A. S. Byatt: Mindenem

Két magába zárkózó, a mai felgyorsult, piacközpontú világunkban leginkább az „életképtelen” jelzővel illetett irodalmár egy irodalmi rejtély nyomába ered – nyomozásuk könyvtárak mélyére, huzatos, dohos angol vidéki kúriák lezárt szobáiba vezeti őket, ahol elrejtett levélkötegek, elfeledett naplók és több mint száz éves versek és kéziratok között keresik a  kulcsot egy szerelemhez, amely talán megváltoztatja az irodalomtörténet egy kicsinyke szeletét.

A fenti leírás alapján egy cseppet sem izgalmas, tipikus „bölcsészeknek” írt könyvre gondolnánk, ráadásul a hatásvadász, romantikára kihegyezett fülszöveg csak tovább ront a helyzeten. Ennek köszönhető, hogy noha évek óta szemezgettem a könyvvel, mikor végre lehetőségem nyílt elolvasni, elég sokáig tologattam magam előtt, valljuk be: féltem kézbe venni. Mert több okból is „nagy” könyv, tele versekkel, naplórészletekkel, irodalmi elmélkedésekkel, amiket első ránézésre azért nem könnyű összeegyeztetni a beígért romantikus történettel.

Pláne nem könnyű azon felfokozott elvárások fényében olvasni, amiket a könyv híre keltett, pedig minden előzetes elvárás, félelem, hírverés – Booker-díjjal, Times-listával, hollywoodi filmváltozattal együtt – azon nyomban jelentéktelenné válik, amint hagyjuk magunkat elvarázsolni a Mindenem által. Mert Byatt regénye egyszerre a maga nemében páratlan irodalmi teljesítmény, és roppant élvezetes olvasmány. Aki érdeklődik az irodalom iránt (és itt most az irodalom elméletibb oldalára gondolok), garantáltan bele fog veszni – nekem hallatlanul nagy élményt jelentett, annál inkább, mert a középiskola óta nem olvastam ilyen töménységben verselemzéseket, naplókat, szövegértelmezéses játékokat. És most már tudom, hogy mennyire hiányoztak.

Roland Mitchell, a British Museum ifjú kutatója egy napon a tizenkilencedik századi költőfejedelem, Randolph Henry Ash két addig nem ismert levelének vázlatára bukkan – a levelek címzettje egy ismeretlen hölgy. Roland, aki egész addigi életét Ash munkásságának szentelte, ám csak a segédkutatói állásig jutott az Ash műveit immár három évtizede folyamatosan sajtó alá rendező Blackadder professzor mellett, megtartja  a leveleket, és saját szakállára kezd nyomozni. Részben persze megtorpant karrierjén akar lendíteni, részben viszont a levelek Ash-től szokatlan meghitt hangvétele és a lehetséges romantikus szál készteti arra, hogy – afféle sehova sem vezető lovagias tettként – megvédje a leveleket az Ash-hagyatékból üzletet csináló irodalmi köröktől.

Bár eleinte sötétben tapogatózik, nyomozása elvezeti Maud Bailey-hez, aki a lehetséges címzett, Cristabel LaMotte költőnő munkásságának szenvedélyes kutatója. Maud és Roland egyaránt elkötelezett rajongói kutatásuk tárgyának, így a lehetőség, hogy a boldog házasságban élő Ash és a visszavonultan élő, leszbikusnak tartott LaMotte között bármiféle kapcsolat lehetett, egyiküknek sincs ínyére. Ráadásul a két költő munkássága annyira különböző, verseik, egész világuk olyan távol áll egymástól, hogy lehetetlennek tűnik, hogy ők maguk közel álltak egymáshoz. A két kutató kíváncsisága azonban szerencsénkre nagyobb, mint az előítéleteik, így a levelek nyomába erednek.

Nyomozásuk adja a történet gerincét, és közben az olvasó megismerheti a fiktív Randolph Henry Ash és a szintén fiktív Cristabel LaMotte költészetét; levelekből, naplórészletekből pedig elénk tárul egy szövevényes tizenkilencedik századi szerelem, egy házasság, mely a maga módján boldog volt, még ha egészen másképp is, mint ahogy a külvilág azt képzelte, és egy tragikus, korát jóval megelőző, ezért halálra ítélt kapcsolat a költőnő és a belé szerelmes festőnő között. Byatt legnagyobb teljesítménye a két fiktív költő munkáinak megalkotása – Ash és LaMotte versei egyaránt a legszebb angol lírai hagyományokat követő remekművek, előképük valószínűleg Robert Browning és Cristina Rosetti művei voltak, azonban Byatt képes egyéni hangot adni nekik. Az olvasást ugyan nem könnyítik meg, és könnyen kizökkentenek a történetből, azonban épp ezektől válik ez az irodalmi nyomozás többé, mint egy szokványos múltban vájkáló romantikus regény.

Hiszen itt jóval többről van szó, mint hogy van egy jelenben játszódó kerettörténet, és egy múltbeli eseménysor, amik aztán a  végén valahogy összeköttetnek. Az ilyen (többnyire az irodalmi gótikába sorolt) regények legtöbbjében az egyik cselekményszál jóval hangsúlyosabb, mint a másik, és legtöbbször a keretet adó – gyakran erőltetetten romantikus – történet az, ami gyakorlatilag feleslegesnek tűnik a múltbeli titkok mellett. Byatt első nagy meglepetése, hogy a két cselekményszál itt teljesen egyenrangú. Maud és Roland alakja, kapcsolata, motivációik, egzisztenciális, lelki és szellemi gyötrődéseik mind hitelesek, a helyükön vannak; az előzetes várakozásokkal ellentétben még egymásra találásukat sem érezzük erőltetettnek – hiszen két ilyen rögeszmés kutató természetszerűen talál önmaga másik felére a másikban.

Ami ennél is meglepőbb, hogy a tulajdonképpeni főszereplők – Ash és LaMotte – igazából homályban maradnak. A hasonló történetek nagy részében általában a múltbeli romantikus történetet a maga valójában látjuk, itt azonban a „költői szerelem” egy rövid részlettől eltekintve nagyrészt az Ash és LaMotte körül élő emberek – a feleség, a társ, egy unokatestvér – leveleiből, naplóiból bontakozik ki. Sajátos vonása a könyvnek, hogy ezek a szereplők sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, mint a szerelmesek. Akiket leginkább a műveikből ismerünk meg.

