Hilary Mantel: Farkasbőrben

VIII. Henrik kora kimeríthetetlen alapanyaggal szolgál az utókor írói számára. Egész könyvtárakat lehetne megtölteni a Henrikről és hat feleségéről szóló romantikus lektűrökkel éppúgy, mint az anglikán egyház Rómától való elszakadását taglaló komolyabb művekkel – mostanában pedig épp reneszánszát éljük a Tudor-kori krimiknek. Azonban a korról szóló regények között viszonylag kevés a szépirodalmi mű; és ugyancsak kevés a Thomas Cromwellt középpontjába állító alkotás (legalábbis ami a magyar megjelenéseket illeti). Hilary Mantel műve így két szempontból is eltér a Tudor-kori regények fősodrától.

A 2009-ben megjelent – és abban az évben a legrangosabb angolszász irodalmi díjnak tartott Booker-díjat elnyerő – Farkasbőrben főszereplője Thomas Cromwell, VIII. Henrik egyik legbefolyásosabb embere, aki egyszerű származású, bántalmazott gyerekből lett az ország legnagyobb hatalmú tisztviselője. Cromwell igazi „királycsináló” volt, az ő mesterkedéseinek köszönhetően sikerült a királynak elválnia első feleségétől, Aragóniai Katalintól, és elvennie Boleyn Annát; ő szövegezte meg a Rómával való szakítást deklaráló törvényeket, csakúgy, mint a király örökösödési rendelkezéseit – és később ő segített Henriknek törvényes módot találni a boszorkánysággal vádolt Anna kivégzésére; hogy aztán a kor szellemének megfelelően ő is a vérpadon végezze.

Mantel regénye egy rövid gyermekkori kitérő után 1527-től 1535-ig követi nyomon Cromwell és az angol királyság sorsát – Henrik és Boleyn Anna kapcsolatának hajnalától, amikor a királyban és tanácsadóiban először merült fel a válás gondolata, a Rómával való szakítás véglegesítéséig. Thomas Cromwell az európai kontinensen kereskedőként és katonaként töltött fiatalkora után Wolsey bíboros bizalmi embereként tér vissza Angliába – hogy aztán végigasszisztálja a bíboros bukását és kapva kapjon az alkalmon, hogy a királyi udvarban és a tanácsban megüresedett helyet betöltse. A főurak pártállástól és hitvallástól függetlenül gyűlölik, hisz alacsony származású jöttmentként a király kegyeibe férkőzik, és hamarosan Henrik legfőbb tanácsadója lesz.

Cromwell a jég hátán is megélő politikusok mintapéldánya – ugyanolyan jó kapcsolatot ápol a hatalomvágyó Annával, akit koronához segít, mint a fattyúnak bélyegzett Mária hercegnővel; kijátssza a vetélkedő főurakat egymás ellen; királyi számvevőként az ország pénzügyeire is ráteszi a kezét, kereskedői tehetségének köszönhetően pedig a saját vagyonát is addig növeli, mígnem az összes főúr az ő adósa lesz – nem csoda, hogy jóformán mindenki utálja. Mindemellé a múltjáról elterjedt kétes hírek és érzelemmentessége miatt az egész udvar fél tőle, pedig ő maga csak egy jámbor politikusnak tartja magát. Valójában kegyetlen, mindenkin átgázoló, ám a kezét mindig tisztán tartó, igazi nagypályás manipulátor.

Mantel a maga nemében briliáns portrét alkotott Cromwellről, azonban könyve nehezen talál utat az olvasóhoz. Ez ugyanis nem egy szokványos szépirodalmi regény. Nincs benne semmi dramatizáltság, durván fogalmazva nincs „sztori”, ez egy fikciós elemekkel tarkított dokumentarista életrajz. Aprólékos, olykor túlságosan is az, az udvar, a főurak, a kereskedők minden egyes jelentéktelennek látszó cselekedetére kitér – hogy később minden megkapja a jelentőségét, az csak utólag vigasz, olvasás közben inkább idegesítő.

Mindent és mindenkit Cromwell szemszögéből látunk, őt magát is, ennek köszönhető, hogy míg mindenki féli a nagyhatalmú és kegyetlen tanácsost, őt magát kifejezetten jámbornak ismerjük meg – hiszen annak akarja láttatni magát. Keveset tudunk meg Cromwellről, az emberről, viszont szinte mindent Cromwellről, a politikusról – ha elfogadjuk, hogy Mantel alapos kutatómunka után írta meg a könyvét, és a portréja helytálló, akkor valószínűleg azért, mert Cromwell életében a munkája jóval fontosabb volt a magánéleténél – és ahogy mondtam, itt nincs dramatizáltság, vagy engedmény a popularitás oltárán.

Dokumentarista aprólékossága mellett a könyv leginkább „olvasópróbáló” jellemzője a stílusa. Mintha a nyelvezete is egy ember gondolkodásmódját idézné – egy érzelemmentes, számító ember száraz gondolkodásmódját. Legtöbbször idegesítő, rövid kis pattogós mondatai teljesen idegennek hatnak a szépirodalomhoz szokott szemnek, máskor elkalandozik, látszólag összefüggéstelen gondolatfolyamokba bocsátkozik, nagy ritkán megenged magának egy kis érzelgősséget – éppoly aránytalanul, ahogy egy ember gondolatai csaponganak a mindennapokban.

