2012. október 30., kedd

Chihiro szellemországban



Nem volt egyszerű eldöntenem, melyikkel is kezdjem, hogy Mijazaki Hajao (Hepburn-átiratban: Hayao Miyazaki) gyengéden összetett rajzfilmvilágából mit emeljek ki elsőre, a Ghibli stúdió műfajt megújító egészestései közül mit – a Kiki, vagy a Laputa legyen, a Nauszikaa, vagy a Totoro; s nemcsak a mester meséi tolakodtak volna ide, ha hagyom, de akár az alkotótárs Takahata Isao-tól a Szentjánosbogarak sírja (minden idők legszívbemarkolóbb Hirosima-története szerintem), vagy a sziporkázó humorú Yamada család szintén Takahatától – Végül azért maradtam mégis a Chihiro szellemországban mellett, mert én ezt láttam először a Ghibli kínálatából, s emiatt ösztönösen ehhez mérem az összes többit.

Így a legegyszerűbb – egyszerűen nincs szívem ezeket a rajzolt tündérmeséket, olykor mély életismeretről árulkodó, de mindig empatikus élet-meséket értéksorrendbe rakni. Mijazakit szokás a japán Walt Disney-nek nevezni – ami a nyilvánvaló párhuzamok mellett alapvetően sértő a mesterre nézve: hiszen a formateremtő amerikaira jellemző édelgő csalások, a meséink távlataira felkent hepiend-cukormáz nyomokban sem lelhető fel a történeteiben – s még ha időnként a mi meséinket meséli is, nem operál olyan jellemzően egydimenziós, egyszerű jelzős szerkezetekkel pontosan körbeírható európai mesekarakterekkel, mint a „gonosz boszorkány”, a „legkisebb királyfi” (a felülmúlhatatlan kedvencem a "jelzős szerkezetek" közül egyébként Piroska). A hatása és jelentősége a kiterjedt anime-iparban jellegében valóban hasonló, mint Disney hatása az amerikai mesebeszéd-módra, de messze nem akkora – hiszen Mijazaki valójában tanítvány: Tezuka „köpenyéből” bújt elő, mint az animealkotók jelentős többsége (ha lesz időm és energiám, Tezuka Oszamu Metropolisz-látomásáról mindenképpen írnom kéne, mert alfája és omegája a műfajnak).

Ez a film nekem a kinyíló ajtók varázslata. Olyan mese, mint amit gyermekkoromban álmodtam magamnak: amikor nem volt kérdés, hogy a látható dolgok mögött lakik valahol egy sokkal szigorúbb másik-valóság, az inkább kérdés volt, meg akarom-e találni a kapuját, s lesz-e bátorságom belépni rajta. A virágcsokrát szorongató, költözésük miatt duzzogó Csihiro a hisztis, dacos gyerek a szüleivel együtt lép át a mesébe, s a szülők szabályszegése által „ragad ott”. Szerelmes vagyok Mijazaki képeibe: ahogy kibontja nekünk ezt az „ottfelejtett világot” – a tokiói „beépítési lázban” teljesen valószínűtlen városszéli vidámpark tág perspektívájú mezejét, a mezőn végighullámzó széllel, a baljós huzattól nyöszörgő óratornyos kapuházat; a múltba és a „mesei párhuzamosba” lépünk egyszerre be a kislánnyal és szüleivel, s ragadunk e kettős tartalmú világban, ahol az üres vidámparkot éjjel szellemek, a múlt árnyai lakják. E párhuzamos univerzum szíve a boszorkány Jubaba tulajdonában álló fürdőház, ahová „nyolcmillió isten jár” wellnessre – ide kell „beilleszkedjen” Csihiro, hogy szabályszegő, disznóvá változtatott szüleit megmentse.

Akadnak segítői e vállalkozásban: Kamadzsi, a fűtőház „pókalkatú” rabszolgája, Lin, a felvágott nyelvű szolgáló, s legfőképp Haku, Jubaba titokzatos ifjú varázslóinasa. Csihiro az ő segedelmükkel jut körülbelül egy középkori fürdőház szolgalányának státuszába. A kalandjait nem mesélem, tessék megnézni a filmet – apró momentumait viszont muszáj kifejteni, hogy lássuk, Mijazaki hogy építkezik. A segítők nem egy gesztusa például alapjában nem tűnik segítésnek – Haku legalább annyira baljós figura időnként, amennyire mentori. A kislány „szerződésének” kitétele például, hogy nem sírhat – ezért adja neki Haku a „ríkató sütit”, hogy előre „kisírja” minden könnyét. Lin legalább annyiszor pikírt és kíméletlen, ahányszor anyás – és bár látszatra Kamadzsi „nagypapafigurája” ellentmondásmentes, ő az, aki a varázsvilág „első próbája” elé állítja a kislányt („amit elkezdtél, fejezd is be”), s bukás esetén bizony hagyta volna veszni.

A legérdekesebb „segítő” persze az „arc nélküli rém”. Arcnélküli az egyetlen, aki minden varázslaton átlátva mindig látja a kislányt. Persze – hiszen ő a legéhesebb rá. A múlt és én nélküli szörnyeteg „létezéshez” jutna Csihiro által. Mégis, a kalandok egyik fő alakítójaként az európai mesei gonoszoknál jóval összetettebb viszonyban áll mindvégig a kislánnyal, s a végén teljesen másképp „lakol meg”. Voltaképp a legerősebb rendezői húzás a (műfaj hagyományainak egyébként messzemenőkig megfelelő) karakteralkotás: itt nincsenek fekete-fehér karakterek, sem a „boszorkánykirálynő” Jubaba, sem komplementer ikertestvére: Zeniba nem egyértelműen jó, vagy rossz: akaratok, vágyak, gyanakvások és előítéletek személyiségszerűen összetett hordozói ők, nem pedig jellegzetes toposzok, mint az európai mese konfliktusfigurái.

Van az ábrázolásnak néhány alapvetően japán momentuma – mint például a gyerekszoba: a minden jóval ellátott, kipárnázott „börtön”. Az animék visszatérő, szimbolikus helyszíne olyan, mintha egy gumiszobát kereszteznénk a leghercegibb, játékokkal zsúfolt gyermeklakosztállyal, ahol a „szeretet zsarnoksága” a túlgondoskodás tart bent – avagy (mint az Akirában) ahova a világtól való elhatárolódás „kényszere” száműz. Az efféle szimbólumok használatán túl néhány (szintén az egész animevilágra jellemző) filmes eszköz jut az eszembe még, például a feszült akciójelenetek közé beszúrt meditatív, mélyre merítő jelenetek. Mint e filmben az utazás az emlékek és árnyak vonatán, ami „csak oda” jár. A megállók a seholban, a leszálló árnyak. Azzal a finoman használt, egyszerű zenével mindig összeszorítja a szívem. Mint a „nagy feloldás” (amely a várakozásainknak épp a fordítottja, ahol a segített „váltja meg” a segítőt), amikor elhangzik ez a gyönyörű zenéjű név: Nigi Hajami Kohaku Nusi. Tényleg – mint egy isten neve…

Utazás az árnyak és emlékek vonatán

Mijazaki alkotói zsenialitásának teljes elismeréséhez számomra egy másik filmes fogás ágyazott meg, sokadik nézésre vettem csak észre a filmen végigfutó, következetes használatát. Van egy jelenet, amikor a kétségbeesett kislány mindenképpen be akar jutni Jubaba lakosztályába a fürdőház felső szintjein. Mivel nem lel más utat, a külső falon fut végig egy meglazult kémény-csövön, egy létráig. Hirtelen vágások, nézőpontváltások akciójelenete ez a rohanás, melynek lezárásaképp kapunk egy totált, az egész fürdőépület falán kapaszkodó aprócska lánnyal. S e totál előterében ekkor átrepül két madár. A következő kocka visszaközelít Csihiróra, amint összeszedi magát és megindul a létrán felfelé – s e képkockán a háttérben feltűnik a két madár, ahogy elkanyarodnak, kirepülnek a képből. Apróság, a viszonylagos mozdulatlanság összegző képsorát „átmozgató”, dinamizáló filmes fogás egyfelől – másfelől viszont tudat alatt „valóság-alkotó” momentum: az a „feleslegesség a képen”, ami a látványi valóság illúziójához alapvetően hozzátartozik, felbontja a rajzoltság sterilitását.