A Mindenem legérdekesebb, legszórakoztatóbb és valószínűleg a „legértékesebb” rétegét az adja, hogy Ash és LaMotte versei úgy értelmeződnek át a két kutatóban, ahogy egyre többet fednek fel a két költő kapcsolatából. Ezzel párhuzamosan alakul át a költők és a művek értékelése az olvasóban is. Mivel - hacsak nem olvasunk előre - részletekben kapjuk Ash és LaMotte verseit, mi csak akkor értelmezhetjük a maga valójában a nagyobb lélegzetű költeményeket, amikor már tudatában vagyunk a kapcsolat mibenlétének. Az irodalmi ínyencségekre fogékony olvasónak igazi kincsesbányát nyújt a történet, hiszen elgondolkodhatunk azon, hogy mi magunk vajon hogyan értelmeznénk az egyes verseket, ha nem tudnánk a költők kapcsolatáról, illetve hogy megtalálnánk-e a Roland és Maud által lehetségesnek vélt kapcsolódási pontokat Ash és LaMotte műveiben. És végső soron, hogy ott vannak-e egyáltalán, vagy csak a ráérő irodalmárok belemagyarázása az egész – a művészet újraértelmezése a művész életének ismeretében örök vita marad, Byatt a fiktív művek különböző értelmezéseivel zseniális illusztrációt ad erre.

Mint ahogy remek illusztrációt ad a könyv arra is, hogy egy „posztmodern szöveglabirintus” lehet nagyon szép és romantikus is. A posztmodernt legtöbbször az olvasópróbáló jelzővel rokonítják, és valóban, a legtöbb posztmodern regény nem könnyíti meg a befogadó dolgát, és a téma is legtöbbször modern és kísérletező. Byatt munkája azonban a kísérletező prózát a klasszikus irodalommal és a romantikával házasítja – hogy mennyire egyedi, azt nem tudom, lévén nem olvastam a műfaj minden darabját (sőt…), de az biztos, hogy eddig ez a legszerethetőbb posztmodern regény, amit olvastam.

Kiadó: Gabo

Fordította: Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - A babaház

A babaház a hely, ahol minden játszásiból történik, ahol játszásiból történnek a dolgok. Babák a babaházban teát főznek, cukrot raknak bele, eltartják a csészétől a kisujjukat. Szép illedelmesen mosolyogva ölelik egymást a szavakkal. Vagy húst jegelnek, babahúst, bababőrt szabnak-varrnak, játszásiból ölik egymást, és nemcsak a szavakkal. De nem baj ha a baba rosszalkodik: amíg a babafiúk és babalányok babamód viselik magukat, amíg betartják a szabályokat, amíg nem néznek ki a máshová, ami nem babaház, addig áll a baba-valóság.

Játszásiból lehet babává aki nem is baba, eljátszhatja, hogy az, baj nem lesz belőle. Akkor sem, ha csal a nembaba, ha többet enged magának. Mert hiszen többet is engedhet aki önként lett bábu a babatáblán, aki ismeri a szabályokat – hiszen csak úgy csalhatsz, ha ismered a szabályokat. De ez sem baj, a babaházban szabad a csalás, az ámítás. A babaházban mindent szabad. Csak nem szabad kipillantani a babaházból. Kinézni belőle. Ráébredni a babaházra. Átlátni a baba-szitán. Vagy például nem szabad beleszeretni az egyik Végtelenbe, valakibe, akihez képest a nembabák is csak babák, szolgálók, álmok...

Neil Gaiman A babaház gyűjteményével tette nagykorúvá a Sandmant, a csapongás-iránykeresés „kamaszkora”, a Prelűdök és Noktürnök útkeresése után – mondanám, holott inkább arról van szó, hogy a sok elejtett, apró momentumból, mellékszálból a gyűjtemény második kötetének végére áll össze először a koncepció látványa, lesz megsejthető, mennyire tág horizontú, sokszövevényű mesébe is csöppent az olvasó. A babaház nyolc történetéből hét sokkal nyilvánvalóbban függ össze, mint az első gyűjtemény történetei, holott komótos következetességgel ugyanúgy, lépésről lépésre építi fel a cselekményt az író, mint a Prelűdök és Noktürnök esetében: amíg ott az eszközeit keríti meg, szerzi vissza az Álomúr, itt és most elkóborolt szolgái után kajtat.

És eközben nem mellékesen fel kell számolja a keletkező álomörvényt, amely nemcsak az Álom egész birodalmát, de annak határait, s ezáltal az éberek valóságát is veszélyezteti. Az örvény halandó, Rose Walkernek hívják, alig múlt húsz éves és épp érdekes időket él: zavarba ejtően valóságosakat álmodik (sokszor az ő szemével látunk mi is álomtáji képeket) és álomszerű ébrenléteiben egy bizarr családegyesítés aktív részese. Álom és ébrenlét során egyaránt halálos veszélyekbe sodródik, olyan erők játékszereként, amiket nem ért. Hiszen amíg él, amíg élhet ő és számtalan módon álom-járta családja, addig nincs biztonságban Morpheus birodalma. Gaiman ügyesen bokrosítja a Prelűdök… történeteiben mintegy mellékesen elvetett történetmagokat, a második kötet talán legnagyobb erénye, hogy ráébredhetünk: itt minden apró információmorzsa fontos.

A történetet illetően két dolog mindenképp említésre méltó még: egyrészt az Egyszer fent egyszer lent ihletett betét-története, egy korokon átívelő mese egy „másképpen halhatatlanról”, egy mellékszál, amelynek nem egy bájos utalása később majd nagy jelentőségre tesz szert. És minden Hellblazer-rajongónak kötelező olvasmány, egyetlen zseniális mondat miatt, amelyben gyökerestül-ágastul-bogastul benne lakik az egész Constantine-i hozzáállás minden következménye. A másik A gyűjtők elvetemült, facsart humorú, hiperbizarr víziója a sorozatgyilkosok konferenciájáról – ...mintha a késő őszi szél hordta volna össze őket…gonosz egy szél volt, éles és metsző, csak rossz időt és hideget hozott... Költői és elmebeteg vízió, egyfelől minden tematikus konferencia paródiája a filatelistáktól a kardiológusokig, másfelől az egyik legkegyetlenebb tükre a gyilkosság-perverziós könyvek, filmek, sorozatok tömegének – nézz bele, rajongó.

Érdekes élmény lehetett egy ilyen történetet rajzba tenni - a Dringenberg-Jones III. páros egyre bátrabban bontotta a panelt, számtalan – azóta számtalanszor másolt - nézőponti és rajztechnikai ötlettel gazdagítva a víziót, néhány oldalanként ontva a nem ritkán festményi minőségű egészoldalasokat, kollázs-jellegű osztatlan képeket. Ha példát kéne hozzak a nézőpont kezelésének bátorságára: ihletett ötlet harántra fordíttatni a füzetet rögtön az első történetben, Rose általunk látható első elalvásakor. A panelelrendezés játékos változásai ebben az álom-nézőpontban teljesen más téri dinamikával érvényesülhetnek, s eközben jól követik a szöveg-hangsúlyokat is - és a nézőpont akkor vált vissza hagyományosba, amikor Rose felébred, amikor az álmában úgymond ráébred, hogy észrevették – és mi is ráébredhetünk ugyanekkor: a haránt-oldalakat mindvégig az ő szemével láttuk.

