2012. április 29., vasárnap

Kettőspont - Katona Színház, 2012. április 19.


Ezekkel az AEGON támogatta kulturális estekkel alapjában szerencsém van – általában olyasmi kerül terítékre, ami érdekel; általában olyan formában és ízvilággal, amit szívesen emésztek – ami aztán jobbára nem emészt, mint hirtelen falt zsíros vacsora, nem fekszi meg a gyomrom; de nem is illannak az ízei, mint az olcsó lőrének. Játszom itt a hasonlatokkal, mentségemre: ahogy A’ filozófus, a Párménió, a Pontyi meg a séf címmel elénk tálalt műsor is játszott borászattal, irodalommal, gasztronómiával; szellemesen, olykor kedves esetlenséggel, olykor akár túlzásokba esve – de mindvégig tudatában a játék adta kereteknek. A Katonában értenek ehhez: jól kérdeznek, tehát megéreztetik a dolgok mélyeit; de kellő óvatossággal válaszolnak a maguk feltette kérdésekre, úgymond elővigyázatosan pakolják ránk a mélység keltette tériszonyt.

A Kettőspont – AEGON-est a Katonában rendezvénysorozat második estéjén Bessenyei György A’ filozófus című darabja kapcsán játszadoztak színészek és meghívott vendégek a darab felvetette kérdésekkel. Szép manőver: ügyelve rá, hogy az is értse a felvetéseket, aki nem látta a darabot. Nem mondom, hogy nem sikerült – de bizonnyal többet jelentett mindez annak, aki ismeri a Gothár Péter rendezte előadást. Az alaptémához tényleg nem kell a darab: a hagyományos és a reformer, a megőrzött saját és a szívesen (vagy anélkül) látott vendég kérdéskörét járta körül az est – a gasztronómiában, borászatban, irodalomban. Szóba került a gasztro-sznobéria, de a „felpántlikázott” ételek kérdése ugyanúgy, ahogy a hazai és külföldi borok fogyasztási szokásai, avagy a mi borkultúránk ismertsége külföldön.

„…mért eszitek a frincfrancot, a férget, a csigát, amikor nekem több száz marhám legel a réteken?” (nem pontosan idézve) ezt kérdezi Bessenyei hőse kora gasztro-sznobjaitól. Jó kérdés, főleg ha észrevesszük, milyen szép ütemben változnak-váltják egymást a gasztrodivatok, ha észrevesszük, ami ma „hagyomány”: a só-bors-paprika „szentháromsága” egykor szintúgy divat volt, és egy sokkal gazdagabb konyhakultúra sírásója. Ha észrevesszük: a kérdésre, hogy miért iszunk lőrét a bor helyett, a válasz nemcsak pénztárca, de kultúra kérdése is. S a múlt rendszer üzemi konyhás, menzás ízlésrombolása után most a divat-egyentáp, és a botrányosan „honosított” nemzeti „ételkultúrák” divatja rombol. Hogy példát mondjak: ahogy az est egyik legjobb írása megemlékezett a „fából vaskarika” görög, kínai, thai és még ki tudja, hányféle nációnak tulajdonított őrültebbnél őrültebb fantázianevű divat-pizzákról, amelyeknek az eredeti olasz ételhez immár alig is van közük.

Merthogy amellett, hogy a kedvesen, öniróniával átitatva, bájosan „esetlenkedő” házigazda, Kocsis Gergely a vendégeket: Debreczeni Mónikát, a Vylyan borászat vezetőjét, Segal Viktor séfet és Egressy Zoltán írót kérdezgette, Jordán Adéllal és Nagy Ervinnel témába vágó kortárs magyar irodalmi szövegeket olvastak fel, mini jeleneteket adtak elő – Jordán Adél éneke és Nagy Ervin záró performansza szerintem nemcsak nekem „égett az agyamba”. Az előadást fantasztikusan tagolta Szabó Dániel elképesztően expresszív zongorajátéka, afféle hangulati kiegészítőből válva nem egyszer főszereplővé. A sokféleséggel élni és nem visszaélni – a színpad játéka kéne, az arányérzéke a konyhába, meg a borpincébe, és szerintem nem lenne az élet jelentős minőségeivel semmi baj. Vagy legalábbis kevesebb lenne. Vagy legalábbis ilyesmit remélek. S azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Köszönjük az estet, várjuk a következőt!

2012. április 27., péntek

Patricia Briggs: A vér kötelez

Patricia Briggs Mercy Thompson-sorozatának első része, a Megszólít a hold egy évvel ezelőtt jelent meg magyar nyelven az Agave gondozásában. Azt hiszem, nyugodtan állítható, hogy mérsékelt sikert aratott: nem volt kimondottan negatív a fogadtatása, de nem is nyűgözte le a kritikus – és az urban fantasy és/vagy természetfeletti romantika terén talán túlságosan is nagyszámú friss megjelenésből válogató – olvasókat. Attól pedig fényévekre volt, hogy akár csak egy picit is megrengesse a természetfeletti(-vel kokettáló) hősnők között még mindig egyeduralkodónak számító Anita Blake pozícióját.

Én anno kifejezetten jól szórakoztam rajta, érdekesnek találtam a felvázolt világot és szimpatikusnak a hősnőt, de nem voltam elájulva tőle. Szerencsére az Agave nem tartozik azon kiadók sorába, akik egy-egy mérsékelten sikeres sorozatkezdés után azonnal visszavonulót fújnak (van jópár ilyen, pedig az olvasók kevés dolgot utálnak ennél jobban…) – így hát idén kezünkbe vehettük Mercedes Thompson, a járó (azaz időnként prérifarkassá váló) autószerelő kalandjainak második részét.

Mercy még mindig saját kis műhelyében dolgozik a poros, ám unalmasnak semmiképpen nem mondható Tri-Citiesben. Lakótársa egykori szerelme, a vérfarkas Samuel; szomszédja a helyi vérfarkas falka alfája, Adam; ismerősei között vámpírok és fémműves gremlinek éppúgy vannak, mint boszorkányok és szellemek. Szerencsétlenségére Mercy tartozik egy szívességgel a vámpír Stefannak, aki egy éjjel eljön a lányért, hogy behajtsa a tartozást. Könnyű és veszélytelen mókának tűnik, naná, hogy vérfürdő lesz belőle – amit a város egész természetfeletti közösségét megbolygató gyilkosságsorozat és nyomozás követ.

