2010. december 30., csütörtök

Évzáró - könyvekről, blogolásról, rólam...

Eddig nem írtam nagy év végi összefoglalókat a blogra, egyrészt, mert úgy éreztem, nincs helye a kritikák közt az „énblognak”, másrészt mert nem volt kedvem; idén viszont annyi minden történt velem könyves vonalon, hogy az megér egy nagyobb összegzést. Aztán meg, Lobo írt egy tök jó cikket – némiképp reflektálva szeee meg Natasha érdekes felvetéseire – ami után nekem is kedvem támadt véleményt nyilvánítani, főleg mert egy-két dolog amit említ, igencsak érzékenyen érint mostanság.

Kis túlzással ebben az évben alaposan megfordult velem a világ. Nagyjából érettségi óta – fáj leírni, de tíz éve – motoszkál bennem a vágy, hogy írjak, tök mindegy mit, csak írjak. Volt egy időszak, amikor fiatalos lendülettel úgy gondoltam, írok valalmi remek szingliregényt, amit kiadnak, megfilmesítenek, hájpolnak, és én leszek a következő Rácz Zsuzsa. Aztán ez elmúlt, hálistennek. Volt egy hosszan tartó fanfic-író korszakom, ami afféle csuklógyakorlatnak nagyon jó volt, és adott némi sikerélményt. Aztán jött a blogolás. Eleinte el sem mertem képzelni, hogy több lesz belőle, mint hobbi, nyilván mert ahogy teltek az évek, kicsit azért felnőttem, ráébredtem a saját korlátaimra, meg egy kicsit a világ működésére is, és már nem hiszem azt, amit minden öntelt húsz éves – hogy a fel nem ismert tehetségem elég ahhoz, hogy pikk-pakk a könyvvilág csúcsára repítsen. Jól elvoltam évekig úgy, hogy blogoltam magamnak, élveztem hogy olvassák, hogy kezd kialakulni valamiféle virtuális közösség, és csak nagyon halványan akartam többet, de mindig visszahúztam magam.

Aztán idén változott a kép. A blogokat kezdték mindenhol kicsit komolyabban venni, a kiadók elkezdtek intenzíven könyvekkel támogatni minket – amit ezúton is köszönök nekik, hihetetlen jó érzés és elismerés; bennem meg újra elkezdett mocorogni a kisördög, hogy tudok én írni, ha akarok. Miközben fél évet munkanélküliként töltöttem itthon, temérdek szabadidővel, amit főleg olvasásra meg írásra fordítottam, felmerült hogy miért is ne próbálhatnék meg többet kihozni belőle? Volt bennem egy jó adag bizonyítási vágy is – ha másnak sikerült, nekem miért ne; egy adag tanulási vágy – úgy gondoltam, ha valamivel profibb oldalakra írok, akkor a szerkesztőktől majd tanulok; meg egy adag birtoklási vágy (bocs) – hogy még több könyvhöz jussak hozzá.

Azt hiszem, én lepődtem meg a legjobban azon, hogy sikerrel jártam. Július óta rendszeres szerzője vagyok az ekultura.hu-nak, amit imádok, és ahol nagyon jó szívvel fogadtak, elhalmoznak mindenféle jóval – nem csak könyvekkel, programokkal, filmvetítéssel, zenével is – nekik köszönhetően interjúztam Baráth Katalinnal, ami nagyon jó élmény volt; és kaptam egy nagyon jóleső pozitív visszajelzést egy szerzőtől, akinek a könyvéről írtam – azt hiszem, ez az év egyik legnagyobb sikerélménye. Ritkábban, de viszonylag rendszeresen írok a konyves.blog.hu-ra, ami kihívás, egyfelől a látogatottság, másfelől a szőrösszívű indexes kommentelők miatt. Megjelent egy írásom a Literán, amire aztán tényleg nem számítottam, és nagy megtiszteltetésnek tartottam -  minden álszerénység nélkül úgy gondolom, hogy oda azért kevés vagyok, a szakadék a könyves blogok (most tök mindegy, hogy amatőr vagy szponzorált) és egy profi irodalmi portál között azért nem kicsi. És az év végén amatőr pályafutásom vicces megkoronázásaként megjelent az első nyomtatott kritikám a Hammer Magazinban :)

Hogy mi lesz ennek a folytatása, nem tudom. Most annyira zavaros az életem, hogy nem is nagyon tervezek előre, meg aztán egyelőre el sem tudom képzelni, hogy ha ilyen tempóban változnak a dolgok nálam és úgy általában a blogok háza táján, akkor mit hoz a jövő. Megélni ebből egy darabig még nem fogok, de mindenképpen folytatom, a lehető legtöbbet szeretnék eztán is olvasni, és írni a legjobb tudásom szerint. És itt jön a bökkenő.

Mivel az olvasásra és írásra fordított idő, akárhogy is nézzük, annyi, amennyit a munka és a mindennapi élet meghagy, szembe kell néznem azzal a szomorú ténnyel, hogy nem tudok mindent elolvasni – ez mindig nehéz volt, de most, hogy lehetőségem nyílna szinte bármit beszerezni, főleg kihívás. Ha valaki olyan hörcsögtermészettel van megverve, mint én, akkor lemondani egy recenziós könyvről olyan, mitnha a karomat vágnám le, de sajna muszáj: egyszerűen nem tudok annyi könyvet elolvasni, amennyit kínálnak. Így hát a jövő év legnagyobb feladata a szelekció lesz. És bizony, sokkal komolyabban kell majd szelektálnom, hogy mit akarok elolvasni, mert én amúgy olyan olvasó vagyok, aki bármit bekajál, nem nagyon válogattam eddig, ami újdonság volt, népszerű volt, érdekesnek tűnt, sokan szerették, azt elolvastam, mert kíváncsi voltam rá – erről le kell szoknom. Annyi a jó könyv, amire nem jut idő, hogy csak azért mert valami épp menő, mert a kiadó nyomná, mert mindenki olvasta és mert kíváncsi vagyok, tényleg akkora durranás-e, nem fogom elolvasni. Azért meg pláne nem kérek be semmit, hogy aztán jól lehúzzam, mert előre tudom, hogy szar – ez egyszerű időpocsékolás…

