Tandori Dezső: Egyetlen

Verssel kell kezdenem, ráadásul egy olyan verssel, ami ebben a szinte véletlenül előkerült kis kötetben nincs is benne – de a megismeréséhez lényeges támpontokat ad egyből.
 
H. királyfi, mostohaapja előtt
 
...Elgondolásaim nem oly titokzatosak.
Sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek.
Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik
majd,
s egybemosódik a kettő.
Egy még túl, jobb már két, de
visszakeresnek onnan is.
Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés.
 
Mert ez a kötet, az Egyetlen, amikor pár éves késéssel, 1968-ban Töredék Hamletnek címmel mégis az olvasók elé került, a záró versként szereplő H. királyfi, mostohaapja előtt-ben leírt módon emanálódott megjelentethetővé. Mintha a Töredék e záró verse vádirat volna a korról, amely erre az ösvényre terelte a szerzőt (kényszer-ösvényre úgymond, ami az egész pályára kihatott aztán), a mostohaapa-társadalom bűne, a „félrekezelés” által. És mentegetőzés is, hogy közben kezdődik, és egybemosódik a kettő – azaz a jól komponált szerkezet, az ív, az eredeti szándék maximum visszakereshető, munkás olvasói feladat (ha egyáltalán észreveszi az olvasó, hogy lenne vele ilyen munka is). És hogy a magyarázkodással is csínján kell bánni – nemcsak Hamletnek, de a szerzőnek is, akit, lám, miféle procedúrák után engedtek csak megjelenni.
 
Mert az Egyetlen legfőbb (mondjuk koránt sem egyetlen) varázsa, hogy végre előttünk áll egy mű, abban a formában, ahogy még nem kutyulta össze a kor sajátságos szemléleti erőszaka (nevezzük szűken:), a szocreál irodalompolitika. Bár tkp. szerencsénk, hogy kézbe vehetjük a „kutyulmányt” is, ami a megjelenésekor (összekutyulva is) egyből kultikus státuszba transzponálta fiatal szerzőjét. Amikor a kezembe kaparintottam ezt a frissen megjelent kötetet, az első dolgom volt, hogy odategyem mellé ezt a másikat. A Töredéket úgy kellett levadászni, könyvtárközi kölcsönzéssel végül egy második kiadáshoz jutottam hozzá (Q.E.D. Kiadó, 1995) kopottas, átkötött - de kézben akartam tartani, mert adta magát: lássam együtt a vágyott, meg nem jelenhető, kéziratban barátnak ajándékozott, és most előkerült Egyetlennel. Valahol semmi nem tájékoztat jobban se a korról, ami nem hagyta a kimódolt formát, kihagyatott, átíratott; se a költőről, aki kényszerű lehetőségnek megélve mindezt kihagyott, átírt, és beletett mást. A két dolog együttes látványában az ifjú Tandori, és mögötte a világa is benne van.
 
S van benne egy utószó is, Harmincöt  év után címmel, amiben a szokott kettős beszéddel, szőrmentén és nyíltan egyszerre Tandori Dezső feltárja az egész, szörnyeteg gubancot. A pályát meghatározó fals kezdőlökés-mivoltot, ami aztán a pálya csaknem-végén még egyszer odakövetelőzik a költészetbe, ami létrehozza a 2 és fél töredék Hamletnek dupla leszúrt Rittbergerét az irodalmi korcsolyapályán. A negyven év után elővett verseskötet minden egyes versét kommentáló költő (miközben szembefordítja a kompozíciókat) a lezárhatatlanságról tesz tanújelet – még mindig ugyanazt a legelső elrugaszkodást (khm. helyből távol) javítgatva, ami nem sikerülhetett, nem teljesedhetett ki. A debütálás szörnyeteg-mivolta akkora úgy maradt lábnyom a startvonalon, hogy az egész pálya s a több tucatnyi könyv után egy ilyen oldalakra bontott szembesítés-kötetben a költő még mindig ugyanebben a lábnyomban toporog. Még mindig elrugaszkodás előtt. Az Egyetlent így költője valójában háromszor „írta meg”.
 
