2014. július 30., szerda

Herbjørg Wassmo: Dina vagyok



Vajon létezik-e akkora trauma, ami egy életre kiszakítja az embert az őt körülvevő társadalom hétköznapi „valóságából”? Netán nem is kellett hozzá a trauma, mert Dina eredendően kívül rekedt ezen a „valóságon”? Ki ő, mi ő? Valamiféle „eredendő gonosz” vagy a körülmények áldozata, akit a legkegyetlenebb bosszúval sújtott öntudatlan vétkéért az, akinek a kezét kellett volna fognia? Micsoda erők összejátszása vezetett odáig, hogy egy kíváncsi gyereklányból Reinsnes vad, öntörvényű, szenvedélyes, kíméletet nem ismerő úrnője legyen, aki elűzi maga mellől az élőket s éji magányában fáradhatatlan csellójátékával csalogatja magához a holtakat?

Dina alig ötéves, amikor egy véletlen balesetben édesanyja halálát okozza, s kénytelen végignézni a létező legborzalmasabb haláltusát. Dina vagyok, aki felriad a sikolyokra. A fejemben ragadnak. Olykor a testemből zabálnak. Hjertrud képe szétpattan, akár egy széthasított birkagyomor. Arca maga a sikoly, amellyel mindent kiordít magából. Az anya halála után apja, a köztiszteletben álló elöljáró száműzi maga mellől a kislányt – a sokktól megvadult Dina egy zsellértanyán nevelkedik, parasztfiúkkal futkározik a mezőn, tehénlepényben melengeti a lábát, koszosan, kócosan, szabadon nő fel, hordozva bűne terhét. Mígnem egy új asszony s a kamaszkor vissza nem kényszeríti abba a világba, amiből kitaszíttatott.

Dina nevelőt kap, aki zenélni tanítja, mostohaanyát, aki hiába próbál előkelő nőt faragni belőle, egyre jobb barátságban áll a számokkal – ám a könyvek világa távol áll tőle: egyetlen könyvet forgat, anyja Bibliáját, „Hjertrud fekete könyvét”, mely egyszerre igazság és ítélet számára. Az elvadult Dina anyja szellemével a sarkában, anyja Bibliájából tanult elveivel, ösztönös, már-már állatias lényével kívül esik mindazon, amit a tizenkilencedik század közepének Norvégiájában az előkelő társaság hölgyeitől elvárnak. Épp ezért akad meg rajta atyja barátjának, az évtizedekkel idősebb Jacobnak szeme: Dina alig tizenhat éves, amikor a gazdag és befolyásos kereskedő hitveseként egy birtok és egy kereskedőház úrnője lesz. Ám a házasság sem tudja megtörni Dinát.

Ahogy férje korai, tragikus halála és gyermeke születése sem – mintha minden csapás csak erősítené az erős, független, kemény és hajlíthatatlan Dinát. Aki köp a társadalmi elvárásokra, aki a maga kezébe veszi a gazdaság és a hajóflotta irányítását, aki ellenőrzi a sikkasztó mostohafiú könyvelését, aki megesett lapp szolgáló kezébe adja egyetlen gyermekét, hogy tartsa a keresztvíz alá. Azt a Dinát, aki kérlelhetetlenül szeret és kérlelhetetlenül gyűlöl – aki a végletek embere, nem néz se istent, se embert, ha valamit elhatároz, aki mindent a maga teljességében él meg. Aki, miután a gyász és a fájdalom teljes valójában leteperte, soha többé nem éri be a társadalom által rákényszerített félmegoldásokkal.

Gyönyörű és félelmetes könyv ez – olyan erő és vadság hatja át minden sorát, amitől óhatatlanul hátrahőkölnénk olvasás közben. Dina szeretetre képtelen, nyers, kegyetlen lénye egyszerre babonáz meg és taszít: nem tudjuk nem csodálni azért, ahogy életben marad és újra meg újra felépíti magát, tartásáért, eszéért és elveihez való ragaszkodásáért; ugyanakkor megvetjük, hisz gátlástalanul manipulál, romlásba dönti a körülötte lévőket, megkísérti a megkísérthetőt, öngyilkosságba hajszol, gyilkol. S persze sajnáljuk – hisz látjuk magunk előtt a kislányt, aki másra sem vágyik, csak szeretetre, s akit senki nem képes viszontszeretni. Aki ösztönös birtoklási vágyával megfojtja a köré sereglőket, pedig csak egy őszinte szívre vágyna – és akit akkor ér a legnagyobb pofon, amikor végre igazán megnyitná a szívét valaki előtt.

