Két mágus jelenik meg Angliában… Ami jóval több, mint ami évszázadokon át elmondható volt. 1806-ot írunk, az angol mágia évszázadok óta szunnyad, immáron csak arisztokrata urak közepesen unalmas és szigorúan a társaságilag elfogadott keretek közt tartott hóbortja: a magukat mágusoknak nevező tudós úriemberek havonta összejönnek a mágia tanulmányozása céljából – vagyis poros szövegeket olvasgatnak egy pohár ital társaságában és keseregnek azon, hová lettek a régi szép idők. Amikor aztán nagy meglepetésükre tudomást szereznek egy gyakorló mágusról, először nem akarják elhinni, aztán bizonyítékot követelnek, majd felháborodnak a mágus feltételein, végül keserves megaláztatásban részesülnek. Életre keltett szobrok és váratlanul megelevenedő mágia ide vagy oda, leginkább mégis azért, mert kiderül: Anglia egyetlen valódi mágusa önmagában nagyobb sznob és unalmasabb fráter, mint a mágiatanulmányozó urak egész társasága.
Susanna Clarke nagyregénye a mágus színre lépésével és a mágia újrafelfedezésével indít – hogy aztán két mágus háborúskodásába és a mágia értelmezésének lehetőségei feletti filozofálásba torkolljon; miközben egyszerre pakol elénk egy velejéig angol, szószátyár társasági komédiát, egy, a vállalás méretét és mélységét illetően szinte csak Tolkienéhoz hasonlítható alternatív történelmet és egy már-már thrillerszerűen fojtogató hangulatú mágikus viadalt a kelta folklórból elénk pattanó, elképesztő mágikus hatalommal és gonoszsággal rendelkező tündérnép és a saját képességeiktől elvakult emberi mágusok között.
Mr. Norrell tehát színre lép. Miután életre kelti a Yorki katedrális szobrait, az addig egész életét gondosan építgetett és őrzött könyvtárában töltő magányos öregúr beveti magát a londoni társasági életbe és felajánlja mágikus szolgálatait a kormánynak. Először persze mindkét téren kudarcot vall – a társaságban nem találja helyét, a kormány meg nem találja módját, hogyan s mire használhatná az illendőség keretein belül a mágiát. Még jó, hogy kéznél egy háború, melyben Mr. Norrell hamarost bebizonyítja, a mágia nem csupán tanulmányozni való antikvitás. Előtte még visszahoz a halálból egy csodaszép fiatal menyasszonyt – ám halottat életre kelteni veszélyesebb móka, mint szellemhajóhadat állítani a francia partok elé: az illúzió egy dolog, az élettel való játszadozás azonban olyan alkukat követel, melyeket sosem kéne megkötni. Mr. Norrell tündért enged a mi világunkba, olyan bonyodalmakat indítva, melyekről nem is álmodott.
S felbukkan a második mágus. Jonathan Strange mindenben Mr. Norrell ellentéte: könyve jóformán egy szál se (hogy is lehetne, ha későbbi mestere Anglia szinte minden mágikus könyvét felvásárolta), fiatal, ambíciózus, nősülni készülő nemes, ki otthon van a társaságban, s mindenekelőtt arra vágyik, kitágíthassa a mágia határait. Természetszerűen lesz Norrell tanítványa, hogy aztán természetszerűen forduljanak egymás ellen. Strange is kiveszi részét a háborús erőfeszítésekből, Lord Wellingtonnak csatákat nyer, átszabja fél Európa térképét, de leginkább egyvalami hajtja: hogy megidézze Anglia valaha élt legnagyobb mágusát, a Hollókirályt. A legendák ködébe vesző, tündérföldön nevelkedett John Uskglass regnálása az angol mágia leggyümölcsözőbb időszaka – a Hollókirály alatt a mágia áthatott mindent, az utókor számára elképzelhetetlen csodák fémjelezték a mindennapokat, a világok közti határok elmosódtak, a hegyek, erdők, madarak, felhők a mágia dicséretét zengték. Norrell szemében Uskglass megvetendő szemfényvesztő, kinek munkásságát titkolni kell, gondosan elfedni, emlékét is kiirtani, kockázatos játékait a könyvek lapjairól is eltüntetni. Strange szemében olyan titok, melynek megfejtése az egyetlen, mi valódi mágust hajthat.
A mágia kétféle értelmezése hamar egymás ellen fordítja a mestert s tanítványát, a Hollókirály szinte csak ürügy: míg Norrell könyvekből tanulmányozná a mágiát és a biztonságos, bejáratott, úriemberekhez illő varázslatokra szorítkozna, melyeket kizárólag az általa jóváhagyott mágusok (azaz ők ketten) használhatnának, addig Strange folyvást új utakat keresne, kísérletezne, meg akarja ismerni a mágia egész tárházát, mi több: mágusiskolát nyitna tehetséges fiataloknak, akiket érdekel a varázslat. A hagyomány és az újítás, a sznobizmus és a nyitás, a biztonság és a kockázatvállalás csap össze, miközben mindkét mágus elsiklik a lényeg felett: John Uskglass folyvást velük van, áthatja a mindennapjaikat, mindketten az ő mágiájából táplálkoznak. A könyvért, melyet oly hiába keresnek, kutatnak éveken át, csak a kezüket kéne kinyújtaniuk. Anglia két élő varázslója éppoly vak a körülöttük élő valódi mágiára, mint a Yorki katedrális szobraitól halálra rémülő urak.
S amikor a Hollókirály végre megjelenik, nem csak a két mágus kap képzeletbeli pofont, hanem az olvasó is: annyira vártuk, hogy végre felbukkanjon a lapokon, hogy mi sem vettük észre, végig ott volt velünk. Nem egy szereplő személyében, hanem a mindent átható feszültségként – a Hollókirály a mozgatórugó, ő adja a regény savát-borsát, az ő jelenlétének hiánya olvastatja velünk éjszakába nyúlóan ezt a hömpölygő, túlírt, poros, iszonyúan önironikus stílusparódiát. Clarke igazi fantasztikuma a végletekig csiszolt írásmód mellett az, hogy minden általam eddig olvasott kortárs fantasy-írónál elegánsabban és hatásosabban állít a regény fókuszpontjába egy jelen nem lévő szereplőt. Majd’ nyolcszáz oldalon át játszik azzal, hogy mágusaink meglelik-e John Uskglasst vagy sem, s ha igen, mi derül ki róla, ki ő – a gonosz, ki ellen harcolni kell, a mester, ki előtt meg kell hajolni, a király, akinek hódolni kell, vagy egy szellem, kit el kell feledtetni az élőkkel. Aztán amikor megjelenik, csak egyvalami lesz világos: valaki, akit meg kell haladni. Mágusaink nagy tanulsága, hogy meg kell tanulniuk végre a mágiának szentelni önmagukat és előre nézni, nem pedig kizárólag a Hollókirály mentén meghatározni, mit is gondolnak a mágiáról – ennek felismerésében egy rosszindulatú tündér félresikerült átka segíti őket. Az olvasó nagy tanulsága pedig az, hogy olvassuk, ami előttünk van a lapokon, ne várjunk hétszáz oldalon át arra, hogy megjelenjen az, ami nincs.
Mert ami a lapokon egyébként ott van, az töményen zseniális. Clarke könyve megosztó, az olvasók egy része, mit szépítsük, halálosan unja. Egy másik része meg rajong érte és a modern fantasy egyik legnagyobb alkotásaként tiszteli. Számomra ez a könyv egy kincs, olyan tökéletesre csiszolt gyémánt, aminek szépségét egyszerűen el kell ismerni, akkor is, ha az ember történetesen nem szereti a gyémántot. Én még ráadásul szeretem is, szóval… Hiába a majd’ nyolcszáz sűrűn szedett oldal és a közel kétszáz lábjegyzet (melyek némelyike maga is fél-egy oldalas, és jó részüknek köze nincs a cselekményhez), imádtam olvasni minden sorát. Olyannyira szándékoltan modoros, oly nagyon angol, hogy Austen és Dickens is emeli kalapját a szerző előtt – a mágia és a realizmus ily sikeres házasítását még senki másnál nem olvastam. Miközben azért Clarke könyve olykor vállaltan stílusparódiába is fullad és önmagát is kikacagja. Okos, feszült, érdekes filozófiai és történelmi kérdésekkel van teli, elgondolkodtat a befogadásról és az olvasói várakozásokról és még vicces is. Mi kellhet még? Mondjuk, cselekménye az valóban nincs. Szóval, aki a fantasy-t kizárólag a Trónok harca mentén képzeli, inkább ne olvasson Clarke-ot. Mindenki másnak melegen ajánlott.
Kiadó: Agave
Fordító: Heinisch Mónika