2013. november 29., péntek

Katarina Mazetti: Pingvinélet



Jó néhány éve már, hogy az egyik ismeretterjesztő csatornán belefutottam egy dokumentumfilmbe az Antarktiszra szervezett turistautakról – azóta is nagy vágyam, hogy egyszer elrepüljek a világ végére, és egy gigantikus jégtörő hajó fedélzetén magam is felfedezzem a saját Antarktiszomat. Ám mivel egész konkrétan a lakásunkat kéne áruba bocsátani ahhoz, hogy ezt ketten megtehessük, valószínűtlen, hogy ebben az életben sor kerül rá. Ellenben mindig melegség tölti el a szívem, ha olyan könyv vagy film kerül a látóterembe, aminek köze van a legdélibb kontinenshez. Nem volt ez másképp Katarina Mazetti új regényével sem – hab a tortán, hogy ezúttal nem csak „dísznek” van ott a könyvben az Antarktisz, hisz a cselekmény épp egy ilyen luxustúrán játszódik (no igen, svéd turistáinknak ez úgy tűnik, könnyebben megy).

Mazetti előző két regénye, A pasi a szomszéd sír mellől és a Családi sírbolt üde színfoltot jelentettek a hazai romantikus kínálatban – a bájosan bugyuta cím és borító mindkét esetben fergeteges humorú, könnyed, kedves, mélységesen emberi történeteket rejtett, melyek azonban nem voltak mentesek az élet „nagy kérdéseinek” taglalásától sem (sőt!). Ezúttal sincs másképp – noha a Pingvinéletnek a címe tán kevésbé bugyuta, a borítója pedig kevésbé vicces (vagy csak harmadszor már nem „ül” annyira a poén, mint az első könyv olvasóra kikacsintó tehene esetében), az ironikus-kesernyés humor, a szerethető, biztos kézzel felrajzolt szereplők és a megannyi komikus szituáció ezúttal is a helyén van. 

„Alkonyatkor a rakparton vár az M/V Orlovsky, az orosz, hatvanöt méter hosszú, két, egyenként háromezer lóerős, dízelmotoros egykori kutatóhajó, amely tízcsomós sebességgel halad nyílt vízen, és mindent kibír. Ötven utasra harminctagú legénység jut, sokkal jobb az arány, mint Noé ócska bárkáján. Bárkatársaim is jönnek, kettesével szállnak fel a hajóra. A legtöbb házas-, a többi nyilván alkalmi pár. […] Ellőttem épp az egyik alkalmi pár száll fel. A férfi olyan harmincöt lehet, jó magasra nőtt, barna haja kócos, arca komor. Egész jóképű lenne, ha nem vágna folyton olyan savanyú képet, mint egy gyomorbajos. A lány valamivel fiatalabb, ő is magas, és van benne valami fiús – messziről kamasz fiúnak nézné az ember, és úgy mozog, mint egy ólomkatona. Borzas, szőkésvörös haj, erős áll, kiálló fogak. Sovány és lapos, mint egy deszka, a lába pipaszár. Mozdulatai lassúak, merevek, mintha mindig izomláza lenne. Ő bezzeg nem komor – ragyog, csacsog szüntelenül, lelkesen örül mindennek, olyannyira, hogy az ember már-már aggódik miatta, nehogy a végén csalódás érje.” 

A fent jellemzett „alkalmi pár” nem más, mint két főhősünk: a depressziós oknyomozó riporter, Tomas, aki válása után (no meg azután, hogy felesége fogta a gyerekeket és a Szilícium-völgybe költözött egy tökéletes, napbarnított, gazdag, Ken-típusú idiótával) azzal a szándékkal jött a világ végére, hogy a jéghegyek közt vessen véget életének; és Wilma, a gyógyíthatatlan betegséggel küzdő fiatal tanárnő, aki a pingvinek szerelmeseként, egy tetemes örökségnek köszönhetően lepte meg magát eme nagy kalanddal, hogy legyen mire emlékeznie, ha majd legyűri a betegség. Az elbeszélő hang pedig Albáé, a jó karban lévő hetvenes világutazóé, aki már nagyjából mindent látott, amit látni kell, és aki hallatlan élet- és utazási tapasztalata birtokában a legalkalmasabb arra, hogy Darwin nyomán feljegyzéseket készítsen „elfajzott embertársaink eredetéről”.

