2011. május 30., hétfő

Richelle Mead: Örök kötelék

Cseles írónő ez a Richelle Mead. Úgy csűri-csavarja a Vámpírakadémia sorozat szálait, hogy csak kapkodja a fejét az olvasó, és most, az ötödik rész után, amikor már csak egy kötet van hátra, annyi lehetséges út bontakozik ki a szereplők előtt, hogy még a legelvetemültebb rajongók is csak találgathatnak. Egy olyan műfajban, ahol a legtöbb regény sablonokból épül, és már az első oldalon tudni lehet, hogy kétezer oldal múlva ki kivel jön össze és hányan halnak meg az ő halhatatlan szerelmük kedvéért, ez már önmagában nagy teljesítmény.

Az pedig, hogy részről részre egyre jobb könyvet ír, még a szőrös szívű kritikusok szemében is elismerésre méltó kell legyen. A gyenge kezdés után a harmadik részre igazán jó kis sorozat lett a Vámpírakadémia, és az izgalmak csak fokozódnak, az ötödik, Örök kötelék című kötet pedig az eddigi legjobban összerakott történettel szolgál, szerencsére immáron üresjáratok nélkül, feszes tempóval, jó párbeszédekkel, maga mögött hagyva az eddigiekre azért itt-ott jellemző iskolás stílust. Ráadásul annyi történetszálat fog össze, és annyi újabb kérdést vet fel, hogy az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, miért is kell ezt befejezni a következő résszel?

Az előző részben Rose Hathaway, a robbanékony dampyr testőrtanonc egész Szibérián át tartó ámokfutása után sem tudta megölni volt tanárát és szerelmét, a strigává lett Dmitrijt. Visszatérve a Szent Vlagyimir Akadémiára Rose épp az érettségijére készül, miközben renegát terveket forgat a fejében: egy, az előző kötet végén elpöttyintett félinformáció nyomán ki akarja deríteni, valóban vissza lehet-e hozni egy strigát az élő halálból.

A vizsgák után Rose és Lissa maguk mögött hagyják az iskolát, és a királyi udvarba teszik át székhelyüket, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek – az iskolás stílust és a tanárokkal szembeni örökös lázadást felváltja a főnemesi családok rivalizálása, a politika, a diplomáciai kavarások. Lissa, mint egy uralkodó család utolsó leszármazottja rögtön az események középpontjában találja magát, Rose pedig harcos természetének hála a királynő és az uralkodócsaládok kiemelt figyelmét „élvezi”. Hirtelen eltűnésük az udvarból sem maradhat észrevétlen – ám arról senkinek sem lehet fogalma, hogy mit forgatnak a fejükben.

Teljesen őrült módon a két lány Viktor Daskovnak, az első rész bebörtönzött főgonoszának kiszabadítását tervezi, így akarván elérni, hogy Viktor elvezesse őket testvéréhez, akiről az a hír járja, hogy az egyetlen a világon, aki valaha visszaváltoztatott egy strigát. Aki ismeri a sorozatot, annak nyilván nem lehet kétsége afelől, hogy sikerül-e Rose-nak betörnie a morák legszigorúbban őrzött börtönébe, és megszöktetni egy kiemelten őrzött foglyot, mint ahogy afelől sem lehet kétségünk, hogy a terveibe egy ponton végzetes hiba csúszik. Az, hogy végül sikerül-e visszaváltoztatni egy strigát (akiről nyilván mindenki sejti, kicsoda), vagy sem, és hogy kinek, maradjon a könyv titka – érdemes elolvasni.

Volt egy határozottan érdekes és előremutató vonulata a sorozatnak – az, ahogy a harmadik részt befejezte az írónő, egyszerre volt gonosz és zseniális húzás, és ha abban a szellemben folytatja, a legjobb ifjúsági fantasy sorozatok közé lőhette volna a Vámpírakadémiát. De nem tette – bárhogy próbálom szépíteni, visszaesésként élem meg, hogy a szerelmi szál arra kanyarodott, amerre, és hogy nagyon úgy fest, valamilyen formában mégis csak rózsaszín véget kapunk. Ami viszont nagyon tetszett, az a királyi udvar ábrázolása, és a politikai csatározások. Egyre többet tudunk meg erről a világról, egyre több szereplő kap játékteret, különösen izgalmas, hogy olyan, korábbi kötetekből megismert mellékszereplők térnek vissza, akik anno eltörpültek a Rose-Lissa páros mellett, pedig jóval érdekesebbek náluk.

A kötet befejezésétől megint csak leeshet az állunk, váratlan, izgalmas, igazságtalan, ahogy azt kell – az egyetlen, ami gyengíti a hatást, hogy az előző részek fényében úgyis tudjuk, hogy Rose ebből a galibából is ki fog mászni. Különben nem lehetne elvarrni azt a rengeteg szálat, amiknek ő áll a középpontjában – és amik valószínűleg nagyobb szerepet kapnak majd a befejező kötetben, mint a mora társadalom életében bekövetkező változások, pedig lehet, hogy utóbbiak izgalmasabbak lennének.


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika
 

2011. május 28., szombat

William Gibson: Nyomtalanul

Gibson köszöni, jól van, jóízűen sétafikál a Trendvadásszal megkezdett ösvényen, ami nekem, az olvasónak kifejezetten üdítő élmény, örömmel veszem a kezembe a könyveit – a hőseinek mostanában nem a világot kell megmenteni. Az egész írói hozzáállás került kicsit közelebb hozzánk – és miért ne lehetne feszült, jól komponált jelent-közeljövőt álmodni nekünk, végre világmegmentés nélkül.

Persze szerettem a gigaformátumú problémák tehetséges-kisemberi hőseit is tőle, de a világmentés mostanában annyi műfaji regény kliséje lett, annyi rémfantázia pusztító kataklizmáit ússzuk meg mindig az utolsó pillanatban, hogy szinte vigasztaló a titkos márkák, a divat, a farmer súlyos anyagának egyedi szabású időtlensége, a kis boltok és nagy üzletek, a szembántóan kék öltönyök és a céges információlopás világában akciódús kavarásokról olvasni.

Mert Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.

Hollis Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim képtelenül részletgazdagon figyel meg és jegyez meg részleteket. És jó, hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.

A Blue Ant trilógia befejező kötetének a legnagyobb erénye, hogy ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.

Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.


Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Tamás Dénes

Korábbi kommentek:

2011. május 25., szerda

Ilma Rakusa: Rengeteg tenger

Ebben a számtalan alkalommal szétvagdosott, összefércelt, majd újra meg újra szétszaggatott Közép-Európában mintha a legtöbb írónak visszatérő témája lenne az identitáskeresés, a család, a gyökerek, a nemzeti és etnikai hovatartozás, vagy épp a nyelvekhez való viszony – többnyelvű országokban az anyanyelv kérdése. A Svájcban élő, a zürichi egyetem szlavisztika professzoraként tevékenykedő, íróként, költőként, műfordítóként ismert Ilma Rakusa is megírta a saját életútjából táplálkozó verzióját erről a jellegzetesen közép-európai „útkeresésről”.

Rakusa szlovén apától és magyar anyától született a szlovákiai Rimaszombaton, gyermekkorát Budapesten, Triesztben és Ljubljanában töltötte, majd a család Zürichben telepedett le. Felnőve Európa számos nagyvárosán át vezetett útja, hogy aztán leginkább Szentpéterváron találja meg azt, ami „elveszett” a gyerekkorából – valamit, amit otthagyott az Adria partján, és hiába kutatta az Alpok hófödte csúcsai között, vagy a katonásan rendezett svájci városkákban.

A Rengeteg tenger a szó szoros értelmében szép könyv. Rakusa láthatóan magabiztosan bánik a nyelvvel, hol lírai, hol esszéisztikus, élvezet olvasni a sorait – még akkor is, ha gyakran azt érezzük, a könyv nem vezet sehova. Szerzője önéletrajzi ihletésű regényként aposztrofálja, de olvasható novellafüzérként is. A rövid, két-három oldalas emlékidézések – noha időrendben követik egymást – nem adnak ki egy megfogható, összefüggő történetet, inkább csak benyomások, élmények, történetek egymásutánja ez a háromszáz oldal. Amit végig áthat valami megfoghatatlan szomorúság – az életöröm szinte teljesen hiányzik Rakusa soraiból, mintha élete minden momentumában jelen lenne a lassú, csendes elmúlás.

„A megrendülésről írok, a tehetetlenségről. Első ízben írok így. Hogy semmit sem értek, hogy egyre csak kering bennem valami, alkalmasint az üresség körül. Hogy szomorú vagyok, pedig sokkal szívesebben lennék dühös.” - írja a szerző egyik tizenévesen írt iskolai fogalmazásáról, s olvasó legyen a talpán, aki ennél jobban tudja jellemezni Rakusa írásait. A megrendülés, amit a gyermek Ilma érez, amikor ott kell hagynia a szeretett tengert és Triesztet, és az űr, amit az elhagyott haza, az elhagyott nyelv, az elveszett mesebeli gyerekkor hagyott maga után, végig ott van a soraiban. Mégsem dühös, nem pöröl senkivel, nem tesz szemrehányást sem a szüleinek, amiért végigcibálták Európán, hogy aztán ne leljen igazi hazára sehol, sem a politikusoknak, sem a történelemnek.

Inkább a művészetbe menekül, hiszen a szerelmen kívül tán ez az egyetlen dolog, ami nem ismer határokat – és bár a zene valóban nemzetközi nyelv, s a zongora mögött mindegy, hogy valaki svájci vagy szlovén; Dosztojevszkijt már nem értik a svájci fiatalok, így Ilma megint megy, és meg sem áll Szentpétervárig, hogy értő társakra leljen. És az egész életében maga után cipelt bőröndökbe a ruhákon, gyermekkori emlékeken és játékokon kívül bekerülnek a könyvek is. Mégis, a valóságos bőröndöknél súlyosabbak azok, amiket az ember a gondolataival töm meg: ugyanúgy, ahogy az anyja csomagolta be újra meg újra a család életét néhány bőröndbe, pakolja Ilma egymás után az emlékeket, a családi traumákat, a saját útkeresésének állomásait, és cipeli őket maga után, bárhová megy.

A magunkkal cipelt múlt és a saját magunk keresése közti ellentét az, ami mozgásban tartja a könyvet, annak ellenére, hogy nincs „sztori”, hogy a sorra egymás után következő utazások nem vezetnek egy meghatározott cél felé. Lassú, szép, filozofikus könyv – aki nem ragaszkodik a cselekményhez, annak bátran ajánlható, igazi szépirodalom.


Kiadó: Magvető
Fordította: Kurdi Imre
 

2011. május 24., kedd

Luigi Pirandello: A kitaszított

Luigi Pirandello hatása a modern drámairodalomra meghatározó erejű, nincs annál nagyobb dicséret, ha valakit Molnár Ferenctől Brechtig kis és nagy színi mesterek egyaránt elődnek tekintenek – a Metropolis Média Irodalmi Nobel-díjasok könyvtára sorozat e kötete a világhírű szerző korai regénye. Végül is nem haszontalan, ha korszakalkotó irodalmi személyiségek korai műveit olvashatjuk, így mintegy kirajzolódik az út, ahogyan az író számára fontos látásmód, alkotói valőr formálódik. Ez akkor is igaz, ha e műben szilánkjaiban van csak jelen a nagy drámák, a Hat szerep keres egy szerzőt, vagy a IV. Henrik, vagy az érett regények, például a Mattia Pascal két élete belvilágát meghatározó szemlélet.

Az egyéniség és személyiség – az én önmeghatározása és a világnak játszott szerep közti különbség a pálya érett szakaszában annyiszor körbejárt témája teljes szépségében még nem bomlik ki itt. De az alaphelyzet ismerősen pirandellói:  Mariát, az értelmes, többre hivatott fiatalasszonyt egy ostoba gyanú okán elzavarja a férje. A családja belerokkan a szégyenbe, az apját szélütés éri, a családi vállalkozás tönkremegy – s a szicíliai kisvárosi „kisvilág” mély, a kárörvendő após által gerjesztett megvetése lehetetlenné teszi a nőnek, hogy kiemelkedjen a helyzetből, amelybe bűntelenül került. Anyjával és húgával el kell hagyja szülővárosát, hisz ott a neki ígért tanítónői állást sem kaphatja meg – a helybéliek nem tűrhetik, hogy gyermeküket egy „bukott nő” nevelje. Hiába tesz új és újabb erőfeszítéseket, végül annak a karjaiban köt ki, akivel hírbe hozták. S lám, az elkövetett bűn „állapotában” megérkezhet a megbocsátás, a bűnbánó férj által a társadalmi „rehabilitáció”.