Nemcsak a történet, a rajzi világ is meglehetősen felszabadult tehát. Akik a szériába belevendégeskedtek: Cris Bachalo A játszóházban, a maga erősebb hangsúlyú panelkezelésével, árnyaltabb tónus-használatával (neki köszönhető később a két Halálnak szentelt minisorozat...); az általam egyébként sokra becsült Michael Zulli, (Gaiman egyik rendszeres „bűntársa” a gaimani novellák újrahasznosító képregényesítésében) az Egyszer fenn… rajzilag konzervatívabb, de mindig korhű időutazásában, amit Steve Parkhouse (Zulli alkalmi bűntársa) húzott ki – a vendégek azt a többletet hozták magukkal, amiért hívták őket. Vizuális hatásait tekintve lesz majd erősebb gyűjtemény, de alig lesz – a sokhangúsága ellenére - ennyire egységes összhatású még egy. Főleg azért nem, mivel Dringenberg búcsúja is itt, a 16. füzet után jön el, bár rajzolóként még visszatér a Párák évszaka két történetében, a karakterformálás stafétabotját másoknak adja át.

A Cartaphilus kiadása számomra etalon-szintű. Köszönet illeti a magyar kiadás felett bábáskodó szerkesztőket, a fordító Totth Benedeket és Bárány Ferencet (a jegyzetekért külön is). Jócskán késett ez az írás, hiszen azóta az Álomország is megjelent már – csak ismételni tudom magam, amikor abbéli reményem fejezem ki itt, hogy e sorozat töretlenül, ugyanezen a színvonalon jut el a végkifejletig.

Az ajánló eddig tartott - aki még nem unja, és nem zavarja, ha tovább és bő lére eresztve okoskodok a kötetről, elárulva ezt-azt a történetről is, az kövessen!

Trónok harca - kicsit másképp...

Kis blogunk történetében most fordul elő először, hogy ketten is írunk egy könyvről, de mivel a Trónok harcát beválogattam a Várólistacsökkentő játékba (amivel milyen jól haladok…), ha már elolvastam, írnom is illik róla valamit. Ráadásul ez a sorozat a maga módján tényleg elképesztő, úgyhogy megérdemli, hogy még egy kicsit többet foglalkozzunk vele, mint eddig – azzal együtt, hogy én nem lettem annyira megveszekedett rajongója, mint Zoli, és bár nagy részével egyetértek annak, amit írt, azért vannak kritikáim.

Évek óta nézegettem ezt a sorozatot, először akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor állandóan a tolkien.hu fórumain töltöttem az időmet, és A Gyűrűk Ura rajongói ajánlgatták. Mivel utóbbi iránti elkötelezettségünk nem is kérdés, úgy voltam vele, hogy amit a Tolkien-rajongók szeretnek, az csak jó lehet. Aztán csak tologattam magam előtt, de a rengeteg olvasnivaló közepette sosem volt annyi időm, hogy jó szívvel belevágjak egy alsó hangon is (eddig) négyezer oldalas szériába. Két évvel ezelőtt Zoli elolvasta az első kötetet, el is kezdett vadul rajongani, én szépen elmeséltettem magamnak a történetet, és jól elvoltam – pár együtt töltött év után óhatatlanul kialakul, hogy úgy tekintünk az egyikünk által olvasott könyvekre, hogy „olvastuk”, a közös blog meg csak tovább súlyosbítja ezt, úgyhogy én szépen le is mondtam arról, hogy elolvassam.

És akkor jött a sorozat, benne Sean Beannel, amit muszáj volt megnézni! Tudom, az igazi rajongók, akik már akkor az ötödik rész megjelenéséig hátralévő napokat számolták, amikor nálunk még senki nem hallott Martinról, mélységes megvetéssel kezelnek mindenkit, aki csak a sorozat és a felhajtás miatt lett SoF&I-olvasó, de ez van, vállalom… Azért úgy terveztem, hogy előbb elolvasom az első részt, de nem jött össze, a fránya HBO túl korán elkezdte a szériát :)

Így alakult, hogy előbb láttam a sorozatot, és utána olvastam a könyveket. Ez a fordított sorrend általában nekem sincs ínyemre, de most nem érzem azt, hogy nagy mértékben befolyásolt volna. Voltak dolgok, amik tetszettek a filmben, és nem tetszettek a könyvben, és fordítva is. Voltak szereplők, akiket utáltam a filmben, és szerettem a könyvben, de akadt példa az ellenkezőjére is. És persze voltak olyan dolgok, amiket mindkét verzióban imádtam – meg olyanok is, amiket utáltam. Az első két könyvön vagyok túl, egyelőre kicsit sok volt így egyhuzamban (nem olvastam mást mellette, és azért a rétestészta módjára nyúló cselekmény egy idő után megfekszi az ember gyomrát), de némi szünet után biztosan folytatom – bár legszívesebben én is várnék, amíg az egész sorozat el nem készül, mert azért így félbehagyni dolgokat elég disznó dolog Martintól…

Ami maradéktalanul tetszett, az Martin aprólékosan kidolgozott világa, amit valóban csak Tolkienéhez lehet hasonlítani. Ahogy Zoli, én is A Gyűrűk Ura miatt kezdtem egyáltalán fantasy-t olvasni, és azóta is minden olyan könyvben, ami a kezembe került ebből a műfajból, ezt a kidolgozottságot, mélységet keresem, azt az érzést hogy ha megkérdezném a szerzőt, hogy X szereplő nagyanyjának a sógorának ki volt a legjobb barátja és kivel verekedett először, kapásból rávágja a választ, és felvázoljon nekem húszoldalas családfákat és kronológiákat egy perc alatt. Persze ez egy ostoba sarkított példa, de le merném fogadni, hogy Martin tudna rá válaszolni. De megvan ez a kidolgozottság a komolyabb dimenziókban is – Martinra egyáltalán nem jellemző az, ami engem a leginkább elrettent a klisés fantasy-történetektől, hogy innen-onnan jött emberek mindenféle motivációk nélkül harcolnak csak úgy, meg nem határozott célokért, vagy egy láda aranyért. Itt gyönyörűen körülrajzolt, századokon átívelő ellenszenvek és rokonszenvek vannak, hatalomért versengő családok, jól követhető motivációs hálók, (a zsáner keretein túlmutatóan) hiteles politikai csatározások, intrikák. Ez az, ami a szememben elemeli Martin sorozatát a kardos-gyilkolászós áltörténelmi kalandregénytől, aminek sokan tartják.