Kimerítő és alapos Cromwell-portrét kapunk, úgy, ahogy Cromwell láttatta volna saját magát – nem tudom, mennyiben egyedülálló vagy különleges Mantel módszere, én mindenesetre még nem olvastam ilyet. Meglep, hogy ekkora közönségsiker lett – de pozitív értelemben, ez ugyanis nem egy közönségbarát könyv. Könnyű rá azt mondani, hogy unalmas, mert olykor valóban az, voltak periódusok, amikor nehéz volt rávenni magam, hogy tovább olvassam, de a végeredmény megéri a fáradságot.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Megyeri Andrea

Korábbi kommentek:

 

Tornai József: A második eljövetel - Műfordítások a világ költészetéből

 „…A jelenés már közel biztosan,

a Második Eljövetel napja van.

Második Eljövetel! Alig mondom ki,

szemembe tép a Spiritus Mundi

látomása: valahol a sivatag homokján

oroszlántestű, emberfejű lény,

meredt szeme kegyetlen, mint a nap,

mozdítja combját, körötte

háborgó madarak árnya csapkod…”

William Butler Yeats

1994 óta gyűlik Tornai József új fordításkötetének anyaga, az alcím szerint „Műfordítások a világ költészetéből”, s a költő nem túloz, valóban szélesre nyitott horizont tárul a versszerető ember-fia elé, ha ezt a kötetet a kezébe veszi. Litván, svéd, finn költők, walesiek, szerbek és bolgárok ugyanúgy helyet kapnak ebben a kötetben, mint nigériai, ugandai, tibeti, japán, vagy húsvét-szigeti, perui alkotók. Amerikai kortársak ugyanúgy, mint sokezer éve élt kínai poéták, sokszor és sokféleképp magyarított versek ugyanúgy, mint soha nem hallott, magyarul először megszólaló költészetek. Hallatlan gazdagság és a válogatás önkénye együtt: egyfajta költészeti szúrópróba Tornai második gyűjteményes kötete.

A Himnuszok az éjszakához, a korábbi kötet tematikus csoportosítása helyett az újabb kötetben nemzetek, kultúrák szerint rendeződnek a magyarított költemények. Tény, áttekinthetőbb, lapozásra ingerlőbb így a könyv, ha el is veszett az azonnali asszociációk, önkéntelen összevetések gazdagsága, ami az előző kötetet jellemezte. Sajátos kulturmisszió ez – Hárs Ernő mellett Tornainak is nagyon sokat köszönhet a magyarul olvasó ember a földrajzilag olykor nem is annyira távoli, költészetben gazdag kultúrákba való merítkezés lehetőségéért. Soha nem hallott költők verseire csodálkozhatunk, hálás vagyok azért, hogy olvashattam például Sri Jnanadeva, a XIII. századi indiai költő hallatlanul szürreális sorait:

„…A szél

önmagát legyezi.

A fej

Liliomfává alakul.

A nyelv

Sűrű gyümölcslé.

A lótusz

Egy egész napot kovácsol.

A holdmadárból

Hold lett…”

és így tovább, oldalakon át, „…a városba minden esemény nélkül/ érkeznek a tapasztalatok”, csodálatosan összetett, bővérű ima bontakozik ki oldalakon át Sivához, az élethez. Jó volt Okot p’Bitek, az ugandai költő gyermeki-logikus, ironikus verseire csodálkozni:

Férjem azt mondja,

hogy mielőtt az ember megszületett,

a fehéremberek visszafelé számolták az éveket.

A legnagyobb számmal kezdték,

aztán jött

az egyezer,

az egyszáz,

a tíz

és mikor az egyhez értek,

akkor született Jézus.

Az „ember” alatt a második sorban persze szintén Jézus értendő, tetszik, ahogy az ugandai költő a saját nézőpontjából tart görbe tükröt nekünk, a saját logikánknak. S végül álljon itt személyes kedvencem, a zen szerzetes Toko halál-verse 1797-ből (minden halálvers anatémája, a színtiszta zazen):

A halál-versek –

merő káprázatok, a

halál az halál.

A válogatás önkényét jelentettem ki, nos, némi iróniával mondhatnám: a műfordító akkor a legveszélyesebb, ha a maga örömére fordít. Verset talán másképp nem is lehet – példaképp elég Rilke Orpheusz-szonettjeit említeni, a terminológiailag egységes, nyelvi igényességben egyszínvonalú teljes fordítással irodalmunk még mindig adós. Mit lehet tenni, ha a fordítót nem minden költemény ihleti meg; nyilván a jobbik eset, ha csak azokat fordítja le, amelyek megérintették - egy ilyen mélységes nyelvi és gondolati „egységből” is többet ér az ihletett „hányad” magyarul, mint a nyelvbe kötelezően bedarált egész.

