Remélem,
mire a végére érek e bejegyzésnek, érthetővé lesz, számomra az apró
nép, a hobbitok után miért pont Gandalf, Saruman – vagy épp az istarok
ellenpólusai: a balrog s maga Sauron – következnek, a legkisebbek után
miért a történet „legnagyobbjai” követelték ki maguknak itt a helyet, és
hogyan kerül a képbe Bombadil Toma… jöjjenek hát legelébb az
Istarok és egyéb maiák
Messzire
kell visszamenni a tolkieni mitológia időszalagján, ha érteni
szeretnénk, kik voltak az istarok. Ki volt az öt mágus, kik a tengereken
túlról érkeztek Középföldére a harmadkor 1000. esztendejében. A Gyűrűk
Ura történetfolyamába szőtt, a múltra utaló mesék igen keveset árulnak
el erről. Mi, olvasók a hobbitok szemszögéből „ismerjük meg” Gandalfot
és Sarumant, egyszer hallunk Gandalf szájából Radagastról, a barna
mágusról, a másik kettőre pedig csak Saruman egyetlen megjegyzése utal,
mikor az „öt mágus botját” említi. Eredetük a homályba vész,
cselekedeteik mozgatórugóiról csak annyit ismerünk meg, amennyit a
bölcsebbek szavai - például a völgyzugolyi tanácskozás alkalmával -
sejtetnek velünk. Persze a történet élvezetéhez nincs is többre szükség,
Saruman bukása a szemünk előtt bontakozik ki, mint ahogy világossá
válik az is, miért mondja magáról Gandalf a végén: „…én voltam Sauron
ellensége”.
Ha
mégis többet akarunk tudni róluk, a kötetvégi gazdag jegyzetanyaghoz
kell fordulnunk, vagy A Gyűrű keresése kötet „istar-tanulmányához”. Itt
jegyezném meg, hogy számomra egyértelmű, hogy Tolkien a
„hobbit-nézőponthoz” való ragaszkodás jegyében formálta élete végéig az
Óidők történeteit is. Már a kötet végi jegyzetek, de „A szilmarilok” is
mintha Bilbó „Nyugatvégi piros könyv”-éből származnának, mintha ezek a
legendák, mondák, verses énekek képeznék az öreg hobbit tündéből
fordított munkáit. Csak kivonatai tehát egy sokkal gazdagabb
rege-kincsnek, egyben-másban ellent is mondanak egymásnak; ami a
sokszor, sokak által elregélt történetek esetében természetes is. És
mintha némelyiket maga Bilbó költötte volna az ismert történetek
alapján, s most nemcsak a völgyzugolyi csarnokban elhangzott énekre
gondolok.
E
kitérő után lássuk, mit ír a mágusokról az „istar-tanulmány”. Eszerint a
Tengeren túlról, a Legmesszibb Nyugatról érkeztek, „ám ezt csak Círdan,
a tünde, a Harmadik Gyűrű Őrzője, Szürkerév ura tudta, ő ugyanis tanúja
volt partraszállásuknak. Nyugat Urainak követei voltak ők; a valák
közül jöttek, akik még akkor is Középfölde kormányzásán tanakodtak, s
így kívántak védekezni Sauron árnyának növekedése ellen. Eru (Ilúvatar)
beleegyezésével tehát nemes rendjük néhány tagját küldték el, ám emberi
testtel ruházva fel őket, így a föld minden félelme, fájdalma és terhe
rájuk nehezedett.” Maiák ők, a valák alig kisebb hatalommal bíró
segítői. S feladatuk összefogni a tündék, emberek és minden szabad nép
ellenállását Sauron ellen.
Tudnunk
kell, a valák maguk Melkor, az Óidők nagy ellensége bukása óta – kinek
Sauron csak a szolgája volt - alig avatkoztak Középfölde eseményeibe.
Sauronnak magát a Boldog Birodalmat nincs ereje veszélyeztetni, miért
hát, hogy nem kérésre, de önként nyújt segítséget „halhatatlanfölde”
Középföldének? A válasz ez lehet: Sauron maga is maia, e rend tagjaként
segítette Melkort korokon át. Hatalmas fegyvertény volt, hogy Ilúvatar
„egyszerű” gyermekei, Gil-galad és Elendil legyőzték őt, bár drágán
fizettek érte. S elpusztítani nem sikerülhetett: Sauron, a gyűrűműves
olyan bilinccsel kötötte magát Középföldéhez, amit el nem téphetett
senki Ilúvatar gyermekei közül, aki maga is „viszonyban áll” a
hatalommal. Az Óidőknél is régebbi korok szülötteként kell megkapja a
méltó ellenfelet.
