Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A katonailag szervezett társadalomban élő, mégis meglepően békeszerető gziltek tízezer évvel ezelőtt komoly szerepet játszottak a Kultúra megalapításában, és csak az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy mégsem csatlakoznak az alapítókhoz. Most azt a kollektív döntést hozták, hogy követik sok millió más faj útját: szublimálnak és felfedezik a létezés egy új, minden eddiginél gazdagabb dimenzióját.

A készülődés napjait beárnyékolja a tény, hogy valaki felrobbantja az egyik gzilt hadosztály főparancsnokságát. Vyr Cossont tartalékos tiszt is gyanúba keveredik, és most mindenki őt keresi életre-halálra. Cossont és társai, egy félreprogramozott android és egy gyanús kultúrabeli avatár nekivágnak az utolsó küldetésnek, amit a parancsnokságon kaptak. Meg kell találniuk egy tízezer éves kultúrabeli férfit, az egyetlen élő embert, aki talán még tudja, hogy mi történt annak idején.

A gziltek búcsúja nagyobbat szólhat, mint a faj egész eddigi története. Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye méltó módon vesz búcsút a rajongóktól, és állít örök emléket a sci-fi valaha élt legnagyobb skót szerzőjének.

Halkan mondom, ez a legjobban elcsípett fülszövegek egyike, amit valaha az Agavétól olvastam. Informatív, figyelemfelkeltő, és mégis, meglepően keveset árul el a könyv tartalmából. Én nem fogok így finomkodni, egyrészt egy csaknem tíz évvel ezelőtt boltokba került könyvről van szó; másrészt, amit tényleg fontosnak érzek belőle, csak úgy tárhatom elétek, ha kitárom a könyvet is. Ajánlónak legyen elég ennyi: egy kaland-szerkezetű, fanyar humorú, hamisítatlan (vagy mondjuk inkább így: tipikus) űropera ritkán ad ennyi gondolkodnivalót – ez a könyv a megállító-képességét tekintve Dan Simmons dolgaihoz méltó potenciállal bír, nem hiszem, hogy tudnék ennél nagyobb dicséretet.

Szóval Vyr Cossont az egyik szerencsés, aki a zene szenvedélye miatt, a Hidrogén Szonáta és alkotója miatt a Kultúrába tett egykori látogatásakor beszélhetett a galaxisokban valaha élt legidősebb élő emberrel, Ngaroe QuiRiával, aki teste minden porcikájában emlékeket őriz (mindet, kivéve azokat, amiket szándékosan elfelejtett). Képzeld el, hogy elbeszélgetsz Mozart kortársával, mit miért csinált az a gyermeteg zseni... Vyrnek ebben a katonai alapon szervezett társadalomban tartalékosként ugyan gyakorlatilag semmi köze a hadsereghez (nem egy akcióhős típus), ez a tény mégis belerántja a gzilt faj legutolsó belső konfliktusába. Mert a szublimáció előestéjén a Zihdren-Maradványtól (a zihdrenek voltak egykor a gziltek mentorai – már időtlen időkkel ezelőtt szublimáltak, leszámítva egy csekély hányadot, ez a Maradvány) felkavaró üzenet érkezik – azaz nem érkezik meg a gziltek búcsúünnepségére. Politikai érdek, hogy ne érkezzen meg, hiszen a gziltek identitását érinti. Mi történne, ha kiderülne, hogy a Szent Könyv, amit minden gzilt magánál tart, és mértéken felül tisztel (mondjuk így: hisz benne), a saját kiválasztottság-tudatuk alapképző „bizonyítéka” az egykori mentor-faj hideg fejjel elkövetett társadalmi kísérletének kidekázott terméke volt? Mi történik egy óriási ismeretlenbe ugrásra, szintlépésre készülődő társadalommal, ha kiderül: közösen felépített létük alapja csalás, rossz vicc-szintű megvezetés? S mi történik, ha erről a titokról tud valaki, emlékszik rá, sőt, akár hajlandó lehet beszélni róla?