Nagyon olasz könyv ez, oly gyakran sírnak benne szegény világ által meggyötört asszony-hősei, annyi kétségbeesett „nagy gesztus” halmozódik a lapokon, hogy nehéz megőriznünk mindeközben a beleélés olvasói komolyságát. Nincs igazán egyensúlyban: a bibliai csapás-szintű családi összeomlás stációi túl irodalmiak, kimódoltak, nincs meg bennük a későbbi, jól vezetett szövegi cselekmények biztos kézzel adagolt valóság-hitele. Fokozatosan találja meg hangját az író, hogy aztán Maria felemelkedés-kísérleteinek ábrázolása közben már fénylő leírások, pontos jellemzések feledtessék a kezdetek bizonytalankodó hangját. Hogy aztán felderengjen teljes szépségében a későbbi pirandellói íróemberség legnagyobb erénye is, a tragédiákban benne lakó humor: amikor végre Don Fifo és tisztelt felesége, Maria Rosa is színre lép.

Egy csodálatosan józan, s ezzel együtt empatikus szemlélet zsengéje tehát e könyv – nem árt tudni róla, hogy szerzője először szicíliai dialektusban írta meg, hogy aztán ő maga fordítsa irodalmi olaszra, a világhír fényébe vonva az egykori pálya-kezdés sokat döccenő, de gyönyörű mondatokkal teliszórt történetét. Egy szemléleté, amit maga az író-élet hitelesít. Mert Pirandello élete is olyan volt, mintha maga Pirandello írta volna – ifjúkori lázadással, és felemelkedéssel, a vagyon biztonságából bukással és elszegényedéssel, őrületbe boruló szeretett feleséggel, szerelmi kalandokkal a színháza színésznőivel, csapásokkal és diadalokkal – a Nobel-díjjal például.

Más időket élünk, meztelenebb korunkban másféle köntöst ölt az álszentség. A társadalom elvárásainak hálója máshogyan feszül – mégis, nem árt tudni azt, amit a nagy olasz annyi művében felismer: a leggyakrabban nem sok köze van annak, milyenek vagyunk, ahhoz hogy mit gondol rólunk a világ.


Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Déry Tibor

2011. május 22., vasárnap

Harcsa Veronika Quartet - Művészetek Palotája, 2011. május 12.

Harcsa Veronika az utóbbi néhány évben a hazai jazzélet egyik legnépszerűbb alakjává nőtte ki magát, akinek munkáit a közönség és a kritika egyaránt elismeréssel fogadja. Három angol nyelvű albuma után a rajongók többsége tűkön ülve várta, mikor jelentkezik az énekesnő magyar nyelvű lemezzel – s nem csak az anyanyelv szeretete miatt. Veronikának nem csak a hangja gyönyörű, és a zenéi kiválóak, hanem a saját maga által írt szövegei is hallatlanul intelligensek és érzelmesek – nem csoda hát, ha sokan vártuk, hogy ezt a kivételesen érzékeny szövegírót végre magyarul is megismerjük.

Ám a negyedik, Lámpafény című album egészen más csemegét kínál, Harcsa Veronika ezúttal nem mint szövegíró, hanem mint értő olvasó mutatkozik be nekünk: huszadik századi magyar költők verseit zenésítette meg. Először április 11-én, a Költészet Napja alkalmából a világhálón közzé tett három videóból alkothattunk képet arról, mit tartogat számunkra az énekesnő és zenekara, az album teljes zenei anyagát pedig a Jazztavasz 2011 rendezvénysorozat keretében a Művészetek Palotájában megrendezett lemezbemutató koncerten hallhatta először a közönség.

Hallatlanul bátor dolog a huszadik századi magyar költészethez nyúlni, bármilyen formában. A század első fele bővelkedik zseniális költőkben és csodás versekben, amikre szinte nemzeti kincsként tekint az irodalomszerető közönség, feldolgozásaikat, újraértelmezéseiket azonban sokszor kíséri értetlenség. Nem véletlenül: kivételes érzékenység és alázat kell ahhoz, hogy József Attila, Tóth Árpád, vagy épp Babits Mihály szövegeihez valaki úgy tudjon hozzányúlni, hogy egy lélegzetvételnyi ideig se érezzük azt, méltatlan hozzá.


Harcsa Veronikának sikerült. Rendkívül jól válogat: nem a „slágerversek” közül, hanem a legnagyobb szerzők még éppen nem agyonszavalt, ám mélységükben, többszólamúságukban a főművektől semmivel el nem maradó darabjait zenésítette meg, okosan, érzékenyen. Nagyon könnyű a nagy versekbe belehalni, ő mégsem esik túlzásokba: mind a zenére, mind az előadásmódra a kitárulkozás és a visszafogottság tökéletes aránya a jellemző.

Ez a tökéletes arányérzék kísérte végig a lemezbemutató koncertet is. A Harcsa Veronika Quartet tagjai (Harcsa Veronika – ének, Blaho Attila – zongora, Oláh Zoltán – bőgő, Majtényi Bálint – dob) Gyémánt Bálinttal (gitár) kiegészülve, Subicz Gábor (trombita) vendégjátékával egyszerre borzongatóan, felzaklatóan és torokszorítóan adták elő a verseket. Mind a zenészek, mind Veronika maximálisan átadták magukat a zenének és a verseknek, egy percig sem volt kérdéses, hogy minden egyes szám minden közreműködőnek szívügye, az énekes-zeneszerző pedig épp annyira „sajátjaként” élte át a dalokat, mint a valóban saját szerzeményeit.

A lemezbemutató koncerteket általában az előadó korábbi számai színesítik (hisz egy lemez ritkán tesz ki egy egészestés koncertet), ebben az esetben azonban az énekesnő joggal érezhette úgy, hogy angol nyelvű dalai megbontanák az est egységét, helyettük Lackfi János segítségével az új dalok közé a huszadik század első feléből származó prózarészleteket válogatott, melyeket Kulka János értő előadásában élvezhettünk. Nemes Nagy Ágnes, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Gelléri Andor Endre, Ady Endre szövegei hol humoros, hol keserű módon szóltak a művészetről, a művészlétről, annak gyönyöreiről és keserveiről – remek kiegészítésül a versekhez.

Nem pusztán egy koncert, hanem egy koncertbe oltott irodalmi est résztvevői lehettünk – a zene, a versek, a próza tökéletes egysége feledhetetlen élménnyel szolgált. S ha már vers és zene, akkor szinte megkerülhetetlen a Hobo Blues Band Ballada a senki fiáról című nótája, ami sokaknak generációs alapélményt jelentett – Harcsa Veronika is így gondolhatta, hiszen a ráadásban eme nem éppen klasszikus jazz-zenészek számára írt dal sajátos feldolgozásával kedveskedett a közönségnek. Mondhatom, leesett állal hallgattuk.