Az ő váltakozó elbeszélésükből ismerhetjük meg a kis svéd csapat antarktiszi kalandjait, melyet a pingvineken, oroszlánfókákon, bálnákon és számtalan egzotikus madárfajon kívül némi szerelem, flört, házasságtörés, családi dráma és tengeribetegség is tarkít. Mert persze nem csak Tomas, Wilma és Alba számít „csudabogárnak” ebben a társaságban. Ott van még a csapodár feleségétől a legkülönbözőbb turistautakon szabadulni kívánó Lelle, aki reménykedik benne, hogy amit nem sikerült sem Máltán, sem Krétán véghezvinnie, az talán összejön a jéghegyek közt; a férje árnyékából egy tengeribetegség nyomán végre szabadulni látszó Mona; a két 59+-os férjvadász hölgyemény, Ulla és Margareta; és a gazdag, zsarnokoskodó, gonosz nővérét kísérgető, szabadságra és elismerésre vágyó Lisa. No meg néhány vonzó orosz matróz és két egymással folyvást versengő idegenvezető. És „a világ vége”, ahol egy kicsit mindenki átértékelheti a saját magához, környezetéhez és a hátrahagyott életéhez való viszonyát.

Ami a legtöbb szereplővel meg is történik, mi pedig remekül szórakozhatunk – Tomas és Wilma lassú, a legkevésbé sem fájdalommentes, ügyetlen egymásra találásán, gyomorbajos légyottokon, reklámkampányához jéghegyek közt vasaló született üzletasszonyon, szenvedélyes madármegfigyelő öregurakon. Mazetti még mindig ebben a legjobb: hétköznapi szereplők börleszkbe illő csetlés-botlásai közepette tár elénk nagyon is komoly dolgokat. Például, hogy egy halálos betegség árnyékában is meg lehet őrizni az életkedvünket – még akkor is, ha örökös csacsogásunkkal és bénázásainkkal az utastársaink idegeire megyünk. Vagy, hogy hagyni kell, hogy a körülöttünk lévők kiráncigáljanak minket a depresszióból, akkor is, ha legszívesebben lefeküdnénk az első jéghegyre egy üveg jóféle piával és várnánk, hogy megfagyjunk. Vagy, hogy a sarkunkra kell állni és nem szabad hagyni, hogy mások elnyomjanak, megalázzanak, lejárassanak, akkor sem, ha „ők fizetik az utat”. Persze ezeket a való életben a legtöbbször lehetetlennek tűnik alkalmazni – ám sokszor már az is segítség, ha jókor kerül kezünkbe egy ilyen „kacagva tanító” regény, és legalább arra a pár órára, amíg olvassuk, elfeledjük saját gondjainkat. Olykor ez a legtöbb, amit egy könyv adhat.


Kiadó: Park
Fordító: Kertész Judit

2013. november 27., szerda

Ismerj meg két könyvesbloggert - avagy mentsük a menthetőt a freeblogról...



Valamikor réges-régen, még a hazai könyves blogolás elterjedésének hajnalán Lobo és Natasha (aki tudtommal már nem blogol aktívan) kitalálták, hogy legyen egy afféle „gyűjtőoldal” ami túl azon, hogy összegyűjti egy helyre a könyves blogokat, önálló tartalmakat is szolgáltat, és segít „közösséggé” válni és érvényesíteni az érdekeinket. Avagy együtt könnyebb, mint külön-külön – és igazuk is volt, a szépemlékű „freeblog könyves aloldal” szerintem elég sokat segített abban, hogy együtt legyünk, kiadókat keressünk meg, elérjünk ezt-azt, ami ma már oly természetesnek tűnik minden kezdő blogger számára. (Messzire vezetne, és tulajdonképpen felesleges is azon rugózni, hogy bezzeg a mai fiataloknak már nem kell lefutni ugyanazokat a köröket, mint nekünk [bár állítólag van némi „jellemépítő” hatása, ha az embernek meg kell küzdenie dolgokért és nem kap mindent készen] – de ettől még tény: akkoriban minden másképp ment, és bár akadtak kevésbé rózsás tapasztalatok is, nem vagyok benne biztos, hogy mi jártunk rosszabbul.)

