2010. január 31., vasárnap

Stephenie Meyer: A burok

Előre leszögezném, hogy simán megkajáltam, parazitástul, invázióstul, maroknyi ellenállóstul, az összes untig ismert panellel együtt. Előre le kell szögeznem, igazából tetszett, még akkor is, ha a rengeteg ifjúkori Galaktikázás fényében első pillantásra alig több szöveg-variációnál, ha néhány fordulatát előre kódolta is bennem a hasonló témájú regények-filmek sora. Messze jobban megírt, okosabban szerkesztett szöveg, mint az Alkonyat-regények bármelyike. Élvezettel vágtattam rajta végig egyetlen szabadnap alatt, mert olvastatja magát (persze kicsit kajánabbul is szólok majd erről később). Ennek fényében tessék olvasni, ami lentebb következik.

A történet az idegen létforma, a „parazita” beillesztésével kezdődik, mégpedig egy olyan emberi testbe, Melanie Stryder testébe, aki a csekély számú emberi túlélőkhöz, a rejtözködő maradékhoz tartozik. A kiválasztott „lélek” dolga, hogy feltörje a lány emlékeit és a többi bujdosó nyomára vezesse a megszálló létformát. Ő Vándor, aki immár a nyolcadik bolygóján jár, sehol nem vert gyökeret, sehol nem „született meg” kétszer. Igazi kereső tehát, viszont épp a saját, új testének emlékeiben nem kereshet, mivel furcsamód Melanie személyisége, az emberi lélek nem törlődött a beültetéssel, ellenállást fejt ki, falakat emel, vitatkozik. E furcsa duál-tudat mellé kirendelt Hajtó – az emberi túlélők vadásza - Melanie hatására lesz egyre ellenszenvesebbé Vándor számára, a lány szeretet-kötődései felülírják a túlélők „levadászásának” szándékát. Egy ponton túl Vándor már nem tudja szigorúan elhatárolni a maga érzéseit Melanie érzéseitől egykori társai iránt, a Melanie emlékeiben élő testvér és szerelmes, Jamie és Jared felkutatása Vándor számára sem vadászat, hanem valamiféle „hazatérés” lesz. Ami persze a maroknyi emberi túlélő szemében a „parazita”, a „megszálló” újabb kegyetlen kísérlete csak az elfogásukra – Vándor-Melanie kishíján belehal, amikor végül „hazaér”. A valódi kaland itt kezdődik, amikor a kiszolgáltatott keveseknek szolgáltatódik ki a hódítók egyik képviselője. A túlélők barlangrendszere, a mese jó kétharmadának helyszíne nyújtja azt a labirintus-szerű kulisszát, ahol minden szereplőnek meg kell keresnie a saját előítéleteinek, fájdalmainak, szereteteinek labirintusából kivezető utat. Mert persze szerelmi sokszög szereplője is főhősünk, ami Meyernél nintha a kötelező írói program része lenne.

Az Alkonyat igazából kevésszereplős sorozat volt. Volt néhány hősünk, a többi plakát-vékony rajzú báb, szinte a környezet, a látvány része. Ott nem tudott az író ígazán markáns ecsetvonásokkal „odakenni valakit” (akár ha a vámpír-családot nézem, a vérfarkas-klánt, vagy akár ha az egyéb emberi szereplőket), hogy a rájuk eső kis terjedelem ellenére is hús-vér alakok legyenek. A burok e tekintetben legalábbis egyfajta előrelépés, ha nem is maradéktalan. A sajátos szerelmi „négyszögön” túl is akadnak jól elkapott szereplők, Jamie, Jeb, Kyle, a Doki, akik által aztán valóban közösség látszatát kelti a „maradék emberiség”. Típusok ők is, de legalábbis kísérlet történt az „egyedítésükre”, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egy író nem „mesélhet el” mindenkit egy történetben, de el kell találni azt az arányt, ahonnan az ember a saját fantáziájával legalábbis kedvet érez arra, hogy kitöltse a kihagyásokat, hogy „elképzelje magának” a különböző mellékalakokat. Leginkább el kell találni azt a „látványt”, amilyennek a könyvbeli nézőpont, ez esetben Vanda-Melanie szemszögéből látszanak.

