2012. július 31., kedd

Carson McCullers: Óra mutató nélkül


Milanban, Georgia állam egyik poros kisvárosában játszódik Carson McCullers utolsó regénye, az Óra mutató nélkül. Az írónőtől megszokott helyszín: az amerikai Dél, a maga megcsontosodott hagyományaival, múltba feledkezésével, az elveszett dicsőségen való örökös merengéssel, a változásra való képesség teljes hiányával. Olyan ez a Dél, mint valami skanzen, és szívesen hinné az olvasó (egy ideig hiszi is), hogy sarkítást, hovatovább, paródiát olvas; aztán rá kell jönnünk, hogy nem, ez a Dél tényleg létezett, még az ötvenes években is – s ki tudja, ma nem létezik-e ugyanúgy; de ez tán túlságosan messzire vezető gondolat, maradjunk inkább a regénynél.

Melynek négy főszereplője ezen a változásra képtelen Délen tengeti életét – látszólag eleve elrendelt életutat járnak be, nincs választás, nincs kitérő, nincs felemelkedés. Ahol mégis, ott törvényszerűen tragédia a vége. Mint Malone, a haldokló patikus esetében, aki egész életében tulajdonképpen jól elvolt anélkül, hogy túlságosan sokat merengett volna faji kérdéseken – nem gyűlöli a feketéket, de nem is híve a jogegyenlőségnek; nem szeretné, ha gyermekei „vegyes” iskolába járnának, de azért a fehér környékre költöző feketék meggyilkolásától elzárkózik. Malone az, akivel a történet elején közlik, egy éve van hátra – s ez az év pont elég neki arra, hogy valahol mélyen belül ráébredjen, mi a fontos és mi nem. Amikor pedig, halála előtt, tudta nélkül egy gyilkosságot tervező gyűlésre keveredik, rájön, hogy a bőrszín tán nem tartozik a fontos dolgok közé. Ahhoz azonban gyenge, hogy bármit tegyen, hogy valóban megakadályozza a tragédiát, csak ahhoz van ereje, hogy utolsó lélegzetével gyenge ellenállást tanúsítson a déli determináltság ellen.

Az ő ellenpontja Fox Clane bíró, Milan „büszkesége”, aki még képviselő is volt. A bíró világmegváltó terveket dédelget: kárpótlást akar a Délnek a polgárháborús vereségért, a konföderációs pénz visszaállítását, a rabszolgaság újbóli bevezetését – Lincoln bűneinek eltörlését. Clane bíró a múltban élő, szegregációpárti, rabszolgatartó ősöktől származó déli úriember tipikus példája, aki még az Elfújta a szél világában él, és azt hiszi, ültetvényén majd jókedvű négerek aratnak az ő jóságos basáskodása alatt. Őrült, ugyanakkor félelmetes logikával összerakott tervétől borsódzik az ember háta, ahogy magától a bírótól is: aki saját tehetségétől, nagyszerűségétől eltelten fel sem fogja, hogy létezhet olyan, aki nem ért vele egyet – meggyőződése, hogy néger titkára is helyesli tervét, és önként és dalolva hajtja majd fejét a rabszolgaság igájába.

A bíró tragédiája, hogy nem veszi észre, mi zajlik körülötte – nemhogy azt nem veszi észre, mi zajlik a világban, azt sem, mi zajlik a saját házában. Nem látja, hogy unokája, Jester milyen messzire távolodott a nagyapai eszményektől: nem elég, hogy hisz a szegregációellenes intézkedésekben, lázadozik a neki rendelt ügyvédi vagy katonai pálya ellen, művészetbe és repülésbe menekül az otthon unalma elől, és makacsul próbál barátkozni Shermannel, a bíró titkárával.

Jester és nagyapja között nem csak a feketékhez való viszony áll: a tizenéves fiú nem tudja megemészteni, hogy semmit sem mondtak neki apja öngyilkosságáról – a bíró pedig nem hajlandó tudomásul venni, mi történt, nem beszél róla, mert ha nem beszél, akkor tán meg sem történt. Akkor tán nem kell soha szembenéznie azzal, hogy egyetlen fia, akiből akár elnök is lehetett volna, szembeköpte az apai örökséget. Akkor békében dédelgetheti revíziós terveit, és nem kell tudomást vennie a változásokról. Ez a kommunikációképtelenség fémjelzi az egész művet, hovatovább az egész déli társadalmat.

Képtelen beszélni a feleségével Malone is, aki titkolja halálos betegségét, majd elutasítja az asszony segítségét, őrizné méltóságát és integritását – mintha attól félne, hogy ha hagyja az asszonynak, hogy ápolja, feloldódna. De képtelen szót érteni Jester és Sherman is: a fehér fiú, aki nem érez különbséget maga és a fekete titkár között, próbál közeledni, de a rossz minták, a társadalmi beidegződések, a félreértelmezett, sértettségből fakadó fekete öntudat nem engedik közel. S ahogy mindig, a kommunikációra való képtelenség egy mindenki által érthető és értelmezhető gesztusban: gyilkosságban tetőződik.

Noha az Óra mutató nélkül elsősorban a rasszizmusról szól, burkoltan megjelenik benne McCullers másik központi témája, a feminizmus is. Ebben a férfiak által uralt, konzervatív déli világban alig akad említésre méltó női szereplő – aki jelen van, azzal sem tudnak mit kezdeni a férfiak. Mint Malone felesége, aki tortát süt eladásra, örökölt házainak bérleti díjával hozzájárul a családi kasszához, mi több, még Coca-Cola részvényeket is vásárolt – férje nem is győzi hangsúlyozni, mennyire megalázónak tartja neje viselkedését. Vagy a bíró cselédje, Verily, aki nem elég, hogy fekete, még nő is, mégis képes felmondani uránál, aki ezt végképp nem tudja megemészteni – hisz az ő világában egy cseléd holtáig szolgálja „gazdáit”. Nem is szólva arról a nőről, aki egykoron fekete férfit szeretett, felforgatva ezzel a kisváros és megannyi szereplő életét. McCullers újfent borzalmas képet fest az általa oly jól ismert, korlátolt, múltba révedő Délről. Nem esik jól olvasni, nyomasztó, fullasztó atmoszférájú regény ez is, akárcsak az írónő többi műve – mégis, újra meg újra visszatérünk hozzá. Tán mert olyan dolgokról írt, melyek sajnos soha nem vesztenek aktualitásukból. 


Kiadó: Európa
Fordította: Osztovits Levente

2012. július 29., vasárnap

ŐsDOBbanás - Gocoo a Budapest Parkban - 2012. július 20.


Egy ősi legenda szerint Szuszanoo no Mikoto, a haragos viharisten egyszer akkora dühvel dúlta a földet, hogy még napistennő húga, Ameteraszu Omikami is egy barlangba rejtőzött előle. A nap nem kelt fel, s az éjszakát dúlták a gonoszok. Az istenek hiába gyűltek a barlang köré, mígnem egy töpörödött anyóka-istennő (nem törődvén a többiek gúnyolódásával) egy hordó tetején vad táncba nem kezdett; amihez hamarosan a többi isten is csatlakozott. Amateraszu hallván a dobajt előjött a barlangból – s íme, a nap keltével egyszerre megszületett a taiko dobolás.

No persze a mai formája, az együtt zengő dobok színpadi showja erősen huszadik századi – Ogucsi Daihacsi japán dzsesszdobos alakította ki magát a taiko stílust, amikor a hagyományok dobos technikáit modern ritmusképletekkel keverte. Hiszen a hadászattól az udvari muzsikáig, a falvak közti „távkommunikációtól” a színpadi előadásokig valóban évezredeken át használták a taiko dob akár három kilométerre is elhallatszó, erős hangját – bizonyos időszakokban a kolostorok egyetlen „hivatalos hangszere” is a taiko dob volt. De Daihacsi együttese, az Osuwa Daiko 1955-ös megalakulásától számítható a ma ismert stílus születése; s az külön érdekes történet, hogyan nőtt ki pár év alatt több ezer együttes a semmiből – hogyan lett ez a kvázi-tradicionális kulturális termék ekkora siker. Annak is remek illusztrációja ez a történet, hogyan ötvözik a saját hagyományaikat a japánok akár idegen eredetű, modern hatásokkal. Hogy hogyan vált nagyon hamar a japán identitás részévé a hagyományokhoz visszanyúló, de az újat zökkenők nélkül magába fogadó taiko dobolás, az a hagyomány „éltetésének” sajátosan japán modelljéről is mesél.


Ami azt illeti, a Gocoo vezetője, „első dobosa”: Kaoly Aszano mintha a legenda töpörödött anyókaistenének lenne a hús-vér reinkarnációja: egyáltalán nem csodálnám, ha alkalomadtán napistennőt keltene. Kirobbanó energiája elárad a színpadon, vezeti-viszi az egész együttest – s csak igen ritkán engedi ki kezéből a ritmikai gyeplőt. Az első pillanatoktól kezdve mellbevágó az energia, ami a színpadról árad; amikor a tizenegy zenész egyszerre mozdul bizony a ritmussal együtt rezeg a hallgató rekeszizma is. A koncert kezdeti lendülete szédületes. Olyannyira, hogy szinte jól esett a középső blokk nem kicsit meditatívabb, mesélőkedvvel és játékos színi ötletekkel, maszkban előadott „rókaszellemtánca”. S nemcsak itt, a lassúbb szcénákban érezni, hogy az előadott darabok mögött történetek laknak - még ha a kikódolásukhoz jobbára túl nagy is a kultúrák közti távolság. Hogy aztán e beiktatott „pihenő” után újfent ömöljenek a jobbnál jobb, olykor szinte agresszív ritmusképletek egészen a koncert zárásáig - a dinamika jegyében.

