2011. június 30., csütörtök

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Vannak folyamatosan zárójelbe zárva írt könyveink. Olyanok, mint amikor a celeb nyilatkozik: feleannyira sem érdekes, mint amennyire kínos. Olyanok, mint a csillagválogató a kertévén, azért ülsz elé, hogy röhögj, borzadj, titkon örülj, hogy épp nem te csinálsz bohócot magadból, itt a fotel kényelmes sörös-nasis otthonszagában mintegy biztonságban – a dolog nem rólad szól. Vannak íróink, akik gátlástalan kíméletlenséggel tobzódnak a jelen-pocsolyában, és nem mellesleg az orrod alá dörgölik: dehogynem. Rólad is szól: a vállalhatatlan megszólalások, a zárójelbe kívánkozó személyeskedések világának mindannyian közös lakói vagyunk. A zárójel mindannyiunk körül ott vigyorog. És van, aki mindezt leírja nekünk – okulásul.

Parti Nagy Lajos ilyen. Van egy stílusa. Életből lesett elrontott nyelven ír – mondanám, pedig ez nem is „írás”, nem írt stílus, hanem életből ellesett „beszéd”, szóbeszéd a papíron. A konzumkori közbeszédi, üzlet-beszédi, szappanopera-beszédi, nyilatkozó celeb-beszédi fordulatok, a nyilvánosan elkövetett beszéd-bűnök ijesztően jellemző továbbcsavarása, szófacsarás, akár ha nagyon szigorú akarok lenni: rögzített nyelvgyalázás. Amit mi követünk el. Az író csak rögzít és parodizál. Példát ad: a rossz példát. A nem-követendőt, a nyelvi eltévelyedést irodalmiasítja a korai verseitől fogva, és nincs ez másképp most sem, amikor Az étkezés ártalmasságáról szóló előadás rögzül a papíron. Amit a tömpemizséri kultúrház fénytelen színháztermében ad elő Fibinger, a bálnaméretű fitneszguru, a termékbemutatón, hű élet- és bűntársa: Ilike „közre nem működésével”. Az ő monológja rögzül itt, középpontban az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval, a termékkel, amit bemutat, amely „az örök magyar fiatalság gyógyanyja, a méregtelenítés istennője”, kétféle kiszerelésben, utánvéttel, két héten belüli szállítással, fényképes programfüzettel az egészségért áll a kedves tömpemizsériek rendelkezésére. „Ha még nem mondtam volna, jobb ma, mint holnap, vegyék kezükbe a saját gyomrukat”.

Mélyléböjtkúrás összetevőivel együtt, stílusa mellett-felett „A magyarság táplálkozása” előadásának savát-borsát Fibinger kiszólásai adják. A zárójeles részek. A profizmus – vagy ami hatásában ugyanaz: a profi csalás – belefáradása. Ahogy már mindegy, milyen nyilvánosság előtt, de kijön a szónokló ügynökből a „maga sem érti miért alakult így, kudarcba az élet” keserve által az a nem kevés, ami valójában ő maga. A profizmus fáradásából a bohóc-én, aki pontosan tudja, mennyire nevetséges. Épp itt és most veszít végképp, az életét szervező illúziót veszti el. Nagyon szomorú könyv ez valójában, még ha sokat kacarászunk is rajta. Már a Hullámzó Balaton történetei is nagyon szomorúak voltak, és az író annak morbid csavart valóságát facsarja tovább, mikor Az étkezés ártalmasságáról értekezik.

Személy szerint jobban szeretem Parti Nagy esszéit – ott a forma korlátok közé szorítja a kegyetlenséget. Jó kis szóalkotások fészkei azok is, de nem mennek el ebbe a – mondjuk ki – szövegőrületbe. Próbaképp felolvastam belőle, hát ezt szinte végig emelt, panaszos, számonkérő hangon kell deklamálni. És érdemes kis adagokban olvasni, mert egy lélegzetre megfeküdheti a gyomrot. Nehéz, zsíros irodalmi étek, amibe az író most elég kevés humori kovászos uborkát elegyített – valójában inkább kínjában röhög az olvasója, mintsem jókedvében.

