2021. augusztus 29., vasárnap

András László: A vörös korona

Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben.
Nekem vitán felül az utóbbi idők legjobb kezdőmondata, sőt, az egész első fejezet, úgy ahogy van, az utóbbi időben a legjobb. Pedig amúgy e téren erős a felhozatal – mindenki szeretne székhez (egyéb olvasásra alkalmas felülethez) szögezni a legelején. Ezt, úgy látom, egyaránt elismerik az amúgy igen széttartó, eléggé mindenféle véleményt fogalmazó kritikusok. Merthogy rápillantottam a regény (számomra elérhető) fogadtatására; hiba volt, talán bocsánatos; merthogy magától most valahogy nem kínálódott fogás az olvasottakon. Van néha ilyen, hogy egy jó könyv, amit szerettem, nem kínálja fel, hogyan beszéljek róla. Ilyenkor általában nem erőltetem, újraolvasom akár, vagy kis pihenő után engedek a kísértésnek - de most szerettem volna ezt a bemutatást mintegy tálcán átnyújtani András Lászlónak a szeptemberi könyvhéten való (remélhetőleg) személyes találkozás előtt.

Mert komoly katyvaszt hagyott a fejemben. Olyan terepet, mint egy feltúrt-feldúlt bányatópart, szertehagyott munkagépek közt az emberi ezt-azt csinálás minden szennyével. Egy magától, az úgy-hagyástól rekultiválódott tájseben ütött újabb tevékenység-seb terepe az olvasás után az agyam. Amit úgy hagytak megint csak, mert oka-fogyott lett, ahogy mostanában annyi minden, valami látszat beruházása valami egyébként szintén látszatba, ahol a tevékenység légkalapács- és munkagépzaja megint átadja a helyét a tájon amúgy teljes joggal terjeszkedő csendnek. Szóval (pontosabban) ez itt, a fejemben egy újrasebzett tájseb, ahol újra csend van. Az a csend, ami ott ül a regény végén, a szereplők hallgatásában. Nem tudom, Laci fejében pontosan milyen: min ül, mit takar el, és pontosan mit mond ki szavak nélkül ez a csend, pedig egykori aktív, kompetens közszolgaként, jelentősen több tapasztalattal még fajsúlyosabb lehet, mint az enyémben. Az én eszmei-szellemi tájsebeim (ha körbesimogatom, mint foghíjakat a nyelvem a szájban) már alig fájnak, a gyermekkorom ütötte bányagödröt benövő vegetáció friss tarvágása a régi-új szájszagú szelekben csak, mint egy leműtött végtagban a fantomfájdalom. Sose „csináltam” a társadalmat, még kibicnek se tekinteném magam.

Pontosan emiatt aztán azt sem tudom felmérni, mennyire korunk valóságának adekvát tükre ez a bűnregény, túl azon, hogy mennyire ismerős benne a korrupció, a nyúlás, a kamu, a hárítás, a bűnbakképzés, a hideg, lélektelen mutyi. Egy biztos, az író magát az irodalmat gyönyörűen szöveghálóba vonta, utalások és megidézések illő használatával (azaz egyik se könyököl ki, s ha észreveszed, tényleg plusz rétegeket ad hozzá). A saját irodalmi ”valóságát” példaszerűen építi, például örömmel fedeztem fel, hogy Lóri, a kocsmáros, a Rasszista utazások kötetének egyik kedves szereplője, miután (úgy tűnik) elitta a Serpenyőt, Boldogszentpálon kötött ki, a Vadkan vendéglő (Előbb Jószerencsét! aztán a bánya bezárása után "Sors bona" aztán Zrínyi, s végül értelemszerűen Vadkan) ivójának, restijének csaposaként. Az efféle szövegbirodalmi ragaszkodás a megtalált és leírt saját világhoz, megtalált és leírt saját szereplőkhöz mindig meghat, és akármilyen furcsa, jobban hitelesít, mint ha eszembe jut valamilyen aktuális, közelmúltbeli ügy arról, amit olvasok.