1965-ben nyújtotta be a kéziratot a Magvetőnek, hogy elutasítást szenvedjen. A kiadó válaszlevele Tandori felolvasásában ránk maradt, mert magnószalagra olvasta – pontosan értetve, elfojtott nevetésekkel kommentálva (egyéb kommentár nélkül) - egy ajándék ez nekünk, az utókornak: „A fiatal fellépő költőknek kijáró érdeklődéssel és megértéssel olvastuk verseit. Egy részük eddig sem volt ismeretlen előttünk, hiszen jelentkezését már a folyóiratok hasábjain figyelemmel kísértük. Sajnos kéziratának kiadására mégsem gondolhatunk. Versei között több a hatástalan mesterkélt kezdetleges darab, mint a kész mű. Másrészt, úgy érezzük, szemléletéből adódóan nincs teljes kapcsolata a valósághoz. Konkrét mondanivalóiból is csak árnyképek születnek, tájélményei kopárak, színtelenek. Azáltal, hogy csupa égett rétek, kóros utcák veszik körül, s még zálogcédulái is feketék és a gazdagabb, egyénibb képek helyett a holt hasonlathoz a bádogdobozt használja, még nem modern költő. A valódi értelmi költészethez átfogóbb, mélyebb gondolatiságát, korszerűbb fantáziát, képeket keres a ma költészetében az olvasó. Legközelebb természetesen ismét szívesen foglalkozunk újabb verseivel...”
 
Most érett a helyzet annyira, hogy végre a tárgyra térjünk. Idézem Pándi Balázst, akinek tényleg csak tisztelettel köszönhet a makacs pálya-rekonstrukciós szeretetszolgálatáért a szakma: Ezért van jelentősége ennek (az Egyetlen közreadásának – szúrom közbe), mert kicsit igazságot is szolgáltat az ember. Ezt a kötetet Tandori így akarta kiadni, ezzel a címmel, ezekkel a versekkel, ebben a sorrendben, és hogy ez nem így történt, a késői prózájában is megjelenő, haláláig feloldatlan trauma maradt. Aztán, amikor a Magvetőnek nem kellett, azt mondta, »csesszétek meg, ha nem adjátok ki, akkor kiadom én egy példányban, annak az embernek, aki nekem a legfontosabb«. És ez (Márffy) Albin volt. Valahol azért ez egy eléggé punk gesztus.
 
P. J. Névtáblájára
 
Elvéthetetlen üldözött,
elalszol és felébredsz.
 
Magát, a helyzetét valami rémületesen tisztán látja a megíráskor is – még ha aztán 35 évvel később már Wittgenstein (a költőnek: Witti) léthelyzet-elemzésének ismeretlen ismerőseként azonosítja ezt a pozíciót. Amely tanítványságok finom és tudott epigoni játékait is tartalmazza bőven. Nem szólok most a koan-irányú kitekintésekről, sőt, arról sem, hogy ha a koannak, egyáltalán, a „keleti” filozófiának evidens, anyagszerűségében is evidens megjelenésformái voltak, e ritkák közé tartozik a TH ide vágó anyaga is, vagy így vágott anyaga... érdekesség, hogy a concerto grosso elem és a rilkeiség, látszatra Pilinszky stb. milyen nyílt vállalással van jelen benne. Látszatra Pilinszky – valójában válasz-variációk, tanítvány-zárlatok. Ahogy a Rilkeiség is a kérdésfelvetés azonossága, ahogy a „keleti” filozófiák anyagszerűsége is – viszont ezek azonnal a mesterség pozíciójából.
 
És a satöbbi... aki leginkább NemesNagy Ágnes, a gimnáziumi tanára, mentora, mégis, szinte sosem emlegetett példaadója. Mert az Egyetlennek van egy vaskos rétege (ami töredékformában, szertezilálva végül csak keresztülcsúszik a rostán a Töredékben), amit legjobban a Nemes Nagynál evidens objektív korrelatív jellemez. A képek elhajigálása (még ha vissza is másznak időnként résen, kórházablakon, váltott lódögben) az Egyetlen alaprétegében, de főleg Az utolsó tizenkettő tükör-mivoltában alapkövetelmény. Sőt, az Egy talált tárgy megtisztítása (micsoda keserv! szintén visszadobált, szintén címmódosító kényszer áldozata: eredetileg A. Rimbaud a sivatagban forgat – ez is durván alluzív értelmezés-kiteljesülés lehetett volna), szóval a második kötet első tétele, a Változatok homokórára is ezt viszi forrpontig – megfosztva a szöveget minden vizuális támasztól. A költőiségtől, ami akárhogy is, de képpé alakulhatna az olvasóban. A szinte sosem emlegetett példakép-mester szeretett tárgyairól (az én szívemben boldogok a tárgyak) is lemondva, olykor puszta kötőszavakból teremtve. Hiszen a korban evidencia erejével úgy tűnt, csak így lehetséges a költőbeszéd, bármiféle tárgya nélkül (csak így Lesz vigasz... stb.).
 
