Cendes barát (film)

Nézem a filmhez készült interjúkat, ahol Enyedi Ildikó erről a régi kíváncsiságról mesél. Hetvenes évek, a fiatalsága, egyfajta poszt-hippi közegben, a flower power – a kíváncsiság, ami miatt a növényekkel való kommunikáció kísérleteiről az újságokból kivágva gyűjtötte a cikkeket. Meséli, hogy a nekem is szinte meseinek tűnő kísérlet, amikor a növény, a csendes barát az emberbarátot érzékelve (egy szenzor segítségével és egyéb elektromos eszközökön át) kinyitja a kertkaput neki, valóban megtörtént: egy kanadai tudós használta erre a hazugságvizsgálón felugró impulzust – s hogy a filmben az ő kísérletét reprodukálták.
 
Hogy ez a kíváncsiság már igen korán, a Simon mágusban megjelent, ahol a gyilkossági ügyet, amiért Párizsba hívják, Simon, a mágus egy szobanövény, egy fikusz segítségével oldja meg – hogy valójában azt a rejtélyt a növény oldja fel, a növényi „szemtanú”, a maga testbeszédével, amit Simon megért. És elmerengek rajta, mennyire fókuszált, az élő dilemmáit és érintődéseit mennyire tisztán nyitva tartó alkotóval van dolgunk – hogy mekkora türelem kell mindehhez, hogy évek során át, filmek mellett, amik minden energiáját követelték, életben és fókuszban tartsa ezt a kíváncsiságát.
 
Marburg városának szívében van egy füvészkert, és ott áll benne egy több száz éves ginkgo biloba fa. Az őrült tempóval változó jelenben egy növény a legtávolabbi múltból – egy élő őskövület. 270 millió éve a fajtársai uralták a bolygót, aztán belekerült az akkori, aktuális fajpusztulási hullámba, és csak a világ néhány eldugott szegletében, egy japán sziget csücskén, mély kínai völgyekben maradt fenn néhány példánya. Az európai botanikusok beleszerettek, és magoncokat telepítettek itt is, meg ott is, kertekben, arborétumokban – mára elég sok élő példánya van mindenfelé. A kártevőit elsodorta az a régmúlt kihalási esemény, gyakorlatilag háborítatlan. De maga a megtestesült (növényi) magány, hatványozottan az, még a többi telepített arborétum-lakóhoz képest is – nem más dialektust, hanem másik nyelven beszél, mint a ma egykori, földnyi élőhelyén terpeszkedő burjánzás.
 

Marburg városának szívében van egy sokat látott füvészkert – a fája hosszú, türelmes figyelméből kismillió kis szelet emberi magány érzetvilágára látni. Hármat látunk ebből. Három fontos, paradigmaváltó időszakban. Hetven éve vagy 120 éve, ha ugyanígy ülnénk itt, mást látnánk, és mást éreznénk, mást emelne ki a tudatunk, mert ez valamilyen módon egy kulturális konstrukció is mondta Enyedi Ildikó a Sellyei kastélypark arborétumában rendezett vetítésen, ahol az egyik (tán a legtöbbet mutatott) fa-színésze áll. Mert persze három fa-színész kellett a három, különböző korú fához: az 1908-as botanikus kert fájához, a hetvenes évek kommunává alakított kertjében immár sokkal érettebb, s a 2020-ban, a Covid első hulláma idejére a lezárt kertben immár kiteljesedett, látványt uraló faóriáshoz.
 

Három különböző időszak, háromféle csendes, makacs, magányos emberi lázadás. Gréte például, az első nő a marburgi egyetem biológia tanszékén. Egy formabontás, egy paradigmaváltás első fecskéje. Csak nem egy kis feministához van szerencsénk? Kérdezi tőle a kegyetlen felvételin őt kínozni akaró professzor, aki aztán nem tudja megtörni a lány fegyelmezettségét a Linné tanaiba csomagolt szexizmusával. De ez többek közt azért lehetséges, mert Gréte szinte „fiúvá lesz” ebben a sajátságos szerepben (ha már androgün nem lehet). Viszont ebben a szerepben így nem önmaga – elképesztő a magánya, maga felé is, befelé is. És ennek a magánynak a Ginkgo fa az egyik (számunkra legfontosabb) tanúja.
 