Azt sem szeretném komolyabban firtatni, mennyire hard boiled ez a bűnregény – vendégeskedik itt ez a műfaj, nincsenek gyökerei, lehetne a (többedik?) első fecskéje ez a könyv, és bírnám, ha divatot teremtene, ahogy a skandináv krimikre a feltámadt olvasói igény; de ettől legfeljebb annyiban műfaji, hogy van benne hulla, gyilkos és nyomozó, végzet asszonya, hidegen tálalt bosszú, és még több hulla. És annyiban, hogy a végén a gyilkos, egykori bányák talajvízzel telt medrébe temetett titkok frissen gerjesztett hulláma felcsap a legfelső szintekig; na, ez benne a leginkább mesei elem. Ez benne a leginkább krimiszerű, abban az értelemben, hogy még a legmodernebb áramlat produktumai is bosszú- és elégtételmesék (hogy a hard boiled egy kortársára hivatkozzak, mint Dennis Lehane Kenzie-Gennaro regényei).

Tény, a fenti felsorolás után e tájon is érdemes keresni a (műfaji) rokonait, de a boldog őse ennek a könyvnek az én szememben egyedül Lengyel Pétertől a Macskakő. Amire amúgy hivatkozik is egy ponton egyik szereplőnk, Harmath nyomozó, sőt, idéz is belőle (pontosabban mondja, és nem idézi). A könyvből, ami határeseti volt, krimi és paródiája, társadalmi miértek és hogyanok tükre (ahogy a skandinávok is művelik), de közben velejéig szépirodalom – és nemcsak azért, mert áradt belőle a mély, keserű tehetetlenség érzete, és mégis könnyen olvasható volt. Ahogy András Lászlóé szépirodalom, és nem azért, mert kihűlt világban senkiföldje, ahol a gyilkos a végén Pilinszky szavait mondja (mondja, és nem idézi) helyénvalóan, jókor és jó helyen. Nem azért, mert a hátlap mottója Laci egy verséből való, a Világos indul verseskötetéből. Megpróbálom ennyi nem után leírni az igenjeit, hogy miért.

A lényeg, hogy megmutatja, hogyan „csináljuk” a valóságot. Nemcsak a hivatalos szervek, amikor megszövik a tettekre terített hivatalos verzió takaróját. Nemcsak a média, a maga beteg „hírértékével”, ami jellegében minden egyebet perspektívájába csal. Ez a legapróbb szintekig a miénk: a pletykától, a hírbe hozástól kezdve a hamis érzelgésen és egyéb hiteltelen gesztusokon át a nyugdíjasklubok esemény-értelmező narratíva-gyártásáig. Ezek vesznek körül bennünket, ezek a legtöbbször átláthatatlan érdekek mentén szervezett hamis képek. A lényeg, hogy ezeknek ez a könyv jól foncsorozott tükröt tart – a tükörkép itt nem lehet éles, hiszen a látvány sem az, mégis összevagdos. Ennyiben a könyv a maga „valóság-csinálása” közben (hiszen az irodalom az időkezeléssel, a tömörítéssel, a stílussal alapjában, természetszerűen hazudik) tüneményesen mutatja meg, hogyan vesz körül bennünket ez az álca-valóság, a saját nézőpontunkból is mennyire csak ennyi látható – kontúrtalan körvonalai egy gazemberségnek, amíg fel nem lebbenti a fátylakat valami véletlen. Hogy káprázzunk bele...

És megmutatja, nagyjából hol káprázunk. Valamilyen szinten mindannyian Boldogszentpálon, amelynek lakói se nem boldogok, se nem szentek (meg a kettő ki is zárja egymást, ugye – legalábbis eredeti, vallási értelemben); és Pálinak sem vagyunk nevezhetők: Damaszkusz nekünk túl messze van, a fordulataink pedig inkább emlékeztetnek egy pár százada leszúrt tengely körüli forgásra. Tehát, hogy visszatérjek az elejére: még mindig nem tudom, mennyire korunk adekvát tükre ez a regény, de érzetem szerint azt pontosan megmutatja, hogyan és mivel etetnek bennünket a valóságunk helyett – azaz (érzetre legalább) a torzított társadalmi tükrök foncsorozásának technikájába egészen ügyesen beavat. Nem a kort, hanem a bohócálarcait tükrözi, és amikor felvillant alóla valamit, ami tényleg emlékeztethetne egy igazi emberi arcra, az már túl van a nyíltszíni fejtés szélén felejtett kődarabbal való találkozáson.

