2019. december 27., péntek

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)


Morfondíroztam rajta, hogyan ragadhatnám meg a legkönnyebben ezt a könyvet (túl azon, hogy egyszerűen kézbe veszem, felütöm ott, ahol nyílik, még nagyon sokszor...). Szerencsére egyből a közepébe vághatok, mivel a Párák évszaka összefüggő folyamáról egy szörnyen hosszú bejegyzésben írtam (a bejegyzés első fele ajánló, a hajtás után kibeszélő). De így is megkísértett, hogy ne akarjam itt a szokott terjedelemben elmesélni az egészről mindazt, ami felvetődött bennem, hanem (ahogy anno a Cartaphilus kiadásairól csináltam), bontsam elemeire és két-három bejegyzésben fürödjek Neil Gaiman és alkotótársai gondolatfolyamában. Végül úgy döntöttem, gyártsunk megint szörnyet, a bejegyzés első fele ajánló lesz, hajtás után kibeszélő - ha unod, úgyis abbahagyod, nem igaz?

Nem először fogott el az érzés, hogy Gaiman tényleg bír egy látomással, egy összképpel a Végtelenek sajátságos világában (túl azon a látványon, amit immár füzetek tucatjaiban elénk tárt róluk) amiből tényleg történet, felkavaró tartalom lesz (miközben legalább ennyiszer hiszem úgy, csak táncol a maga feszítette történet következményekből szőtt pókhálószálain). Úgy csuktam be a gyűjtemény második kötetét, hogy immár fenn az összes szín a palettán, megmozdult az összes szereplő, akinek része lehet Álomúr drámájában (ami nyilván nincs így...). Mintha az eddigiek csak előkészítenék azt, amit valójában el akar mesélni nekünk. Nem tudom ennél pontosabban mondani, de úgy érzem, még hátra van az igazi dráma - elvégre a meséink java ebben a szerkezetben lakik. Ahol alapvető konfliktus van a szereplők közt, kellően érdekes, jellegében feloldhatatlan ellentét, ami nem tűr kompromisszumot, megegyezést; a megoldása Shakespeare-i, tehát véres és tragikus. Tehát mindez így együtt, a Prelűdök és noktürnök, a Babaház, az Álomország, a Párák évszaka, már ebben a kötetben, a három hónap-történet, a Messzi tükrök, az Egy/mást játszva fejezetei és a Találkozások meséi (az összes Fabulák és reflexiók amúgy), szóval hogy mindez így együtt a puszta előkészítő szakasz, a felvezetés - mondjuk annak amúgy kiváló, és egyáltalán nem tűnik bőbeszédűnek.

Mert felépített egy mítoszt, ami magáról a mítoszépítésről árul el a legtöbbet. A Végtelenek ötletén át elgondolkodik azokról az alkotóelemekről, amivel tudomány soha nem tudott mit kezdeni, semmilyen szinten nem mérhető tényeinknek adott sajátos neveket. Hogy pontosan mi a Vágy, miért ikertestvére a Kétségbeesés, és miért fenekednek olthatatlan gyűlölettel Álomra - aki valóban a testvérük, csak mindent teljesen másképp intéz. És közben reflektál a felvilágosodás mítoszt fosztó kísérletére (hiszen az értelem számára mindhárom fentebb sorolt tényező értelmetlen - az értelem hívei számára tényleg a legegyszerűbb, ha mind megsemmisül, ha nem létezik). Reflektál rá, hogyan jelenthet egy birodalom-építés álma teljes értelmű csapdát (hiszen valójában tényleg abúzus, a jövőt is abuzálná, mederbe terelné, rendezné a meg nem született káoszt is). Elmeséli, mennyire kevés kell a tartáshoz - nem baj, ha alapjában hamis, ha tévképzet, amíg a magva valódi, emberi igény (mert erővel bír a kizárólag saját magunknak mesélt mese, ha hittel beleállunk). Megtiszteli a mesét, és meggyászolja - hiszen a meséink elmúlnak, ha nem velünk, akkor azokkal, akik utoljára mesélik. De ad reményt is a mesének, mert amíg van, aki mesélje, és van, akinek meséljen, addig a fantáziánknak ugyanúgy ereje és életalkotó képességei lehetnek, mint a kézzel fogható valóságnak.