Ez olyan dolog, ami nyilván nem tetszhet mindenkinek – a legtöbb kiadó szeretné, ha minden friss könyvéről születnének kritikák, meg kell hát tanulni kedvesen nemet mondani arra, ami nem érdekel; mint ahogy meg kell tanulni kezelni azt is, ha nem tetszik nekik, amit írunk… Nekem hála az égnek még nem volt konfliktusom sem kiadóval, sem szerkesztővel, eddig még senki nem akarta megvágni, átírni, amit írtam, és egy kiadó sem jelezte, hogy lehetnék elnézőbb a könyvükkel – de mindkettőre hallottunk már példákat. Azt hiszem ez az a kérdés, ami minden könyves bloggernél vagy épp hivatásos kritikusnál afféle vízválasztó – azt, hogy ki mennyire hajlandó a marketing oltárán beáldozni a saját véleményét, mindenkinek magának kell eldöntenie. Én most itt leírom, hogy én semennyire. Számomra az egyetlen ami hitelessé tesz valakit, az az őszinteség, és ha bárki mást vár tőlem, az csalódni fog. Persze az őszinte véleményt is lehet így csomagolni, meg úgy, de ez már megint más kérdés…

S hogy visszakanyarodjak kicsit szeee bevezetőben említett felvetésére – bizony, rohadtul igaza van, elkeserítő, hogy a legtöbb olvasót az agyonhájpolt könyvekről írt kritikák vonzzák – de ugyan miért lenne másképp? Nem meglepő, hogy a neten is arra keresnek, arról olvasnak, amit a könyvesboltokban ezerszám megvesznek, és a sikerlisták élén tanyáznak, más kérdés, hogy engem például tökre idegesít, amikor minden blogon – beleértve a magamét is – ugyanazt a szezonális sikert látom :) Ugyanakkor van néhány blogger – juszt se fogok most se nevesíteni – akik következetesen távol tartják magukat a fősodortól, és előtérbe helyezik a minőségi irodalmat, akkor is, ha régi, ha nem osztogatják a kiadók, ha nem kattintékony. Na, őket picit csodálom :) És pont emiatt tetszett nagyon Lobo várólistás játéka, mert felhívta a figyelmünket (nekem is) arra, hogy a sok újdonság mellett hever egy csomó olyan könyv mindannyiunk polcán, amit régóta el akarunk olvasni, de mindig kitúrja valami új, valami hájpolt, valami recipéldány, ésígytovább, ésígytovább… nem véletlen, hogy csatlakoztam.

Jól elkalandoztam, de ezek azért már kikívánkoztak. Aki idáig bírta, és nem unta meg félúton, annak köszönöm, hogy végigolvasta. Furcsa és eseménydús év volt, könyves fronton is, meg egyébként is, remélem, a jövő év legalább ennyi sikerélményt és jó könyvet (újat avagy régit) hoz minden bloggernek. Ha azt nézem, mennyi minden változott az elmúlt egy évben, megsaccolni sem merem, hol leszünk egy év múlva…

2010. december 29., szerda

David Safier: Pocsék karma

Kim Lange tévés műsorvezető élete legpocsékabb napján elnyeri a Német Televízió Díját, ám nem örülhet neki sokáig, egy szakadt ruhával kapcsolatos megalázó fiaskó - melyet mintegy hatmillió tévénéző követhet egyenes adásban - és egy házasságtörés után ugyanis a fejére zuhan egy orosz űrállomásról leszakadó mosdókagyló. Ám Kim halála csak a hatodik legrosszabb dolog, ami aznap történik vele. Ezzel a felütéssel indul David Safier Pocsék karma című szórakoztató agymenése.

A Németországban egymillió példányban elkelt regény ötvözi a csajos könyvek hangulatát a mostanában oly divatos reinkarnációs tanokkal és buddhista életbölcsességekkel, a fanyar humort a néhol kifejezetten idióta poénkodással, a végeredmény pedig egy kétségkívül szórakoztató, de sajnos gyorsan felejthető tucatdarab. Szerettem volna jobban szeretni ezt a könyvet, főleg, mert valóban sokat kacagtam rajta, de a gyengeségei nem hagyták.

A főhős, Kim Lange igazi tenyérbemászó hülye picsa, lépésről lépésre lépdel felfelé a karrierlépcsőkön, egyre híresebb, egyre népszerűbb, ám ezzel párhuzamosan hanyagolja el egyre jobban férjét és kislányát, és ácsingózik egyre intenzívebben kollégája feszes hátsójára. Ez még nem lenne baj, karrierista nőszemély és otthon ülő férj közt gyakran fuccsba megy a házasság, ám Kim gonoszka. Utálja a beosztottait, önző, mindene a hírneve, és kétségbeesetten igyekszik elfelejteni cseppet sem pr-kompatibilis anyját és múltját. Nem csoda hát, hogy halála után hangyaként születik újra. Miután Buddha nevelő célzattal a fejére olvasta fent említett – és persze sarkított – bűneit, Kim kénytelen beilleszkedni a hangyatársadalom mindennapjaiba, ahol az egyetlen reinkarnálódott ember, akivel találkozik nem más, mint a legendás nőcsábász, Giacomo Casanova, akinek kommentárjai a kötet legviccesebb részei.