Azzal együtt, hogy az az erőszakmennyiség és naturalizmus, ami csak úgy ömlik a lapokról, olykor kiverte nálam a  biztosítékot. Már a sorozatot is majdnem otthagytam az első rész után, mert kiborított a végén látható jelenet – de annyira, hogy egy estén át veszekedtem Zolival, hogy ez milyen kegyetlen és én ilyet nem nézek, pláne nem olvasok. Nem a dolog maga borított ki (ami ott még csak nem is naturális), hanem az a hétköznapiság, ahogy ábrázolódik, és az a kaján vigyor, amivel megnyomorítanak egy gyereket. És ezt egész jól elkapta a film, mert a könyvre is ez jellemző: gyilkolni, rabolni, erőszakolni, másokat megcsonkítani pont olyan hétköznapi tevékenység Martinnál, mint enni vagy inni. Az élet mintha semmit sem érne, és nem csak háborúban, békében sem. Na, ez az, ami engem azért picit kiborít, és ezért nem lesz Martin világa sosem olyan kedves, mint Tolkiené. Rám lehet fogni, hogy menekülést keresek a valóság elől, de tény, a fantasy-ban én az emelkedettséget, a „tündérmesét” keresem, ha tetszik, azokat az értékeket, amik a való világunkból teljesen kivesztek. Szeretem a drámát, szeretem a valóságszagú történeteket, szeretem, ha megtépáz és szétmarcangol egy könyv, a kedvenceim nagy része is ezt teszi, de ha fantasy-t olvasok, akkor nem arra vágyom, hogy egy épp olyan mocskos, kiábrándult, undorító világba csöppenjek, mint a valóság.

Ugyanakkor értékelem Martin következetességét, mert ami például a szereplőit illeti, nagyon szépen tartja magát a saját maga által felállított játékszabályokhoz – itt senki sem hibátlan, senki sem hős, és senkit sem lehet kritika nélkül szeretni. Zoli szerintem nagyon jól megfogalmazta, hogy Ned Stark sorsa miért is olyan keserves – mert Martin egy igazi hősi fantasy-karaktert helyez bele egy velejéig intrikus közegbe, ahol a becsület, a tisztesség, az elvek semmit nem érnek. A legtöbben sikerrel alkalmazkodnak ehhez – csupa szarkavaró, élősködő, köpönyegforgató, trónbitorló, testvérgyilkos és még ki tudja, mi színesíti ezt a  világot. Persze van, aki másképp indult, csak a körülmények juttatták idáig, látunk magunk előtt ártatlan gyerekeket tragédiák által felnőni és gyilkossá válni, látunk ostoba fiatal lánykát hataloméhes önjelölt királynővé válni, és látjuk, hogyan lesz a becsületre hallgatva gyilkossá valaki.

Számtalan emlékezetes karaktert vonultat fel a könyv, és még nem is ismerek mindenkit – tudom, hogy a  harmadik részben még jó néhányan felkerülnek a táblára. Ami egy picit zavar, hogy néha érzem, Martinnak melyik szereplője áll közel a szívéhez, vannak, akiknek jóval érdekesebb cselekményszál jutott, másokén meg úgy kellett keresztülverekedni magam. És persze már most körvonalazódnak nagy túlélő karakterek, meg olyanok is, akiknek annyira, de annyira nagy esélyük van a győzelemre, hogy tuti elbuknak a legvégén. Van, akinek nagyon drukkolok, van, akinek nagyon a fejét venném, van, akinek nagyjából sejtem, mi lesz a sorsa, és van egy abszolút kedvenc, a legsötétebb ló, akivel kapcsolatban még csak halvány tippjeim sincsenek: Tirion. Valószínűleg a legokosabb szereplő a  történetben, és az egyetlen, aki valóban tudja, hogyan kell játszani a „hatalmasok játszmáját”, de hogy mi lesz vele, az a történet jelen pontján megjósolhatatlan – és ettől lesz számomra még érdekesebb.

Szerintem egyébként Martin leggonoszabb húzása, hogy folyamatosan gubancolja a szálakat, arra késztetve minket, hogy nyálcsorgatva olvassunk ezeroldalakon át a Vastrónért folytatott küzdelemről, miközben az első kötet végén kimondódik egy nagyon fontos mondat: „Amikor halottak portyáznak éjszakánként, azt hiszed, számít, ki ül a Vastrónon?”. Ha hasonló szellemben folytatja a sorozatot, még néhány ezer oldal múlva talán jól az orrunkra koppint, és közli, hogy gyerekek, ez az egész egy teljesen felesleges kötélhúzás volt, mert ami igazán számít, az a Falon túl van – és lerendezi mondjuk egy fél kötetben. Bár már ott tartanánk!

Zoli a sorozatról: 

Trónok harca - I. évad 

És a könyvekről: 

Trónok harca

Királyok csatája, Kardok vihara 

Varjak lakomája

Vlagyimir Szorokin: Hóvihar

„De hát értse meg, feltétlen tovább kell mennem!” kiáltja Szorokin hőse, Platon Iljics Garin, a járási orvos - sok mindent feltáró első mondat ez, az írója „árulkodik” önkéntelenül is benne: mintha Szorokin, az író érezné úgy, „tovább” kell mennie, görgetnie kell a meglelt víziót. Holott ezúttal csapdába csalta az ösztöne: az egykor jól elfogott hangulatokból, „mély-orosz” lélek-zárványokból, a felszín „rendszereinek” változásai alatt mindvégig a társadalom alapjaiban lakó attitűdből építkező jövő-vízió a szemünk láttára fonnyad önmaga paródiájává. Nemcsak a szereplőket, de a lelke mélyén örök szobornosztyba zárt muzsikként - szinte mindegy, kit, de – „szolgáló” orosz embernek tükröt tartó szöveg-univerzumot is megfojtja a kopár tájon végigsöprő hóvihar.

Pedig értelemszerű a választás: Az opricsnyik egy napja túlhevült, paternalista hatalom-játszmái és a Cukor Kreml jól formált novella-tükrei után jusson szóhoz az orosz vidék a maga saját lélegzetű külön-világával; úgymond a nagyvárosból a tájba, végletből a végletbe utazzon a disztópia. Kapja meg a saját ízét ott is a szorokini látomás, abban a nagyhagyományú közegben, a sztyeppe „topográfiájában”, ahol annyi erős orosz szöveg gyökeres. S ha már irodalmi toposz, ha már véglet, legyen a mindent – emberi szándékot, vágyat, reményt – betemető hóvihar az elbeszélés „terepe”, amibe beleszánkáztatja hőseit az író, megannyi emlékezetes klasszikus nyomdokain szuszakolva így a maga látomását. Egyszerre megidézve és kiforgatva a tolsztoji, a csehovi eszközöket - ide kívánkozna Solohov akár – rosszalkodik az „orosz tél” irodalmi hagyatékának terepén a szerző; a gond csak az, hogy ez a sajátságos, múltból gyúrt jövő, Szorokin magánvilága minden belső hitel nélkül torkollik ugyanabba a „semmibe”, amibe a megidézett művek.