Ennek a történetfolyamnak tényleg ez a távlat ad hallatlan, a huszonnégy oldalas füzetek rajzolt kisvilágán messze túlmutató erőt, hogy valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkodik. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Ezek a történetek az embert leginkább foglalkoztató határokat rajzolják ki, akárcsak sok ezer szavas, hatalmas igényű testvérei (értekezéstől nagyregényig), mindezt a rajzolt könnyen követhetőség szaloncukormázába csomagolva. Megédesítve a keserű pirulát. S mindezt valami tüneményes következetességgel! A kezdetek koherens lépései után, ahol Sandman kiszabadulva a zsákmányra éhes (félig sem) tudás emberi, mohó karmaiból újrakontúrozza birodalmát, most láthatjuk az Álomurat (és testvéreit) működés közben. Ezek a beavatkozásaik. Ahogy a végtelen beavatkozik a véges emberibe. Hol világunkért való aggodalom, hol irántunk érzett közömbösség, vagy a mítosz éhes isteneinek emberhús-evése jegyében - a végteleneknek a kontúrjai is végtelenek.

Azt hiszem, soha nem jutott volna ez a történet ennyire messzire, ha a rajzolói és kihúzói nem kapnak ekkora szabadságot a karakteralkotásban. Számos Homokembert ismerhetünk meg ebben a kötetben, akad, ahol szinte rajzról rajzra változik (például a mítoszok seregszemléjét is felsorakoztató Párák évszaka lapjain - ahol az Álomúr alakja a vele találkozó mitológiai alakok és istenek ábrázolásához idomul). Mostanra megérett: nincs olyan megragadás, amit valamiért ne tudnék szeretni. Amit viszont kiemelnék: meg kell kövessem Collen Dorant, aki az Egy/mást játszva harmadik fejezetében (egy füzet erejéig átvéve a stafétát Shawn McManustól, a folyam rajzolójától) valami olyat tesz le az asztalra, ami lebeg felette. A Death/Halál történetekbe rajzolt füzetét nagyon nem szerettem, hát bocs, Collen, tévedtem, ne haragudj. Érdemes rákeresni amúgy a neten az eredetileg megjelent füzetre, mert azt a megfogását e gyűjteményes kötet kedvéért újrahúzta - de mind a két variáció, a valaha elsőnek megjelent és a gyűjteménybe újragondolt is megragadó! Egyrészt hatalmas respekt, hogy valaki így tud fejlődni és tanulni egy egyedi stílusjegyekre amúgy óvón ügyelő pályán, másrészt csak nyissátok ki Shawn McManus füzeteit Doran rajzai előtt és után - és csodálkozzatok rá, hogyan tereli mederbe Shawn inkább karikatúra-szerű megfogását, hogyan formálja az alkotótárs látomását ugyanarról.

Legszívesebben azonnal olvasnám tovább... A hajtás után részletezem, miért.

2019. december 24., kedd

Boldog karácsonyt!



Nagyon boldog karácsonyt és még az ideinél is sokkal boldogabb új évet kívánunk minden kedves olvasónknak és idetévedőnek! 

Most csak beugrottunk boldog ünnepeket kívánni 😊 de hamarosan visszatérünk, reményeink szerint sok-sok friss poszttal, és persze a szokásos évösszegzésekkel.
Egyetek, igyatok, pihenjetek, olvassatok sokat az ünnepi időszakban (is). 

