Adott ponton, az életmű adott
pontján szinte helyénvaló. Kérdezik és válaszol – avagy a cím szerint Nem kérdez, nem válaszol – az író,
ugyanarról, amiről a könyvek: Az ellenállás
melankóliája, a Sátántangó, Az urgai fogoly, de akár az Északról hegy… vagy a Seiobo járt odalent lapjain tett
tanúságot. Az író önmagával azonossága, az önvetkőztetés szándéka a meztelen
szereptelenségig tény, akkor is, ha épp e meztelenség válik alkalomadtán
egyfajta szereppé. Ha valaki ismeri az írásait, annak nem okoz csalódást:
ugyanazt a kényelmetlenségig, olykor pikírten őszinte maga-magát pakolja a
lapokra most is, amikor kérdezik és válaszol – avagy nem kérdezik, tehát nem
válaszol. S akármilyen fura, ez a karcos, kemény szöveg kedvcsinálónak se
rossz: könnyen kelthet kíváncsiságot a regények, a kötetek iránt. Mert az író
nem a regényeit meséli. S nem is mankót, afféle „bennfentesítő” bédekkert nyújt
az olvasói kézbe. Azt az attitűdöt tisztázná, finomítaná a végsőkig, amely
megíratta vele a szövegeket. Ha kérdezik és (éppen) válaszol a kérdésre írónk,
ítészünk, kortársunk, Krasznahorkai László. Aki a kérdésre, melyik könyvével
érdemes „őt” kezdeni, azt válaszolja: nincs „belém” királyi út. Csak kezdd el
valamelyiket, akár ezt az interjúkötetet.
Kérdez, nem kérdez, válaszol, nem
válaszol – ezeken áll, vagy bukik. Huszonöt beszélgetés található a kötetben, s
mintha a kérdező „távolsága a dologtól”, a kíváncsisága természete döntene,
hogy kérdez-e – azaz az író kérdésnek tekinti-e az elhangzottakat.
Krasznahorkai szereti, ha „távolról” kérdezik. A bennfentes kérdezőnek nem
szívesen oszlat homályt. Nem szereti az „alá adott lovat”. A „jól gondolom,
hogy…” jellegű kérdésekre nem ad egyszer sem adekvát választ. Nem játszik belső
játékokat a megírt művekkel, azaz nem végzi el az olvasó dolgát, főleg akkor
nem, ha a kérdező azzal tetszeleg, ő már elvégezte azt, ha úgymond ebbe az
„elvégzett dologba” csomagolja a kérdést. Az író nem szereti, ha magyarázkodnia
kell. Ha azt látja, hogy vélemény, sőt, világnézet birtokában, azt a kérdésben
jelezve kérdezik, ha irritálja a kérdező, akkor pökhendi választ ad: sok
szóval, stílussal, de kegyetlenül megsemmisítve a kérdést, ami szerinte nem
kérdez. A kérdezés módja dönt a válaszról: „Arra
gondolok, hogy a kérdezés helyes volta nem is egy kérdés helyes
megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy tisztelettudóan kérdezünk, azaz
tisztelettudóan lemondunk a kérdezésről, és csupán a kíváncsiságunkkal
fordulunk valaki felé.” Nem kérdez, nem válaszol: nos gyakran, ha nem ezt a
kíváncsiságot észleli az író, akkor nem válaszol, hanem vív. A riposztkészsége,
a tempói csodálatosak - de ezek kíméletlenségét, kegyetlenségét valójában csak
az menti, hogy az író maga is vívódik. S ezt sem rejti véka alá.
Huszonöt beszélgetés található a
kötetben – meglehetősen vegyes anyag. A máshol már publikált eredetivel
megegyező beszélgetés ugyanúgy szerepel, mint átdolgozott változatok s akad
olyan írás is, ami itt jelenik meg először. 2003-as interjú ugyanúgy akad,
ahogy 2011-ben készült. Film- és könyvbemutatók, író-olvasó találkozók,
folyóiratba szánt, vagy netes portálon megjelent, de akár egyetemeken elhangzó
beszélgetések anyaga sorjázik a kötetben. Ami közös (és fecsegő stílusokba bukó,
színvonaltalan korunkban üdítő élmény): a kimondott szó felelősségének tudata. Ez
a felelősségvállalás az állandó, a hozzáállás a saját-véleményhez – mert a
vélemények azért változnak. Valaha volt a tökéletes szépség – avagy legalábbis
a keresése volt. Mert most csak a fájdalmas hiányban van jelen, s mindennek ez
ad ízt, ez a hiány. Ez a hiány mozgat, hogy nincs meg a „tökéletes szépség
Királysága” Vagy mégis? Lehet, hogy egy mondatban benne lakik, sőt, bizonyosan
benne lakik a tökéletes? Ha igen, akkor az írónak nincs más dolga: mondatot
kell fogalmazni. Egyetlen mondatot – hiszen az esély előttünk áll, hogy egyszer
valaki kimondja, vagy leírja. „Megszakítatlan, megszállott, osztatlan figyelem”
kell hozzá.