2011. május 21., szombat

Éjféli mesék - Bárka Színház

Az Éjféli mesék kuriózum, a rendező és a színészek által közös munkával létrehozott reflexió E. T. A. Hoffmann életművére -  játék a könyvekbe rejtett gondolatokkal, szereplők játéka a könyvek szereplőivel, egyszeri összegyúrása annak a szózuhatagnak, amit a zaklatott sorsú, önmagát elsősorban zeneszerzőként, és csak mellékesen íróként aposztrofáló bíró-hivatalnok papírra álmodott kettős, olykor „hármas” élete folyamán. Vlad Troickij játékra hívta a Bárka társulatát, a színészek által fontosnak vélt szövegrészletekből, improvizatív úton formálódott az előadás – született meg ez az egyszeri, elénk tárt Hoffmann-olvasat.

Mintha a parodisztikus hercegi udvaron át egyetlen kaotikus gyerekfejbe látnánk, a takaró alatt, a meghitt, mégis borzongató sötétben: álom előtt rémeket fantáziáló kultúránk gyerekkorának zavaros fejébe, ahol jelen van ketrecébe zárva a tudás, a lelkiismeret, a hatalomvágy, az ösztön ugyanúgy, mint a szeretetvágy, a naivitás, a nemiség, de az irigység, a kiábrándultság, a cinizmus, vagy a harag is – mintha a szereplők E. T. A. Hoffmann egy-egy fontos írói szólamának hús-vér imitációi lennének, egymással folyamatos, meddő vitában, egymást szeretve vagy gyűlölve, irigyelve és másolva, akár bedobva a képzeletbeli törölközőt egy eldönthetetlen, fájdalmas, kultúra-gyermekkori belső vitában, mindenki mindvégig a színpadon, ahogy bennünk is folyamatosan nyitva áll minden cselekvési, megszólalási, érzeti lehetőség.

A folyamatos színi jelenlét gyilkos követelmény: a beszéd által fókuszba került szereplők „hátterében” izgő-mozgó, olvasgató, dohányzó, táncikáló, egymásba habarodó, vagy épp egymással huzakodó „élőképi” színpadi létezés nem ad igazi pihenőt egyik színésznek sem, a néhol túlságosan is vonszolódó, számtalanszor fékezett előadástempó ellenére is kegyetlenül sokat dolgozik benne mindenki – egyszerűen kénytelen kegyetlenül sokat dolgozni benne, mivel mindenki örökké „látszik”; mivel valaki mindig „kommentálja” a beszélőt a testbeszédével, vagy épp a mozdulatlanságával, mivel folyamatos a szereplők közti interakció.

Ennek az egymásra-hatásnak ritmusosan visszatérő elemei a közösen előadott dalbetétek is, a zene, a dalok nem egyszer tolakszanak a figyelmi fókuszba; bár a folyamatosság-érzetét is leginkább a zenei kíséret teremti a mozaik-szerűen, apró, sokszor egymásból nemigen következő epizódokból összegyúrt színi „patchworknak”. Az egyik legötlettelibb színi húzás ez a hol ellenpontozó, hol kísérő, néhol főszereplő, néhol a történteket értelmező zene-jelenlét. Remekül ágyaz a néhol zseniálisan koreografált együttmozgásoknak – a mintakövetés marionetté torzító gesztusainak érzékeny feltárása, vagy az „esküvő” előtti visszajátszás, látványba oda-vissza tekerés videó-kori morbid pillanatai például lenyűgözőek.


De az előadás nem áll össze egésszé mégsem – szerintem azért, mert Hoffmann túlságosan ismeretlen ehhez. Az asszociációs kiegészítősdi posztmodern nézői feladatának azért jobban meg kéne ágyazni, egy ennyire evidencián kívül szorult életmű erre sok tekintetben alkalmatlan. Elhiszem, hogy ennek a Kafka-elődnek is vannak embléma-erejű mondatai, hallom is őket időnként a színpadról, de mindez túlságosan távoli marad, a kifeszített asszociációs háló lyukain könnyedén kipottyan a néző, és az a baj, hogy ez a kihullás-érzet tudatosul is – az „érzem, de nem pontosan értem, hogy most mit is akartok” zavaró nézői érzete kialakulásával elfolyósítja a befogadást.

Persze maga a Hoffmann-i szövegvilág is szétfolyik – ez az egész meghökkentő párbeszédekkel és monológokkal terhes, önmagával viaskodó, a környezet, a külvilág eseményeit, a körülötte alakuló kulturális közeget, de akár a saját olvasóira való hatásait sokszor egyszerűen figyelmen kívül hagyó, valójában eléggé „irodalmiatlan” kísérleti irodalom, Murrostul, Kreislerestül, Homokemberestül. A kortársak számára a korban szokatlan abszurd valóság-olvasat újdonságereje tette izgalmassá – a mai kíváncsiak számára viszont túlságosan „korban ragadt”, nehézkes, körülményes. Nemigen olvassák itthon, emlékszem például a Murr kandúr életszemlélete újrakiadásának nyögvenyelős eladásaira: nálunk a műveltségnek nem kötelező eleme Hoffmann – félő, hogy az előadás így kulcsfontos ponton „üresbe fut”, hogy kevesekben ébreszt maga a téma kíváncsiságot.

E légkörben a legnehezebb a dolga a színésznek – immár láttam azt is, hogyan viseli el ez a társulat a befogadói értetlenség légkörét. A rengeteg munkával közösen létrehozott darab iránti érdeklődés elfonnyadásának lehetőségét. Egy társulat ereje akkor látszik, amikor kevés nézőnek kell élve-boncolódni, és ezen a vizsgán a Bárkalakók szelíd természetességgel mennek át: rajtuk – a hozzáállásukon, a személyes színészi hitelükön - nem múlik az előadás sikere.