Timi & Zoli

2019. december 12., csütörtök

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán - az örök élet itala


Ez a könyv egy kiterjedt mivolta ellenére is ijesztően szűk-érzetű zsákutcába vitt, boldogult ifjúkoromban, aminek a természetét ráadásul félreértettem. Nem csoda, hogy aztán megsemmisítő gúnnyal elegy szkepszis által lábaltam ki belőle, többek közt Umberto Eco ördöngösökről (is) szóló könyvének (szintén többszörös olvasás árán bennem megesett) lassú átfordulásával párhuzamosan. Egyáltalán: Eco könyve miatt olvastam el, szerettem bele, és végül A Foucault-inga miatt vágtam a falhoz. Pedig különb bánásmódot érdemel. Tudni kell, hogy akkor már túl voltam életem első Karnevál-olvasásán is - Hamvas gazdagságát bőven nem értve, de ijedt kíváncsisággal tapogatva. Így lelhettem tévútra ilyen könnyen Szepes Mária könyvében - hiszen végre a kezemben volt a recept, hogyan lehetnék az életem teljes értékű mágusa, hogyan szerezhetek valódi önismeretet. Mert minden szinten közérthető példabeszéd, kerek, gurul - gurulhattam általa. Aztán begurultam rá. Nem állítom, hogy mostanra megvan a kellő távolságom hozzá, de dühíteni tényleg nem dühít már. A napokban újraolvastam - nem ingerelt gúnyra és bőven többet adott, mint a nosztalgiát...

Az 1535-ben született Hans Burgner, a nyomorult sorból kiácsingózó molnárkölyök életével nyitunk. Vándor kedvű nagybátyja, Sebastian beoltja az alkímia főbb eszméivel (már amennyit ért belőlük), és megtanítja írni-olvasni. Így akadhat az útjába Eduard Anselmus Rochard, a valódi alkimista - aki tanítani kezdi, a nyers erőit még egyáltalán nem zabolázó fiút. Első pillantásra tragikus elegy: Rochard sajátos engedékenységének pora, és Hans indulatainak izzó kanóca, vágya a halhatatlanságot jelentő Elixír után - nem is marad el a robbanás. Így zárulunk mi is, olvasók, a főszereplővel együtt egy saját előző életeit nem felejtő elátkozott lélek stációiba, szinte a kötet legelején. Hogy végigkövethessük, ahogy az alkímia hét lépésének megtételével, életek hosszú és mindig másképp gyötrelmes során végül arannyá transzmutálja önmagát. Hogy megtalálhassa az igazi Bölcsek Kövét, az Iható Aranyat, az Őrök Élet valódi Elixírjét. Már megint ezek a nagy betűs szavak... Ugye. Amik annak idején engem is csábítottak, mert a tudományban szétaprózódó tudás ijesztő ellentmondásossága helyett a Szellem (vallásokon kívüli, fanatizmus-mentes, de nagybetűs) útját kerestem...

Komoly erénye ennek a könyvnek, hogy erről a meglehetősen gyilkosan megítélt európai hagyományról a legnagyobb tisztelettel beszél - mert a világképünkből következően nemigen szoktak róla így. Komoly erénye, hogy közérthetően teszi, mégis igényes irodalmisággal, beleélheted magad, olvasó, vihet a mese, és szembeültethet így a világ (a miénktől elemeiben gyökeresen eltérő) nézetével. Elfoghat, hiszen elfogult - ami nem is csoda. Az írónő bevallottan az elméje épségének megőrzése érdekében írta akkor, amikor a ráció az ismert történelmünk egyik legnagyobb válságába sodorta az értelmes életet a földön. Ez a regény a Második Világháború alatt született. Esténként piros nyomjelző rakéták sztakkatói rajzolódtak az égre, nappal tüzek sűrű, fekete füstgomolyai emelkedtek a látóhatárra. Óriási dördülések rengették meg a mi kis házunkat is. Egy közeli bombatalálat betörte ablakainkat. Robbanások öklözték bezárt ajtóinkat. Azt sem tudtuk, ki él, ki halt meg rokonaink, barátaink közül, akik a város pincéiben rekedtek. S én ebben a repülőtámadások, ágyúk, gépfegyverek dübörgésétől, kelepelésétől hangos apokalipszisben diktáltam-diktáltam naponta harminc oldalt e furcsa könyvből, amelyet senki nem ismert, olvasott addig, míg gépelése el nem készült teljesen. Írja az írónő könyve előszavában.