A „végtelen” pusztákon mintegy tizennyolc kilométert kellene megtennie hőseinknek, egy váratlan találkozásokkal ugyancsak telizsúfolt úton. Perhusa mini-lovakkal hajtott, folyton bajba kerülő járgánya a mese terepére hajt be, törpék és óriások közé; de azért jut állomásul adakozó ölű molnárné és még adakozóbb „vitaminozók” - hogy megmaradjunk a „vízióban” is. Túl sok hangon regél egyszerre az író, s eközben túl sokat hagy homályban: a kocsist értelmetlen küszködésbe hajszoló doktor „kötelességtudata” éppoly néhány ecsetvonással odakent, alig is indokolt rögeszme csak, mint amennyire vázlat marad a titokzatos járvány is, aminek okán útra kelnek. Túl sok hangon mesél arról a hiábavaló gesztusról, amit szinte minden hóviharba kerülő orosz irodalmi alak átél, a továbbmenésről a nincsen-hovába. És a sok hang most nem áll össze, például soha nem fityegett ennyire feleslegesen a számtalan jövő-sallang egyetlen szorokini szövegen sem, alig vannak kapcsolatban a szövegbe dugott múlt-zárványokkal. Az aprócska lovaktól az áttetsző piramisokig teliszórt történet-úton a szöveg stílusában is túl sok a zökkenő.

Nem áll meg a maga lábán a könyv – a szorokini groteszk-futurisztikus „látomás” ismerete nélkül alig is értelmezhető. Ha nem ismerjük ezt a sajátosan múltból és vizionált jövőből építkező „világot”, a maga újcárizmusával, új-ortodoxságával, fallal saját magába zártságával, akkor legfeljebb egy összefüggéstelen drogos látomásnak fogható fel Garin és Perhusa kalandja a hóviharral. Ahol a legfontosabb szereplő voltaképpen maga a hóvihar – azonban „vele” a főszerepben mintha olvastunk volna már ennél igényesebb szövegeket is. Úgy tűnik, ez esetben nem volt szerencsés gesztus megidézni egy alapvető nemzeti irodalmi toposzt, mivel azok fényében ez a könyv egyszerűen felesleges – mert nem mond semmi újat, és még csak nem is emlékezetes, ahogyan semmi újat nem mond.

S hogy Az opricsnyik egy napja által kezdett történetfolyamhoz mennyit ad hozzá? Szerintem nem túl sokat. Olvastam olyat, hogy immár trilógiának tekinthetjük ezt a sorozatot – nos, én nem nevezném annak, főleg úgy nem, hogy a középső „eleme” egy novelláskötet. Persze aki maradéktalanul élvezte az író eddigi munkáit, annak ez a könyv is élményszámba megy majd – invenció, szemléletes leírások, polgárpukkasztás ebben is akad elég. De Szorokinnal való ismerkedéshez semmi esetre sem ezt a kötetet ajánlanám.

Kiadó: Gondolat

Fordította: M. Nagy Miklós

Korábbi kommentek:

Magánélet Széchenyi István korában

Miután néhány rész erejéig a huszadik század és az ókor között ingáztunk, a Corvina Kiadó Mindennapi történelem sorozatával végre visszatérünk az igazi „kosztümös” időkbe. A nyolcadik kötet a magyar történelem egyik legnépszerűbb, legtöbbet tanított korszakába, a reformkorba repít minket. Az 1825 és 1848 közötti időszak a magyar társadalom számára rendkívüli változásokat hozott – a gazdasági, politikai és kulturális fejlődés magától értetődően kihatott a kor emberének magánéletére is.

A kötet a már megszokott felosztást követi, négy nagyobb fejezetre (Család, nevelés, erkölcs; Ruha és test; Lakás és kényelem; Étel és asztal) tagolva mutatja be a mindennapokat. Újfent rendkívül gazdag képanyag és korabeli idézetek kísérik a szöveget – hála a romantikus festőknek és a korabeli divatrajzoknak, ezek minden eddigi kötetnél szemet gyönyörködtetőbbre sikerültek.

A tetszetős külső azonban mit sem érne érdekes tartalom nélkül – a szerző, Fábri Anna történész jóvoltából ismét olyan érdekességeket tudhatunk meg egy jól ismert korról, amik kimaradtak a történelemórákról. Ez esetben nyilván azért, mert Széchenyi és az ő korszakalkotó tettei elvonták a figyelmet róluk. Pedig például a családi élet és a nemi szerepek terén végbemenő változások legalább olyan fontosak voltak, mint a politikai vagy gazdasági reformok.

Azt például egyáltalán nem tanítják az iskolában, hogy a korban uralkodó, hagyományos patriarchális családmodell ellenére is egyre nagyobb szerep jutott a család irányításában a nőknek – sőt, olykor ki is léphettek a családi élet zárt falai mögül, és munkába állhattak, közszereplést vállalhattak. Persze egyenjogúságról még szó sincs, de megjelentek a női élet új lehetőségei. Ráadásul a családi élet sem jelentett már feltétlenül örökre szóló elköteleződést, a korban egyre többen kezdték pedzegetni a válás lehetőségét. Mindemellett természetesen a nők legfontosabb feladata az anyaság maradt, a boldog, összetartó család a korban is a társadalom alappillérének számított, ám a jótékonyság, a társadalmi gondoskodás és a „honleányi” szerep egyfajta alternatívát jelentett.

Míg a társadalmi változások valamivel több szabadságot engedtek meg  nőknek, a divat épp ellenkezőleg, egyre inkább gúzsba kötötte őket. Az előkelő hölgyek szoros fűzőbe préselve, hatalmas krinolinban vonultak fel, több méternyi selymet és bársonyt cipelve magukon – szebbnél szebb, ámde rém kényelmetlen és mai szemmel néha megmosolyogtató öltözékek hódítottak a korban. Ekkor vált általánosan elterjedt viseletté a díszmagyar is, ami hamar a nemzeti önkifejezés szimbóluma lett – már akkor jókora vitákat gerjesztve arról, vajon a  valódi hazafiság rászorul-e ilyen külső jegyekre vagy sem.