Szellemi méregtelenítés, rögvaló-zsírtalanítás, nyelvi salaktalanító kúra tehát a könyv – nézzünk szembe vele, egy gondolkodásmód hogyan épít itt trágyavárakat. Őszintébb pillanatainkban: hogyan építünk. Lehet röhögni. „Egészségünkre! Jobb ma, mint holnap, a rút salak nem vár, ne várjon ön sem!”


Kiadó: Magvető
 

2011. június 29., szerda

Félix J. Palma: Az idő térképe

A tizenkilencedik század utolsó éveiben járunk, Londonban: Viktória királynő több mint fél évszázada irányítja vasmarokkal birodalmát, az angol gyarmatbirodalom minden elképzelhető méretet felülmúl, a felső osztályok saját gazdagságuk és felsőbbrendűségük tudatában próbálják konzerválni addig megszokott életüket és világképüket, azonban nem vethetnek gátat a történelmi, társadalmi és tudományos változásoknak. London népe forrong, a munkások tömegei jobb életkörülményeket akarnak, a Cheapside-ot titokzatos sorozatgyilkosok tartják rettegésben, a tudomány pedig nap mint nap újabb felfedezéseket kínál: előbb Darwin borzolja az érzékenyebb gyomrú olvasók idegeit, majd megjelenik H. G. Wells könyve, Az időgép.

A divatos társaság rögtön ráharap az időutazás témájára, hisz mi lehetne izgalmasabb, mint megtudni, milyen kalapokat hordanak a jövőben, s akad néhány szemfüles üzletember is, aki pénzt és energiát nem kímélve társasutazásra invitálja vendégeit – a jövőbe. Mégpedig a 2000. év Londonjába, amit porig rombolt az automaták serege, és ahol a hős Shackleton kapitány az automaták vezérével, Salamonnal vív épp sorsdöntő ütközetet.

Félix J. Palma regénye, Az idő térképe első ránézésre viktoriánus köntösbe bújtatott kalandregény, ám valójában jóval több annál – sci-fi, kalandregény, romantikus történet, társadalomkritika, elmélkedés a művészet mibenlétéről és az emberi hiszékenységről, és mindenekelőtt egy óriási főhajtás H. G. Wells előtt. Hatalmas műfaji katyvasz, ami valami egészen egyedivé áll össze, hogy aztán a végeredmény egy minden ízében elbűvölő, okos, fordulatos, elgondolkodtató regény legyen.

Megszámlálni sem tudom, hányszor veri át olvasóját Palma a történet során – ami nem is egy történet, hanem legalább három. Az első rész olvastakor még hajlamosak vagyunk elhinni, hogy sci-fit olvasunk, egy utcalányba szerelmes nemes ficsúr időutazását a múltba, hogy megmentse szerelmét Hasfelmetsző Jack-től. Elég hamar kiderül, hogy jól meg lettünk vezetve, Palma pedig dörzsöli a tenyerét az íróasztala mögött, hogy milyen jól átverte az olvasót és a főhősét is – és ez még csak a kezdet. Ahányszor azt hinnénk, kezünkben a megoldás, és végre átlátunk a mesterkedésein, újfent csavar egyet a történeten – ami lehetne idegesítő is, de nem az. Palma van annyira jó író, hogy simán megbocsátunk neki, mert olyasmivel ajándékoz meg minket, amivel manapság már nagyon kevesen: mesél. Gátlástalanul, logikátlanul, ide-oda csapongva, tanulságoktól sem mentesen, bevonva minket a mesébe.