Érdekes meglátások egész sorát szülő alaphelyzet. Akcióba csomagolva megint, azzal a remek ütemérzékű, jól komponált, kellően csavaros cselekményvezetéssel, ami a műfajban alapvető. S azzal a csak Banks-re jellemző, fanyar, kíméletlenül ironikus humorral, ami a Kultúra-regények talán legüdítőbb jellemzője. Az író Kultúrájának Elméi, a csillagközi hajókban önmaguk avatárjaival (de olykor személyzettel, vagy akár több bolygó-lakosságnyi utassal osztozó) mesterséges intelligenciák Iain M. Banks legkomolyabb adui, mert miközben tényleg hordozzák egyfajta kultúra legfontosabb megközelítéseit (mi történt, miért történt, mit okoz – azaz ebben a helyzetben a felelősség-érzetnek mi a teendője), mindezt rengeteg önreflexióval: különböző látásmódok filozófiai alapjait fifikás, de jól követhető párbeszédekbe bonyolítva teszik. Egészen pontosan feltárva azt is, mit értett az író kultúrán, a tíz kötetre rúgó, egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő regényfolyamban. Valahol nem csodálom, hogy eljutott a felismerésig: amíg az életünk képesek vagyunk egyfajta jól szervezett, megegyezéses rendben élni a „bárki másokkal”, addig gyakorlatilag mindegy, hogy a kultúránk alapja történetileg dokumentált, ezer szinten igazolt valóság, vagy egy akármilyen, hihető illúzió, ami alkalmas arra, hogy higgyenek benne.

S főleg mindegy, hogyha erre egy jóval nagyobb távlat „szemléletéből” tekintünk vissza. Hogy a zihdrenek maradéka téved az aggodalmával: mit szólnak majd a gziltek, ha a szublimálás után derül ki, hazugságban éltek. Az ennyivel nagyobb távlat természetét Banks egy visszatérővel hitelesíti, egy egykori, Kultúra-beli Elmével, aki szublimált, és visszajött onnan, mégis; az Elmék Lázárjával: a Zoológussal. Aki beköltözött a talán legmakacsabban igazságmániás Elme: a Pszeudonim tárhelyeire, vendégnek – amíg úgy nem dönt, elég az önként vállalt száműzetésből, és visszaolvad a szublimációba. Ez az egész annyira... bagatell. Lényegtelen, mondja. Szépen körülrajzolva, mit jelenthet tényleg egy ekkora távlat-különbség, amire az író a szublimáció fogalmát kitalálta. A halálos beteg író, aki le tudta zárni a maga történetfolyamát, elmondva a legfontosabb tapasztalatát benne. Ha van az a távlat, amit ebben a folyamban a szublimáció jelent, onnan nézve minden motivációnk, törekvésünk, dilemmánk az értelmét veszti. Nem lesz lényeges az sem, ha kiderül: az életünket hazugságokra alapoztuk.

Lehet vitázni ezzel a szemlélettel, ahogy a Pszeudonim is teszi a könyv lapjain. Banks maga is vitázik a többi könyvében ezzel. Lehet, tényleg el kell olvasnom a könyveket, szép sorban, az összes Kultúra-regényt. Mert ha csak annyi értelmük van, hogy jól érezzem közben magam, megkapom tőlük. És mint látjátok, azért ennél jóval többet is... Engedje meg, Mr. Banks, hogy megköszönjem az utazást – akkor is, ha lehet, az ön távlatából ennek a köszönetnek sincs már semmi jelentősége.

Kiadó: Agave

Fordította: Gálla Nóra

Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet

Csak úgy, játékból ránéztem e történetre őfelsége VI. Adijine szemszögéből. E társadalom elitjének legfőbbje szemszögéből. Aki elhiszi: az irányítás határai jobbára az eszközök megválogatásával szabódnak – tehát a cél az eszközpark egésze. Magam, a közvetlen környezetem, a tágabb környezetem, de akár az egész társadalmat is képes vagyok irányítani, ha a megfelelő emeltyűk – adatok, az elemzésük, tervek és hatástanulmányaik egyfelől, másfelől végrehajtó apparátus, technika, kontroll – a rendelkezésemre állnak. Ha bárki fejébe belenézhetek, mindez a rendelkezésemre áll, s ha a hatalmi struktúra maradék nélkül tisztában van ezzel, mindig nálam lesznek a legerősebb lapok. A többi önuralom és a kíméletlenség kérdése.