Az alkotók számos esetben élnek e módszerrel – kép-kivágatokba belógó „moccanó statisztáktól” kezdve a háttérben többször elsikló vonatig. A Ghibli filmjei vállaltabban „rajzfilmek”, mint a képi realitásra (olykor szürrealitásig) törekvő (én így mondom) „festmény-realisztikus”  anime-testvérei, mint akár a Ghost in The Shell. Ott - például a szürke és kék árnyalatokkal festett „kihallgatás-szcénában” mikor a szemetes-emberrel közlik, hogy élete értelme, a kislánya pusztán az agyába beleépített mesterséges emlékszurrogátum – a képek nem a fényképi realitást célozzák, szándékosan túllőnek rajta, mégis a „valóság-látvány” hatását érik el. Mijazaki rajzoltabb, a figurák és hátterek tekintetében is árnyalatszegényebb (a mi Nepp Józsefünk rajzfilmi összképéhez hasonló) világa viszont ezeknek a hitelesítő momentumoknak, a képek során háttérben vagy előtérben „átúszó feleslegességeknek” a használatával húz bele a maga ábrázolt valóságába.

S végezetül: nincs a mi fogalmaink szerinti happy end. A kislány és szülei kiszabadulnak a varázsvilág fogságából, de ahogy a záró képen Csihiro visszanéz, abban benne van a maga mögött hagyott, többletekkel alaposan terhelt világtól való búcsú - a gyermekkortól való búcsú. E kaland után semmi nem lesz ugyanolyan, s bár a fürdőházi szolgalét nyilván felszabadultabb nézetbe helyezi a hétköznapokat, élhetőbbé téve a mindennapok unalmát akár – soha nem múló hiányokat is gerjeszt. Nehéz lemondani a különlegességeinkről, a bennünk élő mesehősről. És tovább lépni a „mesétlenségbe”, ahol a világ e nézetének megőrzéséért folyamatosan „emlékezni” kell, ahol nagyon nehéz épen megőrizni a bennünk lakó távlatokat.

S talán épp ezért hagyom magam elvarázsolni Mijazaki által újra meg újra: mert megidézi egykori gyermek-magam tágra nyílt szemű világra csodálkozását.

2012. október 28., vasárnap

Kortükör és stílusbravúr



Petőfi Sándor játékos kis helyzetdala, A Befordúltam a konyhára… mögötteséről elég hosszan esett szó egy korábbi bejegyzésben. Úgymond az „egyszerűség eszközkészletét” szerettem volna megmutatni a maga rejtett tartalmaival az arra fogékonyaknak. Haladhatunk tovább e látszatra deszkaegyszerű versi faragvány utalás-tartalmain – a megkezdett gondolatmeneten –, hogy könnyebben megértsük, miért tartották annyira sokra annak idején Petőfi dalait – Petőfit magát – a kortársak. Arról beszéltem: maga a szöveg el nem mesélt történeteket rejt. Érdemes a múlt viszonyainak szemüvegén át hosszabban is rápillantani e történetekre, hogy megfosztassunk az egyik legfontosabb előítéletünktől – és egyik legfontosabb gőg-illúziónktól.

Elárulom, honnan szedem ezt a „ráismerést”. Boldog gyermekkorom jól ütemezhető, otthonosan ismerős élményei voltak a kiterjedt nagyszülői rokonság leszármazottjainak lakodalmai. Sátoros, falusi lagzik, olykor mindkét háznál 2-300 fővel megtartott fantasztikus kalandok a magamfajta jól alkalmazkodó kiskamasznak. Zabáltam magam betegre, táncoltam a lábam hólyagosra, ittam magam pincéből kikászálódni képtelenre – és bizony énekeltem nótát és népdalt vegyesen a zenekar pihenése alatt összekapaszkodva időssel és fiatallal. Semmihez nem fogható közösségi élmény volt, ha kihagyom, soha nem tudom meg, mekkora hiánnyal élek.

S mikor olvasom Petőfi versét, dúdolom a nótát, szinte érzem, mi fut át a múlt ködébe vesző, összekapaszkodva éneklő legények lelkén, miféle borzongás e nóta együtt-éneklésekor – mi fut át a falu-lakó, viszonyokba szokott, lányokkal együtt cseperedő, mátkát gyűrűző, szeretőt tartó „törzsökös” legények, egymás földijei agyán (s főleg annak, ki az élményt is megkapta a sorstól): „így szeretik el a babám! (Így szerették el a párom.)” Persze ha az ember elvágyó, nyughatatlan, akkor a versből neki az elsődleges szándék: a „megyek és megtalállak” elrohanás-vágya lüktet. A lányoknál a legényeket hallgatva a „gyere és találj végre meg! Te kellesz, nem ezek a röghöz láncolt suttyók” lüktetését nem kell magyarázni – de persze biztosan akad, aki kétcopfos kora óta választott-vállalt vőlegényét simítja végig a tekintetével ilyenkor is.

A lényeg: hogy ezt, a pár fülbe mászó sorba csomagolt drámát érezte a kortárs, neki ez a „történet” borzongatta a hátát, amikor összekapaszkodva a nótát énekelte. Elgondolkodtató, hogy a mi megítélésünkben banálisan egyszerű, falvédő-varrottas értékén lekezelt romantikus giccsparádé a kortársak számára mennyire „teljes életű” – az utalásaival, az asszociációs tartalmaival együtt élet és művészet. Csak konkrétan mi már nem értjük ezeket az utalásokat, ezt a mögöttest. Csonkolt látványt kapunk, nem pedig csonka látványt – nem a mű, hanem a befogadói képesség hiányos. S hogy mennyire fontos mindez? El lehet gondolkodni rajta, hogy a Petőfi és kortársai „látványi totáljához” képest sokkal közelebbi, József Attilától Radnótin át Pilinszkyig húzott költői beszédmódot, Weöres, Nagy László, vagy Szabó Lőrinc modorának mögöttesét hány kortársunk is érti valójában! S hogy mennyire fontos egy-egy irány, modor megítélésénél tudnunk: a fogható banalitás jobbára teljes világokat takar.

Mert nem lettünk okosabbak. Csak egy másik nyelvet beszélünk azóta, ahol az ilyen félmondatok: „ráírok a facebookon”, vagy „dobok egy esemest” magától értetődő módon találnak értő fülekre. Ez már egy másik világ. De ornamentikájában az „elmúlt” legalább annyira sokrétű és bonyolult, mint a „jelenkori”. E vers legfontosabb tanulsága nekem, hogy amikor az úgymond „primitív” irodalmakat olvasom – akkor se felejtsem el, mennyire bonyolultan strukturált „világnézetek” lenyomata valójában a szöveg. Hogy adott esetben – befogadói pozícióban – felmérhetetlen többletek maradnak rejtve előttem, mert elfelejtődött a „megőrzött produktumot” egykor tág, hímes mezőként körülölelő életmódok, világnézetek, mesék, szimbolikák összessége. Hogy amit értékelni próbálok, az őslénykutató által előtúrt szaurusz-csontváz szintjén teljes csak, és hogy óhatatlanul a saját körülöttesem torzító szemüvegén keresztül mérem e csontok értékét-súlyát. És hogy ajándékképp, kivételes esetekben nyílik alkalom ennél többre – amikor az orromba kúszik egy költemény, egy dal, egy varázsének halltán a múltba merült világ más illatú levegőjének telt, idegen illata is.


2012. október 26., péntek

Jean Mattern: Tejjel-mézzel



Jean Mattern két évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó regénye, a Király Fürdő életem legfelzaklatóbb olvasmányai közé tartozik – olyan reakciókat váltott ki belőlem, amiket nagyon ritkán vált ki könyv. Gyűlöltem a főszereplő Gabrielt, tiszta szívből megvetettem, miközben értetlenül álltam az elhallgatások és elfojtások bonyolult láncolata előtt, ami olyan emberré formálta, aki tétován tévelyeg könyve 150 oldalán, miközben mindent elkövet azért, hogy azt a néhány emberi kapcsolatot is tönkretegye, ami még maradt neki. Nemegyszer akartam falhoz csapdosni a könyvet, és még jóval az olvasás után is bennem lüktettek mondatai.