A Gocoo 1997-es megalakulása óta számos hazai és nemzetközi fesztivál sztárjaként adta elő sajátos zenei-látványprodukcióját – fellépve tradicionális és modern fesztivál-keretben egyaránt. Sőt, az együttes a Mátrix-filmek bizonyos jeleneteihez, és számítógépes játékokhoz is készített kísérőzenéket. 2009-ben az együttes felkerült a japán Newsweek „100 ember, aki átlépte a kulturális határokat és a világban tündököl” nevű listájára. Világsztárokról van hát szó. Nem először járnak Magyarországon, 2007-ben például már felléptek a Szigeten – csodálkoztam is, hogy mindennek fényében a Parkbéli koncertjükre viszonylag kevesen voltak kíváncsiak. A kicsi, de lelkes közönség viszont teljes produkció élményét vihette haza: a Gocoo most sem spórolt magával. A fesztiválokba szédült ifjak idén is találkozhatnak velük a legnagyobb magyar fesztiválon – aki jót akar hallgatni, az ne hagyja ki azt az estét. A rajongók úgyis ott lesznek. És nemcsak azért, mert kicsi hazánkban ilyet nem hallani minden nap.

2012. július 27., péntek

Šelja Šehabović: Nőnem, többes szám


A jelenleg a Libri Kiadó gondozásában megjelenő BÓRA Könyvek sorozat célja a délszláv női próza bemutatása a hazai közönségnek – ahogy a sorozat ismertetőjében olvasható, a hetvenes évektől napjainkig. Ennek a sorozatnak a legújabb darabja Šelja Šehabović novelláskötete, a Nőnem, többes szám. Mindig kérdéses számomra, hogy egy térség irodalmát (ráadásul itt ugye kifejezetten „női” irodalmát) lehet-e, kell-e egy ily módon „egy kalap alá venni”, szükség van-e ezekre a területi alapon szervezett sorozatokra. Ebben az esetben a kézenfekvő válasz az igen, hiszen a területi együvé tartozás mellett a közös téma, közös élmény, a délszláv háború megélése és emléke is összeköti a szerzőket. Azonban itt elérünk egy újabb kérdéses ponthoz: mert vajon jó-e, kell-e az a délszláv női prózának, hogy ennyire egy téma mentén sorakoztassák fel? Vajon tényleg jószerével nincs más témájuk, mint a háború, a kirekesztettség, a gyökértelenség? Nem hinném. Persze eszemben sincs elvitatni, hogy ezek fontos és megkerülhetetlen generációs élmények, mégis, szívesen olvasnék mást is, ha már tényleg oly „lenyűgöző új színt” jelentenek az irodalomban ezek a szerzők.

Amiről Šelja Šehabović könyve egyelőre nem győzött meg. Az 1977-ben született, napjainkban Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen doktori tanulmányokat folytató szerző tizenévesen élte át az egykori Jugoszláviát szétszaggató háborút. Novellái némelyike egészen nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű; mások inkább csak motívumokban, áthallásokban hordoznak olyan alapélményeket, amik minden – háborúban felnövő – generáció számára meghatározóak; megint mások már-már a groteszk határát súrolva mesélnek „kisvárosi legendának” is beillő háborús történeteket – mint a ki tudja, honnan leeső golyó által eltalált fiatal nőé.

Ami igazából meglepő, azok a háború után játszódó elbeszélések – Šehabović hősei igazából olyan fiatal lányok, akik komolyabb sérülések, nélkülözések nélkül elmenekülhettek a pusztítás elől, diákok, akiket ösztöndíjjal külföldre küldtek, akik később is a világot járva a kívülálló számára akár irigylésre méltó életet élnek: mégis, képtelenek szabadulni a terhelt múltjuktól. Újra meg újra visszamennek egykori hazájukba, van, aki tömegsírba temetett feltételezett hozzátartozóját keresné, van, aki egykori barátokkal találkozna, és akad, aki maga sem tudja, miért tér vissza. Alessandro Baricco-nak van egy remek mondta: nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. Mintha Šehabović szereplői is ezt az ösztönt követnék.

A szerző egyébként magát feministának vallja – tán ezért is nincs egyetlen valamire való férfi szereplője sem. Hősei nők, akiket sokkal inkább próbára tett a háború, mint bármely férfit. Nők, akik otthon maradtak, akik eltemették szeretteiket, akiknek újra kellett kezdeniük, akik elviselték a nélkülözést, az erőszakot, a kilátástalanságot. Kapcsolatok terén is inkább a nők közti kötődések dominálnak: gyerekkori legjobb barátnők, leszbikus felhanggal bíró valaha volt barátságok, anyós-meny viszony kap itt jóval nagyobb jelentőséget, mint a háborúba távozott férjhez/apához/baráthoz való viszony.

Különös novellagyűjtemény ez, néhány kiemelkedő darabbal és több felejthetővel. Ahhoz, hogy „érdekességként” olvassuk, túlságosan nyomasztó; ahhoz azonban, hogy irodalmi értékeiért olvassuk, túlságosan kiforratlan (vagy csupán kevés, lehet, hogy egy bővebb válogatás a szerző műveiből meggyőzőbb lett volna). Felfogható persze kordokumentumként is – e tekintetben érdemei kétségtelenek. Érdekes, kísérletező próza, kísérletező kedvű olvasóknak ajánlható – én azonban még mindig azt mondom, kíváncsi vagyok, a háborús tematikán túl mivel tud még szolgálni a délszláv női próza.


Kiadó: Libri
Fordította: Radics Viktória

2012. július 25., szerda

Muriel Barbery: Ínyencrapszódia


Pierre Athens, a világ legnagyobb étteremkritikusa haldoklik – tudja, hogy negyvennyolc órán belül meg fog halni, tudja a családja is, a barátai is, még a házmester is. Pierre Athens számot vet – életével, munkájával, a tudata mélyére bekúszó egykori ízekkel, szagokkal, hangokkal; és számot vet vele feleség, barát, gyermekek, szeretők, ellenségek. S miközben felidézi élete sarokpontjait, Pierre Athens egy rég elfeledett íz nyomába ered: az íz nyomába, ami a kifinomult ételek szakértőjének, a gasztromónia élő legendájának akkor, ott, halálos ágyán a mindenséget jelenti. Vajon megtalálja-e, mielőtt eljön a vég?

Erre a – valljuk be, nem túl eredeti – ötletre épül Muriel Barbery kisregénye. A francia írónő hazánkban is óriási sikert aratott A sündisznó eleganciája című regényével, amit sajnos azóta sem követett újabb – az Ínyencrapszódia az írónő egy korábbi műve. Kíméletlen kísérlet egy ember „élveboncolására” – de sajnos a katarzis ez esetben elmarad. Pierre Athens az igazán antipatikus főszereplők sorát gazdagítaná, ami önmagában nem lenne baj, de mintha a szerző sem tudta volna eldönteni írás közben, hogy szimpátiát akar-e bennünk ébreszteni iránta, esetleg szánalmat, vagy ő is inkább afelé hajlik, hogy utáljuk csak nyugodtan – a haldokló kritikus így pusztán egy idegesítő, nyavalygó, öntelt figuraként marad meg bennünk.

Mert leginkább az: öntelt. Önnön nagyságától annyira el van ájulva, hogy még a halálos ágyán is a hatalom természetéről elmélkedik – saját hatalmán, amellyel képes volt néhány mondattal éttermeket a csúcsra repíteni, hogy aztán ugyanilyen könnyedén sújtsa porba őket. Műfajteremtő munkássága, kivételes ízlelőbimbói, hihetetlen érzéke az ételekhez és kifinomult, iskolateremtő stílusa épp elég jogot biztosítanak számára ahhoz, hogy mindent és mindenkit semmibe vegyen, aki körülötte forog – a feleségét, aki rajongva szereti, a gyerekeit, a kollégáit, a szeretőit. Csoda hát, hogy mindannyian ambivalens érzéseket táplálnak iránta? Csoda, hogy a fia azt kívánja, dögöljön meg végre, a lánya pedig azt mondja: „Már elgyászoltam az apámat, aki nem is volt nekem.”?

Hisz miközben Pierre Athens haldoklik, és az egykori íz nyomában jár gondolatban, egyetlen alkalommal sem jut eszébe a családja – gyerekkori emlékek tolulnak fel, ifjúkori lakomák, felemelő szeretkezések, utazások, de a gyerekei egyszer sem. Még a kutyáira is többet gondol, vagy öreg macskájára. S mint minden kiállhatatlan zsarnok, ő is kap felmentést: zsenialitása az, ami még a legtöbb megaláztatást elszenvedő feleség szemében is felmenti. Őrjítő, idegesítő szituációk tömkelegével van tele ez a rövid könyvecske, legszívesebben a halálos ágyán is felpofoztam volna ezt a Pierre Athens-t.

Mert nincs az a zsenialitás, ami felmentene bárkit, ha elhanyagolja gyermekeit, ha nem ad mást szeretetteinek (?), csak bántást, ha elnyomja magában az emberség utolsó szikráját is. Épp ő állapítja meg egy ponton, hogy a legkifinomultabb, legpontosabban megkomponált ételköltemény sem ér fabatkát sem, ha hiányzik belőle a szív. S épp ő az, akinek nincs szíve – aki annyira kitalálta magát, a saját legendáját, annyira megkomponálta a „tökéletes étteremkritikus”, a rettegett Pierre Athens figuráját, hogy kifelejtette belőle a szívet. Épp ezért óriási fricska az a bizonyos íz – arcul köpése ennek a gondosan felépített, szívtelen, elérhetetlen magasságokban trónoló eszményképnek. (Ennek ellenére egyébként elsőre nehéz volt elfogadnom, mert olcsó és hatásvadász megoldás – de itt van létjogosultsága.)

Bár rövid, gyorsan olvasható, nem fekszi meg a gyomrunkat a nagy melegben sem, Muriel Barbery eme könyve sem súlytalan nyári olvasmány. A könnyed kisregény-felszín alatt rejtezik némi mondanivaló, a stílus és az arányok azonban nem tökéletesek. Zavaró, hogy a mellékszereplők kidolgozatlanok – annak ellenére, hogy magyarázható: Pierre Athens életében nem volt valódi szerepük, az ő szemszögéből csak vázlatos, itt-ott feltűnő, a képet időnként megzavaró alakok; akiknél sokkal lényegesebb számára némely étel, ital, hely vagy emlék. Magyarázható, de olvasóként akkor sem esik jól ez az odakentség. A gyönyörű leírások, az étkek és étkezések nagyon franciás, ínycsiklandozó, valóban életérzést közvetítő ábrázolása valamelyest kárpótol – de nem teljesen. Olvasnánk még, hosszabban, kibontva, valódi cselekménnyel és valódi szereplőkkel – kicsit az lehet az érzésünk, hogy ez a kisregény így, ebben a formában csupán egy vázlat. Érdekes, és nem egy könnyen feledhető olvasmány, de a teljességtől messze van. 


