, nemcsak a cselekményében. Azóta még nagyobb számban tűntek el és változtak meg a megváltoztathatatlanság állapotában tetszelgő épületek Londonban és világszerte, a dotcom-lufit akkor épp fújták, azóta már a kipukkanása hangja is csak egy ritkán elővett hangminta, nosztalgiát keltő effekt a valóságunk digitális hangtárában. Bár talán még mindig létezhetnek odakövült, fosszilis professzorok az angol kollégiumi rendszerben, ehetetlen díszvacsorák eredeti kéziratok felolvasásának gőzében, és a londoni mitológiában ma is keresik az ügyfelek a magándetektívet – még ha nem is sikerül ennyire extrém példányt találniuk, mint amilyen Dirk. De azt a fajta kultúrára ágyazottságot, ami nélkül érthetetlen marad az író humorának legnagyobb röhögésekre ingerlő rétege, mostanában egyre kevesebb könyvben vagy filmen merészelik előszedni a kalapból. Vagy legalábbis úgy tűnik nekem; mert ugyan olyan nevek nehezen esnek ki a köztudatból, mint Samuel Taylor Coleridge-é, de ebben a nagy előrerohanásban már nagyon sokaknak lefoszlott a névről (oh well, valami költő?) a mese, a befejezetlenül maradt költemény, a Kubla kán meséje. A legenda a vers köré, amelynek születésébe belenyitott a titokzatos idegen Porlockból jövet, s így maradt töredék. Egy vers, egy látomás – avagy egy ősinél is ősibb történet lenyomata az ópiumos költőagyban (kacarászik Douglas Adams). Egy olyan térkép és egyben iránytű, ami tényleg jobb, ha elfelejtődik, ha félbe marad - mert ha követik (ha valaki megérti és hagyja magát cselekedni ennek szellemében), létre sem jön az emberiség, se Coleridge, sem a vers, se egészben, se törötten...

Szóval manapság nem szokás ennyire vértelen, erőszakmentes és irodalmi világmegmentést álmodni – ahol maximum egy zseniális költemény vérzik el. Ennyire súlyosan lúzer alakokkal sem szokás feltölteni a lapokat – a néhány száz éve szórakozott professzor, a vénasszonyok hiszékenységéből élő tarhás simlis, a saját virtuális keretén kívül életképtelen geek (de az összes mellékszereplő is) mellékszereplője se lehetne a ma divatos világmentéseknek. A mai monstre sztorikból ehhez képest ömlik a tesztoszteron – holott azért ezekre a hősökre hasonlítunk jobban (én legalábbis mindenképpen), s mégis, egy mai fiatal számára ez a „hős-választási metódus” a leginkább idegen. Most még inkább az elégtétel-álmaink szeretnénk lenni, mint mikor ezt a könyvet Adams megírta.

Miközben (ennyi idővel a megjelenése után) már nem annyira idegen az Elektromos Szerzetesek gondolata (vagy legalábbis a gondolat lényege - hogy mit látott meg és mit karikíroz benne az író). Hogy legyen valaki, aki elhisz helyettünk dolgokat, izzó, világot sarkaiból kimozdítani mégis képtelen hittel. A közösségi felületek kommentháborúja szakmányban gyártja ma az ilyen robotokat, a legolcsóbb alapanyagból: élő emberből. Nevetni egyre kevésbé vagyok rajta képes. Ez egy olyan hipnózis manapság, ami alól munka kivonódni, mert ha benne ragadsz, különböző szellemiségű, de egyformán mocskos fanatizmusok vízébe ugratnak vele, és még mentőövet se hajítanak utánad.

Ez a könyv ezerszer összefogottabb, jobban markolt, mint az Útikalauz akármelyik fejezete. Az író ugyanott áll itt is – nem kívül, és ugyanúgy a keserédes, fanyar humorban (mondhatni, ugyanabban a Galaxisban), csak itt ügyel a saját fantáziája teremtette világ határaira. És ebben a könyvben található Douglas Adams egyik (talán a) legszebb gondolata. Richard, a programozó rögeszméje: a világról, amelyik tulajdonképpen minden porcikájával zenél. Ez a könyv legholisztikusabb eleme – én szurkolok neki, hogy tényleg, a valóságban is így legyen. Amikor arról olvasok, hogy valaki zenévé alakította a holdfény intenzitásának változásait, vagy a dagályhullámok rögzíthető mintázatát – vagy ahogy legutóbb, arról, hogy megszólaltatták a világegyetem háttérsugárzásának „hangját”, mindig eszembe jut ez a könyv, az írója, Johann Sebastian Bach, meg a komputeres zene. Egy olyan intelligencia által, amely nagyobb kapacitású, mint a Földön található összes komputer együttvéve – s most jön az érdekes dolog -, önmagát is beleértve. Lehet, hogy az önmagára reflektáló emberi tudatra komoly tudományos értekezésekben sincs ennél jobb leírásunk.

Kiadó: Gabo

Fordította: Gieler Gyöngyi