Rövidre vágva # 17 - Könyves vegyes

Muriel Spark: A közönség bálványa

„Mi más lenne az ember személyisége, mint az a hatás, amit másokban kelt?”

Muriel Spark méltatlanul elfeledett szerző, akinek könyvei az antikváriumok párszáz forintos ládáiból kerülnek elő leggyakrabban mostanában – pedig megérdemli a figyelmünket. Már a tavaly olvasott Célszerű lődörgés is bőven több volt, mint bűbájos bölcsészregényke, amire számítottam – okos, cinikus humor, mély emberismeret és markáns társadalomkritika nagyon angol visszafogottságba csomagolva. Mindez fokozottan igaz A közönség bálványára, ahol a médiakritika mellett még e keretként alkalmazott visszafogottság is pellengérre kerül.

A közönség bálványa nem más, mint Annabel Christopher, a közepesen tehetséges vidéki színésznőcske, akinek jó eséllyel egész életében másodvonalbeli színdarabok és apróbb mellékszerepek jutnának, ha nem akad meg rajta az olasz sikerrendező, Luigi Leopardi szeme és nem csinál belőle egy csapásra „brit tigrisasszonyt”. Az átlagos kinézetű, átlagos tehetségű, átlagos vérmérsékletű angol lányzóból a filmgyár profi marketingeseinek hála világsztár lesz, visszafogottsága a visszafojtott szenvedély jelévé válik, sikertelen színész-forgatókönyvíró férje pedig irigyelt-lenézett utánfutóvá. És itt kezdődnek a bajok. Mert a sikerekre féltékeny férj szó szerint semmitől sem riad vissza, hogy romba döntse a szerepbe túlságosan is belefeledkezett feleség karrierjét.

Hogy Annabel karrierje megtörik-e vagy főnixként kiemelkedik a lángokból, az jószerivel lényegtelen – Spark olvasatában sokkal érdekesebb, hogy vajon valóban a hatásból áll-e személyiségünk, amit másokban keltünk. Annabel átalakulása, ahogy a jelentéktelen szürke egér elhiszi, hogy ő valóban tigrisasszony, egyszerre ijesztő és lenyűgöző: ahogy meg tudjuk vezetni önmagunk is azzal, hogy másnak láttatjuk magunkat, úgy léphetünk át saját árnyékunkon és vezethetjük meg akár a minket „kitalálókat” is. Cinikus, kritikus és nagyon okos – ma, a „fake it ’til you make it” korában minimum tanulságos olvasni. És nem utolsó sorban roppant szórakoztató.

Jo Nesbø: Vér a havon

Rövid és ütős skandináv krimire vágytam, hát megkaptam. Nesbø szokatlan kisregénye olyan, mint egy segélykiáltás: zavaros, csapongó mese egy szerelmes bérgyilkosról, aki teszi az egyetlen dolgot, amiben jó, egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen a mindent felkavaró nő, aki miatt aztán rossz embert öl meg és igazi noir-hangulatú összeesküvésbe keveri magát.

Olav, a diszlexiás irodalomrajongó bérgyilkos végzete eleve elrendeltetett: az első ifjúkori gyilkosság után természetes módon sodródott a bűnelkövetők világába, ahol előbb derült ki, mi mindenre alkalmatlan (bankot rabolni, prostikat futtatni, droggal kereskedni) mint hogy mi az az egyetlen terep, ahol profi: a gyilkolás. Magánélete nincs, hol lakik, senki nem tudja, még neve sincs, egyszerűen Olav. Költői módon el tud gyönyörködni a hóba olvadó vérben és hajlamos áldozata családjának juttatni a honoráriumát. Mintha csak műkedvelésből ölne.

Aztán ott van a siketnéma Maria, akinek fülébe titkokat suttog a metrón. Aki mellett mégis csak jobb lett volna megmaradni a felszínen is, mintsem beleszeretni a főnök feleségébe. Ahelyett, hogy kinyírná. Szánalmas-költői-lázálmos kis viszonyuk egyenes úton halad az összeomlás felé, ahol már nem az a kérdés, hogy Olav ellovagolhat-e a naplementébe a gyönyörű nő oldalán, hanem hogy túléli-e bárki ezt a kalandot. Noir-ujjgyakorlat a jelen egyik legsikeresebb skandináv krimiszerzője tollából – egy este alatt elolvasható, különösebben mély nyomot nem hagy, de ráerősít az ezerszer olvasott tanulságra: sose szeress bele a nőbe, akit meg kéne ölnöd (kár, hogy Olav nem olvasott noir-klasszikusokat).

