Nem volt egyszerű eldöntenem,
melyikkel is kezdjem, hogy Mijazaki Hajao (Hepburn-átiratban: Hayao Miyazaki)
gyengéden összetett rajzfilmvilágából mit emeljek ki elsőre, a Ghibli stúdió
műfajt megújító egészestései közül mit – a Kiki,
vagy a Laputa legyen, a Nauszikaa, vagy a Totoro; s nemcsak a mester meséi tolakodtak volna ide, ha hagyom,
de akár az alkotótárs Takahata Isao-tól a Szentjánosbogarak
sírja (minden idők legszívbemarkolóbb Hirosima-története szerintem), vagy
a sziporkázó humorú Yamada család szintén
Takahatától – Végül azért maradtam mégis a Chihiro
szellemországban mellett, mert én ezt láttam először a Ghibli kínálatából,
s emiatt ösztönösen ehhez mérem az összes többit.
Így a legegyszerűbb – egyszerűen
nincs szívem ezeket a rajzolt tündérmeséket, olykor mély életismeretről
árulkodó, de mindig empatikus élet-meséket értéksorrendbe rakni. Mijazakit
szokás a japán Walt Disney-nek nevezni – ami a nyilvánvaló párhuzamok mellett
alapvetően sértő a mesterre nézve: hiszen a formateremtő amerikaira jellemző
édelgő csalások, a meséink távlataira felkent hepiend-cukormáz nyomokban sem
lelhető fel a történeteiben – s még ha időnként a mi meséinket meséli is, nem
operál olyan jellemzően egydimenziós, egyszerű jelzős szerkezetekkel pontosan
körbeírható európai mesekarakterekkel, mint a „gonosz boszorkány”, a „legkisebb
királyfi” (a felülmúlhatatlan kedvencem a "jelzős szerkezetek" közül egyébként Piroska). A hatása
és jelentősége a kiterjedt anime-iparban jellegében valóban hasonló, mint
Disney hatása az amerikai mesebeszéd-módra, de messze nem akkora – hiszen Mijazaki valójában tanítvány: Tezuka „köpenyéből” bújt elő, mint az animealkotók jelentős többsége (ha
lesz időm és energiám, Tezuka Oszamu Metropolisz-látomásáról
mindenképpen írnom kéne, mert alfája és omegája a műfajnak).
Ez a film nekem a kinyíló ajtók
varázslata. Olyan mese, mint amit gyermekkoromban álmodtam magamnak: amikor nem
volt kérdés, hogy a látható dolgok mögött lakik valahol egy sokkal szigorúbb
másik-valóság, az inkább kérdés volt, meg akarom-e találni a kapuját, s lesz-e
bátorságom belépni rajta. A virágcsokrát szorongató, költözésük miatt duzzogó Csihiro
a hisztis, dacos gyerek a szüleivel együtt lép át a mesébe, s a szülők
szabályszegése által „ragad ott”. Szerelmes vagyok Mijazaki képeibe: ahogy
kibontja nekünk ezt az „ottfelejtett világot” – a tokiói „beépítési lázban”
teljesen valószínűtlen városszéli vidámpark tág perspektívájú mezejét, a mezőn
végighullámzó széllel, a baljós huzattól nyöszörgő óratornyos kapuházat; a
múltba és a „mesei párhuzamosba” lépünk egyszerre be a kislánnyal és szüleivel,
s ragadunk e kettős tartalmú világban, ahol az üres vidámparkot éjjel
szellemek, a múlt árnyai lakják. E párhuzamos univerzum szíve a boszorkány Jubaba
tulajdonában álló fürdőház, ahová „nyolcmillió isten jár” wellnessre – ide kell
„beilleszkedjen” Csihiro, hogy szabályszegő, disznóvá változtatott szüleit
megmentse.
Akadnak segítői e vállalkozásban:
Kamadzsi, a fűtőház „pókalkatú” rabszolgája, Lin, a felvágott nyelvű szolgáló,
s legfőképp Haku, Jubaba titokzatos ifjú varázslóinasa. Csihiro az ő
segedelmükkel jut körülbelül egy középkori fürdőház szolgalányának státuszába.
A kalandjait nem mesélem, tessék megnézni a filmet – apró momentumait viszont
muszáj kifejteni, hogy lássuk, Mijazaki hogy építkezik. A segítők nem egy
gesztusa például alapjában nem tűnik segítésnek – Haku legalább annyira baljós
figura időnként, amennyire mentori. A kislány „szerződésének” kitétele például,
hogy nem sírhat – ezért adja neki Haku a „ríkató sütit”, hogy előre „kisírja”
minden könnyét. Lin legalább annyiszor pikírt és kíméletlen, ahányszor anyás –
és bár látszatra Kamadzsi „nagypapafigurája” ellentmondásmentes, ő az, aki a
varázsvilág „első próbája” elé állítja a kislányt („amit elkezdtél, fejezd is
be”), s bukás esetén bizony hagyta volna veszni.
A legérdekesebb „segítő” persze
az „arc nélküli rém”. Arcnélküli az egyetlen, aki minden varázslaton átlátva
mindig látja a kislányt. Persze – hiszen ő a legéhesebb rá. A múlt és
én nélküli szörnyeteg „létezéshez” jutna Csihiro által. Mégis, a kalandok egyik
fő alakítójaként az európai mesei gonoszoknál jóval összetettebb viszonyban áll
mindvégig a kislánnyal, s a végén teljesen másképp „lakol meg”. Voltaképp a
legerősebb rendezői húzás a (műfaj hagyományainak egyébként messzemenőkig
megfelelő) karakteralkotás: itt nincsenek fekete-fehér karakterek, sem a
„boszorkánykirálynő” Jubaba, sem komplementer ikertestvére: Zeniba nem
egyértelműen jó, vagy rossz: akaratok, vágyak, gyanakvások és előítéletek
személyiségszerűen összetett hordozói ők, nem pedig jellegzetes toposzok, mint
az európai mese konfliktusfigurái.
Van az ábrázolásnak néhány
alapvetően japán momentuma – mint például a gyerekszoba: a minden jóval
ellátott, kipárnázott „börtön”. Az animék visszatérő, szimbolikus helyszíne
olyan, mintha egy gumiszobát kereszteznénk a leghercegibb, játékokkal zsúfolt
gyermeklakosztállyal, ahol a „szeretet zsarnoksága” a túlgondoskodás tart bent
– avagy (mint az Akirában) ahova a világtól való elhatárolódás „kényszere”
száműz. Az efféle szimbólumok használatán túl néhány (szintén az egész
animevilágra jellemző) filmes eszköz jut az eszembe még, például a feszült
akciójelenetek közé beszúrt meditatív, mélyre merítő jelenetek. Mint e filmben
az utazás az emlékek és árnyak vonatán, ami „csak oda” jár. A megállók a
seholban, a leszálló árnyak. Azzal a finoman használt, egyszerű zenével mindig
összeszorítja a szívem. Mint a „nagy feloldás” (amely a várakozásainknak épp a
fordítottja, ahol a segített „váltja meg” a segítőt), amikor elhangzik ez a
gyönyörű zenéjű név: Nigi Hajami Kohaku Nusi. Tényleg – mint egy isten neve…
Utazás az árnyak és emlékek vonatán |
Mijazaki alkotói zsenialitásának teljes
elismeréséhez számomra egy másik filmes fogás ágyazott meg, sokadik nézésre
vettem csak észre a filmen végigfutó, következetes használatát. Van egy
jelenet, amikor a kétségbeesett kislány mindenképpen be akar jutni Jubaba
lakosztályába a fürdőház felső szintjein. Mivel nem lel más utat, a külső falon
fut végig egy meglazult kémény-csövön, egy létráig. Hirtelen vágások,
nézőpontváltások akciójelenete ez a rohanás, melynek lezárásaképp kapunk egy
totált, az egész fürdőépület falán kapaszkodó aprócska lánnyal. S e totál
előterében ekkor átrepül két madár. A következő kocka visszaközelít Csihiróra,
amint összeszedi magát és megindul a létrán felfelé – s e képkockán a háttérben
feltűnik a két madár, ahogy elkanyarodnak, kirepülnek a képből. Apróság, a viszonylagos
mozdulatlanság összegző képsorát „átmozgató”, dinamizáló filmes fogás egyfelől
– másfelől viszont tudat alatt „valóság-alkotó” momentum: az a „feleslegesség a
képen”, ami a látványi valóság illúziójához alapvetően hozzátartozik, felbontja
a rajzoltság sterilitását.
Az alkotók számos esetben élnek e
módszerrel – kép-kivágatokba belógó „moccanó statisztáktól” kezdve a háttérben
többször elsikló vonatig. A Ghibli filmjei vállaltabban „rajzfilmek”, mint a
képi realitásra (olykor szürrealitásig) törekvő (én így mondom)
„festmény-realisztikus” anime-testvérei,
mint akár a Ghost in The Shell. Ott - például a szürke és kék árnyalatokkal
festett „kihallgatás-szcénában” mikor a szemetes-emberrel közlik, hogy élete
értelme, a kislánya pusztán az agyába beleépített mesterséges emlékszurrogátum
– a képek nem a fényképi realitást célozzák, szándékosan túllőnek rajta, mégis
a „valóság-látvány” hatását érik el. Mijazaki rajzoltabb, a figurák és hátterek
tekintetében is árnyalatszegényebb (a mi Nepp Józsefünk rajzfilmi összképéhez
hasonló) világa viszont ezeknek a hitelesítő momentumoknak, a képek során
háttérben vagy előtérben „átúszó feleslegességeknek” a használatával húz bele a
maga ábrázolt valóságába.
S végezetül: nincs a mi
fogalmaink szerinti happy end. A kislány és szülei kiszabadulnak a varázsvilág
fogságából, de ahogy a záró képen Csihiro visszanéz, abban benne van a maga
mögött hagyott, többletekkel alaposan terhelt világtól való búcsú - a
gyermekkortól való búcsú. E kaland után semmi nem lesz ugyanolyan, s bár a
fürdőházi szolgalét nyilván felszabadultabb nézetbe helyezi a hétköznapokat,
élhetőbbé téve a mindennapok unalmát akár – soha nem múló hiányokat is
gerjeszt. Nehéz lemondani a különlegességeinkről, a bennünk élő mesehősről. És
tovább lépni a „mesétlenségbe”, ahol a világ e nézetének megőrzéséért
folyamatosan „emlékezni” kell, ahol nagyon nehéz épen megőrizni a bennünk lakó
távlatokat.
S talán épp ezért hagyom magam
elvarázsolni Mijazaki által újra meg újra: mert megidézi egykori gyermek-magam
tágra nyílt szemű világra csodálkozását.