Eddig
nem írtam nagy év végi összefoglalókat a blogra, egyrészt, mert úgy
éreztem, nincs helye a kritikák közt az „énblognak”, másrészt mert nem
volt kedvem; idén viszont annyi minden történt velem könyves vonalon,
hogy az megér egy nagyobb összegzést. Aztán meg, Lobo írt egy tök jó cikket – némiképp reflektálva szeee meg Natasha
érdekes felvetéseire – ami után nekem is kedvem támadt véleményt
nyilvánítani, főleg mert egy-két dolog amit említ, igencsak érzékenyen
érint mostanság.
Kis
túlzással ebben az évben alaposan megfordult velem a világ. Nagyjából
érettségi óta – fáj leírni, de tíz éve – motoszkál bennem a vágy, hogy
írjak, tök mindegy mit, csak írjak. Volt egy időszak, amikor fiatalos
lendülettel úgy gondoltam, írok valalmi remek szingliregényt, amit
kiadnak, megfilmesítenek, hájpolnak, és én leszek a következő Rácz
Zsuzsa. Aztán ez elmúlt, hálistennek. Volt egy hosszan tartó fanfic-író
korszakom, ami afféle csuklógyakorlatnak nagyon jó volt, és adott némi
sikerélményt. Aztán jött a blogolás. Eleinte el sem mertem képzelni,
hogy több lesz belőle, mint hobbi, nyilván mert ahogy teltek az évek,
kicsit azért felnőttem, ráébredtem a saját korlátaimra, meg egy kicsit a
világ működésére is, és már nem hiszem azt, amit minden öntelt húsz
éves – hogy a fel nem ismert tehetségem elég ahhoz, hogy pikk-pakk a
könyvvilág csúcsára repítsen. Jól elvoltam évekig úgy, hogy blogoltam
magamnak, élveztem hogy olvassák, hogy kezd kialakulni valamiféle
virtuális közösség, és csak nagyon halványan akartam többet, de mindig
visszahúztam magam.
Aztán
idén változott a kép. A blogokat kezdték mindenhol kicsit komolyabban
venni, a kiadók elkezdtek intenzíven könyvekkel támogatni minket – amit
ezúton is köszönök nekik, hihetetlen jó érzés és elismerés; bennem meg
újra elkezdett mocorogni a kisördög, hogy tudok én írni, ha akarok.
Miközben fél évet munkanélküliként töltöttem itthon, temérdek
szabadidővel, amit főleg olvasásra meg írásra fordítottam, felmerült
hogy miért is ne próbálhatnék meg többet kihozni belőle? Volt bennem egy
jó adag bizonyítási vágy is – ha másnak sikerült, nekem miért ne; egy
adag tanulási vágy – úgy gondoltam, ha valamivel profibb oldalakra
írok, akkor a szerkesztőktől majd tanulok; meg egy adag birtoklási vágy
(bocs) – hogy még több könyvhöz jussak hozzá.
Azt hiszem, én lepődtem meg a legjobban azon, hogy sikerrel jártam. Július óta rendszeres szerzője vagyok az ekultura.hu-nak,
amit imádok, és ahol nagyon jó szívvel fogadtak, elhalmoznak
mindenféle jóval – nem csak könyvekkel, programokkal, filmvetítéssel,
zenével is – nekik köszönhetően interjúztam Baráth Katalinnal,
ami nagyon jó élmény volt; és kaptam egy nagyon jóleső pozitív
visszajelzést egy szerzőtől, akinek a könyvéről írtam – azt hiszem, ez
az év egyik legnagyobb sikerélménye. Ritkábban, de viszonylag
rendszeresen írok a konyves.blog.hu-ra, ami kihívás, egyfelől a látogatottság, másfelől a szőrösszívű indexes kommentelők miatt. Megjelent egy írásom a Literán,
amire aztán tényleg nem számítottam, és nagy megtiszteltetésnek
tartottam - minden álszerénység nélkül úgy gondolom, hogy oda azért
kevés vagyok, a szakadék a könyves blogok (most tök mindegy, hogy amatőr
vagy szponzorált) és egy profi irodalmi portál között azért nem kicsi.
És az év végén amatőr pályafutásom vicces megkoronázásaként megjelent
az első nyomtatott kritikám a Hammer Magazinban :)
Hogy
mi lesz ennek a folytatása, nem tudom. Most annyira zavaros az életem,
hogy nem is nagyon tervezek előre, meg aztán egyelőre el sem tudom
képzelni, hogy ha ilyen tempóban változnak a dolgok nálam és úgy
általában a blogok háza táján, akkor mit hoz a jövő. Megélni ebből egy
darabig még nem fogok, de mindenképpen folytatom, a lehető legtöbbet
szeretnék eztán is olvasni, és írni a legjobb tudásom szerint. És itt
jön a bökkenő.