Vajon mi a nagyobb bűn: ha egy gyermek öntudatlanul szülője halálát okozza, vagy ha egy szülő saját fájdalmától elvakulva eltaszítja magától a gyermeket? Ha megszelídítünk egy vadat, hogy aztán magára hagyjuk a nagyvilágban, vagy ha az a vad bosszúból kitépi a szívünk? Ha élünk, gáttalanul, ösztönösen, a természet szavát követve, szeretve minden élőt és gyűlölve minden képmutatást, vagy ha megadjuk magunkat a körülmények hatalmának és hagyjuk magunkat betörni? Dina vagyok. Az emberek szánalmasan tehetetlenek. A természet közönyös. Minden életet eltékozol. Soha nem vállal felelősséget. Csak hagyja, hogy minden iszapként terüljön szét a felszínen. Hogy tudna új élet keletkezni ebből a sárból? Az iszap iszapot szül a végtelenségig, anélkül, hogy bármi értelme lenne. Ha csak egyetlen ember volna, aki kiemelkedne az iszapból, és kezdene valamit az életével! Csak egy… 

Herbjørg Wassmo fájdalmas kérdéseket tesz fel, és nem kínál kész válaszokat – prózája éppoly vad és öntörvényű, mint hősnője. Olykor kegyetlen és szikár, szinte vágnak a mondatok, jégcsapokként zuhannak ránk a magasból, halált, iszonyatot, haragot hozva magukkal. Máskor szépséges jégvirágokként nőnek előttünk a szavak, lírai leírások áradnak a lapokon, az északi fény ragyogása teríti be a kietlen, zord pusztaságot. A végletek közt dobál minket a szöveg, akár Dinát az élet. S mi sem helyezkedhetünk bele valami kiszámíthatóan kényelmesbe. Mintha egy medvebőrbe bújt latin-amerikai mágikus realista írt volna görög sorstragédiát – olykor Dosztojevszkijt idéző filozófiával körítve. S ha a szövegben utat is találunk, a bibliai idézeteket északi babonasággal és durván naturális természetközeliséggel ötvöző hitvilág újabb kihívásokat tartogat. Nem egyszerű könyv ez, semmiképpen sem kínál instant szórakozást, aki ilyesmire vágyik, jobb, ha elkerüli – ám aki kíváncsi, milyen gyöngyszemeket rejteget a kortárs norvég szépirodalom, ne keressen tovább! A Dina vagyok mestermű. Csak remélni tudom, hogy Herbjørg Wassmo műveinek magyar kiadása nem áll meg ennél az egyetlen regénynél.


Kiadó: Scolar
Fordító: Petrikovics Edit

2014. július 27., vasárnap

Arthur Phillips: Arthur tragédiája



Gigantikus irodalomtörténeti tréfa, játékosan gonosz posztmodern remekmű, esetleg egy újra felfedezett Erzsébet-kori dráma köré tákolt szenzációhajhász önvallomás? Vagy tán az, aminek a fülszöveg ígéri: egy valódi irodalmi szenzáció, William Shakespeare egy elfeledett darabjának közreadása, az azt megtaláló – s csak véletlenül író – Arthur Phillips hosszú lére eresztett előszavával? Nos, egy kicsit mindegyik – az már az olvasó döntése, hogy melyik irányba indul el. Phillips jótékonyan fogja a kezét, bármerre menjen – hogy a hátuk mögött feltehetően úgyis kiröhög bennünket, akármelyik „olvasat” mellé tesszük le a garast, az igazából senkit se zavarjon.

Kézbe véve eme vaskos kis kötetet az első meglepetés akkor ér, amikor felfedezzük: maga a „világszenzáció”, a dráma valahol az utolsó száz oldalon olvasható – előtte még át kell rágnunk magunkat Phillips mintegy négyszáz oldalra rúgó, önéletrajzi elemekkel, önmarcangolással és áltudományos elmélkedésekkel jócskán megpakolt „előszaván”. A második meg akkor, amikor maga a szerző szólít fel bennünket, hogy ugyan már, legyünk oly drágák, és olvassuk fordított sorrendben a két művet, hogy úgymond „szűz” szemmel lássuk a drámát, és ne befolyásoljon az előtörténet (sem a drámáé, sem a szerzőé). Persze tudja jól: ha átrágtuk magunkat sajátosan shakespeare-i, folyvást a komédia és a tragédia képlékeny határvonalán egyensúlyozó önéletírásán, úgyis újra elolvassuk a másik Arthur tragédiáját. Mert bizony tréfa ez a javából, és nem az „egyszermesélős” fajta.