Csakhogy ez egy jól formált hatalmi illúzió. Mindig akad számba nem vehető tényező, mint a naprendszerhez közelítő halálos porköd, amely köp a felsőbbrendűségemre. És lépéskényszerbe hoz. VI. Adijine vagyok – nem a hatodik a sorban, hanem ez a hatodik (fizikai) életem a nyolcból (amit majd a kódbeliek követnek) –, elég tapasztalt vagyok tehát, hogy felmérjem e kényszer követeléseit. A helyzet kulcsa nincs a kezemben, a Fellegvár klánja – a Mérnököké – ül rajta, de legfeljebb háborúzunk érte. Nehézségeket okozhat, hogy páran szervezkednek, néhány tudós okoskodik, hogy ismét akadt egy a kódot manipulálni képes látó - még ha csak egy gyerek is -, de mindez akadály, amit le kell küzdeni. A kód, a közösségi adatbázis mélyén a káosz lakik, s egyre nagyobb mértékben uralja el azt – az életünkbe immár genetikai szinten épült „implantok” által elérhető virtualitás szokatlanul viselkedik. S az ősi örökség, a felhőkbe nyúló tűtorony körül gyülekező genetikailag módosított (lelkek menedékéül szolgáló?) madarak, a hárpiák is egyre furcsábban viselkednek. De még mindig a kezemben vannak az aduk, Serehfa egyetlen hatalmi tényezője én vagyok továbbra is.

Játszom itt, az egyik jelentékenynek nem is mondható szereplő szemszögével, hogy próbáljam érzékeltetni, mennyire pazarul összerakott világban esnek a kalandok megint – hogy megint hányféle értelmezési szintet vegyít mesterien Iain M. Banks. Szeretem ezeket a diktátor-hőseit, már az író Kultúra-világában is ezek a figurák kötötték le a legtovább a figyelmem – mert ők illusztrálják a legfappánsabban, mit is gondol az író az irányításról és határairól. A jól válogatott főhősök szokásos csapata: a bennfentes, a kulcsfigura, a különböző alakokban mindig feltűnő szuper-én, s az eseményekbe csöppent kisemberek tetteit nem mesélném - aligha állnám meg, hogy ne sztorizzak a regényből. S azt már korábban megtanultam: Banks könyvei lapról lapra olvasva adják ki a leghatásosabban az ízeik. Nem mesélem a kalandokat – nem mintha nem lenne a maga módján a Félemmetes géjpezet cselekmény-íve is kiszámítható; a sokszereplős, sok szálat egybefűző mesék valóságérzeten-erőszaka persze hogy ismerős lehet akármelyik űroperából – nem ez adja a könyv erejét. Világkatasztrófát hárítani akaró kavarások és mélyebb rétegben a véletlent használva kizáró örök „okkal történik minden” – egyfajta irodalmi holisztika az író-lombikban; a „minden mindennel összefügg” modellje nyakon csíphető itt is. Akárcsak az irányítás határaival kapcsolatban: ezekbe sem fér – megint nem fér – az egész világ.

De Banks egyre ügyesebben próbálja belegyömöszölni mégis – legalább az érzetét. A cselekmény bomlásával épül előttünk a látomás, és ott a legteljesebb, ahol nyitva marad. Ahol kételyeket hagy. Mi a valóság szintje, ha ismételhető az élet? Miért csak nyolcszor ismételhető? Mit jelent a kupolába épült város-világ? S hogyan magasodik – mégis – a felhők fölé belőle a tűtorony? Miért hatalmasak a regény lapjain feltűnő állati (fél-állati, félig mitologikus) létformák? Meddig terjed, milyen törvényszerűségek szerint, s hogyan réteges a virtuália? A kérdések javát fel sem teszem – Banks legerősebb húzása megint, hogy világát a cselekménnyel együtt „meséli”, s nem meséli el (mégse) teljesen. Ami és ahogyan kibomlik gondolkodásra késztet – sőt, sajátossága, hogy végiggondoltatja a saját világom „szintjeinek” érzékelésével kapcsolatos kérdéseket. Banks úgy mellesleg a létemben bizonytalanít el – s ez messze túlmutat megint a puszta űroperai szórakoztatáson.