Kiadó: Geopen
Fordította: Tótfalusi Ágnes

2012. július 23., hétfő

Catherynne M. Valente Budapesten


Múlt csütörtökön meg kellett jelennem a Józsefvárosi Galériában - kötelezett rá a kivételesen kifinomult, gyönyörű mese-gyökerű Marija Morevna és a halhatatlan, Cat Valente regénye, az orosz folklór mézébe ágyazott csemege, amit mondatról mondatra ízlelgettem, mint új ízt – hát hogyne mentem volna, hiszen se határokat átlépni, se próbákat kiállni nem kellett azért, hogy a varázslat szemrevételezése után alig pár héttel szemezhessek magával a varázslónővel. Merthogy ez a könyv nekem majdnem akkora beérkezés volt, mint A macskaróka – „kétlelkű” ember lévén, akinek a pajkosabb fele zsánert, jóféle fantasyt, meg sci-fit, de akár népmesét, meg mitológiákat olvas szakmányban, halálra bosszantva időnként az akadémikus ént, aki igazi irodalmi vérsznobként csüng az aktuális posztmodern istenek keserű tejet izzadó csecsén -; bizony odasorolom az olvasmányaim legjava közé ezt a mythpunknak aposztrofált regényt, amely ha más hangsúlyokkal terhesen is, de (akárcsak Sjón ihletett remeke) egyszerre táplálta az én nehezen egyező kétféle „lelkem”.

Kleinheincz Csilla kérdezgette az írónőt – a magyar szöveg gondozója-fordítója – s egy kedves lány ültette át a kérdezz-felelek tartalmát magyarra (sajnos az ő nevét elfelejtettem). Hát… nem volt könnyű dolga, Catherynne szeret szép, körmönfont körmondatokban beszélni – gyönyörű angolja van, választékos, dödögte Mayer úr a vele készült Ekulturás interjú kapcsán – úgyhogy sajnos legtöbbször a mondottak értelmét kaptuk csak vissza, a fogalmazás ízeit nem; zanzává zsugorított tartalmakat, és nem stílust. No de mit panaszkodom – tanultam volna meg angolul s akár beszélgethetnék is a lánnyal, aki meglepően szerényen, szinte ijedten, lesütött tekintettel ült a fordítási szünetek alatt, míg a nála lévő szóval élve mindig úgy nyílt ki, mint valami napra tett virág. Aki legnagyobb meglepetésemre elárulta, gyermeki szinten beszél csak oroszul – mert ahogy egy kedves hölgy kifejtette a végén: a szövege hatásában oroszból fordítottnak érzik, annyira jól éli a kultúra bevett nyelvi fordulatait. 


Huszonkét évesen jelent meg az első könyve, addig volt telemarketinges, könyvtáros, pultos és jós – úgy látszik, ez a telemarketing a jelenlegi pokolküszöb a fiataloknak, amit át kell lépni: a haszontalan dolgok tukmálásának ördögi kísértete után lett Cat is a hasznos irodalmi holmik prezentátora. A jóslás meg külön tetszik: negyven-ötven embernek próbált naponta életvezetési tanácsokat adni. Meg is kérdeztem a végén, milyen kártyát használt: Arthur Edward Whaite paklijával kezdte (ez nekem túlságosan jámbor volt - Crowley sokkal démonibb értelmezéséhez képest főleg), s jelenleg a Petrograd Tarotot használja, az ikonokon alapuló képi világ alapján szimbólumokba tett tarot-paklit (jegyzem meg: ez is inkább Whaite gondolatiságát tükrözi…).

A fantasy-kalicka érdekes dolog – az ember nem fantasyt akar írni, amikor egy ilyen könyvnek nekiül. Az antik irodalom érdekelte, a mitológiák, számára – legalábbis írás közben – valóságosak az istenek. Az orosz mesevilág régóta kísérti: a férje előtt már a nevelőanyja is ezzel a kultúrával oltogatta – de a nevelőanya emigránsok gyermekeként már Amerikában született; a mélyebb összefüggések – és a történetek gáttalan ömlése – a férje családja által érkezett az életébe. A férje dobozszám adta neki a népmeséket, áldassék érte a keze… Az orosz kultúra így szinte gyermekkortól izgatta, olyannyira, hogy a tizenkét éves kori iskolai évfolyam-dolgozat témájául is ezt választotta, amellyel feltűnést, kisebb botrányt keltett, indulatokat váltott ki – a hidegháború idején érdekes gesztus lehetett a Gonosz birodalmát gyerekszemmel elemezni; az egyszerű szólamok világában valójában alig is tudnak valamit Oroszországról, maga a vállalás tűnhetett az egyszerűek szemében állásfoglalásnak…

Hogy miért épp ez a mese? A kezébe adott sok száz közt ott figyelt Koscsejé – összetett, sokszereplős népmese, sokféle szereplői arccal, de ami valójában megfogta: mit keres egy Koscsej rabláncon Marija pincéjében… Hogy mi a véleménye házasságról, szerelemről, háromszögelésről? Mennyire tükrözi a véleményét a hosszú távú kapcsolatok dinamikájának regénybeli rajza? Teljes mértékig. Másképp nem így írta volna meg a könyvet. A házasság – mint minden tartós kapcsolat – hullámzik, s hullámainak taraján időről időre más és más hordalékot hurcolhat magával. Hogy miért így a mese, minden lábjegyzet, meg magyarázat nélkül? Igaz, hogy az amerikaiak alig tudnak erről a világról valamit, de ettől még nem kell szájba rágni. Becsüljük felnőttnek az olvasót, ha valamire kíváncsi, majd utána néz. A „gyermekeknek szóló” mesekönyvét is hasonló elvek mentén írta – a beszélgetés e pontján végre „hivatalosan” is elhangzik: a mesekönyv hamarosan kijön a Cicero gondozásában magyarul is! Várni fogom, akkor is, ha engem jobban izgatna az írónő megjelent dolgai közül például a Palimpszeszt.

A regényben az ostrom-szál, Leningrád kegyetlen zárlatának története alapvető jelentőségű – kérdeztem tőle, hogy jutott el hozzá az ostrom híre, hiszen mint mondta, míg Sztálingrádról csak tudnak valamit az USA-ban, erről alig is. De a fordítás közben azt hiszem, elveszett a kérdésem lényege: a válaszban Cat arra tért ki, milyen háttérmunka árán ismerte meg magát az ostromot. A 900 nap volt a fő forrása, de járt Pétervárott, látta a múzeumokat, túlélőkkel is beszélt – ez volt a legnehezebb, az emberek ma sem szívesen beszélnek a borzalom és az éhezés napjairól. A regény fogadtatása alapvetően jó volt, bár többen megjegyezték, hogy szemléletében nem eléggé antikommunista. Hja, oldalak harcosai folyton a saját kódjaikat keresik mindenhol. Az amcsi tini lányok viszont imádják! S nemcsak azért, mert a mese alapvetésén túl gót, punk, van benne erős női karakter és szerelmi háromszög. Hát inkább ezerszer ezt, mint egyszer is a vega vámpérokat! Jó kérdés egy olvasótól: be merne-e lépni Koscsej világába – NEM! (Gondolom, megírni is elég önkínzás lehetett. „Senki nem marad ugyanolyan, mint a háború előtt” – koppan a fülemben a mondat. Cat sem ugyanolyan, nyilván, mint a „megírás” előtt – épp elég benne-lakás, átélés lehetett a megfogalmazás ebben a mesében…)

Végül Cat Valente legfontosabb tanácsa nekünk: Írjuk meg a történeteinket! Ne a közönségnek, ne a sikerért, hanem magunknak és magunkért. Neki bejött.

Jó este volt. A végén Pávellel csevegtünk végre egy jót (mit írt meg mostanában – őt is rendszeresen utólag veszem elő, mert a mondatai hajlamosak belemászni az agyamba…), s még Brandon Hackettet is sikerült egy köszönöm erejéig inzultálni – na ja, kedves Pável, visszamentem, mert elfelejtettem valami fontosat. És csak aláírattam az írójával a könyvet. Kezdem bánni, hogy Sjónnal A macskarókát nem… Ha nem vigyázok, még a végén élvezni fogom az írókkal való találkozásokat!

2012. július 21., szombat

Brandon Hackett: Az ember könyve


Meg vagyok lepve, de csak én tehetek róla, senki más. Ha jobban figyelek, ez a meglepetés A poszthumán döntés alkalmával érhetett volna; ha kicsit kevésbé jobban, de figyelek, akkor az Isten gépeinek megjelenésekor – sebaj, van két teljesen friss magyar tudományos fantasztikus regény, amit biztosan el fogok olvasni; ez sem adatik túl gyakran, még ha az utóbbi években javult is a felhozatal. Meg vagyok lepve, mert kis túlzással a Zsoldos Péter-könyvek óta nem ragadott úgy magával magyar sci-fi, ahogyan Az ember könyve tette – s mindezt egy olyan szerzőtől, akit egészen máshova raktam magamban.

Mert minőség terén Brandon Hackett szinte új inkarnációt él a valaha volt gyarmatos-halhatatlanos történetek írójához képest, holott azok sem voltak épp olvashatatlan könyvek. Csak jelen volt bennük az űroperaiság minden kelléke, az emberfeletti hősöktől és a sarkítottan brutális és erkölcsbeteg fajoktól az olyan szuperfegyverekig, amelyek fényében egy Halálcsillag galaktikus-óvodai játékszer. Ezzel szemben most tudományos elméletek (háttér)ismerete, meg súlyos etikai-filozófiai kérdések vannak belecsomagolva a jól gördülő, jól formált karaktereket következetesen vezető, jól dramatizált történetbe. Amely az űroperai írómúlt minden előnyös tulajdonságát megörökölte: a jól azonosulható ember-hősök cselekményes, sok szereplőt mozgató közegben, erkölcsi kérdések garmadát felvető helyzetekben csetlenek-botlanak. Egyszerűbben szólva: ez egy jóízűen olvasmányos könyv.

Holott a nem emberi „vonatkozások”, az embert rabló szuperfaj nagy fantáziával álmodott, mélyen átgondolt saját-dilemmái: a történet „másik pólusának” világa által folyamatosan felvetett kérdések jókora súllyal nehezednek erre az olvasmányosságra. Avagy épp a megfelelő súllyal? Alig tudunk meg többet, mi olvasók a hőseinket saját világukba rántó idegenekről, mint maguk a hősök, de ez esetben a ritkán alkalmazott narráció által elejtett információk is valóban bolygóméretű távlatokat sejtetnek. Ezt lehetett a legnehezebb, Brandon Hackett (Markovics Botond) érett íróságának ez a legfontosabb bizonyítéka ebben a könyvben: hogy képes volt annyit „árnyékban hagyni” ebből a hallatlanul izgalmas gondolatok garmadát rejtő világból, ahova lecsöppenti a maga emberi kényszer-kolóniáját.

Hiszen e könyvben az emberi lét „kvázi-evolúciós határ-helyzetisége” (mert mintha az utóbbi időben még meztelenebbül ez érdekelné a szerzőt) nem katasztrófa, avagy (bio)technikai „robbanás” következménye. Hőseink egyszer csak egy szemlátomást élő „űrbálna” gyomrában találják magukat, egy kaotikus, soknemzetiségű társaságban: néhány ezer hasonlóan elrabolt „Jónás” közt egyként. Összezsúfolva társadalom és szabályok nélkül – amelyek – társadalom és szabályok – persze kialakulnak igen hamar újra. Hogy aztán boruljon minden megint, amikor ez a „mikroemberiség” a szagnyelvvel kommunikáló, génvágy-vezérelt idegenek anyabolygójára érve szembesül vele: egy, az emberi identitás számára szinte értelmezhetetlen társadalmi-művészeti-divatjátszma aduiként hevernek egy nyugtalanító színű „kártyaasztalon”: egy olyan játszmában, aminek se a szabályait, se a tétjeit nem ismerik.

Azaz néhányan igen – hisz másképp hogy is vonódnánk be mi, olvasók. Attila, az elrabolt magyar kamasz és Aurora, egy orosz menedzser, Jurij nyughatatlan, kotnyeles kislánya kerül a legközelebb ahhoz, hogy felfogja elrablójuk: „Menta” létének sajátosságait, az elrablásuk okát és jelentőségét – nemcsak a kis emberkolónia léte szempontjából. De egy olyan világban, ahol a változás rendszeresen elmossa a határokat fajok, létformák között, ahol az identitás nem kötődik megjelenéshez, a „lassú” evolúciós folyamatok helyett a képességek a genetikai alapok változtatásával azonnal módosíthatók – ez a közelkerülés az „önmódosítás” csábításával jár, s ez önmagában is elég veszély.

Nem akarok többet mondani erről – már így is lehet, hogy túl sokat árultam el. Minden szavammal csak tovább rombolnám a nem kevés munkával szerkesztett, több szálon is hitelesen motivált szereplők cselekvéseinek hálójába rejtett, ízléssel adagolt információk „beérkezésének” hatását. Szívesebben beszélnék inkább az idegen világ „látványáról”, amely a plasztikus ábrázolás okán könnyen képiesült a fejemben – s ami azt illeti, nekem leginkább a japán mangák és animék sajátságos képi világára hasonlít. Lehet, hogy a szerzőnek is „mintát adtak” ott ábrázolt szellemek, démonok, szörnyetegek, Satosi Kon, vagy Miyazaki rajzolt „idegenjei”; lehet, hogy csak nekem segítettek „képbe tenni” ezt a regényt – mivel nagyon szeretem az animék rajzvilágát (s még jobban a szellemiségét), bőven lehet, hogy ezek csak a saját elfogultságaim. Mindenesetre a növesztett, tudattal ajándékozott „halhajók” (hogy csak egy példát mondjak), elférnének bármelyik zseniális japán képkockáin is…

Szeretem ezt a könyvet. Az emberét. Hírlik, folytatás jön hozzá – nagyon remélem, hogy az író, aki egykor fantáziabirodalmakat épített, majd (nem tudom, mennyi szívfájdalommal, de) odahagyta őket ezúttal nagyobb sikerrel őrzi meg szimpatikus története léptékeit és arányait, s a fantasztikum tudományos színvonalát. Merthogy magasra tette a lécet. És higgyétek el – magyar fantasztikus íróról, regényről lévén szó – ezt nagyon jó érzés leírni.


Kiadó: Agave

2012. július 20., péntek

Esküvőtől válóperig - Thália Színház, 2012. július 12.


Georges Feydeaux az előző századforduló, a párizsi „Belle Époque” egyik leghíresebb komédiaszerzője, több mint hatvan színpadi mű írója, kinek darabjait ma is sikerrel játsszák világszerte (csupán ízelítőül: A balek, A hülyéje, Bolha a fülbe, Egy hölgy a maximból). A Thália Színház nyári szezonra időzített, könnyed kikapcsolódást nyújtó Esküvőtől válóperig című komédiája Feydeaux hat, nálunk eddig ismeretlen egyfelvonásosán alapul, melyeket Hamvai Kornél fordított, és szerkesztett egy összefüggő történetté.

Gérard Toudoux, a nem praktizáló fogorvos, aki a fárasztó orvosi munka helyett inkább parlamenti képviselőnek jelölteti magát, az első szkeccsben épp fát hord és bőröndöket cipel, miközben karót nyelt inasa hipnotizálja – egyébiránt Toudoux leendő menyasszonyát és annak pszichiáter apját várják vendégségbe. Ez a kezdés megadja a darab alaphangját, itt bizony teljességgel logikátlan, ámde szórakoztató ostobaságokat láthatunk – a csimpánzként ugráló és menyasszonyát hipnózis alatt sértegető Csányi Sándor látványától még az is kacagni kezd, aki kétkedve, esetleg rosszkedvűen ült be a darabra. Hogy lesz a sértegető csimpánzból mégis férj? Mondtam, hogy logikát ne keressünk…

Clarisse – az ifjú menyasszony – megbocsát, mi több, tán még örül is, hogy leendő férjura ily könnyen hülyére vehető, és ásó, kapa, nagyharang. Meglehetősen hamar jelentkeznek a házasság buktatói: éjszakába nyúlóan kimaradó férj, hisztis feleség, lépten-nyomon félreértések. Melyeket azért a külvilág is folyamatosan gerjeszt: az éjszaka közepén betoppan egy inas az anyós halálhírével, amit persze a férj nem fogad kellő kétségbeeséssel – annál inkább, amikor kiderül, hogy tévedés volt. Választási ellenfél jön ajándékokkal szívességet kérni – épp mikor a nagy hőségre való tekintettel az ifjú és ostobácska feleség egy szál neglizsében flangál. Az csak hab a tortán, hogy a Figaro újságírója is épp ekkor toppan be.

Helyzetkomikumok és hétköznapi szituációk kifordítása – akár igazán nyerő párosítás is lehetne. Azonban sajnos a darab félúton mintha irányt tévesztene, és a könnyed, felhőtlen kacagásból előbb kínos vigyor, majd értetlenkedés lesz. Az első felvonásban még minden súlytalan, a jelenetek között nincs igazán kapcsolódás – csupán a szkeccsek közt a vetítővásznon lapozgatott ódon hangulatú fotóalbumból tudjuk, hogy a házaspár élete közben zajlik –, az események is következménytelenek maradnak: így jóízűen röhöghetünk azon, hogy a feleség odakínálja hátsóját a Figaro újságírójának, miközben a szemközti ablakból Clemencau miniszterelnök integet. Azonban amikor a második felvonásban újra meg újra előkerül, hogy szerencsétlen Toudoux bontakozó karrierjét tönkretette az asszony szenzációt keltő ablakbeli afférja, az már nem vicces, inkább tragikomikus.

A második felvonás három jelenete egyértelműen a férj bénaságára van kihegyezve: Toudoux bármibe fog, félresikerül, a kedves anyós és após jön, és lelkesen ócsárol, a feleség pedig mindent elkövet, hogy férjének még rosszabb legyen. Felmerül a nézőben, hogy vajon Clarisse szimplán ennyire butuska-e, vagy készakarva tesz keresztbe mindig férjének, ezzel is a szerencsétlen lúzer pozíciójában tartva őt, hogy aztán nyugodtan hisztizhessen tovább, hogy férjura milyen egy szerencsétlen lúzer? Így, félig párkapcsolati drámába átcsúszva a bohózat egyszerűen nem működik: nem tudom, lehet-e egyáltalán ezt a két műfajt sikeresen ötvözni, de ezúttal nem sikerült.

Azért nagyon kár érte, mert az eleje pont attól volt bájos és szerethető, hogy ezekben a nyilvánvalóan sarkított helyzetekben el-elejtett olyan mondatokat, jellemző párbeszédeket, amik egyszer az életben valószínűleg minden pár életében elhangzanak. Bohózatba illő figurákkal, túlzásokkal ugyan, de azért csak-csak sikerült hétköznapi párkapcsolati szituációkat megjeleníteni, és mi, nézők, felszabadultan kacaghattunk rajtuk – és saját hétköznapi butaságainkon. Ez veszett ki a végére, és amit helyette kaptunk, az egy igazából drámai történet abszurd módon, erőltetetten nevetségesen tálalva.

A megvalósítás egyébiránt nem hagy kívánni valót maga után: a díszlet hangulatos polgári lakásbelsőt formál a századforduló Párizsában, Clarisse jelmezei szépek és izgalmasak (még ha az említett ablakbeli afférnál viselt fehérnemű nem is túl korhű), a jeleneteket összekötő fotóalbum pedig tán az egész előadás legjobban eltalált momentuma. A színészi játékra sem lehet panasz: a főszerepekben Schell Judit és Csányi Sándor a megszokott profizmussal komédiázza végig az előadást – és drámázik, sarkít, teszi nevetségessé saját karakterét, ahol kell. Mindent kihoznak a karakterekből, amit megenged a dramaturgia, más kérdés, hogy tán ők is érzik: lehetne ez jobb is. Mellettük a mellékszerepekben Szombathy Gyula, Egri Kati, Szegezdi Róbert és Kovács Vanda komédiázik gátlástalanul – a drámából nekik (szerencséjükre) nem nagyon jutott.

Felemás élményként marad meg bennem az Esküvőtől válóperig: egy nagyon jó, felszabadító bohózati kezdés után csalódás ez az erőltetett komédiázásba oltott drámai befejezés. Ugyanakkor nem szeretném nagyon szidni, mert a párbeszédek jól vannak megírva, a színészi játék remek, és a közönség nagy része felhőtlenül élvezte. Jól időzítették a bemutatót: könnyed nyári komédiaként, egy fullasztóan meleg nap után az ember tán megbocsátóbban is áll hozzá – azt viszont nem tudom, mennyire találja meg a közönségét az őszi szezonban, amikor azért igen erős konkurenciával kell megküzdenie a nézők kegyeiért.

2012. július 19., csütörtök

Karinthy Frigyes: Minden másképpen van


Kis túlzással állítható, hogy Karinthy volt az utolsó „reneszánsz ember” – kis túlzással, hiszen el nem mélyedhetett sem a számtalan, érdeklődését felkeltő tudományban, sem a technikában; a lélektanban például, vagy a repülésben. Kevesen vannak, akik annyit értettek és éreztek meg például a művészetekből, mint ő, de ahhoz túl kevés egy ember élet-ideje, hogy végére járhasson a dolgoknak, ha ennyi minden érdekli. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni” mondja Kosztolányi, s mennyire igaza van: a zseni rápillant a bármire, és hagyja megragadni magát a bármi lényege által. Számtalan ilyen elragadtatást rejt az életmű, amelyek aztán a legképtelenebb formában és helyen bukkantak egyszer csak elő, akár a Pesti Napló vasárnapi mellékletében hétről hétre megjelenő könnyed tárcákban is. És az már a zseni íráskészségének kétségtelen bizonyítéka, hogy a magvas gondolatok terhétől e tárcák párflekkes papírhajói mégsem süllyedtek el…

Konyhafilozófia? Lehet azon elmélkedni, megtették többen is - pro és kontra, többek közt Kardos László és Kolozsvári Grandpierre Emil - agyonüli-e, mintegy elfarnehezíti-e a bele csöpögtetett filozófia a Karinthy által szövegfelhővé terebélyesített „irodalmat”. Avagy megfordítva: a túlságosan erős gondolatok az írótól szokott könnyed – és leggyakrabban módszertanát tekintve teljesen tudománytalan – szöveg-keretében tekinthetők-e többnek mint egy sziporkázó tehetségű író agya-menéseinek. Kolozsvári Grandpierre szerint „senki oly ádáz ellensége nem volt az író Karinthynak, mint a filozofálgató Karinthy”. Szerintem ez marhaság. Mert ha Karinthyé konyhafilozófia is – hiszen minden módszertant nélkülöz –, akkor is lenyűgözően harmonikus és íz-gazdag. Gondolati értelemben legalábbis Michelin-csillagos ez a filozófuskonyha.

Hiszen a kor tudásának színvonalán túl nem látó – azóta természetes halállal kimúlt – okfejtéseken túl nem egy korát megelőző, meglepő felismeréssel is megajándékoz bennünket az író. Többször szóba került már a szaksajtóban, de mégis elég kevesen tudják, hogy a „social network” divatos elmélete – igen játékos formában – felmerült Karinthy egy írásában, 1929-ben. A tárcagyűjtemény Láncszemek című írásában egy úr (az író-alterego) fogadást ajánl, „miszerint bárkit megnevezhetnek neki a Földön, legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, minden lépésben közvetlen ismeretség alapon”. Karinthy hallatlan játékossága közismert; a fejtörők, nyelvi játékok, kitalálósdik mellett azt mégis kevesen hitték volna, hogy a „kicsi a világ” effektust, amelyet Stanley Milgram kutatott és körvonalazott részletesebben 1967-ben, majd negyven évvel előbb játékból észrevette. Talán erre gondolhatott Kosztolányi? Talán ez teszi valójában a zsenit?

A kötetet annak idején fanyalogva fogadta a kritika – nehéz is lelkesedni mindegyik tárcáért, hiszen az író kezét nem kötvén semmi, Karinthy valóban meglehetősen ad hoc jelleggel választ, mi kerüljön a következő „vasárnapi levélbe”. Olyannyira, hogy e kötetlenséget magát, annak Cartesius-i mélységű követelését, a lehetetlenség felelősségét is megírja az Ami eszembe jut című írásában – hogy valójában mekkora távlattal bír is ez a szabadság. De gondolatmenetet kap az, hogy meleg van; vagy a mozivásznon az avult ruhában vonagló „nő-démon” nevetségességének nevetséges oka. Az úriemberség kapcsán, vagy egy pékmester sajátos hóbortja kapcsán a körülöttünk burjánzó közkeletű tévhitek. De a költészet mibenléte is, hogy például mennyire a szerző noteszébe vázlatolt ötlet szintjén marad a szabad vers. Még egy el nem csattant pofon is megágyazhat a filozofálásnak.

Az alcím sugallta egy évnyi rendszeres, egy bizonyos orgánumban megjelent írásfüzér-jelleg egyébként meglehetősen távol áll a valóságtól. A kötethez az író valójában innen-onnan válogatja össze a szövegeket, nem egyszer máshová is beválogatott szösszenetet is újra kötetbe fűzve. Érdemes tehát elgondolkodni rajta, miért érzett a szerző ennyiféle írást egy kötetbe illő gondolat-rokonnak, s miért kapta végül a kötet a Minden másképpen van címet. A legfontosabb az a minden tárcát átható, közös attitűd, amely épp egy Karinthy-idézettel ragadható meg a legplasztikusabban. „A bölcs természet - írja -, mióta munkáját ismerjük, az élők világában folytonos szenvedéseket okoz az élőknek... aki (tehát) szenvedést okoz, aki a boldogságot is csak úgy tudja megoldani, hogy szenvedéssel és halállal köti össze, az nem bölcs és nem tökéletes, hanem őrült, minden cselekedetében az, ezeknek a cselekedeteknek következményeit nem is ő, a bölcs természet, hanem a bölcs természet felett álló Isten segítségével az Ember kell, hogy kikorrigálja, természetellenes hitével a jóban, természetellenes tagadásával a rossznak.” 

A „világkijavítás” hallatlan optimizmusa, a minden keserítő tapasztalat és illúzióvesztés után is megőrzött hit a kötet vezérlő elve. Hogy ezen a folyton-folyvást zajló világvizsgán annyi kihalt előddel szemben az emberiség még nem bukott meg. Azóta sok mindent másképp láthatunk – a globális folyamatok legaktívabb alakítójaként tekintünk magunkra, mint emberiségre, „aki” ezzel az aktivitással önmagát egyre nagyobb veszélybe sodorja. Érdemes elgondolkodnunk azon a hallatlanul józan hozzáálláson, amely Karinthy felfogásából következik: ha már vitán felül áll, hogy alapvetően alakítjuk magunk körül a világot, legalább alakítsuk felelősséggel és jól. Ha már része vagyunk a képletnek, ne általunk vonjon a világból gyököt az idő.


Kiadó: Kossuth

2012. július 17., kedd

Laini Taylor: Füst és csont leánya


Prága zegzugos utcáin egy kék hajú művészpalánta jár titokzatos útján – Karou, a tizenhét éves lány, akit kimérák neveltek, két világ közt rekedt. Ember, emberi testtel, érzelmekkel, vágyakkal, álmokkal, a tizenévesek felelőtlenségével és álmodozásával, mégis: rálátása van egy másik világra, ahol kígyónők, szárnyas-patás teremtmények élnek, ahol Kénkő ember- és állatfogakkal kereskedik, hogy titkos üzletében valamit létrehozzon belőlük – ám hogy mit, Karou nem tudja. Ahogy nem ismeri saját származását sem. Nem tudja, kik a szülei, hogy került szörnyek oltalma alá, miért nevelték fel titokban – s nem tudja azt sem, mi az a fájó üresség, ami egész életében kísérte.

Egy nap aztán minden megváltozik: világszerte fekete kéznyomokat égetnek látszólag jelentéktelen ajtókba – az ajtókba, melyek Kénkő boltjába vezetnek. Karou, aki a világot járja a fogkereskedő megbízásait követve, látja a jeleket, de semmit sem tehet – míg egy nap el nem jön az angyal, aki a nyomokat hagyta, hogy leszámoljon a szörnyekkel. A tűz és vér káoszában Karou belecsöppen egy másik világba, abba a világba, amit mindig rejtegettek előle, amit sosem láthatott, mégis: oly ismerős neki, mintha hazatérne. S belecsöppen egy soha véget nem érő háborúba, melynek tán egyedül ő vethet véget. Vagy még ő sem.

Laini Taylor ifjúsági regénye, a Füst és csont leánya az idei tavasz egyik legjobban várt megjelenése volt a fiatalok körében, nem véletlenül: remek kritikákat kapott, bestsellerlisták szereplője volt, a New York Times „Az év ifjúsági regényének” választotta tavaly. Ilyenkor általában az elvárások is fokozottak, amik gyakran tévútra vezetnek (lásd a tavalyi ősz egyik leginkább várt megjelenését, mely sokaknak az év csalódásaként maradt meg az emlékezetében: a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit). Laini Taylor könyve nem vérzik el, ám a siker azért korántsem egyöntetű.

Bevallom, a visszajelzések alapján meglepődtem: nekem pont az tetszett a regényben, ami az olvasók többségének nem. Jólesett az elejét olvasni, nagyon tetszett Karou Prágája, ez a zegzugos, fél lábbal a középkorban rekedt, csipkés tornyaival az ég felé törő, mégis, képzeletünkben koboldok és alkimisták lakta, kisvárosi hangulatot árasztó hely. Szerettem Taylor hangulatos, szeretetteli leírásait, a költői képeket, melyekkel megfestette a téli, hóval borított Prágát. És kedveltem magát Karou-t is, annak ellenére, hogy felelőtlen, sértődékeny, olykor gyerekes volt. Aki ugyan a világot járja különleges küldetéseket végrehajtva, és pusztán egy kívánságába kerül, hogy kék hajat növesszen, vagy hátsóviszketést küldjön az exére, mégis emberi, életteli szereplő, nem úgy, mint a műfaj számtalan buta, sápkóros tinilánya. És nagyon-nagyon kedveltem a Méregkonyhát, Zuzana csacsogását, a bábelőadást, ezeket az idealizált, földtől elrugaszkodott hétköznapokat – mert megvolt bennük az ifjúsági regények bája, a gyerekes, igazából tét nélküli fantáziák.