Ezért fordulna az Isadora Duncan szellemében működő, egyfajta antik tánc-érzést újrateremteni akaró női körhöz például – de a saját valóságát végül az idős fényképész segédjeként elsajátított fényképezéstől kapja vissza. Ahogy a növény-fényképek által újranyílik a saját nőisége, ahogy a fényképezés, mint a növény lényét megőrző lehetőség megnyitja neki az utat nemcsak ebben az „addig férfivilágban”, de (újra) saját magához is. És ezt a saját magát már képes érvénnyel, hitelesen kínálni a szerepre, amire hívatott. Megdöbbentő mélységet ad ennek, hogy a fényképek és elkészülésük teljesen hitelesen idézik meg a növényfényképezés egyik úttörője, Karl Blossfeld munkásságát – az 1900as évekre jellemző fényképezőgépek, a fotó-nagyítások, az üvegnegatívok, az eljárások a filmben pontosan olyanok, mint ahogy és amilyen eszközökön anno elkészültek Blossfeld képei.
 

Mint ahogy a már említett 1970es évekbeli kísérlet is (a megvalósítása legapróbb szintjéig) korhű és valid – a filmen is. Aki elvégzi, Hannes, a 21 éves tanya-szökevény germanista diák valójában igen furcsa magányt hordoz. A kora deklaráltan felszabadult, mozgalmár fiatalságában egyfajta szelíd konzervativizmust, aki nem szív be és nem szeretkezik a mámor kedvéért – ehelyett például szelíden és időszerűtlenül szerelmes, Rilke Duinói elégiáját olvassa és Gundulának, a biológus-hallgatónak, akibe szerelmes, Goethe (korában amatőrnek tekintett, pedig figyelemre méltó) növénytanát idézné. Valamit, ami érték volt, és érték marad – bármilyen divatos, lázadó paradigmától függetlenül.
 

S aki pontosan tudja, gyerekkorától fogva tisztán látja, hiszen paraszti sorból érkezik, hogy a növény kizsákmányolt áldozatunk. Éppen ezért nem hajlandó kínozni a kísérlet „alanyát” a nyaraló lány által rá bízott muskátlit. Ehelyett összebarátkozik vele – és ebben engesztelés van, a másik élet mély tisztelete. Egy alaposan kizökkentett, a társaságban is belső magányt és meg nem értettséget élő fiatal élet tiszteli meg azt a másforma életet, és ennek a szeretet-köteléknek érző tanúja a kertben álló, Hannes által sokat látogatott Ginkgo fa. Számomra hármuk közül Hannes a legkomolyabb lázadó – hogy egy korban, ahol mindannyian egyéniségek vagytok, merte a legtisztábban sugallni az elsuttogott én nem önazonosságát. Azt a tiszta látásmódot képviselve, ami amúgy annak a deklarált lázadásnak akár a valódi veleje lehetett volna.
 
A kortárs agykutatót, Tony-t viszont a barátomnak szeretném, mélyen és belülről. Az embert, aki ott találja magát bezárva egy kényszermagányba a Covid lockdown-ja idején, egy üres egyetemi campusban. A kommunikációról, annak a nehézségéről és az az iránti vágyról szól, többek között, ez a film – és Tonynak tényleg nincs kivel beszélnie. Nem tudja élni az életét, nem tud tanítani, amiért ide jött, nem tudja folytatni korszakalkotó megfigyeléseit a csecsemők érzékeléséről és metakommunikációjáról. Végtelenül, durván ingerszegény helyzetében kényszerből fordul a növényi gondolat letapogatása irányába, a saját, modern szenzorokra épülő technikáját használva, és az érzékelést, a vizsgálatot (nagyon pontosan gödeli elvek alapján) empátiával, önmagát is belevonva (ahogy a csecsemőkkel is, olyan mélyen bevonódva) végzi el. Valóságos növénykommunikációs kísérletet látunk persze itt is, ahol különböző interfészeken keresztül megpróbálunk a magunk számára érzékelhetővé tenni jeleket.
 

Az valami gyönyörű, ahogy lassan kinyílik a viszonyuk! És ahogy párhuzamosan ezzel, a tipikus lezárás-kori távkommunikáció mellé, a netes beszélgetés mellé a növénykommunikáció szakértőjével (Alice szerepében az így, monitorra száműzve is teljes értékűen élő Lea Seydoux), párhuzamosan az outsider kíváncsiskodása mellé, hiszen Tony neves agykutatóként is (ezen a másik szakterületen) amatőr, odakerül az épület biztonsági őrének, Tony egyetlen élő emberi kapcsolatának lassan formálódó, természetes kíváncsisága, és a belőle nyíló viszony. Ahogy Tony lassan tényleg kialakít egyfajta türelmes kommunikációt a fával, úgy nyílik az óriási kulturális távolság és a nyelvi akadályok ellenére a két ember valószínűtlenségben is hiteles barátsága. Tony Leung tökéletes a szerepben, amit Enyedi Ildikó bevallottan neki írt – ha nem vállalta volna, teljesen újra kellett volna gondolnia a rendező-írónak a kortárs szálat. Szerencsére örömmel jött – ez is sugárzik a filmről.
 

Végül a lényeg: tényleg lehet úgy érezni, hogy ezek a történetek a fa történetei, rólunk. Hogy ez a ginkgo fa a mesélő; hogy a rokon érzetek, a hasonló pillanatok előhozzák a jelenünkbe a az érzetvilági emlékek helyzetre rímelő múltját. Elmesélik az idegpályákon táncikáló jelek. A kíváncsiságunk és az előítéletek traverzei között, ahogy a három ember kíváncsi a történetében: az első lány a férfivilág egyetemén, a hippi-korba csöppent parasztfiú, az agykutató vendégprofesszor a karantén kényszerű parkolópályáján. Lassú, gyönyörű képek, óhatatlanul az, ahogy elképzeljük, de ezt is tudja magáról, ahogy anno a Testről és lélekről esetében is tudta: amikor képzel, nem szégyelli megmutatni sem, hogyan teszi. S jól teszi. Mert közben a kíváncsisága kicsöppent az önzéseinkből.
 
Csendes barát. Nincs feloldás, de nem is lehet, ebben a lassú növekedés-történetben, ahol teljesül egy magányos fa általunk megértett kívánsága: örökölhesse a létét a magba rejtett jövő. Nincs, és nem is lehet feloldás. Feloldozás van - valami megtörténhetett mind a három ember életében. Azaz előttünk a történet arról, ahogy az ilyesmi történhet, megálmodta egy figyelmes, kíváncsiságát fókuszban tartó érzékenység, egy csapat elkötelezett, szeretni való embertársunk segítségével képekbe rakta, hangok helyénvaló sorát komponálta alá - nézhető.
 
Nézzétek.

Simon mágus - Film

A nyitó képsorok - utólag értem meg, álom, jövőálom... - után egy embert a szemünk láttára felébreszt a telefon. Álomzilált, öreg, megviselt arc. Rögtön pénzről beszél. Álomból ébresztett, gyakorlatias öregember - akit parafenomén lévén felkér a francia rendőrség, utazzon Párizsba, és segítsen egy rejtélyes bűnügyet megoldani. Nem, nem repül. Vonaton utazik. Simon, a mágus (Andorai Péter) nem repül... látjuk a megérkezést (ihletett képsorokon, ahogy a vonat begördül a Gare de l'Est-re, a síneken átívelő hidak sora alatt), a tolmácslányt, a táblával, aki Simont az állomáson várja, és rögtön a lányt (Julie Delarme), aki bliccelt, akivel épp ellenőrök veszekszenek - aki a látványával valamiért mélyen megérinti mágusunkat... Olyan mélyen, hogy önkéntelenül beavatkozik az a meghatározhatatlan erő, a csoda, beavatkozik ebbe a szituációba, beavatkozik, ami Simonban lakik. Beavatkozik egy folyamatba olyan természetesen, mint ahogy lélegzel: átalakítja a hatósági terrort - kézcsókká. Alig telt el pár perc a filmből, és ott vagy, abban a végtelen természetességgel elemelt, valóságunkra mégis olyan természetesen rámutató szélsőségben, ahol Enyedi Ildikó (legalábbis úgy tűnik nekem) a filmjeiben lenni szeret.

Ebben a szélsőségben a beszéd lehetősége valahogy mindig lezárt - csak nemértések vagy félreértések, tolmácsolhatatlanságok (a szándék ellenére), vagy sértett pengeváltások az egymás mögé fűzött szavak. Ahogy a Testről és lélekről párosa nem beszélheti ki, amit érez, úgy képtelen Simon (a nyelv ismerete hiányában) megvallani a lánynak az érzést - helyette megkapjuk azt a bájos, félreértésekből bontakozó "beszélgetést" a kávézóban. Beszéddel úgy tűnik nemigen megyünk semmire. Sem a vallomás, sem a megvallás, sem a vita nem visz sehova, az elbeszélt tanítás végképp nem... Milyen finom, ahogy (az egész filmidő alatt  legtöbb egymás mellé fűzött szavával) tanítás helyett Simon alázatra inti a tanítványául szegődni akaró kis rendőrt... Simon nem beszél. Nem a titkot őrzi, azzal, hogy nem beszél - csak pontosan tudja, hogy a titok elmondhatatlan. Nem tudja ugyanis a titkot, hanem éli... Úgy tesz csodát, hogy egyszerűen csodálkozik.

Nem így Péter (Horváth Péter), a vetélytárs, a Bentley-tulajdonos, aki (nem is annyira apró-) pénzre váltotta a titkot. Hogy ezt teljes egészében értsük, kettejük helyzetét, idézem Lénard Sándor remek szavait a Római történetek lapjairól:  ...Ha valaki talán még kételkedne a jelenések valódiságában, egynek bizonyítékát kézzel foghatja: ott őrzik a Santa Francesca Romana templomában, a Forum sarkában, Szent Péter térdnyomait! Úgy történt a dolog, hogy az Apostol a Forumon prédikált, de a nép nem hallgatta. Máshová néztek, mert Simon, a mágus, épp a fejük felett repkedett. Természetesen az ördögök vitték tenyerükön, azért lebegett olyan biztosan, túl a templomok márványhomlokzatain... A tömeg, a vak tömeg... csak azt figyelte, hogy fenn a Mágus, lenn az Apostol... míg Szent Péter térdre nem borult, hogy úgy kérje az Urat: űzze el az ördögsereget! Egyszerre csak eltűntek a kénbűzös ördögfiókák, a mágus leesett, és szörnyet halt, Szent Péter térdnyomai pedig a századok folyamán már sok szkeptikus hitetlent győztek meg arról, hogy Róma ege csodákat rejt...

Persze most Párizsban vagyunk, a fény városában - ami mindent ártendez, avagy csak mindent élesebben mutat fel. Enyedi Ildikó viszony-átrendezése, a nem repülő Simonnal és az attraktív, bűvész Péterrel számomra az egyik legelegánsabb valláskritika. A vallás csinál a nap mint napi élnivalóból, a csodálkozásból hitünk szent titkát, ünnepet és arról leválasztott profánt, csinál liturgiát és dogmát - Péter a vallás embere, aki nem hisz, hanem tervez, szabályoz, rituálét komponál. Péter egy szkeptikus pap: egy farizeus. Isten (talán) van, szabályok vannak, meg kiskapuk... Simon viszont minderről az ég adta világon semmit sem tud. Péter egész rivalizálása kényelmetlen és idegen marad neki. A felkészülés a profán húsvétra, a három napos eltemetettségre Péter számára egy leprogramozható feladat - Simon felkészülése abból áll, hogy az egészet előre átéli. Egy félreeső udvarban. Nem baj, ha közben kirabolják...

Simon a névadója a szimónia bűntettének (az egyházi rangok áruba bocsátásának) - sokan érezték úgy: Péter apokrifáihoz, a szent iratokhoz mérve a film komplementer-viszonyokat ábrázol. Nem - valójában csak lerántja a lepleket. Az egyház korokon át valóban kiárusította (áldott politika...) az egyházi rangokat és javadalmakat, és korokon át valóban nem tudott mit kezdeni a szent titok-alapú egyházi életrendbe nem férő, spontán születő csodával. Legtöbbször eretneket kiáltott. Semmi sincs másképp - Enyedi Ildikó és filmes segítői csak lehántották ezeket a társadalmi álarcokat. Tudom, hogy vannak hiteles egyházi személyek is, most arról beszélek, hogy valahogyan (ahogy Karinthy híres novellájában) a hiteles papok, lelki atyák (amilyen az általam ismert Lengyel Sándor atya volt, Pázmánd megboldogult esperese) egyenként valahogy hiába kiabáltak a Pilátus által felkínált választáskor Jézust, a szervezet összhangzata korokon át (sajnos ma is) Barrabast kiabál. A film egyik igen lényeges rétege ez, minden bűvészetbe, attrakcióba csavart poentírja ellenére alapvetően valláskritika - hiszen amúgy a csoda az ő szakterületük volna.

Durván szólva: jó eséllyel Jézus Krisztust a mai egyház ugyanúgy eretneknek titulálná és megfeszítené, ahogyan a farizeusok tették időszámításunk kezdetén. A csoda ma sem vallás-kompatibilis. Holott a versengéssé silányított húsvéti gesztus - a feltámadás újrajátszása a mágusok csatájában hitelesen csak a megváltó eredeti módján tehető meg: meg kell halni hozzá, hogy feltámadhass. Mint ahogy a szerelemhez is meg kell halni, hogy feltámadhass a vállalt kettősségében (egyik félként). A szerelem (ezt most már élesen látom) Enyedi Ildikónál életre-halálra szóló, explicit csoda - Simon, ez a szótlan, morózus öreg ember meg kell haljon hozzá (meg kell haljon érte), hogy végre önmagától, a rajongóktól, tanítványjelöltektől és egyéb zaklatóktól megszabadulva megélhesse azzal, akiért bármikor hajlandó csodát tenni, pusztán azzal csodát tenni, ahogy ránéz. A másik attól lesz szép, és teljes, és igazi, ha így nézel rá - ez a szerelem; nem a vágy, nem a kényszerek, hanem ez a végtelen kockázatvállalás az igazi cselekvésben...

Egy ilyen filmet így kell befejezni. A lány tekintetét látjuk, ahogy végre észreveszi a találkozóra siető férfit - csak a lány tekintetében felszikrázó felismerést és örömet látjuk. És ez a minden! Értsük meg, mi úgysem látnánk olyannak Simont, mint amilyennek tükröződik abban a kamerába néző, szerelmes tekintetben... Nem a szerelmeseket látjuk így, hanem magát a csodát: a szerelmet. Egy ilyen filmet így kell befejezni.

Testről és lélekről - Film

Nekem ez a filmem. Talán mert a legtöbb helyzetét valahol belülről ismerem. Azt is, milyen egy korlátozó nyomorúságban élni. Azt is, milyen a saját zárt és egyedi törvények szerint faragott világodban. Nem ezekben a végletekben, mint ami megrajzolja a filmet – de belülről ismerem. Annyira, hogy képtelen leszek kívülről szólni róla. Ha nem láttad, menj el és nézd meg. Nézd meg a tévén, ha előfizetője vagy egy bizonyos csatornának, pár kattintással elérhető. Aztán gyere vissza, és olvasd tovább ezt a bejegyzést. Nekem ez a filmem. Nem vagyok hajlandó távolságot tartani tőle – a kedvedért sem.

Egy vágóhíd sajátosan, betegen érzékeny-érzéketlen világába új kollégák érkeznek a régi bútordarabok mellé. Többek közt Mária, a minőségellenőr (Borbély Alexandra) – nagyon magának való, nagyon zárt fiatal nő, egy „Csipkerózsika”. Egy reggel rendőrök jelennek meg a vágóhídon, kiderül, hogy valaki bikáknak való búgatóport lopott az állatorvosi gyógyszeres szekrényből… A dolgozókat pszichológiai alkalmassági vizsgálatra kötelezik, Klára, a pszichológusnő (Tenki Réka) szépen, rutinosan mindenkit kikérdez – többek közt megkérdi azt is, ki mit álmodott az éjjel. Így, teljesen véletlenül derül ki, hogy Endre, a fél karjára béna gazdasági igazgató (Morcsányi Géza) és Mária minden éjjel ugyanazt álmodja. Kiderül, hogy egymás álmában laknak…

Nem ezekben a végletekben. Nem a nyomorék és az autista végletében. De tényleg ismerem, milyen erősen korlátozott testi lehetőségek birtokában maszatolni a teljesnek látszó életet – milyen fegyelmezettségeket, vállalt kényszereket teremt. És ismerem, hogy mennyire sérülékeny a zártság, ha egyszer megnyílik – hiszen senki nála nem tudja jobban ilyenkor, hogy mennyire védtelen. Hiszen ilyenkor szándékosan hagyja, hogy az történjen vele, amitől amúgy retteg. Valahol a közös álom felbontó játéka, tényleg egy közös álom felbontó játéka az egyik legszebb ötlet, ami egy ennyire esélytelen párosításban segíthet. A film gyönyörű végletében a közösen álmodott szarvas-sors. Ahol egy halom dolog ösztönösen, meggondolás nélkül megtörténik. Ahol vezethetnek a zajok, szagok, ahol a másik érintése más rezgésszámon és többet üzen – a szavak mankója helyett ahol a mozdulatok lesznek tényleg hallatlanul fontosak. Annak, aki nem tud, meg annak, aki nem akar egyébként érinteni.

Enyedi Ildikó érzékenységéről beszélek, annyi más mellett – meg a kegyetlenségéről, ami nélkül mindez nem lenne ennyire valóságos. A keretről, a vágóhídról, a szarvas-momentum teljes ellentétéről. A gépies, ipari gyilkolásról – amit (legalábbis Endre szerint) mégis csak az empátia megőrzésével lehet ép ésszel megélni. Ahol sajnálni kell a leölt állatot – nem érzéketlenedhetsz el annyira, hogy ne érezz irántuk semmit. Legalábbis Endre szerint – aki viszont pont hogy nem akar érezni semmit. Szerelmet főleg nem. Elege van – elvan nélküle. Erre itt van ez az idegesítően szokatlanul működő nő, akinek a teste ezer gesztussal, tán legfeltűnőbben pont az elutasítás gesztusaival, az odafordulás közben történő elzárkózással üzeni a kíváncsiságot…

Enyedi Ildikó kegyetlenségéről beszélek, annyi más mellett – meg az érzékenységéről, ahogy a végletekig elviszi azt a mesét. A teljes kétségbeesés önpusztításáig, ami két zárt emberben ugyanúgy szakít sebet – az egyiknek testi értelemben is. Olyanok, mintha akármilyen érzelemnek egy lehetetlenül szűk helyen kellene kiférnie belőlük – ez ritkán sikerül önsebzés nélkül. A rendező kegyetlenségéről beszélek, ahogy a végletekig elviszi a színészeit, addig az eszköztelenségig, ahol valóban átlényegülnek. Borbély Alexandra élete végéig viselni fogja az elkötelezettsége bizonyítékát a csuklóján, és szerintem ugyanígy a könnyeim nyelem majd, ha először meglátom egy teljesen más ízű, felszabadult fiatal nő-szerepben. Morcsányi Géza pedig ugyanígy képes a szemeivel, gesztusaival, a hanglejtésével játszani – amatőr létére, tényleg, minden tiszteletem az övé. Alig akad itt, aki színészkedik – élik a szerepet, Békés Itala persze, Nagy Ervin naná… mindenkinek gratulálok, aki itt vászonra került, az a legtöbbet adta. A legnehezebb dolga talán Schneider Zoltánnak volt Jenő szerepében – milyen furcsa, hogy ennyi introvertált közt az nyitottság (és paródiája) az eszközeiben legnehezebben megtalálható szerep. Én szerettem, mert ami hamisság a játékába került, nem Schneider Zoltáné volt, hanem Jenőé…

Nekem ez a filmem. Az a lehetetlen követelés, amikor egy kényszeres tisztaságmániás összebútorozik egy folyvást morzsázó rendetlennel. Ahol így a jövő nyitott és bármilyen lehet. Amikor nem tudok kedvenc pillanatot választani, mert tülekednek. Például amikor állati és emberi tekintetek néznek a napba a pusztulás előérzetében, és mégis megtörténnek azok az emberi gesztusok, amitől élhetővé válik az élet. Ameddig, addig. Tudom, hogy újra kell néznem, hogy az összes pillantásukat befogadjam. És tudom, hogy ez a film a kivételt meséli – de emberek, én ezt a kivételt élem, rengeteg megkötött kompromisszum árán, és nem is én kötöm meg a többet… és nagyon szeretném, ha ez volna a szabály. Ha ez volna az általános – ez a kegyetlenségben fenntartott érzékenység. Ami könnyen sérül, mert nyitva van – de amihez végre odaférhet a gyógyulás.