Szerettem Gadfium, a tudós fanyar, kíváncsi közönyét. Az Asura gyermeteg önmagára ébredését. Sessine gróf vándorlását a maga purgatóriumában. Elviseltem volna többet Pieter Veltesseri gyengéden bölcs humorából. És a végére egészen megszoktam Latra, a kiskamasz-látó butabeszédét is. Segített, hogy általában a prózán száguld a szemem - csak ha verset olvasok, mondom ki magamban a szavakat -, elég hamar ráéreztem a másféle nyelvtan ritmusára, s így ritkán olvastam félre a „1/2reírt” szöveget. De ezt bocsátottam meg a legnehezebben az írónak. Annyiféleképpen lehet a zsenialitás egyéb szinteken „korlátozott képességeit” ábrázolni – sokféleképpen lehet valaki nyelvben hiányos; s ez itt csaknem a legkönnyebb út. Viszont gratulálok Gálla Nórának, sikerült „1fajta” terminológiát összeraknia Latra rémületes mondataihoz.

Szíven ütött, hogy Banks halálos beteg. De bár eltanulhatnám tőle azt az eleganciát, ahogyan ezt is kezeli. Ne ezért olvassátok el a Félemmetes géjpezetet, vagy akármelyik Kultúra-regényt. Hanem mert jók. Egy gazdag fantáziájú, nyitott szemű mesélő mesél bennük ébresztő meséket. S olyan jól mesél, hogy az sem baj, ha tudjuk a mese végét.

Kiadó: Agave

Fordító: Gálla Nóra

Iain M. Banks: Anyag

„…egy dolgot szeretném ha tisztán látna: az én fajom felügyeli azoknak a népeknek a fejlődését, akik azoknak a fajoknak a fejlődését felügyelik, akik a maga népét felügyelik… eredeti célunk az volt, hogy a technológiailag fejletlenebb népek számára megteremtsük a fejlődés lehetőségét, és biztosítsuk az eltérő civilizációs  stádiumok egymás mellett élését egy relatíve védett makrokörnyezetben anélkül, hogy az egyik ellehetetlenítené, vagy bekebelezné a másikat. A rendszer nagy általánosságban működik, de ez nem jelenti azt, hogy nem fordulnak elő mikroanomáliák és lokális egyensúlyzavarok…

- És indokolt esetben nem lehet megkerülni ezeket a szabályokat?

- Ó, dehogynem!...”

Ez a részlet remekül érzékelteti, milyen bonyolult is ez a regény. Bonyolult, mint az egymás fölé borított gömbhéjakból álló műbolygó, a fő helyszín, a Sursamen: az origó. Itt él, a nyolcadikon a maga „épp túl a középkoron” állapotában a Sarl civilizáció, elvan a maga politikai gyilkosságaival, meg a háborújával, a kilencedik szint ellen. A király leghűbb tanácsadója, tyl Loesp magának akarja a hatalmat, s miután urát a dicső halálba segíti, az örökösei ellen ármánykodik. A legalkalmatlanabb örökös: Ferbin, hű szolgája kíséretében a felszín, és a mentorok civilizációi felé menekül – ahova valaha nővére: Djan Serij Anaplia került, ki a kósza hírek szerint azóta a titokzatos Kultúra polgára lett, és a Rendkívüli Körülmények nevű szervezetnek dolgozik.

Banks igazi birodalomépítő: kifinomult és aprólékos momentumokból összekalapált univerzuma minden kötetben tovább polarizálódik, egyre több történet-csepp alkotja ezt a mese-tengert – úgy, hogy a valaha lefektetett alapokhoz a szerző azóta sem nyúlt érdemben hozzá. Ez a legnagyobb bravúrja a Kultúra-történeteknek, ez a makacs ragaszkodás a vízióhoz - ugyanis a legtöbb nagy ívű mese (a legnagyobbaké is) hajlamos visszamenőleg „értelmezni át” önmagát. Így furcsult a végére szinte önmaga paródiájává (s nemcsak az epigonok által) Frank Herbert Dűne-univerzuma, de így kopott önmaga árnyékává Asimov két egymásba fonódó jövő-látomása is – többet vesztve az egymásba-éréssel, mint nyerve általa. Banks erre nemigen hajlandó eddig – a dolgai belső logikájukat illetően továbbra is a helyükön vannak.

Sokat köszönhet persze annak a jófajta írói bátorságnak, ahogyan a (fő-)szereplőivel bánik. Itt senkinek nincs több könyves (fő)hősi „bérlete”, a lementett személyiség-lenyomatok világában – avagy éppen azért – potyognak a hősök. Ettől valóságszagú az egész – a zsáner mindent túlélő kalandvitézeinek összes jellemzőjével ellátott, testinplantált, drónoktól és Elméktől övezett szereplőink – ha úgy követeli a történet – bizony áldozatul esnek. Ráadásul Banks-nek van bátorsága megszerettetni velünk a szereplőit, akiket aztán kinyír. A kisemberi kísérők, a szolgák, az urukat józan belátással, s a világegyetemet tágra nyitott szemű rácsodálkozással leső mellékszereplők kapják az írónál a legnagyobb esélyt a túlélésre. Ez amolyan történelmi regényi fogás: rakjunk az „ismert sorsú” történelmi személyiség mellé/alá költött, „szabad sorsú” alakot – nos, úgy tűnik, ez a fantasztikumban is „valóság-hitelesít”.

Sokat köszönhet a humorának. Félreértés ne essék: ez a könyv nem vicces. A legharsányabb része Banks humorának az MI hajók ön-elnevezési gyakorlata – odavagyok ezekért az alkalmanként elég könnyen kikövetkeztethető eredetű, minden hamis pátosztól mentes „beszélő nevekért”. Egy más része e humornak „rasszhumor” – leggyakrabban valamilyen bájos, bennünk is remekül rezonáló rasszista beidegződésre épül. Másik része „kaszthumor”, úr és szolga, tágabban mentor és patronált viszonyaiból fakad. És van egyfajta rejtett „társadalmi humora”. Hogy ezt érzékeltessem, bele kell menni kicsit a „hagymabolygók” viszonyaiba. Hiszen egy „hagymán” nincsenek őslakosok. A különböző szinteken lakó civilizációk egytől egyig máshonnan települtek át – menekültek, fajközi háborúk vesztesei, elpusztult bolygók elveszett életterű túlélői, még a konstruktor fajok is. Egy hagymabolygó olyan, mint egy menekülttábor, ahol berendezkedtek a lakók. A Sursamenen e tekintetben a legviccesebbek az Ochtok: még eredetmítoszt is rittyentettek maguknak a menekülttáborhoz.

Ha kritizálnom kell: Banks stílusa olykor egyenetlen, olykor nyelvileg következetlen. Mert a rengeteg nyelv-szint közt néha maga az író is elveszti a fonalat – persze van is hol elvesztenie. A cselekmény ugyanis barokkosan burjánzó. Ahol ennyien felügyelnek, ott legalább annyian manipulálnak is. És mindig van még egy manipulációs szint, amire nem számítasz, még egy „terv a tervben”, még egy – ősi avagy új keletű – ellentét. Amire nem lehet panasz: az a cselekmény. Értem, az író miért nem akarja a történeteit filmen látni – az Anyag összetettségét két órában a legjobb szándékú rendező is simán kiherélné.

Banks a regényeit jól kihallható, nem kevés iróniával tálalja. „…hogy is mondta Brian Aldiss? Színes Szélesvásznú Barokk Űropera, ez az!” …rikkant fel az író a kötet végi interjúban, azaz magát sem vonja ki az ironikus szemlélet hatálya alól. Nemcsak a gigantikus léptékekben egyébként remekül működtetett mozaik-mikrovilágokat, egymásra épített szöveg-várakat épít, de közben azt sem felejti el: jövő-illúziókat fantáziáló író ő, és nem próféta. Még ha olykor azt kívánja is az olvasója, bár a próféta szólna belőle; az író is tudja, hogy minden belső ellentmondásával, „Rendkívüli Körülményeivel”, társadalmi felismerésével és modellált „hazabeszélésével” együtt a Kultúra-ciklus egy szépen megrajzolt utópia. Viszont annak szinte maradéktalan.

Kiadó: Agave

Fordította: Gálla Nóra