Balogh Ádám: Nyers

Van hogy a közös élmények lebegő lehetősége önmagában elég ajándék. A portálokon megosztott verseket látva, néhány beharangozót elolvasva remény támadt bennem, hogy valaki végül kimondja helyettem amit nekem nem sikerült (vagy úgy érzem nem); amit a fiú el kell mondjon az apjának (vagy mindenkinek, ha az apjának képtelen volt – ha elszaladt a lehetőség az idővel). Nézzétek – valaki legyen képes kimondani ezeket a szavakat. Úgy elmondani az első eszmélő apa-pillanattól, az első konfliktustól, az első zavarba eséstől a konfliktusokon, örömökön, egymásra kacsintásokon (avagy lehetőségükön) át a mindenkire váró vereségig, ahogy megesik velünk. Legalább hellyel-közzel, ahogy megesik. Legyen valaki, aki egy apáról beszél, egy olyan apáról, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak, egy olyan fiú hangján, amilyenek mindannyian szerettünk volna lenni. És ha nem kezdünk el irigykedni rá, hanem alászállunk vele az időben, akkor megsejthetjük, hogy az apa és a fiú örök, sőt azt is, hogy volt (van!) ilyen apánk, és mi magunk vagyunk ez a fiú – mondja a fülszövegben András László, és ez én se tudnám másképp, vagy szebben mondani.

Fura ez. Lírai napló ez is – összefüggései mélysége okán szinte versregény, de ez most egyáltalán nem zavart. Épp a napokban dohogtam itt Závada Péter kötete okán ezen – de amíg ott a szaggatott, kihagyásos, sűrű metaforákkal és szürreáliákkal operáló fragmentumok kiegészítő olvasói részvételem mellett függtek egymástól és építettek volna viszonyt,  Balogh Ádám kötetét egy szelíden mesélő, szinte attrakciómentes költői nyelv közvetíti, hozza közel, teremt a lírai naplóval (szerintem) óhatatlanul együtt járó indiszkrécióval is intimitást. Tudom, hogy vendég vagyok ebben a történetben, a mégis (milyen furcsa: könnyebben érkező) azonosulásom felsegíti rám a saját viszonyom az apámmal, az ő viszonyát velem – a különbségek segítenek a saját történetem is megérteni. Félreértés ne essék, félelmetesen különböző és másképp autentikus, gyönyörű versvilágokról beszélek és eszem ágában sincs egymáshoz méricskélni őket – amiről itt különbségként beszélek, az két különböző befogadás-történet inkább. Az olvasások története.

Ez a szelíden mesélő költői nyelv azért időnként attraktív nyelvi tűzijátékokat pukkant. Amíg a férfiak sörből tapasztott csillagokat hahotáztak fel az égre, a telihold leple alatt kiszöktem a pajtákhoz, hogy a tehenek alól hazavigyek apámnak egy szatyorral – a tehénszagból, ami visszahozza a gyerekkort (Gyermekkor elvitelre). De ritkán van (vagy talán egyáltalán nincs is) erre szüksége. A versek epizódok, a fiú növekedéstörténetének epizódjai, emlékezetes pontok, folyamatosan az apa tükrében. Az anekdotikus szerkezet okán csaknem mind önállóan is megálló, felolvasható, idézhető, külön megjelentethető vers, alig akad közöttük olyan, amelyet a többi közt elfoglalt helye legitimál. A hang a legfájdalmasabb szakaszban törik. Rövidülő, olykor ismerősen (a saját gyászomból ismerősen) esetlenülő félig-meddig elhallgatások. Nekem a legkedvesebb, ahogyan innen visszajön. Idemásolom nektek a nekem legkedvesebbet:

Füttyszóra

A csicsergés volt az egyik, ami miatt apám beleszeretett

a kis hegyi faluba, mert Isten itt a vonatkürtből

átköltözött az énekesmadarak torkába, akik mintha a szomszéd

szilvafájáról adták volna a szájába, hogy fiam,

olyan hosszú már a séród, tojást lehetne benne költeni,

anyám kezébe meg a hajnyírót, melynek mentén szállt

a hajam a szomszéd kertjébe, a kismadár pedig csak addig

hallgatott el, míg összegyűjtötte a hajszálakat a fűből.

A szomszéd szilvafáján vörösbegy énekel most is,

megköszönöm anyámnak a frizurát, majd óvatosan

igazítok a nejlonzacskó száján, ki ne fújja a szél

a nyírás közben összegyűjtött hajszálakat.

Fészket formázok a kis halomból,

majd a veranda oszlopai mögé bújva várom,

mikor rakja le tojását a vörösbegy, hogy az Isten végre

átköltözzön az apám után maradt csendből

egy énekesmadár torkába.

Van, hogy a közös élmények lebegő lehetősége önmagában elég ajándék. És van, hogy ezt a lehetőséget az utolsó pontig nekünk kell megteremteni. Akár a visszajelzés reménye nélkül simítva neki még egy utolsót a fészekké rendezett levágott hajon, madárdalon, estén, Isten jelenlétén avagy hiányán – hogy tovább létezhessünk. Visszajelzés nélkül, mégsem egyedül.