Az idén megjelent Tejjel-mézzel a Király Fürdő előzménytörténete, Mattern „laza szövésű családi trilógiájának” újabb darabja. Gabriel apjának elbeszélésében ismerjük meg a szülők történetét, melyek elvezethetnek annak megértéséhez, miért is lett Gabriel olyan, amilyen. Nem kevésbé felzaklató, iszonyatos erejű mondatokkal megírt, rövidségében is súlyos vallomás a Tejjel-mézzel.

Egy apa vallomása fiának, élete alkonyán, amikor már jóformán semmi sem számít: szembenézés, múltidézés, és talán-talán megbocsátásért való könyörgés. Megidéződik a második világháború vége, amikor a bánsági falvakon végigsöpört a németek, majd a szovjetek pusztítása, és a francia gyökerekkel bíró fiú hirtelen a befogadó Franciaországban találja magát – család nélkül, gyökerek nélkül, elszakítva egyetlen hű barátjától, aki a „német oldalt” választotta. A kamaszként mindentől megfosztott fiú későbbi életét meghatározza a barátjától, Stefantól való elválás: tán jobban, mint a saját család, a szülőföld, a „haza” elvesztése. A pályaudvari kép, ahogy Stefannal más vonatot választanak, felértékelődik, jelkép lesz, megtestesít mindent: a múlttal való szakítás megmásíthatatlanságát, a „jó és rossz oldal” közti választást, mindannak megtagadását, amit a „másik oldal” – és az egész háború – jelent.

A bánsági fiú egy évtized múltán, immár igazi franciaként ismerkedik meg a magyar forradalmat leverő szovjetek elől menekülő Zsuzsannával – aki ekkor már Suzanne. A nő szabad akaratából dönt úgy, hogy szakít mindennel, ami régi életéhez, szülőföldjéhez, családjához kötötte – nem beszél róla, az emlékét is megpróbálja kitörölni. Mindketten borzalmas traumák elől menekültek, és nincs más vágyuk, mint tiszta lappal indulni: megteremteni maguknak az ő tejjel-mézzel folyó Kánaánjukat, ahova nem törhetnek be a külvilág szörnyűségei.

Valahol felfoghatatlanul ijesztő, ám emberileg maximálisan érthető az elszántság, amivel megtagadnak mindent, kitépik gyökereiket, elfelejtik anyanyelvüket, és kapaszkodnak egymásba, és az új életről alkotott illúziójukba. Mely illúzió aztán a leghétköznapibb, egyszersmind legérthetetlenebb módon hullik darabokra, amikor legidősebb lányuk, Marianne autóbaleset áldozata lesz. Mattern kegyetlenül és iszonyú erővel ábrázolja a sokkot, az elfogadásra való képtelenséget, és a dacot, ami Marianne halálát követi. És megértjük. Megértjük, hogy ez a két ember, akik a legmélyebb poklokat járták meg a háború és a forradalom alatt, miért nem volt képes megbirkózni azzal a „hétköznapi pokollal”, ami szétzúzta az „új élet” illúzióját.

„Semmi, csak Suzanne, aki egyszer csak azt mondta: „Muszáj összeszedned magad!” A karomra tette a kezét – normális időkben ez gyengéd gesztusnak számított –, de ítéletként csengtek a szavai. Megismételte: „Muszáj összeszedned magad!” Két halk ítélet. Egy-egy mindkét gyerekért, akiknek még az apja voltam.”

Megértjük, de megbocsátani nem tudjuk: mert bár sajnálom őket, és elképzelni sem tudom, hogy élték túl, ott motoszkál bennem, hogy a szülők képtelensége az elfogadásra, a hallgatás és az elfojtás mekkora károkat okozott a másik két gyermeknek – és visszakanyarodok gondolatban a Király Fürdőhöz, és újraértékelem Gabriel cselekedeteit, rossz válaszait, kapcsolatfóbiáját. Amiket persze nem ment fel a szülők viselkedése – hisz nem gondolom, hogy egy felnőtt ember mindenért okolhatja a szüleit – de fájdalmasan jól megalapoz egy egyébként totálisan félresiklott életnek.

A Király Fürdő brutális hatását nem éri el a könyv, annál visszafogottabb, egyszersmind tragikusabb, viszont elképedve állok azelőtt, milyen profizmussal szövögeti Mattern ennek a családi trilógiának a szálait. Ha ez a könyv ennyire átszínezte – ha nem is értékelte át teljesen – az első részt, elképzelni sem tudom, milyen hatással lesz az eddig olvasottakra a harmadik rész. Ami az író hazájában idén jelent meg – remélem, mi is mihamarabb olvashatjuk.


Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes

2012. október 24., szerda

Dan Simmons: Endymion



De jó, hogy nem erre számítottam! Eltelt kétszázhetvennégy év a korábbi regény-idő, a távnyelőkapuk által összekötött Hegemónia szerteszabdalódása, a „birodalom” széthullása óta – és az író megteszi az olvasóinak azt a hallatlan szívességet, hogy történelmileg a leghitelesebb továbbgondolással él. A galaktikus látszat-egység szertehulltával a barbárság és a fanatizmus kora jön. A galaktikus pápaság kora – hiszen ennek is ágyaz megannyi rejtett momentum a Hyperion-kötetek lapjain. A túlburjánzó galaktikus „antikvitás” után (amit a „barbár” számkivetettség fenyegetett) a galaktikus „középkor”. A Számkivetettek másféle útjának, a sajátos evolúciós-hipertoleráns-alkalmazkodó sokszínűségnek értékelése és felismerése a keveseké maradt: a bukás tragikus, magára hagyott légkörében a határvidékről nem vezethetett az emberiség újraegyesüléséhez. Furcsa ez, de egybevág a történelmi tapasztalattal: mindig az egykori centrum közegéből várják az újra egységbe fonó erőt.

A két korábbi kötet alapvetéseiből, a nyitva hagyott rejtélyekből persze muszáj megmagyarázni jó párat így, a folytatásban, de szerencsére mintha eleve több kötetre szóló alapkoncepcióval állt volna az író a regényfolyamhoz. Könnyedén nyitja tovább, és logikus irányokba a maga világát. Jóval többet tudunk meg a háttérben szálakat rángató gigantikus erők, a mesterséges és végső intelligenciák, Az Űr, Ami Összeköt természetéről – az új mesében a mesélő jóval kevesebb rejtély-elemmel operál. Maga a mesélés módja is fejtörőgyilkos, hiszen egy „egyszerű hős” visszaemlékezéseit olvassuk, melyet aprócska börtönében jegyez le. Az elfogása és elítéltetése után. Reflexiókkal tűzdelt visszaemlékezéseket olvasunk hát, egy jövőtudatok által „kiválasztott” akárki, Raul Endymion tollából, akinek megadatott a szerencse, hogy szerethette és követhette a „messiást”. 

Brawne Lamia és a Keats-kibrid gyermeke, Aenea kísérőjeként Raul a kék bőrű robottal, A. Bettikkel együtt eszeveszett expedíción vett részt – a konzul egykori hajóján, tutajon, lábon, lidércfogakon és repülő szőnyegen menekülve a Pax tehetséges tisztje: De Soya kapitány atya, s még ki tudja, milyen hatalmak elől, amiket nem is ő képvisel – írnám, de a korábbi könyvek rejtély-burjánzásával szemben ez a könyv valóban folyamatosan leleplezi magát. Azaz pontosan tudjuk, miféle hatalmak elől menekülnek hőseink, a gyerekhős, a robot és a „mucsai kiválasztott” – a Gyáva Oroszlán, a Bádogember és a Madárijesztő. A szerző folyvást irodalmi mintáknak köszön; a sokat olvasó ember Simmons regényeiben aha-élmények tucatjaival, a bennfentesség folyamatos érzetével  gazdagodhat.

