Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Peter Grant, a londoni rendőrség első számú mágustanonca visszatér egy ismét csak fergetegesen vicces, iróniától csöpögő, hamisítatlan angol nyomozásban – az olvasó meg könnyen azon kapja magát, hogy a könyv befejeztével izibe’ újra is olvasná mindhárom részt, annyira szépen kerekedik és fodrozódik ez a világ. Persze jókor kapott el. Ha épp semmi sem jó, nem tudod, mit olvass, az életed egyre inkább hasonlít egy hatásvadász mód megírt szappanoperára és kb minden téren megoldhatatlan(nak tűnő) feladatokkal szembesülsz, akkor nincs is jobb, mint egy kis angol humor! Aaronovitch legnagyobb erőssége pedig még mindig ez. Ha kacagós kedvemben lettem volna és nem tömegközlekedésen olvasom a legnagyobb részét, azt hiszem, fetrengve vihogtam volna végig az egész könyvet.

Ami persze ismét csak egy gyanús holttesttel kezdődik – jellemző, hogy ezek az angolok annyira idióták, hogy egy vélhető gyilkosság leírása is komikumba fullad náluk. A Baker Street-i metróállomáson (melyik másikon?) egy éjjel egy amerikai diák holttestére bukkannak – mivel az ügy némiképp furcsa, a nyomozás vezetője jó érzékkel a helyszínre rendeli Petert is, aki bár szívesebben nyomná az ágyat, még örül is hogy megint kék-piros villogós igazi rendőrmunkában vehet részt fárasztó mágiatanulmányai közepette. Hamar kiderül, hogy a diák nem elég, hogy amerikai, ráadásul egy szenátor fiacskája, így az ügy politikailag is több mint kínos lehet, nyakunkba is kapunk némi FBI felügyeletet – aki meg kap a nyakába némi különleges felügyeletet, nehogy már többet lásson abból mi van London alatt mint amennyit az amerikai fejecskéje felfogna. Innentől pedig kölcsönösen mindenki leginkább azon igyekszik, hogy lerázza a másikat, miközben azért olykor nyomozgatnak is, hogy aztán együtt kerüljenek a természetfeletti szószba bele, nyakig.

Mintha ez nem lenne elég, görgetjük tovább a köteteken átívelő sztorit a homályban munkálkodó feketemágusokról (pardon, erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználókról), újabb mágiarétegeket tárunk fel (démonok, földhajlítók, mágikus cserépedények, időutazó látomások!) és sajnálhatjuk kicsit Petert, akinek nem meglepő módon okoz némi frusztrációt, hogy új tanonctársa nem elég hogy sokkal jobb nyomozó volt, mint ő, de még a mágiahasználat elsajátításában is gyorsabban halad. Ami azért tényleg kiszúrás. (Itt jegyzem meg: utáltam és erőltetettnek tartottam a második kötet végi fordulatot, de szerencsére sikerült korrekt kis magyarázatot találni rá.)

A Peter Grant sorozat legnagyobb erénye még mindig az, amit tán lesznek, akik a legnagyobb gyengeségeként rónak fel: hogy megbízhatóan hozza ugyanazt. Különösebben nem fejlődik sehova, de nem is akar úgy tenni, mintha. Van persze íve, van egy részeken átívelő, számos lehetőséget magában rejtő szála, főszereplőjével együtt mi is egyre többet tudunk meg a mágiáról és egyre érdekesebb rejtett világokat ismerünk meg, de összességében nem akar sem többnek, sem kevesebbnek látszani annál, ami: egy veszettül szórakoztató, könnyed, urban fantasy-ba oltott krimiparódia. Ide nekem a folytatásokat is!

Ui: Még mindig nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy fogom magam és újraolvasom a három kötetet.

Ui 2: Ha a folytatásban is ilyen keveset szerepel az imádott Nightingale, akkor azért morcos leszek!