Minden dicsérő szavam ellenére azt valójában nem merném összefoglalni, Balogh Ádám milyen költő – avagy milyen benyomást tett rám, mint költő. Nem merném eldönteni, mit várjak egy ennyire erősen témában és hangban tartott első kötet után tőle – durván fogalmazva a gyászát, a vesztesége feldolgozását ismertem meg, nem a költészetét. Erős képlet szerint komponált világot ismertem meg – lehet így, ezen az ösvényen feltérképezni az életet, ahogy telik, csak nem biztos, hogy éltében ekkora szabadsággal emlékezhető. A felnőtté vált fiú (akár immár maga is apa) azért lehetett ennyire szelíden, magával ragadóan (összefüggéseiben) indiszkrét, mert megemlékezik. Mindazonáltal bízom benne, hogy meglep. Akár ezzel a finoman megtartott narratív hanggal, akár mással. Várom a következőt.

Kiadó: Műút

András László: Világos indul

Elfogult vagyok. Az ezredforduló környékének egyik legboldogabb olvasását kaptam András Lászlótól, amikor kinyitottam az Egy medvekutató feljegyzéseit - ha nem ismeritek, a kortárs regényvilág egyik legszebb tört királytükrét hanyagoltátok eddig… vallom, hogy egyáltalán nem túlzás, amit Kemény István a fülszövegben állít, az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét tette le azzal a könyvvel az asztalra a szerzője. Azóta is olvasom vagy hallgatom, ha tehetem – a Napi Ellenség rovatot, vagy a Medvészetet a Műúton – ha nem is folyamatosan, de rajta tartottam a szemem. Annyi remek, szuverén világ alakul körülöttünk! Mégis, valahogy az enyémhez az övé áll a legközelebb – miközben irigylem is a józanságát, azt, ahogyan belát a tükrök mögé; és azt a dörmögő, bölcsességbe hajló, szelídségében is erős macihangot, ami még a focit (és jelenségvilágát) is képes volt a minap kedvesen letuszkolni a torkomon. Szeretem, ahogy ír. Mondom, elfogult vagyok…

Úgyhogy nem is próbálkoztam azzal, hogy eltávolítsam magamtól, mintegy ítészi eltartással a Világos indul kötetét. Világos indul, és lépésről lépésre sötétebb lesz. Így szól a kötet címét adó vers, a Sakkfeladvány. A kötet egyetlen ennyire rövid verse. Valójában haiku; az elnevezéssel Fodor Ákos nyomdokain eltekintek a kötött szótagszám követelésétől, mert a hatásmechanizmusa, az asszociációs réteges pite körülötte maradéktalanul úgy működik, ahogy a legjobb haikuk követelik: a pár szóban egész világ, az életek pályafutása lakik, a ránk váró egyetemes alkonyatig. A maga nemében tökéletes, és az egész kötetre nézve kötelez, ahogy így (úgymond) kötetcímmé indukálódik. Önmagában kijelent egy ívet, ami mentén a verseknek eztán rendeződnie illik.

Ez bennem úgy különben vitákat ingerlő téma, alkalomadtán szeretnék is majd vitatkozni a kötet szerkesztőjével, Babiczky Tiborral erről – hogy kell-e egy a hangja határait folyamatosan kerülgető első kötetes költő verseskötetébe lírai történet-ív, összefüggés-háló. A versek nem egyszer egyébként csiklandóan izgalmas egymással beszélgetései azt mondatnák: mindenképpen (ahogyan a Csak úgy ironizál oda-vissza a szemközti oldalra szerkesztett A magyarázattal, vagy ahogy a Könnyű ágyaz az Amennyire lehet iróniájának, az azért parádés). Mégis, úgy érzem túl sok veszteséggel járt az ív megtartása – néhány általam ismert vers-prózahatáron billegő (alkalom adtán akár slamként elő is adott) szöveg hiányzik nekem e kötetből, hiányzik a prózaíró és a költő András Laci közötti (szerintem valójában így nem is létező) „átmeneti sáv” összes produktuma. Főleg azért, mert a vers- és prózahang között alapvetően így sem érzek jelentős tonális különbséget - akkor sem, ha maguk a versek is elég széles spektrumban énekelnek, a jégbe hűtött értelem hangjától egyfajta gyermeki játékosságig; mert valójában folyamatosan András László máshonnan, a prózákból ismerős hangján szólalnak így is.

Folyók és álmok vannak a versekben, van amelyikben mind a kettő – ironizált magán a szerző a könyvbemutatón. Tény, az álombeszéd és a vízközelség két folyamatosan visszatérő horgony ebben a kötetté szabályozott versfolyásban. De folyamatos a kilépés, a megváltoztatás, a máshová helyeződés kényszere is, így álom és folyó – avagy álom, külön és folyó, külön – képeket képző kötődésében sokszor fontosabbak az igék, a cselekvés (avagy a lehetősége, árnyéka, ábrándja), fontosabb a lefolyás, mint a „hol folyik le” – folyón, álomban, ébren. Tény, az ív egyetemes. Percről percre sötétebb lesz – és nem akkor sötétül el teljesen, amikor a költőember a saját végső sötétedése lehetőségét méri, hanem amikor a gyermekei létét látja a tiszavirágzásba. A legvégére elfogy a játékosság, a jégbe hűtött értelem. A legvégére elfogy a távolságtartás.

Én ide a végére mégis azt a verset másolom, ami nincs a kötetben, amit a szerző saját kezűleg írt bele, az üdvözlő sorokon túl, a kedvesnek és nekem. Megosztom veletek, mit kaptunk tőle – remélem nem bánja, hiszen vers, mindenkivel megosztásra szánt:

Kettesben

Azt álmodtam, hogy

kifutottunk az időből.

Kézen fogtalak és

semmiről semmire

léptünk a végtelen

térben. Fél óra múlva

ébredtünk kézen fogva,

és még percekig újra
ártatlanok voltunk.