Mi marad ezek után? A sugallt asszociációs tartalmak „sötétben ragadásával” a közösen megalkotott, improvizációkból, saját-értelmezésekből összegyúrt játék kellene elvigye önmagát önmaga hátán, és ugyan látszik koncepció, kifutás, van hova érkezni a darabbal – férjhez adják a végzet menyasszonyát – de az odavezető epizódok túlságosan egyenetlen „ívet” húznak, nem egységesülnek, nem alakulnak „történetté”. Az értelmezés túlságosan tágra nyitott szabadsága így eszi meg a mondanivalót – és ez rendezői felelősség.  Megértem Vlad Troickij érveit arról, hogy mennyire kevés a fél-tucat hét egy koncepció megágyazásához – de ha ahhoz kevés, hogy egy rendezői látomást átvegyenek a színészek, hogy élettel töltsenek meg egy adott keretet, mennyire nem elég ahhoz a sokkal munkásabb alkotói folyamathoz, ahol maga a látomás, a darabot átható koncepció, s végül maga a darab is létrejön? Mennyire lehet elég ez az idő, ha magát a darabot is ez alatt kell „megírni”?

Aki szereti az abszurd, a kísérletező színházak feszült, nézőtől is sok munkát követelő légkörét, az ne hagyja ki ezt az előadást. Nagyon nyitottnak kell lenni ehhez, és az se árt, ha nézője akár a befogadás kísérlete után előveszi és lapozgatja kicsit a könyveket – Hoffmann gúnyba áztatott egykori rend-kori szabadságszövegeit.

2011. május 18., szerda

Ingo Schulze: Mobil

Tizenhárom történet régi modorban – olvasható a könyv alcímében, és valóban, a kötet novellái a lehető legegyszerűbb, leghagyományosabb elbeszélések. Hétköznapi történetek, mindenféle írói trükk nélkül – manapság, amikor a szépirodalomban mindenki posztmodernkedni akar, a szórakoztató műfaj iparosai pedig Hollywoodtól tanulják a suspense-re kihegyezett történetmesélést, az a legritkább, hogy valaki csak leüljön, és elmeséljen egy történetet. Ingo Schulze ezt csinálja, és eddigi köteteinek sikere őt igazolja.

Persze ahhoz, hogy valaki szenzációhajhászás és irodalmi attrakciók nélkül is élvezhetőt alkosson, kell, hogy legyen mondanivalója – a „régi modor” innen is értelmezhető, Schulze történeteinek van eleje, közepe, vége, és túlnyomórészt értelme is. De fellelhető ez a „régi modor” az egykor élt történetmesélőktől átvett folyamatos írói jelenlétben és kiszólásokban is – szinte minden novellában elhangzik legalább egyszer az „elmesélem, hogy volt” jellegű fordulat, az író itt nem a háttérből szövi a szálakat, hanem elmeséli a történetet, úgy ahogy azt átélte, hallotta, olvasta.

A főszereplő szinte minden esetben az írói alteregó, akinek a neve olykor változik, miként a családi állapota, a foglalkozása, a lakhelye is – többnyire mégis van valami köze a szerzőhöz. Legtöbbször író, amikor meg nem, akkor úgy érezheti az olvasó, hogy Schulze annak a valakinek a történeteit írja, akivé lehetett volna, ha élete egy pontján másképp dönt. Ez a stílus, a mesélő stílusa eleinte idegenné és hangyányit unalmassá teszi a könyvet, ám ha ráhangolódunk – mondhatnám úgy is: „hozzálassulunk” – akkor már élvezzük, miként a régi vágású történetmesélők írásait; s rájöhetünk, hogy bár a forma idejét múltnak hat elsőre, a téma és a mondanivaló egyáltalán nem az.

Schulze nálunk a német újraegyesítés írójaként híresült el, köszönhetően főleg az Új életek és az Adam és Evelyn című regényeinek, s dacára annak, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz év, még mindig egyik központi témája a nyolcvanas évek végének politikai változásai, és azok hatása a mai német hétköznapokra. Jó adag nosztalgia van az írásaiban, és cseppet sem titkolt elveszettség-érzet – leginkább az Adam és Evelyn férfi főszereplőjére volt ez jellemző, és jelen kötet novelláiban is vissza-visszatér a harmincas-negyvenes férfi alakja, aki nem tud mit kezdeni a hirtelen társadalmi változásokkal. Ha az írásai alapján kéne képet alkotnom Schulzéról, azt gondolnám, ízig-vérig a megszokásokhoz ragaszkodó, régimódi ember, aki nehezen békél meg bármilyen változással.

Ami már csak azért is meglepő, mert a novellák hőse állandóan mozgásban van – munkájából adódóan folyton utazik. Minden történet máshol játszódik, meglátogatjuk Berlint, Egyiptomot, New Yorkot, Észtországot, Budapestet, Bécset – az író járja a világot, történetek után, majd ugyanezen történeteket népszerűsítve. S mintha ugyanez az író lenne az, aki nem tudja feldolgozni azt, hogy „kinyílt a világ” – akárhová utazik, történik vele valami drámai, utazásai során szakítanak vele, megtámadják, kétes üzletemberekkel kerül kapcsolatba, belekeveredik egy gyilkosságba, és a rég várt Budapest-Bécs vonatút végén is kudarc éri: egykori szerelme, akinek meg akarja mutatni a kapcsolatukról írt elbeszélését, láthatóan már túllépett rajta.

Az utolsó novella sok szempontból kiemelkedő helyet foglal el a kötetben – egy évtizedes vágy megvalósulása, a tizenévesen az NDK-ból Budapestre látogató Ingo Schulze vágyáé, hogy felszálljon a Budapestről Bécsbe tartó vonatra. A Keleti Pályaudvar szinte misztikus jelentőségre tesz szert a Bécsről álmodó keletnémet diák fejében – immár felnőtt íróként pedig a Budapest-Bécs vonatút irodalmi tisztelgést is jelent két magyar író, Kertész Imre és Esterházy Péter előtt. Schulze, aki régóta tervezte, hogy Kertész és Esterházy nyomdokain lépkedve ír egy történetet, amiben Budapestről Bécsbe utazik vonaton, egy íróról ír, aki Budapestről Bécsbe utazik, hogy volt szerelmével találkozzon. Ám sem a vonatút, sem a találkozás nem azt hozza, amit az utazó várt.

Legyen szó akár utazásról, akár politikai változásokról, akár párkapcsolatokról, akár a kommunikációs vívmányok térhódításáról, Schulze valójában mindig ugyanarról mesél – arról, hogy a változások, a kinyíló világ, a mobilkor, ami látszólag közelebb hoz minket egymáshoz, valójában egyre inkább eltávolítja az embereket egymástól. S hogy újra meg kell találnunk az utat egymás felé – ehhez talán jó út, ha őseink nyomdokaiba lépünk, és történeteket mesélünk egymásnak, régi modorban.