S
a „méltó ellenfelek” közt már a partraszálláskor elhintődik a későbbi
viszály magja. Hiszen Círdan „felismerve” a legcsekélyebbnek látszóban a
legkülönbet, a Szürke Küldött gondjára bízta a harmadik tündegyűrűt, a
Vörös Naryát. Ez nem maradt titokban sokáig a Fehér Küldött előtt, ki a
legelsőnek tartotta magát az öt között. A fehér mágus, a később Saruman
néven ismert maia tehát igen korán átéli az egyik legemberibb érzést: az
irigységet.
Ugyanis
ez valóban hatalmas ajándék. Galadrielről tudjuk, hogy a gyűrűjétől
megfosztott Sauron minden gondolatát ismeri, a maga gyűrűje által.
Amikor tehát Gandalf arról beszél, mit „forgat a fejében” Sauron, nem
következtet avagy remél, hanem tudva tud. A kétségbeesettnek látszó
terv: bízzák a Hatalom Gyűrűjét egy hobbitra és indítsák el Mordorba
azért az egyetlen lehetőség, mert Gandalf mindvégig tudja, Sauron ezzel
nem kalkulál. „Ismerem a gondolatait” mondja róla, és nem képletesen
beszél. A Szürke Mágus minden döntésének hátterében ott van ez a tudás. S
nemcsak ez. Gandalf vándorlásai során sok nép sok fiával kerül közeli,
baráti kapcsolatba, amihez szintén hozzájárul a szívek titkainak a
tündegyűrű által biztosított ismerete. Kétségtelen, hogy méltó erre az
ajándékra, hiszen egyszer sem él vissza vele. A maiák közül ő a
legkevésbé büszke, ő nem keres állandó szállást, nem tart szolgákat és
követőket, mindig tanácsot ad, soha nem parancsot. Jelenléte Középföldén
mindvégig szolgálat, és soha nem feledi a célt, ami e földre hozta:
Sauront. Mert Sauron azért hasonlíthatatlanul erősebb, mint bármelyik
istar, még így a Gyűrű nélkül is, árnyék voltában is, hiszen semmilyen
gátlás nem korlátozza abban, hogy kiaknázza a maga keltette homály
erejét. Nincs Középföldén hozzá mérhető hatalom.
Círdan
ajándéka nélkül Gandalf „visszatérte” sem lenne olyan gyors, miután
legyőzte Mória elfelejtett mélységeiben a balrogot. „Aki” voltaképp
szintén maia, a valaraukák, a „lángostorok” rendjéből való sötét harcos,
az Óidők végi szörnyű csata túlélője. Nem véletlen, hogy Gandalf a maga
halála árán győzhet csak, hiszen embertestben hatalma teljességével nem
élhet, s hogy egyenlő ellenfele lehessen a balrognak, meg kell halnia.
Mint maia, voltaképp halhatatlan, e világ terein belül nincs erő, ami
elpusztíthatná. Viszont árnyként bolyonghatna áldozathozatala után
sokáig – mint tette azt anno Sauron – de ettől megkíméli a birtokában
levő ajándék. Ezáltal érkezhet, immár mint Fehér Gandalf időben barátai
segedelmére. ( Ezért is áhítozik annyira a Sötét Úr a maga gyűrűje után!
Persze itt jegyezném meg a gyűrűművesség egy másik, sajátos hozadékát:
Sauron a Hatalom Gyűrűjének megalkotásakor voltaképp maia-voltának egy
jelentős részét „testesíti” a gyűrűbe – s mivel testet adott neki, tette
ezáltal e világban elpusztíthatóvá. Milyen ironikus! Az egyetlen, ami
miatt elpusztíthatatlan, voltaképp pusztulásának záloga…) Gandalf
legnehezebb ellenfele, akit csatában győz le: a balrog. Tolkien ügyesen
nyitva hagyja a kérdést, hogy az Angmari Boszorkányúr, a gyűrűlidércek
fejedelme – egy, a gyűrűjétől megfosztott hatalom „fókuszául” szolgáló,
de emellett önálló erővel bíró erő – milyen kihívást jelentett volna
Gandalfnak. De sokat elárul a kérdés, amit a kapuban feltesz Gandalfnak:
„hát nem imered fel a Halált, ha látod?” Nem kétlem, hogy Gandalf
felismerte a maga halálát akkor, az viszont kérdéses a számomra, vajon
tudta-e a Boszorkányúr, hogy e halál vállalása a maga számára mit
jelenthetett volna…
És
még valami, talán a legfontosabb. Bár Gandalf teljes joggal állíthatja,
hogy ő volt Sauron ellensége, nem ő „győzi le” a Sötét Urat, hanem a
hobbitok álhatatossága, az emberek vitézsége, a tündék szeretete műveik
iránt – mindez együtt. Gandalfot sokszor gyanúsítják azzal, hogy
eszközként bánik szövetségeseivel – Sarumantól Denethorig -, holott mi
sem áll tőle távolabb. Bár ő fedezi fel a hobbitok „értékes” voltát, ő
támogatja leginkább Aragorn küzdelmét örökségéért, barátai soha nem
lesznek eszközzé a kezében. Senki nem tud úgy bízni a többiekben a
történet folyamán, annyit a „másikra bízni” a nehéz döntésekből, tudván,
mi veszhet, ha valamelyik barát rosszul dönt. Ez a bizalom teszi a
legnagyobbá, nem az ereje vagy a hatalma.