Kiadó: Gabo

Fordító: Pék Zoltán

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold

Ben Aaronovitch sorozatindító fantasy-krimije, a London folyói tavaly még az év végi összegzésembe is bekerült, mint az év egyik legnagyobb meglepetése – nem meglepő hát, hogy alig győztem kivárni, hogy rávethessem magam a folytatásra. Ahogy az sem, hogy azért picit húzódoztam, mert ilyenkor bizony mindig fennáll a veszélye annak, hogy kiderül: csupán egyszeri csoda volt… London folyói kapcsán pláne volt erre esély – őszintén szólva azóta sem tudtam teljesen biztosan eldönteni, hogy csupán a Kraken-nosztalgia, az angol humor, vagy Aaronovitch utánozhatatlan stílusa szerettette-e meg velem a könyvet, és halványította el a krimi- illetve fantasy-szál gyermekbetegségeit, vagy valóban annyira jó volt. A folytatás fényében nyugodtan mondhatom, hogy is-is. A gyermekbetegségeken szép lassan túlesünk, egyre otthonosabban mozgunk a műfajok között, a hangulat és a humor pedig még mindig a régi.

Varázslótanonc-rendőrünk, Peter Grant az első részben történtek után sem komolyodott számottevő mértékben, noha most már legalább tisztában van azzal, hogy nem ártana. Mert hát lássuk be, kispályás utcai tolvajoknál és részeg dulakodóknál némiképp fajsúlyosabb gonosztevőkkel kell szembenéznie eztán. Fekete mágusokkal, teszem azt. Pardon, politikailag korrekt megfogalmazással „erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználónak” illenék nevezni őket. Akárhogy is, gonoszok, erősek, sokkal otthonosabban mozognak a mágia világában, mint Peter, aki még mindig ott tart, hogy szeretné egyszer végre nem felgyújtani a szobát, amikor gyakorol. És tekintve, hogy mestere, Anglia utolsó bejegyzett varázslója, Nightingale felügyelő még lábadozik az előzményben történtek után, ez eleve vesztes ügynek tűnik.

Na de álljunk csak meg! Ha Nightingale az utolsó varázsló, akkor miről is beszélünk? Netán felbukkant egy újabb, eleddig sötéten bujkáló mágiaűző? Vagy több? Kik ők, hol voltak eddig és mégis mit képzelnek, hogy csak úgy varázsolgatnak, a Hodály felügyelete nélkül? Azt hiszem, Peter ezen a ponton azért elgondolkodott, hogy ne vágjon-e hátraarcot és helyeztesse át magát az ügyfeldolgozókhoz, de sajnos (?) ez egy olyan buli, amiből nem lehet csak úgy meglépni. Ha az ember egyszer mágustanonc lesz, az is marad. Még akkor is, ha lassan tanul és mindent felgyújt maga körül.

Persze a fekete mágia csak az egyik szelete az ismét több szálon futó történetnek, akad itt „hagyományosabb” nyomozás is (már ha bármi hagyományosnak nevezhető Aaronovitch Londonjában) – például néhány váratlanul elhunyt dzsessz-zenész esete, kiknek halálában látszólag nincs semmi közös, mégis: valahogy nyugtalanítóak. Mintha valaki (vagy valami?) kiszívta volna az életerejüket. Netán dzsessz-vámpírokkal állunk szemben? S ha ez még nem lenne elég, egy félévszázados fotón felbukkanó arc és néhány lopott könyvtári könyv egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Peter tehát nyomoz, közben bénázik, néha besegít a gyilkosságiaknak, furikázik, mentőautókat köt el, és leamortizálja fél Londont. Ja, és majdnem megint magára haragítja a várost körülölelő folyókat. Plusz csajozik – kicsit sokat, ha engem kérdeznek, de hát fiatal, menő, és a titkos szívszerelmének épp leszakadt az arca, úgyhogy nem nagyon akar pasit látni maga körül – nem csoda hát, hogy kétbalkezes rendőrünk belebolondul az első gyanús hölgyeménybe, akit elé sodornak a nyomozás hullámai. Mindeközben még arra is jut ideje, hogy egykor majdnem-legendának számító apját visszaterelje a dzsessz-színpadokra. Mert ne feledjük, miközben nyomozunk, mágiát tanulunk, üldözünk, végig szól a Body and Soul…

Ami jó. Amennyire nem tudtam mit kezdeni a Patkánykirályban központi szerepet játszó jungle-dallamokkal, annyira jólesett most az a plusz, amit a zene adott a könyvhöz. Szeretem a dzsesszt, hát még a jó dzsesszt – élmény volt olvasni ezekről a klasszikus előadókról és emlékezetes (vagy épp tragikus) előadásaikról. A számcímekből kölcsönzött fejezetcímekért pedig külön jár a pirospont, nyugodtan tessék olvasás közben-után meghallgatni őket. De a dzsessz valóban csak hozzátesz, a középpontban még mindig Peter és az ő tanonckodása áll. Továbbra is rettentően szimpatikus, hogy nem lesz belőle egycsapásra valami világmegváltó szupermágus, sőt – bénázik, szenved, latint magol és vállalja a gyengeségeit; ugyanakkor kíváncsi és keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre még tapasztalt mestere sem tud felelni. Ahogy Peter tanul és kutakodik, úgy tudunk meg mi is egyre többet erről a világról, a mágia múltjáról és jelenéről és látunk egyre több lehetséges jövőt… Melyek között ki tudja, tán olyan is akad, ahol a jelen technikai vívmányai és a mágia együtt (is) tudnak működni. Sőt, az is lehet, hogy a technika segítségünkre lehet felfedni a mágia egyes titkait. És még az is előfordulhat, hogy nem csupán két mágussal kell nekivágnunk a további nyomozásnak, hanem...

Ha az előzménynek fel is róhattunk némi vázlatosságot és hogy túl keveset tudunk meg erről a sajátos fantasy-világról, itt nem lehet különösebb panaszunk. Kerekedik szépen, és amit megtudunk róla, az alapján igen ízletesnek tűnik – persze akad megannyi nyitott kérdés, laza kézzel odavetett függővégek sora, megmagyarázatlan lények és London, az elbűvölő London, aminek még vannak felfedezésre váró arcai bőven. Nincs kétségem afelől, hogy a folytatások során is remekül fogunk szórakozni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Pék Zoltán

Ben Aaronovitch: London folyói

Gyakorlatilag attól a perctől kezdve, hogy befejeztem Miéville Krakenjét, arra várok, hogy valami hangulatában hasonló könyvet olvassak. No nem mintha az azóta eltelt időben ne fordultak volna meg a kezemben rendkívüli olvasmányok, természetesen más műfajból is, mégis: a Kraken anno annyira elfogott magának, hogy most is ahogy ezt írom, legszívesebben leülnék és újraolvasnám. Ezért is vártam annyira a London folyóit – és ezért (is) olvastam nagyjából az első oldaltól kezdve üdvözült mosollyal az arcomon. Mert igen, végre megvan – ami persze nem jelenti azt, hogy Kraken-utánérzés lenne, ezt szögezzük le gyorsan: noha Aaronovitch vállaltan merít a kortárs angolszász urban fantasy számos képviselőjétől, bátran nyúl a klisékhez, jóízű iróniával idéz Harry Pottert, mindemellé működő és szellemes sajátvilágot teremt. Ami akkor is működik, ha – sorozatindító kötetről lévén szó – egyelőre meglehetősen kevés elemét ismerjük meg igazán. Viszont amit igen, az szinte makulátlan.

Azt írtam, az első oldaltól üdvözült mosollyal olvastam: és tényleg. Leginkább a hamisítatlan, nagyon angol humor miatt, ami minden sorát átitatja. Levágott fejű hullával indítunk és egy bekezdésen belül az edzett londoni városlakók lélektanán elmélkedünk – néha azt érzem, csak az angolok képesek minden sznobizmusukkal és felsőbbrendűségükkel együtt is ennyi iróniával nevetni saját emberi gyarlóságaikon és konkrét hülyeségeiken. Ebben egyébként főhősünk, a kezdő közrendőr Peter Grant is jeleskedik. Peter épp a küszöbén áll annak, hogy megkezdhesse munkáját, mint „igazi” rendőr – álma, hogy a gyilkossági csoport nyomozója legyen, ám felettesei sokkal inkább „értékes” aktatologatóként látnák. Amit azért néhány elejtett utalásból meg is érthetünk…