Abban a három éves hatalmi vákuumban a Hungária kiadó kiadta - hogy aztán a kiformálódó rendszer tiltsa, begyűjtse, bezúzza. A tiltott gyümölcs-státusz jót tett neki, csak nőtt tőle a híre. Szepes Mária közben (főleg a Pöttyös Pannik miatt) elismert gyerekkönyv-íróvá lett. A Vörös Oroszlán először Kuczka Péter segítségével láthatott újra napvilágot, enyhén kiherélve, mint a Kozmosz Fantasztikus Könyvek egyik fantasy-je. A rendszerváltozás után kisebb kultusza támadt, annak ellenére, hogy nem minden ízében illett az akkori ezoterikus hullám, a New Age tajtékjára. De ez ilyen - valójában a mai napig meglehetősen népszerű, holott továbbra is vért izzadva keresik a helyét az irodalomtörténészek a skatulyáikban (ha egyáltalán hajlandók foglalkozni vele). Ez egy trendeken kívüli könyv, kataklizmagyermek, akárcsak Határ Győző Heliánéja, avagy ahogy bizonyos szempontból Hamvas Bélától a Karnevál. Ebből a szempontból akár azok, ez is kivételes.

S persze pont ettől, a kivételességtől szűkebb is, mint amit ígérne. Ez a receptúra kizárólag egy ilyen kivételes sorsra vonatkozik - a tanulás e módjához például (hogy mást ne mondjak) keresni kell, találni kell, és agyon kell vágni egy Mágust, ugye. Ez a könyv is a kivételről szól, a szabályszegőről, a bűnözőről, aki szembesül tettei következményével. Tanmese ez, nem is titkolja mivoltát. Szepes Mária a maga módján jó boszorkány volt, egy élő szellemi központ - de a könyve veszélyeket is hordoz magában. Mert a didaktikusan feltett kérdésekre ad szenzációs, de igazából egyszerű válaszokat. Rengeteg olyan kaput felnyithat az érzékeny olvasóban, amiket általánosan bevett szemléletünk alig kezel - de az így megnyílt birodalmakban nem vezet el valójában sehova. Csak felvillanja a kivételesség délibábját - ahogy annyi, sokkal gyengébb nívón előadott testvére is. Nem tudja úgy megmutatni a tükörbe nézés összes kockázatát, ahogy például Hamvas próbálta. Mindenesetre mára eljutottam oda, hogy mindennek ellenére hálásan megköszönjem Szepes Mária halhatatlan szellemének, hogy megírta.



2019. december 9., hétfő

Andrew Ridker: Jótét lelkek


„Fanyar humorú, érzelmes családtörténet Jonathan Franzen modorában.” Nem túl elegáns a fülszövegből vett idézettel recenziót kezdeni, de nézzétek el nekem – annyira adja magát a Franzenhez való hasonlítás, és annyira mélységesen bosszant, hogy évről évre felbukkan odaát a nagy víz túloldalán egy újabb fiatal feltörekvő szerző, aki a „következő Franzen” címre pályázik, hogy Ridker esetében (ahogy korábban a borítón szintén megidézett Nathan Hill esetében is) kihagyhatatlan a ziccer. Sajnos a hasonlítgatás véget is ér a fülszöveg szintjén – Ridker nem ér fel a nagy előd, de még a korábbi követő szintjéhez sem. Ami nem jelenti azt, hogy nem jó író, vagy, hogy ne lenne fantázia abban, amit csinál, sőt, azt sem, hogy jelen írásunk tárgya nem jó könyv; pusztán annyit jelent, hogy: mi a túróért kell kényszeresen Franzent majmolni egyfelől és miért kell a kritikusoknak kényszeresen epigonokat kiáltani másfelől? Mindenki jobban járna, szerző is, olvasó is, ha hagynánk Ridker regényét önmagában működni.