A „közösségépítő” szándék egyik remek megnyilvánulása volt az Ismerd meg a könyvesbloggert interjúsorozat, amire én már csak azért is nosztalgiával gondolok vissza, mert anno a Loboval készült első interjú hatására döntöttem úgy, hogy kidugom a fejem a csigaházamból, és elkezdek nyitni a többiek felé (ennek hozadékaként regeltem a molyra is) – és lám, mi lett belőle. Túl azon, hogy némi egészséges nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre (is), én tényleg hálás vagyok Lobonak a tanácsaiért, meg a munkájáért, amit az aloldalba fektetett. Természetesen mi sem maradhattunk ki a megismerendő könyvesbloggerek sorából – 2010 szeptemberében (úristen, már három éve!) jelent meg a velünk készült interjú. Hogy most ideemelem, annak a nosztalgiahullám mellett sokkal prózaibb oka is van: aki rendszeresen néz magyar blogokat, nyilván tudja, hogy a freeblog az utóbbi egy évben hol van, hol nincs – de inkább nincs. A könyves aloldal most épp egyáltalán nem elérhető (igazából mázlim volt, hogy vasárnap még le tudtam menteni az interjút) – és bár Lobo szándéka szerint átrakja a saját oldalára az összes interjút, én most már úgy voltam vele, hogy legyen meg itt is, elvégre ez is a blogger-múltunk egy darabja.

Azért figyelmeztetek mindenkit, ez egy három éve készült interjú, amit változatlan formában jelentetek meg (ha elkezdeném javítgatni, akár az egészet átírhatnám, úgy meg mi értelme lenne…), de azóta értelemszerűen változott ez-az. A költözés óta külön nicknéven írunk, a kiadói kapcsolatokról akkor írtak már jócskán nem aktuálisak, nem is beszélve a máshol való publikálásról – hogy csak a legfeltűnőbbeket említsem. De a lényeg nem változott: vagyunk, olvasunk, blogolunk. És néha nosztalgiázunk :) 

2013. november 25., hétfő

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?



Mostanában a szokásosnál is többet elmélkedtem azon, vajon minek köszönhetően ugrik bele egy-egy könyv a kezembe épp akkor, amikor. Aki rendszeresen olvas minket, tudhatja, hogy én azért előszeretettel olvasok a nyomasztónál is nyomasztóbb szépirodalmat – az idei év egyik nagy elhatározása is az volt, hogy több igazi szépirodalom, kevesebb szórakoztató izé. Ehhez képest az utóbbi nagyjából egy hónapban felgyűltek körülöttem a vicces-könnyed olvasmányok, és milyen jól tették – akkora szükségem volt rájuk, mint egy korty levegőre. Nem is tudom, hogy bírtam volna elviselni magam az elmúlt hetekben, ha nem ezeket a könyveket olvasom. S hogy miért pont most jöttek? Véletlen? Valamiféle „felsőbb” rendelés? Tudatalatti? Ki tudja… Mindenesetre jöttek, és jó hogy jöttek.

Bernadette Fox meg aztán különösen… Pedig sokáig kerülgettem őt is, már majdnem lemondtam a lehetőségről, aztán egy különösen hisztis napon – amikor a legtöbb nő elindul cipőt meg sminkcuccokat venni – írtam egy levelet, hogy ide nekem Bernadette-et, mondván, én könyvvel vigasztalódom. Akkor még azt hittem, csupán egy „harsányan mulatságos társasági komédia” lesz, ehhez képest sokkal többet kaptam tőle, és még az Antarktiszra is ellátogathattam – rövid időn belül másodszor, ami tuti jel (a másik Katarina Mazetti Pingvinélet című regénye volt – ott majd jól ki is fejtem Antarktisz-mániám eredetét).

Bernadette Fox Seattle egyik kertvárosában él imádnivaló lányával, Bee-vel és a Microsoft berkeiben félistennek számító férjével, Elgie-vel – mégpedig a Tárt Kapu Lányiskola kiszuperált épületében, ahol a tető ezer helyen ereszt, a padlódeszkákat időnként felnyomják a szederindák, az alagsorban pedig vélhetően egykori lakók szelleme kísért. És akkor még nem is szóltunk a kertben álló lakókocsiról, a Kis-Trianonról, ahova Bernadette olykor elmenekül a világ elől. Vagy mondjuk úgy: gyakran elmenekül a világ elől. Bernadette ugyanis enyhén antiszociális – konkrétan, ha tehetné, soha nem lépne ki a házból és nem bonyolódna mindenféle felesleges interakciókba a többi emberrel. Mélyen meg tudom érteni. Sajnos azonban imádnivaló lánykája kitalálja, hogy – ha már kiváló bizonyítványa birtokában „bármit” kérhet – a karácsonyi szünetet az Antarktiszon szeretné tölteni. Ami azzal jár, hogy egy bazi nagy jégtörő hajón lesznek összezárva pár tucat másik utassal és meglehetősen nehéz lesz elszökni a többiek elől – bár ki tudja, lehet, hogy Bernadette-nek még ez is sikerül.