Ahogy pédául László Erika fogalmazza meg egy tanulmányában: fordítani annyi, mint kompromisszumot kötni. A fordító az anyanyelv törvényszerűségeinek a foglya, és soha nem lesz képes ennek kereteit túllépni, és épp ezért a fordítás és az „idegen” soha nem fog teljesen megfelelni egymásnak: vagy a tartalmi, vagy a formai, vagy mindkét ekvivalenciára törekvés csorbát szenved. Egyedül az újraírás lehetséges, de általa is egy teljesen új, önálló mű születik. Kosztolányi után szabadon: az egyik nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy más nyelv szava. Minden rétege nem menthető át a más nyelvbe: a puszta tartalmon túl, a gondolkodásmódbeli különbségek rétegein túl a szó zeneisége, a hangulat, amit az adott nyelven közvetít, a szógyökhöz járuló asszociációs háló, a szinonimasorból választott adott szó nyomatékosító ereje nyelvről nyelvre gyökeresen különböző.

Nem véletlen hát, hogy a fordítói teljesítmény a sokszor, több fordító által átültetett művek magyarításaiban felmérhető különbségek segítségével ítélhető meg a legkönnyebben. Főleg ha nincs más választásunk, ha nem beszéljük az adott nyelvet, s ezáltal nem épül ki bennünk az eredeti ismeretében a vers saját „értelmi érzete”. Tornai József igen bátran nyúl az akár sokszor fordított „alapanyaghoz” is, a magyar fordítói hagyomány „nagyágyúinak” is bátran ellene beszélve akár. Idézzük fel Tóth Árpád ihletett fordításában Rilke Archaikus Apolló-torzó című költeményét:

„…Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene…”

s nézzük meg, Tornai megoldásait:

„Nem ismertük e hallatlan fejet,

hol szemei almái értek. De átszel

e torzó heve, mint egy kandeláber;

magába csavart nézése e test

lángja most. Másként nem tündöklene

rád az íves mell s csöndes fordulással

ágyékán egy mosoly nem futna által

a combok nemző közepébe le…

Véleményem szerint az átszel-kandeláber rímpár csábító volta ellenére mondhatni képzavar-közeli, bár meg kell adni, a versi összképben Tornainál nyilvánvalóbb a versi tartalom: hogy a fej nélküli torzó egész testével „néz” és nézni kényszerít. Citálhatnám további példának a költő Pessoa-fordítását e kötetből, az Angol szonettek részleteit, de végképp szétfeszítené ezen írás kereteit, ha belemennénk, mekkora fordítói feladat Nemes Nagy Ágnes, Várady Szabolcs vagy (aki szinte bérletet váltott a „négyalakú” portugálra:) Somlyó György után Pessoát fordítani, és mennyire kockázatos irodalmi vállalkozás Mohácsi Árpád Portugál tenger című kötetének fogadtatás-története fényében például. Sorolhatnám még a példákat, Eluard-t, Leopardit idecitálva, ehelyett egyetlen vers fordításának sajátos problémáira térnék ki. A költő egy fordítása ugyanis szó szerint megütötte a szemem. Konsztantin Kavafisz verse tartalmában is másképp, másról szól Vas István fordításában:

A hajón

Rá hasonlít igazán ez az apró,

ceruza irkafirka arckép.

Gyors vázlat a hajó fedélzetén:

egy elvarázsolt délután.

Jón tenger köröskörülöttünk.

Hasonlít rá. De ő szebb az emlékeimben.

Érzékisége majdnem fájdalom volt,

s ez világított a tekintetében.

Szebb, ahogy testet ölt előttem

most, mikor lelkem hívja vissza az időből.

Az időből. Mindezek régi dolgok -

Rajz és hajó és délután.

Tornainál a keret lesz maga a tárgy, és gyökeresen értelmeződik át maga a vers, szinte minden lényeges ponton mást jelentve azután:

A hajók

Valóban hasonlítanak ezekre a kis,

ceruzával rajzolt ábrákra.

Gyorsan a hajófedélzetre dobva:

varázslatos délután.

A Jón-tenger körülöttünk.

Hasonlítanak. Mégis mint szebbekre emlékszem rájuk.

Olyan fájdalmasan érzékelhetők pedig,

átragyogtatva a kifejezést.

De szebbnek látszanak nekem

most, mikor lelkem előhívja őket az időből.

Az időből. Mert mind nagyon régi dolgok ezek –

a vázlat, a hajók, a délután.

Mint látszik, vitára ingerel a sokat fordított költemények Tornai által való újra-magyarítása, de ha sorolom is a kételyeim, a vitát nem tisztem eldönteni – legfőképp azért, mert például nem értek görögül. A vita helyett akár visszatérhetünk a vázolt alapvetéshez: a fordítás (nagyobbára) újraírás, amely önálló műalkotást eredményez.

Az előszóban a költő-műfordító arra a legbüszkébb, hogy hatalmasra nyitja a versvilág kapuját, hogy „földgömb-hatósugarú” körben válogat – miközben azért nem felejti el hangsúlyozni, az európai líra „gyökérzetéből” táplálkozik ma is. Csak nagyobb mérleget használ, amelyre Afrika, Ázsia, Közép- és Dél-Amerika költészetéből is ráfér ha nem is egyfajta áttekintő mélységű versi „menü”, de legalább egy jóízű kóstoló. Ezért a távlatért Tornai Józsefet mindenképp köszönet illeti, még akkor is, ha óhatatlanul mérlegre kerül maga a fordítói teljesítmény is: befogadja-e a kényes irodalmi kánon, s főleg megtalálja-e az olvasót – hiszen azt valójában önök, a verseket divatoktól függetlenül, makacsul olvasók döntik el, hogy lesz-e helye ezeknek a fordításoknak az irodalmi emlékezetben.