Kimnek hangyaként kell végignéznie, ahogy családja próbálja feldolgozni az elvesztését, és ahogy egykori legjobb barátnője behálózza a nem túlságosan sokat húzódozó férjét. Érthető, hogy ezt nem hagyhatja annyiban, elindul hát az életeken át tartó vérre menő küzdelem azért, hogy Kim hazajuthasson, visszaszerezze kislányát és férjét, Casanova pedig – akinek nem meglepő módon csak egy dolog körül forognak a gondolatai – rátegye a mancsát a férj új nőjére. S hogy mi kell ahhoz, hogy feljebb lépkedhessenek a reinkarnációs létrán és újra emberként születhessenek meg? Hát sok-sok jó karma! A szexmániás olasz és az önző tévésztár nekiáll hát jó karmát gyűjteni, ami azért hangyaként nem is olyan egyszerű.

Itt veszi kezdetét a fergeteges utazás, jó karma gyűjtéssel, sok halállal és sok újjászületéssel. A hangyalét után hőseink tengerimalacként kapnak lehetőséget, ám a kísérleti laborban tett röpke kitérő után szerencsétlenek az úttesten végzik, de sebaj, jöhet a kutya-macska lét, majd egy borjúként elkövetett fiaskó és sok rossz karma begyűjtése után kezdődhet minden elölről földigilisztaként. Szerencsére a bélféreg-létet azért megússzák. Az csak az igazán rossz embereknek jár, például diktátoroknak.

Újra meg újra állatként megszületni és közben azon dolgozni, hogy jó karmát gyűjtsünk, és egyszer majd emberként térhessünk vissza – na ez biztos mindenkibe beleverné a buddhista bölcsességeket, mint legyünk jók embertársainkhoz, helyezzük mások érdekeit a sajátjaink elé, és vállaljuk be, hogy letörik a körmünk azért, hogy kimenthessük asszisztensünk ruhaujját a nyomtatóból. Mire Kim átjut számtalan állati inkarnációján, jobb emberré válik, rájön, hogy mennyire rossz anya volt, és új lehetőséget kap, hogy emberként szerezze vissza elvesztett családját. Na persze nem egészen úgy, ahogy szeretné.

Konyhabölcsességek és néhány igazán jó poén, plusz a legmeggyőzőbb érv a vegetarianizmus mellett, amit eddig olvastam: „Úristen, lehet hogy ettem reinkarnálódott embereket is? Az édes-savanyú disznóhús talán újjászületett kínai volt? A curry-virsli esetleg elhunyt nagynéném, Kerstin? A szalámi a tálban Konrad Adenauer?”.  Ez mind megvan Safier könyvében, amit viszont jobb nem keresni, az a logika. Ha egy újjászületés nehézségeket támasztana Kim küldetése során, hát pikk-pakk meghal, a végén pedig még Buddha is megenyhül főhősünk irányába, és ügyesen kiküszöböli az emberként való újjászületés legnagyobb problémáját – jelesül, hogy tizenegynéhány év kéne, mire felnő és visszahódíthatja férjét. Mégsem ez a legnagyobb probléma a könyvvel, hanem az idegesítő csajos vonulat. A fülszöveg páratlan „pasi által írt csajos könyv” stílust ígér, ám ez kimerül abban, hogy a főszereplő egy idegesítő liba, akinek a reinkarnációs lépcsőfokok közti bolyongás során is csak a narancsbőrén, meg a feszes hátsókon jár az esze. Ha Safier szerint ilyenek a nők, hát nem csoda, hogy hülye lett a főhőse. Még szerencse, hogy Casanova lovagiasan a hölgy segítségére siet, és feljegyzéseivel menti a helyzetet – így legalább a humor a helyén van.


Kiadó: Ulpius
Fordította: Kosztolánczi Krisztina
 

2010. december 28., kedd

Suzanne Collins: Futótűz

Az éhezők viadala eléggé levett a lábamról, az utóbbi idők egyik nagy meglepetése volt, kíváncsian vettem hát kézbe  a folytatást - annak, hogy vártam egy évig az első résszel, az egyetlen jó oldala, hogy így legalább rögtön belevághattam.  A Futótűz, noha magán viseli a trilógiák középső darabjainak örök átkát, egyfajta átvezetés, alapozás a nagy fináléhoz; semmiben sem marad el az első kötettől, és a legkevésbé sem okoz csalódást.

Vigyázat! Spoilerveszély lehetséges!

Katniss és Peeta, miután megnyerték az Éhezők Viadalát, ünnepelt sztárokként térnek vissza körzetükbe, gazdagságot, biztonságot és egész hátralévő életükre szóló médiafigyelmet kapva a győzelem mellé. Ennek első felvonása egy győzelmi körút, melynek során a győzteseket végigviszik a legyőzött körzeteken, demonstrálva, hogy ők is ugyanúgy a Kapitólium bábjai, mint mindenki más, és arra kényszerítve a többi körzet lakóit, hogy éltessenek valakit, aki legyőzte az ő kiválasztottjukat. A show mindenekelőtt, Katniss és Peeta kénytelen úgy ugrálni, ahogy a rendezők fütyülnek, részt vesznek számtalan partin, magukra húzzák a méregdrága dizájnercuccokat, eljátsszák a szerelmespárt a kamerák előtt, és maguk sincsenek tudatában annak, mi zajlik az ünneplés mögött.

Katniss öntudatlanul is elindított valamit a Viadalon, ami – és ez a szerzőt dicséri – a főszereplővel együtt bennem sem tudatosult, így igazi meglepetésként ért a második kötet gerincét adó történet. A körzetek lázadoznak, egy kiválasztott egyetlen apró cselekedete felébreszti bennük a hetvenöt éve szunnyadó öntudatot, a Kapitólium pedig ezt nem tűrheti, és minden eddiginél véresebb bosszúra készül. A győzelmi körút után megrendezésre kerül a Nagy Mászárlás, ami a Viadalok történetében mindig valami különlegességet jelent. Volt, hogy kettő helyett körzetenként négy kiválasztottat tereltek be az Arénába, volt, hogy a körzetekben szavazniuk kellett az embereknek, ki vigye vásárra  a bőrét, ezúttal azonban egy még különlegesebb falattal készült a Kapitólium: az eddigi győztesek közül kerülnek ki a versenyzők. S mivel a tizenkettedik körzetben Katniss az egyetlen női győztes, újra az Arénában találja magát.

