Sheryl Sandberg: Dobd be magad!

Hosszú évek óta kísérem figyelemmel Sheryl Sandberg Lean In mozgalmát és a női szerepvállalás erősítésének terén végzett munkáját – valahogy mégis úgy hozta az élet, hogy a mozgalmat útjára indító TED-előadás nyomán íródott könyvét bár évek óta kerülgetem, eddig nem olvastam. Lehet, ennek is oka van – a könyv kivárta az időt, amikor a legnagyobb szükségem van rá és a legtöbbet tanulhatom belőle. Ahogy Sheryl második könyve, a férje hirtelen halála után írott, gyászfeldolgozásról és a tanulható rezilienciáról szóló B terv is akkor talált meg, amikor a családomban történt sorozatos halálesetek feldolgozásával küzdöttem, úgy a Dobd be magad! is akkor került végül kezembe, amikor épp a vezetői szereppel való megbarátkozás és az önérvényesítésre való képesség fejlesztése tölti ki a napjaim nagy részét.

Sheryl Sandberg élete nyitott könyv: jelenleg a Facebook második embere, előtte a Google alelnöke volt, korábban az USA pénzügyminiszterének kabinetfőnöke. Minden szempontból kivételezett helyzetben van – fehér, gazdag, amerikai, aki a Szílicium-völgy techóriásainak igazgatótanácsaiból prédikál. Támadták is miatta eleget. Tény: a könyv fókusza az amerikai közép- és felsőosztály nőtagjainak érvényesülése, akik nyilvánvalóan elsősorban közép- és felsővezetői székekben érvényesülnek, már ha… Innen, Magyarországról olvasva számos felvetett problémája megmosolyogtató, számos állítása meg egyenesen bicskanyitogató. Mégis bőven érdemes elolvasni nem csak nőknek, és nem csak azoknak, akik vezetői szerepre törnek – mert miközben saját, nagyon amerikai problémáiról ír, bőven érint olyan világszerte elfogadott társadalmi berögződéseket, kortól, nemtől, nemzeti hovatartozástól, vallástól, anyagi helyzettől független előítéleteket, melyek itt is, ott is megkeserítik a mindennapjainkat.

Persze nem csak azért támadták és támadják ma is Sherylt, amilyen pozícióból beszél, hanem azért is, mert nem ragad le a számos nőmozgalom által egyetlenként szajkózott érvnél, miszerint a nők érvényesülését kizárólag a férfiak akadályozzák, hanem felveti azt, hogy nekünk is van szerepünk saját magunk korlátozásában – tanult szerepeink által. Ami nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy: ha egyszer eljutunk oda, hogy a politikai és gazdasági környezet adott, és mi, nők valóban ugyanolyan esélyekkel indulunk, mint férfi kollégáink, még akkor is lesz min dolgoznunk, hogy leküzdjük a belénk nevelt elképzeléseket, az ösztönös háttérbe húzódást,  imposztor-szindrómát, valamint, hogy a helyén tudjuk kezelni a sikert is és a kudarcot is. Mert ezen a téren bizony baromi sok tanulnivalónk van.

Merjünk odaülni az asztalhoz – írja Sheryl, és sorolja a példákat: hány és hány tárgyaláson látta, hogy a nők, pozíciótól és képességektől függetlenül háttérbe húzódnak és nem ülnek az asztalhoz, nem ülnek az első sorba, nem tolják előtérbe magukat. Mert nekünk, lányoknak azt tanítják, hogy menjünk szépen a férfiak után. Nap mint nap látom, hogy kivételes munkát végző nők ülnek a hátsó sorba mert „nem akarnak feltűnősködni”. Noha az érdemi munkát tőlük várjuk. Hogy is van ez? (Ez egyébként nem csak a versenyszférára jellemző – amíg komolyan kacérkodtam a kritikusi pályával, számos sajtóeseményen is azt láttam, hogy a kolléganők hátra ültek, a nagyhangú férfiak pedig előre.) Már eleve ez a „feltűnősködés” sokatmondó… Ha egy lány felvállalja igényét az előrejutásra, ha előre mer ülni, ha részt mer kérni a tortából, ha kiáll magáért, az még ma is gyanús. Ha egy férfi teszi ugyanezt, az természetes. A lányoktól azt várják, hogy maradjanak csendben, és ne kérdőjelezzék a fennálló rendet – igazából tök mindegy, mennyire okosak, tehetségesek, hasznosak. És egy idő után mi szépen belesimulunk ebbe az elvárt szerepbe. Mert nem akarunk állandó megjegyzéseket, nem akarunk szembesülni az „erőszakos spiné” stigmájával, nem akarunk sem elférfiasodni, sem méhkirálynővé válni. Feladjuk.

