Ruben Brandt, a gyűjtő - film

Mélységesen megkötnek és eloldoznak az álmaim - és viszonylag sok képük, illatuk, zajuk kúszik át velem az ébrenlétbe. Eminens kisdiák voltam én is, anno, ahogyan Milorad Krstic is meséli magáról, be voltam zárva én is a világomba és ábrándozhattam a szabadságról. Más kérdés, mennyire fájt jóval később, amikor rájöttem: a szeretetketrec rácsait én magam tartottam karban - elengedhettem volna ezt az érzést hamarabb. Más kérdés, hogy minden összecsukláskor, amit a kései kirepülések szárnyszaggató naiv tévedései martak rám, oda menekültem vissza, abba az otthonos szeretetzsarnokságba. Valamilyen értelemben abban élek most is, rábízva magam a másik felnőttebbségére. 

Milorad Kristic bátrabban lépett át az álmodozásból a cselekvésbe - még ha minden projektje, kiállítása, s a filmje is igazából az álmodozásból éhít cselekvést, mások álmaiban való fürdőzésben szabad. A lázadásai átértékelnék az értékeink, de minden moccanásukban érzékeltetve: értékek tömkelegében fúj itt buborékot, csillan színeset, pukkan bármilyen új.

Ruben Brandt, a neves művészetterapeuta rémálmokkal verekszik - azaz híres festmények alakjaival a rémálmaiban, megnyugtató vagy boldog, bátran a szemedbe néző vagy szelíden melléd pillantó, de mindenképpen önazonos alakokkal, akik a legdémonibb módon kifordulnak magukból, amikor Ruben végre a festményük elé áll. "Birtokold a félelmed, hogy legyőzhesd" hirdeti a terapeuta. Nosza, rajta; négy különleges páciense, Mimi (a macskaügyes kleptomán), Bye Bye Joe (a testőr, aki nem tud féket tenni a nyelvére), Fernando (a hacker, aki minden melóján kényszeresen ott hagyja az "aláírását") és Membrano Bruno (a kétdimenziós, ám evészavara következtében túlsúlyos bankrabló) kipróbálja magán Rubenen, hogy működik-e a terápia... Így lesz e kényszer által Ruben Brandt a világ nyomozóhatóságai által hiába keresett "Gyűjtő", a legkomolyabb köz- és magángyűjtemények gátlástalan megvámolója, Velasquez, Botticelli, Vincent van Gogh és Edward Hopper képek elrablóinak bandavezére... a Gyűjtő, aki terápiás célból rabol. Akire a legendás Mike Kowalsky vadászik, a nyomozó (maga is egykori deketív- és bűnügyi relikviák gyűjtője - és szerelmes a csapat femme fatale-jába, Mimibe), meg a komoly fejpénz okán a világ összes maffiózója.

Tehát egyfelől itt van rajzban egy heist story - egy bankrablás-sorozat akciódús története. Amely amúgy terápia-történet, egy öngyógyításé. Amely eközben álmok Eredetnél mélyebben fonódó labirintusa, "álom az álom az álomban". Az elejtett és felszedett könyvek közti különbségek története. Csipet kémnosztalgiával, a Hidegháború Bár veteránjai közt. Előre nézve egy kulturális múltba, nem kevés gúnnyal - hiszen hova tart az önmagát is felbontó happening... 

Mindez rajzban, gátlástalanul kubista, semmire nem hasonlítóan egyedi karakterek, és figurák által, akik a saját elrajzolt arcukon viselik a jellemük, a természetük, a lelkük, mint Kowalsky nyomozó csinos lekötelezettje/segítője/elemzője, a hűségre képtelen kétarcú háromszemű, hárommellű Marina (akihez úgy sincs elég kezed...). Mindez rajzban, szinte az összes létező rajztechnikát folyamatosan vegyítő rajzolt környezetben, aminek minden képkockája amúgy vagy idézet-kollázs, vagy hommage - Hitchkocktól Kuroszaváig, Lynchtől Tarantinoig; nemcsak Ruben álma zajlik a festmények megelevenedő terepén, de a filmet nyitó autós üldözés is - kockáról kockára más képet, vagy híres filmes beállítást vetítve háttér gyanánt a kergetődző hősök köré. Utalások és megidézések gát nélküli tömege... elsőre befogadhatatlan mennyiségben.

Holott Milorad Krstic csak arra használja a kultúrát, amire való. Ábrázol vele. Megrajzol egy személyiségképet, egy önmagával meghasonlott ember személyiség-képét - aki hajlamában egyszerre dédelgeti a gyűjtést, és tükörképeként a felszámolását. Aki elengedné magából a Gyűjtőt, a naplementébe tartó alkony első osztályú vasúti kocsiján. Elengedné ezt a csigalassú segítséget, amivel felszabadítaná magát; elengedné amit végül rabul ejtett. Elengedné, ami a leginkább láncolja e szabadságban. Ruben Brandt, a Gyűjtő elsősorban bátorságot gyűjt, hogy elengedje a mások látomásait. Amit Kultúra Apánk a tudat-alattinkba pumpált, amivel alapjában meghatározza, hogyan és minek, milyennek lássuk a világunkat.

S most ideírom: szerintem. A huszonöt filmkockánként élesedő manipuláció, amivel a látásmódunkat manipulálja a szívtelen apa egyszerre levethetetlen terhünk és egyetlen átláthatatlan méretű örökségünk. Milorad Krstic szerintem mindennek ellenében kereste meg a saját, nem kicsit szürreális vizuális látásmódját. Hiszen egy életen át verekedett vele, hogy megértse, hogy átlássa, a Das Anatomische Teater CD-ROMjain (fenn van az egész a neten, barangoljatok benne), a kiállításokon és projektekben, a rajzolt kisfilmben, a színházban. Ruben Brandt neve Rubens és Rembrandt nevéből alakult ilyenre - a kultúra szabadulna önmagától önmaga kedvéért: hogy teremthessen. Zenére, Cári Tibor ihletett muzsikájára, meg a rengeteg zenei idézetre megmozduló szökevény jeleneteket teremthessen, amik talán akkor érnek a legtöbbet, ha csak átsuhannak rajtad. Ha átsuhannak rajtad a rétegek, utalások - ha csak megadják egy megfoghatatlan mélység rétegét. Ha a film a kultúra álmáról maga is álom marad, egy érzetet hagyva maga után az értelmezés nyomozati kényszere helyett. Nekem ez az érzet felszabadító.