Richard Yates: Egy jó iskola

Felmérhetetlen tartozásokat halmozott fel annak idején a magyar kultúrpolitika azzal, hogy bizonyos szerzőket engedett fordítani, másokat nem. Hogy fókuszáltan, erősen válogatva-szűrve engedte be például az angolszász nyelvterület bizonyos irodalmait – jó pár a hatvanas-hetvenes években nagy hatású szerzőt szó szerint elhallgatva. Raymond Carver novellái és Richard Yates történet-világa is teljesen másképp szólt volna abban a korban – hiszen az akkor akár reveláló erejű könyvek ma, annyi év és annyi erősebb hangon lázadó író, könyv után legfeljebb emlékművei annak a kornak, amikor az első komoly ráncok és hájak megjelentek a háború után nagy kínnal újraformált „Amerikai Álom” rózsaszín kötényes kertvárosi háziasszonytestén.

Csökkentendő e tartozást, a Partvonal Kiadó életműsorozatot szentel Yatesnek. A szabadság útjai és a Húsvéti korzó mellett e sorozatban jelent meg az Egy jó iskola is, amely Amerikában először 1978-ban jelent meg.

Yates látszólag könnyű kézzel ír. Epizódokat kapunk, négy év szinte random módon kiválasztott pillanatainak felvételeit. Néhány jellemző helyzettel személyiesülnek figurák, még William Growe, a nem is annyira titkolt író-alteregó sem nyer jelentősen több teret másokhoz képest. Érdemes végiggondolni, ezt az epizodikus, tablószerű formanyelvet hány író és filmes kismester koptatta azóta közhellyé, hogy aztán mi ki merhessük jelenteni azt a meglehetősen elkapkodott véleményt, hogy Yates közhelyes. 1978-ban ez a szöveg nyers volt és szókimondó, mai szemmel kimódolt. Mondom, jókor érkezett élmények tömegével kellene „elszámoltatnunk” nekünk, olvasóknak az Aczél-korszak kultúrpolitikai kurzusának összes döntéshozóját. Persze hiába: az ellopott kutya-rágta katarzist nem adja vissza a számonkérés.

Az Egy jó iskola iskola-regény. Ebben a műfajban itt, Közép- és Kelet-Európában alaposan otthon vagyunk, kifinomult, olykor igen beteg történetek által igényesre képzett olvasók. Musil, ugye, meg Ottlik; még méltatlanul elfelejtett iskola-regényre is futja: Zsolnay Vilmos A gyermekkor édessége című könyve könnyedén a kánon része lenne szegényebb helyeken. Ha ezek fényében nézzük Yates könyvét, bizony szerényebb, kimódoltabb, de legfőképp démonoktól szinte mentes irodalom ez, nem járat az olvasóval mélyen feszítő poklokat. Ha pedig a saját irodalmi közegét „világítom át” ezen regény fényében, bizony ugyanúgy idézőjelbe helyezi Yates olykor kényelmes-konform szövegi világát szinte rögtön az amerikai irodalom következő nemzedéke, például Bukowski – ahogy Pável sommás értékelésében tulajdonképpen jogosan fejtegeti a Moly-on.

Viszont ez a könyv hétköznapi emberekről szól. Hétköznapi bűnökről, hétköznapi nyelven. És hétköznapi kisszerűségekről. Olyan emberekről, akik nem kapják meg az élettől a totális katarzist, azokról a hozzánk igen hasonló egyedekről, akiket szerencsére elkerülnek a „nagy sorskataklizmák”. A Dorset Gimnázium, ez a milliomos öregasszony hóbortjából született elit-álom, ez a bukásra ítélt intézmény, a máshonnan kibukottak és a felkapaszkodni vágyók menedéke a maga konstans hétköznapiságában a mi életünk felé hiteles. A jó iskola, amely tulajdonképpen nem az - hiszen valójában csak a bentlakásos elit-középiskola illúziója, de hiszen nem ilyen illúziók mentén működik-e minden oktatási intézmény az elitképzés szűkös elitvilágán túl? A Dorsetben még Pearl Harbor megtámadásának híre sem ver fel igazán nagy port, egy hír a Growe által szerkesztett iskolaújságban, és csak úgy beszédtéma a diákok között, mint az iskolát fenyegető bezárásról terjedő pletyka, vagy a legjobb dobójátékos szobatárs-választásának kérdése. A fülszövegben ígért jóval tágasabb horizont Yates könyvében valójában illúzió. A hétköznap nem tűri a tágabb horizontot, de ez nem is baj: még szem elől tévesztenénk tőle a következő elvégzendő feladatot.