És megidéz – egy kort, egy műfajt, egy nagy elődöt. Az idő térképe után azt kell mondjam, nem tudom milyen Félix J. Palma stílusa, viszont azt tudom, hogy elképesztő profizmussal idézi meg a viktoriánus regényírókat. Narrátora főszereplővé lép elő, ki-kiszól az olvasó felé, folyamatos jelenlétével biztosítva minket arról, hogy ő minden titkok tudója – az olykor elejtett cselekményszálakat kicsit összefoglalja nekünk, mikor újra felvesszük őket; a néhánytíz oldalra magára hagyott szereplőkről elmeséli, mi történt velük azóta; az újonnan megismert szereplőkről pedig gátlástalanul a fülünkbe suttogja pletykáit. Hogy aztán az újabb történetet így vezesse be: „Ha tetszett a múltba tett utazásunk, nyájas olvasó, következő izgalmas füzetecskénk abban a szerencsében részesít, hogy eljuthatsz a jövőbe (…)”.

Az ilyen kiszólásokért imádom ezt a narrátort, és hajtok fejet Palma előtt, aki úgy parafrál, hogy közben minden sorából csak úgy süt a rajongás a korabeli regényírók iránt, ugyanakkor cseppet sem burkolt iróniával ír szereplőiről. Akik a létező legostobább módon hagyják magukat megvezetni, és gabalyodnak bele a legvalószínűtlenebb kalandokba, amikből aztán rendre Wells segítségével másznak ki. A három különálló történet, melyek helyet kaptak a kötetben, mind az időutazás rejtélyét járják körül, időgéppel, a múlt avagy a jövő megváltoztatásával, időőrökkel, gyilkosságokkal – hogy aztán a végére kiderüljön, hogy minden cselekedetünket a szerelem vezérli. Palma ízig-vérig romantikus alkat lehet, olyan szépen szövi bele kalandos sci-fi történeteibe a szerelmi szálat – persze az is lehet, hogy játszik velünk, és ez is csak egy műfaji fricska.

Nem csak a narrátor stílusa idézi meg tökéletesen a kort, a könyv hangulata is remek – már az első oldalak után a Viktória-kori Londonban érezhetjük magunkat, akár az előkelő villákról, akár a mocskos londoni utcákról van szó, Palma szinte filmszerűen tárja elénk őket. Ahogy a szereplői is egytől egyig a kor emberei, legyen szó utcai tolvajokról, nyerészkedő üzletemberekről, elkényeztetett kisasszonyokról vagy páváskodó úriemberekről, mindenki hiteles, élő, többdimenziós figura.

A kulcsfigurává előléptetett Wells mellett feltűnik a könyvben Bram Stoker és Henry James is, no meg egy korokon átutazó könyvtolvaj, aki a világ legkülönlegesebb könyvtárát akarja összeállítani – úgy, hogy kedvenc könyvei kéziratát még a megjelenésük előtt ellopja, így azokat rajta kívül senki más nem ismerheti meg. Azt hiszem, ez a szál méltán válhat a könyvrajongók kedvencévé. Ám túl azon, hogy az egész könyv Az időgép „leszármazottja”, még jó néhány, az időutazás témakörét érintő könyv és film megidéződik – Palma az egész tudományos-fantasztikus műfaj előtt hajt fejet.

Külön tanulmányt érdemelne a könyv befejezése – az utolsó néhány oldalon Palma valami olyasmit csinál, amitől általában messzire elhajítunk egy könyvet: beleírja saját magát és az írásról, jelen könyv írásáról szóló gondolatait a regénybe. Hogy ebben az esetben mégsem hajítjuk el, hanem széles vigyorral csukjuk be, hogy aztán újra meg újra elolvassuk azt a három-négy oldalt, az Palma zsenialitását mutatja. Ahogy az itt már abszolút főszereplő Wells szerepébe helyezkedve befejezi ezt a könyvet, olyat én még nem olvastam – nem mintha annyira eredeti lenne, vagy formabontó, egyszerűen olyan kedves, őszinte, szerethető, ironikus, amilyet ritkán látunk. Már csak ezért a befejezésért is megéri elolvasni.


