Frank Miller - Lynn Varley: 300

A történelmi egykor-volt faékig egyszerűsítésének egyik legmagasabb kúlfaktorral előállított terméke. Az egykor ismereteink szerint valóban megesett csata önmagában elég lehetőséget hordoz a nézet szűkítésére - a tömeghadsereg elé kiálló elit kevesek, a szoros, ahol gátat szabhatnak, az árulás legendája... Amikor Miller látomását lapoztam róla még nem tudtam, hogy kedvenc bűnvárosom sajátos szemléletű megálmodója ráadásul egy 1962-ben bemutatott film, a 300 spártai gyermekkorában tekintetbe gyűjtött hatása alól kacsint ki, amikor a maga tesztoszteronnal túladagolt himnuszát komponálja. (Aminek fényében a Miller-képregényből Gerald Butlerrel leforgatott Snyder-film is kap egy vajszínű árnyalatot, a vérpiros mellé...) A történetről, amit mi magunk is Hérodotosz által alapjaiban komponálva ismerünk - hiszen a "történetírás atyja" legalább annyira a történelmi regény antik időkből olvasókra kacsintó őspapája is... azt megtanulhatod általa, mesélni vágyó, hogyan kell egy vereséget megdicsőülésig mesélni.

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a Spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Ez a történet úgymond máig érvényes példát ad a reménytelen helyzetben hazájukért harcolóknak; a legtöbb feldolgozás - így Milleré is - ezen a zengzetes ösvényen engedi végig a történetet az önfeláldozásig. Átszerkeszt és kihagy - itt a hősök válogatott csapata (csak akinek fia van - hogy ne száradjon ki a családfája) eleve halni indul, reménytelen küzdelembe a felfoghatatlan túlerővel szemben, a becsületért. Hiszen az alku lehetőségéről a követek halálba hajigálásával lemondtak. Az egész ellentmondásos viszonyról a városállamok közt, Athén és Spárta ekkoriban már javában tartó vetélkedéséről szó se - csak a legerősebb momentumok, a pár árnyalatlan színnel felkenhető toposzok. Valójában Frank Miller ezzel a képregénnyel akaratlanul is a mítosz születését mutatja fel - hogyan lett az így esett-ből másképp nem is eshetett volna.

A mítosz jól tűri az ellentmondást: bár a hősök halni indulnak, mégis el kell árulni őket a vereségért. Ephialtész Millernél kitaszított, szülei által kegyelemből életben hagyott spártai torzszülött - aki csatlakozni szeretne a kiválasztottakhoz. Egy ilyen sűrítményben, a kontrasztok élesen kontúros világában evidens, hogy Leonidasz és Ephialtész találkozik, hogy maga a vezér adja ki a leendő áruló útját. Méltósággal, minden megalázás nélkül, pusztán azért, mert nem tudja a pajzsát olyan magasra emelni, mint a többiek - s így nem lehet helye a nehézgyalogság pajzsfalában, a falanxban. Az elit kevesek soraiba nem fér a torzszülött - nem fér a gyenge láncszem. Ahogy Leonidas árulóval való duettje, ugyanúgy kontúros a perzsák istenkirályával, Xerxszésszel való találkozás - rajzban azonnal érzékelhető különbségtételekkel, az első az egyenlők között és az isten a rabszolgái felett néz szembe egymással. Ahogy aztán a fináléban is - ennyire széles gesztusok kikövetelik, hogy a két vezér egyfajta párviadalával záruljon a mese, ahol az egyik megőrzi, a másik elveszíti a becsületét.

Annyira szélesek voltak e gesztusok, hogy nem is fértek a szokványos elrendezés és méret kereteibe. Más kérdés, hogy az oldalak duplára növelt szélességével Miller példaszerűen él; elképesztő nézőpontokból láttat, teljesen filmszerűen vezeti a tekintetet (Snyder nem is tett mást, mint ezeket a beállításokat, kontrasztokat és hangulatokat szolgaian másolt cselekményelemekkel, ha lehet, még szélesebb gesztusokkal vászonra rendezte). Lynn Varley színhasználata gyakorlatilag Miller erős, fekete-fehér látomásainak nyomvonalán jár - azt hiszem elég komoly kontroll alatt színezhetett. Eredetileg a Dark Horse öt füzetben hozta ki a képregényt. Az egyes kötetek a Honor (becsület), Duty (kötelesség), Glory (dicsőség), Combat (küzdelem) és Victory (győzelem) címet viselték. Magyarul a kartonált egykötetes jött ki - gyönyörű nívón, a Képes kiadótól.

Mégis kinek a győzelme... ha ebben a mesekeretben maradok, ezt a csatát Ephialtész nyeri meg, a perzsáknak. Az egész történet kulcsmomentuma ez az árulás - így a tanulság is rajta nyugszik. S ez a tanulság nem a közkeletű (a Tajgetosz-szemlélettel mélyen átitatott) ne kegyelmezz a gyengének, mert ha teheti, elárul, hanem ez: meg kell találnod a magad társadalmi víziójában a gyengeség megbecsült helyét. Hogy várhatod, hogy legyen becsülete, ha tőled semmilyen megbecsülést nem kap? Egy társadalom érettségének elemi fokmérője, hogyan bánik a megváltozott munkaképességűekkel, a mentális zavarban szenvedőkkel, a betegeket hogyan kezeli, és (ha nagyon élesen akarok fogalmazni) a különböző politikák s vallások elvakult híveit hogyan kezeli. Leonidas Ephialtészt szerephez juttathatta volna, avagy legalább  engedhette volna, hogy velük haljon. Akinek a szemedben nincs becsülete, az miért legyen veled szemben becsületes? Ez a történet Frank Miller megfogalmazásában egy hősmítosz. Most épp hősmítoszok korát éljük megint, és az árulások korát. És a becstelenségét. Pedig olyan kevésen múlik olykor... nekem ezt tanítja ez a mese.

Kiadó: Képes kiadó

Fordította: Bayer Antal

Gárdonyi Géza-Korcsmáros Pál: Egri csillagok

Az Egri csillagok volt az első komolyabb, nagyobb lélegzetű regény, amit az életem folyamán elolvastam – valamilyen szinten azóta is meghatározza az olvasás-élményekhez fűződő viszonyom. A nagy-ívű, erősen karakterközpontú, az összefonódó sorsok kedvéért akár az ellentmondásokat, logikátlanságokat is vállaló történetek a mai napig a gyengéim, megítélésükre ezért ritkán vállalkozom, mert elfogult vagyok, akár egy szerelmes. Látszólag a történet képregénybe csomagolása, a rajzba tétel minden agresszió nélkül megteremti a kellő távolságot – hiszen magáról az adaptációról és nem annak tárgyáról beszélhet a szemlélő. De épp az Egri csillagok képregény kapcsán ért meglepetésként: a szűkebb terjedelem szülte kényszer és az erős vizuális élmény együttese mennyire mélyen feltárja a regény szerkezetét, annak minden bájával és hibájával együtt.

Hiszen a Jumurdzsákban megtestesülő, hőseink életének minden szakaszát meghatározó „sorscsapás” még leplezetlenebbül szimbolikus a képregényben, mint a könyvben. A történet-mag az ő hajszája a gyűrű, a talizmánja után; és az egész zaklatott, három részre szakadt, pártosult, keserves magyar história válik e hajsza kulisszájává Buda elvételével, Eger híres ostromával egyetemben. Annak ellenére, hogy amíg Gárdonyi e keretek szövegi ábrázolásában, úgy Korcsmáros a rajzi alapokig, a viseleteken át a környezet megjelenítéséig mindvégig történetileg hiteles marad, hűen festi meg e kulisszát. Amíg például Gárdonyi a várostrom leírásakor Tinódit használta forrásul (a kor énekelt „bestsellere”, az Eger vár viadaljáról való ének minden fontos momentumát a regénybe emelve), addig Korcsmáros a kor ábrázolásában – akár a többi feldolgozott klasszikus esetében – megy el a sztereotípiákon túl egy meglehetősen vállalható korhűségbe.

Nem volt irigylésre méltó helyzetben Cs. Horváth Tibor, mikor meg kellett alkotnia e képregény szövegét – létre kellett hoznia azt a képekhez rendelt, tömör adaptációt a regényből, amely a rajzok bázisán mégiscsak a regényre utal vissza. Ez nem sikerült – nem is sikerülhetett – maradéktalanul, az ötven oldalas terjedelem ezt nem tette lehetővé. Az nekem személy szerint jobban fáj, hogy Gárdonyi embléma-erejű mondatai közül – a kedvenc mondataimból – igen kevés fért a szövegbuborékokba. Holott a könyv máig ható erejének alapját képezik. Persze ennél is jobban fájnak az átírások. A képregény legproblematikusabb eleme az a pár momentum, ahol kényszerűségből a történethez is hozzá kellett piszkáljon az adaptáló – mert e helyeken maga a történet a saját meztelen csontvázává szegényedett. A budai és a sztanbuli „kaland” s jó pár karakter – többek közt Sárközi – veszített a legtöbbet ezen a terjedelmi vámon.

Mert a képregényt általában az ábrázolt karakterek „határozzák meg”. Korcsmáros Pál legismertebb – legelismertebb – képregényei a Rejtő-adaptációk, talán mert a rejtői szarkasztikus humort a legemlékezetesebben ő forgatta rajzba, önálló életet élő, eltalált karakterű figurákat alkotva. Akik szerintem nem egy nemzedék számára alapvetően meghatározták egy-egy rejtői hős „kinézetét” – egyszerűen nehéz őket a képregények ismeretében másmilyennek képzelni. A rajzoló jó pár irodalmi klasszikust is rajzba tett, nem csak az Egri csillagokat – nos, karakteralkotás tekintetében legalább ennyire frappáns, vizuálisan meghatározó módon. Remekül tipizált figurák egész csokra táncol a lapokon, nemcsak a főszereplők, Gergely, Vicuska, Dobó István – és mindenek felett Jumurdzsák válik összetéveszthetetlenül egyedi alakká. S akkor még nem is említettem a bátran alkalmazott, percekig nézegethető, rengeteg apró történetet magukba rejtő totálokat, például az ostrom dinamikus panel-kezelésű oldalain. Olykor elfog a gyanú, hogy a karakterek megformálásához, s nem egy képi nézőponthoz e képregény a később leforgatott filmes adaptáció számára is inspiráló alapot jelenthetett.

S hogy kinek szól – szólhat – ma Korcsmáros Pál „Az irodalom klasszikusai képregényben” sorozata, s benne az Egri csillagok? Egyfelől maga az alkotó megérdemli, hogy igényes formában kézbe vehessük e füzeteket, az egykori gazdagon áradó „termés” rajzilag míves darabjait. Bizonyos életkorig ad egy a regénytől csaknem független élményt – és ha néhány fiatalt arra provokál, hogy a képregény után elővegyék Gárdonyi klasszikusát, a dolog már megérte. És kétségtelenül sokat jelent majd azoknak, akik a képregény oly sokáig mostohán kezelt műfaját annak idején a Füles számonkénti néhány oldala segítségével kóstolták először. Mert bármilyen kritikát fogalmazzak az adaptációval kapcsolatban, Korcsmáros Pál képregényei rajzi értelemben világszínvonalúak.

Kiadó: Képes Kiadó