Elsőre iszonyú bosszantónak tűnt, hogy Collins újra betereli  a főszereplőket egy Viadalra, már épp fantáziátlanságot, önismétlést és rókabőrt kiáltottam volna, ám szerencsére az események hamar úgy alakulnak, hogy ezt ha nem is jó szívvel, de megbocsátjuk. Míg az előző kötetben huszonnégy idegen került egy Arénába, és ölte halomra egymást, itt olyan emberek kerülnek szembe egymással, akik ha csak hírből is, de valamennyire ismerik egymást, és mindannyian megjárták már egyszer a Viadalt. Keményebbek, taktikusabbak, jobban viselik a küzdelmet. És vannak köztük jópáran, akiknek titkaik vannak.

Szépen lassan kibontakozik egy összeesküvés, amit furcsa módon a főszereplő tud meg utolsóként. Érdekes húzás ez Collinstól, hogy a kulcsszereplője – és egyben a könyvbeli összeesküvésé – egy olyan lány, aki képtelen taktikázni, ösztönlény, csak a túlélés és a szerettei védelme hajtja, de a sok világméretű küldetéstudattal megvert fantasy-hős között igazság szerint üdítően hat a természetességével. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ebben is felfedezhető némi társadalom- vagy inkább médiakritika, hisz a középpontba tolt „sztár” mögött mindig ott gyülekezik a tanácsadók, ötletemberek, szervezők hada, akik az igazi munkát végzik, és sokszor az „arc” azt sem tudja, miről van szó. Nem akarom bántani Katnisst, de kicsit ezt éreztem nála is: jelkép lett, de észre sem veszi, az meg pláne meg sem fordul a fejében, hogy mekkora volumenű dolog jelképe lett, ha csúnyán akarom megfogalmazni, mire is használják őt, mint jelképet – egyébként el lehetne indulni egy olyan irányba is, hogy vajon azok, akik a „jó ügyért” használják fel Katnisst, vajon mennyivel jobbak azoknál, akik az Arénába küldték, de ez már csúnya moralizálás, ami azt hiszem, messze túlmutat a könyv keretein.

Amiben határozottan erősebb volt a kötet az előző résznél, az a mellékszereplők bemutatása. Az éhezők viadalában alig néhány kulcsszereplőt ismertünk meg, a Viadalon részt vevők abszolút háttérben maradtak Katniss és Peeta kettőse mögött, itt viszont egy csomó érdekes szereplőt ismerünk meg, akiken keresztül szintén kritikát fogalmaz meg Collins: a korábbi Viadalok győztesei közt többségben vannak azok, akik megzakkantak, alkoholba vagy drogokhoz menekültek, vagy épp a saját sztárságukba habarodtak bele annyira, hogy teljesen eltávolodtak a valóságtól. És igen, ezt is nap mint nap láthatjuk magunk körül: hogy az egyes valóságshow-k győzteseinek, a pillanatnyi sztársággal megajándékozott szerencsétleneknek hogy teszi tönkre az életét a média, a feledés, vagy épp a saját hiúságuk.

Egyetlen olyan szál volt, amit nem sikerült maradéktalanul tovább vinni az első kötetből: a szerelmi háromszög. Az első részben még teljesen a helyén volt ez a többszörösen idézőjelbe tett romantikus szál, de itt már rezeg a léc, és sajnos kezd elmenni az ifjúsági regényekben manapság már kötelező szenvelgős irányba. De ez az egyetlen kritikám, minden egyéb a helyén van, sikerült úgy folytatni, hogy megugorja – olykor még túl is szárnyalja – az első kötet színvonalát, ezek után kíváncsian várom a befejezést.


Kiadó: Agave
Fordította: Totth Benedek

2010. december 22., szerda

Ken Follett: A titánok bukása

A monumentális történelmi regények terén igencsak otthonosan mozgó Ken Follett legújabb nagyszabású vállalkozása a három kötetesre tervezett Évszázad-trilógia, a „véres és gyönyörű huszadik század története”, melynek első kötete, A titánok bukása idén ősszel került  a könyvesboltok polcaira. Follett nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a történészek által rövidnek nevezett, ám eseményekben koránt sem szűkölködő huszadik század történetét, néhány kiválasztott család három generációjának életén keresztül. Az első rész az első világháború körüli esztendőkben játszódik, az utolsó békeévtől a Párizs környéki békekötések utáni időszakig. Ahogy az egy ilyen kötettől elvárható, az idill utolsó pillanataival kezd, hogy aztán annál nagyobb arculcsapásként érjen minket a háborús borzalmak tömkelege.

1914 elején az angol Fitzherbert gróf vendégül látja vidéki kastélyában V. György királyt valamint jó néhány arisztokratát és külföldi diplomatát. Köztük van Walter von Ulrich, a német külügyminisztérium fiatal feltörekvő politikusa, unokabátyja, a homoszexuális Robert von Ulrich gróf, és az amerikai Gus Dewar, aki magának Wilson elnöknek a személyi titkára lesz. Nekik és társaiknak kell megismertetni a királyt a fiatal diplomaták véleményével a nemzetközi helyzetről és a várható politikai változásokról. A gróf felesége, Elizaveta orosz hercegnő igazi középkori eszméket valló főnemes, aki nem érti, miért nem verik az angolok ugyanúgy a parasztokat, ahogy azt orosz társaik teszik, és miért is erőltetik annyira a demokráciát, de persze arisztokrata hölgyként nem igazán foglalkozik ilyesmivel. Nem úgy a gróf húga, a szüfrazsett Maud, aki a társaság minden tagjával jó viszonyban van, akit a fiatal diplomaták a báty legnagyobb bánatára teljes mértékben elfogadnak magukkal egyenrangúként, aki miniszterekkel áll kapcsolatban, és gyerekrendelőt üzemeltet London szegénynegyedében.

Miközben az arisztokrata társaság önmagát és a fennálló világrendet ünnepli, megismerjük a szomszéd faluban élő Billy Williamst, akinek apja szakszervezeti vezető, nővére a gróf szobalánya, és mint családjában mindenki, már gyerekként  a gróf bányájában kezd dolgozni. Míg az angol munkások emberségesebb munkakörülményekért, a bányabalesetben megözvegyültek tisztességes ellátásáért és a választójog kiterjesztéséért harcolnak, orosz társaiknak a mindennnapi puszta megélhetésért is küzdeniük kell. Közéjük tartozik Grigorij és Lev Peskov, a korán árván maradt testvérpár, akik Szentpétervár vagongyárában éhbérért dolgoznak, és nyomorúságos odújukban fekete kenyéren és üres levesen élnek.

Közel száz oldal kell Follettnek ahhoz, hogy minden szereplőt játékba küldjön, hogy megismerjük a kulcsembereket, viszonyaikat, azokat a keresztbe-kasul szövődő szálakat, amik aztán a későbbiekben oly fontos szerepet játszanak. Megéri, mert talán a könyv legerősebb oldala ez, a pompás jellemrajzok tömkelege, és az az illusztratív jelleg, amivel Follett egész társadalmi osztályokat képes lefesteni egy-egy szereplő bemutatásával. Hogy aztán ezeket a szereplőket a háború kitörése után újra meg újra összehozza, a lehető legvalószínűtlenebb helyzetekben. A kötet terjedelméhez, földrajzi kiterjedéséhez és keszekusza cselekményéhez képest nem használ sok szereplőt, így hát ezek állandó összetalálkozása egy idő után mosolyt csal az olvasó arcára. Van olyan tiszt, aki a harctéren véletlenül mindenkivel összefut az ellenséges hadseregből, akivel a háború előtt találkozott azon az estélyen; a nincstelen munkás természetesen a gyűlölt hercegnővel találkozik, aki megölette az apját; s még a térben és társadalmi hovatartozásban legtávolabb esőket is könnyedén összehozza egy félresikerült liezon kapcsán. Néhol kifejezetten szappanoperisztikus fordulatokkal operál, csak azért, hogy egy térben mozgathassa a szereplőit.

Ahhoz képest, hogy mennyi időt szán a háború előtti események, a politikai huzavonák, az arisztokrata világ szemellenzős fényűzése bemutatásának, a háború kitörése után mintha felgyorsulnának az események, hogy aztán újra meg újra lelassuljanak, és aránytalanul sokat időzzünk a lövészárokban az egyik szereplővel, vagy a sztrájkoló munkások közt a másikkal, míg szem elől tévesztjük a többieket mintegy kétszáz oldalra és néhány évre. Tán a legnagyobb hibája  a könyvnek az aránytalansága. Follett egyszerűen nem tud egyensúlyt teremteni, nem érezzük azt, hogy minden szereplő a helyén van, és megkapja a maga súlyát, ide-oda csapong a különböző cselekményszálak közt, és nem köti őket össze, néha kifejezetten erőltetettnek tűnik, hogy egyes szereplőket oda visz, ahova, minden ok nélkül, csak hogy aztán párszáz oldallal később megmagyarázzon vele egy újabb fordulatot.

Ráadásul önmagát hitelteleníti el azzal, hogy szinte minden szereplőjének társadalmi felemelkedést, fontos állást, politikai karrierrt ajándékoz, még a legalulról jövő munkásoknak is. Az egyik az orosz forradalom vezérkarába kerül, a másik a brit parlamentbe, a megesett szobalány munkáspárti aktivista lesz, az Amerikába szakadt csóró szélhámosból meg igazi gengszterromantikába illő fordulatokkal lesz menő üzletember. S csak hogy teljes legyen az élmény, noha újra meg újra kihangsúlyozódik, hogy a világháborúban hány millióan haltak meg, hőseink közül mindenki viszonylag épen túléli. Tán nem véletlen, hogy a legélőbb karakter az, aki a legnagyobb bukáson megy keresztül a háború után, egész egyszerűen azért, mert bármily kevéssé romantikus és regénybe illő, az a szomorú tény, hogy a valóságban a legtöbben megszívták.

Nehéz elhelyezni ezt a könyvet, egyszerre nagyívű családregény, történelmi tabló, társadalomrajz, korkép. Iszonyú nagyot akar markolni, ami nem sikerül maradéktalanul, viszont az eredmény így is nagyon szórakoztató és olvasmányos. Follett nem egy szikrázóan tehetséges szépíró, de nagyon tisztességes iparos. Abszolút profin ír, minden aránytalansága és cselekménybeli furcsasága ellenére is sodró lendületű, olykor letehetetlen, igazi nagyregényt tett le az asztalra most is. Valahol félúton van a Háború és béke és a Leon Uris - Irwin Shaw - Herman Wouk-féle romantikus történelmi családregények között.

A tekintetben viszont maradéktalan, hogy kíváncsivá tett, hogy folytatódik a szereplők sorsa. A történelemből tudjuk, hogy az első világháború vége mily szépen megágyazott a másodiknak, épp ezért tartoznak a könyv legvérfagyasztóbb pillanatai közé, amikor a szereplők arról beszélnek, hogy a gyerekeiknek már nem kell harcolniuk, vagy hogy véget vetettek a nacionalista eszmék hódításának, vagy épp hogy megteremtették a tökéletes proletárdiktatúrát. Nem mondom, hogy a falat kaparom izgalmamban a folytatásért, de ha megjelenik, biztos hogy elolvasom, hogy alakul a leszármazottak sorsa a második világégés idején.


Kiadó: Gabo
Fordította: Bihari György,  Sóvágó Katalin

Korábbi kommentek:

2010. december 20., hétfő

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, itt várt a polcon majd’ egy éve, de nem tudtam rávenni magam az olvasásra, mert tartottam tőle. Egyfelől nagyon kíváncsi voltam, ha valamivel le lehet venni a lábamról, az  a disztópia, másfelől nagyon szkeptikus, mert egyre inkább tele van a hócipőm a mindent elárasztó ifjúsági fantasy-dömpinggel, és kövezzetek meg bátran, de vállalom: én mostanában nem olvastam olyat, ahol a „komoly” mondanivalót sikeresen ötvözték volna az ifjúsági tartalommal. Valahol mindig elcsúszott az egyensúly, és ettől tartottam most is. Nem kellett volna, mert Suzanne Collins ezen a téren nagyon jól teljesít: úgy ír disztópiát, hogy az abszolút fogyasztható az ifjabbak számára is, jól egyensúlyban tartja a különböző súlyú konfliktusokat, nem lesz sem túl komoly, sem gagyi, nincsenek benne erőltetett szálak, még  a mostanában mindenbe beleszuszakolt szerelmes(?) vonulat is helyén van. Engem A szolgálólány meséjére emlékeztetett, mintha Atwood remekének ifjúsági változata lenne (tekintsünk most el a Battle Royale-tól, tudom, hogy hasonlít rá, de mivel azt nem olvastam, erről nem tudok nyilatkozni).

Az egykori Észak-Amerika már a múlté, romjain Panem található, amely a Kapitóliumra és tizenhárom távoli körzetre oszlik. A mindent irányító, fejlett és gazdag Kapitólium kénye-kedve szerint zsákmányolja ki a körzeteket, melyek csak egyszer lázadtak fel ellene, ám a lázadást leverték, és büntetésül a tizenharmadik körzetet a  földdel tették egyenlővé. A megmaradt tizenkét körzetet a napi robot, félelem és éhezés mellett évről évre egy véres valóságshow-val emlékeztetik arra, hogy a Kapitólium mindenek felett áll, és úgy rendelkezik az életükkel, ahogy akar: ez az Éhezők Viadala. A Viadalra körzetenként kisorsolt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti lány és fiú egy csapdákkal telizsúfolt Arénában kell megküzdjön egymással, mindaddig, amíg csak egy marad élve.

A tizenkettes körzetben élő Katniss önként jelentkezik a Viadalra tizenkét éves húga helyett, akit apjuk halála óta gondoz és védelmez a fájdalomba belebetegedett anyjuk helyett. Katniss kemény lány, akit a vadon törvényei neveltek: egy szegény körzetben, apa nélkül, családfenntartóként illegális vadászatból megélve küzd a fennmaradásért napról napra. Esélytelenként érkezik a Viadalra a körzetbeli pék kissé nyámnyila fiával, mint másik kiválasztottal és alkoholista mentorukkal, hogy aztán főnixként szülessen újjá, aki pusztán a túlélési ösztönével is képes borsot törni a hatalmasok orra alá.

A könyv legerősebb oldala az ezerszer kivesézett társadalomkritika. Olvastam olyan véleményt, mely szerint szerencse, hogy ez csak a könyvekben létezhet, hát én ebben nem vagyok olyan biztos. Rémesen kiábrándult és pesszimista vagyok, ha azt mondom, nincs már olyan messze az idő, amikor a tévében hasonló valóságshow-kat láthatnak, akiknek van gyomruk hozzá. Persze, adja az ég hogy ne legyen igazam, de tény, hogy az egyre durvuló tartalmakkal operáló reality-k nincsenek is olyan messze a könyvben ábrázoltaktól. Igaz, élesben gyilkolást még nem mutattak, csak épp önmagukból kivetkőző, pénzért és hírnévért minden emberi méltóságukat eldobó „túlélőket” meg „villalakókat” vagy épp „celebeket”. Ám míg a könyvbeli Viadal Panem egyik felének show, a másiknak büntetés és gyermekeik mészárszékre küldése.

Míg a tizenkét körzet lakói attól rettegnek, hogy nehogy őket, vagy épp gyerekeiket, barátaikat, ismerőseiket sorsolják ki, a Kapitólium közönsége évről évre hatalmas népünnepélyként éli meg a Viadalt. Hősként ünneplik a kiválasztottakat, akiket trendi dizájnerek ruháiba burkolnak, és úgy mutogatnak körbe a partikon, megnyitókon, interjúkon, mint a vásári majmokat. És igen, ebbe az is beletartozik, hogy a ruhájuk, a szerelmi életük, a kedvenc ételük jobban érdekli a népet, mint az, hogy túlélik-e a Viadalt, és hogy aki a legérdekesebb, a legnagyobb a hírértéke, az kapja a legtöbb szponzori felajánlást. Az élet itt csak harmadlagos az üzlet és a politika mögött.

Szerencsére a jól kidolgozott háttér és a sztori érdekessége feledteti velünk, hogy Katniss alakja nem épp a legmegnyerőbb. Kicsit világgyűlölő, nagyon kemény, önfejű, olykor kifejezetten idegesítő lány, aki belecsöppen egy olyan helyzetbe, amivel igazából nem nagyon tud mit kezdeni. Csak túl akarja élni, de különösebben nem küzd azért, hogy nyerjen. Az egyik legérdekesebb kérdés az egész Viadalban az, hogy túlélhet-e valaki úgy, hogy ne váljon gyilkossá? Nyilván nem, hisz legkésőbb a végén valakit meg kell ölni, de épp Katniss alakján keresztül látjuk, hogy az életösztön mennyire ki tudja ölni az amúgy jószándékú emberből is az emberséget. Katniss főleg menekül és sodródik, és az sem az ő érdeme, hanem mentoráé és a körzetéből jött Peetáé, hogy a showbiz a keblére öleli, és végül úgy tudnak kijönni abból az Arénából, ahogy.

Az utóbbi évek egyik legjobb ifjúsági fantasy-je, okos, fordulatos, kellően mély és nagyon kritikus, ami nekem különösen tetszik. Semmi felületesség, nyál, olcsó megoldás nincs benne, azért meg külön köszönet az írónőnek, hogy nincs túlírva, manapság igazán ritka, hogy egy ifjúsági szerző ne sokszor ötszáz oldalban akarja lenyomni a torkunkon a tanulságot. A maga nemében kiváló regény, ami után tűkön ülve várjuk a folytatást.


Kiadó: Agave
Fordította: Totth Benedek

Korábbi kommentek:

2010. december 17., péntek

Az amerikai

Egy idősödő alvilági figura – aki itt menő bérgyilkos helyett egyszerű fegyverkészítő – utolsó utáni munkájára készül, hogy aztán végleg maga mögött hagyja korábbi életformáját, és nyugodtan letelepedjen a szeretett nő oldalán valami eldugott világvégi helyen – ezerszer olvastuk-láttuk már ugyanezt a történetet, mégis, a nálunk eddig ismeretlen Martin Booth tud olyat mutatni a zsánerben, amitől leesik az állunk; méghozzá azzal, hogy a jól ismert történetet nem karfamarkolászós krimibe burkolta, hanem egy lassú, elmélázó, nosztalgikus elbeszélésbe.

Signor Farfalla az olasz kisváros titokzatos amerikai lakója, akit a helyiek miniatúrafestőként ismernek, aki a hegyekbe jár pillangókat festeni – innen a ráragadt név, az igazit senki sem tudja. Mint egy jól kiképzett kém, tökéletesen beolvadt a helyiek közé, ráérősen kávézgat a kávézó teraszán, megvitatja a helyi ügyeket, jóféle borokat kortyolgat esténként a falu papjával, a helyi bordélyházba jár szerelmet keresni, úgy öltözik, úgy beszél, úgy viselkedik, mint bármelyik kisvárosi olasz figura…

Amikor magára zárja csodás bérelt lakása ajtaját, és felhangosítja a klasszikus zenét lejátszóján, akkor viszont egy egészen más világba csöppen ő is, és az olvasó is – Signor Farfalla ilyenkor fegyvereket készít, méghozzá a legjobbakat. Igazi művésze ő mesterségének, egyedi műalkotásokat hoz létre, melyek arra hivatottak, hogy emberéleteket oltsanak ki, és olykor megváltoztassák a történelem menetét. Miközben dolgozik, megszűnik számára a világ, csak a fegyver létezik, és a precizitás. Az sem igazán érdekli, ki és mire használja majd alkotását, mint jó művész, ő csak a tökéletes mű létrehozására törekszik, hogy mit vált ki a közönségből, az csak másodlagos.

Signor Farfalla története úgy lesz vérbeli thriller, hogy a műfaj összes szabályával szembemegy. Alig történik valami, nincsenek látványos akciók, csak precíz munka, megfigyelés, a sikátorok és a vidéki tájak pontos számbavétele, a megrendelőkkel való kapcsolattartás csendes feszültsége és az üldözők – mert azért vannak – előli ravasz bujkálás. A főszereplő belső monológjai teszik ki a könyv nagy részét, aki elmeséli nekünk addigi életét – már amennyit hajlandó megosztani velünk – folyamatosan ki-kiszólva az olvasó felé, közben nosztalgikus hajlamú öregemberként mereng néha  a múlton, saját szerepén, azon, ki is ő, és mi a világban betöltött szerepe, hova jutott és merre vezet az útja, és hogy viszonyul saját, morálisan igencsak megkérdőjelezhető hivatásához.

Igazi filozófus veszett el ebben a Signor Farfallában, ahogy nagy adag küldetéstudattal mereng a történelem folyásán és saját történelemformáló szerepén, önkéntelenül is mosolyt csal az arcunkra – íme egy szakmai hiúsággal vert fegyverkészítő. Lazán megbocsátjuk a cselekmény teljes hiányát, ha négyszáz oldalon át beszélgethetünk egy ilyen szellemes, művelt, érdekes partnerrel; aki persze lehet, hogy egészen más, mint aminek mutatja magát. Érdekes, hogy amikor társat kap maga mellé – legtöbbször Benedetto atya vagy Clara, a szerelmes prosti személyében – akkor tűnik gyengébbnek a szöveg, akkor bicsaklik meg az egyensúly. Nem kellenek ők ide, ez a könyv Signor Farfalla könyve, az ő monológjai teszik olyan szerethetővé.

És persze  a hangulata, a gyönyörű olasz táj, a kristálytiszta levegő, a kanyargós sikátorok, az ezerszínű lepkék, a zamatos borok, az olasz espresso illata a kávézó teraszán  – mindez megint csak a főszereplő érzékletes leírásában. Mintha Signor Farfalla maga is eggyé válna  a tájjal, a hellyel, a hangulattal. Ő, aki soha nem teremthetett igazi kapcsolatot senkivel – ha meg teremtett, arra rá is fizetett – bensőségesebb viszonyba  kerül a tájjal, a középkori kisvárossal, mint bármelyik hús-vér szereplővel. Krimi létére azt kell mondjam, aki izgalmakat, autós üldözéseket és pisztolypárbajokat keres, ne ezt a könyvet válassza. Ellenben aki szereti az igazi elmélyülős, téli estékre való könyveket, annak ideális választás.

Tipikusan olyan könyv ez, amire kapásból rámondjuk, hogy megfilmesíthetetlen. A kliprendezőként és fotográfusként világhírűvé vált Anton Corbijn mégis vette a bátorságot, hogy filmet csináljon belőle, és azok, akik hozzám hasonlóan szeretik a hangulatokra építő, gyönyörűen fényképezett, bódító filmeket, amiknek beszippant az atmoszférája, és csendes merengésre szólítanak minket; amiket csak nézni kell belesüppedve a moziszékbe két órán át, izgalom, látványos üldözések, hollywoodi giccs nélkül, csak hálásak lehetnek érte. Gyönyörű film született, amit valószínűleg imádnék, ha nem olvastam volna előtte a könyvet.

Pont az maradt ki a filmből, ami a regény igazi zamatát adta: a főhős folyamatos nosztalgiázó hajlamú elmélkedései. Félreértés ne essék, nem azt hiányolom, hogy a főszerepet játszó George Clooney végig narrálja  a filmet, de azt gondolom, egy jó forgatókönyvíró beleírhatta volna  az amúgy markáns jelenléttel megajándékozott Benedetto atyával folytatott párbeszédekbe azokat a zseniális mondatokat, amik a könyvben olvashatók. De nem tette, és ezzel a főszereplő lényege veszett el.

Signor Farfalla itt mindössze egy Olaszországba keveredett idegen, aki egy balul sikerült akció után húzza meg magát egy középkori kisvárosban, és végig idegen is marad. Míg a  regényben a főszereplő beolvad a helyiek közé, maga is tipikus olasszá válik, mondhatni, új identitást teremt magának, ha már az igazit senki előtt nem fedheti fel, a filmben Clooney végig idegenként, abszolút kilógó elemként ténfereg a városka utcáin. Nincs feltűnőbb nála, noha feladata épp az lenne, hogy láthatatlan maradjon. Ráadásul érthetetlen módon megváltoztatták a miniatúrafestő fedőfoglalkozást tájképfotósra, miáltal meglehetősen erőltetetten kellett a filmbe csempészni a pillangókra való utalást és a ráaggatott Signor Farfalla nevet.

Kár, hogy így megfosztották a karaktert a könyvbeli erejétől, már csak azért is, mert George Clooney remekül játssza. Az elmúlt években sokszor bebizonyította már, hogy nagyon jó színésszé érte ki magát, ez a film pedig igazi jutalomjáték neki: kevés párbeszéddel, csak a nézésével, a gesztusaival, a testtartásával formál meg úgy egy karaktert, hogy amögött kibontakozik egy egész élet. Azok a film legerősebb pillanatai, amikor egyedül van a vásznon, és épp fegyvert készít, vagy bolyong a hegybe vájt sikátorokban, és a tekintetével mesél. Ahogy a könyv is Signor Farfalla könyve, úgy a film esetében sincs mese: ez Signor Farfalla filmje, és a bőrébe bújt George Clooney filmje.

A színésztársaknak nem is nagyon jut más, csak a statisztaszerep. A Benedetto atyát játszó Paolo Bonacelli jár a legjobban, ő néhány jelenetében tud markáns alakítást nyújtani, ám a Violetta Placido által rendkívül sablonosra formált aranyszívű prosti és a titokzatos, jéghideg szépségű Thekla Reuten mint bérgyilkos egyszerűen elvesznek Clooney mellett.

Hogy miért volt szükség a cselekmény durva átírására, a könyv végének megváltoztatására, és arra  a néhány erőltetett akciójelenetre, az könnyen kitalálható: mégis csak krimiként kell eladni a filmet. Ám ez a felemás megoldás tán a legrosszabb. Ha már átírták, átírhatták volna jobban, hogy valóban pörgős thrillert formáljanak belőle, vagy hagyták volna békén a  könyvet, és vállalták volna be, hogy ez egy lassú sodrású, csendes művészfilm. Ám így, furcsa hibridként nem nagyon működik, mert aki krimit vár, az elunja, és a film felénél otthagyja a termet, aki meg a könyv ismeretében annak adaptációját, az értetlenül áll a felesleges változtatások előtt.

Ennek ellenére nagyon jó élmény megnézni, bele lehet feledkezni a képeibe, az atmoszférájába, a gyönyörű olasz hegyekbe, Clooney tekintetébe – csak épp az a plusz hiányzik, ami a könyvben megvolt.
 

2010. december 15., szerda

12 könyv 12 hónapra

Lobo külföldi minta alapján elindított egy klassz játékot, melynek lényege, hogy a következő évre előre kijelölünk 12 könyvet, amit már régóta szeretnénk elolvasni, de még nem került rá sor, ám majd most… A listákat kitesszük, megosztjuk, mindenki láthatja, és egymást majd jól figyelemmel kísérjük, aztán december elején mindenkinél megszólal a csengő, hogy „hé, még hat könyvbe bele sem kezdtél” :) És persze, mint „játékmester”, Lobo is vezeti a listákat, és a becsülettel végigjátszók közt még ajándékot is sorsol majd.

Nekem különösen tetszik a játék, mert egy ideje folyton azon pattogok, hogy a rengeteg új megjelenés, recenziós példány, felkérés között nincs időm azokat a könyveket olvasni, amik itt porosodnak már egy-két-sok éve, és igazán nagyon szeretném, de valami újabb és sürgősebb mindig kirúgja őket a várólista elejéről. Hát, most akkor én is megteszem a nagybetűs VÁLLALÁST…

Ezt a 12 könyvet biztos elolvasom jövőre, új könyvek ide, recipéldányok oda, csak a saját kedvemért, mert már régóta szeretném:

Simone de Beauvoir: Mandarinok

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Carlos Ruiz Zafon: A szél árnyéka

Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása

Umberto Eco: A Foucault-inga

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

Csin Ping Mej: Szép asszonyok egy gazdag házban

Szabó Magda: Abigél

Emily Bronte: Üvöltő szelek

George R. R. Martin: Trónok harca

Stephen King – Peter Straub: A talizmán

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...