Avagy hiába minden. Akármit
gondolunk, a dolgok a megfékezett őrület sajátos állapotába taszítanak úgyis. A
„boldog belenyugvásba” a dolgok hullásának élésébe – emberek, tényleg ekkora a
baj: állunk mindannyian a szertehulló keretek között, és csak nézzük e
szertehullást tehetetlenül. Hogy a legfényesebb, legbátrabb elméink egyfajta
fékezett habzású őrületbe fojtják magukat. Az ember rom – kereshetünk réseket,
hogy ki tudjunk látni a tűrhetetlenből, de ez annak a hiábavaló gesztusa, aki
„a korszellem alatt nyög, de nem neki dolgozik”. Harmónia csak ott van, ahol
nincs ember. A végletekig csupaszított hiteles magatartás egyfajta kultúra-sivatagi
kegyetlenség. A „megfordított” Théseus: a kultúra elsajátítás közben feltárható
értelme elveszett, számoljuk fel, hátha az ez egyetlen hiteles gesztus. Krasznahorkai
(és filmes tettestársa: Tarr Béla) végletekig csupaszított hitelessége tény.
Krasznahorkainak igaza van. De mása sincs.
Mire gondolok? Krasznahorkaitól
tudjuk, hogy van ez a nyomorúság. Általa tudjuk azt is, hogy ebben nincs semmi
egzotikus. Ez a meztelen nyomorúság van. Az emberé. Azaz a miénk. A Sátántangó
világa, vagy a Háború és Háború világa:
a miénk. Mit is mond az író? „Szomorúság
a világ fölött, felhő egy völgy fölött. A szomorúság hozzátartozik a világhoz,
még akkor is, ha nem minden ember érzékeli, magától értetődően, ahogy a felhőt
sem, a völgy fölött… csak ezen keresztül érzékelni súlya szerint a világot.”
Nos, szerintem nem feltétlenül. Lázár Ervin jut az eszembe, ahogyan hősei a
Négyszögletű Kerek Erdőig futnak a szomorúság elől. Mondjuk ki: a mesébe.
Mégsem kérdés egy pillanatra sem az ott olvasható valóság-hitele. Vagy a súlya.
Sokféleképpen lehet az ember, az író valóság-hiteles.
Vagy máshol, Eliade Az örök visszatérés mítosza kapcsán : „…valójában nem a hétköznap számolódik fel,
és emelődik be a szentségbe, hanem a hétköznapok végtelennek látszó halmazáról
derül ki, menyire rémületesen el vagyunk szigetelve attól, amire vonatkozni
szeretnénk… arra emlékszem nagyon, mikor minden egyes napon elkezdett nagyon
fájni, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme.” Felkavaró sorok,
zsigerileg ismerős tapasztalat – de egyszerre látom, az író hogyan nyitja túl e
tapasztalatot: attól, hogy én sem vagyok alkalmas az ünnepre, még nem jelentem
ki, hogy senki sem az. Kicsit lejjebb: „Azt
hiszem, olyan önáltatások és hazugságok között élünk, hogy abban a pillanatban,
amikor egy valóságos kijelentés megüti a fülünket, aránytalanul vagy
igazságtalanul sötétnek érezzük…” Az író követelte „valóságos kijelentés”
számomra például Hamvas Béla könyörtelenségét jelenti, és számomra
Krasznahorkaié ezzel rokon - de annak humora nélkül. A humor nélkül, amely nem
enyhíti a látleletet, de idézőjelbe helyezi azzal, hogy bevonja a készítőt is.
Belátja, hogy tévedhet. Krasznahorkai jobbára túl komolyan veszi magát ehhez.
Pedig a világhoz sincs királyi út. És talán még úttalanság sincs.
És igen, ebben a beteg, „a
hülyeségnek dömpingje van” korban kifejezetten dühít, ha a kultúra lemond a
nevelésről – ha megsértődik. Ez nagyobb baj szerintem, mintha elhinné, hogy
pusztán kereskedelmi termék. Dühít, ha egy rendező kijelenti, hogy a film
halott és ő nem nekrofil, ha egy író a „toll nélkül való írásról, a kimondott
szavak nélküli költészetről” deklamál. Ha egyszer csak nem veszik észre, hogy a
hiába történt és a meg sem történt közt igenis grandkanyon-mély szakadék van.
Főleg ha még mindig nem lehetünk biztosak benne, hiábavaló-e valóban.
Ezt a kötetet például nem volt
hiábavaló az utolsó betűig elolvasni. És nemcsak az utolsó előtti beszélgetés
felszabadító tisztasága miatt, ahol Krasznahorkai és Dr. Galambos Imre
sinológus a Rombolás és bánat az ég alatt
kapcsán Kínáról cserélnek eszmét, chaten, emailben, hallatlanul felszabadultan
és intelligensen. A megvalósult párbeszéd nyílik itt, ahol két meglehetősen
eltérő nézőpontú ember tekinti ugyanazt, folyamatos kíváncsiságban a másik
nézőpontjára, valódi kérdésekkel és válaszokkal (kérdez, válaszol); ahol nem
konszenzus születik, hanem a két legitim nézőpont (mintha a bal szem és a jobb
szem) által, a kettő fókuszában az „összkép”. Ezt a kötetet nem hiábavaló
lapozni, nemcsak az utolsó dokumentumért, ahol Igor Grigorescut Krasznahorkai
kérdezi (avagy nem kérdezi), s komponál az interjú köré öniróniával bőven
átitatott, remek szöveget.
Ez a kötet nem hiábavaló.
Kiadó: Magvető