A társadalmi különbségek tetten érhetőek voltak az öltözködésben épp úgy, mint a higiénés szokásokban, vagy a lakóhely kényelmében, ám itt is érnek meglepetések: meglepve olvastam például, hogy egy parasztasszony ünnepi főkötőjének ára (csipkével, gyöngyökkel, függőkkel) vetekedett egy előkelő hölgy divatos kalapjáéval. A higiénés szokások egyébként minden társadalmi rétegben hagytak maguk után kívánni valót, ám legalább az igény megjelent az ápoltságra és a tisztaságra.

Mint ahogy megjelent a lakóhelyek tekintetében a lakályosságra és a kényelemre való igény is – ez korábban sem a kastélyokra sem a parasztházakra nem volt jellemző. Az ország lakosainak kétharmada ekkor még falun és tanyákon élt, a parasztházak a hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében épültek; a polgárházak és a nemesi villák építői azonban egyre jobban figyelembe vették a célszerűséget. Ezt szolgálta számos új találmány, például az angol WC, a hőtartó kályhák, vagy a gázvilágítás.

Az utolsó fejezetben – Étel és asztal – képet kapunk a kor elkeserítő táplálkozásbeli egyenlőtlenségeiről is: a városokban az éhezés mindennapos volt; a szegényparasztok volt, hogy egy nyáron át csak dinnyét ettek; aszályok, árvizek idején pedig az egész ország ellátási gondokkal küzdött. A legnagyobb kincs ilyenkor a gabona volt – ami persze nem jelenti azt, hogy kevésbé ínséges időkben nem virágzott a konyhakultúra. És persze már akkor is rendkívül népszerű volt a pálinka, amit a hatóságok minden igyekezete ellenére úton-útfélen mértek, no meg a dohány – ahogy John Paget angol utazó írta: „Még sose láttam ilyen szenvedélyesen dohányzó nemzetet…”. Úgy tűnik, van, ami nem változik.

Kiadó: Corvina

Stephen Leacock: Gertrud, a nevelőnő

„Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt.”

Nem is tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy egészen konkrétan hangosan felröhögtem egy könyv első mondatait olvasva – és itt most ne holmi lányos kacajra vagy fennkölt mosolyra tessék gondolni, hanem arra az igazi fetrengős nevetésre. Stephen Leacock kötete a legelső mondattal megvett magának (sőt, ha pontosak akarunk lenni, már az első novella „bevezetésével”), és aztán sem eresztett – ritka jól szórakoztam rajta. Pedig engem nem könnyű humorral levenni a lábamról. Nem szeretem a paródiákat, a legtöbb „humoros” írót erőltetettnek tartom, mozgóképen is csak a fanyar angol humort tudom elviselni, és még Rejtőnek sem sikerült közel férkőznie a szívemhez.

Ilyen előzmények után én lepődtem meg a legjobban azon, hogy Leacock mennyire tetszett. A civilben közgazdászprofesszor író, aki a múlt század tízes-húszas éveiben az angolszász nyelvterület leghíresebb humoristájának számított, rövid, frappáns humoreszkjeiben az egyes irodalmi műfajokat és azok „vadhajtásait” figurázza ki – roppant jó szórakozást nyújtva ezzel az olvasónak.

Már a kezdő novella, a Gertrud, a nevelőnő olvastakor pontosan tudhatjuk, hogy mire számítsunk – szellemes paródiáját kapjuk a ködös, ódon kastélyokkal jól megrakott angol tájon játszódó arisztokrata sorsdrámáknak, amikben az elszegényedett családot a semmiből előbukkanó, nevelőnőként tengődő örökösnő menti meg. Széles gesztusok, eltúlzott érzelmek, hatalmas sorscsapások garmadáját kapjuk, ám ez még semmi ahhoz képest, ami később vár ránk.

Kedvencem lett az Egy magányos nagy lélek fejlődése, a tizenhét éves Rosszcsirkeff Mária első nagy szerelmének története – akkora tragédiával és annyi melodrámával, amennyi tán az egész görög-orosz-angol drámairodalomban együtt sincs: „Szerelmünk tökéletes. Szeretnék meghalni. Tegnap este olyan boldog voltam, nem bírtam magammal, megint megpróbáltam az öngyilkosságot. Olyan izé, hogy mondják, snájdom volt rá – hogyisne, hiszen már tudom, mi a boldog szerelem, ihaj, evoé! Egy doboz puskaport tettem az éjjeliszekrényre. Sértetlenül ébredtem fel. Tudom, mit jelent ez. Azt jelenti, hogy Ottóval együtt kell meghalnunk. Meg fogom mondani neki.”

De legalább ennyire sírnivalóan vicces Ghenti Guidó, a csapfúró és a belé szerelmes Isolda története, a középkori lovagregények eme fergeteges paródiája, melynek végén megtörténik az, amire titkon annyiszor vártunk már egy-egy elfuserált romantikus regényt olvasva: „Egy pillanatra a szerelmesek egymás szemébe néztek. Azután mindketten kétfelé ájultak el.”

De nem csak a romantika kapja meg itt a magáét. Kapunk körömrágásig izgalmas, feszültségekkel terhes és a hősöket drámai választások elé állító kalandtörténetet (Hínárba áztatva); történetet a detektívről, aki kutyának öltözve vesz részt a kutyakiállításon, hogy megmentse  a tönkremeneteltől Anglia legszebb és leggazdagabb asszonyát – természetesen az ügyben szerepet kap a miniszterelnök és a Canterbury-i érsek is (A rejtély titka); és magasabb szférákba hatoló, döbbenetes tudományos felfedezésekkel kecsegtető esetleírást egy lelkes kutatóról, aki addig kísérletezett pénzt juttatni a harmadik dimenzióba, míg végül a pénzzel együtt ő is eltűnt (Q, a pszichofizikai pfenomén).

Leacock kétségkívül rendkívül szellemes ötletei Karinthy Frigyes „magyar hangján” szólalnak meg – hogy a humorból mennyi az eredeti és mennyi az „átköltés” eredménye, csak akkor tudnánk, ha együtt olvasnánk az angol és a magyar szöveget. Véleményem szerint az angol humor ennél kicsit fanyarabb, távolságtartóbb, kevésbé direkt – főleg a néhol igencsak elvetemült szóviccekben érhető tetten a magyarítás közbeni átköltés. Persze nem is ez a lényeg – ezek a történetek egyszerűen zseniálisak, hogy ez Leacock vagy Karinthy érdeme-e inkább, az olvasás közben tökéletesen mindegy.

Már csak azért is, mert a novellák messze túlmutatnak elsődleges céljukon, a nevettetésen – ezek a majd’ száz éve íródott kis humoreszkek ma aktuálisabbak, mint valaha. Bármily hihetetlen, Leacock egynémely parodisztikus túlzása ma a szórakoztató irodalom átlagszínvonalát jelenti – s ez inkább szomorú, mintsem nevettető. Legszívesebben minden kezdő írónak a kezébe adnám Leacock novelláit, hogy lássák, miket nem szabad leírni, ha az ember nem akar nagyon hamar paródia-célpont lenni.

Kiadó: Európa

Fordította: Karinthy Frigyes

Mikszáth Kálmán: A gavallérok és más elbeszélések

Ha nincs ez az életműkiadás, talán soha nem veszem a kezembe újra a címadó elbeszélést. Klasszikusaink újrakiadásának egyik – tán a legfontosabb – értelme, hogy újraolvasásra provokálnak. Amilyen gazdagok vagyunk értékkel rogyásig töltött életművekben, és amilyen ütemben szülik a kortársak a papírra ákolt szót, tán eszembe se jut, hogy egyszer is megemlékezzek róla, milyen csodálatos ajándékot kaptam anno A gavalléroktól.

Nehéz egy csattanóra épülő történetről úgy írni, hogy ne bontsunk ki belőle túl sokat, kerülgetni kell a forró kását úgymond; majd kiderül, mennyire sikerül. Annyit azért elmondanék: ahogy az író annyi számomra kedves történetét, például a Beszterce ostroma oldalait is mélyen áthatja az elképzelt „ideális” és a valóság ütközete; ezt az elbeszélést is a vágyképekből szőtt hamis tölti meg élettel, de a nagyregény minden drámai elemétől mentesen, térdcsapkodásig fajuló humorral mesélve „álomországról”. Alapvető magyar sajátosságot ismer fel Mikszáth, hiszen a hét országra szóló lakodalmak adta mintát követi kicsiben minden szülőrokkantó költségekkel terhelt sátoros lagziban a magyar – persze nem azzal kínálva a vendégeket, amivel lehetne, de mindig többel, mint amennyi van.

Rokon alapon lát vendégül terülj-asztalkámmal a rokon – mindig többet elénk varázsolva, mint amennyit lehetővé tenne a háztartás -, gyönyörűen „zsíros” képekkel állított ennek filmi emléket a Veri az ördög a feleségét például, és persze, hogy mindig kibújik a szög a zsákból a végén. Ugyanaz a mentalitás kap itt emlékművet, még ha Mikszáth-nál elegáns kalaptűvé enyhül is az említett film érdekektől rozsdás szöge – hiszen A gavallérok játéka érdek nélküli –, nem is oly fájdalmas a vég, mint a filmen. Az elbeszélés hősei kellemmel játsszák végig a játékot, s a kívülálló, aki belecsöppen ebbe a pátosz-teli illúzióvilágba, tán azt is megérti – s vele mi is, kései olvasók – hogy akkoriban egy ország élte a „lehetett volna másképp is” álmát, így élve túl a valóban igen keserves valóságot, értékek veszését – akár a holnapi ebédet áldozva fel a mai lakomáért. S hogy e mentalitás feltárásában számomra mi volt az ajándék? Jobban megértettem egy esküvőért – de akár egy falusi Búcsú rokonlátogatásáért – a lelküket is kitevő rokonaim érzületét – s ez a megértés már majdnem szeretet.

Lehet szeretni hát ezt a kötetet - A mi örökös barátunk morbid-találó személyiségrajzát: „akit az isten kártékony dologra teremtett, az ne fogjon bele a hasznosakba…”; Kléner úr legendás, mindent kiszimatoló, vizsgálóbírói „orrát”, amit csak lefőz az ősz Bornemissza István úr kipróbált bölcsessége Az apám ismerősei ráérősen csordogáló bűnügyi meséjében; Kozsibrovszky kacagtatóan üde üzletkötését; mégis, részletesebben csak A demokratákról szólnék, mivel igen helyesen e történet több variációja található egymás mellé szerkesztve a könyvben. Mikszáth többször és többféleképpen mesélte el a történet magját alkotó, minden bizonnyal megtörtént esetből formálódó anekdotát – s ahogyan ezeket egymás után látjuk, kicsit bepillanthatunk az írói vegykonyhába, és elmélázhatunk azon is, mennyivel összetettebb ez a mesélőke, ez az írói inventár az anekdoták puszta papírra emelésénél – érdemes szemrevételezni, hogyan helyezi odébb az elmondandó apró történés keret-történetében az író az elbeszélői nézőpontot, hogyan változtat hőse jellemrajzán, hogyan tol el hangsúlyokat, hová kerül a súlypont a történetekben -, kész írótanfolyam ez a pár oldal, mesélni kész ifjainknak kötelezővé tenném.

Klasszikusainkat olvasni jó. Sokadjára szembesülök ezzel. Mikszáthot főleg – mert nemes irodalomból szeretettel formált tükreibe ma sem árt belenézni. Nem fájdalmas, szívet tépő szembesülések ezek - azokból is rejt nem egy életművet a honi irodalmi sublót -, nem épít önmarcangoló fogadkozásokat, viszont amit észrevesz, azt érdemes meglátnunk ma is, a mi korunkban. Hiszen segít felmérni a mai „álomországok” aktuális „pátoszait”, és éltető erőt is csöpögtetnek ezek a ráérős, komótos mondatok az olvasóba észrevétlenül, hogy élhessük e „pátoszok” mögött felsejlő, olykor szinte elviselhetetlennek tetsző valót.

Kiadó: Kossuth

Norman Mailer: Moonfire

Nézem a Holdat, az erkélyünkön ülve, mikor is egy felszálló repülőgép – diadalmas? – dübörgése vonja magára a figyelmem. Szinte a Hold előtt repül el felszálltában, gyönyörűségében is végtelenül célszerű technológiánk egy példánya, az égitestre eljutó Apollo-11 mindennapivá, használati tárggyá szokványosult kistestvére. A gép, amit ember alkotott, hallatlanul bonyolult volta ellenére jellegében egy célszerszám, amit repülésre alkottunk, a magunk hasznára. Ahogy elnézem, innen lentről, valahogy jobban értem, mi vezérelte Norman Mailert, amikor nekiült ennek a riportsorozatnak, amikor az elvárt, szokványos technikai adatokkal telipakolt ismeretterjesztésbe csepegtetett emberi „érdekességek”,  személyes apróságok fűszerével kotyvasztott riport-főzet helyett a maga látomását írta meg a korszakalkotó expedícióról.