Tiszta szerencse, hogy az egyik utolsó, tanoncként az utcán töltött napján összefut egy gyilkosság tanújával, kinek kézzelfoghatósága és pláne megbízhatósága némiképp kérdéses – lévén halott. A szellemlátás valószínűleg a legtöbb rendőrtestületnél pont megfelelő ok lenne ahhoz, hogy az embert a legeldugottabb irattár legporosabb sarkába száműzzék, nem úgy Aaronovitch Londonjában, ahol e képesség felkelti Nightingale felügyelő figyelmét. Olyannyira, hogy pikkpakk maga mellé veszi Petert tanoncnak, megszabadítva ezáltal az Ügyfeldolgozó Részlegtől és rászabadítva a mágikus tanulmányokra. Nightingale ugyanis varázsló. Nem, nem Harry Potter, és seprűje sincs – egyébként is, kinek kéne seprű, ha ilyen Jaguarral furikázhatna? Ő London utolsó varázslója, aki egyszemélyes mágikus ügyosztályként a rendőrség mellett működve felel a természetfeletti bűnözés kordában tartásáért. A kortalannak tűnő, nagytudású és mindig makulátlanul elegáns mágus bevezeti Petert a mágikus világ alapjaiba, és megkezdi lassú és nem mindig fájdalommentes tanítását.

S persze közben nyomoznak is, mégpedig egy rejtélyes gyilkosságsorozat után, melynek csupán első felvonása a bevezetőben talált fejetlen hulla – egyre erőszakosabb és mocskosabb bűntettek követik egymást, békés idegenek esnek egymásnak minden ok nélkül, elegáns színházba járók kezdenek futballhuligánként tombolni. És ha ez nem lenne elég kezdő mágusunknak, London folyói családi viszályba keverednek és rá vár, hogy megoldja a helyzetet – ami nem könnyű, ha Temze anya és Temze apa nem tud megegyezni a folyó felosztása felett, gyermekeik (azaz a mellékfolyók) pedig többnyire mindent elkövetnek, hogy útjába álljanak a közeledésnek.

Nem tartom kizártnak, hogy Peter olykor azt kívánta, bár az ügyfeldolgozókhoz került volna, ellentétben az olvasóval, aki élvezettel lubickolhat ebben a szellemes-mágikus-gunyoros összevisszaságban. A lendület egy percre sem csökken, a több különböző cselekményszál és hangulat nagyon jót tesz a regénynek – Aaronovitch legnagyobb érdeme a szememben, hogy kiválóan egyensúlyoz a krimi és az urban fantasy között. Egyik sem megy a másik kárára, és bár „a CSI és a Harry Potter tökéletes keveréke” méltatás némiképp túlzó, mindenképpen említésre méltó, hogy ellentétben a műfaj legtöbb darabjával, nem mismásolja el a nyomozói munkát és nem veti be a mágikus kártyát lépten-nyomon. Peter vérbeli rendőr, aki akkor is rendőr marad, ha mágustanonccá válik: klasszikus módszerekkel nyomoz, a rendőrség adatbázisában kutakodik, kihasználja a kapcsolatait és együtt iszik a többiekkel a kantinban. Utóbbi teszi ki amúgy a munkaidő nagyobbik részét.

Furcsa, mert én magam inkább fantasy- mintsem krimirajongóként vettem kézbe a könyvet, mégis: ha választanom kell, azt mondanám, a krimiszál fogott meg jobban. A mágia csak amolyan kiegészítő volt – jó-jó, de még kell egy-két rész, hogy kiforrja magát ez a világ. Azért persze nem tudom letagadni a Harry Potter-rajongó énemet sem: Nightingale felügyelő alakja mégoly rövid ismeretségünk során is rabul ejtett. Sokkal inkább, mint Peter, de hát ez az én privát kis kattanásom – a „mesterek” általában közelebb állnak a szívemhez (de lehet, hogy csak öregszem). Ami a többi szereplőt illeti: London folyói könnyedén ellopják a figyelmet – a megelevenedett folyók ötlete önmagában zseniális, és az a fajta ősi, természeti mágia, amit képviselnek, a kötet legérdekesebb része lehetne, kár, hogy viszonylag kis teret kap. Még sincs ok panaszra, hisz kapunk egy fifikás és borzasztóan szellemes nyomozást, egy szerethető mágustanonc-rendőrt, egy szellemvadász kutyát és nyitott kaput egy világra, melyet nagyon szeretnénk közelebbről megismerni. Kíváncsian várom, mit hoznak a folytatások!

Kiadó: Gabo

Fordító: Pék Zoltán