Kiadó: Európa
Fordította: Latorre Ágnes

Korábbi kommentek:

2011. június 26., vasárnap

Neil Gaiman - Dave McKean: Farkasok a falban

Az Agave szép komótosan jelenteti meg a Neil Gaiman-i életmű hazánkban még kiadatlan apróságait, így vehettük kézbe a minap a 2003-as Farkasok a falban-t, ezt az eszelős mesekönyvet, két játékos elme, két régi cimbora közös agymenését. Nem mondom, hogy ez a legfontosabb (a leginkább várt) hiánypótlás, mert a leginkább égető szerintem az Amerikai Istenek újrakiadása lenne. (Arra, félek, várnunk kell még, mert ha valóban HBO-s sorozat lesz belőle, a kiadó bolond lesz előtte kipottyantani a könyvet a „semmibe” – a képömlés korában amatőr húzás volna, hiszen a filmnél jobb reklámja jelenleg alig is van a könyvnek). A bennem lakó rajongó (aki nem fenntartások és feltétel nélkül, de kétségtelenül „elfogult” a szerző produktumaival), örül a falatkányi Gaimannak is, örül, hogy a hazai közönség is lassan teljesen képbe kerül az író munkáit illetően. A sajnos egyre inkább szokványnak tekinthető írói „könnyű kéznek” viszont már kevésbé örül – annak, ahogyan megint csak egy cafatka jut a kétségtelen írói fantáziából -, nekem néha úgy tűnik, Neil Gaiman bűn-lusta ember, akit időnként hét ökörrel kell az alkotásba vonszolnia a szerkesztőknek és kiadóknak.

Persze ez a vékonyka mesekönyv valójában sokkal inkább Dave McKean gyermeke, a szöveget háttérbe szorítják az illusztrációk – vagy mondjuk inkább úgy, ez esetben a képbe komponált mondatok az „illusztrációk”, s a meglehetősen szürreális installációk, McKean „fából faragott” élőlénybabái, rajzolt-ollózott hátterei adják a lényegét, hordozzák a történetét a könyvnek. A rajzolót lehet szeretni, vagy nem szeretni, ismerek olyat, aki sokallta például az Arkham elmegyógyintézet képein uralkodó sejtelmes rajzi homályt, ismerek olyat, aki falra mászik a Sandman borítóitól; megosztó művészet ez, csak az tűnik biztosnak e sokeszközű alkotóművész munkáival kapcsolatban, hogy nem hagy közömbösen. Mert ide is erős, olykor kacagtató humorral teli, karikatúra jellegű képeket komponál, gyermekrajzot ollóz, fotót vagdos, szerintem képeit illetően ez a füzetke „rendben van”.

A két jóbarát megint elszabadult tehát egy apró szösszenet erejéig. Mert lényegében ez egy meglehetősen soványka ötlet képeskönyvvé fújása csak, bármelyik élénk képzeletű gyerek ötpercenként fantáziál ilyet - osztja meg a szülővel-baráttal-iskolatárssal az ilyen „mi van akkor, ha…” jellegű gyermekien szürreális képzeletbombákat. Ez a szösszenetség a bajom: ha mondjuk egy csokornyi hasonszőrű nyelv-öltés kerül a könyvbe, vagy alkalomadtán kezembe vehetném a páros következő képes füzetecskéit is, a gyermeki fantáziában lubickolva néhány nézegetéssel töltött órán át, akkor azt érezhetném, amit a Coraline esetében: hogy kaptam valamit a pénzemért. Mert ez így kicsit kevés. Egy csepp megint a fantáziatengerből, és nemigen vigasztal, hogy a cseppben most is – nyilván – ott van az „egész tenger”.

Arra meg külön kíváncsi lennék, hogyan hat mindez a célközönségre. Mennyire merül el benne az olvasni tudó néhányéves, mennyire találják meg a képek, mennyire viszi el magával a mese. Mennyire szólítja meg az a rajzvilág, amely a maga „magas-művészeti” eszközkészletével az ő kidugott nyelvvel falra színezett szülőboldogító rajzaira hajaz, azok a szövegi fordulatok (a megfellebbezhetetlen, igazi vitazáró „mindenki tudja” például), amivel a gyerek is vidoran él. Mennyire érzi a magáénak a könyvet a gyermek – amely azért messze nem a szokvány képes gyermekkönyvi színvonal, nem a szokvány képi világ; lássuk be: nem az, amit manapság a szülő a gyerek kezébe ad. Ami persze akár erénynek is tekinthető: a mai édibédi konzumkori cukrozott gyermekkönyv-világ, a korhatárbarát mesehamisítás korában ez a füzet valóban üdítő kivétel. Pont ezért érdekelne bárki tapasztalata arról, hogy reagál erre a könyvre a legszigorúbb kritikus: a gyerek.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

2011. június 25., szombat

Térey János: Protokoll

Verslevél Térey Jánosnak

Tisztelt Uram, ön kétségtelen
A jelenbéli epikai cézár.
Ez megint egy korrekt versregény.
Nyilvánvaló a szöveg-mélybe süppedt
Iszap gyanánt reánk pakolt tehetség:
A „rögvalóság” szövegpakolása,
Feszültségbe gyűlt nyaki fonat
És vállak sajgó izmaira felkent
Kencéjeként a jól ömlő szavak
A jambusok felhabzó áradása.
Csak sajna, mint a gyógyító iszap
Általában: ez is kissé büdös.

Kiábrándító újra Budapest
A visszaérkezés a „szokott világba”:
Művészvilág és Sportolóvilág
Diplomás-világ, Politikusok
És Lakájaik: az ékes Protokoll
- Aligha mélyen - feltárt szövete,
A Nibelung-lakópark köszöni,
Megint jól van, avagy épp hogy nem jól:
Bőrükben ők is egyre feszelegnek.
Mi a bajom – miért bűzölög
Szerintem e szó-iszappakolás?
Mert megint nem rólunk szól az ének:
Újfent Királyi Udvar, intrikák
Kötelező táncok, színpadok
Súlytalanul egymásra zuhant
Sógorsági-komasági stiklik
A provincia immár császár nélkül,
Szemétdombunk és kakasaink –

Ezekhez nemcsak nekem nincs közöm
Inkább nekik alig van a közöshöz.
Párnázott kockák – házak, autók
A tévé kékes ablakain át
Pislogják - ha nézik - e „közöst”,
Akik legfeljebb kalandként vegyülnek.
Fogalmuk sincs, mi erjed, mi buzog
A létpiramis iszapszagú legalján.
Megint miért az elit „nyomorát”
Olvasom öntől – tán mert érdekes?
Ez méltó itt főleg figyelemre:
A nagyon-kevés hogyan tehetetlen
Azonmód, ahogy mi? Önmagával,
Tükrével hogyan nem szembesülne
- Ahogy mi, ő sem – szégyenével?
Vagy tényleg ők a mi mintaadóink
És mi tényleg bárgyún lessük őket
A tévé kékes ablakain át
Story Magazin meg Blikk hasábjain
Nyálat csorgatva, vágyva e közegbe?
Úgy nézve őket, mint a villamosról
A legújabb évjáratú Mercit?
Ez most a kor – hát ezt költi a költő?

Szemétdombunk és kakasaink –
S persze a tyúkok. Ez van rendben itt
Leginkább, a díszes tyúksereglet
Minden tagja tetszik: hús-vér alak,
Vágynivaló kis dög mindegyik.
És Mátrai úr magánéletének
Megannyi fájó idegrezdülése,
Fonalmentes sorsi labirintus
Izzik fel az élet a papírról –
Hát ezért bánnám, hogyha ön, Uram
Eztán mint újkori „Udvari Költő”
Bocsánat a szóért: kurvulna tovább,
Van egy masszív rajongótábora,
Gigantikus életmű épül itt
A szóból s nemcsak méreténél fogva
Lesz majd mindez megkerülhetetlen.
Ön verset verne át a kor horpaszán
És ez nem „átvert”, inkább átverés,
Horpaszra kent kence, gyógyiszap
Ha annak jó is, Öntől ez kevés
Már megbocsásson.

„Viruljon négy irányban zöld özön,
És gyűljön össze minden, ami csak
Használható a halál ellenében” -
E sorokat külön is megköszönve
Búcsúzik Öntől és sok sikert kíván
Lelkes amatőr híve: Hegyi Zoltán.


Kiadó: Magvető

Korábbi kommentek:

 

2011. június 23., csütörtök

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

A tavalyi év egyik legnagyobb kortárs magyar irodalmi szenzációja volt A fekete zongora – annak ellenére, hogy nem rengette meg a sikerlistákat, és nem kapott díjesőt sem. Ellenben megmutatta, hogy létezik igényes magyar szórakoztató irodalom, és hogy van is helye a „lila” szépirodalomra és szórakoztató gagyira elkülönülő hazai könyvkiadásban. Hiánypótló mű volt, ami nem véletlenül vált az olvasók kedvencévé – nem csoda, hogy a legtöbben tűkön ülve várták a folytatást. Magam is közéjük tartozom, azonban ahogy ez a nagyon kedvelt könyvek esetében lenni szokott, egy cseppet azért tartottam attól, mit hoz a következő kötet. Nem is attól féltem, hogy Baráth Katalin nem tudja tartani a színvonalat – ahhoz ő elég alapos és tudatos írónak tűnik, hogy ezzel ne legyen baj –, inkább attól, hogy a sorozatokra sajnos többnyire jellemző módon túl nagyot akar majd markolni a folytatásban.

Szerencsére a szerző ismét rácáfolt az aggodalmaimra, A türkizkék hegedű úgy jó, ahogy van – méltó folytatása A fekete zongorának, ugyanakkor önálló regényként is megállja helyét, épp csak annyival nagyobb szabású, hogy még ne legyen zavaró, a főszereplő is épp annyit fejlődik, hogy hiteles maradjon, és még a gyengeségeit sem vetkőzi le egyik pillanatról a másikra, sőt! Ahogy bonyolódnak a kalandjai, és ahogy kénytelen kilépni a biztonságos ókanizsai miliőből a nagyvilágba, úgy válik Veron egyre esendőbbé, és ez az, ami az én szememben igazán hitelessé teszi – hiszen ő mégis csak egy fiatal, tapasztalatlan kisvárosi nő.

Aki az Ókanizsán történtek után a számára ijesztően idegen Budapestre költözött, hogy A Nő és a Társadalom című feminista lap munkatársaként végre bebizonyíthassa, hogy a tyúketetésen és a papírbolti eladókisasszony-szerepen túl többre is képes. Újságíró karrierjének még csak a kezdeti lépéseinél tart, és a szezon legfrissebb bonbonkínálatáról írt riportok mellett az irodalomba menekül – ami olykor nem várt kalamajkákba keveri. Mindennek ellenére Veron élvezi a nagyvárosi életet, barátnőjénél, a nagyvilági Maránál lakik albérlőként, kávézókba jár tejeskávézni és hírlapot olvasni, kedvenc könyvesboltjának idős tulajdonosát immáron a rajongói közt tudhatja, a könyvkölcsönzőben pedig ritka kiadásokra vadászik – minden tökéletes lenne, ha nem rabolnák el Mara tragikus hirtelenséggel elhunyt barátnőjének kisfiát az árvaházból.

Veron természetesen nem hagyhatja annyiban a dolgot, hiszen ki más lenne alkalmas egy gyerekrablási ügy felgöngyölítésére, mint az ókanizsai nyomozó kisasszony, így Marával és az eltűnt kisfiú nagybátyjával azonnal nyomozásba kezdenek. Hamar rábukkannak egy minden hájjal megkent szélhámosra, aki egyfajta szektát épített saját személye köré, hogy a kétségbeesett nőkből minél több pénzt húzzon ki, és aki sem gyilkosságtól, sem gyerekrablástól nem riad vissza, hogy megszerezze, amit akar. Az ördögi Szászi Barabás nyomában Veronék Balatonfüredre indulnak, ahol kiderül, hogy a kisfiú elrablása csak a jéghegy csúcsa, és sokkal nagyobb szabású gaztettek vannak készülőben.

Amint kiteszi a lábát Budapestről, Veron egyre inkább elemében van, és mintha Baráth Katalin is otthonosabban mozogna Füreden, mint a nagyvárosban – no nem mintha a korabeli Pest leírásába becsúszna egy fikarcnyi hiba is, csak épp a hangulat válik sokkal felszabadultabbá, ahogy magunk mögött hagyjuk a villamosokat és a tömeget. Füreden a balatoni nyaralóközönség épp oly színes és furcsa, mint Ókanizsa lakói, az Anna-bál és a sétahajókázások közepette pedig Veron még a szokottnál is különösebb kalandokba keveredik.

Ám mindez még semmi ahhoz képest, ami Abbáziában vár rá és kísérőjére. A Monarchia kedvelt üdülőhelyén diplomáciai méltóságok, sokat látott tengerészek és szélhámosok körében Veron olyasmibe keveredik, amiről tán álmodni sem mert, miközben Armand és Josephine történetét szőtte Ókanizsán. Ez volt az egyetlen pont, ahol megbicsaklott a történet, de szerencsére kiderült, hogy Veron nem tud egyedül gátat vetni az „egész Monarchia sorsát katasztrofálisan befolyásoló” üzelmeknek, és nálánál jóval tapasztaltabb egyének oldják meg az ügyet – úgy, ahogy.

A könyv legnagyobb meglepetése a humora – nem emlékszem, hogy A fekete zongora ilyen féktelenül humoros lett volna, inkább a szolid irónia dominált benne, itt viszont olykor hangosan kacagtató szereplőkkel és jelenetekkel ajándékozott meg minket a szerző. És mintha az iróniával is még bátrabban bánt volna – főként a főhősével kapcsolatban, amibe olykor belekeveredik némi keserűség is. Veron, a pengeéles eszű, emancipált újságírótanonc bizony sokszor kapja meg a magáét – szürke kis egérke és kékharisnya éppúgy lesz ő, mint paraszt az Anna-bál puccos közönsége szemében.

Ami viszont cseppet sem meglepő, hogy a hangulat és a korfestés megint csak pompás. Elképesztő, hogy Baráth Katalin milyen otthonosan mozog a múlt század elejének világában – a nyüzsgő Budapest minden részletre kiterjedő leírása, azok a hétköznapi kis életképek, amik Veron útjait kísérik, a nyári pompájában elénk táruló Füred, vagy a nagyvilági Abbázia megjelenítése egyaránt képeslapra illő. Ott sétálunk Veronnal a füredi sétányon, látjuk magunk előtt az Adria szikrázó partját, érezzük a bóra hűvös, száraz leheletét, ahogy kikergeti a kikötőből a nedves, meleg sirokkót, és a mi szívünk is összeszorul a félelemtől, amikor az alföldi lány először pillantja meg az Alpok csipkés hegycsúcsait.

A folytatás nem múlja felül A fekete zongorát, ám el sem marad tőle. Épp a környezet változása miatt egészen más könyvet tarthatunk kezünkben, és meg kell állapítanunk, hogy mindkettő ugyanolyan jól áll Dávid Veronnak és Baráth Katalinnak is. Egy ízig-vérig kisvárosi krimi és egy többhelyszínes, nagyvilági nyomozás után kíváncsian várom, mit tartogat nekünk az írónő – s hogy visszatér-e Veron Ókanizsára. Abban azonban biztos vagyok, hogy számos írói ambíciókat dédelgető fiatal lány bosszankodhat titkon A fekete zongora vagy A türkizkék hegedű olvastakor épp úgy, ahogy Veron tette Kaffka Margit Színek és évekjével a kezében – hogy miért is nem ő írta ezt a könyvet.

Ui: Meglepett és meghatott, hogy belekerült az ajánlásom a könyvbe, hát még az, ahogy :) Köszönöm a szerzőnek és a kiadónak!


Kiadó: Agave

2011. június 21., kedd

Izing Róbert: Támadás az űrből!

Erről a könyvről egyből eszembe jutott a KEEC – nagy világ-regatta (J. T. Chippendale azaz Bencsik András egykori, jelenleg kaphatatlan scifije), és persze Az utolsó csillagharcos meg a Támad a Mars, és (csak a fajsúly kedvéért) Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című könyve – de egy koron túl félek ez lesz: mindenről eszembe fog jutni valami más, valami jellegében ugyanaz, előd, előkép, hasonló alapötlet. Mintha az elmesélhető történetek száma még a fantasztikumban is véges lenne, bár végtelen variációban véges. Komolyan véve: vallással és/vagy filozófiával, utópiába és/vagy disztópiába csomagolt társadalomkritikával; vagy komolytalanul „véve”, mint ebben a könyvben.

Jó, mondjuk inkább, hogy humorral, nem komolytalanul – végül is remekül szórakoztam, többször nevettem hangosan az idétlenségeken, és/vagy az adott esetben valóban jól ülő poénokon. Már rögtön az alapötlet egyszerre idétlen és jó poén: mi van akkor, ha Roswellben valóban lezuhant egy UFO, de nemcsak ott, hanem kies hazánk Alföldjén is egy, ráadásul sokkal jobb állapotban? Mi van akkor, ha a titkos bázison a kommunizmus regnálása alatt is lelkes és politikamentes tudóscsapat fejtegette az idegen technika titkait, s a legendás magyar kurázsi által egyszer csak felröpül a magyar csészealj? A könyvön végighúzódó legjobb poénforrás, hogyan kerül fel törpécske nemzetünk a világtérképre pikk-pakk, az aprócska technikai ugrás révén; mit reagál erre az USA kormánya, a CIA, az FBI, az összes fontos nemzeti és nemzetközi rövidítés. Tényleg, mi van akkor, ha pár olvasóórára kikapcsoljuk a cinizmust, meg a realitás rögvalójának talaját az értelem kies terepén, és elhisszük a hun talaj alá varázsolt gigahangárt, a hun-alient, a nem kicsit ifjúságifilm-szagúra hangolt hősszereplő gárdát, Izing Róbert könnyű kézzel egymás mellé pakolt kedves vicceit? Rejtőnek is elhittük a detektívet, a cowboyt, meg a légiót…

Van itt minden, szerelmi szál, meg katasztrófaszál (hát lehet fanyalogni egy olyan UFO-inváziós sztorira, ami Manhattan szertebombázásával indít?). Van itt amerikai elnök, meg nyalka magyar tudószseni, meg elit oknyomozó újságíró Kecskemétre menet (képzeld el…). Vannak a Szürke idegenek, akiknek fantáziája nincs, meg vize (az főleg nincs), abból meg van itt, ezen a bolygón néhány köbkilométernyi, tehát ide eszi őket a rosseb inváziózni. Van egy csipet környezettudatosság, csak annyi, hogy ne feküdje meg a gyomrot. Vannak itt laza (vagy annak szánt) szövegek, utalások a popkultúra ezer elemére, invázióparódia, utópiaparódia, és ha valami nincs teljesen a helyén – mint az inváziózó idegenek szöveg-tónusa például – azt is fogjuk fel paródiának. Mert ha túltesszük magunkat azon az apróságon, hogy a könyv alapját képező összes momentum teljesen valószínűtlen, akkor felhőtlenül fogunk szórakozni – és kapunk pár olyan poént, amit akár személyesen is szívesen megköszönnék a szerzőnek. Ha a Fradi-Újpest örökrangadóhoz érsz, kedves olvasó, gondolj arra, hogy szóltam – nyilvános helyen olvasva teljesen alkalmas arra, hogy a legnagyobb örömmel csinálj hülyét magadból az önfeledt felröhögésekkel.

Minden kritikám ellenére szívesen ajánlom. Ágyeszbugyesz.


Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...