Gandalf,
ki előbb Szürke, majd Fehér…- a film egyik legszebb pillanata a
visszatérése. Amikor kimondja a szót: „most Saruman vagyok, vagy az, aki
ő kellett volna legyen.” Ne feledjük, a történet elején a „rend
fejének” tekinti Sarumant. Jóhiszeműen siet a csapdájába, s fájlalja a
veszteséget, amit e bukás jelent. Furcsa ez a jóhiszeműség, mintha
Gandalf tisztánlátása itt, a „rokont” látva csorbulna kicsit. Hiszen
Saruman, a Fehér bukása sokrétegű történet. Láttuk, korábban kezdődött,
nem akkor, mikor az „ellenség” módszereinek tanulmányozásába fogott,
mint ahogyan Elrond jellemzi őt a tanácsban. Ez szinte csak a végső
következmény. Hiszen Círdan döntése és a maga büszkesége a kezdetektől
mérgezte állhatatosságát. Írtam fentebb: a maiák feladata Középfölde
népeinek segítése Sauron Árnyéka ellen – azt nem említettem, hogy az
„istar-tanulmány” szerint „bár tudták, honnan jöttek, az Áldott
Birodalom emléke már csak távoli álomképnek tűnt a szemükben, s amíg
hűek maradtak küldetésükhöz, örökké sóvárogtak utána.” Ez azt is
jelenti, az istarok nem mondhattak le erről a sóvárgásról, nem
„rendezkedhettek be” új otthonukban. Különbözik a mód, ahogyan Gandalf
és Saruman e sóvárgást kezeli. Gandalf úgy volt „otthon” Középföldén,
hogy mindenütt otthon volt – azaz sehol. Így tartotta életben a vágyat
valódi otthona iránt. Saruman viszont letelepszik. S mintha ez lenne az
első igazán hűtlen gesztusa. Ahogy feladja a sóvárgást valódi otthona
iránt, úgy nő evilági „hatalma”. Azaz úgy lesz egyre inkább
meggyőződésévé: a sötétséget le tudná győzni, ha „ostoba és rest
barátai” nem akadályoznák benne. Apró árulások hosszú során át jut el a
teljes árulásig, amikor már nem tud ellenállni a vágynak, hogy magának
kaparintsa meg a Gyűrűt. A szövetsége Sauronnal e folyamat szükségszerű
vége.
Egyszóval
furcsa e jóhiszeműség Gandalf részéről, de talán itt is a bizalomról
van szó. Saruman az a barát, aki rosszul dönt. Így kap még egy esélyt
Gandalftól, aki természetéből fakadóan nem is tehet mást, mint hogy
újabb esélyt ad. De az egykor volt barát az utolsó, számára megalázó
„kegyelmet” is kicsinyes és gusztustalan bosszúra pazarolja a hobbitok
ellen. Bukása voltaképp nem kevésbé megérdemelt, mint Sauroné, talán
„nagyobb” is annál, épp kisszerűsége okán. Saruman végét nem kíséri
összeomló tornyok robaja, halála szinte jelentéktelen. A „hatalom”
számára ez a jelentéktelenné válás a teljes és végleges bukás.
Radagast
kevesebb teret kap, de meg kell említenünk azért, mert a „bukás” egy
másik arcát képviseli. Őt az állatok, a madarak iránt érzett szeretete
csábítja el, miattuk feledkezik meg a feladatról, amit kapott. Voltaképp
nem válik ellenséggé, de elfelejt segíteni a Sötétséggel vívott
háborúban. Gwaihir Gandalfhoz küldése Orthancba Gandalfnak szól, nem a
harcnak Sauron ellen. Mindent elmond, hogy nem áll ott maga is a
hajónál, Gandalf mellett, a történet végén nem tér haza. Vagy mert már ő
is „berendezkedett” Középföldén, vagy mert elsodorta a kor vihara
Rhosgobellel, a lakhelyével együtt, hiszen egyedül, barátok nélkül élt.
Sorsáról biztosat nem tudni, mint ahogy a két Kék Küldött sorsáról sem
tudunk még ennyit sem, kiket a távoli Kelet nyelt el. Ím itt ér véget az
öt mágus (vázlatos) története. De mit keres e fennkölt társaságban és
végülis kicsoda Bombadil Toma?