Nem én vagyok a világosság. Én csak azt mondom, sötét van. Szerintem sikerült elég érthetően mondani. Olvassátok el.


2021. augusztus 24., kedd

Stephen Fry: Mítosz - Görög mitológia angol humorral

Kedvelem ezt az embert. Mint írót, de mint színészt sem ismerem a kellő mélységig, de van benne valami szeretni valóan hasonlatos egy elképzelt (önmaga ellenére vicces) angol professzorhoz (mondom ezt úgy, hogy ebben a „szerepben” kizárólag A hobbit bővített kiadásának extráiban láttam). Érdekel (pontosabban kicsit már túlzottan is izgat) a mítosz. Ahogy létrejön, ahogy működik, s hogy miért van (miért volna) igény rá (s hogy miért irritálja ennyire az értelmet ez az igény). Úgyhogy amikor a könyvtár újdonságokat bemutató polcán szembejött a könyve, elsőre egyértelmű volt, hogy hazajön velem. Hogy aztán tényleg felhőtlenül szórakozzak – annak ellenére, hogy sok mindent másképp látunk, másképp gondolunk erről a szellemkincsről, ami egyre inkább kiszorul a köztudatból, a közoktatásban betöltött szerepe ellenére (vagy épp annak okán? Ki tudja...).

Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.

Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).

Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.

Kiadó: Kossuth
Fordította: Kisantal Tamás


2021. augusztus 16., hétfő

Monstress 4. - Képregény

Végre nézhetünk a kisróka szemével, és ez sok mindent teljesen más megvilágításba helyez. Kippa aranyfényű szeme számára lelepleződnek a csalások, az álcák – előbújik a valódi természet. Farkasvérű Maika valódi természete is... Milyen szerencse, hogy az első kötetben, a történet legelején Maika elfogatta magát, hogy rabságukban összetalálkozhattak, hogy a kisróka jó felé (azaz vele) menekült (Követtem magát. Úgy gondoltam, biztonságosabb. Ügyesen öl). Ez a történet játszik az effajta véletlenekkel, amikből bonthatatlan elköteleződések lesznek, felelősségérzettel egymás felé – ami nem jelent mást, mint hogy az Ismert Világ tenger mosta partjain, síkságain, hegyeiben és mély üregeiben egyetlen szereplő számára sincsenek véletlenek, ez az opció ebben a kalandban nem elérhető. Itt minden találkozás, legyen bármilyen kimenetelű, elrendelt – hiába, hogy tervekbe szőtt és egymás ellen, egymásba fonódó tervekbe szőtt döntésekből következnek. Valami hallatlanul mulatságos, hogy elhisszük Marjoire Liunak és Sana Takedának, hogy hősüknek, a Monstress hősnőjének, Farkasvérű Maikának olykor mégis van választása.

Mint ahogy ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy végre felkerült a táblára az összes fontos játékos. Hogy napvilágra került a főhős bonyolult családjának összes eddig homályban hagyott rokoni szála. Ha olykor mérgesít ez a mese, jobbára ezért – a kiválasztottság a hőstörténeteinkben a korai mitológiák óta együtt jár ezekkel a szűk családi körben rendezetlenül hagyott, és folyton az egész világot érintő módon elintézett magánügyekkel; a modern popkultúra csak olykor ügyesen, máskor kevésbé lóláblógatás-mentesen alkalmazza ezeket az ősrégi alapelemeket (Megölted az apámat! Nem. Én vagyok az apád...). Mintha tényleg nem jöhetne valaki csak úgy a faluvégről, tehetségét nem a szent vérvonalból szerezve, hogy odaálljon a mítosz szaggatta sorsú hősök elé, méltó ellenfélnek. Meglátjuk, ennek a történetnek eddig is az adta az egyik varázsát, ami a mangák (és klasszikus ősük, a monogatari, a középkori japán „regény”) erénye: hogy a legvégéig nem adja a kezedbe a széttört összkép összes puzzle-darabkáját.

