Julian Barnes: Flaubert papagája

Julian Barnes regényének főhőse, az orvos Geoffrey Braithwaite felesége halála és nyugdíjazása után végre a hobbijának élhet: minden idejét arra fordítja, hogy Gustave Flaubert életútjával kapcsolatos kutatásokat folytasson. Bár ahogy a regény elején siet leszögezni: „nem ír könyvet róla”, lételeme, hogy minden fellelhetőt felleljen a francia íróóriásról. Kutatásai ismétlődő minta szerint zajlanak: kompra száll, áthajózik Franciaországba, felkeresi Flaubert szűkebb környezetét, sorra nézi a Flaubert-szobrokat és emlékhelyeket, és újabb nyomokra vár. Nyomok helyett főleg rejtélyekre bukkan, mint a papagájé, mely az író asztalán állt Egy jámbor lélek című műve írása közben – s mely jelenleg egyszerre két Flaubert-múzeumban is ki van állítva. Kideríteni, vajh’ melyik papagáj az igazi – valódi Flaubert-mániásnak való feladat!

Annál nagyobb meglepetés az olvasónak, hogy az idiótára vett fülszöveg ellenére a regény a legkevésbé sem erről szól. Persze van(nak) benne papagáj(ok), ám holmi kitömött szárnyasok utáni kutatásnál sokkal fontosabb az a játék, amit Braithwaite és Barnes játszanak az olvasóval. A hobbikutató természetesen ismeri azt a Flaubert-i alapvetést, hogy a műveket függetleníteni kell szerzőjüktől – hangoztatja is sűrűn, mégis: mást sem csinál, mint rávetíti saját(os) Flaubert-képét a művekre. Ám megkapja a magáét: a valódi szerző, Julian Barnes (aki értelemszerűen szintén azt hangoztatja, hogy a szerzőt „le kell bontani” a műről) Braithwaite élettörténetének sajátosságaival alapozza meg hőse Flaubert-rajongását.

Mert hát természetesen nem csupán szórakoztató és játékos Flaubert-életírást (biográfiának túlzás lenne nevezni) olvashatunk, hanem Geoffrey Braithwaite (ön)életírását is, megfejelve jó adag irodalomelméleti fejtegetéssel és posztmodern szövegvariációkkal. Fikció és valóság, szépirodalom és irodalomtudomány folyamatosan keveredik itt: szerepel a műben számos vendégszöveg (legtöbbjük persze Flaubert-től vagy valós Flaubert-kutatóktól); levelek, életrajzi részletek (Flaubert életrajza három variációban is helyet kap), fiktív egyetemi vizsgafeladatok, szövegértelmezési játékok és Flaubert egy művének parafrázisa.

Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Julian Barnes maga is Flaubert-rajongó, akkora tudást halmozott fel a francia szerzőről. Amit szép sorjában meg is oszt velünk – így még aki nem szereti Flaubert-t (mint én), annak is felkelti az érdeklődését (ha más nem, egy újraolvasás erejéig – csak van benne valami, ha már Barnes is…). Hogy a regény nem válik nyomasztó irodalmárkodássá (amitől azért néha csak egy hajszál választja el), az Braithwaite vállalt amatőrizmusának köszönhető – minden „valódi” tudományos igényt mellőzve dobálja egymásra a Flaubert életéből és műveiből kiszűrt ismereteket, mondhatni, posztmodern kirakósként. Ami már csak azért is ironikus, mert egy helyen kifejti, mennyire rosszul van a posztmodern irodalomelmélettől – ha tudná, hogy ő maga meg egy posztmodern regényhős!

S ha már irónia: az egész regény szervezőeleme a Flaubert-től kölcsönzött irónia – a szerző(k) és szereplő(k) közti határok elmosódása önmagában mintegy zárójelbe teszi a „szerző halott” alapvetést. Itt Flaubert egyszerre főszereplő és szerző (hisz számos szövege szerepel a regényben) ahogy Braithwaite is egyszerre főszereplő (Barnes könyvéé) és saját Flaubert-életrajzának (melynek részletei szerepelnek a regényben) szerzője. Ugyanakkor apokrif Flaubert-regényhős is, ahogy egy ponton egész világosan kiderül. Hogy ki ebben a felállásban Julian Barnes, az még kérdéses… 

Utólag visszagondolva a regény azért némiképp súlytalan: bár olvasás közben nagyon jól szórakoztam, sem újat nem mondott, sem a gondolkodásomat nem forgatta ki a sarkaiból – ráadásul, bár sokan ezt tartják Barnes főművének, épp idén olvastam tőle sokkal maradandóbbat. Ellenben A. S Byatt Mindenemje óta nem élveztem ennyire a gátlástalan irodalomturkászást, mint most (ami persze nem jelenti azt, hogy jelen könyv bármilyen szinten megközelítené azt) – és újfent megállapítottam, hogy jóval több hasonló jellegű műre lenne szükségem. Addig meg, amíg ilyeneket találok, elgondolkodom azon, elővegyem-e újra a Bovarynét.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Czine Erzsébet

 

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Vajon ha visszanézek hatvan évesen a hátam mögött lévő évtizedekre, mit gondolok saját életemről? Elégedett leszek-e, vagy csalódott? Győztesként tekintek magamra, aki sikerrel szállt szembe a huszonegyedik század embere elé állított kihívásokkal, vagy vesztesként, aki hiába küzdött az elemekkel? Eszembe jut-e, hogy utam során hány életet kereszteztem, s azokra milyen hatással voltam – ad absurdum, gondolok-e arra, hogy akár önkéntelenül hány embernek árthattam? Olyan kérdések ezek, amikkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk – valószínűleg nekem most jött el az idő, legalábbis erre utal, hogy sorra olyan olvasmány- és filmélményekben van részem, amik valamiképpen ehhez a kérdéskörhöz vezetnek vissza… Azt hinném, elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, milyen következtetéseket kéne levonnom, s mégis – újra meg újra szembesülök velük. Lehet, hogy át kéne gondolnom valamit?

Tony Websternek biztosan át kell, ám félő, kicsit későn. Tony hatvanas éveit tapossa, elvált, magányos, de nem annyira, hogy változtatni akarjon rajta, volt feleségével jól kijön, lányához nem túl közeli, de kiegyensúlyozott kapcsolat fűzi, egyetlen bánata, hogy nem látja többet unokáit. A nyilvánvalóan jólszituált, ám nem túlságosan sikeres, nyugdíjas férfi összességében meg van elégedve a mögötte álló évtizedekkel – nem ért el semmi rendkívülit, nem lett belőle sem hős, sem híresség, ám békében átvezette hajóját az élet viharos tengerén, és győztesként került ki belőle. De vajon mit gondolna róla saját tizenéves önmaga?

Julian Barnes Booker-díjas regényének első részében ez a „semmikülönös” londoni nyugdíjas emlékezik vissza diák- és fiatalkorára, az évekre, melyek meghatározták személyiségét, az álmokra, eszmékre, melyek ott lángoltak tizenéves lelkében. S melyekben nagy szerepe volt a rendkívüli barátnak, Adrian Finn-nek. Annak az Adriannak, aki elvált szüleivel, flegmaságával, intelligenciájával, filozofikus hajlamával új színt visz a magániskolába járó jólfésült, jólnevelt, sajátos (sajátosan angol és sajátosan gyerekes) rítusok szerint élő kamaszfiúk világába. Adrian lesz Tony és két legjobb barátja világának középpontja, a legokosabb, legszellemesebb, legtöbbre hivatott közülük. Akiről mindenki tudja, győztes lesz – nem is lehet másként. Akinek még fájdalmasan fiatalon bekövetkező öngyilkossága is kivételességét, „filozófiai értelemben” való felsőbbrendűségét bizonyítja. Adrian, aki legyőzte az életet…

Akire a hatvanas Tony persze egész másképp emlékszik, már ha egyáltalán – egészen addig, amíg egy különös örökség fel nem kavarja kiszámítható mindennapjait: egykori szerelmének édesanyja ráhagyta Adrian fiatalkori naplóját. Ami önmagában rejtély – vajon hogyan került a napló Veronica édesanyjához? S ha már hozzákerült, mi okból hagyta Tony-ra? S vajon mit tartalmaz a napló, ami oly fontos volt, hogy évtizedekig megőrizték? A kérdések persze egy helyre vezetnek: a volt szerelemhez, Adrian későbbi barátnőjéhez, Veronicához, aki azonban – újabb rejtély – megtagadja, hogy átadja a naplót.

Veronica és Tony sajátos párharca a napló körül adja a regény második felét, melynek során szép lassan visszacsúszunk évtizedekkel korábbra, és Tony-val együtt felfejthetjük az események egy másik vetületét. Amire ő már nem is emlékezett, ami tán meg sem történt – de mégis. Ahogy lehull a lepel a múltbeli történésekről, Tony-nak szembe kell néznie azzal, milyen szerepe volt az események alakulásában, milyen felelősségek terhelik, milyen hatással volt a körülötte élők életére. Szembe kell néznie azokkal a dolgokkal, amik átírhatják a fiatalkorát, bántó fénnyel vonhatják be az emlékeit, és megkérdőjelezhetik saját „győzelmébe” vetett hitét. Hatvan fölött, belepunnyadva egy sikeres élet végébe, szembesül azzal, hogy a legnagyobb győztes az idő – hiszen amit egyszer megtettünk, nem biztos, hogy jóvátehetjük. Egy idő után nem létezik újrakezdés, hiába minden bűnbánat, „bezárul annak valószínűsége, hogy ebben az életben bármi változhat még”.

Látszólagos egyszerűsége ellenére (hisz valljuk be, az „életút végén visszatekintve múltunkat újraértékelő, bűneinket megbánó, tanulságokat levonó” regény önmagában nem hordoz semmi újdonságot) remek könyv ez – önmagunkba nézésre késztető, zavarba ejtő, felzaklató mű, mely válaszokat nem ad, csak megannyi kérdést. Sűrű, de nem fullasztó, könnyen olvasható, de nem könnyen emészthető szépirodalom – egyszerre kimért és csodaszép nyelvezettel, Tony rendezettségre törekvésével összecsengő konstruáltsággal, melyet olykor megtör egy-egy hullámzó gondolatfolyam. Sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolfra – aminél nagyobb dicséret az én billentyűzetemet nem nagyon hagyhatja el. Ha akarom, persze van végső tanulság is, de nem biztos, hogy jól járunk vele… 

„Van halmozódás. Van felelősség. És azok mélyén zűrzavar. Nagyon nagy zűrzavar.”

Kiadó: Partvonal

Fordító: Karáth Tamás

Julian Barnes: Anglia, Anglia

Azt hiszem, Julian Barnes a legcinikusabb brit írók közé tartozik. Anglia, Anglia című regényét az a fajta nagyon angol, nagyon groteszk, nagyon intellektuális humor hatja át, amit annyira szeretek például az angol Office sorozatban. Ez nem a sírva röhögős humor, sokkal inkább a röhögve sírós. Elképesztő görbe tükröt tart elénk és ebben a görbe tükörben mindennapi működésünk, emberi kapcsolataink, társadalmaink egyaránt megkapják a magukét. És sajnos amit látunk, az legtöbbször telibe talál, és alaposan elgondolkodtat.

Anglia, Anglia egy sziget Nagy-Britannia és Franciaország között, ahol Sir Jack Pitman, a multimilliárdos befektető megvalósítja a maga „Anglia-szabadidőközpontját”. Sir Jack az üzletemberek azon típusát képviseli, akik már mindent elértek, amit csak lehetséges, sőt, többet is, és egy utolsó nagy művel akarják megkoronázni munkásságukat. S mi lehet nagyobb „mű” egy külföldi származású ám magát a végletekig angolnak tartó sznob számára, mint megvenni magát Angliát? Persze ez nem megy csak úgy, hát találni kell néhány kerülőutat. Sir Jack egy témaparkot épít a megvásárolt szigeten, amolyan Jurassic Park-módra. Élménypark, valódi látványosságokkal, „nem spórolunk semmin”. Felépíti Anglia mását, ám nem a turisták által ellepett, rohanó, kisszerű Angliát, hanem azt az „Angliát”, ami a világon az emberek tudatában él. Világméretű közvéleménykutatást szervez, hogy megtudja, mit gondolnak az emberek Angliáról és az angolokról, és az „ötven legtipikusabb angol dolog” minden píárszempontból nem káros tételét megvalósítja a szigetén.

Így a szigetre kerül a Big Ben mása, a Manchester United, Dover fehér sziklái, a pubok, a londoni taxik és a piros buszok, a Harrods, Robin Hood és a sherwoodi erdő, Shakespeare és Ladi Di sírja, a Timest ezentúl a szigeten adják ki, és a királyi családot is sikerül átköltöztetni a Buckingham-palota másába. Anglia, Anglia rövid időn belül angolabb lesz az igazi (Ó-)Angliánál. Annyira igazi, hogy hamarosan már a benne szereplők sem tudják, hogy valójában szerepet játszanak-e vagy sem. A csempészek valóban csempészni kezdenek, Robin Hood pedig elkezd fosztogatni. Anglia, Anglia önálló életre kel, a bombabiztos gazdasági elveken működő szórakoztató park valóban önálló társadalommá válik, ráadásul elszakadva az anyaországtól, elismerteti magát önálló államként. Ezzel párhuzamosan az „igazi” Anglia lekerül a térképről, elhagyatott, hanyatló állammá válik, lakói elhagyják, gazdasága összeomlik.

Barnes vitriolos humorral ábrázolja korunkat, a minket körülvevő világot, ahol minden eladó, semmi sem szent, és a marketing irányít mindent. Nyilván sarkít, de olyan elképzelhetetlen, hogy valaki vegyen egy szigetet és berendezzen rajta egy államot kicsiben? Ugye nem? Sir Jack mindent megvásárol, amit meg nem tud, azt zsarolással, vesztegetéssel, piszkos üzletekkel szerzi meg. Eladó itt a királyi család is, akiknek már nagyon elegük van a sok reprezentatív nyűgből, és egy előnyös szerződésért elköltöznek a szigetre, eladó az angol zászló és eladó a himnusz. És eladó az identitásunk. Barnes utópiájának fő kérdése épp ez, hogy mi is az identitás, mi határozza meg egy nemzet öntudatát. Anglia, Anglia világában az identitás az emlékezet által létrehozott konstrukció, és ha elvesszük egy embertől vagy akár egy nemzettől az emlékeit, a kapaszkodóit, a történelmét, szétesik. Az „igazi” Anglia, mint egy emlékezetkieséses ember elveszti önmagát, ahogy megfosztják jelképeitől, történelmétől, emlékeitől. Az „új” Anglia, Anglia pedig önálló történelmet alkot, egyre erősebb lesz, a másolat átlényegül eredetivé. Épp úgy, ahogy a könyvben szereplő bérfilozófus azt megjósolta.

Könyörtelen utópia lehetett volna ez a regény, nagyon jó az alapkoncepció, és Barnes humora, cinizmusa, kegyetlensége nagyon bátor, de a „szórakoztatópark” megépülése köré szőtt történet kidolgozatlansága, zavarossága eléggé lehúzza  a könyvet. A főszereplő, Martha nagyon jól kidolgozott karakternek indult, ám nem igazán sikerült kibontani. Feleslegesnek éreztem romantikus kapcsolatát a kollégájával, és még feleslegesebbnek a „gonosz” Sir Jack-et leleplező hadműveletet. Olcsó és szerintem a regényhez abszolút nem illő volt ez a szál, nem értem, miért írta bele Barnes. Így, a remek ötlet, a profin kidolgozott kis világ sajnos áldozatul esett egy gyenge lábakon álló történetnek, és egy szánalmas üzleti összeesküvésnek. Kár érte, ennél sokkal jobb könyv is lehetett volna, ha egy kicsit következetesebb az író.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Gács Anna

Korábbi kommentek:

Julian Barnes: Szerelem meg miegymás

Tíz évvel a Dumáljuk meg rendesen történései után a három főhőst, Gilliant, Stuartot és Olivert újra összehozza az élet. Az előző kötet végén Oliver és Gillian összeházasodtak, és próbáltak új életet kezdeni, a sértődött megcsalt férj és egykori barát, Stuart pedig eltökélte, hogy ezt nem hagyja annyiban. A folytatás tíz év után veszi fel újra a fonalat, amikor Gillian és Oliver immáron két kislány szüleiként élik boldognak korántsem nevezhető, unalmas, gondokkal teli mindennapjaikat Londonban, amikor betoppan életükbe az Amerikából frissen hazatelepült Stuart. A férfi a régi barátság felelevenítésére hivatkozva környékezi meg a kis családot, ám feltett szándéka, hogy az őt eláruló Gillian és Oliver közé álljon.

A könyv ugyanolyan stílusban íródott, mint az első, ugyanúgy több nézőpontból követjük az eseményeket, a szereplők ugyanúgy a saját hangjukon beszélnek az írónak, aki mintegy riporterként dokumentál. A régi szereplők mellé bekerül néhány új, Gillian asszisztense, Ellie, akinek rövid kalandja lesz Stuarttal, Stuart volt felesége, Terri, és a legviccesebb, a két kislány, akik sajátos, gyermeki szemszögből közvetítik a történetet.

Már a könyv első lapjaitól világos kéne legyen, hogy ebben a történetben bizony Stuart a rosszfiú. Az Amerikában „önmagát megcsinált” dúsgazdag, vonzó üzletember, akinek feltett szándéka feldúlni egy boldog család életét. De vajon tényleg így van? Vajon tényleg boldogok? Ahogy az elsőben, ebben a könyvben is az tetszett legjobban, hogy keresetlen őszinteséggel tárják elénk a szereplők a mindennapi kis boldogtalanságaikat, apró-cseprő gondjaikat, csalódásaikat. Nem kérdéses, hogy Gillian nem boldog új házasságában. Van két édes kislánya, akiket nyilván imád, és minden megszólalásában igyekszik meggyőzni minket arról, mennyire elégedett az életével, de a folyamatos hárítás és mentegetőzés közepette lelepleződik. Negyven éves, kétgyerekes anyuka, akit felőrölnek a napi gondok, a munka és a család. Oliver képtelen volt tíz év alatt megkomolyodni, nincs fix állása, csak vár a nagy lehetőségre, mellette depressziós és az egész világot hibáztatja sanyarú sorsáért. Tipikusan az a pasi, akinek szétszórtsága, szenvedélyessége, elszállt művészlelke minden nőt elbűvöl huszonévesen, de egy idő után azért már jobban szeretnénk egy komoly, érett, felelősségteljes férfit.

Ekkor lép a képbe ismét Stuart, aki ebben az élethelyzetben mindazt megtestesíti, ami Oliverből hiányzik. Túl azon, hogy tele van pénzzel, hogy régi házát Gillianék rendelkezésére bocsátja, hogy munkát ad a léha Olivernek, a mindennapjaikba is beférkőzik, polcokat szerel a falra, megjavít ezt-azt, vacsorát főz nekik. Kezd úgy viselkedni mint egy „igazi” férj és apa, amire Oliver képtelen. És ezzel mindenféle nagyszabású bosszúhadjárat és sírás-rívás nélkül, olyan hétköznapi egyszerűséggel kúszik vissza Gillian életébe, hogy az olvasónak az az érzése, nem is tudja, mikor történt a váltás. Mikor lett hirtelen Gillian társa megint Stuart, és már nem Oliver? Persze megvannak a kötelező fordulatok, de valahogy nem az a lényeg. Az előző kötetben is szinte észrevétlenül szeretett ki Gillian Stuartból, és szeretett bele Oliverbe, maga sem tudta, hogyan, itt is valami ilyesmi töténik. Nem tudjuk hogyan, de Stuart egyszer csak „ott van” az életében, rá támaszkodik, vele szerelteti a vízcsapot.

Az érdekes az, hogy a történet vége nyitva marad. Nem kapunk választ arra, hogy Gillian melyik férfit választja, de valahogy nem is hiányzik. Az olvasóra van bízva, hogy döntse el, hogyan tovább. Romantikus, drámai énem azt mondaná, a hősnőnek az lenne a legjobb, ha mindkét pasit ejtené, felpakolná a lányait, és elutazna valahová új életet kezdeni. De a való életben ez elég ritkán történik meg. És ez a könyv kíméletlenül életszagú. Valószínűleg Gillian Stuartot választja, akivel ugyan kényelmesebben, de ugyanúgy látszatboldogságban fog élni, mint Oliverrel.

Ha van tanulsága a könyvnek, az szerintem az, hogy soha, de soha nem tudhatjuk, hogy a döntéseink milyen következménnyel járnak majd. Hogy tíz év múlva boldogok leszünk-e azzal, akit választunk, azt senki nem jósolhatja meg előre. De mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mekkora kockázatot hajlandó vállalni. 