Ahogy J. Michael Lennon írja az utószóban, Mailer rádöbbent, hogy „az évtized fantasztikus és megjósolhatatlan eseményeit új szemszögből kell nézni… egymásba szőtte a riporter távolságtartó hangját, a regényírói technikát, és a saját ösztönös megérzését, hogy… új narratívát alakítson ki.” Valóban, az első oldalaktól érezni, ezt az embert nem a látvány „teste” érdekli, ami formálódik a szeme előtt, a kérdések, amiket feltesz, semmilyen értelemben nem technikaiak, alig is tudományosak – sokkal inkább foglalkoztatják a nagy esemény felvetette etikai problémák, folyamatosan az „esemény” – a Holdra szállás – provokálta, de a puszta tényen messze túlmutató következmények érdeklik. Nem a kis lépés – hogy Armstrong mondatát parafráljam – hanem a hatalmas ugrás: az emberiségé.

„…a NASA-földön csak a technológia létezett – a résztvevőket annyira hatalmába kerítette vállalkozásuk jelentősége, hogy szinte obszcenitásnak tartották a személyes, emberi indítékokat.” Mailer mindvégig ezen indítékokat kutatja, és a következményeket: mit is jelent az emberiség egésze számára, hogy néhány utazója olyan „idegen talajra” teheti a lábát, ahol még nem nyugszanak holtak – hogy beköszönt-e az ember „megvalósult örökkévalóságának” kora, elszakadunk-e a Föld „életétől” valóban? Avagy épp a meghiúsított örökkévalóság kora jön el, hiszen „a fehér, protestáns embernek, aki az űrbe repült” fel kellene tennie a kérdést: istennek tetsző cselekedet, avagy az ördög műve az űrutazás – hogy maga a technológia istentől, vagy ördögtől való-e…

Ezért irritálja mérhetetlenül Armstrong hidegvérű profizmusa például, a technológia tolvajnyelvén túl is a válaszokból sütő halvérű profizmus, látványos „fantáziátlanság”. A start előtti utolsó sajtótájékoztatón feltették az űrhajósoknak a kérdést, mit tesznek majd, kinek üzennek, ha a visszatérésre nem lesz remény, ha a technika csődöt mondana – mivel töltenék a hátralévő időt. Mire Armstrong így válaszolt: „Én megpróbálnám megjavítani a felszálló hajtóművet”. A kérdés persze bárdolatlan, illetlen, és megválaszolhatatlan – de voltaképp Mailert is ezek a kérdések ingerlik a leginkább.

Irritálja Von Braun kétségtelen karizmája – jó kis összetett rokonszenv-ellenszenv koktélt ír le kíméletlen tollal, aminek csak egy alig jelentős rétege a bevándorló zsidók leszármazottjának viszolygása az egykori nácitól, sokkal inkább a technokrata viszolyogtatja, talán leginkább ezért a technokratát szeretné megérteni. Von Brauntól származik a meghatározás: a Holdra lépés lesz a történelem legnagyobb eseménye azóta, hogy a vízilények kimásztak a szárazföldre. Valóban korszakalkotó esemény tehát a Holdra szállás? Ha az, miben áll az új korszak, amit alkot?

S ezeket a kérdéseket egy olyan, korára érzékeny ember teszi fel, aki látta – mint következményt – a mi „ablaktalan termekbe zárt, számítógép vezérelte korunkat” egyfelől, és a korban ellenpontként megjelenő drogos-mámoros „új barbárságot”, aki látta a technológiát, a maga meztelen céltalanságában. A felbocsátás pillanatai előtt az újságírók páholyait a Kennedy-központ látótávolában egyetlen italautomata volt hivatott ellátni. „Tiszta amerikai idiotizmus. Hitvány technika, az amerikai hitványság legrosszabbika az embert gépekkel helyettesítette, amelyek nem tudták a feladatot olyan jól elvégezni, mint az ember.” Olyan ember teszi fel ezeket a kérdéseket, aki tisztában van vele, a kereskedelem hajtóereje a silány minőség, a kiszámított amortizáció: „A kapitalizmus központi erkölcsi problémája a tökéletes golyóscsapágy. A modern kapitalizmus a beépített kopás bűneivel él – ez a méreg serkenti a vérkeringését…” Tudja, a szeme láttára diadalt arató csúcstechnológia következmény-jövője, az űrbe telepíthető gyárak víziója – a súlytalanságban gyártható tökéletes golyóscsapágy víziója – alapvető ellentmondásban van a világunkat szervező érdekekkel.

Voltaképp tudathasadt élmény hát kézbe venni és lapozgatni ezt a pazar kiállítású albumot, hiszen a képek magát a küldetést, stációit és diadalát mesélik, eddig sosem látott gazdagsággal, a NASA szakemberei által összeállított tudományos-ismeretterjesztő módon informatív képaláírásokkal. Első átlapozáskor a képek uralják a figyelmet, annak ellenére, hogy a szerkesztői mindent megtettek azért, hogy a szöveg gondolati tartalmát, jelentőségét ne nyomják el teljesen; ennek jegyében ahol csak lehetett, a képaláírásokban is idézik Norman Mailer odavágó sorait, a fejezetnyitó oldalakon Mailer kéziratának lapjai láthatók - mintegy lehetővé téve nekünk, olvasóknak is, hogy átélhessük az író-riporter által elénk tárt kérdéseket, hiszen a küldetés igen gazdag képanyagának átlapozása közben átélhetjük mi is a dilemmát ami az írót leginkább foglalkoztatta: új korszak születésének tanúja-e?

Ha válaszolnom kéne, azt mondanám: nem. Annyi év távolából inkább intermezzónak tűnik csillagok után nyújtózásunk sajátos történetében, minden kétségtelen jelentősége ellenére. Hiszen a Holdon tapasztaltak által az emberes Mars-expedíció inkább távolabb, semmint közelebb került, mert mostanában ha tehetjük, inkább automatákat küldünk, hiszen azoknak nem kell magukkal vinniük azt a „tartálynyi Földet”, ami számunkra a túlélés elengedhetetlen kelléke. A nap káros sugaraitól félig-meddig védett magasságban kiépült ugyan a Nemzetközi Űrállomás, de nagy kérdés, kerül-e az űrbe valaha jelentős ipari termelés – a kereskedelem és ipar ma sem működik máshogy, mint a Holdra szállás idején. Az európai – mondanám inkább: nyugati – kultúra alapvető jellegéhez tartozik az expanzió, és tény, itt már nincs hová „expandálódni”, de a jelen paradigmaváltásai nem az űr felé mutatnak.

Persze ez csak az én magánvéleményem. Az album kézbe vehető, átlapozható, Mailer sorai mindenkihez szólnak, a kérdéseit mindannyiunknak felteszi. Mindenki meglelheti a maga válaszait általa – ez benne a szép.

Kiadó: Taschen/Vince

Fordította: Borbély Judit, Vándor Judit, Weisz Böbe