T. S Eliot-érme
 
Nem hallom vissza már,
tükörzajából egy
hangom se tér meg:
most már csak néz beszédem.
 
Az Egyetlen játékterében ez komoly, pontos építkezés: vers támaszkodik itt versre; s még ha olykor tényleg Egyre jobban belemosódva születnek is a tanítványságból a verstéglák, az építmény összegképe irtózatosan magas-igényű. A TH legjava része, úgy éreztem 1993-ban, s ma is van efféle sejtésem, kötetté összeállva is a mindenkori filozófiai-gondolati költészet egyik legjobb teljesítménye (mégis-megjelenhető kötetté összeállva is – azaz felbontva az Egyetlen tapintható kérlelhetetlenségét). Az Egyetlenben ez a teljesítmény egyáltalán nem tiszteleg: szürreális tanítványság-változat inkább. A hang tanult prófétai jellege nyakon csíphető, de egy olyan világban, aminek emeltebb a valószínűtlenségi foka. Anyasiratóval, halottvirrasztással, a saját elemekre bomlás stációival, (s mondom még egyszer) iszonyatosan tudatos építkezéssel.
 
Hiszen ha napkeletről nézem, ahonnan a hang-íz egy része tényleg érkezik (azaz abból a „keletből”, amit a honi és nyugati költők ízeltek belőle – de ez a szellemiséget tekintve amúgy jelentéktelen különbség) ez a kötet, az évtizedeken át legjobb barát őrizte egyetlen példányban létező Egyetlen egyfajta „Tandori halottaskönyv”. A pontos folyamatleírás Az utolsó tizenkettővel fejelve a magyar költészet messze legszebb (élő szóval jegyzett) túlnan-tapasztalata, bomlás-inventárium, belenyugvás-leltár. Úgy, hogy a benne kényszerűen ott hagyott zsengébb anyag is elemien szükséges, hiszen fokok ebben a lépcsőjárásban (tipikus példa gyanánt: az Állsz előttem). Korántsem hiszem, hogy a kötet-egészre érvényes látáspontosságot az el(v)bírálók értették, de hogy megcsapta őket valamiféle szocreál szemmel irritáló, felszámoló érzetű teljesség levegője belőle (amihez képest az elv- és hitrendszerük humbug), az egészen biztos. Ez a kötet túlságosan felkavaró debütálás lehetett volna – ki tudja, milyen mélységekig formáló látásmód- és eszköz-készletet adva a kortársak kezébe.
 
Egy szerelem után
(részlet)
 
Mert ha hinném neked, hogy: „Vége van” –
meg is nyugtathatnám magam.
Van ágyad, párnád, mely felfogja tested,
mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva
zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már,
sápadtan és rendkívül vékonyan.
Végigsimítják arcod, nyugtató
szavakat kapsz majd, orvosságokat,
és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz,
elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem,
lábujjhegyen szépen kimennek, és
kis koppanással rádcsukják az ajtót.
 
Így se sokon múlott – a Töredék Hamletnek is elég komoly visszhangot vetett és rajongótábort épített egyből. Pedig jelentősen átformálódott, s nemcsak azért, mert egybemosódik benne a kettő (az Egyetlen szerkezetében tudatosan különített „memento mori” és a „túlnan-tájoló”) hanem mert két alapjában más, Tandorit foglalkoztató költőattitűd is összekeveredett benne. A megjelenéshez beválogatott Vissza az égbe hosszúverséről hallgassuk magát a költőt: ...reménytelen műfaj. Nyilván „túl hosszú”. Megelőlegezi a Talált tárgy... némely hosszú vers-féléjét. De ami a TH rövid verseiben, Wittivel költészetileg egyenértékűen, s költészetileg, gondolom, ugyanilyen reveláció erejével, felbukkanik, az a Vissza az égbe látszólagos „képtelenjében” kifejtve – mondom, ezért boldogtalanul, sután – áll ott. W azt mondta: szubjektumunk nem önálló létező, hanem a világ határa, s e határon „túl” jön az a bizonyos „nem lehet beszélni róla”. A Kegyes, más munkáimat talán ismergetvén, tud Witti-értelemzésemről: hogy akkor folyton arrébb kell tolnunk határunkat...
 