Kiadó: Európa
Fordította: Nádori Lídia
 

2011. május 15., vasárnap

A bambuszgyűjtő öregember meséi

Kellemesen meghökkentem, de aggódtam is, amikor végre a kezembe kaparintottam ezt a könyvet - a fapadoskönyv.hu ugyanis A bambuszgyűjtő öregember meséi-t miniatűr könyv formájában adta ki. Remélhetőleg sorozat formálódik a szemünk előtt ilyen minikönyvekből – a hátlapon található szellemes „Bonsai books” elnevezés ezt sejteti. Valaha egész szubkultúrája volt e parányi, igényesen nyomott könyvek gyűjtésének, s szerintem új megjelenésre éhes gyűjtők ma is figyelik hasonló kiadványokra vadászva a könyvpiacot. Az aggodalom viszont a viszonylag egyszerű kivitelű, ragasztott papírkötés láttán fogott el - nyilván a költségek miatt esett erre a választás –, de mint kiderült, különösebb deformálódás nélkül élte túl a többszöri átlapozást, tehát ez is bőven vállalható kompromisszum.

A Taketori monogatari, A bambuszgyűjtő öregember meséi a japán folklór legrégebben lejegyzett elemeinek egyike – a mi fogalmaink szerint akár népmesének is tekinthetnénk. A kutatások szerint az önálló japán írásbeliség megszületésével szinte egy időben jegyezték le először a 794-1185 közötti, Heinan-kori időszakban. A monogatari műfaj a legkorábbi japán epikai forma, gazdagságát jól mutatja, hogy több alfaja van - e könyvet például denki-monogatarinak tekintik a történet fantasztikus elemei miatt. A magyar olvasók találkozhattak már a műfaj egyik legemblematikusabb képviselőjével: a hazánkban többször kiadott Gendzsi regénye is monogatari.

Érdekes világ ez, a szájhagyomány útján terjedő, korai japán „népi fantasztikumé”, annak ellenére, hogy teljes képet nem alkothatunk róla, sajnos viszonylag kevés kézirat élte túl az évszázadokat. Különböző lajstromokból tudjuk, hogy jóval több történetet írtak le akkoriban, mint amennyi ránk maradt. Földrengések, tűzvészek, szökőár – az elragadott életeken túl a korai japán kultúra számos kincse is elpusztult a természeti katasztrófák, avagy a belviszályok, háborúk ember gyújtotta tüzei következtében. Annál inkább meg kell hát becsülni mindazt, ami ránk maradt, mert egy mentalitás emlékei, amelyek a mai japán gondolkodást is segítenek jobban megérteni.


A bambuszgyűjtő öregember egy nap az egyik bambuszban parányi leánygyermeket talált, hazavitte, felnevelte, s mivel tündöklő szépségű hajadonná serdült, felnőttkorba lépve a Najotake no Kaguja-hime (a „Kecses bambusz tündöklő hercegnője”) nevet kapta. Szépségének hamar híre kelt, sorakoztak is az öregember kapujában a kérők, de Kaguja-hime látni se akarta őket. A legkitartóbb öt magas méltóságot betöltő kérőt viszont így mégsem utasíthatta el. Kaguja-hime próbát ajánlott hát e férfiaknak, mindegyiknek egy-egy feladatot szabva; azzal, hogy aki közülük elvégzi azt, elnyerheti a kezét.

Nem véletlenül hivatkoztam a népmesékre. Jelentős különbségekkel, de kirajzolódik az a szerkezetében hasonló mintázat e mesében is, ami a mi mesekincsünket is jellemzi – eszünkbe kell jusson a Világszép Nádszál Kisasszony, vagy a mi mesekincsünk hősei elé állított lehetetlen próbák: azok a népmesére jellemző történetvezető fogások, a rege fortélyai amik nemzettől függetlenül jellemzők a szájhagyomány minden mesélő által természetes jogon, saját száj-íz szerint formált történeteire. Sokan mesélhették a Taketori monogatari-t, hiszen apró változtatásokkal több változatban is ránk maradt. De a fogások, a mesélői fortélyok mindegyik változatot ugyanúgy jellemzik: ilyen finom mesélői „támasz”, ilyen fortély például a japán mesekultúrában, hogy minden meserész valójában egy-egy közmondás születésének „magyarázata”.


A legjelentősebb különbség a „boldogan-éltek-míg…” mesei fordulatának hiánya, hogy nincs „hepiendkényszer” a történet végén. Lehet bármilyen leleményes is bármelyik mesehős, vannak nála nagyobb erők és kényszerek. Nem teljesülhet be minden vágy azon a földön, amely fájdalmas rendszerességgel megvonaglik a rajta lakók lába alatt. Ha megértjük a mesébe rejtett bölcsességet, talán teljesebb képünk lesz arról is, hogyan képesek egy ilyen borzalmas természeti katasztrófa után a kortársaink ennyire gyakorlatias természetességgel talpra állni. Létezni Fukusima árnyékában, felépíteni újra az életet egy olyan csapás után, ami bennünket minden bizonnyal összeroskasztana.

2011. május 13., péntek

Magánélet a fáraók korában

Megmondom őszintén, sosem érdekelt túlságosan az egyiptomi történelem – régen volt, a történelemórákon halálosan untam (szerintem ma sem tudom megkülönböztetni azt a számtalan dinasztiát), a múmiáktól hangyányit félek (hála a sok hollywoodi ökörségnek), a piramisok meg szépek, szépek, de még sosem láttam őket élőben (ezt nyilván szeretném egyszer pótolni, mert hát  a piramisokat látni kell, de megjegyzem, utálom a meleget). Ezek után nem csoda, hogy talán ez volt az a kötet a Magánélet… sorozatból, ami a legkevésbé csigázott fel, és azt gondoltam, ezt biztosan nem fogom annyira élvezni, mint a két-háromszáz évvel ezelőtti korokról szóló köteteket. Hogy mekkorát tévedtem!

Az ember hajlamos azt hinni, hogy sokat tud az ókori Egyiptomról, mert gyerekkorunkban mindannyiunkat kivezényeltek a Szépművészetibe múmiákat nézni, a történelemtanárok óriási jelentőséget tulajdonítanak Felső- és Alsó-Egyiptom megkülönböztetésének, aztán ott a sok film, meg a találgatások a piramisok építéséről, amik időről időre felbukkannak mint „slágertémák” a különböző tudományos-, áltudományos-, és szenzációhajhász sajtóban. Ha ehhez még hozzávesszük Shakespeare Antonius és Kleopátráját, akkor nagyjából körülírtuk, valójában mennyi az a „nagyon sok”, amit Egyiptomról tudok.