Adva van egy közepesen sikeres amerikai író, kinek megjelent már két-három regénye, melyeket lefordítottak néhány nyelvre, s tulajdonképpen egészen szépen eléldegélne hírnevéből cseh feleségével és két fiával az első regénye helyszínéül szolgáló Prágában, ha nem vetne árnyékot életútjára a szeretve gyűlölt apa alakja. Az apáé, aki méltán kerülhetne Amerika legszerencsétlenebb kispályás szélhámosainak listájára – aki egész életét ügyeskedéssel, átverésekkel, hamisításokkal (akciós kupon, festmény, igazolvány, hatósági engedély) töltötte, s mindig „valaki más helyett” került börtönbe. Utolsó alkalommal – többszörös visszaesőként – évtizedekre. S mindezt persze egy már-már shakespeare-i gonosznak beillő, őt bulldogként üldöző ügyésznek köszönhetően. Pedig ő aztán igazán nem akart semmi rosszat, csak örömet szerezni – a szerencsejátékosoknak a hamis „mindig nyerő” sorsjegyekkel, a művészetkedvelőknek pár hamis műalkotással, a gyermekeinek baseball-játékosok hamis aláírásával. Még egy hamis jogsit is készenlétben tartott, nehogy imádott lánya ne tudjon elmenni az aktuális buliba, ha netán elbukná a vezetés vizsgát.

Van az úgy, hogy amikor egy megrögzött hipochonder tényleg halálos beteg lesz, senki sem hisz neki – nem csoda hát, hogy amikor egy javíthatatlan szélhámos áll elő egy ódon angol kúria elhanyagolt könyvtárszobájában megtalált, s évek óta egy bank széfjében őrzött korai Shakespeare-mű egyetlen példányával, a kutya sem hisz neki. Legalábbis egyetlen – dacos, sértett, örök kisebbrendűségi érzését levetkőzni soha nem tudó – fia biztosan nem. Mert hát nem elég, hogy tuti hamisítvány, még ráadásul Shakespeare is… A fiú szemében, aki mindig is kézzel-lábbal kapálózott apja (és ikernővére) Shakespeare-mániája ellen, aki egész életében megkérdőjelezte a legnagyobb drámaíró érdemeit, és aki titkon (bár sosem bevallva) azért lett író, hogy megmutassa apjának: tud ő is úgy írni, mint a bárd, ez a legnagyobb sértés. Ennél már igazán csak az lehet nagyobb, hogy apja végrendeletében őt bízza meg az elfeledett Shakespeare-mű eredetének bizonyításával, sajtó alá rendezésével és kiadatásával.

Mi pedig nyomon követhetjük, ahogy szkeptikus hősünk mindent elkövet, hogy bebizonyítsa: nem Shakespeare írta az Arthur tragédiáját. Hogy mire jut a huszonegyedik század tudományos és kevésbé tudományos vizsgálódásai, a hivatásos Shakespeare-kutatók elméletei, a modern szövegelemzések ellenében – kiderül a regényből. Ami előszónak álcázza magát. S hogy mi mire jutunk a darabbal, ami meg Shakespeare-drámának álcázza magát? Ezt ki-ki döntse el maga – én például élvezettel olvastam, és simán elhinném, hogy Shakespeare írta (tegyük hozzá: a legkevésbé sem vagyok szakértő, s még csak rajongó sem).

S itt érkezünk el Arthur Phillips regényének, az Arthur tragédiájának (még véletlenül sem keverendő William Shakespeare drámájával) legfontosabb kérdéséhez: mit jelent az „eredeti” és mit a „hamisítvány”? Hogyan állapítjuk meg egy több száz éves szövegről, hogy eredeti-e s ha igen, „mennyire” eredeti? És ki állapítja meg? Vannak kétségbevonhatatlan eredménnyel kecsegtető anyagvizsgálatok, melyekkel kiszűrhető, hogy a papír, a vászon, az enyv, a tinta valóban az ezerötszázas évekből valók-e – s ha igen, ugyan arra ki ad kétségbevonhatatlan bizonyítékot, hogy a szöveg maga Shakespeare-é vagy sem? Számolhatjuk a szótagokat, kereshetjük a kifejezéseket, szófordulatokat, elemezhetjük végeláthatatlanul a drámai fordulatokat – de biztosan tudhatjuk-e? Nem. Kimondhatja néhány felkent tudós, hogy ez vagy az a dráma innentől a Shakespeare-kánon része – ám biztosíték ez bármire? (Az irodalomtankönyvekbe való bekerülésen és az anyagi sikeren túl, nyilván.) 

Minden csak közmegegyezés kérdése, dörgöli az orrunk alá Phillips – s nem csak Shakespeare esetében, akiről ugye azt sem tudjuk biztosan, a neki tulajdonított drámákat ő írta-e (amely tény külön pikantériát ad mind a „regénynek”, mind a „drámának”, mind Phillips és családja Shakespeare-hez fűződő viszonyának) – hanem a művészet minden területén. Értékítéleteinket, a műveltséghez való viszonyunkat, a szépségről alkotott fogalmainkat az befolyásolja, hogy valakik, valahol, valamit hitelesítenek. „Mi az, ami „öröm lesz örökké”? „Minden, ami szép”, ugyebár, nem pedig „minden, amit hitelesítettek” – idézi szabadon Phillips nővére John Keats szavait. Nem lehet nem egyetértően hümmögni, noha pontosan tudjuk: ma is azt tartjuk szépnek, értékesnek, maradandónak, amit valakik kiadásra, megjelenésre, kiállításra, figyelemre érdemesnek találnak.

De vajon mi van akkor, ha a létező összes vizsgálat, elemzés, összehasonlítás pozitív eredménnyel zárul és az Arthur tragédiája bekerül a Shakespeare-drámák közé – s mégsem eredeti? Mi van, ha bejárja a színpadokat, operát, balettet, kísérleti filmet és modern átiratot készítenek belőle, noha valójában egy idős minnesotai szélhámos bohóctréfája az egész? Ugyan mi lenne? A Shakespeare-kutatók vakarhatnák a fejüket, és egészen biztosan találnának mentséget saját tévedéseikre – de az élmény, melyet a színdarab, az opera, a balett, a filmek adnak a nézőiknek, megmarad. S ha jó, ha érdemes, örökre velük marad. A bohóc-hamisító meg jóízűen nevet a markába, akárhol is van.


Kiadó: Európa
Fordító: Tótfalusi István

2014. július 24., csütörtök

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Az élményt nem fogom elfelejteni. Legjobban egy idézettel írhatom itt le nektek, a rokon élményt, egy másik csodálatos gyermekkori kedvencem tollából: Úsztam ennek az aranyszívű Gárdonyinak aranylóan ködös mesevilágában, ami azonban annyira valóságos, annyira világos és színesen ragyogó volt, hogy elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok, de lovagoltam a törökkel… Vicát átkarolva, hogy le ne essen. S alkonyodott már, amikor a török – nem is látszott rossz embernek – végre az erdőben lerakott bennünket a többi rab közé, a földre. De ellentétben Gergővel - akinek magyar paraszti szíve, úgy látszik, jobban a helyén volt, mint az enyém -, az én szívem bizony úgy vert mellemben, mintha egy sörösló dobogott volna az udvaron; Gergő azonban első pillantásával felmérte a helyzetet, s mikor elaludt a kis tábor, Vicát felrakta az öreg lóra - jaj, csak most ne ropogjon a száraz avar! -, és megszöktette a kislányt, mint a pinty, azaz mintha máris Bornemissza Gergő hadnagy úr lett volna…  Fekete István emlékszik így az első találkozására az Egri csillagok történetével.

Nagyon korán olvastam, az elsős olvasókönyvek és pár mese után – lenyűgözött a vastagsága, olyan felnőtt dolog volt kézbe venni… bizony én is csak amolyan felszínes kíváncsisággal lapoztam volna bele, mint a gyermek Fekete Pista, de akárcsak őt, elmarkolt magának a könyv azonnal. Pedig lassan olvastam még, emlékszem, ceruzával hagytam jelet másnapra a befejezett mondatnál – de abba nem tudtam hagyni az olvasását. Örökké hálás leszek ennek a könyvnek, általa kaptam meg életre szólóan a leírt szó mágiájának egyszer s mindenkori bizonyítékát. S amiért kevésbé lehetek hálás: az újraolvasás kényszerét. Korán jött élmény hiány-érzetei legalább annyira újraolvastatnak, mint a jól belakható történet – mind a kettőben volt részem elég ebben a könyvben.

Viszont alig látom másmilyennek, mint akkor. Annak ellenére, hogy lassan azért feltárultak a rétegei – a megélt idő és valóságos élmények más ízt adtak az olvasott szónak, akkor is, ha az élményeim csak nagyon áttételesen foghatók az egykori végvári környezet kínálta élethez. Azóta feltárult a maga szinte görög-tragédiai fogásaival felépített szerkezete előttem, a váz, amire a mese épül. A török megszállás által három részre szakadt, vallásban és hűségben kétfelé kacsintó haza - gondolhatnánk első blikkre; holott Gárdonyinál ez csak a jól felrajzolt díszlet - a kulissza, ami a hősök találkozásoktól gyakran terhes kapcsolatrendszerét köríti. Az első oldalakon elvetett magból az utolsó oldalig gerinc-kemény törzzsé növesztett cselekmény középpontjában Jumurdzsák áll, s az ő gyűrűje. A vezérszál az ő hajszája a gyűrű, a talizmánja után; és az egész zaklatott, három részre szakadt, pártosult, keserves magyar história e hajsza kulisszájává lesz Buda elvételével, Eger híres ostromával egyetemben.

Azért ennyire szerethető – mert hamisítatlan romantikus kalandregény. Erős motivációjú gonosszal, nagyon szerethető pozitív hősökkel, ütemesen visszatérő, szerethetően sztereotip mellékszereplőkkel. Valójában olyan, mint Jókai. Iskola nőtt az attitűdből: Hunyadi József, Hollós-Korvin, de valamilyen szinten Passuth se képzelhető el Gárdonyi nélkül. Névtelen, tükröző kisemberhőseik a nagy viharokban ugyanilyen kalandos hős-életeket élnek, nagy érzelmekkel, szerelemmel, ármánnyal; nagyon sokszor hasonlóképpen diabolizált gonoszok ellenében. Miközben az emberi történetekre éhes szem róluk olvas, aközben köré épül az egykori miliő – minden jó történelmi regény igazi titka ez: hogy valójában egytől egyig romantikus kalandregények.

Az egész történet hurkokat vető megigazulása a jónak, az őt mindvégig hajszoló gonosz csapdáiból szökő erénynek. Gergő és barátai valóban „végigjárják” a kort: Konstantinápolytól a Felvidékig kapunk egy meglepően történet- és élethű bemutatást keserves hazánkrul, szép Magyarországrul. Ismert, hogy Gárdonyi szívesen táplálkozott a kor irodalmából, Szentsey daloskönyvétől a korabeli útirajzokig. Ismert, hogy várostrom leírásakor Tinódit használta forrásul-sorvezetőül, a kor énekelt „bestsellere”, az Eger vár viadaljáról való ének minden fontos momentumát a regénybe emelve. A kaland kerete ezáltal a legnagyobb nívón kísérli a realitást – s miközben hősei egy sokkal későbbi kor eszményei, a nevüket viselő egykori hősök valóban megvívták anno azt a rettenetesen egyenlőtlen viadalt. Ha nem is kétszázezer, de így is nyomasztó túlerő ellen, valóban alig kétezren.

Alig látom másmilyennek, mint akkor. Mert hiába tudom, ez talán a legidőtlenebb regényrecept - kedves krimiíróim: Chandler, Block, Dennis Lehane, ugyanúgy élnek a valóságszagba ágyazott pátosz óhajtermelő erejével, mint a mitológiázóim: Gaiman például… - nem tudom magam kivonni a hatása alól, ha olvasom. El kéne felejteni, hogy kötelező olvasmány legyen, hogy felfedezhessék benne az olvasni tudó maiak - akár - ezt az időtlent. Hitet a bűnhődésben, és ráción túli hitet a jóban. Minden jókor abbahagyott mesének ez a titka – jobbára mindannyian ilyen életet szeretnénk, amely (akárhogy is) de jól végződik.

2014. július 21., hétfő

Komfortzónákról és azok felrúgásáról



Régóta agyalunk több bloggerrel azon, hogy fel kéne éleszteni a körbeposztolás valaha volt szépséges hagyományát – ne csak a Blogturné Klub árassza már el a netet egyforma bejegyzések tömkelegével. Volt egy időszak, leírni is fájdalmas, de már jó öt-hat éve, amikor még nem voltunk testületileg molyon, pláne nem facebookon, ellenben mindannyian lelkesen blogoltunk, olvastuk egymást, pezsgő beszélgetések folytak a bejegyzések alatt, és voltak ezek a jó kis körposztok, amiket egyvalaki elkezdett, aztán a többiek tömegével nem tudtak megálljt parancsolni az ujjacskáiknak, és bepötyögték a saját verziójukat. Általában két jellemzője volt eme posztoknak: a legritkább esetben szóltak adott könyvről (hisz adott könyvről tíz bejegyzést olvasni egymás után nem annyira izgalmas, ugyebár…), és a bloggerek különböző személyisége és megközelítésmódja okán rém szórakoztatóak voltak.

Most valami hasonlóval próbálkozunk – ez a TÉMÁZUNK rovat. Egyelőre meghatározatlan időközönként lesz egy-két ilyen morfondírozós poszt – első körben (azaz ma reggel) a mi kis zárt csoportunk tagjainak bejegyzéseivel, aztán később csatlakozhat bárki, aki nem tudja magában tartani a gondolatait. 

Komfortzónák… 

Namármost, sajátosan alakult, hogy az első téma – esküszöm, nem én voltam – ennyire aktuális nálam. Szinte hallom, ahogy a kórus megszólal jobbról: „peeersze”… De tényleg. Aki követi a bejegyzéseimet, az elmúlt hónapokban láthatta, hogy bizony egyre gyakrabban kacsintok kifelé azokból a bizonyos komfortzónákból. Nem véletlenül. De ne szaladjunk ennyire előre.

Mert mi is az a komfortzóna? Rém egyszerű: ahol jól érzem magam, ahol kényelmesen vagyok, ahol nem zavar semmi, minden körülmény rám van szabva – másfelől ahol nincsenek élek, kihívások, megoldandó feladatok. Tök jó bekuckózni az ilyen komfortzónákba és csak úgy lebegni bennük. Ha az olvasás terén értelmezzük a kifejezést, akkor az a műfaj, amiben igazán otthonosan mozgok, amiben nem érhet túl nagy meglepetés, ami „biztosan tetszeni fog”. És mi, olvasók általában szeretünk biztosra menni. Ezért olvasunk szakmányban ugyanolyan műfajú könyveket – ki YA-t, ki krimit, ki szépirodalmat, ez esetünkben lényegtelen. A lényeg az a bizonyos komfortérzet.

Besokallás… 

Az elmúlt sok-sok évben az elsődleges komfortzónám úgymond a szépirodalom volt. Tudatosan törekedtem arra, hogy minél több szépirodalmat olvassak, ami sikerült is (olykor kényszerű /tán kényszeres?/ young adult betétekkel – ez is megérne egy eszmefuttatást) – lubickoltam benne, hagytam, hogy hihetetlen mélységekbe és magasságokba lökjön, kerestem, felfedeztem, hasonlítgattam, élveztem, és nagyon okosnak tartottam magam. Tökéletesen illett rám Nima szórakoztató leírása a szépirodalmat kedvelőkről (mínusz kötött kardigán meg irhabunda, olyanokat nem hordok).

Aztán szépen lassan elkezdtem unni magam. No nem az olvasmányaim, azokat sosem – hanem a befogadás-feldolgozás-recenzálás módját. Nem kell aggódni, nem annyira súlyos, hogy abbahagyjam, vagy ilyesmi, csak rájöttem: kell valami változatosság. Mert a komfortzóna önmagában jó, hasznos, élvezetes – de ha az ember túlságosan belekényelmesedik, az kifejezetten ártalmas lehet. Mert ha mindig csak egy műfajba tartozó könyveket olvasunk, az beleszoktat minket egyfajta gondolati struktúrába – még ha maguk a regények adott esetben nem egyformák (sőt!), akkor is. Kialakul egy rutin, az olvasásban és az írásban is – és már nem tudnak meglepni, „csak” élvezed a kiszámíthatóan biztos élvezhetőt. Bloggerként ez duplán kockázatos, mert ahogy rutinszerűen olvasol, úgy kezdesz rutinszerűen írni is. Ami senkinek nem jó – sem neked, mert nem fejlődsz sehova, sem az olvasódnak. Igenis ki kell lépni, hagyni kell, hogy új benyomások, új kihívások érjenek – nem szabad huzamosan belemelegedni az „ez úgyis tetszik, minek kísérletezzek mással” állapotába.

És akkor most evezzünk kicsit személyesebb vizekre és hagyjuk magunk mögött a parttalan okoskodást. Nagyjából egyidőben a fent részletezett „unom magam” jelenséggel történt a magánéletemben valami, ami mindent megváltoztatott (nem csak az olvasási szokásaimat…). Egyszer majd lehet eljön annak is az ideje hogy leírjam, mi történt, de ez nem most van itt. Legyen elég annyi, hogy istenesen földbe döngölt az élet – és valahogy úgy van az, hogy az ember addig olvas szívesen mások nyomoráról, elbaszott családi kapcsolatokról, jóvátehetetlen hibákról, élethosszig hurcolt keresztekről, amíg magának nem lesz része valamelyikben. Miután saját bőrödön tapasztaltál olyan drámát, amit nem tudsz feldolgozni, valahogy nem érzed a késztetést arra, hogy még az olvasmányaidban is a saját nyomorod jöjjön szembe veled. Lehet, hogy mi, szépirodalom olvasók „élvezettel dagonyázunk az emberi lélek mindenféle bugyraiban”, de hogy az tuti nem esik jól, ha oldalról oldalra feltépik a legmélyebb sebeinket, az is biztos. 

Kikacsintás… 

A komfortzónámból kifelé kacsintgatás valamikor két évvel ezelőtt kezdődött, a szépemlékű Ad Astra kiadónak köszönhetően (tudom, hogy folytatják, de nekem ez már nem ugyanaz a kiadó, sajnálom). Valamiféle különleges csillagállás kísérte ezt az egymásra találást – és tudom, nagy szavak, meg irtó nyálasan is hangzik, de nem érdekel, akkor is leírom: örökre hálás leszek Csillának, amiért egészen kivételes válogatásával ráirányította a figyelmem a kortárs SF addig általam egyáltalán nem ismert alkotóira, irányzataira. Magam is meglepődtem azon, hogy az olyan regények, mint a Moxyland, a Zoo City, a Harmónia vagy az Oszama milyen hatással voltak rám (a Marija Morevnát és A dervisházat csak azért nem sorolom ide, mert ők ketten az én szememben sokkal inkább a szépirodalom felé tendálnak, mint bármely más műfaj felé). Ezek után már tudatosan kerestem a különlegességeket – s lett a tavalyi év a „furcsa könyvek éve”, az év végi élmezőnyben olyan olvasmányokkal, mint a S.N.U.F.F. vagy a Kraken.

Nagyon úgy néz ki, hogy idén ez a tendencia folytatódik – sőt! Ha így júliusban valaki megkérdezné, mely öt könyvet sorolnám az idei év eddigi legjobb olvasmányai közé, bizony előállhatna az a szörnyűség, hogy az ötbe csupán egy szépirodalmi mű kerülne. (Szinte látom magam előtt, ahogy most néhányan a szívükhöz kapnak, és törlik a blog URL-jét a kedvencek közül…) Ez van. Az eddigi fél év legjólesőbb könyves élményei közé előbb sorolnám be a Kakukkszót, a 2312-t, az Expedíció-Kontroll duót vagy a London folyóit, mint az aktuális Murakamit, Munrot vagy Franzent. Félreértés ne essék, eszemben sincs azt állítani, hogy a fentiek bármelyike „jobb”, mint Franzen bármely regénye – én lennék az első, aki ezen felháborodna. De nekem az adott pillanatban, élethelyzetben, az adott kedvemben, a jelen időjárási körülmények között, vagy mit tudom én, miért, ezek jobban estek. És ebben igazán nincs semmi rossz. 

Felrúgás? 

Adja magát a kérdés: akkor most végleg fel kell rúgnom a komfortzónáim és soha többé kézbe se venni szépirodalmat? Természetesen nem! Vallom, hogy komfortzónák igenis kellenek – találja csak meg mindenki azt a műfajt, azt a szerzőt, azt a sorozatot, amibe belecsobbanva újra meg újra azt érezheti: hazatért. Mert szép dolog a kaland, de még ha jól is esik hátizsákos turistaként járni a nagyvilágot és minden nap máshol hajtani álomra a kicsi fejünk, nincs megnyugtatóbb érzés annál, mint amikor hazatérhetünk a kuckónkba, ami csak a miénk, ami olyan, mint mi. Ugyanígy jó érzés fejest ugrani egy jól ismert, szeretett szerző új könyvébe – de mennyivel jobb érzés úgy tenni, hogy amíg távol voltál tőle, megannyi új élményt, tapasztalatot szereztél, melyek fényében másképp láthatod még az unalomig ismertet is…

Amellett, hogy szórakoztatóak eme kikacsintások, egy nagy halom új élményt adnak, adott esetben úgy tornáztatják meg az agyunkat, ahogy a „bejáratott” műfajok már nem, legfontosabb hozadékuk a szememben ez: hozzásegítenek, hogy frissebb szemmel olvassuk a kedvenceket is. Aztán persze ki tudja, bármikor benne van a pakliban, hogy a kikacsintgatások közepette új kedvenceket avatunk – de most őszintén, az olyan nagy baj lenne?


A kis csipetcsapat többi tagjának bejegyzései a témában:
Pupilla
Miamona
Zenka
Szeee
Nima
Anaria
Loki
tigi
Reea

És immáron vannak "követőink" is, köszönjük :)
Katacita
Catriana
Theodora
Bea
Horsegirl
Síontan
On Sai
Nikkincs
Nita

2014. július 18., péntek

Visegrádi Palotajátékok - Zeller gyűjtemény

Simogató ajándékokat nagyon sokszor kapunk csak úgy. Egymástól, magunktól, a világtól – valahol ezek a megtartó kis epizódok csomagolják az ember fiát óvó gyolcsokba a hétköznap lélekkoptatása ellen. Olykor mozdulni is kell hozzá, utána kell menni. Hogy teremtődjék az alkalom, amikor akár apróka rítusaink megélhetjük, vagy csak úgy meglephet bennünket a világ.

Régi szerelmünk a Visegrádi Palotajátékok – ha nem is sikerült kijutni évről évre mindig, ha tehetjük, azért valamelyik nap kibuszozunk (vagy kivonatozunk) Visegrádra. Szeretjük magát a rendezvényt – a hagyományőrzésnek ez az aktív (áldozatokat követelő) változata szimpatikus nekem, akkor is, ha én nem ezekbe a (kétségtelenül dicső) korokba álmodom a legtöbbször magam: a három király találkozásának, vagy Mátyás és Beatrix legszebb visegrádi éveinek korába. Rengeteg munka (és pénz) fekszik a korhű ruházatban, fegyverekben, hangszerekben, rengeteg óra gyakorlás - akár „csak” egy középkori tánc előadásában… s akkor még nem is ejtettem szót a lovas produkciókról, vagy például a solymászatról. Még ha szinte kívülről tudjuk is a műsort, rendre magával ragad a légköre. Idén végül úgy döntöttünk, hogy nem ülünk fel a tribünre – a vásári sokadalomban elvegyülve, sétálva (fel, a Salamon-toronyba, például, ami eddig rendszerint kimaradt) merültünk kicsit ebben a légkörben – s persze gazdagodtunk apróbb vásárfiákkal. És nagyokat csodálkoztunk rajta, hány csodálatos ingatlan eladó éppen a part mentén, s feljebb is…


A palotába azért benéztünk – még ha kicsit bosszantott is, hogy immár belépőjegyet szednek annak ellenére, hogy a bejárható múlt egy része látogatható csak ilyenkor; hogy a játékokra innen se leskelődjön a nép… Nagyon szeretem ezt a helyet! Romokkal és teljesen átépített, a múlt levegőjét alig árasztó emlékhelyekkel rakott, háborúk rombolásának fikarcnyi maradékával (olykor nagyon rosszul) gazdálkodó jelenünk egyik üdítő kivétele az egykori Királyi Palota. Tisztelem az újjáépítők mértéktartását, hogy csak addig álmodták újra a palotát, a környező épületeket, a kertet, amíg a maradványokból kikövetkeztethető volt; sokadszorra is mélységes hálával simítom a visszaépített eredeti töredékeket, amelyek egykori nagyjaink keze nyomát is őrzik. Egyebütt már írtam: alig akad más hely, ahol valóban az egykori élet levegőjébe szippanthat a visszapillantani kívánó látogató. A megérinthető, belélegezhető múlton túl az alázatot tisztelem, amivel a régészek megérintették ezeket a romokat…

Minderre számítottunk – ezekért utaztunk ide. Boldog órák voltak. Talán ezért érzem nagyobb ajándéknak azt az egyet, amelyik kifénylik közülük – amire nem számítottunk. Kicsit elkószáltunk ugyanis a szokásos útvonalainkról – s csak úgy megálltunk egy régiségekkel ízléssel telirakott kis kirakat előtt. A nyitott ajtó mögül kiszólt egy kedves öregúr – ugyan fáradjunk beljebb, ha akarunk, nyugodtan, hiszen nyitva van, a mi kedvünkért, a vásári sokadalom kedvéért tart nyitva. Éltünk az alkalommal, és nem bántuk meg. Mert egy icipicit megismerhettük Zeller Mártont, és gyűjteményét.

kép innen
Marci bácsi mesélt. Boldogan mutatta be nekünk a tárgyakat. Mesélt a szódás üvegek evolúciójáról, a kezdő segéd által elrontott, buborékos falú tejesüvegről, a fantasztikusan öreg, de mindmáig pontos mérlegekről. Az egykori disznótoros böllérkellékeiről, az iparos-munka szerszámairól, a múlt ezernyi használati tárgyáról, amelyek egytől egyig műremeknek tűnnek a mai, tömeggyártott, tervezetten avuló termékekhez képest. Igényes, díszes külsejük mögött ma is ott lapul a használhatóság… persze bűn lenne tovább nyűni azt a kis magas szárú gyerekbakancsot, amelyet nyolc testvér koptatott szakadt-hegesre, de például az egykori szekéremelővel ma is könnyedén fel lehetne kurblizni egy autót – ami alá persze odafér…

Marci bácsi mesélt. Hogy építész lévén mekkora élmény volt a számára, amikor egy építkezésen középkori templomromra lelt. Hogy milyen boldogan nyitotta meg egykor, nyugdíjasként a kiállítás tereiben a művészeti galériáját. Hogy hogyan döntött úgy: a kereskedés helyett inkább kiállítja itt a szívének kedves tárgyakat, évtizedek gyűjtőszenvedélyének zsákmányait. Miközben a tárgyakról regélt, az életét is megosztotta velünk. Olyan természetesen, hogy ajándéknak érezhettük. Megosztotta velünk a múlt és a hely szeretetét.

Mert Marci bácsi patrióta. Sütött a szavaiból: szerelmes Visegrádba, büszke rá, hogy ide tartozik. Hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzat újjáélesztésében szerepet játszhatott, hogy feléleszthette a fúvós zenekart – gyűjtést szervezve az egykori hangszerek pótlására. Marci bácsi büszke rá, hogy díszpolgár. Méltán büszke – én pedig nagy boldogsággal láthattam egy embert, aki a helyén van. Ott, ahol szeret, és úgy ahogy szeret. Nem is gondolnátok, mekkora boldogság ilyet látni… Nehezen szakadtunk el onnan, pedig akkorra újabb látogatók is akadtak. A jó humorú öreg még megkért – ugyan írjunk más pár sort az emlékkönyvébe - köszönettel megtettük.


Hazafelé hajózva aztán keresztülsiklottunk egy erős zivataron, gyönyörködtünk egy tág ívű kettős szivárványban, elképesztettünk pár turistát a ténnyel, hogy az a kerített épületegyüttes ott a váci Duna-parton bíz egy börtön (panoramic prison) – gyönyörű zárást kapott a nap, amikor kicsit kiléptünk az életünkből – a másokéba. Egykori királyok életébe, egykori vásározók légkörét árasztó mai utódok közegébe – s egy szeretve tisztelhető kedves öreg életébe, aki oda a legjobb szívvel invitált. Még sok boldog évet, sok kíváncsi látogatót kívánunk, kedves Zeller Márton!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...