Ha egészen kényelmesen olvasod, egyszer csak rádöbbensz, hogy ez a könyv jobban rólad szól, elbaltázott életű, hétköznapi halandó-társam, mint az Iskola a határon, vagy a Törless iskolaévei. Ez legnagyobb erénye. Mivel nem a határhelyzetek története, nem kényszerít ki fájdalmas állásfoglalást, nem ad látványos katarzist. De ezeknek a nyugodt mondatoknak valójában hallatlan súlya van. Élet-súlya, amit nem olyan izgalmas emelgetni, mint világok és közösségek sorsát alakító nagyívű sorsok megatonnáit, viszont muszáj. Hiszen általában tényleg ennyi csak az élet. És hidd el olvasó, erről írni az egyik legnehezebb írói feladat.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Karáth Tamás

Precious – A boldogság ára

Kisebb fajta csodával ér fel, hogy Lee Daniels 2009-es filmje jókora késéssel ugyan, de utat talált a hazai mozikba. Az akkor még Push címre hallgató alkotást a Sundance filmfesztiválon mutatták be, ahonnan a közönségdíjjal és a zsűri fődíjával távozott, hogy aztán végigmasírozva a 2010-es szezon díjátadóin meg se álljon az Oscarig – hat jelöléséből kettőt váltott díjra (legjobb női mellékszereplő és legjobb adaptált forgatókönyv). Mégis, díjak ide, Oprah Winfrey co-producersége oda, mi csak hallomásból ismerhettük a filmet, és reménykedtünk, hogy egyszer majd kiadják DVD-n. Hogy minek köszönhető, hogy mégis moziforgalmazásba került, nem tudhatom, ám örülnék, ha ez nem csak egyszeri csoda lenne, és több kisköltségvetésű független amerikai filmet láthatnánk a jövőben nagyvásznon, nem csak a csilivili hollywoodi sikerfilmeket.

A Precious – A boldogság ára megérdemli a moziforgalmazást, a néző pedig megérdemli, hogy a moziszékbe lapulva gyötrődje végig a filmet – igen, gyötrődje, mert ez nem egy kellemes utazás ám. Félő, hogy ha otthon néztem volna a filmet, félúton abbahagyom, és megpróbálom még az emlékét is kitörölni – nem sikerült volna, tudom jól. Mélyen megrázó szociodrámát láthatunk, amit szeretnénk menet közben tagadni, eltávolítani magunktól, de ezt a film nem engedi: a saját távolító- és bevonó gesztusai olyan erősek, hogy a néző nem tud elbújni előlük. Borzadállyal nézzük, mégsem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól, és a végén, a székbe szögezve csak valami halk, megdöbbent reakcióra telik.

Clarice P. Jones, becenevén Precious tizenhat éves harlemi diáklány – nyilván Harlemben diáklánynak lenni eleve nem egy leányálom, ám Precious halmozottan hátrányos helyzetére semmilyen szociológiai szakkifejezés nem elég kifejező… Kórosan túlsúlyos, százötven kilójával és borzasztóan előnytelen ruháiban úgy siklik a koszos utcákon, mint egy bálna, enyhén fogyatékos, arca a bambaságba és a bántalmazásba belemerevedett buta maszkra hasonlít – már kinézetével is céltáblája a kortársak állandó megalázásainak. Ám mindez semmi azokhoz a megalázásokhoz képest, amikben otthon van része.

Ördögi anyja folyamatosan terrorizálja – a folyton a fotelban tespedő, megállás nélkül zabáló és cigiző, a lányát palacsintasütővel ütő, szexuálisan aberrált Mo’Nique képe beleég az emberbe. Precious bűne, hogy „elcsábította” apját szenvedő anyjától – ahogy kibontakozik előttünk a kép, szó szerint azt se tudjuk, hova nézzünk, hova meneküljünk, kit gyűlöljünk jobban, a brutális apát, aki hároméves kora óta zaklatta lányát, vagy az anyát, aki tűrte, majd maga is részt kért belőle, vagy a világot, amiért álságosan szemet huny afelett, hogy az otthonok zárt falai közt ilyesmik megtörténnek. Precious-nek az erőszakból kétszer is gyermeke fogant, lányát, a Down-kóros Little Mongo-t a konyha padlóján szülte meg, miközben elborult anyja a fejét rugdosta; újabb terhességének köszönhetően pedig kirúgják az iskolából, így ugrik a szociális segély, és Precious még inkább anyja gyűlöletének célpontjává válik.

Amikor felmerül némi esély a kitörésre (na, nem nagyszabású kitörésre kell itt gondolni, ahhoz ez a film túl realista, mondjuk inkább úgy: a felszín felé evickélésre), egy speciális felzárkóztató iskola és annak segíteni vágyó tanára képében, akkor jön a minden addiginál nagyobb pofon: a lány apja AIDS-es volt. Precious esélye a boldogságra már azelőtt darabokra hullik, hogy megszülethetett volna, hiába minden segítő szándék.

Ahogy nézzük a filmet, önkéntelenül megfogalmazódik bennünk a kérdés: Minek így élni? Hogy lehet ezt elviselni? Milyen kilátásai lehetnek, miben reménykedik egyáltalán ez a lány, hogy nem adja fel?

Márpedig Precious nem adja fel, és ezzel – noha az elején cseppet sem szimpatikus, még sajnálni se nagyon tudjuk, mert már annyira túlzás a szerencsétlensége – végül elnyeri a szimpátiánkat. Eleinte álomvilágba menekül, színes-szagos, csillogó álmokba, melyekben ő vékony, fehér, népszerű sztár, vagy épp boldog életet él a rajongott férfi oldalán – hogy aztán mindig visszarántsa a valóság mocska. És mégis, valamiért megy tovább, és próbál szabad lenni, noha tudja, hogy boldog már sosem lesz, hogy a múltját ki nem törölheti, csak annyit akar, hogy  a gyermekeivel lehessen, anyja terrorja nélkül. Hogy értékesnek érezze magát, és felfedezhesse az életében is az értéket – s ha tudjuk is, hogy a kicsikart és ezerszer megfizetett boldogságmorzsák sem lesznek tartósak, drukkolunk neki, hogy legalább egy kicsit élvezhesse őket.