Egy gyász sújtotta család - apa és két gyermeke - életébe csöppenünk bele, miközben próbálják feldolgozni az anya halálát, találni valamiféle előrevezető utat saját életükben és megbocsátani egymásnak számtalan vétküket. Tipikus családtörténet. Hazugságok, elfojtások, gyerekkori trumák, az apa sértettsége, amiért felesége eltitkolt vagyonát a gyermekeire hagyta, őt pedig kizárta végrendeletéből (amihez azért valljuk be, lehetett köze annak, hogy az asszony épp a halálos ágyán tudta meg, férjecskéje félrelépeget); a lánygyermek, Maggie sértettsége, amiért egész életében érzéketlen, gyermekei életétől tudatosan távol maradó apja még anyját is megcsalta; a fiúgyermek, Ethan talajvesztettsége és depressziója – no meg egy jelzáloggal terhelt családi otthon és egy épp csúfos véget érő egyetemi karrier. Robbanásveszélyes elegy.

A hűtlen férj és érzéketlen apa otthonába csődíti gyermekeit egy utolsó közös családi hétvégére – hogy újra (?) egymásra találjanak, hogy megemlékezzenek az anya haláláról, s nem mellesleg, hogy kicsalja belőlük az örökségüket, mellyel tán meg tudná menteni a banktól az imádott otthont. A családi otthon, a ház, mint nagy amerikai toposz – honnan is ismerős? A ház, melyre ezernyi jelentést húztak rá, ám a benne lakók számára csak illúzió: egy sosemvolt harmónia megtestesítője. A ház, melyben az apa új életet kezdene fiatal szeretőjével – mit sem törődve azzal, a nőnek kell-e egy emlékekkel és családi drámákkal terhelt úgynevezett otthon. A ház, mely az anya kényszerű önfeláldozásáról tanúskodik, melynek étkezőjében az apa ifjúkori „hőstettének” emléket állító fotók alatt feszengenek a testvérek, melyet egy tűz majdnem elpusztított – s tán jobb is lett volna, ha még akkor elvész.

A ház jelkép: élethazugságoké, kis és nagy csalásoké, a dekoratív üvegezett verandán magánrendelőt berendező pszichoterapeuta anya áldozatáé, aki fél életen át arra törekedett, hogy elkerüljön fojtogató közép-nyugati környezetéből a keleti part nagyvárosaiba, hogy aztán férje visszarángassa egy csalóka egyetemi karrier reményében épp abba a közegbe, melyből menekült. Az anya a kulcs, számtalan traumához, számtalan titokhoz – ám hiába tudunk meg róla sokat (többet, mint férje vagy gyerekei), még így is homályban marad a teljes kép: miért is választotta ifjúkori kudarcát (mert a világmegváltó „hőstett” csúfos kudarcba fullad) ki sosem heverő férjét? Megannyi sebet tépünk fel, ám egyvalami örök homályban marad: ki volt ez a nő?

Nem tudja Maggie sem, ahogy nem tudja Ethan sem. A lány kényszeres önmegtartóztatása, mániás filantrópiája, anorexiába hajló önsanyargatása tán éppúgy a szülők hiányából (nem fizikai, hanem az érzelmi jelenlét hiányából) ered, mint a fiú neurózisa. A halál csak egy fejezet: a bajok már sokkal korábban kezdődtek. Persze tipikus középosztálybeli amerikai problémák ezek: jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak, mondanák nagyszüleink. Az önmegvalósítás ideája, az egocentrizmus, az „annyit érsz, amennyid van” társadalmi modellje, a kreatívan alkalmazott törvények egyfelől; a bennünket körülvevő számtalan világjobbító törekvés, a globális bűntudat, az önanalizálásra való hajlam és a megtisztulást hirdető izmusok másfelől – mindez kitermel egy réteget, akiknek tényleg, a szó szoros értelmében semmi sem jó. Akik olyannyira el vannak foglalva önnön problémáikkal, önmeghatározásuk lehetetlenségével, traumáik feldolgozhatatlan voltával, azzal hogy nem tudják, hol a helyük a világban, hogy az egyetlen válaszuk a folytonos talajvesztettség.

Ridker jól látja és jól láttatja modern korunk amerikai fiataljainak egy csoportját, remekül fogja meg a családtagok egymás közti játszmáit és kibogozhatatlan viszonyaikat, a titkok és hazugságok szövevényét, amelyek átszövik minden család életét. Karakterei pont annyira ellenszenvesek, hogy hitelesek legyenek, de nem annyira taszítóak, hogy ne érdekeljen a sorsuk. Ám a történetszövésről még lenne mit tanulnia. Nem csupán az afrikai kiruccanás volt totálisan felesleges és hihetetlen (azért meg kell jegyeznem: sokadszorra már tényleg nagyon bosszantó volt még Franzennél is a kényszeresen minden regényébe beleírt egzotikus országbeli szál, nemhogy az epigonoknál…) – Maggie regényvégi döntése és a család sajátos újra egymásra találása is híján van minden hitelességnek. Pszichológiai esettanulmánynak egy halom sérült, önsorsrontó emberről érdekes – de regényként kevésbé működik. Ridker még messze nem a következő Franzen, inkább csak közepes ígéret – de érdemes lesz figyelemmel kísérni, mivé növi ki magát.


Kiadó: Gabo
Fordító: Varró Attila

2019. december 2., hétfő

Sheryl Sandberg: Dobd be magad!


Hosszú évek óta kísérem figyelemmel Sheryl Sandberg Lean In mozgalmát és a női szerepvállalás erősítésének terén végzett munkáját – valahogy mégis úgy hozta az élet, hogy a mozgalmat útjára indító TED-előadás nyomán íródott könyvét bár évek óta kerülgetem, eddig nem olvastam. Lehet, ennek is oka van – a könyv kivárta az időt, amikor a legnagyobb szükségem van rá és a legtöbbet tanulhatom belőle. Ahogy Sheryl második könyve, a férje hirtelen halála után írott, gyászfeldolgozásról és a tanulható rezilienciáról szóló B terv is akkor talált meg, amikor a családomban történt sorozatos halálesetek feldolgozásával küzdöttem, úgy a Dobd be magad! is akkor került végül kezembe, amikor épp a vezetői szereppel való megbarátkozás és az önérvényesítésre való képesség fejlesztése tölti ki a napjaim nagy részét.

Sheryl Sandberg élete nyitott könyv: jelenleg a Facebook második embere, előtte a Google alelnöke volt, korábban az USA pénzügyminiszterének kabinetfőnöke. Minden szempontból kivételezett helyzetben van – fehér, gazdag, amerikai, aki a Szílicium-völgy techóriásainak igazgatótanácsaiból prédikál. Támadták is miatta eleget. Tény: a könyv fókusza az amerikai közép- és felsőosztály nőtagjainak érvényesülése, akik nyilvánvalóan elsősorban közép- és felsővezetői székekben érvényesülnek, már ha… Innen, Magyarországról olvasva számos felvetett problémája megmosolyogtató, számos állítása meg egyenesen bicskanyitogató. Mégis bőven érdemes elolvasni nem csak nőknek, és nem csak azoknak, akik vezetői szerepre törnek – mert miközben saját, nagyon amerikai problémáiról ír, bőven érint olyan világszerte elfogadott társadalmi berögződéseket, kortól, nemtől, nemzeti hovatartozástól, vallástól, anyagi helyzettől független előítéleteket, melyek itt is, ott is megkeserítik a mindennapjainkat.

Persze nem csak azért támadták és támadják ma is Sherylt, amilyen pozícióból beszél, hanem azért is, mert nem ragad le a számos nőmozgalom által egyetlenként szajkózott érvnél, miszerint a nők érvényesülését kizárólag a férfiak akadályozzák, hanem felveti azt, hogy nekünk is van szerepünk saját magunk korlátozásában – tanult szerepeink által. Ami nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy: ha egyszer eljutunk oda, hogy a politikai és gazdasági környezet adott, és mi, nők valóban ugyanolyan esélyekkel indulunk, mint férfi kollégáink, még akkor is lesz min dolgoznunk, hogy leküzdjük a belénk nevelt elképzeléseket, az ösztönös háttérbe húzódást,  imposztor-szindrómát, valamint, hogy a helyén tudjuk kezelni a sikert is és a kudarcot is. Mert ezen a téren bizony baromi sok tanulnivalónk van.

Merjünk odaülni az asztalhoz – írja Sheryl, és sorolja a példákat: hány és hány tárgyaláson látta, hogy a nők, pozíciótól és képességektől függetlenül háttérbe húzódnak és nem ülnek az asztalhoz, nem ülnek az első sorba, nem tolják előtérbe magukat. Mert nekünk, lányoknak azt tanítják, hogy menjünk szépen a férfiak után. Nap mint nap látom, hogy kivételes munkát végző nők ülnek a hátsó sorba mert „nem akarnak feltűnősködni”. Noha az érdemi munkát tőlük várjuk. Hogy is van ez? (Ez egyébként nem csak a versenyszférára jellemző – amíg komolyan kacérkodtam a kritikusi pályával, számos sajtóeseményen is azt láttam, hogy a kolléganők hátra ültek, a nagyhangú férfiak pedig előre.) Már eleve ez a „feltűnősködés” sokatmondó… Ha egy lány felvállalja igényét az előrejutásra, ha előre mer ülni, ha részt mer kérni a tortából, ha kiáll magáért, az még ma is gyanús. Ha egy férfi teszi ugyanezt, az természetes. A lányoktól azt várják, hogy maradjanak csendben, és ne kérdőjelezzék a fennálló rendet – igazából tök mindegy, mennyire okosak, tehetségesek, hasznosak. És egy idő után mi szépen belesimulunk ebbe az elvárt szerepbe. Mert nem akarunk állandó megjegyzéseket, nem akarunk szembesülni az „erőszakos spiné” stigmájával, nem akarunk sem elférfiasodni, sem méhkirálynővé válni. Feladjuk.

Ami nyilván a legrosszabb, amit tehetünk – mégis ezer meg ezer nő teszi meg. És ebben bizony szerepünk van nekünk, többieknek is. Mert nem csak a férfiközpontú társadalmi berögződések nehezítik az érvényesülni vágyó nők helyzetét, hanem nagyon sok esetben a többi nő is. Mert ha neki sikerült, akkor be kell látnunk, hogy nekünk is sikerülhetett volna? Mert félünk, hogy ha ő túl nagy port kavar, az visszaüt minden törekvő nőtársra? Mert láthatatlan kvótákat sejtünk mindenütt és ugyanarra a pozícióra pályázunk? Mert egy erős, önérvényesítő nő mellett a többiek nem élhetnek a gyenge nők fegyvereivel? Iszonyú sok összetevője van annak, miért nincs e téren (sem) nők közötti szolidaritás – és attól tartok, a hazai helyzet e szempontból (is) milliószor rosszabb, mint az USA-beli. Nálunk, ahol a politika még mindig férfias ügy, ahol óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda, ahol az anyaság és a hivatás összeegyeztetése konkrétan szitokszó és a vállalati kultúra sok helyen még mindig ott tart, hogy a nők dolga azt csinálni, amit a náluk okosabb, idősebb, tapasztaltabb férfi főnökeik mondanak, természetes, hogy mindenki gyanús, aki másképp akar játszani. Egy olyan kultúra, ahol mindent átitat az ambivalens szexizmus - vagyis a csendben maradó, simulékony, butuska jókislányok támogatása és előtérbe tolása a hatékony, törekvő és ennek hangot is adó kolléganők kárára - persze hogy egyenlőtlen versenybe kényszeríti a nőket és ráerősít az egymást folyvást fúró baromfiudvar sztereotípiájára.

És mi van, ha nem adjuk fel? Ha megyünk előre, kiköveteljük a helyet az asztalnál, megkapjuk az előléptetést, a szerepet, a lehetőséget – még akkor is van egy halom tanulnivalónk. Meg kell tanulnunk tudatosan megélni a sikert, például. Ezt sem tanítják. Hogy ne szégyelljük, ha elértünk valamit, ne tudjuk be a szerencsének, ne féljünk attól, mások vajon mit gondolnak, „hogyan tettünk szert rá” (ó, egy újabb ordas nagy sztereotípia – hisz egy nő csak bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe léphet előre, ugyebár…). Számos helyről hallottam magam is (hozzáteszem az egyensúly kedvéért: csupa férfikollégától), hogy vállaljam már fel a sikert – pedig én aztán sosem gondoltam volna, hogy gondom lesz ezzel, mégis… Hogy a siker után óhatatlanul érkező imposztor-szindrómáról ne is beszéljünk. Hónapokig küzdöttem, rohadt keményen dolgoztam, hogy végre elérjek valamit, örültem is – úgy két napig. Mert utána jött a pánik, hogy mi van, ha mégsem tudom megcsinálni és kis híján elsírtam magam a főnököm irodájában, hogy ez nekem mégsem kell. Persze minden alap nélkül. Mert kell. Mert meg tudom csinálni. Mert ezért dolgoztam. Mégis… Szerintetek hány pasi retten meg a sikertől? Hányan akarják zokogva visszaadni az előléptetést? Hányan kérdőjelezik meg a saját hozzáértésüket bármikor? Minket, lányokat egyszerűen erre neveltek – szép lehetsz, de okos nem.

Rohadt nagy munka ezt lebontani – magunkban is, nem hogy társadalmi szinten. Kell hozzá a támogató környezet persze – Sheryl sem tagadja, hogy semmire sem ment volna támogató férj, család, barátok nélkül. Nem árt a megfelelő szociális védőháló vagy egy jól kitömött pénztárca – főleg, ha egy nő gyereket is vállalna és karrierre is törne, de erről két okból nem írnék hosszabban: egyrészt nincs és nem is lesz gyermekem, úgyhogy a témához egyszerűen nincs semmiféle viszonyulásom, másrészt hazánkban ez olyan szinten lehetetlen problémakör, hogy sajnos szinte értelme sincs beszélni bármiféle összeegyeztethetőségről. És nem árt egy tanár, mentor, vezető, vagy egy segítőkész kolléga, aki adott esetben felnyitja a szemünket a saját lehetőségeinkre is és segít kibontakoztatni a tehetségünket – na például ennek sincs semmiféle kultúrája itthon. Nálunk még mindig a Csipkerózsika-szindróma dívik: „mi még Csipkerózsika meséjén nőttünk fel, amely arról szólt, hogy csak várni kell, és eljön a herceg, megcsókol, felültet a fehér lovára és boldogan élünk, míg meg nem halunk. A mai lányoknak meg azt mesélik, hogy csak keresni kell, és meglesz a mentor, aki aztán feltolja őket a ranglétra tetejére, beülteti őket a legnagyobb irodába, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A lényeg ugyanaz: a nőknek azt tanítják, hogy egész életükben másoktól függjenek”.

Ahhoz, hogy legyen értelme „bedobni magunkat”, hogy valóban minél több nő törekedhessen vezető szerepre, tanuljon meg kiállni magáért, akár csak azon a szinten, hogy merjen magasabb fizetést kérni vagy sarkára állni a soviniszta főnökével szemben, akár úgy, hogy előléptetésért folyamodjon, akár úgy, hogy elgondolkodhasson azon, építhet-e karriert gyerekek mellett, legelőször is ezeket a függőségi viszonyokat kell felszámolni. És ezt valahol Csipkerózsikánál kell kezdeni.


Kiadó: HVG Könyvek
Fordító: Garamvölgyi Andrea

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...