Nos az így kötetbe beválogatott aztán erős kísértésként vizezte fel nemcsak az eredetileg monolit Egyetlen anyagában megülő költői szándékot, de valóban az egész pályát. Az egész pályás letámadás közben a költő-középcsatár ennek a „túl erős borba engedett szódának” eszközhasználója marad a maga-méretű gombfocipályán. Így feszeget később magánélettel, Szpéróval, lovival, a színek (színről-színek) gazdagságával, az összes helyen, ahova (Hamletje helyett) a maga Rosencrantz-Guildenstern-i belehajítottságát csak betükrözi (betrükközi?). Az összes szeretett hökkentése: Főmedvémék, Maury és Morny, az egész Nat Roid kriminális, a képversek, a végső mókák - minden ennek a gyökérkorban megélt kizökkentésnek a levét issza. Dafke, persze. Mi mást tehetett volna?
 
Olykor az a keserves gondolat környékez, hogy Tandorit tényleg csábította a Rimbaud-i minta (aki ugye, a sivatagban forgat...); hogy az Egyetlen tényleg az egyetlen szeretett volna lenni, s nemcsak a barátnak tett kötetformáló gesztus által kapott így többlet-értelmet. Hogy a megélt irodalmi kényszerpálya fecsegéskényszere igazi hallgatás-paródia is. Hogy a több tucat könyv ebből a félrecsúszásból születik – vers, próza egyként. A tán legfontosabb korhasználónk ezért nem tudott az abbahagyásban megpihenni – inkább évente háromkötetnyi gáttalan kettős beszéddel árasztott (a lényeg helyett), a mindig sűrűn magára utaló belső beszéddel, ami feltételezte az „ismer engem és szeret” rajongó-pozícióját a Kegyestől (a kegyes olvasótól, aki figyelemmel áldoz). Hogy igazi bravúr-bukfencek mutatvány-tömegével fordítson (nem tudom másképp mondani: túl jól) világnyi irodalmat. Furcsa mód lehet, hogy ez a kizökkentés ajándékozott meg bennünket az életművel. Amely követeli, hogy váljunk Kegyessé, és olvassuk. Mert bőven lehet, hogy mindeneken túl tényleg szükségünk lesz a mazsolamód beleszórt, irgalmatlan tudásra. Itt, és túlnanban. Ahol (ha jól ismertem meg) ez a szellem most sem nyughat békében:
 
Reincarnatus
 
Holtan emelnek mozdulataid
viaszába, ó,
kövületeddé elevenedő...

Kiadó: Okapi Press

Fakszimile kiadás

Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Tandori-Sziveri - Magyar Zene Háza

Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom,
A fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad,
Majd sietek az utcán, és némely kirakat
Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.
Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni,
Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van,
Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan,
Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.
(Tóth Árpád: Lámpafény)
 
Egy március végi vasárnap, hűvös, de nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat, hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az előzetes várakozással, amit a Kassák-est érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn, a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig, és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam, hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami készületlenül ér.
 
Azért a szervezők kíséreltek enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott, hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához...
 
De nem ezzel indult az est, nem a zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte). Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt, és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig valami új élő születik az egyszeri megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat vittem, az Ülni, állni, ölni, halni és a Tiszta szívvel József Attilától – a legkevesebbet talán épp a Lámpafény cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében ma se másmilyen.
 
Lesz vigasz
Lösz vögösz
Lasz vagasz
Lisz vigisz
Lusz vugusz
(Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból)
 
Aztán Tandori. Van ebben valami elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni), ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott. A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb) lett az ah roszul, bh roszul (oh roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg!
 
Ne sírj nem miattad
sóhajtottam
felszabadulásomat
óhajtottam
 
Nem tud már meglepni
semmi se
se világi dolgok
se szentmise...
(Sziveri János: Traktoros vers)
 
Aztán Sziveri. Megint a jól talált (téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a legismertebbek közül... Főleg a Bábel fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz találékonyságával, ahogy a traktor).
 
Ezekből egyszer, ha a lehetőségek engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással) Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a fejemben – mert megszólaltak. Ez még messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.

Tandori Dezső: Kilobbant sejtcsomók - Virginia Woolf fordítója voltam

Be kell vallanom, hogy nehezen írok erről a könyvről. Nagyon vártam, hogy megjelenjen, nagyon szorítottam neki, az olvasása azonban a kétségtelenül nagy szellemi élmény mellett igen komoly szenvedéssel is járt. Virginia Woolfot leborulva csodálom, a huszadik század egyik legnagyobb írójának tartom, Tandori Dezsőtől pedig már soha senki nem vitathatja el azt a teljesítményt, hogy Virginia hét könyvét – Mrs. Dalloway, A világítótorony, Felvonások között, Hullámok, Az évek, Éjre nap, Messzeség – fordította magyarra, merem állítani, hogy zseniálisan. Tudom, sokan vitatják azt a fordítói módszert, amivel ő dolgozik, és ahol a feltétel nélküli szöveghűség alárendelődik az eredeti mű stílusa átadásának, de azt gondolom, Woolf művészetéhez épp egy ilyen fordító illik. Woolf költőisége, szövegeinek lágysága, áradása, a mondatok laza egymásutániságából összeálló, festményszerű képek megengedik a szöveghűségtől való eltérést, de ordítanak egy olyan fordító után, aki képes visszaadni az írónő költői stílusát. Azt hiszem, az író Woolf és a fordító Tandori eszményi párosítás. Hatalmas kíváncsisággal vágtam hát neki a könyvnek.

Nem igazán tudom besorolni, mit is olvastam. Sem az alcím, sem a fülszöveg nem mutat irányt arra nézve, mi is ez a könyv. Élménybeszámoló a fordításokról? A fordító naplója? Woolf-kritikák? Önéletírás? Esszéisztikus elmélkedés mindenféléről? Egyik sem igazán, és mindenből egy kicsi. Nagyon nehéz olvasni, iszonyúan csapongó, nincs egy központi gondolta, amire fel lenne fűzve, Tandori ír össze-vissza arról, ami épp eszébe jut. A fordítás sorrendjében tárgyalja az általa fordított hét Woolf-kötetet, de közben el-elkalandozik. A műveket nem elemzi, a fordítás részleteibe nem avat be, inkább az általuk keltett gondolatokról, érzésekről ír.

Nagyon sok az intertextuális utalás, igazi „bölcsészkönyv”, Virginia szövegéről eszébe jut ez-az, arról eszébe jut még valami, és oldalakon keresztül kalandozik. Ez jó. Minden negatívuma ellenére a könyvön végig érződik, hogy az írója nagy koponya, rávilágít olyan momentumokra a Woolf-könyvekben, amik az újdonság erejével hatnak, és elültetik bennem az igényt, hogy újra meg újra meg újra olvassam őket! Nagyon alaposan és részletekbe menően utána járt az írónő életrajzának, a művek és az életrajz közti kapcsolatot azonban hála az égnek, nem erőlteti túl. Woolf minden művének vannak önéletrajzi alapjai, de aki egynél több Woolf-életrajzot vagy elemzést olvasott, annak már szerintem a könyökén jön ki, hogy minden művét a gyerekkori traumákra vezetik vissza. Nagyon szimpatikus volt, hogy Tandori szembement ezzel a gyakorlattal. Élménybeszámolót is kapunk, sokat és részletesen, Tandori akkori (a fordítás idejére tehető) és mostani (a könyv írásakori) mindennapjairól. A legszimpatikusabb részei azok voltak a könyvnek, amikor londoni, Virginiával és Bloomsbury-vel kapcsolatos élményeiről írt.

Hogy miért írtam az elején, hogy kínszenvedés végigolvasni? Mert Tandori, mint író, elviselhetetlenül egoista. Olyan szinten előtérbe tolja önmagát, annyit ír a mindennapi hasfájásairól (szó szerint), hogy teljesen elterelődik a figyelem Woolfról és a regényeiről. Írna inkább naplót! Ezzel együtt megérte elolvasni, igazi élményekben gazdag kulturális utazás volt, csak az idegenvezető volt kicsit túl „sok”. Woolf-rajongóknak és elvetemült irodalmároknak mindenképpen érdekes lehet, másnak sajnos, nem hiszem.

A cím Kosztolányi Dezső Halottak című verséből származik, hatalmas kalapemelés Tandori Dezsőnek a választásért!

„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopatra a csókokat feledte,
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.”



Korábbi kommentek: