2020. szeptember 28., hétfő

Susanna Clarke: A Hollókirály

„Ám Mr. Norrell nem a listától sápadt el igazán. Soha nem gondolt arra, hogy Strange-nek szüksége lehet könyvekre Portugáliában. Fel sem tudta fogni azt a szörnyűséget, hogy a háború alatt negyven értékes könyve kerül egy idegen országba, ahol eléghetnek, felrobbanhatnak, elázhatnak vagy beporosodhatnak. Mr. Norrell nem sokat tudott a háborúról, de gyanította, hogy a katonák nem tartják tiszteletben a könyveket. Még meg is érintik őket a mocskos kezükkel. Eltépik őket! Vagy talán - a legrémisztőbb esetben - elolvassák, és kipróbálják a varázsigéket! Egyáltalán tudnak a katonák olvasni?”

Két mágus jelenik meg Angliában… Ami jóval több, mint ami évszázadokon át elmondható volt. 1806-ot írunk, az angol mágia évszázadok óta szunnyad, immáron csak arisztokrata urak közepesen unalmas és szigorúan a társaságilag elfogadott keretek közt tartott hóbortja: a magukat mágusoknak nevező tudós úriemberek havonta összejönnek a mágia tanulmányozása céljából – vagyis poros szövegeket olvasgatnak egy pohár ital társaságában és keseregnek azon, hová lettek a régi szép idők. Amikor aztán nagy meglepetésükre tudomást szereznek egy gyakorló mágusról, először nem akarják elhinni, aztán bizonyítékot követelnek, majd felháborodnak a mágus feltételein, végül keserves megaláztatásban részesülnek. Életre keltett szobrok és váratlanul megelevenedő mágia ide vagy oda, leginkább mégis azért, mert kiderül: Anglia egyetlen valódi mágusa önmagában nagyobb sznob és unalmasabb fráter, mint a mágiatanulmányozó urak egész társasága.

Susanna Clarke nagyregénye a mágus színre lépésével és a mágia újrafelfedezésével indít – hogy aztán két mágus háborúskodásába és a mágia értelmezésének lehetőségei feletti filozofálásba torkolljon; miközben egyszerre pakol elénk egy velejéig angol, szószátyár társasági komédiát, egy, a vállalás méretét és mélységét illetően szinte csak Tolkienéhoz hasonlítható alternatív történelmet és egy már-már thrillerszerűen fojtogató hangulatú mágikus viadalt a kelta folklórból elénk pattanó, elképesztő mágikus hatalommal és gonoszsággal rendelkező tündérnép és a saját képességeiktől elvakult emberi mágusok között.

Mr. Norrell tehát színre lép. Miután életre kelti a Yorki katedrális szobrait, az addig egész életét gondosan építgetett és őrzött könyvtárában töltő magányos öregúr beveti magát a londoni társasági életbe és felajánlja mágikus szolgálatait a kormánynak. Először persze mindkét téren kudarcot vall – a társaságban nem találja helyét, a kormány meg nem találja módját, hogyan s mire használhatná az illendőség keretein belül a mágiát. Még jó, hogy kéznél egy háború, melyben Mr. Norrell hamarost bebizonyítja, a mágia nem csupán tanulmányozni való antikvitás. Előtte még visszahoz a halálból egy csodaszép fiatal menyasszonyt – ám halottat életre kelteni veszélyesebb móka, mint szellemhajóhadat állítani a francia partok elé: az illúzió egy dolog, az élettel való játszadozás azonban olyan alkukat követel, melyeket sosem kéne megkötni. Mr. Norrell tündért enged a mi világunkba, olyan bonyodalmakat indítva, melyekről nem is álmodott.

S felbukkan a második mágus. Jonathan Strange mindenben Mr. Norrell ellentéte: könyve jóformán egy szál se (hogy is lehetne, ha későbbi mestere Anglia szinte minden mágikus könyvét felvásárolta), fiatal, ambíciózus, nősülni készülő nemes, ki otthon van a társaságban, s mindenekelőtt arra vágyik, kitágíthassa a mágia határait. Természetszerűen lesz Norrell tanítványa, hogy aztán természetszerűen forduljanak egymás ellen. Strange is kiveszi részét a háborús erőfeszítésekből, Lord Wellingtonnak csatákat nyer, átszabja fél Európa térképét, de leginkább egyvalami hajtja: hogy megidézze Anglia valaha élt legnagyobb mágusát, a Hollókirályt. A legendák ködébe vesző, tündérföldön nevelkedett John Uskglass regnálása az angol mágia leggyümölcsözőbb időszaka – a Hollókirály alatt a mágia áthatott mindent, az utókor számára elképzelhetetlen csodák fémjelezték a mindennapokat, a világok közti határok elmosódtak, a hegyek, erdők, madarak, felhők a mágia dicséretét zengték. Norrell szemében Uskglass megvetendő szemfényvesztő, kinek munkásságát titkolni kell, gondosan elfedni, emlékét is kiirtani, kockázatos játékait a könyvek lapjairól is eltüntetni. Strange szemében olyan titok, melynek megfejtése az egyetlen, mi valódi mágust hajthat.

A mágia kétféle értelmezése hamar egymás ellen fordítja a mestert s tanítványát, a Hollókirály szinte csak ürügy: míg Norrell könyvekből tanulmányozná a mágiát és a biztonságos, bejáratott, úriemberekhez illő varázslatokra szorítkozna, melyeket kizárólag az általa jóváhagyott mágusok (azaz ők ketten) használhatnának, addig Strange folyvást új utakat keresne, kísérletezne, meg akarja ismerni a mágia egész tárházát, mi több: mágusiskolát nyitna tehetséges fiataloknak, akiket érdekel a varázslat. A hagyomány és az újítás, a sznobizmus és a nyitás, a biztonság és a kockázatvállalás csap össze, miközben mindkét mágus elsiklik a lényeg felett: John Uskglass folyvást velük van, áthatja a mindennapjaikat, mindketten az ő mágiájából táplálkoznak. A könyvért, melyet oly hiába keresnek, kutatnak éveken át, csak a kezüket kéne kinyújtaniuk. Anglia két élő varázslója éppoly vak a körülöttük élő valódi mágiára, mint a Yorki katedrális szobraitól halálra rémülő urak.

S amikor a Hollókirály végre megjelenik, nem csak a két mágus kap képzeletbeli pofont, hanem az olvasó is: annyira vártuk, hogy végre felbukkanjon a lapokon, hogy mi sem vettük észre, végig ott volt velünk. Nem egy szereplő személyében, hanem a mindent átható feszültségként – a Hollókirály a mozgatórugó, ő adja a regény savát-borsát, az ő jelenlétének hiánya olvastatja velünk éjszakába nyúlóan ezt a hömpölygő, túlírt, poros, iszonyúan önironikus stílusparódiát. Clarke igazi fantasztikuma a végletekig csiszolt írásmód mellett az, hogy minden általam eddig olvasott kortárs fantasy-írónál elegánsabban és hatásosabban állít a regény fókuszpontjába egy jelen nem lévő szereplőt. Majd’ nyolcszáz oldalon át játszik azzal, hogy mágusaink meglelik-e John Uskglasst vagy sem, s ha igen, mi derül ki róla, ki ő – a gonosz, ki ellen harcolni kell, a mester, ki előtt meg kell hajolni, a király, akinek hódolni kell, vagy egy szellem, kit el kell feledtetni az élőkkel. Aztán amikor megjelenik, csak egyvalami lesz világos: valaki, akit meg kell haladni. Mágusaink nagy tanulsága, hogy meg kell tanulniuk végre a mágiának szentelni önmagukat és előre nézni, nem pedig kizárólag a Hollókirály mentén meghatározni, mit is gondolnak a mágiáról – ennek felismerésében egy rosszindulatú tündér félresikerült átka segíti őket. Az olvasó nagy tanulsága pedig az, hogy olvassuk, ami előttünk van a lapokon, ne várjunk hétszáz oldalon át arra, hogy megjelenjen az, ami nincs.

Mert ami a lapokon egyébként ott van, az töményen zseniális. Clarke könyve megosztó, az olvasók egy része, mit szépítsük, halálosan unja. Egy másik része meg rajong érte és a modern fantasy egyik legnagyobb alkotásaként tiszteli. Számomra ez a könyv egy kincs, olyan tökéletesre csiszolt gyémánt, aminek szépségét egyszerűen el kell ismerni, akkor is, ha az ember történetesen nem szereti a gyémántot. Én még ráadásul szeretem is, szóval… Hiába a majd’ nyolcszáz sűrűn szedett oldal és a közel kétszáz lábjegyzet (melyek némelyike maga is fél-egy oldalas, és jó részüknek köze nincs a cselekményhez), imádtam olvasni minden sorát. Olyannyira szándékoltan modoros, oly nagyon angol, hogy Austen és Dickens is emeli kalapját a szerző előtt – a mágia és a realizmus ily sikeres házasítását még senki másnál nem olvastam. Miközben azért Clarke könyve olykor vállaltan stílusparódiába is fullad és önmagát is kikacagja. Okos, feszült, érdekes filozófiai és történelmi kérdésekkel van teli, elgondolkodtat a befogadásról és az olvasói várakozásokról és még vicces is. Mi kellhet még? Mondjuk, cselekménye az valóban nincs. Szóval, aki a fantasy-t kizárólag a Trónok harca mentén képzeli, inkább ne olvasson Clarke-ot. Mindenki másnak melegen ajánlott.


Kiadó: Agave

Fordító: Heinisch Mónika


2020. szeptember 24., csütörtök

Tisza Kata: MOST

 „A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert ez már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem se kéne elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok.

Ez az a kultúra, amiben a csendet megtöröd, ha szólsz. Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.

Az év egyik legnehezebb, legtöbbet forgatott (konkrétan is és „magamban” is legtöbbet forgatott) könyve Tisza Kata tavaly megjelent „pszichoedukatív fejlődésregénye”, a MOST. A Túlélő leszel, nem áldozat alcímmel megáldott kötet az érzelmi bántalmazás természetrajzát és az attól való szabadulás lehetséges útjait dolgozza fel, rendkívül sokrétűen: egyszerre mélyen megalapozott szakmai szöveg, lehetséges mankó aktív segítőknek és bántalmazó kapcsolatból épp szabadulóknak (vagy csupán önismeretre vágyóknak), irodalomterápiás írás és a saját fájdalmas válás terápiás munkájának lenyomata. Egy olyan társadalomban, ahol a bántalmazás még fizikai voltában is csak akkor érdekes, ha az áldozat félig már kivérzett (s jószerivel akkor is csak a bulvárnak, nem a hatóságoknak), az érzelmi bántalmazás léte, a bántalmazó kapcsolat jelensége pedig hivatalosan nem is létezik, hisz ellentmond a konzervatív családi értékeket mindenek felé helyező törekvéseknek, úgy kell ez a könyv, mint egy falat kenyér. Nem azért, mert bárki is komolyan azt hiheti, hogy pszichológiai szakszöveggel vagy irodalommal változást lehet itt elérni – ugyan már… Azért, mert iszonyú nagy szükségünk van arra, hogy ebben a makrotársadalmi környezetben, amelyben sosem tanulhattunk intézményes szinten önismeretet, ahol a szüleink is jó eséllyel elnyomó rendszerekben szocializálódtak és minket is az ott tanultak mentén neveltek, és ami épp most csúszik bele ismét egy félfeudális hatalmi struktúrába, többet tanuljunk önmagunkról, kapcsolatainkról, rossz berögződéseinkről, arról, hogyan vezetnek a kis hazugságok életeket tönkretevő rendszerek kialakításához és vice versa, hogyan támogatja egy elnyomó hatalmi struktúra az egyéni kapcsolatokban kialakuló elnyomást, bántalmazást.

E sok esetben tabudöntögető, rendkívül bátor könyv végigvisz a bántalmazó kapcsolat kialakulásán, az abba való belesüppedésen, a felismerésen át a szabadulásig, majd az újrakezdésig. A megküzdött identitásig. Olykor túl plasztikusan is. Borzasztó feszültség jellemzi a könyvet, amit csak részben old a formai játék – mert a szakmai szövegeket rendre illusztráló terápiás novellák bizony olyan formai játékot jelentenek, ami egyszerre emeli el a száraz szakmaiságtól a kötetet és jelzi: írójának az irodalom és az írás mindig is fogódzót és kiutat jelentett. A saját poklában is. Épp azért nem jelentenek valódi „oldást” ezek a betétek, mert tudjuk (korábbi kötetekből, a facebookon közzétett szövegekből, interjúkból) hogy a saját fájdalmas kapcsolatból és abból való menekülésből fakadnak. Tisza Kata ezzel hitelesít – bizalmat és plusz motivációt nyújtva az olvasónak, hisz láthatjuk, a terapeuta is ember; ugyanakkor félő, a „szakma” szemében meg ezzel hitelteleníti a kötetet (ne legyen így).

A bántalmazó kapcsolat természetrajza legnagyobb szerencsémre számomra megmarad tanulmányoznivaló jelenségnek – épp ezért leginkább a bántalmazásnak kedvező társadalmi kontextust, illetve a válást, mint társadalmi stigmát tárgyaló fejezetek voltak számomra a legfontosabbak. A család,  mint a boldogság egyetlen lehetséges forrása kultuszának lebontása (melyben a házasság és a gyermekáldás az egyetlen elérendő cél, a végpont, mely felé minden nő élete kizárólagosan haladhat) okvetlenül szükséges lenne, ahogy a normáktól való eltérés stigmatizálásának meghaladása is. Olyan erősen belénk rögzült, hétköznapi szófordulatoktól kezdve, mint a „csonka család”, a „gyermektelen nő”, a „vénlány”, a nyilvánvalóan bántalmazó kultúrát erősítő tagadásokig, hogy „rendes ember az, csak ha iszik, eljár a keze”, vagy hogy „szájára vesz a falu, ha elválsz”. De ugyanígy a bántalmazásnak ágyaz meg az önbizalom letörése - „jobbat úgyse találsz”, „hogy fogsz megélni egyedül” - vagy a negatív minták átörökítése - „apád is ütött engem”. Hovatovább, ezt az iszonyúan negatív, meghunyászkodó, a normáknak behódoló társadalmi légkört erősíti minden „mikor mész már férjhez”, „mikor lesz már gyereketek”, „nem várhatsz örökké, te sem leszel már fiatalabb” jellegű jótanács. Hisz mind afelé mutat, hogy az önmagunkért való kiállást rendeljük alá annak, ahogy szokás. Sok kis apróságból épülnek itt élethazugságok és örökítjük tovább ugyanazt a mérgező légkört – mert sosem tanultuk meg, hogyan lehet másképp.

A kötet egyértelműen és szándékoltan a párkapcsolati bántalmazásnak van szentelve, a társadalmi kontextust is elsősorban ennek tükrében vizsgálja, de le kell szögezni: ez a bántalmazó, elnyomó légkör nem csak a párkapcsolatokat mérgezi. Ugyanúgy jelen lehet „baráti” függőségi viszonyokban, szülők és gyerekek közt, vagy egy munkahelyi szituációban. Ahol például játszi könnyedséggel hiteti el velünk a főnök, hogy örüljünk annak, hogy ott dolgozhatunk, mert jobbat úgyse kapnánk, egyébként is mindenre alkalmatlanok vagyunk – ez is bántalmazás. Kifinomult és nem hagy látható nyomokat, de képes évekre belekényszeríteni minket egy méltatlan szituációba és megfosztani minden önbizalmunktól. De ugyanígy a bántalmazó kultúrát erősíti és az abba való önkéntelen betagozódásra nevel, amikor a tesitanár lazán ledagadtdisznózza a rá bízott kiskamaszt, vagy amikor kiröhög a pedagógus, ha hibázol. Mindannyian ezernyi ilyen mikrosérülést hordozunk és ezek mind annak kedveznek, hogy belecsússzunk bántalmazó kapcsolatokba. Jó lenne azt mondani, hogy kézben a megoldókulcs, hogyan lehet véget vetni ennek az ördögi körnek, de nincs. Ami viszont elengedhetetlen, megelőzéshez, megküzdéshez, talpra álláshoz is, az önismeret. Ezen lehet és kell is dolgozni – élethosszig tartó feladat, de hiszem és tudom, hogy minden lépéssel, amivel közelebb jutunk önmagunk megismeréséhez, begyógyítunk egy sérülést, amit úgy ütöttek rajtunk, hogy tán észre sem vettük. S ki tudja, tán eljön az a pillanat, amikor átfordul a mérleg és erősebbek leszünk, mint a sérüléseink összessége.

„Ha megszabadulsz attól, aki érzelmileg bántalmazott, az nem azt jelenti, hogy a bántalmazót legyőzted. Azt jelenti, hogy saját magadat győzted le, a saját félelmeidet, szorongásodat, kishitűségedet, szégyenedet, bűntudatodat, megfelelési kényszeredet. Magyarul: felnevelted magad a védtelen gyermekből, aki voltál, azzá a felnőtté, aki már képes megvédeni önmagát.”


Kiadó: Scolar


2020. szeptember 21., hétfő

Az első tornász (Athlete A) – film


Kerri Strug neve a tornasport szenvedélyes rajongóin kívül tán keveseknek cseng ismerősen – nem tartozik a legismertebb „celeb” sportolók közé. Pedig szinte biztos, hogy te is láttad a képet a „hős” amerikai tornászlányról, aki törött bokával futott neki az utolsó ugrásnak az 1996-os atlantai olimpián, és nyerte meg az amerikai csapatnak az aranyérmet, majd miután összeesett a szőnyegen, az edzője ölben vitte fel a dobogóra. Na ő Kerri Strug, a „You can do it!” kislány. Akinek „hősies” ugrása az elmúlt években kirobbant Larry Nassar-botrány és az azt feldolgozó Netflix dokumentumfilm fényében egészen más színezetet nyer.

A dokumentumfilm kiindulópontja (és tulajdonképpeni főszereplője) azonban nem ő, hanem Maggie Nichols, aki sokáig „Athlete A” fedőnéven szerepelt a nyomozás és az oknyomozó újságírók dossziéiban – ő volt ugyanis az első tornász, aki jelentette az edzőjének, hogy a híres sportorvos, Larry Nassar szexuálisan zaklatta. Illetve, tekintve a későbbiekben nyilvánosságra kerülő történeteket, melyek húsz évre visszamenőleg szólnak zaklatásokról, pontosabb úgy fogalmazni: az első, akiről tudjuk, hogy jelentette. Hogy az elmúlt két évtizedben hány tornászlány hivatalos és nem hivatalos panasza végezte a fiók mélyén, arra tán sosem derül fény. Maggie Nichols 2015-ben jelezte először edzőjének, hogy valami nem stimmel, aki ezután jelezte a szakosztály vezetőjének, aki jelezte a szövetség vezetőjének – Steve Penny, a tornaszövetség akkori elnöke a szülőknek kivizsgálást ígért, közben állítólagos FBI-kapcsolatait kihasználva eltussolta az ügyet (ezt is), miközben Maggie-t kihagyta a következő évi olimpiára induló csapatból.

Maggie története jó eséllyel a kutyát sem érdekelte volna, vagy simán szőnyeg alá söprik, mint egy „csapatból kihagyott” tornász bosszúhadjáratát – azonban egy évvel később az Indianapolis Star elkezdett nyomozni egy zaklatással vádolt edző után. Ahogy az újságírók egyre mélyebbre vájtak a tornasport berkeiben eltussolt ügyekben, úgy merült fel egyre többször Larry Nassar neve. Aki nem edző volt, hanem az amerikai tornászválogatott körülrajongott orvosa. Akiben mindenki megbízott: gyerekek, szülők, edzők, a közvélemény. Ahogy többen fogalmaznak a filmben: tornászkörökben Nassar páciensének lenni a legnagyobb megtiszteltetés volt. Az élsportban, ahol a test „munkaeszköz”, melynek hibátlan működése elsődleges fontosságú, az orvos, aki a világbajnoki- és olimpiai aranyérmek tucatjait elhódító lányok testéért felelt, szinte isteni rangra emelkedett. Épp ezért volt elsőre hihetetlen, s okozott nem kis felhördülést USA-szerte, amikor kiderült, valójában közveszélyes pedofil, aki több mint százötven hat és tizennyolc év közötti lányt zaklatott. Az Indianapolis Star vizsgálódásának és a Maggie Nichols-hoz hasonló bátor lányok kiállásának köszönhetően Nassart 2018-ban több mint száz évnyi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan már sosem szabadulhat és végig kellett hallgatnia áldozatai vallomását a bíróságon.

A katarzis azonban elmarad. Mert tudjuk, és ezt a dokumentumfilm remekül tárja fel, hogy a Nassar-félék egy sokak által működtetett bántalmazó rendszerben, rengeteg elfordított fej és számos cinkostárs részvételével vihették végbe szörnyű tetteiket. Egy pedofil állat leleplezése egy dolog. Reméljük, szép sorban mind lelepleződik és a megérdemelt büntetését kapja. Azonban a rendszert, ami kitermeli és hagyja tobzódni őket, még mindig igen kevesen kérdőjelezik – büntetőjogi szankcióról pedig szó sem esik. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy egy orvos kislányok százait molesztálta úgy, hogy senki nem tudta, mindenki félrenézett, a segélykiáltásokat rendre elhallgattatták?

Minden Nadia Comanecivel kezdődött. Ahogy a film rávilágít, ha megnézzük az ötvenes-hatvanas évekbeli archív felvételeket, a tornászok felnőtt nők voltak (ahogy egyébként a legtöbb sportban) – aztán jött 1976 és a montreali olimpia, ahol egy tizennégy éves román kislány leiskolázta a mezőnyt. Hirtelen minden kislány Nadia akart lenni és minden ország ki akarta nevelni a maga Nadia-ját. Az amerikaiak pár éven belül importálták Károlyi Mártát és Károlyi Bélát, akik néhány év alatt kiépítették saját kis magánbirodalmukat a Károlyi Ranch-en, és elkezdték futószalagon gyártani az aranyakat bezsebelő kis üstökösöket. Ahogy az lenni szokott, az érmekkel jött a népszerűség, azzal a hirdetők, azzal meg a dollármilliók és hipp-hopp, a tornasportból üzlet lett. Ahol már nem számítanak a sportolók, igazából az elért eredmények sem, csak, amit maguk után vonnak: a csilingelő dollárok. Az aranyérem csak egy fényes medál, a milliók, amik vele jönnek, már valami. A tornaszövetség élére marketingszakember került, a Károlyi házaspár pedig teljesen szabad kezet kapott abban, mit és hogyan művelnek a tornászokkal, csak hozzák, amit kell.

Kerri Strug és Károlyi Béla az 1996-os atlantai 
olimpián 
S hogy miért olyan fontos tényező a tizennégy éves Comaneci? Mert Károlyiék nyíltan vállalt módszere a szadizmus volt, a sportolók teljes körű irányítása, a testi-lelki megalázás, kizsigerelés – ezt pedig jóval könnyebb megtenni gyerekekkel, mint felnőttekkel. A „hivatalos” verzió az, hogy a hormonális érés előtt a lányok teste jóval hajlékonyabb, könnyebben formálható, többet ki lehet belőle hozni – ami igaz is, de csupán féligazság. Ami remekül kiegészíti azt az edzői kultúrát, ami csak és kizárólag a totális kontrollal tud eredményt elérni. Károlyi Mártának valójában robotok kellettek volna – és mindent megtett, veréssel, éheztetéssel, pszichológiai nyomásgyakorlással, a külvilágtól való elzárással (a Ranch-ről a szülők ki voltak tiltva, telefonálni pedig igen ritkán lehetett) azért, hogy a rá bízott kisgyerekekből robotokat csináljon. Akikkel aztán a szó szoros értelmében bármit megtehetnek a tornaszőnyegen. Akik csillogó szemmel ugranak törött lábbal az aranyért.

Ez az elnyomó, bántalmazó környezet tökéletesen megágyaz egy szexuális ragadozónak. Ahogy több egykori tornász nyilatkozza a filmben, a Károlyi Ranch-en Larry Nassar volt az egyetlen felnőtt, aki kedves volt velük. Aki cukros bácsiként rágcsát csempészett be az éheztetett lányoknak, aki megnevettette őket, aki orvosként nem csak kizsigerelte, hanem törődött a testükkel, aki megszabadította őket a fájdalomtól. Az egyetlen, akiben bízhattak. Ezért is olyan borzalmas, amit valójában művelt velük. S hogy mekkora szerepe van a Károlyi házaspár által megteremtett miliőnek abban, hogy ez ilyen formában megtörténhetett és eddig titokban maradhatott, azt remekül kifejti a filmben a tornászból lett író és filmproducer Jennifer Sey: ha egy gyerekkel éveken át módszeresen elhitetik, hogy ha fáj valamije, az nem is komoly, hogy nem is fáj, hogy tud sérüléssel is ugrani, hogy ha éhezik, akkor sem éhes, ha fáradt, akkor is tud még órákon át edzeni; ha gyakorlatilag kimossák az agyát és megfosztják a teste feletti kontroll érzetétől akkor könnyedén elhitethetik vele (s ő is elhiteti magával) hogy amikor azt érezte, egy felnőtt zaklatta, az nem is úgy volt. Iszonyú ördögi kör bontakozik ki az interjúkat látva. A megalázás, kihasználás, bántalmazás felfoghatatlan mélységei, amiket aztán ujjongva ünnepelt a világ.

Nassar megkapta a büntetését. A Károlyi Ranch bezárt. Steve Penny, a tornaszövetség mindent eltusoló elnöke ellen perek folynak. Jó eséllyel előbb fogják elítélni sikkasztásért, mint azért, mert a félrenézésével pusztán anyagi haszonszerzés céljából hozzájárult lányok tucatjainak megrontásához. Károlyi Márta a riói olimpia után a tornászvilág osztatlan elismerése mellett vonult vissza. Eredményeit senki nem kérdőjelezi. Hogy mekkora szerepük volt férjével annak a bántalmazó kultúrának a kialakításában, melyben Nassar tevékenykedhetett, senki nem firtatja. És ne legyenek illúzióink, vannak még Nassarok. A nagy kérdés, amire sem az IndyStar oknyomozói, sem a film készítői nem tudnak válaszolni: vajon elég lesz-e ez a botrány ahhoz, hogy a tornasport megtisztuljon a zaklatásoktól, bántalmazásoktól, hogy az üzlet helyét átvegye a sport élvezete, hogy a szülők újra jó szívvel el merjék engedni kislányaikat tornázni, hogy a nézők újra a sport szépségeit láthassák az arénában vagy a tévé képernyőjén és ne azon kelljen gondolkodniuk, mi rejlik a kisírt szemek mögött? Vajon tudunk bízni benne, hogy így lesz?  


2020. szeptember 14., hétfő

Amerikai Istenek - sorozat, 1-2. évad

Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni.

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Röviden vázolom a sztorit, ha nem ismernéd a könyvet. Képzeld el, hogy a valaha általunk elgondolt, hitünkkel létre hívott, abból táplálkozó istenek közöttünk járnak ma is, amíg teljesen el nem felejtik őket - és közben születnek az újak. Folyamatosan teremtjük őket, hogy megteremthessenek minket: a mániákus autóst, a médiakukacot, a kábítószerest, az internet-függőt, a megfigyelés-kor kamerás kukkolóját, a globalizáció papjait... Minden teremtett rendszerünk ugyanúgy megistenül, ahogy a régiek születtek - entitássá csomósodik, hiszen áldozunk nekik, időt, verejtéket, vért és életet (nem is keveset). A perifériára szorult, vágóhídon magának áldozó, vagy piti szélhámosságból élő feledésre ítéltek (akiket az egykori bevándorlók hoztak magukkal a fejükben - hiszen Amerikában mindenki bevándorló, vagy gyermeke, vagy ükunokája), meg az emberiség szellem-teremtése által folyamatosan születő újak közt feszültség támad, s ennek fókuszában a germán istenvilág főistene, Odin (pillanat szülte nevén Szerda) áll. Aki élethalálharcba hívná a régieket az újak ellen. Képzeld el, hogy ebbe a sajátosan teremtett mitológiák feletti újmitológiába belepottyan egy frissen szabadult elítélt, akit rajongva szeretett felesége temetésére engednek ki pár nappal korábban. Árnyék Moon, a férfi, aki mit sem ért mindebből, de iszik Szerda mézsöréből és elszegődik mellé amolyan testőrfélének - hisz nincs is egyéb választása.


Árnyék nem érti, miért fontos mind a két csoportnak, a régieknek, meg az újaknak is - és sokáig mi sem értjük. A regény, s most már a sorozat is az ő útját járatja velünk, vele együtt értjük meg, kicsoda a srác, és mi a jelentősége ebben a viharban, ami mindegyiknél nagyobb, mint amit átélhetett. A frissen megözvegyült, egykori tűrhető férj, piti bűnöző szemszögéből láthatjuk Neil Gaiman látomását Amerikáról, az istentelen földről, amint felfalja az isteneit. Az alapanyagot nagyon szerettem, és ezt a látomást is róla - de tényleg úgy, ahogy a rajongói pornót. Nehéz lehet mindenféle háttér-információ nélkül követni a sokszereplős, sokfelé húzó cselekményt, de szerintem megéri gondolkodni rajta, szerintem megéri bekapcsolni érte a mítosz-ládát, és kékes derengésében hagyni, hogy elsodorjon. Rajongóként minden módosítás fájt - bár amúgy egy halom változtatás esetében úgy éreztem, valójában Gaiman írta tovább a könyvét, akár mások tollával. Annak idején, mikor angol tévés sorozat készült a Sosehol ötletéből, a sorozat írójaként a producerek idegeire ment, mert mikor kihagyattak vele egy-egy ötletet, mindig hozzátette: Nem baj, majd beleírom a regénybe. Azon kacarásztam, hogy itt mintha ennek az ellenkezője történt volna - a regény adaptációja közben újramelegíthette az íráskor elvetett ötleteit. Mert ne legyen kétségünk felőle, hogy szigorú kontrollt gyakorolt a gyártás minden pillanatában, szerintem ezzel a feltétellel adta el...


Fantasztikus színészgárdát sikerült megnyerni a produkcióhoz, úgy töltötték ki az általam elképzelt figurák kontúrjait, ahogy kézre húzunk egy személyesen nekünk varrt szarvasbőr kesztyűt. Ian McShane Szerda szerepében tökéletes, Pablo Schreiber Bolond Sweeney bőrében több mint tökéletes, Árnyék halott (de nyughatatlan) feleségének kihűlt bőrében Emily Browning bőven megérdemli a regénybelinél jelentősen nagyobb teret (nem is beszélve az egyéb szerepekről, amelyekben mindig teljesen helyénvalóan tűnik fel); de a lényeg, hogy Ricky Whittle Árnyék szerepében viszi az egészet a hátán. Nekem nem lógott ki senki, és ez nagy szó - elég sok kisebb-nagyobb isten és egyéb pszichopomp kapott itt szerepet, ahhoz képest, hogy ez nem egy egetverő költségvetésű sorozat.
 
Két évadot láttunk, két külön író- és rendezőgárdával, a harmadik gyakorlatilag kész, de még nincs premierdátuma. Mindenféle hírek keringnek most is kreatív (vagy annak beállított) döntésekről, de ez a két évad közben is alaposan borzolta a kedélyeket. Olykor az a szelíd érzésem van, hogy kedvenc mítosz-lovasom amúgy elég összeférhetetlen alak lehet, a sorozat körüli népvándorlás erősen emlékeztet arra, ahogy a rajzolók és kihúzók rotálódtak a Sandman készülte közben - azt hiszem, ezt annak idején, amikor írtam róla, túlságosan jóhiszeműen ítéltem meg. Ezzel együtt ennek a bolond évnek eddig ez az egyik ajándéka - hogy láthattam. És még a könyv felénél se tartunk...
 
A továbbiakban a szokásos gátlástalanság jön, csak erős idegzetűeknek (és azoknak, akik már látták a láthatót).
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...