Addig azonban túl kell jutni a készülődés nehézségein – úgymint bevásárlás, útfoglalás, halom hivatalos papír kitöltése, tengeribetegség elleni gyógyszerek beszerzése. Még jó, hogy minderre igénybe lehet venni mindenféle Indiában székelő „virtuális asszisztens” szolgáltatók segítségét – akik, ha az ember kiadja nekik az összes hivatalos adatát, mindent elvégeznek helyette. És itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. Mert nem elég, hogy Bernadette előbb áthajt a szomszéd anyuka lábán az iskola parkolójában, majd a fél domboldalt rázúdítja a szóban forgó szomszéd házára, amikor ott épp az iskolát népszerűsítő rendezvényt tartanak a potenciális Galer utcai szülőknek, még ráadásul az FBI szerint az orosz maffiának szolgáltatta ki a család adatait, pusztán azért, mert lusta volt maga intézni az ügyeit. Ami elég indok lehet bárkinek, hogy ön- és közveszélyesnek nyilváníttassa, diliházba dugja, megcsalja, leírja…

Pedig… Ha csak egy kicsit is vennék a fáradságot és benéznének az álarc mögé (ami gyakran nem könnyű, hisz az álarc gazdája mindent megtesz, hogy ne engedje be a kíváncsi tekinteteket), mennyi mindent láthatnának. Például egy meg nem értett zsenit, aki élete nagy kudarcát, mint keresztet hurcolva megfosztotta magát a kreativitás lehetőségétől is, és ebbe kis híján valóban beleőrült. Egy nőt, akinek segítségre lett volna szüksége, mert olyan sebet szerzett, amivel nem tudott egyedül megbirkózni. Valakit, aki ketrecbe zárt vadállatként szép lassan belebolondul a meg nem értésbe, a mellőzésbe, a kényszerekbe.

Ó, mennyire szerettem én ezt a Bernadette-et! Imádtam a mániáit, a fóbiáit, a sáljait, a napszemüvegét, cinikus humorát és a lánya iránti szeretetét. És közben persze szántam, mert a legmeghittebb kapcsolat egy virtuális asszisztenshez fűzi, aki óránként harminc centért asztalt foglal neki a szomszédos étteremben; mert a férje nem veszi észre, hogy segítségre van szüksége; mert a Galer utca szúnyogjai (azaz a vérszívó „bezzeganyák”) megkeserítik az életét. Hogy én mennyire utáltam ezt az álságos, Született feleségek-stílusú kertvárosi miliőt! Ahol minden szülő tevékeny tagja a szülői munkaközösségnek, mindenki annyira szereti a másikat, mindenki megtesz bármit a másikért és közösen sütnek sütit karácsonyra – miközben alig várják, hogy hátba szúrhassák egymást és egyik szülő sem veszi észre, ha urambocsá’ a saját gyereke drogozik. Egy percig sem csodálkoztam, hogy Bernadette nem tudott betagozódni ebbe az elmeroggyant amerikai álomba, inkább irigyeltem, amiért megtehette, hogy kivonja magát belőle. Persze voltak hibái, hogyne lettek volna, csinált világraszóló baromságokat – de én ezekkel együtt is szerettem őt.

Azt hiszem egyébként, ezen áll vagy bukik a dolog: aki közel érzi magához Bernadette-et, szeretni fogja ezt a könyvet, aki nem, azt nem fogja megnyerni semmi. Sem a formai játékok (pedig van belőlük bőven: a regény levelek, e-mailek, újságcikkek, pszichiátriai jelentések, előadások, rendőrségi akták, feljegyzések laza szövedéke), sem a tizenöt éves Bee nyomozása az anyja után (rém elszánt és okos kis vakarcs), sem a társadalomkritika (ó, azok a szúnyogok!), sem a humor (márpedig ez tényleg egy kacagtatóan vicces társasági komédia). Én azért azt mondom, érdemes próbát tenni vele – mert ha bejön, ha nem, az biztos, hogy érdekes egy darab.


