Vannak
folyamatosan zárójelbe zárva írt könyveink. Olyanok, mint amikor a
celeb nyilatkozik: feleannyira sem érdekes, mint amennyire kínos.
Olyanok, mint a csillagválogató a kertévén, azért ülsz elé, hogy röhögj,
borzadj, titkon örülj, hogy épp nem te csinálsz bohócot magadból, itt a
fotel kényelmes sörös-nasis otthonszagában mintegy biztonságban – a
dolog nem rólad szól. Vannak íróink, akik gátlástalan kíméletlenséggel
tobzódnak a jelen-pocsolyában, és nem mellesleg az orrod alá dörgölik:
dehogynem. Rólad is szól: a vállalhatatlan megszólalások, a zárójelbe
kívánkozó személyeskedések világának mindannyian közös lakói vagyunk. A
zárójel mindannyiunk körül ott vigyorog. És van, aki mindezt leírja
nekünk – okulásul.
Parti
Nagy Lajos ilyen. Van egy stílusa. Életből lesett elrontott nyelven ír –
mondanám, pedig ez nem is „írás”, nem írt stílus, hanem életből
ellesett „beszéd”, szóbeszéd a papíron. A konzumkori közbeszédi,
üzlet-beszédi, szappanopera-beszédi, nyilatkozó celeb-beszédi
fordulatok, a nyilvánosan elkövetett beszéd-bűnök ijesztően jellemző
továbbcsavarása, szófacsarás, akár ha nagyon szigorú akarok lenni:
rögzített nyelvgyalázás. Amit mi követünk el. Az író csak rögzít és
parodizál. Példát ad: a rossz példát. A nem-követendőt, a nyelvi
eltévelyedést irodalmiasítja a korai verseitől fogva, és nincs ez
másképp most sem, amikor Az étkezés ártalmasságáról szóló
előadás rögzül a papíron. Amit a tömpemizséri kultúrház fénytelen
színháztermében ad elő Fibinger, a bálnaméretű fitneszguru, a
termékbemutatón, hű élet- és bűntársa: Ilike „közre nem működésével”. Az
ő monológja rögzül itt, középpontban az Emese Acapulco Diabetikus
Gyógyíróval, a termékkel, amit bemutat, amely „az örök magyar fiatalság
gyógyanyja, a méregtelenítés istennője”, kétféle kiszerelésben,
utánvéttel, két héten belüli szállítással, fényképes programfüzettel az
egészségért áll a kedves tömpemizsériek rendelkezésére. „Ha még nem
mondtam volna, jobb ma, mint holnap, vegyék kezükbe a saját gyomrukat”.
Mélyléböjtkúrás
összetevőivel együtt, stílusa mellett-felett „A magyarság táplálkozása”
előadásának savát-borsát Fibinger kiszólásai adják. A zárójeles részek.
A profizmus – vagy ami hatásában ugyanaz: a profi csalás –
belefáradása. Ahogy már mindegy, milyen nyilvánosság előtt, de kijön a
szónokló ügynökből a „maga sem érti miért alakult így, kudarcba az élet”
keserve által az a nem kevés, ami valójában ő maga. A profizmus
fáradásából a bohóc-én, aki pontosan tudja, mennyire nevetséges. Épp itt
és most veszít végképp, az életét szervező illúziót veszti el. Nagyon
szomorú könyv ez valójában, még ha sokat kacarászunk is rajta. Már a
Hullámzó Balaton történetei is nagyon szomorúak voltak, és az író annak
morbid csavart valóságát facsarja tovább, mikor Az étkezés ártalmasságáról értekezik.
Személy
szerint jobban szeretem Parti Nagy esszéit – ott a forma korlátok közé
szorítja a kegyetlenséget. Jó kis szóalkotások fészkei azok is, de nem
mennek el ebbe a – mondjuk ki – szövegőrületbe. Próbaképp felolvastam
belőle, hát ezt szinte végig emelt, panaszos, számonkérő hangon kell
deklamálni. És érdemes kis adagokban olvasni, mert egy lélegzetre
megfeküdheti a gyomrot. Nehéz, zsíros irodalmi étek, amibe az író most
elég kevés humori kovászos uborkát elegyített – valójában inkább
kínjában röhög az olvasója, mintsem jókedvében.
Szellemi
méregtelenítés, rögvaló-zsírtalanítás, nyelvi salaktalanító kúra tehát a
könyv – nézzünk szembe vele, egy gondolkodásmód hogyan épít itt
trágyavárakat. Őszintébb pillanatainkban: hogyan építünk. Lehet röhögni.
„Egészségünkre! Jobb ma, mint holnap, a rút salak nem vár, ne várjon ön
sem!”
Kiadó: Magvető