Mercy és Stefan olyasmivel találja szembe magát, ami jóval több, erősebb és gonoszabb, mint bármelyik vámpír vagy vérfarkas: egy démonnal, aki egy vámpírba fészkelve magát szinte legyőzhetetlenül gyilkolászik. Mindezt épp akkor, amikor a mágikus lények az őket irányító titokzatos Szürke Lordok parancsára azon dolgoznak, hogy az emberi társadalom elfogadja létezésüket. A közös cél és a közös fenyegetés hatására a vámpírok és a vérfarkasok kénytelen-kelletlen együtt erednek a démon nyomába, azonban hamar eljön a pillanat, amikor kiderül, csak a járó Mercy képes szembeszállni vele.

Ez az a pont, ahol az egykori Anita Blake-olvasó hidegrázást kap – szegény Patricia Briggs, lehet, hogy az életben nem olvasott Hamiltont, mégis mindig hozzá hasonlítjuk. Miért is a hidegrázás? Anita Blake a legtipikusabb példája annak, amikor a rengeteg természetfeletti szupererő mellett is csak és kizárólag az egyébként halandó emberlánynak van esélye megregulázni a világ összes fellelhető gonoszát. Ami, valljuk be, eleinte pusztán hihetetlen, tizensok kötet után viszont már nagyon fárasztó. És akkor most Briggs is valami ilyesmivel jön… Szerencsénkre azonban az írónő hihető és a saját világának keretein belül értelmes magyarázatot ad minderre, így Mercy nyomozását és démonüldözését mindenféle rossz szájíz nélkül izgulhatjuk végig.

Egy sorozat második részének esetében mindig kérdés, hogy az első kötetben felvázolt világ kibontása mennyire sikerül, megtudunk-e többet a természetfeletti lényekről, összeáll-e szép lassan egy egységes világkép. Briggs trükkösen oldja ezt meg: sok mindent elárul, megtudunk ezt-azt a vámpírok társadalmáról, a vámpírkolóniák életéről; találkozunk eddig nem látott mágikus lényekkel; még mélyebb betekintést nyerünk a vérfarkas falkák dominanciaharcaiba; ám még mindig jócskán vannak kérdőjelek. Mintha csak fel-fellibbentené a fátylat, ami mögött egész világok rejtőznek, aztán gyorsan leejti, nehogy túl sokat lássunk. Okos húzás, nekem például nagyon bejön: már csak azért is tovább akarom olvasni, hogy megtudjam végre, kik a Szürke Lordok és mire képesek a gremlinek – Mercy kalandjai igazából mellékesek.

Jó kis sorozat ez, erős és egyedi karakterekkel, talpraesett, kedvelhető főhőssel, humorral, sajátos világgal – az egyetlen, amit nagyon, de nagyon kihagyhatott volna az írónő, az a kötelezően alakuló szerelmi sokszög. De legalább megmarad a jó ízlés és a több pasi közti vívódás medrében – nagyon remélem, hogy nem csap át ez is paranormális pornóba, mert abból már így is több van, mint kéne. A magam részéről kíváncsian várom a harmadik részt...


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

2012. április 25., szerda

The Artist - Original Soundtrack

A tavalyi filmes szezon legnagyobb sikertörténete Michel Hazanavicius fekete-fehér némafilmje, a 20-as évek Hollywoodját megidéző The Artist – A némafilmes diadalútja. A 2011-es cannes-i filmfesztiválon berobbant meglepetésfilm szép sorban végigtarolta a szezon díjátadóit, és meg sem állt az Oscarig, ahol 10 jelöléséből 5-öt válthatott díjra. Köztük a legfontosabbakat: a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb férfi főszereplő díját. És – cseppet sem mellékesen – a legjobb eredeti filmzenéét.

Minden filmalkotásnál fontos szerepe van a zenének. A zene hangulatot fest, érzelmeket fejez ki, ráerősít a cselekményre, lehet drámai vagy épp andalító, diszharmonikus vagy éteri harmóniákban dúskáló – a lényeg, hogy szolgálja a vásznon látottakat. Ha önálló műként is megáll a  lábán, az hab a tortán; ha pedig ikonikussá válik, és akkor is dúdoljuk, ha soha nem láttuk a filmet, vagy már rég elfeledtük, akkor igazi zsenialitásról beszélhetünk. Az azonban biztos, hogy a legemlékezetesebb filmes momentumok felidézésekor szinte mindig felidéződik a zene is.

De honnan is indult az aláfestő zene használata? Természetesen a némafilm korából, amikor a vásznon pergő fekete-fehér képeket a színpadon játszó zenekar élő előadása kísérte. Zajok, zörejek, hangeffektek nélkül, pusztán a zenészek és a hangszerek közreműködésével kellett történetet mesélni, hangulatot teremteni, belevonni a nézőket a film világába. Ma azt mondjuk, milyen nehéz dolguk lehetett a zenészeknek és a zeneszerzőknek – de ha jobban belegondolunk, a zene már jóval a képi kultúra térnyerése előtt is alkalmas volt érzelmek kifejezésére, történetek elmesélésére, nézői kedélyek borzolására.

Ilyesmiken töprengtem Lodovic Bource díjnyertes filmzenéjét hallgatva – ami, akárcsak a film maga, fényévekre van a manapság népszerű hollywoodi filmzenéktől. Bource erőteljes, a képi világot remekül kiegészítő, önmagában is történetet mesélő zenét írt a filmhez – ami olykor hatásvadász, olykor túl harsány, épp, mint a korai némafilmekhez komponált zenék. Sikerrel idézi meg a 20-as évek hangulatát, valahol mélyen ismerős dallamokat idéz – ami nem feltétlenül jelent átvételt, pusztán arról van szó, hogy mindannyian láttunk már legalábbis részleteket Chaplin-filmekből, melyeket sikerrel csal emlékezetünkbe a jellegzetes „esetlen” némafilmes zene. De nem csak hangulatot fest, a karakterábrázolásban is nagy szerepe van a zenének – a főszereplő némafilmsztár drámáját, zuhanását éppúgy „láttatja” a zene, mint a női főszereplő által a történetbe hozott friss fuvallatot.

Bource teljesítménye sok szempontból figyelemre méltó, hiszen Hollywood nagyágyúit legyőzve diadalmaskodott a díjkiosztókon (ami persze önmagában nem mérce, pláne nem von le semmit a többiek érdemeiből), úgy, hogy komolyabb filmes múlt nem áll mögötte: csupán néhány rövid- illetve TV-film zenéjét szerezte, zömükön együtt dolgozott a The Artist rendezőjével. Hazájában ismert, de elsősorban elektronikus zenéinek köszönhetően – ráadásul a szó szoros értelmében vett zenei képzésben sem részesült. Laikus filmzenehallgatóként ebből semmit nem venni észre – amiben persze nagy szerepe van a filmzenét interpretáló Brüsszeli Filharmonikusoknak is.

A The Artist zenéje önmagában, a film ismerete nélkül is pompás élményt nyújt – a némafilmek rajongóinak (ők mondjuk valószínűleg látták a filmet is), jazzrajongóknak, az igényes filmzenék kedvelőinek bátran ajánlom. Az már csak hab a tortán, hogy a mai trendekkel ellentétben értékelhető mennyiségű, mintegy 80 percnyi zene került a korongra, amely – ráerősítve a koridézésre – egy bakelitlemez formáját kapta. Mindemellett angolul vagy franciául értők a booklet-ben interjút olvashatnak a  zeneszerzővel – ami ugyan apróság, de épp az ilyen apróságok emelik ki a kiadványt a többi közül. Ott a helye minden filmzene-gyűjteményben.

2012. április 23., hétfő

Sjón a könyvfesztiválon


Szombaton kimentünk a könyvfesztiválra, és elsősorban Sjón miatt mentünk ki, aki a Macskarókával a tavalyi év egyik legösszemarkoltabb meglepetését dugta az orrom alá – csempészte az álmaimba. Nem szoktam dedikáltatni, valahol mástól személyes nekem egy ilyen könyv: ha a gondolataimba fészkeli magát, akkor személyes, a kérdései személyessé lesznek, mondhatni az enyémek, akkor nem szabadulok tőle, ha akarok se. Csak kíváncsi voltam, milyen ember az író. Miket felel, ha kérdezik, hogyan felel, ha kérdezik.

Első benyomás: meglehetősen őszintén. Holott Szegő János kérdéseire nehéz. Olykor nem is kérdések: szájba rágatnak, esetlenül személyesek, bizalmaskodók - a kérdező nem találja a hangot, egészen a második etapig, amikor végre érdemit kérdez, a könyvről. Kezdhette volna ezzel. Vagy hagyhatta volna kötetlenül magáról mesélni Sigurjón Birgir Sigurdtsson író-költőt (tán a mélypont: mikor kimondatta vele a saját nevét, és gratulált hozzá…) Sjónt, akinek biztosan van magáról mesélnivalója, a Björkkel egy közegben töltött ifjúkorról, a közös munkáról Lars von Trierrel, a Medúza csoportról, ifjú költőkről és zenészekről. A nevéről, a „maszkról, ami valójában megmutat”. A név, a keresztnév becézett alakja izlandiul látást is jelent, de látomást is, belső és külső látást egyszerre: „a költő a világ szeme”, az a dolga, hogy lásson, a költészet egyszerre látomás és látvány.

Nem nehéz rá figyelni – gyönyörűen beszéli az angolt, mondja Timi, látszik, hogy nem az anyanyelve, azok mind rondán beszélnek, kásásan nyeldeklik a szót. És jó a fordító hölgy is (sajnos nem jegyeztem meg a nevét) Timi szerint, jó ritmusban, Sjón beszédritmusa szerint ülteti át a hallottakat magyarra. Van beszédritmusa az írónak, zenei ritmusa; amikor beszél, a lábával üti hozzá az ütemet. Nem nehéz rá figyelni, holott ez a „kettes terem”, a közös skandináv „sarok” valójában csak néhány könyvespolccal határolódik a stand-utcák zajos tömeget hömpölygető közös terétől. Nem nehéz rá figyelni, mert a megcsináltság és a természetesség egészséges elegyében létezik az egész figura – és nem vállalható kompromisszumként, hanem az elérhető egyensúly állapotában. Még a kérdések sem zökkentik ki…

Jó hallani, hogyan hatnak egymásra a hőseim. Sjón szerint von Trier beszélő rókája az Antikrisztusban a könyvéből érkező inspirációból született – a kérdésre, akarná-e filmen látni a dolgot, ezzel válaszol. Mintha a történet egészét nem is akarná filmen. Jó hallani, milyen jámbor véletleneken múlt, hogy olvashattam ezt a könyvet: Kemény Lili meséli berlini megismerkedésük történetét, hogyan csöppent a Kemény- és a Sjón-család egy épületbe egy irodalmi ösztöndíj okán, hogyan ismerkedtek össze – előbb a lányok, aztán a két költő-író, az különösen tetszik, hogy „biciklivel kezdődött minden”… Lili szerint a könyv „állatian emberi”, horrorisztikus, rosszakat álmodott tőle – jaj, hát én is, ha nem is rosszakat, de ambivalens, olykor igen beteg álmokat: volt, hogy magam kergettem önmagam, állat és vadász; volt, hogy tudtam, hogy más rémálmát álmodom, de nem tudtam felébredni belőle e tudás által mégse…  Vágyja a hatást az író, így Sjón, játszadozna az olvasói aggyal – zenei hatások ezek, a könyv zenei alapú (üti a ritmust a láb…), és nem nagyzenekari, hanem kamara, leginkább talán vonósnégyes. És inkább zene, mint filozófia, inkább dallam, mint gondolat.

S hogy melyik dallam volt előbb? A vadászaté. A vadászok történetei mítoszi sztorik arrafelé, az állatok olykor „a valóság határaiig menekülnek a vadász elől”. Aztán egy teljesen más munka kapcsán hirtelen meglett a vadász neve: Baldur Skuggasson – s az író tudta egyből, ez egy lelketlen lelkész neve, s a névből kibomlott a történet. Ez tetszik: ahogyan kell, a balladákban, a történet a névből… a mítosz egyébként valóság az írónak, aki a „mindent elhiszek” jegyében áll, nincs realitás, babona, a fogalmi kategóriák bármely szeletkéje hordozhat hitelt. S az író felolvas, végre eredeti nyelven: karcosabb, mint a finn, nem annyira dallamos; földibb nyelv, sarasabb, de ezzel együtt hihetetlenül zenei! Balladai hatás: a szavak ömlésére szinte rá lehet feküdni. Csak most mérődik értékén igazán Egyed Veronika fordítása: hogy át tudta hozni magyarra ezt a folyó-mély sodratást!

Persze azért „mesterség” is az írás, nemcsak ösztön (üti a ritmust a láb…) a tizenkilencedik század mítikus versi nyelvezet kortárs irodalmi minimalizmussal elegyedik – e nyelven szólal a rövidre fogott mondanivaló, a „költői, de takarékos nyelv”. A könyv főhőse voltaképp Abba, a down-kóros lány, a két férfi az ő viszonylatában kap teret és szerepet. S igen, a történeti Izland és a mai valamilyen szinten fedésben van ma is: a down szindróma kezelése gyökereiben ugyanolyan, csak manapság magzat-korban döntenek életről-halálról. De a könyv nem kortükör, nem régi, vagy mai Izland, hanem ha tükör, hát a morális kérdésé: tudunk-e mit kezdeni vele, tudjuk-e értékén kezelni a másmilyent?

Mivel nem hoztunk könyvet, csak néztük, hogyan állnak sorba dedikáltatni a népek. Láttuk, köszöntünk a távolból Pável blogger úrnak, oda is akartam menni hozzá, de a végére elszivárgott valamerre, pedig. Járkáltunk még, könyveket gyűjtöttünk, csodáltuk a kínálatot, vágytunk (na persze…), ismerősöknek köszöntünk, néztük, hogy kígyózik a sor Csaba testvér irányába, türelmesen; de a magam részéről a legfontosabb, amit haza hoztam e szombatról, az a nem-csalódás. Hogy nem bántotta semmi a fülem. Hogy az író számomra lehet, valóban lehet Bariccóval felérő fontosságú kortárs. Hogy van ilyen. Van még ilyen. Köszönet érte.

Korábbi kommentek:

2012. április 20., péntek

Csík zenekar és barátai - Művészetek Palotája, 2012. április 15.


Mindig meglep, minden alkalommal, amikor csak látom, hallom őket! Persze, az ünnepre lehet készülni, a csodára nem - csak reménykedni lehet, hogy bár ünnepre készülünk, ismét a csoda vár. Nem az attrakció teszi, nem a mesterség fortélyai, bár persze hogy attrakció és fortély is; meg virtus, egymásra kacsintó játék hangszeres meg énekes, brácsa és hegedű, cimbalom és gitár között – de nem ettől sajdul a szív sírva vigadni, s nem ettől moccan a láb, még ha nem is tudja a lépést. Nem a műfajok közti szabad átjárás teszi, bármennyit is tegyen hozzá egyébként, ahogy összezeng, egymásba fonódik a népi, a rock, a klasszikus. A titok nem itt van – írnám, de nincs titok sem. Csak a teljes szívvel zenélés van, megint. Már több mint húsz éve zenél így, teljes szívvel Csík János és együttese, rakják elénk, újra meg újra: ezt a csodát.

Pedig a MÜPA a maga hihetetlen adottságai ellenére sem ideális terep erre; a népzene nem koncerttermi módi, testközelből él, ott lüktet igazán. Ehhez itt túl nagyok a távolságok, s a fegyelmezetten ülő hallgatóság nem ad annyi jelet a maga varázsoltságáról, mint egy táncházban, főleg nem amennyit egy bálon, egy lagziban. Hiszen a jó zenész nemcsak a hangszerén, de a mulatók lelkén is játszik. Egyfajta felelgetős ez, s a megszokott válaszok nélkül nem is lehet túl könnyű dolga a zenészeknek ott a színpadon. Túlságosan tágas is ez a színpad. A megszokott kötetlen eljárkálás, a kilépés a szerepből: a másiknak, a másik hangszerének teret adó pihenők laza rendje itt nehezen alakul ki, téblábolásnak tűnik. Főleg a vendégek, Lovasi András, Presser Gábor találnak bele nehezen ebbe a másféle színpadi kötetlenségbe. 


De a zene itt is otthon van. „Ősszel érik babám a fekete szőlő…” kezdi Csík János s máris gyermekkorom dallamai közt járunk, látom őket, ahogy összehunyorgat a prímás, a kontra, a brácsás a jól sikerült frázisok után – ahogy játszani kezdenek, minden a helyére kerül, én se fészkelődök többé. Létrejön a közvetlenség. Szólnak, s jól szólnak a dalok. Egymásba futnak a műfajok, Makó Péter finom jazz-klarinétszólamára bomlik a kesergő, Majorosi Marianna hangja fénylik a teremben. Presser zongorajátékára felelget a cimbalmon Barcza Zsolt - aztán a szívemnek kedves „széki hobó”, Szabó Attila kezében a gitárral. Itt mindenki beleteszi a magáét.

S a dalok közben, a taps, az ováció után, amit Csík János karmesteri eleganciával csendesít, mindig jut idő pár szóra. Elbüszkélkednek azzal, hogy a Lélekképek immár platinalemez: át is veszik a zenekar tagjai a szemünk láttára – s ez itt-most a velünk-ünneplés belevonó gesztusa. Hiszen mint egy ajándékot tőlünk, nekünk köszönik meg a zenészek. Máskor egy néző Jani szavába tüsszent, úgy kívánja az egészségére, ahogyan bárhol, bármelyik alkalommal tenné. S végül nekem a legkedvesebb: ahogy a banda vezetője megköszöni az egykori lelkes gyűjtőknek, hogy nem hagyták veszni a sok ezer népdalt, megmentett kincseinket.

Nem véletlen, hogy a banda tagjai minden fórumon hangsúlyozzák: a népzene minden munkájuk forrása. Hiszen nekik természetes, ami az utóbbi évek remek kísérletezéseiben számunkra, a közönség számára annyira meglepő volt: hogy azt a másfélét, a más hangszerekre dübörgőt ez a zenenyelv maradéktalanul meg tudja jeleníteni. Nem véletlenül mondja Csík János: itt „a népzene kebelezi be a rockzenét”. Megmutatja: az érzés, ami a rockot, a karcos hangzásokat létrehozta, a népzenében is ott lüktetett – megkeresi a „rokon fájdalmú” dallamot, és mivel zenész minden ízében, meg is találja. Az aztán külön csoda, ami a „Most múlik pontosan” esetében, Kiss Tibi gyönyörű dalával történt – vagy Lovasi Andris „Csillag vagy fecskéjével”, hogy mást ne mondjak –, amikor a hozzányúlás által mintha felfénylene  a dal, elhomályosítva akár az eredeti formáját: mintha ez lenne a valódi ruhája, ez a hangszerelés, ezek a frázisok.

Jó volt ez a koncert, nagyon! Alig várom a következő találkozást, talán épp a Sziget előtt, még több vendéggel, Kiss Tibi, Szörényi, Presser, Ferenczi egy színpadon – na, erre is csak Csík Jani képes, hogy árokszabdalt, átpolitizált beteg korunkban egy színpadra hívja őket, s ha hívja, akkor el is jöjjenek! Mert neki a zene lényeges: a jó zene, s azok, akikkel lehet együtt jó zenét játszani. Lehet, hogy ezt a mentalitást (is) el kéne tanulni tőle.

2012. április 16., hétfő

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol


Adott ponton, az életmű adott pontján szinte helyénvaló. Kérdezik és válaszol – avagy a cím szerint Nem kérdez, nem válaszol – az író, ugyanarról, amiről a könyvek: Az ellenállás melankóliája, a Sátántangó, Az urgai fogoly, de akár az Északról hegy… vagy a Seiobo járt odalent lapjain tett tanúságot. Az író önmagával azonossága, az önvetkőztetés szándéka a meztelen szereptelenségig tény, akkor is, ha épp e meztelenség válik alkalomadtán egyfajta szereppé. Ha valaki ismeri az írásait, annak nem okoz csalódást: ugyanazt a kényelmetlenségig, olykor pikírten őszinte maga-magát pakolja a lapokra most is, amikor kérdezik és válaszol – avagy nem kérdezik, tehát nem válaszol. S akármilyen fura, ez a karcos, kemény szöveg kedvcsinálónak se rossz: könnyen kelthet kíváncsiságot a regények, a kötetek iránt. Mert az író nem a regényeit meséli. S nem is mankót, afféle „bennfentesítő” bédekkert nyújt az olvasói kézbe. Azt az attitűdöt tisztázná, finomítaná a végsőkig, amely megíratta vele a szövegeket. Ha kérdezik és (éppen) válaszol a kérdésre írónk, ítészünk, kortársunk, Krasznahorkai László. Aki a kérdésre, melyik könyvével érdemes „őt” kezdeni, azt válaszolja: nincs „belém” királyi út. Csak kezdd el valamelyiket, akár ezt az interjúkötetet.

Kérdez, nem kérdez, válaszol, nem válaszol – ezeken áll, vagy bukik. Huszonöt beszélgetés található a kötetben, s mintha a kérdező „távolsága a dologtól”, a kíváncsisága természete döntene, hogy kérdez-e – azaz az író kérdésnek tekinti-e az elhangzottakat. Krasznahorkai szereti, ha „távolról” kérdezik. A bennfentes kérdezőnek nem szívesen oszlat homályt. Nem szereti az „alá adott lovat”. A „jól gondolom, hogy…” jellegű kérdésekre nem ad egyszer sem adekvát választ. Nem játszik belső játékokat a megírt művekkel, azaz nem végzi el az olvasó dolgát, főleg akkor nem, ha a kérdező azzal tetszeleg, ő már elvégezte azt, ha úgymond ebbe az „elvégzett dologba” csomagolja a kérdést. Az író nem szereti, ha magyarázkodnia kell. Ha azt látja, hogy vélemény, sőt, világnézet birtokában, azt a kérdésben jelezve kérdezik, ha irritálja a kérdező, akkor pökhendi választ ad: sok szóval, stílussal, de kegyetlenül megsemmisítve a kérdést, ami szerinte nem kérdez. A kérdezés módja dönt a válaszról: „Arra gondolok, hogy a kérdezés helyes volta nem is egy kérdés helyes megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy tisztelettudóan kérdezünk, azaz tisztelettudóan lemondunk a kérdezésről, és csupán a kíváncsiságunkkal fordulunk valaki felé.” Nem kérdez, nem válaszol: nos gyakran, ha nem ezt a kíváncsiságot észleli az író, akkor nem válaszol, hanem vív. A riposztkészsége, a tempói csodálatosak - de ezek kíméletlenségét, kegyetlenségét valójában csak az menti, hogy az író maga is vívódik. S ezt sem rejti véka alá.

Huszonöt beszélgetés található a kötetben – meglehetősen vegyes anyag. A máshol már publikált eredetivel megegyező beszélgetés ugyanúgy szerepel, mint átdolgozott változatok s akad olyan írás is, ami itt jelenik meg először. 2003-as interjú ugyanúgy akad, ahogy 2011-ben készült. Film- és könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, folyóiratba szánt, vagy netes portálon megjelent, de akár egyetemeken elhangzó beszélgetések anyaga sorjázik a kötetben. Ami közös (és fecsegő stílusokba bukó, színvonaltalan korunkban üdítő élmény): a kimondott szó felelősségének tudata. Ez a felelősségvállalás az állandó, a hozzáállás a saját-véleményhez – mert a vélemények azért változnak. Valaha volt a tökéletes szépség – avagy legalábbis a keresése volt. Mert most csak a fájdalmas hiányban van jelen, s mindennek ez ad ízt, ez a hiány. Ez a hiány mozgat, hogy nincs meg a „tökéletes szépség Királysága” Vagy mégis? Lehet, hogy egy mondatban benne lakik, sőt, bizonyosan benne lakik a tökéletes? Ha igen, akkor az írónak nincs más dolga: mondatot kell fogalmazni. Egyetlen mondatot – hiszen az esély előttünk áll, hogy egyszer valaki kimondja, vagy leírja. „Megszakítatlan, megszállott, osztatlan figyelem” kell hozzá.

Avagy hiába minden. Akármit gondolunk, a dolgok a megfékezett őrület sajátos állapotába taszítanak úgyis. A „boldog belenyugvásba” a dolgok hullásának élésébe – emberek, tényleg ekkora a baj: állunk mindannyian a szertehulló keretek között, és csak nézzük e szertehullást tehetetlenül. Hogy a legfényesebb, legbátrabb elméink egyfajta fékezett habzású őrületbe fojtják magukat. Az ember rom – kereshetünk réseket, hogy ki tudjunk látni a tűrhetetlenből, de ez annak a hiábavaló gesztusa, aki „a korszellem alatt nyög, de nem neki dolgozik”. Harmónia csak ott van, ahol nincs ember. A végletekig csupaszított hiteles magatartás egyfajta kultúra-sivatagi kegyetlenség. A „megfordított” Théseus: a kultúra elsajátítás közben feltárható értelme elveszett, számoljuk fel, hátha az ez egyetlen hiteles gesztus. Krasznahorkai (és filmes tettestársa: Tarr Béla) végletekig csupaszított hitelessége tény. Krasznahorkainak igaza van. De mása sincs.

Mire gondolok? Krasznahorkaitól tudjuk, hogy van ez a nyomorúság. Általa tudjuk azt is, hogy ebben nincs semmi egzotikus. Ez a meztelen nyomorúság van. Az emberé. Azaz a miénk. A Sátántangó világa, vagy  a Háború és Háború világa: a miénk. Mit is mond az író? „Szomorúság a világ fölött, felhő egy völgy fölött. A szomorúság hozzátartozik a világhoz, még akkor is, ha nem minden ember érzékeli, magától értetődően, ahogy a felhőt sem, a völgy fölött… csak ezen keresztül érzékelni súlya szerint a világot.” Nos, szerintem nem feltétlenül. Lázár Ervin jut az eszembe, ahogyan hősei a Négyszögletű Kerek Erdőig futnak a szomorúság elől. Mondjuk ki: a mesébe. Mégsem kérdés egy pillanatra sem az ott olvasható valóság-hitele. Vagy a súlya. Sokféleképpen lehet az ember, az író valóság-hiteles.

Vagy máshol, Eliade Az örök visszatérés mítosza kapcsán : „…valójában nem a hétköznap számolódik fel, és emelődik be a szentségbe, hanem a hétköznapok végtelennek látszó halmazáról derül ki, menyire rémületesen el vagyunk szigetelve attól, amire vonatkozni szeretnénk… arra emlékszem nagyon, mikor minden egyes napon elkezdett nagyon fájni, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme.” Felkavaró sorok, zsigerileg ismerős tapasztalat – de egyszerre látom, az író hogyan nyitja túl e tapasztalatot: attól, hogy én sem vagyok alkalmas az ünnepre, még nem jelentem ki, hogy senki sem az. Kicsit lejjebb: „Azt hiszem, olyan önáltatások és hazugságok között élünk, hogy abban a pillanatban, amikor egy valóságos kijelentés megüti a fülünket, aránytalanul vagy igazságtalanul sötétnek érezzük…” Az író követelte „valóságos kijelentés” számomra például Hamvas Béla könyörtelenségét jelenti, és számomra Krasznahorkaié ezzel rokon - de annak humora nélkül. A humor nélkül, amely nem enyhíti a látleletet, de idézőjelbe helyezi azzal, hogy bevonja a készítőt is. Belátja, hogy tévedhet. Krasznahorkai jobbára túl komolyan veszi magát ehhez. Pedig a világhoz sincs királyi út. És talán még úttalanság sincs.

És igen, ebben a beteg, „a hülyeségnek dömpingje van” korban kifejezetten dühít, ha a kultúra lemond a nevelésről – ha megsértődik. Ez nagyobb baj szerintem, mintha elhinné, hogy pusztán kereskedelmi termék. Dühít, ha egy rendező kijelenti, hogy a film halott és ő nem nekrofil, ha egy író a „toll nélkül való írásról, a kimondott szavak nélküli költészetről” deklamál. Ha egyszer csak nem veszik észre, hogy a hiába történt és a meg sem történt közt igenis grandkanyon-mély szakadék van. Főleg ha még mindig nem lehetünk biztosak benne, hiábavaló-e valóban.

Ezt a kötetet például nem volt hiábavaló az utolsó betűig elolvasni. És nemcsak az utolsó előtti beszélgetés felszabadító tisztasága miatt, ahol Krasznahorkai és Dr. Galambos Imre sinológus a Rombolás és bánat az ég alatt kapcsán Kínáról cserélnek eszmét, chaten, emailben, hallatlanul felszabadultan és intelligensen. A megvalósult párbeszéd nyílik itt, ahol két meglehetősen eltérő nézőpontú ember tekinti ugyanazt, folyamatos kíváncsiságban a másik nézőpontjára, valódi kérdésekkel és válaszokkal (kérdez, válaszol); ahol nem konszenzus születik, hanem a két legitim nézőpont (mintha a bal szem és a jobb szem) által, a kettő fókuszában az „összkép”. Ezt a kötetet nem hiábavaló lapozni, nemcsak az utolsó dokumentumért, ahol Igor Grigorescut Krasznahorkai kérdezi (avagy nem kérdezi), s komponál az interjú köré öniróniával bőven átitatott, remek szöveget.

Ez a kötet nem hiábavaló.


Kiadó: Magvető
 

2012. április 13., péntek

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Korunk egyik legnagyobb irodalmi divatja a vámpírtéma – ifjúsági regények tucatjai, paranormális romantikusok százai szólnak a szívdöglesztő vámpír és a potenciális táplálékból lassan megváltó szerelmessé változó halandó nő kapcsolatáról. Hogy ezek a könyvek mennyire távol állnak a klasszikus vámpírmítosztól, és milyen szinten megtépázzák a vámpírokat eredendően körüllengő mitikus atmoszférát, arról köteteket lehetne írni. Az biztos, hogy a korszellemnek hála, ha egy regény címében, fülszövegében, borítójában utal a vámpírokra, akkor már hajlamosak vagyunk gondolatban feltenni egy nem túlságosan hízelgő polcra.

Bizonyos szempontból úgy gondolom, nagy bátorság és még nagyobb magabiztosság kell ahhoz, hogy ma egy magyar szerző úgy írjon „vámpírkönyvet”, hogy az fényévnyire van a divatos vámpírregényektől – hogy az erre utaló cím, fülszöveg és borító dacára a vámpír inkább csak mellékszereplőként, afféle egzotikumként bukkanjon fel a békebeli Budapesten játszódó szórakoztató krimi-kalandban. Benedek Szabolcs regénye ugyan felvonultat egy vámpírt, de eme tény eltörpül a prostituáltakat gyilkoló sorozatgyilkos rejtélye és a pesti művészvilág bemutatása mellett.

Az 1910-es évek Budapestjén sorra esnek gyilkosság áldozatául a fiatal prostituáltak – a rendőrség tehetetlen, a nyomok eddig soha nem látott kegyetlenségről tanúskodnak, és hihetetlen körülmények nehezítik a nyomozást: mint egy belülről bezárt szoba, vagy a látványosan hiányzó vér. A fiatal nyomozó, Mihucz Ervin már-már mániákusan veti magát a nyomozásba: a távoli Londonban, a titokzatos Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkosságokkal rokonítja az esetet – ki tudja, tán még az elkövető is ugyanaz. Miközben hírnévről és előléptetésről álmodik, saját lelkiismeretével harcolva élvezettel nyomoz bordélyokban és leskelődik prostituáltak után.

Mihucz barátja a szépreményű újságíró Szállási Titusz, kinek nagy álma, hogy a Nyugat szerzői közé tartozzon, ám addig a Budapesti Napló cseppet sem körülrajongott újságírójaként futkos riportok után – s közben kávéházakban tengeti napjait, szívja magába a „nagyság” levegőjét, parolázik Molnár Ferenccel és Móricz Zsigával, s remegve várja, hogy mikor találkozik magával a nagy Ady-val. Szállási Titusz életének szerelme a módos polgárcsaládból származó, ám lecsúszott Tarnóczay Etelka, aki a Vígszínház üdvöskéjéből lesz romlott erkölcsű nőszemély. Etelka révén bepillantást nyerünk a pesti színházi világ életébe – Ditrói Mór, Hunyadi Margit, Bródy Sándor, az akkor még gyermek Hunyadi Sándorka között forgunk, Titusszal együtt lessük Molnár Ferenc tanácsait, Etelkával elmélkedünk arról, milyen nagy tehetség lesz felnőttként a kis Sándor.

Mindeközben Pest mélyén, az Ó utcai bordélyban a megesett cselédlányból prostituálttá vált Sárával rettegünk a gyilkostól, és a keménykezű madámtól, Fruzsi nénitől – hogy aztán a  Ferencváros sikátoraiba menekülve segítsünk Mihucz Ervinnek megtalálni a gyilkost. S szép lassan behajózik a történetbe Saint-Germain grófja, aki felpezsdíti a pesti társaság életét, és valamiképp összefüggésbe hozható a gyilkosságokkal – ám senki sem sejti, hogyan. A gróf, aki II. Rákóczi Ferenc fiának vallja magát, vérfagyasztó, ám kifinomult figura: csupán valami bizsergető idegenséget érzünk a  közelében, ahogy a szereplők, de hogy mi az a másság, ami miatt elhallgatnak a közelében lévők és rettegés költözik a  szívekbe, azt senki sem sejti.

A könyv igazi erőssége a hangulata: a századforduló utáni Budapest megelevenedik a lapokon, a város, mint egy önálló, élő, lüktető entitás – más nézőpontból: mint egy hatalmas, minden bűnt elnyelő szörny – van jelen körülöttünk, színeivel, ízeivel, hangzavarával, éjszakai világításával, pezsgő kávéházi életével. Ezt a környezetet népesítik be a szereplők, akik egytől egyig remekül megrajzoltak – noha az egy szem Saint-Germain grófot kivéve híján vannak az eredetiségnek, profin megírt és a maguk módján kedvelhető zsánerkarakterek. Talán Tarnóczay Etelka az, aki a leginkább kiemelkedik közülük, és az ő története a legjobban összerakott, legérdekesebb szál.

Maga a cselekmény kevésbé lényeges: egy remekül felépített, tizenkilencedik századi modorban íródott nagyvárosi kalandregényt olvashatunk – többször utalgat is a szerző a korban népszerű ponyvákra. De megidéződik itt Hasfelmetsző Jack mellett Dr. Jekyll és Mr. Hide története és Bram Stoker Drakulája; mindemellett számolatlanul kapjuk az irodalmi és történelmi utalásokat, Casanovától Hermész Triszmegisztoszig, Jókaitól Tormay Cécile-ig; és fel-feltűnnek a kor politikai eseményei és közszereplői is.

Nagyvárosi kalandregényt írtam – ám ez a regény jóval több annál. Szórakoztató irodalom a javából, szépirodalmi igénnyel megírva – Benedek Szabolcs könyve nagy meglepetés volt, első néhány fejezetével beszippantott, és nem eresztett; s mire a végére értem, azon kaptam magam, hogy tűkön ülve várom a folytatást. A legnagyobb ostobaság, amit elkövethetünk, ha a divatos vámpírirodalomba soroljuk – mert ugyan szerepel benne egy vámpír, de fényévekre van a fősodortól. Szerencsénkre.


Kiadó: Libri

Korábbi kommentek:

2012. április 9., hétfő

Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret


A leleményes Hugo-ról jó két éve hallottam először, amikor filmes berkekben végigsöpört a hír, hogy Martin Scorsese gyerekfilmet forgat, méghozzá 3D-ben. A felháborodással vegyes értetlenkedés – ’Hogy lehet, hogy napjaink egyik legnagyobb rendezője is felül a korszellemnek?’ – mellett valahogy eltörpült az a tény, hogy a film egy népszerű és meglehetősen invenciózus regényből készül. Pedig azt gondolom, elsősorban kíváncsiságot kellett volna gerjesszen a hír: vajon mi lehet az a különlegesség ami ezt a – valóban – zseniális alkotót arra indította, hogy szakítson a megszokott műfaji keretekkel?

A film azóta jött, látott és győzött – 11 Oscar-jelöléséből 6-ot díjra váltott (technikai kategóriákban), a nézők világszerte szeretik, a kritikusok is elismerően nyilatkoztak róla. És a film „farvizén” kis hazánkba is behajózott az eredeti regény – a Libri Kiadó jóvoltából, hatalmas reklámkampánnyal megtámogatva. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem mindig gyanús, ha valamit ennyire „nyomnak”, pláne ha már megjelenése előtt kikiáltják az év legszebb könyvének – elég csak a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeire gondolni, amit az ősz legnagyobb könyvszenzációjaként harangoztak be, aztán mekkora csalódás lett… Tartottam tőle, hogy a Hugo-val is így járok, ennek ellenére nagyon vágytam kézbe venni. Szerencsére a csalódás ezúttal elmaradt: Selznick könyve valóban különleges és újszerű, mindemellett szeretnivaló és elgondolkodtató olvasmány – s így utólag elmondható, hogy sikere csak részben köszönhető a sajátos formának.

Ami egyébként a legtöbb olvasót és kritikust láthatóan zavarba hozza: nem nagyon lehet eldönteni, hogy mi is ez. Nem hagyományos regény, hiszen a szöveg maga tán ha egy ötven oldalas kisregényt kitesz. Nem is képregény, mert a rajzok egész másképp viszonyulnak a szöveghez, mint abban. Képeskönyvnek lehetne nevezni, de erről mindenki gyerekkönyvre asszociál, annál viszont jóval nagyobb a szöveg szerepe. Szokták még storyboard-hoz hasonlítani, ami részben megállja helyét, részben nem, hiszen itt azért nincs minden cselekvés lerajzolva. Selznick az „alcímben” egyébként meghatározza műve formáját: Regény képekben és szövegben. De minek is ezen ennyit filózni – jó olvasni, jó nézegetni, jó elmerülni benne. A rövidke szöveges részeket bő kétszáz grafitrajz egészíti ki – a cselekmény jó része ezeken a rajzokon elevenedik meg. Nincs szükség hosszas leírásokra, feszült akciójelenetekre, a képek többet mondanak ezer szónál – szereplőket jellemeznek, hangulatot festenek, feszültséget teremtenek.

Mindehhez Selznick egy rajzokkal kiválóan ábrázolható közeget választott: egy párizsi pályaudvar monumentális, zegzugos, ijesztő és sötét terekkel teli épületét. Itt ismerjük meg a tizenegy éves Hugo Cabret-t, aki édesapja halála után nagybátyjához, a pályaudvar óráinak karbantartójához került. A részeges nagybácsi eltűnése után Hugo – hogy elkerülje az árvaházat – mintha mi sem történt volna, folytatja munkáját. Nappal az órákat tartja karban, ételt lop és bujkál az állomásfőnök elől, éjjel pedig padlástéri kis kuckójában az apja után rámaradt titokzatos gépembert bütyköli. A gépember, „aki” egy múzeum raktárából került az órásmester apához, Hugo szemében az elveszett család jelképe – mániája, hogy ha megjavítja, a tollat tartó gépember üzenetet hoz neki apjától, egyszerre gyerekes képzelgés és megható kapaszkodó.

Ebbe rondít bele a pályaudvar mogorva játékárusa, aki egy napon, miután lopáson kapja Hugo-t, elveszi tőle a tervrajzokat tartalmazó füzetet. Hugo bármit megtenne, hogy visszaszerezze a füzetét, amiben váratlan segítőtársra lel a játékárus gyámleánya, a könyvmoly Isabelle személyében – ám hogy milyen kalandok várnak rájuk, és milyen rejtélyekre bukkannak közben, arra álmukban sem gondoltak volna.


Az egyszerű szövetű kis mese valójában gyönyörű történet a magányról, az álmokról, az emberi kapcsolatokról, és arról, hogy még ha úgy is érezzük olykor, hogy feleslegesek vagyunk, és a világ megfeledkezett rólunk, mindannyiunknak szerepe van: hisz ahogy egy gépnek nincs egyetlen felesleges alkatrésze sem, úgy a  világban sincs egyetlen felesleges ember sem. S miközben Hugo, Isabelle és a játékárus utat talál egymáshoz és titkokat fedez fel, számtalan képi utalást kapunk a filmtörténet gyökereire: Selznick a korai némafilmek szerelmeseként bele-beleszövi regényébe a mozit, hol úgy, hogy Hugo-ék moziba mennek, hol úgy, hogy Hugo pályaudvari bujkálását egy óra belsejében a Felhőkarcoló szerelem című film jól ismert képével illusztrálja, amin az egyik szereplő egy óra mutatójáról lóg a semmibe.

A gépember rajza és a történet végkifejlete pedig hatalmas tisztelgés a némafilm-korszak egyik legnagyobb rendezője előtt – hogy ki ő, maradjon a könyv titka. A filmes téma egyébként nyújthat egyféle magyarázatot a formára: ahogy a némafilmekben a fekete-fehér képeket megtöri a vásznon megjelenő szöveges „magyarázat”, úgy töri meg itt is a grafitrajzokon kibontakozó cselekményt a szöveg. Akár úgy is tekinthetjük, hogy Selznick nem csak tartalmában, de formájában is a némafilmek előtt tiszteleg regényével.

Igazából hálásak lehetünk Scorsese-nek és a filmváltozatnak: anélkül nem hiszem, hogy egyhamar megjelent volna ez a könyv magyarul, pláne nem ilyen igényes kiadásban. Nem túlzás a kiadói reklám, egyelőre valóban az év legszebb könyve – ráadásul túl azon, hogy különleges és szívet melengető olvasmányélménnyel ajándékoz meg, tökéletesen alkalmas arra, hogy az olvasástól ódzkodó, a képi világban szocializálódott gyerekekkel megszerettessük a könyveket. Ami nem kis teljesítmény!

Kiadó: Libri
Fordította: Dunajcsik Mátyás

2012. április 7., szombat

Brazil: Űrkalóz


Az Anguleme-i nemzetközi képregény fesztivál igazi eldorádója a műfaj rajongóinak – túl azon, hogy az egyik legnagyobb európai rendezvény, a szervezők évről évre szellemes ötletekkel dobják fel az egyébként sem programszegény fesztiválnapokat. Az egyik ilyen ötlet a 24 órás képregényé. Profi és amatőr kategóriában bárki pályázhat, a verseny maga pedig remek alkalom arra, hogy a fiatal alkotók felhívják magukra a figyelmet. 24 óra alatt kell egy 24 oldalas komplett sztorit az asztalra tenni – a 2012. évi megmérettetés alkalmával a szervezők három mondatot adtak meg, amelynek megadott helyen kellett a történetben szerepelni, így próbálták lehetetlenné tenni, hogy bárki is „előre dolgozhasson”.

Idén magyar résztvevője is akadt a profi kategóriának: a ’Brazil művésznéven rajzoló Tebeli Szabolcstól a Space Pirate – Űrkalóz. Meg kell mondjam, a többiek munkájának fényében a mi fiunk szinte túlvállalta magát. A legtöbben jelentősen egyszerűbb – egyszerűbben véglegesíthető – technikákat alkalmaztak, s nem a szabadkézi tollrajzot, mint Brazil. Aki viszont könnyedén bizonyította be: a gyors kéz munkája, a kihúzás hanyagolása nem feltétlenül kelti a képregény-vázlat benyomását, sőt, akár stílusként is felfogható sajátos rajzi világot teremthet.

Maga a történet, a ’24 karátos „B” komik’ határozottan vicces paródiája minden Zs kategóriás képregénynek és űroperának – miközben voltaképp összedobált klisék kifordítása történetben és rajzban. A visszavonult Űrkalóz bolygójára egyszer csak lezuhan a Megmenteni Való Nő, zavaros sztorival, és üldözőkkel a nyomában – s az öreg harcos persze hogy felcsatolja a kütyüövét, belepattan cápaorrú járgányába, s persze hogy nem azért indul el, hogy megmentsen, vagy igazságot tegyen…

Ilyesmit valóban csak kihegyezett iróniával érdemes csinálni, s a figyelmes szemlélő kockáról kockára láthat itt apró képi gegeket, utalásokat, fricskákat a műfaj egészéhez – a mangás sebességvonalakká alakuló dübörgés-felirattól a francia western-képregények beállításait gegelő párbajjeleneten át a Pif egykori környezeti világát megidéző „űrhajókig”. Az utolsó oldalakra maga a rajzoló is belekameózik a saját meséjébe – mintegy saját magát kritizálva, s megkapva ezért a „méltó büntetést”. El kell mondjam, az ilyen mentegetődző izéket soha nem csíptem igazán, de ez itt határozottan jópofa.

A képregény mindenki számára hozzáférhető, ugyanis a Nero Blanco Comix a legutóbbi képregény-börzére megjelentette. Ott került a mi birtokunkba is, Brazil pikk-pakk összerakott, rajzos ajánlásával – jó volt látni, mennyire nem hagytak a vásárlók pihenőidőt a fiatalembernek, gyakorlatilag végigdedikálta az egész eseményt. Sokan ismerik a munkáit, és szerintem már sokan várják is azt a nemcsak suttogó pletykaként terjedő, jóval több idő és energia ráfordításával készült, ihletett Kittenberger-képregényt. Valahogy így kellene kezdődjön a siker, nemde?

Brazil, s a versenytársak munkái a verseny hivatalos honlapján is megtekinthetők:


Kiadó: Képes Kiadó
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...