Kiadó: Maxim
Fordító: Lázár Júlia
 

2013. november 21., csütörtök

Finzi Pasca Társulat - La Verità, Művészetek Palotája, 2013. november 15.



Amikor először hallottam a Finzi Pasca Társulat La Verità című előadásáról, őszintén szólva elképzelni sem tudtam, pontosan mit is fogok látni – az előzetesek kivételes cirkuszi és színházi élményt, artistákat, tánc- és mozgásszínházi produkciót, élőzenét, álmokról szőtt történetet ígértek, és ráadásképp egy óriásvásznat, melyet maga a mester, Salvador Dalí festett. Ami bár önmagában lenyűgöző tény, kételyekre is adhat okot: mert az még csak hagyján, hogy hogyan lehet a beígért attrakciókat egy estébe sűríteni és koherens egésszé szervezni, de vajon nem fog egy színpadi produkción teljesen idegenül „lógni” egy Dalí-vászon? Vagy épp ellenkezőleg: nem fogja-e elnyomni egy ilyen felbecsülhetetlen értékű remekmű magát a „produkciót”? És akkor a neten fellehető képeken látott groteszk jelmezekről és maszkokról még nem is szóltunk...

Kételyek ide vagy oda, hogy látni kellett, ahhoz nem fért kétség – már csak azért is, mert a két hónappal ezelőtt látott Recirquel produkció pont annyira varázsolt el, hogy ezután bármit sodor elém a Művészetek Palotája tavaly indult „Új cirkusz” sorozata, én azt megnézem. Ráadásul a Finzi Pasca Társulat és alapítója-vezetője, Daniele Finzi Pasca személyében igazi világsztárt üdvözölhettünk a MÜPA falai között: az alapító, mielőtt feleségével és régi harcostársaival megalapította volna saját együttesét, olyan társulatoknak dolgozott, mint a Cirque du Soleil vagy a Cirque Éloize, két turné között megrendezte a torinói téli olimpia záróünnepségét, és most is épp a jövő évi Szocsi-i téli játékok záróeseményén dolgozik. S ha ez sem lenne elég, hogy becsalogassa a nézőket, habnak a tortán ott van az előadás valóban mesébe illő háttérsztorija, mely Dalí évtizedekig elveszettnek hitt (eredetileg a Metropolitan Opera Mad Tristan című balettje díszletének szánt) óriásvásznának megtalálásával kezdődött, majd inkognitójukat féltve őrző svájci műgyűjtőkkel folytatódott, akik felajánlották – úgymond „használatra” – a vásznat Finzi Pascának, azzal a megkötéssel, hogy a Dalí-kép köré alkosson előadást. Ami újabb kérdést vet fel: mert hát ugyan hogy lehet egy festményt „színpadra állítani”, s főleg, hogy lehet épp egy Dalí-képet? Hát, így…

Daniele Finzi Pascának sikerült az, ami soha nem hittem volna, hogy sikerülhet: elénk pakolni egy színpadra a szürrealizmus leglényegét.

Már maga a kerettörténet is – mely szerint mi, nézők egy árverésen vagyunk, ahol a színpad elé eresztett Dalí-vászonra licitálhatunk, hogy aztán az árverés bevételéből a megrokkant artisták szeretetotthonát támogassák – groteszk, mégis valahol bájosan (ön)ironikus; hát még, amikor fellibben a függöny (képletesen és konkrétan is) és elénk tárul eme „roncs” művészek valódi világa. Valódi? Vagy mégsem? Mi a valóság és mi az álom? Mi rejlik e furcsán nyugtalanító, mégis lenyűgöző festmény mögött? Hol vagyunk? Kik a szereplők? Mi a jelentősége árnyéknak, fénynek, burjánzó növénynek és semmibe vezető létrának? Megannyi kérdés, melyeket egy Dalí-képet csodálva milliók tehettek már fel maguknak. S ugyan miért ne egy tucatnyi artista adja meg rá a választ, akik maguk is valóság és álom, nyugtalanító és lenyűgöző, olykor életveszélyes produkciók, árny- és fényjátékok közepette léteznek?


Látunk itt balerinának öltözött, Dalí-maszkos férfiakat, talicskába oltott bikát, mely orrából gőzt eregetve holtig kergeti a nőnek öltözött férfi matadort, marionett-bábuvá átlényegülő gumiembert, érzékeny-érzéki, a képre gyönyörűen reflektáló táncosokat, festményre kívánkozóan szomorú zongoristalányt és görkorcsolyázó artistákat. És a háttérben időről időre átvonul egy rinocérosz. Dalí pedig, a színpadon megelevenedő Dalí csak játszik, mint egy elvarázsolt gyermek, miközben szó szerint a fejére omlani látszik az egész építmény.

Mert van történet is, amúgy szürreálisan: egy álmodó gyermek története, aki juszt sem törődött a „valósággal”, inkább megfestette magának a saját valóságait – vagy tán, aki jobban látta, mi is van a leplek mögött, mint a legtöbb ember? Álom és valóság, éjszaka és nappal, férfi és nő, egészséges és roncs rendre összemosódik az előadásban, hogy aztán együtt valami elképesztő egyveleget alkossanak. Melynek minden egyes eleme a maga tökéletlen tökéletességében lenyűgöző – a szándékolt rontások, a félresikerült jelmezek, a groteszk testek egytől egyig kivételes teljesítményt rejtenek. Az a könnyedség, elegancia, amivel mintegy „mellékesen” hazudtolják meg a fizika törvényeit és ejtenek ámulatba, mellőzve minden „attrakció”-jelleget, egyszerűen elképesztő. Sokkal inkább színház ez, mint cirkusz, az artistaszámok oly szépen simulnak bele az előadás szövetébe, hogy olykor észre sem vesszük az előtérben zajló tánc, élőzene, miegymás közben, hogy a háttérben mellesleg „világszámot” láthatunk. 

Hozzátartozik egyébként ehhez a szürreális bájhoz, hogy egy megtekintés alkalmával gyakorlatilag befogadhatatlan az egész előadás: annyi minden történik egyszerre a színpadon, annyi minden vonja el a figyelmünket, hogy képtelenség mindent „meglátni”. Épp, mint egy Dalí-kép esetében. S ha már itt tartunk, pont annyira jellemzőek az előadásra a túlzások is, mint a képekre. Gyakran érezhetjük soknak, túlhegyezettnek, amit látunk – mintha az előadók nem csak a saját teljesítőképességük, hanem a néző befogadóképességének határait is feszegetnék. Itt bizony nyitottnak kell lenni a gúnyra, az élcre, az alpáriságra, a hétköznapi mércéhez képesti rondaságra – mert ez is viszonylagos. Hogy mi a szép és mi a ronda, mi az elbűvölő és mi a nevetséges. A társulat tagjai amellett, hogy valóban elképesztő produkcióval ajándékoznak minket, újra meg újra átértelmezik ezen fogalmainkat az est folyamán. Na, erre mondom én, hogy maga a színpadra álmodott szürrealizmus...

2013. november 18., hétfő

A királynő - film



Az utóbbi évek angol életrajzi filmjei kapcsán (A király beszéde, A Vaslady, Az ifjú Viktória királynő) rendre előkerült hivatkozási alapként Stephen Frears 2007-es alkotása, A királynő – nem véletlenül. Frears filmje elkészülte óta már-már etalonná vált a műfajban, melynek komplexitását és zseniális alakításait azóta sem tudta megközelíteni egyik „követője” sem (természetesen az angol életrajzi drámák közül – mivel gyökeresen más zsánert képviselnek, nem sorolom ide sem az amerikai életrajzi filmeket, sem az európai „művészfilmeket”). A királynő nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy egy hét történései alapján rajzoljon portrét egy hatvan éve regnáló uralkodóról – s még ha tudjuk is (akkor is tudtuk, azóta pláne nyilvánvalóvá vált) hogy ez az egy hét bizonyos szempontból sorsfordító jelentőségű volt az angol monarchia számára, ez akkor is bátor vállalkozás. Bátor, ám nem eleve elvetélt.

II. Erzsébet 1952-ben lépett trónra, ahogy a filmben is elhangzik „ifjú leányként” (valójában kétgyermekes anyaként, de ez a lényegen nem változtat – csupán 26 éves volt ekkor) – kisgyermekként tanúja volt a VIII. Edward lemondása körüli alkotmányos válságnak, trónörökösként élte végig a második világháborút, uralkodóként végigasszisztálta a brit gyarmatbirodalom széthullását. Mégis, a huszadik század egyik legemblematikusabb női közszereplőjeként mindig megőrizte hidegvérét, méltóságát és rendíthetetlen nyugalommal tartotta fenn az egyesek szerint reformra szoruló, mások szerint egyenesen tűzre való monarchikus ideát. Egészen 1997 nyaráig, amikor is egy hét leforgása alatt nem csupán népszerűsége csökkent drámaian, de egyes közvélemény-kutatások szerint többen pártolták a köztársasági államformát, mint uralkodása alatt addig bármikor(!). Ami, ismerve a britek viszonyát az ő monarchiájukhoz (mely innen, Kelet-Közép-Európából nézve azért nem egyszer elég érdekes…), rendkívül sokatmondó tény. Hogy mi váltotta ki a közvélemény ily drámai elfordulását hőn szeretett uralkodójától? Természetesen Lady Diana Spencer halála, és az azt követő reakciók – illetve, a királyi család részéről a reakciók teljes hiánya.

A walesi hercegnő halála és az azt követő tömeghisztéria valószínűleg sok évre ad még kutatnivalót a brit társadalomszociológusoknak – mint ahogy Lady Di személye és hatása a popkultúrára is. Egyelőre megfejtetlen rejtély, hogy tudta ez a kifelé többnyire elbűvölő, ám többek szerint személyiségzavarral küzdő, figyelem- és szeretetfüggő, a bulvársajtót gátlástalanul kihasználó nő az ujja köré csavarni a fél világot. Persze rajongói számára meg az megfejtetlen rejtély, hogy nem tudta az ujja köré csavarni a királyi családot. Ami tény, hogy a nyolcvanas évekbeli tündérmese-esküvővel – mellyel az arisztokrata származású, de mégiscsak „alacsonyabbról jövő”, visszafogott, nem túl szép, nem túl okos, de bűbájos londoni óvónőből Anglia leendő királynéja lett – Diana a világ „legtöbbet fényképezett asszonyává” vált. Ő volt a „nép egyszerű leánya”, aki bekerült az elitek legelitebbjébe, és aki egyszer majd a világ legstabilabb trónján ülhet – ám ott sem szűnik meg a „szomszéd lány” lenni. Aki kétségkívül közelebb hozta az emberekhez az addig megközelíthetetlen királyi családot – beengedte a zárt ajtók mögé a sajtót, kimutatta érzelmeit a nyilvánosság előtt, kitaposta az utat a polgári származású hitvesek előtt. Aki – minden megcsalt, megalázott nő példaképévé válva – kiállt a nyilvánosság elé azzal, hogy a férje megcsalta, és a kamerák kereszttüzében vallotta be, hogy ettől összeomlott. És ő volt a hercegnő, aki félredobta a koronát. Azt a koronát, mely méltóságának megőrzésére II. Erzsébet az életét áldozta.


A királynő és a hercegnő közti ellentétekkel tele volt a bulvársajtó – azonban a film okosan nem megy bele abba, mit érezhetett II. Erzsébet, az ember egykori menye halálakor. Ehelyett arra fókuszál, mit cselekedett II. Erzsébet, a királynő a walesi hercegnő halálakor. Aki ekkor már nem királyi családtag, így a szigorú protokoll szerint halálhíre nem kíván reakciót – a királyi család folytatja nyári vakációját, mintha mi sem történt volna, tutujgatják a gyerekeket, akik elvesztették édesanyjukat, feketébe öltöznek, amikor misére mennek, de nem lépnek nyilvánosság elé. Pláne nem kívánnak állami temetést szervezni – az ő részükről ez magánügy, mégpedig a Spencer család magánügye (hogy a leendő angol király anyja halt meg, az csak egy szerencsétlen véletlen). Egyfelől csodálatra méltó, másfelől bicskanyitogató az a merevség, ahogy a protokolláris előírásokhoz ragaszkodnak, és nem engednek – sem maguknak, sem másnak – emberi érzelmeket. És közben a Buckingham Palota előtt csak gyűlnek a virágok…

Itt lép képbe a frissiben megválasztott miniszterelnök, Tony Blair, aki – lévén munkáspárti, fiatal, modern, antimonarchista feleséggel megverve – amúgy is szálka a királyi udvar szemében. Aki a hercegnő halálának másnapján elhíresült „a nép hercegnője” beszédével csak táplálta a bulvár-hisztit. Aki ugyanakkor alkotmányos kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse uralkodóját: bajban van. A film tulajdonképpen kettejük emberi és politikai játszmájának és szolid, konszenzusos egymásra találásának krónikája (is). Egyben hagyomány és modernitás ütköztetése – több fronton.

Egyfelől ott van Diana halála és a kiváltott tömeghisztéria – amit a királynő érthető módon nem tud kezelni, mert nem fér bele a világképébe. Ő, akit úgy neveltek, hogy soha ne mutasson érzelmet a nyilvánosság előtt, aki fotósok előtt sosem ölelgette gyermekeit, aki népének szerető, ám távolságtartó „anyja” volt, nem érti, hogy a korszellem azt követeli, ölelje keblére a gyászoló tömeget. Hogy menjen ki a palota elé, hajtson fejet a hercegnő emléke előtt, sírjon a kamerába és ostorozza önmagát – ahogy Diana tette. Mert ez már rég nem a méltóságteljes koronás fők ideje, hanem a celebeké. És a celebhercegnőké – akik popsztárokkal buliznak, milliárdos aranyifjakkal hetyegnek, és magukkal cipelik a fél világsajtót, hogy dokumentálják minden jótékony lépésüket. Másfelől ott van a politika terén bekövetkező „lazulás” – már a film (zseniális) nyitójelenetében képet kapunk arról, II. Erzsébet mennyire ódzkodik attól az új móditól, amit a munkáspárti győzelem hozhat; ez tovább fokozódik (s számos mulatságos részlettel ajándékoz) Blair és felesége első hivatalos palotabéli látogatásakor.

Míg a királyi család Balmoralban vadászgat, Blair pedig Londonból próbál előbb saját pecsenyét sütögetni, majd menteni a monarchia becsületét, szép lassan kirajzolódik az a bizonyos alkotmányos válság. S a végén már nem az a kérdés, a királynő fejet hajt-e a népakarat előtt, hanem hogy vissza tudja-e szerezni a korona megtépázott becsületét. Azóta tudjuk: vissza tudta. Sokatmondó a zárójelenet, melyben az uralkodó a miniszterelnök orra alá dörgöli, hogy egyszer majd ő is megtapasztalja, milyen, amikor a nép elfordul tőle – hisz tudjuk: míg Blair már sehol, II. Erzsébet még mindig a trónján ül, s a királyi család népszerűbb, mint valaha. Mely népszerűség nagyrészt a Diana hercegnő tevékenységével indult, s a halála utáni válságot követő „nyitásban” kicsúcsosodó folyamatnak köszönhető. Minek eredményeképp az idős uralkodó Bond-lányként „ugrik ki” helikopterből az olimpiai megnyitón…

S hogy ez a politika, protokoll és poros királyi lakosztályok által fémjelzett film miért is lett a századelő legjobb életrajzi filmje? Nos, egyfelől Peter Morgan mértéktartó és nagyon okos forgatókönyvének, másfelől Helen Mirren emblematikus alakításának köszönhetően. Morgan fantasztikus érzékkel egyensúlyoz hagyomány és modernitás, alázat és megalázkodás, giccs és távolságtartó ridegség között. Mindamellett, hogy a film első percétől az utolsóig idézhető párbeszédek tömkelegét adja a szereplők szájába, legokosabb húzása, hogy nem szerepelteti a néhai Diana hercegnőt – pusztán archív televíziós felvételeken látjuk, ezáltal távolítja el tőlünk, helyezi mintegy a „valódi” szereplők fölé, egyfajta ikonstátuszba (ahogyan egyébként akkor a világ nagy része érzékelte). Mirren pedig – ő maga a királynő. Sem addig, sem azóta nem láttam ilyen mértékű átlényegülést, nem tapasztaltam azt, hogy így megvezetik az érzékeim – sokáig II. Erzsébet említésekor konkrétan Helen Mirren filmbeli alakja jutott eszembe, nem az igazi. A színészgárda többi tagja sem marad el mögötte, Michael Sheen Tony Blair-je idegesítően tenyérbemászó (ezáltal hiteles), a királyi család karót nyelt, ijesztően defektes tagjai vagy Helen McCrory Cheri Blair-je pedig a maguk módján rendkívül szórakoztatóak, de kár lenne tagadni, hogy ez Helen Mirren filmje. Aki egy merev maszk mögé zárva, pusztán szemvillanásokkal úgy fest le egy életet, hogy elhiszem: többet tudok meg tőle a királynőről, mint számtalan bulvárcikkből és életrajzból tudnék. E tekintetben kétségtelenül jobban járt, mint Diana – ő kapott egy könyvtárnyi cikket és könyvet, míg a királynő kapott egy királynőhöz méltó megszemélyesítést. És egy filmet, amire még sokáig etalonként fogunk tekinteni.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...