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Ha már ujjgyakorlat… A jelen egyik legérzékenyebb sárkányszelídítője e kisregénynek álcázott novellában úgy beszél gyászról, elengedésről, elfogadásról, hogy miközben ujjgyakorlatnak tűnik nem egyszer, óhatatlanul összeszorul a torkunk és potyognak a könnyeink tőle. Ő így gyászol. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan, mesébe fojtva azt, ami máskülönben kimondhatatlan. Fogalmam sincs, gyászol-e egyébként. Nem tudom, a mesébe oltott fájdalom miből táplálkozik – de azt tudom, hogy Gaiman óta senkinél nem éreztem ennyire egyértelműen: igen, így kell harcolni a minden sarokban ránk leselkedő démonok ellen. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan. Elfogadva azt, ami úgyis ránk ugrik. Mosolyogva kitárni a karunkat és azt mondani neki: én kész vagyok megbirkózni veled.

Borzasztó nehéz feladat megmutatni, milyen az a veszteség. Mi az a veszteség. Annak, aki olyan szerencsés, hogy még nem tapasztalta, csaknem lehetetlen. Lehetsz te bármilyen empatikus, beleérző, érzékeny lélek, amíg nem élted át, fogalmad sincs milyen az a tátongó lyuk a bensődben. Backman írásában érzem a potenciált, hogy meg tudja mutatni – hogy taníthasson gyermeket, elfogadni az egyre nehezebben hazataláló szülőt, nagyszülőt; hogy taníthasson felnőttet, megbarátkozni a józan ésszel soha fel nem foghatóval. Hogy mind elveszítjük egyszer a hazafelé vezető utat. Érzem a potenciált, mégsem tudok teljes szívvel bízni benne, hogy nem lesz pusztába kiáltott szó: mert épp a veszteségeim mutatták meg, mennyire értetlenül, elutasítóan, korlátoltan áll a külvilág e veszteségekhez. Több Backman kéne, jóval több, hogy ilyen érzékeny írásokkal felvehessük a harcot a másik fájdalmával szembeni közöny ellen.

Rövidre vágva #11 – Kis könyves vegyes

Legnagyobb fájdalmamra megint ott találtam magam, hogy itt tornyosul jó pár elolvasott könyv és az istennek sincs kedvem írni róluk – semmi különös, csak a szokásos lemez: munka, itthoni teendők, stressz, feszültség, nyafi. Mivel nem is olyan rég fejtettem ki azon véleményemet, hogy mekkora öngól arról nyígni a blogon hogy nincs kedvünk blogolni, ezt hagyjuk is ennyiben :) Persze írni meg kell – mert csak. Ilyenkor vesszük elő a rövidre vágva rovatot, ezúttal ismét csak könyvekkel: van köztük várólista-csökkentős, non-fiction, hosszú, rövid, tetszős és tetszős. Szerencsére bár blogolni annyira nincs mostanában kedvem, az olvasással nincs gondom – nagyon csúsznak a könyvek és nagyrészt tetszenek is. Bár mindig így lenne…

Dan Simmons: Hyperion bukása

Kezdjük is rögtön egy kedvenccel. Tavaly hosszú-hosszú évek várakozása után olvastam el végre Dan Simmons Hyperionját és alig bírtam megállni, hogy ne vessem rá magam azonnal a folytatásokra. Idén nagy taktikusan feltettem mindhárom részt a várólista-csökkentő játék listájára, hátha… A Hyperion bukása egy olyan pillanatban kapott el, amikor épp tanácstalanul álltam az otthonunkat ellepő mintegy kétezer kötet előtt, tökéletesen beleélve magam a „nincs egy olvasnivaló könyvem se” érzésébe. Most már tudom, hogy ha a jövőben bármikor – BÁRMIKOR – meglegyint az olvasási válság legenyhébb szellője is, Simmonshoz kell fordulnom.

A Hyperion bukása tökéletes folytatás – úgy bontja tovább az előző kötet által felvázolt világot és mélyíti el a szereplők történetét, hogy legszívesebben újra meg újra olvasnám mindkettőt, rétegről rétegre, fejezetről fejezetre boncolva. Egy fokkal tán kevésbé lubickoltam benne, mint az első részben – ott nagyon sokat tett hozzá Simmons eleve zseniális történetéhez a zarándokok különböző elbeszélői stílusa. Itt az elbeszélés már nem markánsan megkülönböztethető „sajátmesékre” bomlik, egyfelől jóval sokrétűbb, másfelől jóval hagyományosabb. Ellenben a történet, a megbomlott idősíkok, a megválaszolatlan kérdések és az etikai dilemmák sokkal inkább elterelik a figyelmünket a stílus finomságairól. A Hyperion egy bölcsészálom, a Hyperion bukása sokkal inkább agymunka – itt már nehezebb elkamuzni, ha az ember semmit nem konyít a sci-fi zsánerhez és elsőre a torkán akadnak az Időkripták :)

Jöhetnek a folytatások!