Ehhez képest ez a könyv egy teljesen új szemszögből mutatja be a kort, és minden előzetes aggodalmam ellenére én az első oldaltól az utolsóig faltam és nagyon élveztem! Hisz míg a középkori és kora újkori európai társadalmak mindennapjairól még csak-csak szó esik az iskolában, és bőven lehet olvasni róla, a négyezer évvel ezelőtti Egyiptom hétköznapjairól aztán tényleg alig tudunk valamit. A nagy fáraók életéről olvashattunk ezt-azt, de hogy hogyan éltek az egyszerű emberek, mit ettek, mit viseltek, hogyan házasodtak, milyen lakásokban hajtották álomra a fejüket, arról nem.

A sorozat többi köteténél már megszokott alapossággal járják körbe a szerzők az élet legfontosabb területeit, úgy mint: Család és erkölcs, Lakóhely és kényelem, Ruha és test, Étel és asztal. Nyilván a tájékozatlanságom az oka, de én például nagyon meglepődtem a házasság és válás korabeli szabályozásán, a nők kiterjedt jogain, vagy az „ideális férfi” meghatározásán. Akárcsak az egyiptomi nők ruházatán, amiben már akkor is nagy szerephez jutott a „test vonalait követő”, szűk ruha, mely a rendelkezésre álló ruhadarabok közül a „legnagyobb hatással volt a férfiakra”. Valahogy az az olvasó érzése, hogy mindent kitaláltak már az ókorban…

Az már csak hab a tortán, hogy milyen változatosan étkeztek, mennyire ügyeltek a tisztaságra, és milyen sokat tudtak az emberi testről és a betegségekről – persze ez nem meglepő, gondoljunk csak a mumifikálásra.

Akárcsak a sorozat többi kötete, ez is érdekes, informatív, rengeteg korabeli illusztrációval megtámogatott kiadvány. Figyelembe véve, hogy a gyerekek közt újra meg újra fellángol az Egyiptom-őrület, és a legtöbb kisfiú egyszer legalább szeretne régész lenni, nem csodálkoznék, ha ennek lenne a legnagyobb sikere – ráadásul ez a kötet valahogy kevesebbet foglakozik a szexualitással, mint a többi, úgyhogy bátran adható a kisebbek kezébe is.


Kiadó: Corvina
Fordította: Aczél Ferenc
 

2011. május 10., kedd

Monika Fagerholm: Az amerikai lány

Egy furcsa irodalmi és pszichológiai utazással ér fel Monika Fagerholm regénye – olyan utazással, amelynek a végén fogalmunk sincs, hova érkeztünk, hogyan értünk el idáig, kikkel utaztunk együtt, mit meséltek út közben, és egyáltalán, miért is indultunk el. Műfajilag besorolhatatlan könyv: a fülszöveg művészi kriminek aposztrofálja, én irodalmiaskodó thrillernek mondanám inkább, az viszont tény, hogy sem nem krimi a szó szoros értelmében, sem nem szépirodalom. Valahol a két műfaj határmezsgyéjén áll, stílusában balladai, és folyamatosan valamiféle posztmodern kísérletező próza felé kacsintgat.

Hogy miről szól, azt elmesélni, kibogozni lehetetlennek tűnik, annak ellenére, hogy maga a cselekmény néhány mondatban összefoglalható. Egy amerikai lány érkezik a finnországi Bule-mocsár menti település zárt világába: a lány a magával hordozott titkaival, otthonról való menekülésével, vonzó és taszító lényével felforgatja a kis közösség életét, majd a mocsárban végzi. Egy fiú öngyilkos lesz, egy másik megbolondul, egy nő pedig, akinek semmi köze az amerikai lányhoz, eltűnik. Aztán néhány évvel később két tizenéves lány elkezdi megszállottan kutatni az amerikai lány rejtélyét, újra meg újra eljátsszák a történetet, ahogy újra meg újra felidézik a másik nő – az egyik lány anyja – eltűnését is. Játékuk odáig fajul, hogy egyikük öngyilkos lesz – főbe lövi magát épp azon a sziklán, ahonnan az amerikai lány a mocsárba esett (ugrott? lökték?).

Hogy az események hogy függenek össze, összefüggenek-e egyáltalán, mi, mikor és miért történt, azt az olvasónak kell kinyomoznia. Az írónő ehhez semmi segítséget nem ad, sőt, mintha lépten-nyomon csak nehezíteni akarná a dolgunkat - szaggatott elbeszélésmóddal, folyamatos nézőpontváltással, időbeli ugrálással. Olykor azt érzi az olvasó, hogy ez egy kísérlet, arra, hogy hányszor és hányféleképpen lehet ugyanazt a történést elmesélni – úgy, hogy a végére csak egy zavaros massza legyen az egész. Fagerholm gonosz játékot játszik: az eseményeket újra meg újra más nézőpontból látjuk, és ami nem meglepő, mindenki másként emlékszik rájuk, mindenki mást látott vagy vélt látni, és vannak, akik gyermeki fantáziájukkal jócskán ki is színezik a látottakat.

Leginkább Doris és Sandra, a két fiatal, magányos, halmozottan sérült lány. Mindketten igazi szülők nélkül nőnek fel, mindketten titkokat rejtegetnek, és szeretetre vágynak – amit csak egymástól kaphatnak meg. Ami gyermeki játéknak indul kettejük között – a fantázia segítségével, kiszínezett történeteikkel felkelteni a másik érdeklődését és magukhoz láncolni – az egyre veszélyesebbé válik, és végül természetszerűen vezet tragédiához. Újrajátsszák az amerikai lány eltűnését, újrajátsszák Sandra anyjának eltűnését – ám nem tudnak szembenézni azzal, hogy a képzeletben elkövetett bűnök összekeveredhetnek a valóságosakkal és előbb-utóbb már ők maguk sem tudják megkülönböztetni a játékot az élettől.

Noha az amerikai lány a címszereplő, az igazi főszereplő Doris és Sandra – sorsukat mégis a titokzatos, messziről ideszakadt lány sorsa határozza meg. Ahogy a közösség többi tagjáét is – mellékszereplők tömkelege vonul fel, akik mind megkapják a maguk kis történet-szeletét, hozzájárulva a fodrozódó homályhoz. Ahogy haladunk előre a történetben, kiderül, hogy mindenkinek volt valami köze az amerikai lányhoz, s így természetesen mindenkinek volt valami köze Dorishoz és Sandrához is. S ahogy a depresszív skandináv krimikben lenni szokott, itt sem maradhat senki ártatlan, mindenki hurcol magával titkokat, sérelmeket, elkövetett vagy csak elgondolt bűnöket.