Ami nyilván a legrosszabb, amit tehetünk – mégis ezer meg ezer nő teszi meg. És ebben bizony szerepünk van nekünk, többieknek is. Mert nem csak a férfiközpontú társadalmi berögződések nehezítik az érvényesülni vágyó nők helyzetét, hanem nagyon sok esetben a többi nő is. Mert ha neki sikerült, akkor be kell látnunk, hogy nekünk is sikerülhetett volna? Mert félünk, hogy ha ő túl nagy port kavar, az visszaüt minden törekvő nőtársra? Mert láthatatlan kvótákat sejtünk mindenütt és ugyanarra a pozícióra pályázunk? Mert egy erős, önérvényesítő nő mellett a többiek nem élhetnek a gyenge nők fegyvereivel? Iszonyú sok összetevője van annak, miért nincs e téren (sem) nők közötti szolidaritás – és attól tartok, a hazai helyzet e szempontból (is) milliószor rosszabb, mint az USA-beli. Nálunk, ahol a politika még mindig férfias ügy, ahol óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda, ahol az anyaság és a hivatás összeegyeztetése konkrétan szitokszó és a vállalati kultúra sok helyen még mindig ott tart, hogy a nők dolga azt csinálni, amit a náluk okosabb, idősebb, tapasztaltabb férfi főnökeik mondanak, természetes, hogy mindenki gyanús, aki másképp akar játszani. Egy olyan kultúra, ahol mindent átitat az ambivalens szexizmus - vagyis a csendben maradó, simulékony, butuska jókislányok támogatása és előtérbe tolása a hatékony, törekvő és ennek hangot is adó kolléganők kárára - persze hogy egyenlőtlen versenybe kényszeríti a nőket és ráerősít az egymást folyvást fúró baromfiudvar sztereotípiájára.

És mi van, ha nem adjuk fel? Ha megyünk előre, kiköveteljük a helyet az asztalnál, megkapjuk az előléptetést, a szerepet, a lehetőséget – még akkor is van egy halom tanulnivalónk. Meg kell tanulnunk tudatosan megélni a sikert, például. Ezt sem tanítják. Hogy ne szégyelljük, ha elértünk valamit, ne tudjuk be a szerencsének, ne féljünk attól, mások vajon mit gondolnak, „hogyan tettünk szert rá” (ó, egy újabb ordas nagy sztereotípia – hisz egy nő csak bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe léphet előre, ugyebár…). Számos helyről hallottam magam is (hozzáteszem az egyensúly kedvéért: csupa férfikollégától), hogy vállaljam már fel a sikert – pedig én aztán sosem gondoltam volna, hogy gondom lesz ezzel, mégis… Hogy a siker után óhatatlanul érkező imposztor-szindrómáról ne is beszéljünk. Hónapokig küzdöttem, rohadt keményen dolgoztam, hogy végre elérjek valamit, örültem is – úgy két napig. Mert utána jött a pánik, hogy mi van, ha mégsem tudom megcsinálni és kis híján elsírtam magam a főnököm irodájában, hogy ez nekem mégsem kell. Persze minden alap nélkül. Mert kell. Mert meg tudom csinálni. Mert ezért dolgoztam. Mégis… Szerintetek hány pasi retten meg a sikertől? Hányan akarják zokogva visszaadni az előléptetést? Hányan kérdőjelezik meg a saját hozzáértésüket bármikor? Minket, lányokat egyszerűen erre neveltek – szép lehetsz, de okos nem.

Rohadt nagy munka ezt lebontani – magunkban is, nem hogy társadalmi szinten. Kell hozzá a támogató környezet persze – Sheryl sem tagadja, hogy semmire sem ment volna támogató férj, család, barátok nélkül. Nem árt a megfelelő szociális védőháló vagy egy jól kitömött pénztárca – főleg, ha egy nő gyereket is vállalna és karrierre is törne, de erről két okból nem írnék hosszabban: egyrészt nincs és nem is lesz gyermekem, úgyhogy a témához egyszerűen nincs semmiféle viszonyulásom, másrészt hazánkban ez olyan szinten lehetetlen problémakör, hogy sajnos szinte értelme sincs beszélni bármiféle összeegyeztethetőségről. És nem árt egy tanár, mentor, vezető, vagy egy segítőkész kolléga, aki adott esetben felnyitja a szemünket a saját lehetőségeinkre is és segít kibontakoztatni a tehetségünket – na például ennek sincs semmiféle kultúrája itthon. Nálunk még mindig a Csipkerózsika-szindróma dívik: „mi még Csipkerózsika meséjén nőttünk fel, amely arról szólt, hogy csak várni kell, és eljön a herceg, megcsókol, felültet a fehér lovára és boldogan élünk, míg meg nem halunk. A mai lányoknak meg azt mesélik, hogy csak keresni kell, és meglesz a mentor, aki aztán feltolja őket a ranglétra tetejére, beülteti őket a legnagyobb irodába, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A lényeg ugyanaz: a nőknek azt tanítják, hogy egész életükben másoktól függjenek”.

Ahhoz, hogy legyen értelme „bedobni magunkat”, hogy valóban minél több nő törekedhessen vezető szerepre, tanuljon meg kiállni magáért, akár csak azon a szinten, hogy merjen magasabb fizetést kérni vagy sarkára állni a soviniszta főnökével szemben, akár úgy, hogy előléptetésért folyamodjon, akár úgy, hogy elgondolkodhasson azon, építhet-e karriert gyerekek mellett, legelőször is ezeket a függőségi viszonyokat kell felszámolni. És ezt valahol Csipkerózsikánál kell kezdeni.

Kiadó: HVG Könyvek

Fordító: Garamvölgyi Andrea

Sheryl Sandberg – Adam Grant: B terv

Ki is az a Sheryl Sandberg? Igazi amerikai „wonder woman”, jelenleg a Facebook operatív igazgatója, a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb női vezetője, aki mielőtt Kaliforniába tette át székhelyét, az USA Pénzügyminisztériumának kabinetfőnökeként is tevékenykedett. A Lean In – Dobd be magad! című könyv szerzője és az azonos névre hallgató mozgalom megalapítója, mely immáron világszerte több tízezer nőnek segített a munkahelyi érvényesülésben. A Time magazin „Ne gyűlöljétek őt, csak mert sikeres!” felhívással tette címlapra, vagyonát 1,5 milliárd dollárra becsülik, többször szerepelt a nagy amerikai listázók „legbefolyásosabb ez meg az” listáin és sokan őt látnák szívesen Hillary Clinton után a következő női elnökjelölt szerepében. Mégis, mit tud nekünk mondani ez a saját bevallása szerint is meglehetősen kivételezett helyzetben lévő szupernő a veszteségről és a válságról?

Nagyon is sokat. Sheryl 2015-ben, tizenegy év házasság után váratlanul veszítette el férjét, David Goldberget – egy mexikói nyaralás során egy délután hirtelen szívmegállás, és nincs tovább. Ordas nagy közhely, de a gyász munkahelyi sikerektől és társadalmi státusztól függetlenül mindenkit ugyanúgy sújt. A veszteség ellen nem létezik vakcina. Sheryl két kisgyerekkel maradt magára, és dacára a munkájának, a kapcsolathálójának, a bankszámlájának és a szerencsére jelen lévő támogató családjának, megjárta a teljes elszigeteltség, a magány és a kilátástalanság stációit. Aztán - köszönhetően nyilván részben analitikus gondolkodásának, részben a körülötte sürgölődő pszichológus szakembereknek, részben saját, akkor már évek óta vállalt filantrópiájának - elhatározta, hogy ha már gyermekeit és saját magát kirángatta a kétségbeesésből, könyvet ír személyes tapasztalatairól – megspékelve barátja, a Wharton Üzleti Iskola szervezetpszichológusa, Adam Grant tanácsaival és szakmai hozzáértésével.

Gyászfeldolgozásról nem lehet eleget írni – ezt megtapasztaltam az elmúlt években. Újságírók, szépírók, pszichológusok hada írt róla – lélektépő merülésektől analitikus esszéken át terápiás írásokig számos könyv került a kezembe a témában. Sandberg annyiban tud újat mutatni, hogy még senkinél nem találkoztam azzal a mindent felülíró szándékkal, hogy a minket sújtó csapás tanulságait kényszerűen felhasználva próbáljuk erősíteni rezilienciánkat. Nem új fogalom a poszttraumatikus növekedés, de új, ahogy a saját gyász tapasztalatából kiindulva az egyén és a mikro- illetve makrotársadalom megküzdési képessége kerül fókuszba.

„A gyász suttogás a világban és annak zajongó lármájában.  A gyász a szexnél, a hitnél, de még annak jegyszedőjénél, a halálnál is sokkal erősebb, a nyilvánosságban mellőzött tabu – a temetés pillanatait leszámítva, ám azok túl gyorsan elröppennek.” – idézi Sandberg Anna Quindlen szavait. A gyászolót körülvevő értetlen csend végigkíséri a mindennapjainkat. Senki sem értheti meg a másik gyászát – mégis: mindenki jobban tudja, hogyan kéne gyászolnunk, mint mi magunk. A „túl kéne már lépned rajta”, a „most már előre kéne nézned”, a „törődj az élőkkel” mind egyfele mutatnak: nem értjük, ami benned zajlik, nem tudunk hozzáférni a gyászodhoz, inkább hagyd már abba. Namármost, nem hinném, hogy bárkinek sikerült volna „abbahagyni” a gyászolást felszólításra – a túllépés, a megküzdés, a jövőbe tekintés nem kierőszakolható folyamat.

Ellenben fejleszthető – de nem a gyászidőszakban és nem egycsapásra. Sandberg könyve a személyes vallomáson túl lényegében azt járja körül, hogyan lehetne már az iskoláskortól segíteni a reziliencia fejlesztését (például a nálunk is dívó rögzült szemléletmód helyett fejlődési szemléletmóddal, hogy csak a legtriviálisabbat említsem); milyen társadalmi intézkedésekkel lehetne megakadályozni, hogy családok kerüljenek az út szélére egy szülő halála miatt (mert nem, szerzőnk egy percre sem feledi kivételezett helyzetét, de meglehetősen élesen látja a nála kevésbé szerencsések veszteségének hatását a családi kasszára is); hogyan védjük ki a gyászunkban turkálók rosszindulatú támadásait és (visszakanyarodva saját „Lean In” mozgalmához) hogyan hat a női önérvényesítésre például egy férj elvesztése (gondoljunk csak arra, hogy egy gyermekeit egyedül nevelő özvegy karrierlehetőségei nagyjából a nulla felé tendálnak).

Roppant szimpatikus, ahogy Sandberg túllát a saját személyes veszteségén és megkeresi-megszólaltatja azokat, akik nála sokkal rosszabb körülmények közt kell megküzdjenek hasonlóan súlyos veszteségekkel: betegséggel, halállal, bűncselekménnyel, otthontalansággal. A könyv és a belőle kinövő alapítvány mintha Sheryl Sandberg saját rezilienciájának lenyomata lenne: ő tán épp ezzel dolgozza ki magából a gyászát. Akárhogy is, hasznos és megrendítő olvasmány – jó néhány jellegzetesen amerikai túlzása és olykor becsúszó hurráoptimizmusa ellenére is őszintének érzem: mind a személyes vallomást, mind a filantróp szándékot. Ha egy ilyen befolyással rendelkező közszereplőt, mint Sheryl Sandberg, az segít túllendülni saját gyászán, ha megpróbálja megtanítani a világot kicsit jobban küzdeni a nehézségekkel, hát csak hálásak lehetünk érte.

Kiadó: HVG Könyvek