Julian Barnes: Dumáljuk meg rendesen

„Stuart, Oliver és Gillian. Két gyermekkori jóbarát, és a Nő, akit mindketten szeretnek.”

Ha egy könyv fülszövege így kezdődik, abból általában vagy nagyon nagy dráma kerekedik, vagy valami romantikus izé. Ehhez képest a Dumáljuk meg rendesen valami egészen más. Nem szokványos regény, már csak a formája miatt sem. Inkább olyan, mint egy dokumentumfilm. A cselekmény - inkább történés - a különböző szereplők elbeszéléseiből bontakozik ki, folyamatosan változtatva az elbeszélő személyét, aki mindig az írónak, kvázi mint riporternek meséli a történetet. Vagy közvetlenül az olvasónak… értelmezés kérdése. A három főszereplő és az időnként megszólaló mellékszereplők mind egyéni hangot, stílust kapnak, mindegyikük szempontjait megismerjük, az író a könyv egyik pontján sem foglal állást, csak „hallgat”. Az értékelést teljes egészében rábízza az olvasóra.

A történet banálisan egyszerű. Stuart és Oliver gyerekkori barátok, mindig mindent együtt csinálnak, noha nem is lehetnének különbözőbbek. Stuart szabálykövető, rendezett, „élre vasalt”, kicsit unalmas banktisztviselő. Oliver ezzel szemben igazi életművész, soha nincs fix állása, mégis mindig van pénze, bohém, szabados, szórakoztató. Aztán Stuart csodák csodájára rátalál Gillianra, aki látszólag pont egy ilyen unalmas, kiegyensúlyozott pasi mellett akar megállapodni. Mikor összeházasodnak, Oliver rájön, hogy szerelmes barátja feleségébe, és annak rendje és módja szerint elszereti.

Az első perctől világos kellene legyen, hogy itt Stuart az áldozat, míg a szemét Oliver még az egyetlen nőt is magának akarja, aki barátját szereti. Pont a folyamatos nézőpontváltoztatással éri el az író, hogy mégse ítéljük el első pillanatban a feleséget és a „jóbarátot”. Mert a történet végére kiderül, hogy Oliver tényleg szereti Gilliant, hogy ők ketten boldogok, hogy sokkal jobban összeillenek, mint Gillian és Stuart. Szegény Stuart persze összetörik, elveszti hitét a szerelemben, cinikus és kiábrándult lesz, annyira, hogy a végén ő válik ellenszenvessé. Nagyon jó, hogy az író nem akarja velünk megszerettetni a hősöket, mindegyikük hibáit, butaságait, gyengeségeit kíméletlenül elénk tárja.

Nagyon hétköznapi történet, abszolút nem szerethető hősök, elidegenítő forma. Mégis nagyon tetszett. Lehet, hogy pont a forma miatt, mert annyira más volt, mint a többi könyv. Érdekes, hogy bár alapvetően szeretem a nagy drámákat, mostanában fogékonyabb vagyok az olyan hétköznapi, emberközeli történetekre, ahol nincsenek nagy szerelmi csatározások, romantikus egymásra találások, könnyes drámák. Itt a dolgok csak úgy megtörténnek, nincs megmagyarázva, miért, tán mert az életben sem tudjuk legtöbbször megmagyarázni, miért történnek a dolgok úgy, ahogy. Hogy miért szeretünk bele valakibe, vagy miért szeretünk ki valakiből? Erre általában nincs értelmes válasz. Csak megtörténik. Ezt nagyon jól adja vissza a könyv, hogy apró, jelentéktelen gesztusok, hétköznapi szituációk hogy boríthatják föl az ember érzéseit. Csak aztán együtt kell élni a történtekkel, és erre viszont már nem ad választ. Mert a történet végére mindhárom szereplő vesztesként áll előttünk. Mint ahogy nem foglal állást a történet során, az író a könyv végén is nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon boldogok lesznek-e a szereplők. /Van folytatás, úgyhogy sejthető, hogy annyira azért nem./ Végső soron nekünk, olvasóknak kell eldönteni, hogy megérte-e mindent beáldozni egy szerelemért, ahol fennáll a veszély, hogy ugyanolyan hétköznapi lesz, mint az előző. E tekintetben eléggé „magunkbanézős” könyv, szembesít sok mindennel, amivel tán nem szívesen szembesülünk. De mindenképpen megéri elolvasni!