Persze el kell találni azt is, mennyit és hogyan mesél el valaki a főszereplőjéről, és aztán mennyire hagyja cselekedni azt a valakit, akit elmesélt. Nekem Meyer hőseiről furcsamód a szuperhős-képregények alakjai ugranak be folyton. Körüllengi őket valamiféle kényszeres különlegesség. Melanie igen markáns személyiség, ha nem hagyja „törölni” magát, Vándor történeteiből kiderül, hogy saját fajának „szuperhőse”. Igazi „kivétel” találkozik hát a kivételessel, hogy megszülethessen a főhős. Mindkét komponens áldozatkészsége kivételes, odaadása emberfeletti, toleranciája határtalan. Minden más esetben bukásra lenne ítélve.

És ez mindig a könnyebbik út. A kényszerek által hős-szerepbe kényszerült kisember történetei mindig sokkal izgalmasabbak, persze nehezebb úgy megírni őket, hogy fel is ébredjen bennünk az azonosulásvágy – tükörbe nézni mindig kényelmetlenebb, mint szuperhősnek képzelni magunkat.

Elmerengtem ezen a végtelenül szelíd, szinte utópisztikus békében létező agresszor-létformán, ezen a parazita fajon, amely a regényben a saját fajunk erőszakossága okán érzi feljogosítva magát, hogy hódítson, pusztítson – akárhogy is, a kitörlés gyilkosság -, ezen a vértelen alienen, amely mellkasrobbantás nélkül, szolidan, kulturáltan gyarapszik a mi kárunkra. Elmerengtem a történet fordulatain, hogy valójában milyen nehezen áldoz be az író hősöket, hogy mennyit dolgozik a legártalmatlanabb megoldások kiötlésén. Meyer széplélek, a szó szoros értelmében, egyre jobban értem, miért neki köszönhetjük a legjámborabb vámpírokat. Hogy ennek ellenére képes legalább időnként feszültséget kelteni és fenntartani, az valódi író-bukfenc, igazi attrakció. Mert bár teremt és fenntart feszültséget, izgalmat, biztosak lehetünk benne, a vége, amennyire lehet kerek lesz, szelíd, szolid, igazán középnyugati-háziasszonyi, olyan, mint a csaknem teljesen erőszakmentes idegen létforma, amit az író kitalált.

És persze a szöveg könnyen emészthető, mint az Alkonyatban, ha örvendetesen meg is szaporodtak a fordulatok a terjedelemhez képest. Írtam, olvastatja magát – visszájáról nézve ez annyit tesz, nem igazán igényel agymunkát. Ha borhasonlattal élek, azt mondanám, fajsúlyos vörösből (kékoportó?) löttyintett hosszúlépés ez, egyfelől a bor istene ellen való vétek, másfelől mégis, milyen jól esik – szóval fajsúlyos gondolatok (tolerancia, közösségi dinamikák, környezetóvás etc.) szódával és jéggel. Bárkinek ajánlható, kárt nemigen okoz, kíváncsiságot viszont ébreszthet.



Kiadó: Agave
 

2010. január 29., péntek

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni, Élőhalottak Dallasban

Megint egy vámpíros sorozat, és megint csak úgy kell kezdenem, hogy eleinte nagyon idegenkedtem tőle. Kivételesen konkrét okom is volt rá, nem csak az általános „elegem van már ebből a vámpírhajcihőből” érzés. Természetesen hallottam az HBO iszonyú sikeres és népszerű és kult sorozatáról, a True Bloodról. Kíváncsi is voltam rá, főleg a forgatókönyvíró Alan Ball miatt (Sírhant művek, Amerikai szépség, stb.). Mikor megjelent a könyv, én fogalmam sincs, miért, de meg voltam róla győződve, hogy ez a sorozat alapján íródott, rókabőr kategóriába eső könyvváltozat. Olyat meg elvből nem olvasunk. Aztán megjelentek az első netes kritikák, mindenki lelkesedett érte, én meg a padlóról kapkodtam fel az állam, amikor megtudtam, hogy nem hogy nem a sorozat alapján összehozott könyvről van szó, hanem egy igen sikeres sorozatról, ami még jóval a Twilight keltette hiszti előtt íródott. Több se kellett, gyorsan belevágtam.

És igen, azt kell mondjam, a mai vámpíros kínálatból ez az egyetlen olyan sorozat, ami nálam megközelíti az Anita Blake sorozatot. Okos, szellemes, jól van megírva, tele jó karakterekkel, értelmes párbeszédekkel, és „normális” vámpírokkal. Nem übermacsó szex- és technikaőrültekkel, nem is a napfényben szikrázó szépfiúkkal, hanem igazi halottakkal, akik csak éjszaka „élnek”, vért isznak, erősek, agresszívek, néha félelmetesek.

A helyszín az amerikai dél, aminél szokatlanabb helyszínt én el se tudnék képzelni egy vámpírtörténethez, de nagyon jól illik hozzá. A fülledt Luisiana már önmagában is rejtélyes, misztikummal teli hely, a tipikus unalmas amerikai kisváros, Bon Temps életét pedig néha igen bizarr történések fűszerezik. Itt van mindjárt főhősünk, Sookie, aki a városka „dilis lánya”, furcsán viselkedik, kerüli az embereket, nincs igazi barátja, nem jár társaságba, amire jó oka van. Sookie képes meghallani az emberek gondolatait, ami időnként azért elég kellemetlen lehet. Hogy ehhez képest miért épp pincérnőként dolgozik, az nekem kicsit magas, hisz egy kocsmában azért jócskán hall ezt-azt, de feltételezem, hogy nem talált más állást… Sookie egyébként iszonyú szimpi kis karakter. Ő a tipikus szomszéd lány, kedves, hétköznapi, nem túl okos, nem járt egyetemre, de megvan a magához való esze, talpraesett, megvédi magát és mást is, ha kell. Nem egy feminista tökös csaj, mint Anita Blake, de nem is egy elveszett, picsogó kis nebáncsvirág.

Sookie minden vágya, hogy egyszer találkozzon egy vámpírral, ami nem lehetetlen, hiszen a vámpírok immár legálisan is az emberek közt élhetnek, hála a japánok (ki mások?) által kifejlesztett szintetikus vérnek, de azért az isten háta mögötti kisvárosban elég kicsi az esélye. Egy szép este mégis besétál az étterembe Bill, a vámpír. Egy furcsán kicsavart szituációban Sookie megmenti Bill életét, aztán Bill is megmenti Sookie-ét, mígnem szép lassan összemelegednek. A többi vámpírsorozat folyamatos, oldalak százain át tartó vad szexeléseihez képest Harris szinte prűdnek tűnik. Na jó, persze van szex, Bill kétszáz év tapasztalatával azért elég jó szerető, Sookie meg egészen új dolgokat fedez fel magában, de végre nem csak arról szól a fél könyv, hogy dugjanak ájulásig, az erotika ízlésesen van tálalva és van funkciója a történetben.

Miközben Sookie és Bill egymásra találnak, bizarr gyilkosságok borzolják fel a kedélyeket, az áldozatokon harapásnyomokkal, Bill természetesen gyanúba keveredik, Sookie pedig megpróbálja tisztázni kedvesét és megoldani a rejtélyt. Elkerülhetetlen, hogy személyesen is érintetté váljon, a végére pedig ő maga lesz a gyilkos célpontja. A krimiszál nekem eléggé egyszerű és kiszámítható volt, de hát, nem is ezért olvassuk ezt a könyvet.

A második rész, az Élőhalottak Dallasban az első kötet vége után néhány hónappal folytatja a történetet. Sookie és Bill továbbra is találkozgatnak, próbálnak viszonylag normális kapcsolatot fenntartani, ami kicsit nehéz a finoman szólva eltérő időbeosztásuk miatt. Néha civakodnak is, nem csak rózsaszín ködbe burkolózva léteznek. Egy veszekedés után Sookie-t furcsa baleset éri. Megtámadja az erdőben egy bacchánsnő, aki így akar üzenni a körzet vámpírurának, Ericnek. Na most, itt egy kicsit azért felvontam a szemölködöm. Az már az első részben kiderült, hogy nem a vámpírok az egyedüli furcsa teremtmények Bon Temps körül, van néhány alakváltónk is, de a bacchánsnő azért kicsit túlzás. És nagyon, nagyon remélem, hogy nem megy el ilyen Hamiltonos irányba, és nem kezdenek el itt gyülekezni a mindenféle vérizék, sellők, nimfák, szirének, kígyóistenek, a jó ég tudja, még mik. Maradjunk meg a vámpíroknál.

Sookie gyógyulásáért cserébe adósa lesz Ericnek, aki nem sokat vár azzal, hogy kihasználja a lány különleges képességét. Dallasba küldi, hogy segítsen az ottani közösségnek felkutatni egy eltűnt vámpírt. Itt aztán Sookie egy ronda ideológiai harc közepén találja magát, vámpírellenes egyházzal, showműsorszerű vámpírégetéssel, bűntudattól szenvedő, megsemmisülést választó többszáz éves vámpírral. Érdekes ez az egyházas szál, gondolom, a további kötetekben hallunk még róluk és rendkívül emberséges akcióikról.

Miközben Dallasban vallási fanatikusokkal csapnak össze a vámpírok, Bon Temps-ben újabb gyilkosság veri fel az állóvizet. Sookie saját szakállára nyomozni kezd barátja halála ügyében, és közben belekeveredik ebbe-abba. Kicsit furcsa volt a tisztes kisváros lakóit ilyen érdekes helyzetekben látni, de hát Twin Peaks óta már semmin sem lepődünk meg. Nem is kellenek vámpírok, alakváltók, egyéb természetfeletti lények, a perverzió, meg az őrület legtöbbször simán ott kopogtat a szomszédban.

Az első rész nagyon tetszett, friss volt, eredeti, nagyon jó hangulattal, szerethető hellyel, karakterekkel, humorral. A másodikat kicsit gyengébbnek éreztem, nekem felesleges és erőltetett volt az a sok bonyodalom, amit belevitt, igazából jobban tetszene, ha továbbra is olyan egyszerű kis kisvárosi történet lenne, mint az elején. De nyilván ahhoz, hogy eladjon kilenc kötetet akció is kell. Kár, de remélem azért nem fajul el nagyon. Az biztos, hogy olvasni fogom, és mindenképpen teszek egy próbát a sorozattal is.

2010. január 26., kedd

Joanne Harris: Aludj kislány

Joanne Harris újra meg újra meglep. Annak ellenére, hogy már rég kitört nálam a „gasztroregények királynője” skatulyából, és lenyűgözött már krimivel, fantasy-vel és változatos novellákkal is, azért amikor meghallottam, hogy kiadják fiatalkori kísértethistóriáját, volt bennem egy pici szkepticizmus. Nagyon nagy kíváncsisággal vágtam hát bele, és természetesen most sem csalódtam. Lassan kijelenthetem, hogy Harris akármit írhat, nekem az tetszeni fog, egyszerűen nem tud hibázni.

Az Aludj kislány igazán nem is kísértethistória, nem is rémregény (megjegyzem, hála az égnek, mert kevés dolog van ugyan, amitől félek, de a szellemektől nagyon), inkább pszichológiai thriller, némi mágiával, misztikummal fűszerezve. A varázslat, a boszorkányság, a tudatalatti hatalmas szerepet kap a történetben, mégsem ez áll a középpontban, hanem az emberi gyarlóság, az emberi érzelmek, vágyak, azok minden pusztító hatalmával és őrületével együtt.

Henry Chester, a nem különösebben tehetséges festő egy nap meglátja az utcán a kilencéves Effie-t, és aztán évekig a lány gyermeki bájának bűvöletében él. Csak őt festi, a legkülönbözőbb szerepekbe bújtatja, babusgatja, a tulajdonának tekinti, az ő kis kolduslányának. Amikor Effie tizenhét lesz, feleségül veszi. Ám nem sikerül örökre magához láncolnia a rajongott gyermeket, mert nem veszi észre, hogy időközben felnőtt, fiatal nő lett, aki szerelemre, szenvedélyre vágyik. Hogy csírájában elfojtsa a fiatal nő szárnypróbálgatásait, benyugtatózza, továbbra is úgy bánik vele, mint egy gyenge, beteges gyerekkel. Effie a nyugtatók hatására természetfölötti élményeket él át, tudata képes lesz elhagyni a testét, és ezzel felhívja magára a lánya elvesztését évek óta gyászoló mágiában jártas kurtizán, Fanny Miller figyelmét. Közben megtapasztalja a szenvedélyes szerelmet férje régi rosszakarója, a festő-szélhámos Mose Harper oldalán, és hirtelen valami olyasminek a közepén találja magát, amit nem tud megérteni, mert ésszel fel sem felfogható.

Négy főszereplője van a történetnek, négy mesélő, akik mind saját kis életük poklából menekülnének, és saját kis történetüket mesélik el, ami persze összefonódik, de valahogy mégis különálló marad. Felróhatnám a könyv hibájának, hogy a négy szereplő szála nem áll össze tökéletesen eggyé, de az is lehet, hogy ez nagyon is tudatos, vagy ha nem is tudatos, de része lehet a történetnek. Ami viszont már itt is nagyon ment az írónőnek, az a szereplők közti dinamika. Olyan szépen, okosan, hitelesen ábrázolja a szereplői egymáshoz fűződő érzelmeit, vágyait, őrületeit, miközben mélyen és kegyetlenül bele tud ásni a szereplők lelkébe, hogy kimazsolázza onnan a legrejtettebb, legvisszataszítóbb, legkegyetlenebb dolgokat.

Elfojtott vágyak, rég eltemetett titkok, múltbeli bűnök kerülnek felszínre, miközben egy valamikori frusztrált kisfiú felnőtté érve perverziói rabságában vergődik, egy anya kegyetlen bosszút akar állni gyermeke gyilkosán, egy kalickában tartott, szárnyaszegett kismadár pedig repülni akar. Nem egy vidám történet, és a mágiától, misztikumtól, ami körüllengi, csak még fojtogatóbb lesz. A végén feltesszük magunknak a kérdést, hogy megérte-e, egyáltalán miféle bosszú érhetne meg ekkora áldozatokat, de amíg ide eljutunk, a gyönyörűen elmesélt, bujaságtól, női praktikáktól, boszorkányságtól fűtött mese éppúgy beszippant minket, mint a sokszor megidézett Seherezádé történetei.

2010. január 24., vasárnap

P. C. Cast + Kristin Cast: Elárulva

Amikor először a fülembe jutott, hogy nálunk is megjelenik Az éjszaka háza sorozat, különösebben nem izgatott fel a dolog. Gondolom, nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy az eddig megjelent vámpíros sikersorozatok nem nagyon vettek le a lábamról. Még egy vámpíros tinisorozat a sok közé, hurrá. Persze ez is iszonyú népszerű, hatalmas rajongótáborral és mindenféle sikerlistán ott van. Mindez hidegen hagyott. Egyszer-kétszer kézbe vettem, megcsodáltam az igazán szépre sikerült csomagolását (tényleg nagyon szép lett, mind a borító, mind a belső kép), majd el is felejtettem volna, ha nem jön a lehetőség, hogy megkaphatom a második részt.

Először gondolkodtam, hogy el kéne olvasni az elsőt is, mégiscsak sorozat, legyünk már maximalisták, de nem tudtam megszerezni, és végül úgy döntöttem, hogy azért ez mégiscsak egy tinisorozat, csak nem olyan bonyolult már, hogy ne értsem meg az előzmények ismerete nélkül, ráadásul Harry Potterből és társaiból ítélve úgy gondoltam, úgyis el lesz mesélve az első rész sztorija a második kötetben is. Így is lett.

Zoey Redbirdöt, a teljesen átlagos amerikai tinilányt egy szép napon „megjelölik”, azaz vámpírnövendék lesz belőle, és be kell költöznie az Éjszaka Háza nevezetű bentlakásos iskolába, ahol éjszaka tanítanak, megismerkedik a vámpírtársadalommal, új barátokra lel, és már első ott töltött heteiben belebonyolódik némi veszélyes kalamajkába egy hataloméhes vámpírnövendékkel, melynek során kiderül, hogy ő egy különleges képességekkel bíró vámpírjelölt, aki kapcsolatot tud teremteni az elemekkel, és pikk-pakk ő lesz az iskola elit klubjának, a Sötétség Lányainak vezetője.

A második kötetben folytatódnak a megpróbáltatások. Zoey még mindig csak néhány hónapja van az iskolában, de egyre több barátra és egyre több ellenségre is szert tett, képességei egyre híresebbek, már mindenki úgy tekint rá, mint a leendő legnagyobb főpapnőre. Mentorra is szert tesz, az iskola vezetője, a vámpír főpapnő Neferet személyében. Aztán egy napon eltűnik két fiatal srác az emberek világából, közben furcsa, még a vámpírvilágtól is idegen élőhalottszerű lények jelennek meg az iskola területén, és Zoey-ra vár a feladat, hogy kiderítse, kik ők, mit akarnak, ki irányítja őket, és hogyan menthetné meg barátait. Nem olyan nehéz rájönni, ki az, aki elárulta Zoey-t és a többi vámpírt, ki az, aki a szálakat mozgatja, ám a miértekre majd csak a folytatások adnak választ.

Az az igazság, hogy nagyon kellemesen csalódtam. Azt hittem, gagyibb lesz, de egy egészen szórakoztató, jól összerakott kis mesét olvashattam. Az éjszaka háza világa kidolgozottságban ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt jól ellensúlyozza azzal, hogy nem igazán szakítja el hőseit az emberek világától, Zoey-ék kicsit itt is, ott is élnek, a többezer éves vámpírmitológia jól megfér a tévékkel az iskolában, miközben tradicionális szertartásokon idézik meg az elemeket, a hallgatók filmeket néznek, interneteznek, kólát isznak és kiugranak a városba vásárolni. És a lelkük mélyén megmaradtak kicsit idióta amcsi tiniknek. Csúnyán beszélnek, szívatják egymást, szerelmesek fűbe-fába (Zoey egyből három pasi között őrlődik).

Nagyon érezhető volt, hogy ez egy összefüggő sorozat egyik kötete, sok olyan utalás van, amire gondolom, majd később kapunk választ. Kicsit irritáló, hogy itt is, akárcsak a többi tinisorozatban, a főhős olyan nagyon különleges képességekkel bír, annyira nagyon nagy vámpír/főpapnő/varázsló etc. lesz belőle, és az, hogy a politikai korrektség jegyében itt Zoey barátai is kaptak egy-egy különleges képességet, csak rontott az összképen. Olyan jó lenne, ha végre valaki tökátlagos vámpírjelöltekről, varázslótanoncokról, akármikről írna, nem mindig csak kis kiválasztottakról. Persze akkor meg min izgulnánk?

Jól szórakoztam, tetszett a stílusa, tetszett, ahogy vegyítette a mitológiát a hétköznapokkal, és még az is, hogy olyan igazi amerikai történetet hozott össze. Nem mondom, hogy óriási rajongója lettem, de jó kis könyv volt, és szívesen olvasnám a folytatást!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...