Muriel Spark: Célszerű lődörgés

Jó pár éve már, hogy egy amúgy nagyon nem-cukiskodós online ismerős azt mondta nekem erre a könyvre, hogy cuki bölcsészregény – ami elég is volt ahhoz, hogy elvesszek. És tényleg az. Szellemes, okos, vicces kisregény, századközepi angol (nagyvárosi, értelmiségi) miliő; néhány ecsetvonással markánsan felrajzolt szereplők; már-már vérre menő bonyodalom egy kézirat (!) körül és az egésznek a közepén egy imádnivaló, talpraesett, ugyanakkor nem kissé pimasz írónő.

Fleur Talbot éli a kezdő írók tipikus életét – könyvekkel telizsúfolt albérleti szobájában (a háziúr szerint a könyvek mennyiségét tekintve minimum kétszobás bérleményt kéne fizetnie…) írja naphosszat első, nagyratörő regényét, a még kiadó nélkül álló Warrender Chase-t, miközben barátok, nős szeretők, nős szeretők feleségei, írótársak adják egymásnak a kilincsét. Fleur ha nem ír, akkor mások és saját kéziratát vitatja meg hasonszőrű társaival. Igenám, de még a méreten aluli bérleményt is fizetni kell valamiből, így kénytelen-kelletlen elszegődik az Önéletírók Társasága vezetője mellé afféle mindenes titkárnőnek. Ahol, hogy-hogy nem, a mindennapi feladatokon túl hamar azon kapja magát, hogy a Társaság tagjainak mérsékelten érdekes, ámde irodalmilag tökéletesen értéktelen önéletírásait javítgatja fel. Egészen addig, amíg az önéletírások és a készülő regény összeérnek – no nem a legkézenfekvőbb módon. Aztán mintha a valóság is elkezdené másolni a készülő regényt. De vajon mi történhetett? A fikció befolyásolja a valóságot vagy a valóság befolyásolja a fikciót? A Warrender Chase regényalakjai léptek le vajon a lapokról? Vagy pusztán valaki egy ellopott kézirat nyomán próbál nyerészkedni a neki kiszolgáltatottakon? És mit tehet egy írónő, ha ilyesfajta összeesküvésbe csöppen és lassan már abban sem biztos, hogy a regényalakjai nem akarják-e elvenni a józan eszét?

Nehéz lenne tagadni, hogy minden sorát imádtam. Frappáns, okos, de nem okoskodó, ironikus, nagyon angol regényke. Szerencsére lapul még elfeledett Muriel Spark-regény a polcomon.

Amanda Palmer: A kérés művészete

Amanda Palmer énekesnő, zenész, feminista ikon, a közösségi finanszírozás úttörője, Neil Gaiman felesége, TED-előadó. Namármost, nekem a zenéje nem tetszik, a feminizmusát sosem tanulmányoztam behatóbban, abszolút nem érdekel, milyen Neil Gaimannel szexelni (de aki esetleg ezért venné kézbe, azt megnyugtathatom: megtudja), viszont mint közepesen tudatos kultúrafogyasztót nagyon is érdekel, mit mondhat nekem a közösségi finanszírozásról - és úgy általában, a megváltozott 21. századi viszonyok közepette művészet és finanszírozás viszonyáról - eme műfaj koronázatlan királynője.

Palmer TED-előadásába véletlenül futottam bele, és amikor elhatároztam, hogy nekem ez a könyv KELL, még azt hittem pusztán ennyit kapok. Aztán sokkal több lett belőle. A könyv részben önéletrajz; részben elmélkedés a fent említett finanszírozási kérdésekről egy olyan művész tollából, aki túlzás nélkül minden platformot megjárt – az utcától a nagy kiadókig; részben pszichologizálás a segítségkérés és -elfogadás témakörében. Amivel betalált. Nagyon. Nem fogom részletezni miféle megvilágosodásaim támadtak a könyv kapcsán – túl személyesek. Mindenesetre segített abban, hogy tisztábban lássak ezt-azt, ami önmagában nagy szó. (Ne értsetek félre. Én is utálom, ha valaki azt állítja, hogy önsegítő könyvekkel találta meg önmagát és nem, nem lesz eztán Amanda a gurum, nem fogom hallgatni a zenéjét, mert nem tetszik és nem fogom támogatni a következő Kickstarter-kampányát, mert nem érdekel. Viszont azt hiszem, hosszú ideig hálás leszek neki azért, amire ráébresztett.)

Maga a könyv egyébként vibráló, eleven, akárcsak a szerzője. Szókimondó, vagány, olykor túlságosan kitárulkozó – ugyanakkor esendő, emberi, döccenőkkel teli. Igazából üdítően esetleges benyomást tesz jó néhány helyen – azt hiszem, Amanda szélsőségesen spontán és csapongó személyiségét igen komoly szerkesztői teljesítmény lehetett akár csak ennyire keretek közé tuszkolni.

Nyilván teljesen kiszámíthatatlan, hogy kinek ad valamit ez a könyv és kit hagy teljesen hidegen – én azt mondom, hagyjátok meglepni magatokat, érdemes.