Szürke, lehangoló, felzaklató könyv ez – cseppet sem kellemes olvasmány. Van, hogy az ember legszívesebben hagyná a fenébe, annyira rá tud ülni a hangulatunkra, és olyan zavaros; viszont hajt a kíváncsiság, hogy megtudjuk, mivégre is volt ez az 560 oldal. Elárulom, nem derül ki. A vége arra enged következtetni, hogy ez egy önmagába visszatérő, folyton ismétlődő tragédia, egy spirál, melyből kitörni lehetetlen – ha így nézzük, vaskos társadalomkritika. Ha krimiként olvassuk, elégedettek lehetünk, hisz az amerikai lány halálának rejtélye megoldódik – ám a legkevésbé sem krimiszerűen. Olvasható a hagyományos elbeszélés teljes felbontására tett kísérletként, vagy épp groteszk, mániákus szerelmi történetként – és még vagy ezerféleképp.

Olvasópróbáló könyv, kíváncsi és bevállalós olvasóknak ajánlható, vagy azoknak, akik már nagyon unják a hagyományos regényeket. Én máig nem tudom eldönteni, hogy ez egy vicc-e vagy komolyan gondolta az írónő, csak épp én vagyok kevés hozzá. Az biztos, hogy érdekes könyv – s lévén egy kétrészes elbeszélés első része, remélem, kiadják a folytatást, hátha abból kiderül, miről is szól.


Kiadó: Európa
Fordította: Harrach Ágnes
 

2011. május 8., vasárnap

Viktor Pelevin: Generation "P"

Régi tartozást törlesztek, mit leginkább persze magam kértem számon oly sokáig hiába magamon. Merthogy Pelevin az első olvasással szívügyem lett, amolyan önkéntelen elfogultsággal olvastam – hiába, mindig is a gyengém marad a kortárs történetekbe szőtt mitológia: mintha engem is emlékeztetni kéne arra, hogy minden racionális olvasat alatt-felett-mellett (ez tényleg csak nézőpont-választás kérdése, ez a helymeghatározás) ott figyel a világnak nem egy, nem két egyéb-nézete, amelyeket látva az értelembe (és tovább) szűkült megszokás egészen szokatlan szemszögekből csodálkozhat rá a világra. Persze a ráció nézete mellett, annak fenntartásával kísérlem élni ezt a rácsodálkozást, hisz most sem varázséneket kántálok, értelmes mondatokat próbálok összerakni egy könyvhöz, ami folyamatosan értelmen túl delirál.

(Spoilerveszély!)

Mert ez a legizgalmasabb, ez a hősöket mámorban tartó, szövegi határokat nem tűrő delírium, ami a Generation P olvasása közben mint egy tüske a mentális köröm alatt, folyamatosan irritált: hogy nem „választ el”, nem különít el az író: tudhatatlan, hogy Vavan Tatarszkij épp éli-e avagy drog-mámorban képzelgi-e az adott szituációt. Vajon valóban megéli-e ezt a rémálom-karrierutat a Draft Podiumtól a Trónig, amolyan Marduk-maketté avanzsálva? Melyik túra valóság és melyik képzelt Rasztorgujevóba, a „gombász” és guru Girejevhez? Valóban létezik a Méhészeti Intézet, a kiszámoltak és 3D modellek, a pontfelhő és a szkeletonok beteg világa? A „hatalmat” a tévéképernyőre rajzoló manipulatív hazugsággyár? Rosztropovics, a hörcsög, Alla, a titkárnő, a nagy konspirátorok: a Farszuk Szejful-Farszejkinek, Morkovinok, Szasa Blók, Szemjon Velinek nyilvánosságteremtő, kegyetlen és kíméletlen „valóság alatti-feletti-melletti” világa?

Az biztos, hogy „lényegében minden politikus egy élő adás” – és ez az ötlet a köré szőtt ó-mitológiai háttérrel aztán olyan erős alapanyagot biztosít az írónak, hogy szinte mindegy, ebben a megteremtett vízióban mit cselekedtet a hősével. Aki tétova sorssal-sodratása folyamán bármennyit is ért meg  a vele történtekből, csak hagyja kiválasztani magát – végül is áldozatnak. Hiszen a szeme láttára teljesedik be a sorsa az előd Azadovszkíjnak, és könnyen belátható, Vavanra is ez a sors vár majd, akármennyire is kísérli létezéssel tölteni a nem létezőt, hiába áldoz pontfelhőt a Szemurgnak, aki egy, de mégis harminc.

Beteg egy könyv ez, de erős valóságszaggal – minden delíriuma ellenére. Mert a reklámfilmes megbízók sorsa, a hányingerkeltő „karrierút” a kölcsönből a vodkán át a maffia géppisztolysorozatáig sajnos a valóság frappáns összefoglalása – a kilátástalanságba való beletörődés, az egymást fojtogató házak közt egymást fojtogató beteg sorsok a mai orosz hétköznap velejárói. Értem a regény sikerét Oroszhonban: miközben (persze) a kivételt meséli, azoknak szól, akik hasonló kivitelű kivétellé válásban reménykedhetnek csak, egyfajta össznépi sorslottóban, ami magát a sorsot nem veti le, csak odázza a tragédiát – de legalább addig jól érezheted magad, amíg a szükségképpen épült valódi és légvárak omlásukkal maguk alá nem temetnek.

És a regényben felépített társadalom-szerkezet, a média „világ mögötti titokvilág” jellege, ez a mitologikus alapokon felépített összeesküvés-elmélet is azért lehet ennyire életszagú, mert annyi tudható: az oligarchák, politikusok, és bűnözés uralta valóság is magyarázatra szorul, hazugságok és titkok tartják fenn, a hírekkel etetett pór nem mondhat le a „mögöttes tartalom” vizslatásáról, mert az egykori, nyíltan, ostobán hazug, de csak rejtve utálható terrorhatalom helyett most rejtett hatalmi Mariana-árkok szabdalják fel Oroszországot, amit nyíltan utálhatsz, de meg nem ismerhetsz soha.


Kiadó: Európa
Fordította: Bratka László

Korábbi kommentek:

 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...