Mert folytatódik a stílus-játék is, az előző két könyvre jellemző összegző-móka. A Hyperion a zarándokok történeteiben annyi klasszikus fantasztikus szerző stílusát, modorát, figuráit idézte meg, ahány zarándok csak elregélhette a maga életét, s indokát a zarándoklatra. A Hyperion bukása továbblépett: fogalmi szintézist teremtett a számtalan fantáziavilág eszközeinek, életmódjának, helyváltoztatási és létfenntartási technikájának, a mások által megálmodott „jövőkereteknek” a történetbe vonásával, miközben kikerekítette a látszólag összefüggéstelen „világot”. A stílus-játék folytatódik, de most az igazán olcsó írói fogások átnemesítésével. A könyvet játékosan körüllengi a végenincs folytatások hangulata. Asimov kései alapítvány-nyúlványai, a mások által befejezett, alig is Herbert-i mélységű Dűne-mesék megidézése-paródiája is a történet középső részét teljesen eluraló, aprólékos részletességgel elmesélt utazás. Az olykor faék-egyszerűségű mese, a fékekkel, az információ-visszatartással teremtett látszat-feszültségekkel való játszadozás valójában szintén e sokszándékú szöveget szolgálja – hiszen nemcsak a mások munkáihoz, de az esetleges továbbgondoláshoz is kéjes örömmel rejti bele a szerző az utalásokat.

Miközben amit olvasunk, hamisítatlan megváltástörténet – annak minden legendai kellékével. Egy szem evangélikusunk ül a maga „Schrödinger macskája dobozában” és magának emlékezik, az ép elméje megőrzése céljából. De az első oldalaktól tudható: ha ő nem is, a szövege garantáltan „kijutott” – másként hogyan is olvashatnánk. Magyarán magát az „evangéliumot” olvassuk, s ha ez nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét. A szöveg kódoltsága szinte alig hagy rejtélyeket – gondolhatnánk, de szerintem nem ez lenne az első eset, hogy rosszul. Simmons eddig minden alkalommal könnyedén múlta felül a várakozásokat.

Miközben valójában összegez. Egyre inkább úgy látom, hogy történetfolyama az egykor stílust teremtő, nagy, összefüggő „rendszermeséktől” való ihletett búcsú. Hangulatában, nyelvezetében a klasszikusok felé megejtett tisztelgő gesztusok sora. De mindenek előtt izgalmas, önmagán messze túlmutató zsáner-mese, amelyik nem szégyelli a maga műfaji arcát. Alig várom a végét…


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

2012. október 22., hétfő

Agatha Christie: Tíz kicsi néger



Az elmúlt hónapokban bosszantóan sok időt töltöttem azzal, hogy átpakoljam a bejegyzéseinket a régi blogról – eközben volt időm arra, hogy rácsodálkozzak jó néhány régebbi cikkünkre. Volt, ami meglepően jónak tűnt még így évek távolából is, volt, aminél a fejem fogtam, hogy írhattam le ilyen suta mondatokat, és bizony olyan is, aminél erősen elgondolkoztam a törlésen. És persze volt egy-két olyan eset is, ami kapcsán meglepve konstatáltam, hogy bár feltett szándékom volt olvasni még az adott szerzőtől, nem tettem. Így jártam Agatha Christie-vel is. Anno, amikor három krimijét olvastam gyors egymásutánban – és nem mondhatnám, hogy túlzottan levettek a lábamról – mindenki arra biztatott, hogy tegyek próbát a Tíz kicsi négerrel. Meg is fogadtam, hogy sort kerítek rá, mert mégiscsak a krimikirálynő leghíresebb, legjobbnak tartott műve, igazi klasszikus, amit még a mérsékeltebb rajongók is mesterműnek tartanak – aztán mégsem tettem.

Most azzal a szándékkal vettem le a polcról, hogy adok még egy esélyt Agatha Christie-nek, és ha ez sem jön be, elfelejtjük egymást: nos, erre egyelőre nem fog sor kerülni. Bevallom, pontosan tudtam, ki a gyilkos (nem emlékszem, ki és mikor mondta el, de valaki elmondta), ennek ellenére voltak pontok, amikor meg tudott ingatni, és már majdnem elhitette velem, hogy rosszul emlékszem, valamit félrehallottam, átvertek, vagy ki tudja… Én alapból nem vagyok egy spoilerérzékeny ember, és vallom, hogy ha igazán jó egy könyv, teljesen mindegy, hogy tudom-e a végét (sőt, egyfajta mérce, hogy a vége ismeretében is fenntartja-e az érdeklődésemet), de ilyen még nem fordult elő velem, hogy így megvezessen egy szerző.

De nem csak ezért gondolom, hogy a Tíz kicsi néger mestermű. Az első oldaltól kezdve olyan baljós hangulat lengi be, ami teljesen elbűvölt. Ma már a legelcsépeltebb horrorklisék közé tartozik a szigeten álló magányos ház, melyet éktelen vihar választ el a külvilágtól, a tíz összezárt idegen, akik mind egymásra fenekednek – hány meg hány könyvben és filmben láttunk már ilyen klausztrofób hangulatot, titokzatos vendéglátóval, rejtélyes gyilkosságokkal. Ám hiába klisé, hiába, hogy még csak nem is Christie írta meg először, ilyen hatásosan tán előtte és utána sem csinálta senki. Olvasás közben szinte hallom a szél süvítését, érzem a tenger csapdosó hullámait, borsódzik a  hátam a sötét lépcsőházban gyilkosra vadászó kis elátkozott „négerek” lépteitől. A hatás még így, hetven év távlatából is elképesztő.

Annak ellenére is az, hogy a történet maga meglehetősen egyszerű. Nyolc, egymásnak idegen ember érkezik a világtól távoli Néger-szigetre, hogy néhány nap alatt kipihenjék a mindennapok fáradalmait. Van közöttük nyugalmazott bíró, veterán tábornok, magánnyomozó, vénkisasszony, fiatal nevelőnő, sztárorvos, szerencsevadász és gazdag aranyifjú is. Egy közös bennük: valami futó ismerős hívta meg őket levélben, nem egészen biztosak benne, ki, de halványan emlékeztetett valakire, és hát vissza mégsem utasíthatták…

A szigetre érve kiderül, hogy a vendéglátó sehol, a házban csupán a komornyik és házvezető felesége várja őket. A tíz ember berendezkedik, ám hamar szembesülnek azzal, hogy tán valaki még tartózkodik a szigeten: valaki, aki igazságosztónak képzeli magát, aki vélt vagy valós bűneiket jött megbosszulni, aki a szobákba kifüggesztett gyermeteg versike mintájára szépen egyenként elteszi őket láb alól:

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

Sokszor gondoltam azt, hogy kiszámítható a következő lépés, ám legtöbbször meglepett az írónő, és ami ritkán fordul elő: a szereplőkkel együtt gondolkodtam azon, hogy lehetnének biztonságban – és jutottam arra, hogy sehogy. Ennek így kellett történnie, hisz az egész egy monumentális – és öntömjénező – pszichológiai kísérlet volt. És bizony, mi emberek, tényleg ennyire befolyásolhatóak, ostobák és megvezethetők vagyunk. Nem is igazán érzem kriminek (vagy nem teljes egészében…), inkább lélektani regény ez – hangulatában sokkal inkább emlékeztetett Christie Mary Westmacott néven írt szépirodalmi regényeire, mint a krimijeire. Már csak azért is, mert a szokásos felállással ellentétben (egy detektív, sok gyanúsított), itt mindenki egyszerre detektív és gyanúsított – mindenki egyformán gyanús és mindenki egyformán retteg, így a pszichológiai játszmáik is sokkal izgalmasabb színezetet kapnak.

Egy olyan momentuma volt a regénynek, ami meglepett: tudtam, hogy a sziget egy önmagába záródó rejtély, épp ezért el sem tudtam képzelni, hogy derül ki a végén, ki a gyilkos. És le a kalappal Christie előtt, amiért ezt úgy tudta áthidalni, hogy egy éktelenül ócska és színpadias húzást írt bele, ám olyan pszichológiai megalapozottsággal, hogy egy csapásra megbocsátjuk minden színpadiasságát. Azt hiszem, ezek után adok még egy-két esélyt neki… 


Kiadó: Európa
Fordító: Szíjgyártó László
 

2012. október 20., szombat

Befordultam a konyhára… - stílusbravúr és kortükör



A nóta kottája - aki tudja, énekelje bátran!
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.


A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.

Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!

Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.

Egyszerű eset, első pillantásra mondhatni banális – ez a magyar nótává avanzsált vers, Petőfi Sándor egyik játékos helyzetdala. A helyzetdal ismérve, hogy a szerző egy-egy alak „helyzetébe” helyezkedve egyes szám első személyben verse hősének nevében beszél. Bájos szerepjáték hát a helyzetdal, esetünkben „legény” helyzetéből elmesélt első találkozás: a „szerelem első pillantásra” népi-romantikus változata. A költő 1843 nyarán vetette papírra, többször hozzányúlva a vershez – van ilyen, hogy a villámfényű kiáradás helyett (melyet Petőfi egyébként a legtöbbre becsült) lassan, pihentetések és hozzányúlások árán alakul ki a „keresetlen egyszerűség”. Úgymond a sallangok lecsipkedése árán, a felesleges tartalmi többlet eltávolításával.

Egyszerű szerkezet, egyszerű eszközök: banális-romantikus ellentétpár így, az idők távolából „a kialvó pipa-meggyulladó szív”, s a késleltetés – hogy a szerelem versi megvallása az utolsó sorra marad. Ez a kis életkép mégis több önmagánál; a népi élet jellegzetes jelenete bontakozik ki a szemünk előtt - s ha végiggondoljuk a mögöttesét, a kortársak számára nyilvánvaló belehallásokat, bizony kiteljesül ez a kis szösszenet. Nagyjából kiderül, hogy az „én”, ez a „gyakori népi figura” körülbelül kicsoda, s az ismerkedés jelenlegi korszaka: a netes-telefonos „ráírások kora” megismerhet belőle egy másik, archaikusabb ismerkedést, „hogy csináljam” metódust.

Böhm Pál illusztrációja az Athenaeum díszkiadásából

Merthogy idegen helyen invitálás nélkül akkoriban nem pofátlankodott be az ember a más pitvarába, hacsak nem volt rá alapos (vagy legalább elnézhető) oka. Arról nem beszélve, hogy akkoriban nem lehetett csak úgy, „sziahogyvagy” módra odalépni az ismeretlenhez, az idegenhez. Akármennyire viccesen hangzik, a nemesi kultúra „nem szól, míg nincs bemutatva” korlátja a paraszti kultúrának a korban ugyanúgy a része. Ürügy kell, valami indok, amivel a „legény” büntetlenül bejut a konyhába, a „szép leányhoz”. Hogy aztán legalább a szemek „beszélhessenek”.

Ez az ürügy a pipa. Javában ég, naná, a dohányos ember pihen: nyilván a „legény” amint lekászálódott a szekérről az idegen udvarban, rögvest rágyújtott, nyilván a többiekkel együtt, és – fontos részlet! – a más tüzéről. Gyufakor előtt járunk, tűzszerszám kerül elő, valószínűleg a „Gazduram” lajbijának zsebéből, még lehet, hogy dohány is az ő szütyőjéből került a pipába – ha nagyvonalú volt a gazda. A szimat (avagy a pletyka) azt súgja, „szép leány” tesz-vesz a konyhában. Tehát „legény” eljátssza, hogy kialudt a pipája, csak beszalad: „befordul a konyhába”, ahol ég a tűz – mert minek fárassza a „Gazduram” megint – ahhoz meg senkinek semmi köze, rejt e tűzszerszámot (mert persze igen) a „legény” tarisznyája. Parazsat emel a pipa fölé a fogóval (színjáték a javából), szippant két mélyet – és már jogában is áll megfordulni, s mélyen belenézni a „szép leány” szemébe.

Munkácsy Mihály: Befordultam a konyhára...

Van itt persze egyéb is, hiszen az ismerkedés eme „kényszeredettsége” sokat elárul „legényről”. Idegen, nem falubeli, pásztor avagy egyéb kódorgó ember, rosszabb esetben vándor béres, jobb esetben tanonc, kezdő iparos, vándor mesterlegény az istenadta. Máskülönben pendelyes koruk óta ismerték volna egymást a „szép leánnyal”, báloztak, táncoltak, mulattak volna szakmányban évek hosszú sora óta közös társaságban. A „legény” tehát „gyüttment”, s bizony jó eséllyel a más mátkájára vet éppen szemet – ugyan miért is lenne egyedül a korban akármelyik „szép leány”. S így bizony a jövendő drámáiból is beszüremlik valamicske ebbe az egyszerű kis dalocskába – merthogy a „szemet vetés” nem ütközik elutasításba.

Petőfiben a mélyen izgató, hogy a dalocskáiba rendre világokat rejt. Egy azóta eltűnt élet módjait. Hétköznapi történeteiben hétköznapi csodák laknak. Ezért téved, aki azzal intézi el: banális. Mert a „nép költője” a népköltészetből a legfontosabbat tanulta el: azt az elemi hitelességet, amely örömet és fájdalmat máig hitelesen közvetít. Nem lebecsülendő, de becsülendő. Nemde?

2012. október 18., csütörtök

Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere



Alifbá országának legszomorúbb városában, mely olyan szomorú, hogy már a nevére sem emlékszik, él Rasid Kalifa, a nagy mesemondó, az egyetlen, ki minden szomorúság közepette a legvidámabb arcát mutatja, és sosem fogy ki a történetekből. Vagy nevezhetnénk őket halandzsának is – elvégre Rasid Kalifát is Bla-bla Sahnak nevezik legnagyobb hívei. A mindenki arcára mosolyt csaló mesemondó egy szem fia Hárún, aki egy napon arra tér haza, hogy anyja, Szoraja a szomszéd Szengupta úr oldalán maga mögött hagyta a családi fészket. Van az a szomorúság, ami még a legnagyobb mesemondó torkát is elszorítja – Rasid Kalifa felesége távozása után bizony egy fia mesét sem tud kipréselni magáról. Mintha elzárták volna a „mesecsapot”.

Ami nem is jöhetne rosszabbkor, hiszen a választásokra készülve a mesemondó az egyik politikai párt gyűlésein kellene szónokoljon – hogy meséivel hirdesse a párt nagyságát. Ha nem arat sikert, annak borzasztó következményei lehetnek. Tudja ezt Hárún is, aki elkíséri apját annak vidéki „kampánykörútjára” – meg is tesz mindent, hogy felvidítsa. Hiába. Aztán egy éjjel nyakon csípi a fürdőben garázdálkodó vízidzsinnt, aki épp azért jött, hogy az előfizetés lejártával valóban leszerelje azt a bizonyos mesecsapot, és elkezdődik Hárún nagy kalandja. Melynek tétje egy idő után nem csupán apja adoma-adományának visszaszerzése, hanem a mesevilág megmentése az ellene áskálódó rémektől, és a mesék óceánjának megtisztítása.

A fiú, aki egy másik világban találja magát, ahol aztán meg kell mentenie mindkét világot a mesebeli gonoszoktól – hányszor olvastuk már ugyanezt a mesét! És mégis, Rushdie olyan bájosan és szerethetően írta meg, hogy olvasás közben alig tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Hárún a vízidzsinnt követve a Föld „másik Holdján”, a Kahanin találja magát, Alice Csodaországát idéző figurákkal körülvéve, és harcba indul megmenteni a rémségesen rút Bátcsít királykisasszonyt – aki olyan szörnyen énekel, hogy népe jó része egyáltalán nem bánná, ha a mentőakció kicsit elkésne, és a gonosz Khatám Sud bevarrná a száját. A Hallgatás Hercegének ördögi terve ugyanis nem merül ki abban, hogy eldugaszolja a meseforrást – nem, ő minden alattvalójának bevarrná a száját, hogy ne mesélhessenek, ne beszélgethessenek, ne dalolhassanak szabadon.

Ha úgy érezzük, mindez erősen áthallásos, az nem a véletlen műve: Rushdie ezen műve 1990-ben jelent meg, ez volt az első regénye azután, hogy kimondták rá a fatvát, és úgymond „illegalitásba” kellett vonulnia. Noha a Hárún és a mesék tengere a szó szoros értelmében mese, minden során érezni, hogy írója a való világra reflektál, a minket körülvevő valós veszélyeket szövi bele meséjébe. Igaz ez úgy a szólás- és véleményszabadság korlátozására, mint a környezetszennyezésre, a „szomorúsággyárak” térnyerésére, a mindenek felett álló fogyasztásra, a tömeges elbutulásra. Ám tán a legnagyobb veszély, ami ránk leselkedik, ha egy nap elfelejtünk gyerekek lenni, ha elzárjuk magunkban – és magunk körül – a mesecsapokat, ha nem mesélünk és nem hallgatunk történeteket, ha üres tekintetű és bevarrt szájú bábok leszünk, egy ki tudja, milyen bábmester kezében.

Gyönyörű kisregény ez, a mesék hatalmáról, a gyermekkorról, az elvarázsolt világokról, és a bennünk rejlő örök álmodozóról, aki azt hiszi, büntetlenül járhat ide-oda a világok közt. Elképesztő fantáziával megírt, a keleti mesék hagyományait követő, csapongó, logikátlan, szabadon szárnyaló mese. Noha az író munkásságának messze nem ez a legfontosabb darabja (sőt…), a maga nemében csodálatos – sok szerző odaadná szerintem a fél karját is, ha csak egy ilyet tudna írni. A Rushdie-életművel való ismerkedésre tökéletes: én biztos, hogy nem állok meg itt. 


Kiadó: Ulpius
Fordító: Falvay Mihály
 

2012. október 16., kedd

Fabio Volo: Ráadásnap



Hogyan kezdődik egy mai, modern, nagyvárosi románc? Ha engem kérdeznek, egész biztosan nem azt válaszolom, hogy egy reggeli pillantással a villamoson – Fabio Volo regényében azonban ez az alaphelyzet. Giacomo és Michela, a két független, harmincas nagyvárosi dolgozó minden áldott reggel ugyanazon a villamoson utaznak, lopott pillantásokat küldözgetnek egymás felé, lesik a másikat a megállóban, elejtenek fél pár kesztyűket, és várják a csodát. A mindennapi csodát: ami néha csak úgy jön, bekopogtat az életünkbe, és ott marad. Általában akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Giacomo sem számított rá, hogy két hónap együttvillamosozás után Michela egy nap meghívja egy kávéra, hogy aztán közölje: másnap New Yorkba utazik, és jó darabig ott is marad. A megrögzött agglegény, aki imád minden nőt, csak ne maradjanak sokáig, aki képtelen tartós kapcsolatra, aki menekül az állandóság elől, úgy érzi magát, mint egy évtizedes szokásától megfosztott aggastyán. A nővel nem pusztán a szerelem lehetősége, egy gyönyörű kaland ígérete, egy reggeli pillantás vész el, hanem valami sokkal több: egy érzés, egy röpke pillanat, ami tartalmat ad a napoknak, ami más, mint a jól bejáratott rutinok, ami miatt érdemes minden nap felkelni és felszállni a  villamosra. És tán ez az érzés önmagában fontosabb, mint maga a nő.

Aki persze azért fontos annyira, hogy Giacomo néhány hónapos rábeszélés (és egy kiadós verés) után megemberelje magát és utánamenjen. New Yorkban aztán elkezdődik kettőjük „közös élete”: a játék, melynek során Giacomo és Michela, mint két nagy gyerek papás-mamást játszanak. Szigorúan lefektetett szabályok szerint, a célnál hatalmas VÉGE táblával. Érdekes gondolat Fabio Volotól, hogy két csalódásokkal terhelt, kapcsolatfóbiás harmincas csak akkor tud igazán feloldódni egy kapcsolatban, ha látják a végét. Valóban ennyire félnénk az elköteleződéstől? Többször elhangzik, mindkét fél szájából, hogy nem mernek mindent beleadni egy kapcsolatba, érzelmeket mutatni, „szerelmesnek lenni”, mert attól tartanak, a másik kötődni kezd és örökre tervez. Na de kérdem én, megéri másképp tervezni? Az örökké az olyan félelmetes? Tényleg ennyire félünk szeretni? Vagy csupán arról van szó, hogy önzők vagyunk, és nem akarjuk egy hangyányit sem feladni magunkat, hogy egymásban teljesedhessünk ki?

Picit zavarban vagyok ettől a könyvtől, mert nagyon-nagyon mást gondolok a szerelemről, a kapcsolatokról, a romantikáról; mégis, minden ellenérzésem dacára, olvasás közben rabul ejtett. Mert ad valami olyat, ami a mindennapi életünkből túlságosan is hiányzik: könnyedséget. Ha egy szóval kéne jellemeznem, egész biztosan ezt mondanám rá: könnyed. Semmit nem vesz túl komolyan, legkevésbé önmagát. A szereplők játszanak, mernek játszani, mernek nem komolyak lenni, hanem feloldódni – nem egymásban, hanem a játékban. És függetlenül attól, hogy nem értek egyet azzal, ahogy és amivel játszanak, az, hogy mernek játszani, tetszik.

Ahogy tetszik Fabio Volo stílusa is: azzal együtt, hogy mintha ezt sem venné túl komolyan. A hangja friss, mai, ironikus, nagyon laza és szókimondó. Olykor meglepően az, ami akár zavaró is lehetne, azonban épp a könnyed, hétköznapi stílus az, ami úgymond legitimálja: mert hát melyikünk ne filozofált volna reggel a mellékhelyiségben a saját testi funkciói működésén? Csak épp nem szokás leírni – ahogy az sem épp megszokott, ha egy kapcsolatfóbiás férfi narrál egy romantikus regényt; vagy ha egy fiatal szerelmes pár úgy dönt, bármennyire is jó együtt, kilenc nap múlva szakítanak. Mégsem mondanám épp formabontónak a regényt, épp csak kicsit eltér a megszokottól. Nem igazi ínyencfalat, inkább egy megszokott fogás nagyon jól sikerült „megbolondítása”. Amit még ízlelgetni, szagolgatni, szokni kell – viszont próbát tenni vele mindenképp érdemes. Ki tudja, még az is lehet, hogy többszöri kóstolás után kedvenccé válik. 


Kiadó: Európa
Fordította: Barna Mária

2012. október 14., vasárnap

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset


Négy éve egyszer már végigsöpört a könyves blogokon Jasper Fforde regénye, A Jane Eyre eset – a lelkes kritikák hatására még akkor be is szereztem, aztán azzal a lendülettel felraktam a polcra, és azóta sem vettem le. Tavaly év végén, amikor a Várólista-csökkentő játékba kerestem könnyed és vicces olvasmányokat, megakadt rajta a szemem, jól be is válogattam. Aztán a napokban, amikor elkezdtem olvasni, és épp azon filozofáltam, hogy vajon írt-e ez a Fforde mást is, és ha igen, miért nem adták ki nálunk, jött a hír, hogy a CorLeonis Kiadó újra kiadja az első részt, és folytatja is a sorozatot, mire hipp-hopp, megint ott találtuk magunkat, hogy a könyv ellepte a könyves blogokat. Ami vicces, de hiszitek vagy sem, tényleg véletlen – már hogy épp most került sorra nálunk is. De legalább választ kaptam a kérdésemre: igen, Fforde írt még mást is, egész sorozatot a főszereplő, Thursday Next köré, és még jó pár másik sorozatot saját, alternatív világában. 

Amely alternatív világ ott van a legszellemesebbek közt, amikről valaha olvastam. Ebben a világban a technikai fejlődés egész más irányokat vett, mint a miénkben: nincsenek például utasszállító repülőgépek, vannak helyettük léghajók, nincsenek atomfegyverek, ellenben épp most fejlesztik ki a szuperfegyvernek ígérkező plazmakarabélyokat. Melyeket az angol hadsereg az oroszok ellen kíván bevetni, az immáron százötven éve tartó krími háborúban – melynek tétjét ma már senki sem ismeri, lévén a Krím másfél évszázad után már csak egy aláaknázott, lakatlan földdarab.

Ám nem csak a technikai fejlődés vett furcsa irányokat: meglepően fejlett például a genetika, olyannyira, hogy házilag felhasználható klónozókészleteket árulnak a boltokban, melyekkel életre kelthetjük a saját kihalt állatunkat – a legnépszerűbbek az intelligens dodók. És ami tán a legmeglepőbb, a művészetek kulcsszerepet töltenek be az élet minden területén. Az irodalom virágzik, ahogy az irodalmi bűnözés és a különböző művészeti irányzatok közti versengés is. Olykor vérre menően. A feketepiacon hamisított verseket árulnak, a kéziratrablásokra külön nyomozócsoport figyel, a Shakespeare-művek valódi szerzőjének kiléte köré pedig vallásos hevületű csoportok szerveződtek. Itt aztán nem kell csodálkozni, ha egy békés vasárnap délelőtt egy fanatikus baconista csönget be hozzánk, hogy szórólapjaival és végeérhetetlen tirádáival meggyőzzön Sir Francis Bacon érdemeiről. Mint ahogy azon sem, ha az utcán a szürrealizmus legalizálásával megbékélni képtelen reneszanszisták csapnak össze a modernistákkal. Ellenben felemelő, hogy a lakótelepi suhancok holmi autós- meg focistakártyák helyett irodalmi művek szereplőit cserélgetik egymás között.

Egy ilyen groteszk világban a bűnözés sem hétköznapi, nem lehet hát az a bűnüldözés sem. A rendőrség mellett a Különleges Szolgálat harmincvalahány alosztálya hivatott megőrizni a társadalom békéjét. A KSZ 27, az Irodalmi Detektívcsoport londoni részlegénél dolgozik a harmincas szingli detektív, Thursday Next. A KSZ 27 a Külszol kevésbé frekventált egységei közé tartozik, jobbára unalmas irodai munka jut a detektívek osztályrészéül, néhanap egy jó kis kéziratlopással – nem csoda hát, hogy Thursday kapva kap az alkalmon, amikor a KSZ 5 megkeresi, hogy vegyen részt nyomozásukban. Kevésbé lelkes, amikor kiderül, a rettegett szuperbűnöző, Acheron Hades után nyomoznak – aki számtalan gyilkosság és rablás után épp átnyergelni látszik az irodalom terére. Hades egy igazi fantom: nem látszik a videófelvételeken, átjut a törhetetlen üvegen, képes befolyásolni az emberek gondolatait, és a valódi arcát senki nem ismeri. Senki, kivéve Thursday Nextet. 

Hogy a rettegett szuperbűnöző milyen agyafúrt és kétségkívül borzalmas bűntényeket készül véghezvinni néhány ellopott kézirattal, az maradjon a könyv titka – azt kell mondjam, ez esetben még a fülszöveg is erősen poéngyilkos. De nem is ez a lényeg. Mint a hasonszőrű regényekben általában, úgyis tudjuk, hogy minden jó, ha vége jó – bár azért némi csavar becsúszik, hála a minden lében kanál detektívünknek. Aki amellett, hogy bűnözőket hajt fel, botrányosan színes sportkocsival száguldozik az unalmas Swindon utcáin, ifjúkori szerelmével cívódik és lelkesen kampányol a háború mielőbbi befejezése mellett. No és próbál együtt élni nem kevésbé „érdekes” családjával: időőr apjával, aki „elveszett” valahol az idő torzulásai közepette, és amikor néha megjelenik, percekre megállnak az órák; zseniális feltaláló nagybátyjával, kinek találmányai elképzelhetetlen veszélyekbe sodorják a családot; és bátyjával, a Globális Standardizált Istenség egyházának papjával, a tiszteletlen Joffy Next atyával.

A kissé tiritarka új borító :)
Fforde fantáziája nem ismer határokat – és ezt itt most szó szerint kell érteni. Olyan gátlástalanul és látható élvezettel figuráz ki minden útjába kerülő műfajt, ahogy a könyvmolylárvák falják a betűket a Műbejáróban. Felesleges idecitálni a különböző kultkönyveket Bridget Jones-tól Harry Potterig (megteszik azt a borítóra zsúfolt ajánlások), részben, mert oly sok mindenből van benne egy kicsi, részben, mert semmire sem hasonlít igazán. Egyedi kevercse a műfajoknak és stílusoknak, tele irodalmi utalásokkal, iróniával, beszélő nevekkel, helyzetkomikummal – és ha nagyon akarjuk, még mondanivalót is találunk benne. Igazi irodalmi ínyencség – veszettül szórakoztató köntösben.

(UPDATE: a nem túl sikeres első kiadás után a CorLeonis Kiadó ismét megjelentette a könyvet a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, és ígéretük szerint folytatják is a Thursday Next sorozatot - ha minden jól megy, a második rész, A regény rabjai már a Könyvhétre megjelenik. Kíváncsian várom!) 


Kiadó: Láva
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

2012. október 12., péntek

Lavie Tidhar: Utazásaim az Al-Kaidával



Előrebocsátom, hogy kizárólag köszönet illeti a kiadót, amiért lehetővé tette a hozzáférést e rövidke e-könyvhöz – a gesztus-értéken túl viszont e három novella olyan sokat nem ad hozzá a regény formálta sokrétű képhez. Bár azt nem tudom megítélni, mennyire provokálhat Lavie Tidhar könyvének, az Oszamának kézbevételére – mintegy másodlagos hasznaként – mivel a könyvet már olvastam. A könyv elfogott magának, úgyhogy nem lep meg különösebben, hogy az írót sem engedte el. Mert Tidhar tipikusan úgy járja körbe-körbe a saját szülöttét, mint akiben benne szorult valami még. Valami, amit nem fűzött a regénybe, avagy nem engedte a maga kitalálta bravúros „szövegi álcaháló” kibontakozni – olyannak képzelem e kényszert, mint a viszketést: akkor sem múlik el, ha az ember foglalkozik vele.

Hiszen az első, erősen önreflexív szöveg rögvest a „miért akadt belém” – miért ilyen mélyen – témája köré szövődik; látszatra csapongó – valójában rafináltan szerkesztett – úti-mozija a maga szabálytalan játékterében afféle „minden arra utal, hogy…” játékot játszik az olvasóval. A Drótok és töltetek című vers, a Drágán add az életed, az utalások szövegbe csöpögtetése a személyes érintettség a „majdnem velem” történt, a „majdnem azzal, akit szerettem” rajzának rendelődik alá. Sejtettem, hogy ilyesmi lehetett, valamilyen szinten a könyvből is kiderül.

Az utolsó Oszama már közelebb áll a szívemnek kedves távolító stílus-játékhoz, amibe (mégis) bele lehet csomagolni, hol fáj: miért nem megy az író „közelebb”. „Kibaszott cowboyok”, tábornok úr, western és Joseph Conrad – belefűzött, közelítő elmélkedésekkel, a kedvenc gondolatmenetemmel: …azokban a filmekben a vietnamiak olyanok, mint az idegen rovarok a Csillagközi invázióban – kár, hogy kicsit didaktikus, hogy az író „elméjének inváziója” nem keresett a spóráknál árnyaltabb szimbólumot. Ezzel együtt egészen jó fantázia-közelítése annak, mivel is kell együtt élnünk.

A harmadikat a humora menti meg. Valójában ez a legízetlenebb rágózás a témán, de az utolsó mondatát szeretem. Azt is, hogy kegyetlen egyszerűséggel elvágja az első novella játékait az olvasóval. Egyéb mentsége nincs.

Lassan ideje (Timi is figyelmeztetett), hogy elengedjem az Oszamát. Hogy hagyjam a kíváncsiságom a polcon várakozó, vegyesen vágyott és meglepetés (olykor e két halmaz metszetét képviselő) élményhordozókhoz csámborogni. De hogy idővel a kezembe tolakodik újra a könyv, azt nem kétlem – akárcsak a Marija Morevna, vagy a Dervisház –, megméri majd magát az élmény megint. Abban biztos vagyok, hogy nem „kerül a helyére” soha, azt a téma nem engedi. Viszont felmérhettem magamon: amióta olvastam ezt a könyvet, könnyebben viselem gusztustalan, ámde vértelen purparléink. Csak remélni tudom, hogy mindez nem kerül közelebb hozzánk – egészen a hétköznapjainkig. Hogy soha ne kelljen a tudattal élnem: a szomszéd szobában élő idegen-ismerősök, akiknek köszöntem olykor, szót váltottam akár, potenciális tömeggyilkosok. Mert nemcsak az „illúzióink világának” lesz vége aznap, amikor rettegni kezdjük a szomszédaink. 


Kiadó: Ad Astra
Fordította: Körmendi Ágnes, Horváth Norbert, Juhász Viktor

A könyv ingyenesen letölthető a kiadó oldaláról
 

2012. október 9., kedd

Lavie Tidhar: Oszama



Mocsok egy téma ez. Oszama bin-Láden. Az ember hiába halott, amit a név jelent, az nem a halott ember. Nem elsősorban a halott. Hanem ez a megoldhatatlan verkli, a szent háborúra induló és szentségtelen gyilkossá darabjaira szakadó megannyi „mártír”, az okok egymásra tektonikai mélységekig pakolt okozatai, amiért találnak jelentkezőt. S másfelől a tehetetlen düh értelmetlen, verébre ágyúval lövő militáns válasza. Ahogy - tektonikai rétegeitől akár - ocsmány ürüggyé lesz a tragédia. Szentelten is szentségtelen „háborúink” emésztőgödrei a háromezer, harmincezer, háromszázezer, hárommillió áldozattal. Mocsok egy téma ez. Olyan, mint egy aknákkal telipakolt gigantikus szeméttelep. Csak kerülő utakon kerülöd el a szemétkupacok közt settenkedő vérre éhes ideológiákat.

(Hálásak lehetünk, amiért itt, Európában a tradíciónk felől érkező legagresszívebb vallási inzultus legfeljebb két vasárnap délben becsengető jehovista képében jelentkezik. Hogy a kereszténységnek nem alakult modern radikális ébredése. Van persze fanatizmusunk, többféle is. Például kölyök ismerősöm, Kiscsávó kócos, romángyűlölettel és nacionalizmussal kevert, enyhe szülői kádári nosztalgiákkal átitatott baloldali radikalizmusa. Forradalmár életkorban van, de mivel nincs „forradalma”, pusztán csak dühös. Akárcsak megbecsült volt kollégám, aki szintén dühös; csak ő idősebb és jobban rendszerez. Tapasztalataira miskolci barátnő keserű élményei által tovább mélyített rasszizmust feszít – friss apuka, becsületes ember, csak éppen logikai centik választják el attól, hogy higgyen a „faji megoldásban”. Itt jobbára nincs vallási fanatizmus. De ideológiai van. Vajon tudják hogy mivel játszanak azok, akik itt, körülöttünk szítják a tüzet?

Egyszer egy barátom, elkötelezett erőszakmentes szolgálatmegtagadó a kérdésre, hogy mit tenne, ha a konyhában az anyját erőszakolná egy román, azt válaszolta: „bánnám, hogy ütnöm kell”. Mert ilyenkor az ember üt – ez nem kérdés. De bánhatja hogy a döntések keserves útján idáig juttatták – idáig jutott: a helyzetig, amikor már nincs választása. Szokták mondani, okos emberek, hogy az iszlám alapjában nem erőszakos, hogy a terrorizmus tünet, hogy az tesz ilyet, akinek nincs más érv a kezében. Okos dolgokat mondanak. Megértik ezt az egészet – de ez nem ér semmit. „Rajtuk” nem segít, ha te megérted. Legfeljebb rajtad segít.)

Csak kerülő utakon nem fullad az egész keserű magyarázkodásba. És Lavie Tidhar tudja, merre kerüljön. Optikailag lényegesen elcsalt világa hősét, a magánnyomozó Joe-t felbérli a Nő, a titkokkal körüllengett, tünékeny ismeretlen, hogy felkutassa Mike Longshott-ot, a mindenki elől rejtőzködő írót, aki a titokzatos Medusa Press kiadón keresztül jelenteti meg műveit, s akinek ponyvaregényeiben Oszama bin-Láden az igazságosztó. Képzelj el egy alternatívát, ahol az „I szívecske Oszama” feliratot gond nélkül a pólóra szitázza a kereskedő. S ahol a rajongók találkozóján a következő „józan” mondat hangzik el: „Ha olvasol ezekről a borzalmas dolgokról, és tudod, hogy soha nem történtek meg, amikor végül leteszed őket, mélyet lélegzel és folytatod az életedet… Ponyvaregényvilág. És ezeknek a borzalmas dolgoknak ott is kell maradniuk.”

Kicsit nyomoztam én is; nem volt nehéz, utazni se kellett - nézőpont kérdése, baj-e, hogy nem kellett utaznom. A Medusa Press a mi világunkban eredetileg angol, jelenleg New York-i bejegyzésű kiadó, néhány kortárs és méltatlanul homályban hagyott klasszikus horror-szerző köteteit adják ki, alacsony példányszámban és exkluzív kivitelben, például az 1920-as Mandrake-t, a „legendás” Oliver Sherry tollából. A Longshott többszörösen beszélő név, amíg alapjában „hosszú, szikes tóvölgyet” jelent, addig a long shot – egy kedves angolul jól értő barátom szerint – alapjában „ráhibázást” jelent, míg tagadva azt, hogy „véletlenül sem”. Mert persze Joe nyomozása nem várt rejtélyekbe fordul, s miközben egyre nagyobb veszélyeket vállalva követi a szálakat – a világa minden porcikája alakul át a szeme előtt. A dolgok kontúrjaikat vesztik. A tükörben is.*

Mellébeszélek, de oka van. Hogyan ajánljak egy könyvet amely látszat szerint csavart fantasztikum a globális terrorizmusról? Amelynek ajánlása Elisabethnek szól, aki ott volt? Hogyan meséljem el, okoskodás nélkül, mennyire nem ér semmit ha megérted - mennyire nem segítesz vele, ha megérted? Hogy nem világít úgy a megértés, nem az világít, hanem a költészetbe oltott, cigarettafüstbe és nyomozásba oltott gyászbeszéd Elisabethnek és a számos áldozatnak New Yorktól és Londontól Sarm el Sejkig és Nigériáig, és a megtorló légicsapások, az elfoglalt és azóta feladott országok számos áldozatának, akik mind ott voltak? Hogyan lehet leírni az érzést, ami elfogott az epizód olvastán, aminek az írása közben hitem szerint az írója sírt?

Olvassátok. Hagyjátok magatokat becsapni. Vigyen a történet, a nyomozás a maga tekervényes útján. Hozhassa el a könyv az ajándékait. Hogy soha ne legyen nagyobb a meggyőződésetek, mint az emberségetek. Hogy soha ne legyetek annyira elkeseredettek, amennyire a merénylők. És adjatok hálát, hogy nem voltatok ott, az önként vállalt poklok közelében. Hogy a szeretteitek nem voltak ott. És imádkozzatok, hogy eztán se legyenek ott.

És értsétek meg a választását azoknak, akik nem akarnak ezzel az egész velünk élő borzalommal szembenézni.


*Spoiler: Ez a „nyomozás” tényleg játék az alternatív történelemmel, Dickkel és az Ember a fellegvárban meséjével; eljátszik vele: a művel és a párhuzamokkal. Mint ahogy a noirral, a Casablancával, Hammett hőseivel is – de úgy, ahogyan az Animatrix Detektívtörténet-e játszott, Watanabe Sinicsiro ihletett módon vezetett ötpercese: a klasszikus nyomozás-gesztusok, az egész kalapos, füstölgő ballonkabátvilág jellegét-hangulatát feszesre és kortársira húzva. De ez csak a ruha. Kevésbé alternatív jelen és nyomozás, inkább futás magunk elől, ha film, akkor Walking Life, vagy Jákob lajtorjája, de amikor ezeket a mondatokat olvasom: „A kapun túl, az állomás mögött állott víztócsák tarkították a földet, közöttük pedig csendéletként szétszórt, elhajított, törött és nem kívánt tárgyak hevertek. Bicikligumikat látott… ruhacsipeszt, törött elemlámpát, hiányzó szemű játékmajmot…egy tejesüveget, egy cigarettásdobozt, egy felszínen lebegő jegytömb maradványát, talán vonatét, vagy moziét…” akkor Tarkovszkij képei úsznak elém. Ezekben a mondatokban a Stalker lételbizonytalanító Zónájának, a kívánságok szobájának képe lüktet.

Okoskodhatnék még. Idecibálhatnám Auster nyomozásait. De mindez pikulát nem ér. Hogy kontextusba helyezem. Ez a könyv mindannyiunkat elsirat. Ezt nem lehet elmesélni. Olvassátok el. Jobb emberek lesztek tőle. Talán. Remélem. Remélem.


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Kleinheincz Csilla
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...