Precious a maga korlátolt, megkínzott, számtalanszor megalázott, buta alakjával olyan tükröt tart elénk, amibe nem esik jól belenézni: saját kényelmes, civilizált, erőszaktól mentes életünk álproblémái, amikbe nap mint nap kicsit belehalunk, jelentéktelenek az ő problémái mellett – ő mégsem akar belehalni, sőt, az életet önmagában való értékként akarja élvezni, dacára minden nyomorúságnak.

Iszonyú erős és torokszorító filmet köszönhetünk Lee Daniels-nek, ami csak néhány apró momentumában esik a hatásvadászat csapdájába – főleg az ördögi anya figurája az, ami túlságosan sarkított, túl erőszakosan az arcunkba van tolva a gonoszsága, nehéz elhinni és komolyan venni. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy élnek ilyen elborult szörnyetegek, de az ennyire direkt ábrázolásmód filmen hiteltelenné teszi a szereplőt. A néma, csak jelzett terror sokkal hatásosabb tud lenni, mint az őrjöngés – ahogy például a csak fel-felbukkanó emlékrészletekben mutatott, teljességében soha nem látott (hál’istennek…) szexuális zaklatás is erősebb hatást vált ki, mintha premier plánban látnánk.

Ez az egyetlen kritikám, Daniels egyébként remekül bánik a különböző filmes eszközökkel: a Precious álomképeit kísérő erős stilizáltság, mely éles ellentétben áll a valóság szürkeségével és lepattantságával, remek húzás; akárcsak az olykor egyéb filmeket megidéző fogások – a magát sztárként a vörös szőnyegen vagy a színpadon elképzelő Precious a Táncos a sötétben Selmáját idézi; míg a lányhoz beszélő, negédes és varázslatos, szeretetteli világba repítő fényképek az Amelie csodálatos életét. De ugyanígy remek a „film a filmben” jelenet – amikor Precious beleképzeli magát és anyját Vittorio de Sica legendás Egy asszony meg a lánya című filmjébe; vagy a segítőkész tanárnőt játszó Paula Pattont és tantermét körülvevő, angyalokat idéző ragyogó fehér fény, mintha Precious valamiféle mennyországba váltott volna belépőt a beiratkozáskor.

Nehéz leírni a hatást, amit ez a film kivált; amikor az ember feláll a moziból, csak menekülne ki a szabad levegőre, hogy aztán ott zakatoljon benne mindaz, amit látott, és még hetek múltán se hagyja nyugodni – némely képe szinte beleég az agyunkba. Ugyan nem hibátlan, de remek arányérzékkel összerakott alkotás, feledhetetlen színészi játékkal, és erős forgatókönyvvel. Nem az a fajta film, amire azt mondhatnám, jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert tényleg megvisel; de aki kíváncsi egy igazán durva és erőteljes szociodrámára, és bírja  a gyomra, az mindenképpen nézze meg!

Hirosige - egyre közelebbről

Nem tudok betelni ezzel a könyvvel! Utagava Hirosige Edo száz nevezetes látképe (Meiso Edo hjakkei) című gyönyörű albumának fametszeteivel! Kötelező lapoznivalóm lett, de egyre inkább az eddig is csodált, általam mégis felületesen ismert japán fametszet-világ, az ukijo-e szemrányitó „kapuja is”. Arra kényszerít, hogy elmélyedjek eben a gigantikus méretű világban – gigantikus, hiszen csak Edóról maga Hirosige több mint ezer metszetet készített; egy-egy „nevezetes látképet” több sorozatában is feldolgozva. Élete folyamán ennek többszörösét tervezte meg mindenféle témákban, és ő csak egy a legnagyobbak közül, Hokuszai, Kuniszada, Tojohiro – csak az ismertebb alkotók neveit perceken át lehetne sorolni.

Érdekesnek találom Hirosige „nevezetes helyekkel” kapcsolatos látásmódját, amely az adott albumot áthatja – de érdemes tudni, hogy ez az érett mester látásmódja, a korábbi sorozatokon tapasztalható kompozíciós elemektől alapjaiban tér el. Hogy mire is utalok ezzel, azt leginkább egy kiválasztott, rendszeresen megörökített „nevezetes hely” ábrázolásmódjának változásai által tudom megmutatni, mintegy rámutatva arra is, mennyire változékony, sokszólamú műfaj is a japán fametszet a maga hagyományos keretein belül.

Kameido

triptichon az Edo nevezetes látképei sorozatból (1830. körül)

A fametszeteket tekintve nagy felületet kínáló triptichon-forma minél jobb kihasználása okán Hirosige a szentélyt jellegzetesen japán madártávlatból mutatja. Teljesen hiányzik a perspektíva, a rövidülés, az enyészpontok. A vízszintes és szögben döntött párhuzamos segédvonalak használata miatt – hiszen a képen mintegy ezek a vonalak rajzolják ki az épületek, de a táj vonalait is - a térérzet nem a rövidülések által, hanem a pára- vagy felhőfoltok látványba hatolása által, a látványi határok elmosódása által keletkezik. A madártávlat az íves hidakat (Taikobasi) éppúgy „jelzéssé” alakítja, mint ahogy jelzésszerűen jelennek meg a szentélybe látogatók is. Sokkal inkább a szentély „ideája” szerepel a metszeten, semmint a szentély „látképe”.