Mivel
az olvasásra és írásra fordított idő, akárhogy is nézzük, annyi,
amennyit a munka és a mindennapi élet meghagy, szembe kell néznem azzal a
szomorú ténnyel, hogy nem tudok mindent elolvasni – ez mindig nehéz
volt, de most, hogy lehetőségem nyílna szinte bármit beszerezni, főleg
kihívás. Ha valaki olyan hörcsögtermészettel van megverve, mint én,
akkor lemondani egy recenziós könyvről olyan, mitnha a karomat vágnám
le, de sajna muszáj: egyszerűen nem tudok annyi könyvet elolvasni,
amennyit kínálnak. Így hát a jövő év legnagyobb feladata a szelekció
lesz. És bizony, sokkal komolyabban kell majd szelektálnom, hogy mit
akarok elolvasni, mert én amúgy olyan olvasó vagyok, aki bármit bekajál,
nem nagyon válogattam eddig, ami újdonság volt, népszerű volt,
érdekesnek tűnt, sokan szerették, azt elolvastam, mert kíváncsi voltam
rá – erről le kell szoknom. Annyi a jó könyv, amire nem jut idő, hogy
csak azért mert valami épp menő, mert a kiadó nyomná, mert mindenki
olvasta és mert kíváncsi vagyok, tényleg akkora durranás-e, nem fogom
elolvasni. Azért meg pláne nem kérek be semmit, hogy aztán jól lehúzzam,
mert előre tudom, hogy szar – ez egyszerű időpocsékolás…
Ez
olyan dolog, ami nyilván nem tetszhet mindenkinek – a legtöbb kiadó
szeretné, ha minden friss könyvéről születnének kritikák, meg kell hát
tanulni kedvesen nemet mondani arra, ami nem érdekel; mint ahogy meg
kell tanulni kezelni azt is, ha nem tetszik nekik, amit írunk… Nekem
hála az égnek még nem volt konfliktusom sem kiadóval, sem szerkesztővel,
eddig még senki nem akarta megvágni, átírni, amit írtam, és egy kiadó
sem jelezte, hogy lehetnék elnézőbb a könyvükkel – de mindkettőre
hallottunk már példákat. Azt hiszem ez az a kérdés, ami minden könyves
bloggernél vagy épp hivatásos kritikusnál afféle vízválasztó – azt, hogy
ki mennyire hajlandó a marketing oltárán beáldozni a saját véleményét,
mindenkinek magának kell eldöntenie. Én most itt leírom, hogy én semennyire.
Számomra az egyetlen ami hitelessé tesz valakit, az az őszinteség, és
ha bárki mást vár tőlem, az csalódni fog. Persze az őszinte véleményt is
lehet így csomagolni, meg úgy, de ez már megint más kérdés…
S hogy visszakanyarodjak kicsit szeee
bevezetőben említett felvetésére – bizony, rohadtul igaza van,
elkeserítő, hogy a legtöbb olvasót az agyonhájpolt könyvekről írt
kritikák vonzzák – de ugyan miért lenne másképp? Nem meglepő, hogy a
neten is arra keresnek, arról olvasnak, amit a könyvesboltokban ezerszám
megvesznek, és a sikerlisták élén tanyáznak, más kérdés, hogy engem
például tökre idegesít, amikor minden blogon – beleértve a magamét is –
ugyanazt a szezonális sikert látom :) Ugyanakkor van néhány blogger –
juszt se fogok most se nevesíteni – akik következetesen távol tartják
magukat a fősodortól, és előtérbe helyezik a minőségi irodalmat, akkor
is, ha régi, ha nem osztogatják a kiadók, ha nem kattintékony. Na, őket
picit csodálom :) És pont emiatt tetszett nagyon Lobo várólistás játéka,
mert felhívta a figyelmünket (nekem is) arra, hogy a sok újdonság
mellett hever egy csomó olyan könyv mindannyiunk polcán, amit régóta el
akarunk olvasni, de mindig kitúrja valami új, valami hájpolt, valami
recipéldány, ésígytovább, ésígytovább… nem véletlen, hogy csatlakoztam.
Jól
elkalandoztam, de ezek azért már kikívánkoztak. Aki idáig bírta, és
nem unta meg félúton, annak köszönöm, hogy végigolvasta. Furcsa és
eseménydús év volt, könyves fronton is, meg egyébként is, remélem, a
jövő év legalább ennyi sikerélményt és jó könyvet (újat avagy régit) hoz
minden bloggernek. Ha azt nézem, mennyi minden változott az elmúlt egy
évben, megsaccolni sem merem, hol leszünk egy év múlva…