Sokkal jobban tetszettek ezek, mint ami utána következett. Ahogy Karou átkerül egy másik világba, megismeri származása titkát, múltját, ahogy körvonalazódik a nagy háború, a soha véget nem érő kegyetlenség és az egész világ sorsát felforgató szerelem, elkezdtem hihetetlenül unni. Érdekes világot teremtett Taylor, kimérák és szeráfok párharcával, de nem dolgozta ki elég jól: nem érzem mögötte azt a komplexitást, ami egy fantáziavilág esetében alapkövetelmény kéne legyen. Olyan, mintha csak úgy odabiggyesztette volna a mi világunk fölé (avagy alá) ezt a másikat. Persze nem akarom túlságosan szidni, semmiben sem marad el a műfaj mai átlagától (s tán hiba is minden ifúsági fantasy-n Tolkien, Martin, Robin Hobb vagy akár Rowling összetettségét számon kérni…) – de az ember mindig jobbat remél.

Az esetlen és vázlatos világkép azonban még a kisebbik probléma, ennél sokkal jobban zavart a Rómeó és Júlia történetét sokadszor megidéző szerelmi szál – ami, megjegyzem, a legtöbb olvasó szívét leginkább megdobogtatta. Valószínűleg túlságosan öreg és kiábrándult vagyok már ehhez a fajta egetrengető romantikus egymásra találáshoz, és inkább idegesít, semmint meghat az eleve elrendelt szerelem motívuma. Amit már csak azért sem tudtam átélni, mert hiányzott Karou, aki még pusztán Karou volt, a hisztis, kék hajú diáklány.

Mindez nem bizonyít mást, mint hogy nem én vagyok a célcsoport, így jártam. Valószínűleg a Twilight-rajongó tizenévesek imádni fogják, ráadásul annál azért jóval értelmesebben van megírva. Taylor tud írni, gyönyörű nyelvezetet használ (amit Gálvölgyi Judit fordítása csodásan közvetít), van fantáziája és képes szerethető karaktereket alkotni – magyarán minden együtt van ahhoz, hogy a trilógia világsiker legyen. Mert persze ez is trilógia lesz – a második kötet már a küszöbön toporog. Én még meggondolom, hogy kíváncsi vagyok-e ennek a nagyszabású harcnak a kibontására, vagy inkább őrizgetem magamban a hóval borított Prágában botorkáló Karou képét. 


Kiadó: Kossuth
Fordította: Gálvölgyi Judit

2012. július 15., vasárnap

Éjfélkor Párizsban


Nosztalgia: sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után.

Gil Pender, a menyasszonyával épp Párizsban vakációzó hollywoodi forgatókönyvíró szerelmes a huszas évek Párizsába – a fényekbe, az esőbe, a művészvilágba, a huszas évekbe; a fényekbe, az esőbe, Párizsba. Külön-külön és együtt is. A szó szoros értelmében a múltban él: mindenét odaadná azért, hogy Hemingway és Fitzgerald társaságában borozhasson, hogy regényét a nagy elődök véleményezzék, hogy ott legyen az „aranykorban”. Ám mivel az időutazást még nem találták fel, beérné a huszonegyedik század Párizsával is: egy bohém kis tetőtéri lakás, séták az esőben, baguette és sanzonok, amik tán ihletet adnának neki, hogy végre maga mögött hagyhassa a hollywoodi iparosmunkákat, és a regényírásnak szentelhesse életét.

Ám ott van a leendő Mrs. Gil Pender, a szöszi, gazdag, elkényeztetett, republikánus, életüket az „olcsón ócskát kapsz” filozófia mentén szervező szülők gyermekeként felnőtt Inéz. Aki inkább Malibuban venne házat, úszómedencével, nem tudja elképzelni az életét az Államokon kívül, Párizs pedig még turistaként is az idegeire megy. Aki jobban élvezi a legragyogóbb gyémántgyűrű kiválasztását az anyjával, mint a romantikázást Monet tavainál a vőlegényével. És aki lelkesen osztja a „véletlenül” Monet-, Rodin-, francia bor- és klasszikus építészet-szakértő Paul véleményét arról, hogy azok élnek a múltban, akik sikertelenek a jelenben.

Amikor aztán egy este, a puccos borkóstoló után kicsit pityókásan Gil egyedül indul sétára a városban, az éjféli harangszó elültével egy régi korokat idéző autó áll meg mellette, és féktelen partizók bíztatják beszállásra – s kezdetét veszi élete legnagyobb kalandja. Gil seperc alatt a huszas években találja magát, egy ismeretlen partira kerül, ahol találkozik Scott és Zelda Fitzgeralddal, hallja játszani Cole Portert, látja táncolni az isteni Josephine Bakert, és egy bárban együtt iszik a bálványával: magával Hemingway-jel.

Reggel aztán, a szállodában maga sem tudja, hogy álom volt-e vagy valóság, egy biztos: menyasszonyánál és a ki-tudja-milyen-szakértő Paulnál az éjszakai sokkal jobb társaság volt. Ráadásul van egy ígérete, mely szerint Hemingway megmutatja regényét Gertrud Stein-nak, így hát másnap a kézirattal felfegyverkezve várja az újabb éjféli harangszót. És aztán kaland kalandot követ: Gil megismerkedik Picassoval, Dalival, találkozik Bunuellel és Man Ray-jel, Stein tanácsait követve átírja a könyvét, és megismerkedik a gyönyörű Adrianával, aki Modigliani és Braque szeretője is volt, most meg épp Picasso múzsája – és aki saját korát unalmasnak, felgyorsultnak és kiábrándítónak tartja, és visszavágyik a századforduló Párizsába, az impresszionisták közé.

Woody Allen filmjeit imádom – már amit láttam tőle. Kimaradt jó néhány klasszikus, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy pótolnom kell őket. Többször írtam már, hogy engem leginkább a jó forgatókönyvvel lehet levenni a lábamról – a rendezés és a színészi játék a hab a tortán, de ha az alap nincs rendben, hiába minden erőlködés. Allen meg – lehet, hogy önismétlő és a cselekmény néha hagy kívánnivalót maga után, a logika meg csukafejest ugrik a Szajna vizébe, no de ezek a párbeszédek! Sírni tudnék a gyönyörűségtől, amikor ilyen okos, szellemes, ironikus (és neurotikus, természetesen) dialógokat hallok! S ha ez nem lenne elég, az Éjfélkor Párizsban igazából egy nagyon szerethető film, a szó legszebb értelmében. Bájos, kedves, nosztalgikus – semmi túlzott dráma, semmi magvas filozófia, semmi, ami megfeküdné a gyomrunkat. Vannak, akik szerint ez felszínes, de szerintem ilyen is kell. Sőt, manapság több ilyen kéne – mert hát nem jobb fülig érő, őszinte vigyorral felállni egy film után, mint lélekben megtaposva?

Allen imádja Párizst, ez nem kérdés, ahogy imádhatja a huszas évek művészvilágát is – ugyanakkor görbe tükröt tart eléjük. Hemingway olyan szenvtelenséggel citálja elénk súlyos és magvas gondolatait a férfiasságról, a háborúról és a halálról, mintha könyvből olvasná; Dali egy nagy és görbe orr láttán egy rinocéroszra asszociál, aki egy zseniális festmény központi alakja lesz; Bunuel pedig maga sem érti leendő filmjét. A szereplők pedig láthatóan élvezettel komédiáznak: Picasso őrjöng, mert elhagyta a nője; Dali leginkább önmagától van elájulva; Zelda Fitzgerald szeszélyes és önveszélyes, Scott Fiztgerald pedig őrlődik a művészet és a szerelem között. Hemingway meg – hát, ő Hemingway.

Gil Pender szerepében Owen Wilson pedig épp olyan, mint a fiatal Woody Allen – túl azon, hogy nagyonliberális és nagyonneurotikus forgatókönyvíró, még a járásában és (eredetiben) hanghordozásában is mintha a New York utcáin bóklászó egykori Allent idézné. Wilson szerintem finoman szólva tehetségtelen színész, de csetlés-botlása ebben a filmben helyénvaló. A „Belle Époque” korába visszavágyó Marion Cotillard pedig annyira bájos, hogy nem is csoda, hogy a kor összes nagy művésze beleszeretett. A kisebb szerepekben is remek alakításokat láthatunk: a művészek mellett az irritáló Inéz (Rachel McAdams), a „szakértő” Paul (Michael Sheen) és a sznob szülők is fergetegesek.

S hogy kinek mi az aranykor? Ezt mindenkinek magának kell eldönteni – ám mivel jelen állás szerint nem tudunk visszamenni az időben, és nem telepedhetünk le sem a húszas évek Párizsában, sem a reneszánsz Itáliában, sem a viktoriánus Londonban, kénytelenek vagyunk a saját korunkban boldogulni. De ha néha úgy érezzük, hogy elfog minket valami nosztalgikus hullám (s mit tagadjam, ez legtöbbször olyankor fordul elő, amikor úgy érezzük, nem tudunk a jelenben érvényesülni), vegyük elő ezt a filmet és képzeljük magunkat nyugodtan Fitzgeraldék körébe – ha a jelenbeli problémáink nem is oldódnak meg pikk-pakk, legalább egy kicsit jól érezzük magunkat. 

2012. július 13., péntek

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway


„Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway” – számos felmérés szerint a világirodalom egyik legtöbbet idézett kezdőmondata. Virginia Woolf regényének főszereplője, Clarissa Dalloway 1925-ben indult virágbeszerző útjára Londonban, és meg sem állt a világhírig. A műről és írójáról megszámlálhatatlan cikk, kritika, tanulmány, esszé született az elmúlt nyolcvan évben, gyakorlatilag mindent elmondtak, leírtak róla. Világirodalmi jelentőségű mű, a modern próza egyik legfontosabbja, hatása a huszadik századi regényre felbecsülhetetlen. Az író, Virginia Woolf a huszadik század első felének tán legpezsgőbb angol szellemi központja, a Bloomsbury-kör alapítója, a modern regény egyik megteremtője, a tudatfolyam-technika máig legnagyobb mestere, aki számos, ma is hatalmas kultusznak örvendő íróra volt hatással – Garcia Marqueztől Ian McEwanen és Doris Lessingen át Baricco-ig.

Mindezen tények és adatok azonban tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy számot adjanak arról, miért olyan rendkívüli ez a regény, és miért képes tudatformáló hatást gyakorolni az olvasóra. Hét éve, amikor először olvastam, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen irodalom egyáltalán létezik. Sokat és sokfélét olvastam már akkor is, de Woolf annyira új, annyira más volt, mint bármi, ami addig a kezembe került, hogy hatása csak az első önállóan olvasott gyerekkori könyvekéhez mérhető – új világot nyitott, s általa átértékeltem mindent, amit addig olvastam. Azóta is mindent, ami a kezembe kerül, először hozzá mérek, és bizony ennyi év és számtalan remek könyv után is azt kell, mondjam, egytől egyig elvéreznek az összehasonlítás során.

Mikor jó néhány év kihagyás után újra kézbe vettem (sajnos jelenlegi életmódom nem kedvez a kedvencek évenkénti újraolvasásának), remegve vártam, milyen hatással lesz rám. Vajon ugyanazt a gyönyörűséget élem át újra, vagy kiderül, mindeddig egy illúziót tápláltam, és a regény nem is olyan remek? Az első mondatok után nyilvánvalóvá vált: hazaérkeztem. Gátlástalanul lubickoltam Woolf gyönyörű, költői, számomra nagyon otthonos prózájában. Az érzésekből, benyomásokból, emlékekből összeálló történetben; a fényekből, ízekből, illatokból, apró impressziókból kirajzolódó, festményszerű leírásokban. Ebben a gáttalanul, hömpölyögve áradó gondolatfolyamban, amit látszólag semmilyen korlátok nem zabolázhatnak meg, valójában azonban nagyon is tudatos, tökéletesen komponált regényszövet.

„Mert az ég a megmondhatója csupán, miért szeretjük annyira, miért látjuk ilyennek, miért fűzzük tovább gondolatban, magunk köré építve, mindig újra ledöntve, minden pillanatban újjáteremtve ezt az egészet; de hát a legutolsó madárijesztő, a sok porig alázott nyomorult is, ahogy ott ül kinn a lépcsőn (és szürcsöli önnön tönkrejutottságának seprőjét), ugyanígy tesz; s éppen ezért, erről meg volt győződve, semmire sem lehet itt jutni törvényekkel: éppen ezért, mert szeretik az életet. Az emberek szemében, lendületében, lábdobogásában, vánszorgásában, a zajban és a forgatagban, a kocsikban, autókban, autóbuszokban, teherautókban, az utcán végigimbolygó-csoszogó szendvicsemberekben; a cinek és fúvósok csinnadrattájában, a verklinyikorgásban, a magasan fönn keringő repülőgép diadalmas motorberregésében, cérnavékonyka énekhangjában – mindenütt ott volt, amit ő is szeretett: az élet, London, ez a júniusi pillanat.”

A Mrs. Dalloway egy júniusi nap krónikája – egy napé, melyben benne van egy egész élet. A középpont Clarissa Dalloway, köré sereglenek a mellékszereplők: barátok, férj, lánygyermek, régi szerelmek, cselédek, ellenségek – és egy költő, az őrült háborús hős, Septimus Warren Smith, kinek fejében a madarak görögül szónokolnak, és aki az élet szépségeire vakon nem tud letenni öngyilkos szándékairól. Clarissa és Septimus a regényben az érem két oldala, látszólag nincs közük egymáshoz, csupán a végén kapcsolódik a két szál egy röpke időre – valódi kapcsolatuk a regényen kívül leledzik: mindkét szereplő valójában Woolf maga, a tündöklő társasági hölgy és a mindennapok borzalmaival megbirkózni képtelen művész is.

Clarissa azon a júniusi napon estélyt készül adni, melyre hivatalos a londoni előkelő társaság színe-java: minden az estélyi előkészületek körül forog, mígnem egy váratlan látogató zavarja meg a készülődést. Peter Walsh, Clarissa egykori szerelme sokévnyi távollét után bukkan fel, hogy szembesítse a nőt egykori választásával, s azóta eltelt életük baklövéseivel. A látszólag ártalmatlan, félig érzelmektől vezérelt, félig csupán udvariassági látogatás igazi érzelmi lavinát indít el. A múlt ködéből felszínre kerül Clarissa és Peter közös fiatalsága, Sally Seton emléke, kire mindketten legjobb barátként és szerelemként tekintettek, a konvenciókkal való fiatalos harc és az azoknak való behódolás kegyetlen kettőse. Clarissa választása, hogy a lángoló Peter helyett az ígéretes feltörekvő politikus, Richard Dalloway felesége lesz, és Peter későbbi zavaros szerelmi élete.

Az olykor kristálytiszta, olykor csalfa emlékek hálójából ugyanannak a történetnek több olvasata is kibontakozik, ahogy több Clarissa Dalloway-képet is kapunk. Mert másként látja őt Peter, a férje, a virágárus, a lánya gyűlölt barátnője és a régi barát is – Woolf zseniálisan ragadja meg, mennyire kiismerhetetlen egy ember, mennyire nem lát minket igazi valónkban a környezetünk. Ám ami ennél is lényegesebb, hogy mi sem ismerjük saját magunkat. Clarissa folyamatos vívódásában, saját döntései megkérdőjelezésében, a régmúlt sebeinek újra meg újra történő feltépésében ott van mindannyiunk közös átka, amiről az írónő kétségbeejtően sokat tudott: az önmagunkban való kételkedés.

Woolf rendkívül árnyalt képet fest Clarissáról, ugyanakkor néha úgy érzem, mintha játszana velünk, olvasókkal: mintha tudatosan ellentmondó képeket rajzolna hősnőjéről, hogy aztán a mi feladatunk legyen összerakni a saját Clarissánkat. Aki hol elegáns és öntudatos ötvenes nő, hol a konvenciók rabságában vergődő, velejéig sznob társasági hölgy; hol sziporkázó és mindent felrúgó ifjú lány, hol érzékeny és kezelhetetlen gyermek. Aki képes a végletekig elkeseredni, ha az estély egy momentuma nem sikerül tökéletesen, mégis: puszta jelenlétével életre kelti a hamvába holt fogadást, képes arra, amire mindannyian vágyunk, s mindannyian féljük, hogy tán nem érjük el soha: hogy jelen legyen.

„- Megyek én is – mondta Peter, de egy pillanatig mégis ülve maradt. Mi ez a rémület? mi ez az elragadtatás? gondolta. Mi ez, ami ilyen végtelen izgalommal tölt el hirtelen?
Ez csak Clarissa lehet, mondta.
Mert ott volt – megjelent.”

A Mrs. Dalloway nem könnyű olvasmány: egy lélegzettel olvasandó, monumentális gondolatfolyam – a szöveget nem törik meg fejezetek, az elbeszélő személye olykor bekezdésről bekezdésre változik, az időkezelése finoman szólva szabados. Ugyanakkor a legszebb és legköltőibb érzelemfolyam, amit valaha olvastam, és tán a legbravúrosabb ábrázolása annak, mily kiismerhetetlen, megfoghatatlan, feltérképezhetetlen tájék az emberi lélek – a hogy a legtöbben mennyire nem is törekszünk arra, hogy megismerjük. Woolf erre törekedett, egész életében, regényeiben, esszéiben, mániás rohamaiban egyaránt – s bár ő maga összeroppant a reménytelenség súlya alatt, művei máig képesek arra, hogy minket, olvasókat egy picivel közelebb vigyenek saját magunk és mások megértéséhez.


Kiadó: Európa
Fordította: Tandori Dezső

2012. július 12., csütörtök

Így láttuk mi - Finisszázs a Szépművészetiben - 2012. július 1.


Nagy örömmel vettünk részt a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításait záró finisszázsán, július elsején; nos, nem azért, mintha örömmel töltene el, hogy nem élhetők át immár a St. Gallen-i kalandok, nem nézhetők a Múmiák testközelben, avagy bezárta kapuit A fotóművészet születése – a piktorializmustól a modern fotográfiáig reprezentatív és tanulságos kiállítása – hanem mert megint sikerült egy szolid, összművészeti jellegű kultúrélménybe kóstolnunk ezen az estén, s én a magam részéről szeretem ezeket a szemlélettágító, akár a résztvevők szubjektivitásával is bátran terhelt rendezvényeket. Három gyökeresen más műfajban alkotó ember: Pálmai Anna színművész, Háy János költő, író és Fekete Kovács Kornél trombitaművész választott a fotókiállítás anyagából két-két képet, indokolta meg a választást és osztotta meg velünk és egymással a benyomásait; rendelt a képekhez felolvasást, írásokat és zenét az Eszéki Erzsébet által moderált esten.

Ahol maga a moderátor is kilépett egy kép erejéig a szerepéből – és milyen jól tette. Örültem, hogy az eddig jobbára a kérdései mögé bújó ötletgazda is vállalt egy választást, s ezzel megajándékozott egy személyes történettel is. Eszéki Erzsébet annak idején harminchét interjúalannyal járt körül harminchét festményt Így látunk mi című könyvében, ahol színészek, festők, zenészek, művészettörténészek választhattak, ajánlhattak figyelemre méltót a világ művészeti kincseiből – elárulva magukról is sokat, a saját szemléletükről és értékrendjükről, személyiségükről e választással. Jellegében hasonló, de élőben kialakuló, sokkal több egymásra hatásra lehetőséget adó műfaj a könyvhöz képest az ilyen pódiumbeszélgetés, akkor is, ha a „választható” intervalluma értelemszerűen szűkebb, hiszen egy-egy kiállítás anyagára korlátozódik – innen kell kiválasztani a lelket megérintőt.

Mondjuk, volt miből. A múzeum kínálatából jellemzően ezeket az áttekintő jellegű, rendkívül informatív kiállításokat szeretem a legjobban, ahol egy-egy világhírű alkotó, reprezentáns mellett mindig komoly hangsúlyt kap az oda vezető út, s a következmény, a nagy hagyatékok tovább alakítóinak munkái is. A fotóművészet születése ráadásul a fényképezés történetének talán legizgalmasabb negyven évét reprezentálta, azt a rendkívül sűrű időszakot, amikor egyáltalán felmerült a friss médium művészi megközelítéseket hordozó aspektusa, amikor a friss művészeti ág fokozatosan rátalált identitására – a megközelítésre, amely csak rá jellemző. A több mint tíz kölcsönző intézmény kincseiből szerkesztett anyag meglehetősen hatásosan illusztrálta az utat a piktorializmus „festői hangulatokhoz” illeszkedő, impresszív megközelítésétől – amely a médiumot úgymond művészeti rangra emelte az ítészek és a közönség szemében – a tárgyilagos, akár dokumentarista képi nyelvezeten át a kollázsig. A hasonlítás vágyától az eltéveszthetetlenül egyediig.


Egy-egy ilyen est akkor szikrázik fel, ha a résztvevők benyomásai és képzettársításai egymással is beszélgetni kezdenek. Ez olykor akár konfrontációt is jelent: Pálmai Anna két választása, Robert Demachy festményi finomságú lányfeje és Alfred Stieglitz Dorothy true-ja például nem tetszett Háy Jánosnak, aki ezt a maga módján meg is indokolta – megfogalmazva, miért nem szereti a piktorializmust. A hölgyek védték a képeket, a Demachy-kép a semmibe vesző figyelmi fókuszát, a dacos tartású leányfejjel – nekem története lett egyből, ahogy ránéztem, az elsőbálozóé, akit nem kértek fel; történet a háttérben nem látszó táncolókkal; és Stieglitz cipőreklámját – amely nekem erőszakos, vamp „itt vagyok!” kiáltás, igazi női portré egyetlen láb képre kerülésével.


Az átgondolt vélemény tükrében nem volt furcsa aztán, hogy épp a költő, író Háy János választott a legkevésbé érzelmi alapon – ahogy mondta, fontos volt a számára, hogy André Kertész képeiről mindenképp szó essen, ezért (is) választotta a Meudon-t. S szuggesztív ereje mellett fényképészettörténeti jelentősége okán is kihagyhatatlannak ítélte Man Ray elképesztő portréját Casati grófnőről. Számomra két gyökeresen különböző képi szemlélet terméke a kompozíció teljességét sugárzó Meudon-i viadukt a vonattal, illetve Casati grófnő őrületes Medúza-feje – az eszelős tekintet, amely (ha nem is változtat kővé) garantáltan felzaklat. Az író képzettársításul elhozta A szeplő című írását, amit Pálmai Anna tolmácsolt.


Fekete Kovács Kornél választása kézenfekvő volt – de kellemesen megleptek a zenék, amelyeket a képekhez rendelt. A St. Louis-i „drótokhoz” rendelt Miles Davis hommage annyira nem, mint amennyire Eugéne Atget Utcazenészek című, szinte szociografikus erejű képéhez „csatolt” improvizáció – a trombitaművész finoman járta körül azt, amit durván szólva így foglalhatnék össze: a hajdani verklis mai „rokona”a DJ. Hiszen egy a mienknél jelentősen „zenétlenebb” kor, az élőzenélés korának egyedüli „gépzenéje” szólt a verkliből, az utcai méretre növelt zenedobozból – és a létező zenék előre programozott szerkesztésén alapult az is. Atget egyébként kora Párizsát dokumentálta erős nívón, fotósorozata csak halála után vált ismertté.


A legszemélyesebb választás mégis Eszéki Erzsébetnek jutott az est folyamán. Alfred Stieglitz Fedélköz című képe személyes, családi emlékeket ébresztett benne. A korábban piktorialista, majd amerikai tartózkodása alatt az általa is formált Straight Photography jegyében alkotó osztrák fotóművész szinte a bölcsőtől hatással volt erre a friss művészeti ágra, nagy mértékben köszönhető neki, hogy a fotográfia esztétikai értelemben magára talált. E képén bevándorlók láthatók, de a visszaúton - olyan emberek, akik nem tudtak gyökeret verni az „új hazában”.

Az est után, a finisszázs meghosszabbított nyitva tartásával élve mi is bevetettük magunkat a képek közé. Megvoltak nekünk is a magunk személyes választásai – de ez a cikk nem erről szól. Bizony ránk sötétedett, mire előkerültünk a fotók közül. Kár lett volna kihagyni ezt az estet, ezt a kiállítást – remélem, ennek a sorozatnak lesz folytatása még; lesz terepe, támogatója, közönsége. Mert nem baj, ha látni, ha asszociálni, ha kérdezni tanítanak bennünket. Ha megtanulunk másképp figyelni. S gazdagodni általa.

2012. július 11., szerda

Rob Reger - Jessica Gruner: Emily the Strange - Elveszett emlékek


Bár mostanában mutatok némi fejlődést ezen a téren, azért a humorral még mindig hadilábon állok – egyszer majd lehet, hogy írok egy mélyenszántó cikket arról, miért is nem szeretem én az erőltetett jópofáskodást, a vicceket, meg ha felnőtt emberek hülyét csinálnak magukból abban a reményben, hogy néhányan majd nevetnek rajtuk. Persze lehet, hogy nem lesz benne semmi mélyenszántó, ellenben kiderül, hogy egyszerűen nincs humorom. Az irónia más lapra tartozik, az, ha jól és intelligensen csinálják, a legjobb dolgok egyike – ezért is imádom az angolokat.

Na, ennyi totál felesleges bevezető után felmerül a kérdés, mégis miért olvastam Emily the Strange-t? A fekete macskákkal körülvett goth kiscsajról már korábban is hallottam, elvégre kultusza már jópár éve tart – külföldön egész kis brand épült rá, mindenféle szirszart árulnak Emily képével, hatalmas rajongótábora van, és a pletykák szerint készül egy élőszereplős film is róla. Viszont hogy miről szól (szól-e valamiről) a kiscsaj története, azt eddig senki sem tudta megmondani. Az első magyarul megjelent Emily the Strange-könyv, az Elveszett emlékek mellett simán elmentem volna, ha nem ír róla olyan jókat Nima, majd nem látom, hogy Móni barátnőm milyen jól szórakozik, miközben olvassa. Emily így hazajött velem a szabadságomra, és azt hiszem, a legjobbkor olvastam el: tengerpart híján a legfőbb cél pillanatnyilag az, hogy „éljük túl valahogy a negyven fokot” és hogy kicsit pihenjünk – főleg fejben. Na, erre Emily könyve tökéletesen alkalmas.

Mert egy tizenhárom éves, csupafeketébe öltözött kiscsaj, aki egy ijesztően furcsa kisvárosban találja magát emlékek nélkül – hát tényleg elég pihent(ető). Emily, aki semmire nem emlékszik – még azt is csak egy rendőrtől tudja meg, hogy úgy néz ki, mint egy tizenhárom éves, szóval akkor talán tizenhárom éves – Feketekő városában tér magához egy padon, egy miniparkban, a városka egyetlen fája alatt. Nem tudja, ki ő, hogy hívják, honnan jött és hogy került oda, de tud kávégépet szerelni, amplitúdós homokvihar-generátort építeni, számolni, meg ilyenek – szóval még az amnéziája is furcsa. Mivel életfunkciói azért jól működnek, betér az El Daráló nevű, rém szimpatikus kávézóba, ahol a kissé darabos mozgású, szegényes szókincsű pultos csaj, Holló annyira finom szendvicseket csinál, hogy Emily menten beleszeret a helybe, és marad.

Bevackolja magát a kávézó mögötti sikátorba – egy kidobott hűtőszekrénydobozból készítve barátságos kuckót – és szert tesz négy imádnivaló fekete macskára, akik amellett, hogy okosak és viccesek, takaróként is funkcionálnak. Nincs más hátra, mint kideríteni, hol van, miért került oda, ki ő, és hogy kerül haza. És ha már nyomoz, abból sem lehet probléma, ha utána jár, miért olyan fura Holló, kicsoda Emma LeStrande, a városalapító, miért van formátlan bézs trutyival (ami valamiféle burkolat) leöntve a város összes háza, hova tűntek a madarak, és mit akar a folyton visszatérő vándormutatványos-társulat.


Na persze hogyne lehetne probléma, hisz nem is Emily lenne, ha nem büntetnék meg lépten-nyomon, nem akarnák iskolába küldeni, nem dózerolnák le a kuckóját és nem veszítené el újra az emlékeit… Valami itt egyre furább…

Igazság szerint, amikor olvastam, picit csalódott voltam: arra számítottam, hogy térdcsapkodós poénok garmadáját fogom olvasni, és alig várom majd, hogy folytathassam Emily kalandjait – ehhez képest ugyan végig élveztem, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem rajta. Viszont most, pár nappal az olvasás után újra meg újra visszatérek hozzá, és újraolvasom a kedvenc részeimet, és ez azért jelent valamit. Az nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célcsoport – biztos vagyok benne, hogy a tizenkét-tizenhárom évesek imádják (és érteni is vélem, miért). Emily tényleg különc, a szó szerethető értelmében, amin felnőttként azért hajlamosak vagyunk elnézően mosolyogni – mert most őszintén, ki vesz komolyan egy tizenhárom évest, aki homokvihar-generátort épít – viszont abban a korban irtó menők, és akkor már inkább Emily legyen a menő, mint Hello Kitty, vagy az emós vámpírok.

A könyv formája és kivitelezése egyébként nagyon tetszett – a naplóforma olyan szabadságot ad az íróknak, amit semmi más, és nagyon jól élnek vele: simán elhiszem, hogy egy tizenhárom éves lány naplóját olvasom. Aki leír minden hülyeséget, ami eszébe jut, mániásan tizenhármas listákba szedi maga körül a világot, és még a horzsolásait is lerajzolja. A napló és a rajzok így együtt pont olyan különleges könyvet eredményeznek, ami egy ilyen különleges szereplőhöz illik. Érdekességnek jó volt, a macskákat imádtam, és igazából remélem, hogy nálunk is lesz akkora kultusza, mint kint – ne csak a gagyi vámpírokat vegyük már át!


Kiadó: FUMAX
Fordította: Benes Attila
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...