Hóesés a Kameido szentélyben

Metszet a Toto Meiso sorozatból (1833.)

A Keleti Főváros nevezetes látképei sorozat metszete Kameidóról sokkal intimebb. Eszközeiben alig lép túl az előzőn, ugyanúgy a madártávlattal operál a tervező: bár a rendező vonalak között immár nincs vízszintes, azért enyészpontot ezen a képen sem érdemes keresni. Viszont a nézőponti közelítés által maga a néző is közelebb kerül. Olyannyira, hogy szinte azonosulhat a hóesés elől ernyője alá húzódó látogatóval. Ez a magányos alak viszont a szentély épületeihez mérve aránytalanul nagy – ez a metszeteken szintén gyakran alkalmazott méretarány-beli aprócska csalás teszi lehetővé, hogy eleget lássunk a szentélyből annak felismeréséhez, és eleget lássunk az íves hídra felkapaszkodó látogatóból is, az azonosulás, a jelenlét illúziójának megéléséhez.

Kameido

a Tizenkét havas jelenet a Keleti fővárosból c. sorozatból (1858 körül)

Hogy mennyi bizonytalanság veszi körül Hirosige életművét, jól mutatja ez a fametszet. Lehet valóban egy önálló sorozat tagja, amely sorozat metszeteinek egy részét – köztük ezt a metszetet is - a kutatások szerint a tanítvány, Sigenobu (a későbbi II. Hirosige) tervezte, mestere halála után. Ez esetben a tanítvány gyakorlatilag lemásolta a mester korábbi kompozícióját, de nem alkalmazta sem a színátmenetek, sem az apró grafikai részletek (pl. a magányos látogató lábnyomai) grafikai lehetőségeit.

Rajzi (avagy metszési) esetlenségek is felfedezhetők a metszeten: az egyik szigeti pavilon tetővonalának rajza például teljesen elhibázott, amiről a figyelmet a pavilon élénkpiros színezésének elhagyásával próbálták a készítők elterelni. Szerintem épp ezért valószínűbb, hogy ez a metszet csak egy Hirosige halála körül elkészült kései utánnyomása, atozurija az előző metszetnek, s a sorozat, amibe sorolják, a kiadó üzleti fogása volt, amit az eredeti sorozat népszerűsége és a japán metszetek iránt feltámadó európai érdeklődés együttesen generált. A nyomat javára írható viszont, hogy a visszafogottabb színvilág és a kontúrvonalak hiánya által összképét tekintve sokkal inkább téli hangulatú, mint az előző – e példa jól mutatja azt is, a metsző és a nyomdász milyen alapvető hatással lehettek a tervező elképzeléseinek végső formába öntésére.

Tendzsin szentély Kameidóban

az 1840-es Edo nevezetes látképei (Edo Meiso) sorozatból

Továbbra is maradunk a madártávlatnál, és a télnél; az előző metszethez képest a művész visszatér a vízszintes segédvonalak alkalmazásához, és egészen kicsit hátrébb kerül a néző – viszont a meredekebb nézőpont-választás többet enged látni a szentélyből, és a látogatók sem szorulnak „méretkorrekcióra”. Értékelhető a kísérletező kedv időleges háttérbe szorulásaképp, felfogható egyfajta visszatérésnek a kor japán képi tradíciójához. Hirosige az ábrázolt jelenetek tartalma miatt úgy tudni, soha nem került szembe a sógunátus cenzoraival, maga is szamuráj származású révén nem volt kérdés a lojalitása. Viszont az egyike volt azoknak a tervezőknek, akik tusrajzaikon az európai festészet bizonyos vívmányait meglehetősen sűrűn alkalmazták.

Bár a „holland stílusú” metszeteken már jóval Hirosige előtt kísérleteztek az alkotók az európai perspektivikus ábrázolás bizonyos elemeivel, nem vált általánossá a használatuk. Maga Hirosige is konzervatívabb irányból érkezett: a művész a sógunátus által hivatalosan támogatott Kano-iskola egyik mesterétől sajátította el az alapokat. De ő az egyik tervező, aki a saját grafikai stílusának változásaiban messze túllép a kínai hatásokon alapuló Kano-iskolabeli ábrázolási elveken, és jóval közelebb jut az idea (sai) helyett a valóságos látvány (sasin) megörökítéséhez. Hirosige az egyik legizgalmasabb történeti időszak tanúja volt, a koré, amikor kényszer hatására Japán hosszas huzakodás után végül is feladja az elzárkózás politikáját – talán ez a metszet is a folytonosan változó politikai széljárás egy fagyosabb pillanatában született, s emiatt tért vissza alkotója a tradícióhoz.

A Tenmangu szentély Kameidóban

az Edo Meiso sorozatból (1851-53 körül)

Főleg annak fényében tűnik ez valószínűnek, ha megtekintjük ugyanannak a sorozatnak egy későbbi metszetét – amelyen immár semmi szükség a képen látható alakokkal való azonosulásra, hiszen a néző a nézőpontválasztással maga is úgymond a kép részévé válik. A nézőpont mintegy a képbe húz, a rövidülés és az alig kicsivel a képközépvonal fölé helyezett enyészpont az „ahol állok, onnan látom” hatását kelti. A legerősebb perspektívahasználat látszik a képen, a szinte erőszakos rövidülések. Holott valójában ez a kompozíció is a keleti és nyugati ábrázolásmód vegyítéke, bármennyire is alacsony pontról, de a nézőpontunk most is madártávlati, onnan nyílik a képi perspektíva. Az eddigi metszetekhez képest azonban szinte szuperközeli a látvány, olyannyira közel kerülünk, mintha érezhetnénk a hídra kapaszkodó gésák parfümjének illatát.

65. tábla: A Kameido Tendzsin szentélyben

az Edo száz nevezetes látképe sorozatból

Hogyan kerülhetünk ennél is közelebb? Ha bemegyünk magába a szentélybe. Valahol ezzel a végső közelítéssel lesz több „a száz nevezetes látkép” az eddigi sorozatoknál. Nem egy igen szokatlan nézőpontjának ez a szinte túlságosan közel kerülés az alapja – elég, ha a sorozat néhány merészebb darabjára: a híd korlátjai közt kitekintő (43. tábla), vagy a révész szőrös lába mellett elpillantó (72. tábla) nézői pozícióra utalok. A számtalan szokatlanul bátor módon komponált metszethez képest ez a metszet voltaképp rendkívül visszafogott. Magát a helyszínt az íves híd és a rácsra futtatott lila akác lecsüngő ágai kell „megnevezzék” a nézőnek – ez a szentély két fő ismertetőjegye. Valójában szinte nincs is más a képen – mégsem az ismertetőjegyek általi „helyszín-kódolás” idea-élményével találkozunk. Mert ahonnan nézzük ezt a lényegéig csupaszított látványt, a nézőpont immár „valóságos pozíció”, amit a szentélybe látogató maga is elfoglalhat. Hirosige ebben a sorozatában jut el a legmesszebb, amennyire egy ilyen tradícionális ábrázolási rendszerben csak lehetséges. A dolgok puszta kódolt jelzése helyett a  dolgok látványába rejtett kódokig.

A szentélyről:

A Kameido Tendzsin (Tenmangu) szentély keletkezés-története sokat elárul a sintóról, de a japán ember hozzáállásáról is a szigetvilágot folyamatosan fenyegető természeti csapásokkal kapcsolatban. A 17. században élt Szugavara no Micsizane kora szellemi elitjéhez tartozott, tudós volt, költő és politikus, a császári udvar minisztereként szolgált az udvari intrikák állandó légkörében óhatatlanul elkövetkező kegyvesztettségig.

Szugavara no Micsizane portréja

Röviddel a száműzetésben bekövetkezett halála után természeti katasztrófák sora sújtotta Edót, amiből sokan arra következtettek, hogy Szugavara bosszúálló szelleme tért vissza e jelenségekben. A sértett szellem kiengesztelésére állították fel a szentélyt 1662-ben. Szugavara (ismertebb nevén Tendzsin) hamarosan a tanulás és az irodalom istenségeként örvend általános tiszteletnek. Szentélyeiben mindenhol ültetnek szilvafákat, amely Szugavara no Micsizane kedvenc fája volt. A Kameido Tendzsin szentély ma is áll, apróka történelmi levegőjű szigetként Tokió házrengetegében.

A szentély körzete ma

Az a bizonyos nézőpont

Néhány ajánlott oldal a témával kapcsolatban:

- http://www.hiroshige.org.uk/index.html - A neten található legteljesebb gyűjtemény Ando Hirosige munkáiból, és bár néhány sorozata atozuri (többek közt a Meiso Edo hjakkei is), kimerítő áttekintést nyújt a Hirosige metszeteiről – a bejegyzés képeinek egyik forrása.

- http://www.ukiyoe-gallery.com/ - Elsősorban kortárs alkotók fametszeteit kínáló oldal, de figyelemre méltó cikkek is találhatók rajta kiadókról, művészekről, grafikai technikákról, tradícionális metszet-témákról, és néhány megszívlelendő tanács is, reménybeli gyűjtőknek.

- http://www.ukiyoe-gallery.com/kameido.htm - A fenti oldalról való ez a remek szubjektív útinapló a Kameido-szentélybe tett látogatásról, a bejegyzésünk képeinek másik forrása.

- http://www.mustlovejapan.com/subject/kameido_tenjin_shrine/ - Gyönyörű képek és videók találhatók ezen az utazási oldalon a szentélyről, különös tekintettel a szilvavirágzásra.




Utóirat

Sokáig azt hittem, Utagava Hirosige metszetén a legendás szilvavirágokat látom - nem vagyok kertész... aztán Torma Cauli László felvilágosított a tévedésemről, amit nagyon köszönök neki. Valóban, Szugavara Nó Micsizane kedves fái a szentély bejáratánál találhatók, nem a tónál és a hidaknál - az Edo 100 nevezetes látképe sorozatban Hirosige amúgy megörökítette ezeket is...

Szilvakert a Kameido Tendzsin szemtélyben