Ami továbbra is elragadó benne, hogy miközben önkényes, mint minden fantázia, nagy tiszteletben tartja a saját mitológiáját – eddig legalábbis nem vétett ellene. Hiszen továbbra is önkényes mitológiai játék, amely kegyetlen mohósággal tetszeleg abban, mennyire bátran erőszakos, véres és illúziómentes – de a saját mitológiája logikáját eközben is meglehetős igényességgel tiszteli. Írtam, hogy félek tőle, szűkebbre kerekedik a palettára kerülő színek által az összkép, mint amit ez a köré álmodott mitológiai „tág levegő” sejtet, szerencsére eddig nem lett igazam – a mese és bonyolítása meg tudta tartani a fantázia számára nyitva hagyott mélységek és magasságok szédítő érzetét. S közben persze hogy rengeteg pontján szólna ki a mának, tanítana és érzékenyítene, intene a másság, a szokatlan, az előítéletekkel illetett, a devianciának tekintett megfontoltabb megítélésére – ami különösen vicces benne, hogy szokás szerint néhány tipikus manga-hős által, akik mindennek nevezhetők, csak megfontoltnak nem. Maika továbbra is ugyanolyan impulzív, mint az első füzet lapjain; persze e tekintetben neki könnyű dolga van, úgyis a „helyes irányba” vezeti (vagy vonszolja) a sorsa.

Számomra a szövődő történetnél (ahol még mindig nem tudjuk, hogy ki az igazi, nagybetűs ellenfél, szarkavaró és méregkeverő; akár az is lehet, hogy az egykori, babaszemű barát és szerető) azért messze többet ér, ahogy rajzba kerül. Mert amíg az ilyen történetek légkörében otthonosan érzem magam, az erőszakos mesék rajzolt világában általában kényelmetlenül. Sana Takeda figurái és eszelős terei mégis megvettek maguknak. A legelrugaszkodottabb karaktereiben is van valami, és ha megkapja az egész oldalt egy-egy totálhoz, mindig kifogástalanul él vele. Ornamentikája ellenére a térábrázolásairól nekem folyton Cutomu Nihei, meg a Blame! megastruktúrái ugranak be – csak ami ott nyersen ipari volt, az itt teljesen növényi. Érdemes figyelni, hogyan helyezi el ebben a növényiségben a magvakat, azaz egy-egy struktúrája hogyan-miből nőtt, hova ágazik, és milyen újabb magvakat terem (azok a függőlegesen vágott öregisten-szemek is magvak...).

Most már tényleg nagyon kíváncsi leszek a lezárásra – mivel a műfaj így követeli, nyilván színes, széles vásznú lesz és áldozatokkal teli. De igen csodálkoznék, ha minden kérdésünkre választ kapnánk, és nem is bánnám, ha nem; mert ennek a történetnek kifejezetten jól állna itt-ott egy kis nyitva hagyottság. Hiszen annyi rétege van, és még legalább ennyit sejtet. Meglátjuk, mindenesetre ebben az igen erős képregényes felhozatalban is nagyon közel férkőzött hozzám, és biztos, hogy ha egyszer lesz ráérő időm, újra végigmegyek rajta lassan és figyelmesen. Megkeresném az észrevétlenül rejtőző magvakat.

Kiadó: FUMAX
Fordította: Kleinheincz Csilla

2021. augusztus 2., hétfő

Ian McDonald: Luna - Holdkelte

Úgy magyarázom el az egészet, mintha aprócska gyermek lennél, egyszerű, világos és szakkifejezések nélküli módon, hogy megértsd, mi is az, amit el szeretnék érni, és mert megérted, minden segítséget meg is adsz majd hozzá.

...Mondja Ariel Corta Dakota Kaur Mackenzie-nek, a Túloldali Egyetem gázijának – egy Corta egy Mackenzie-nek, miután a családjaik elpusztították egymás otthonát, lemészároltak nagyapát, apát és testvért – be nem gyógyuló sebeket ütve és bosszúra kötelezve. Ez a mondat ugyanígy szól nekünk, az olvasóknak: Ian McDonald így kéri a figyelmünket, hogy korántsem egyszerű, de világos és saját maga által kreált szakkifejezésektől hemzsegő gondolatmeneteit kövessük az általa megálmodott jövőről. A Hold meglehetősen logikus, alapos tájékozódást követően megalkotott, elképzelt jövőjéről, ahol az emberiség kiléphet a maga határai közül, úgy, hogy viszi magával, nem is mindig börtönszerű, szűk terekben a létfenntartást: a Földet – és mégis kilép a határai közül, hiszen soha többé nem térhet vissza oda, ahonnan indult.

Ha egy könyvesboltban rácsodálkozol és rákívánsz erre a kötetre, kénytelen leszel másik kettőt is megvenni hozzá. Ez valójában egyetlen könyv, a Holdkelte az Újhold és az Ordashold nélkül olyan, mintha A Gyűrűk Urát A király visszatérrel kezdenéd. Lehet ilyet, csak különösebben nincs értelme. Beszélni is ezért nehéz róla – mert ha többet árulok el, mint a tényt, hogy szövődések és feloldások eszelős táncba fonódó rendje, akkor az előző két kötet történéseit valami módon úgyis feltárom. Nem akarnám – az van, hogy ezen a fantáziamesékkel megint nagyon gazdagon rakott palettán, ahol igényes és jó tollú írók garmada dolgozik a kedvünket keresve, Ian McDonald erős és mindenki mástól független szín. Úgy is, hogy ő is megidéz, utal, és rajong írás közben; úgy is, hogy neki se kell kiásni a gyökérzetét. Olyan, mint a brazil őserdő orchideája: a levegőben mutogatja.

Mert továbbra is ott vigyorog bennem valaki, mennyire kedvesen idéz meg elemeket, figurákat, hangulatokat Herbert Dűnéjéből, egy időben tapintható közelségbe hozott, jóval kevésbé mitológiai, racionálisabb, minden tekintetben földközeli játéktéren. Van itt kicsi lány, aki megidézi Késes Szent Aliát (miközben a bosszút nem ő, hanem fiú-komplementere teljesíti be), Ariel Corta nagyon sok tekintetben úgy reagál (és úgy komponál kavarást), ahogy Jessica, Abena Aszamóa rengeteg árnyalatot nyert Csani alakjából. Vannak nyilvánvaló és finoman rejtett párhuzamok, de ezeknél fontosabb egy íz, amit anno Frank Herbert könyvét olvasva éreztem – s mintha egy zamatra nagyon hasonló fűszert alkalmazna a saját történet-főzete ízesítésére McDonald is. Elsősorban a nőkről beszéltem – mert ez egy nőközpontú történet, akkor is, ha amúgy legalább annyi teret-szerepet kapnak benne a markánsra rajzolt fiúk és férfiúk is. És nemcsak e téren érzem úgy: a rajongó, aki a saját meséje hitelét nem kockáztatva utalások szintjén elég gátlástalanul idéz és rajong, írás közben azért ki is akarta javítani rajongása tárgyát.

Mert ez a könyve is kíméletlen, akár az első kettő, de a végét legömbölyíti, ahogy az eddigi összes regényét. Hisz bennünk, hisz a lehetőségeinkben – amíg a konfliktusai rendre rettenetesen illúziómentesek, a feloldásukban ott van valamiféle szelíd remény, ott icereg-mocorog bennük valamilyen folytathatóság, a végletes végzetek ellen. Tényleg feszeget politikát, genderelméletet, maffiamódszereket, pontos, pofátlan és kíméletlen – de közben helyet ad valamiféle gyermeki naivitásnak is. Nekem nem bontotta le a látomása hitelét, de tény, például Margaret Atwoodhoz képest Ian McDonald számos aranyos illúziót dédelget. Lehet szeretni érte – hátha valóban képesek leszünk a kultúrák utolsó pillanataiban is meglépni a malandragem lépést, húzni egy meglepőt, váratlant, pimaszul ötleteset a lebomlás ellen, aminek a légkörében ez a könyv is megfogant.

Az edények, a sütőberendezések, az eszközök, az ízesítések mind kéznél vannak. Valami hiányzik. Valami nincs rendjén. Vesz egy nagy levegőt, aztán lerúgja a cipőjét, fejen áthúzva kibújik az ingéből. Behúzza a hasizmait, kigombolja a nadrágját, és hagyja, hogy a földre essen. Kilép belőle, félrerúgja.
Meztelen, és készen áll a süteményre.

Mert a kultúránk valójában ez. Meztelenül készen állsz a feleslegesre, ami nélkül viszont maga az élet felesleges. Ez a vállalt, páncélok és kések ellen végletekig védtelen meztelenség, amit olyan könnyű nevetségesnek titulálni a rációból – mégis, ez a fantázia az egyetlen, ami a maga pimasz módján megtalálhatja a közös utunk az emberséghez.

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...