A
kérdés már csak azért is igen érdekes, mert az általam olvasott
tolkieni hozzáfűzések semmit nem árulnak el erről. Egyfelől ez a világ
csodálatosan zárt és „kitalált”, (és valljuk be, időnként
agyonmagyarázott), másfelől ellentmondásos, fésületlen és befejezetlen
(amire a bevezetőmben már utaltam). Miért ne bírna hát el egy ilyen
szinten indokolatlan, rejtelmes figurát, mint Toma? Avagy a megoldás
kiveri a szemünket, és semmilyen magyarázatra nem szorul?
Fogas
kérdés. Hiszen elég sokat tudunk Bombadil Tomáról. Tudjuk a
legfontosabbat: a Hatalom Gyűrűje semmilyen hatással nincs rá. Az csak a
felszín, hogy nem válik láthatatlanná. Hogy Frodót látja gyűrűvel a
kezén. Sokkal fontosabb, hogy a csábításból, amit a Hatalom Gyűrűje
jelent - és ami megrontja Sarumant, a maiát – semmit nem érez. Annyi
biztos tehát, hogy erőben a maiák felett áll. Érdemes felidézni Frodóék
megérkezését Toma házába: „máskor is előfordult már, hogy elbűvölték a szép
tünde-hangok, de ez a mostani varázs másmilyen volt: nem annyira
fenséges és lenyűgöző, de valami mélyebb érzés, amely jobban megfogja a
halandók szívét – csodálatos és mégsem idegen.” S mikor Frodó felteszi a
kérdést Aranymagnak, Toma hitvesének, hogy kicsoda Bombadil:
„- Ő az, akit láttatok. – mondta Aranymag - Erdők, vizek, dombok gazdája.
- Akkor tehát e különös vidék az ő birtoka?
-
Azt már nem – felelte Aranymag elkomolyodva. – Nem is lenne jó, mert
sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának.
-
Fának, fűnek, és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak
önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben, vagy árnyékban lombok alatt
járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdel, nem bánthatja senki.
Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.
Tudjuk
még, hogy Toma lételeme a dal. S mintha folyvást egy olyan nyelven
dalolna, egy olyan fiatal nyelven, aminek „szavai jobbára a csodálkozás
és öröm kifejezésére szolgálnak”. Énekei ha értik a hobbitok, ha nem,
valójában „varázsénekek” mind, nemcsak az a rigmus, amit a hobbitok
„segélyhívóként” megtanulnak. Sőt, a hobbitok szájára is könnyebben jön
az ének, mint a beszéd Toma asztalánál.
Vegyük
ide még, mit mond róla Elrond: „De Bombadilról megfeledkeztem, ha ugyan
ő még mindig ugyanaz, aki annakidején járta az erdőt, s aki már akkor
vénséges vén volt. Abban az időben nem ez volt a neve. Mi Iarwain
Ben-adarnak hívtuk, a legvénebb apátlannak.” S elmondja maga Toma is:
„Halljátok a szavamat, barátaim: Toma előbb itt volt, mint a folyó és a
fák; Toma emlékszik az első esőcseppre, és az első makkra. Előbb
taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a
Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok, a buckamanók. A
tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem zúdult fel,
amikor Toma már itt volt…”
Az
Ainulindale meséli el a tolkieni világ genezisét. Azt, hogyan gondolta
ki Eru (tünde nevén Ilúvatar) a dallamot, hogyan gondolta ki az ainukat,
hogy hangjuk harmóniát teremtsen, hogyan vágytak az ainuk a dallam
valóságára, s beköltözve Eára, a megszülető világba hogyan lettek
valákká, hogy „felépítsék” a zenét. Toma lehetne vala, de a valák
egy-egy elemhez kötődnek, egy-egy erőt jelenítenek meg. Toma ennél több
és kevesebb. Nekem kedvemre való gondolat, hogy Ilúvatar maga is
„belopta” magát a dalába. Hogy a muzsika szülőatyja beköltözött a
muzsikába – s hogy voltaképp „hobbitnak” költözött oda, hiszen Toma
hozzáállása a világához kiköpött hobbit-módi. A „mindenható”, amint
teremtményei szabadságát végtelen türelemmel tiszteletben tartva
„kicsire összehúzva magát” benne örül a maga teremtette „életben”. Aki a
kezdetektől tartja azt az alázatot és szeretetet világa iránt, amit
Gandalf a maga kiszabott ideje alatt megtart. Aki nem vezet, nem
parancsol. Ha belebotlasz, lehet, hogy megsegít. De nem lépi át a maga
kijelölte határokat. A regős, aki benne lakik a regében. Kedvemre való
gondolat. Nektek nem?
Korábbi kommentek: