Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út

Rohinton Mistry legismertebb, számára világhírt hozó nagyregénye, a magyarul a totálisan elhibázott India, India címre hallgató Fine Balance (Kényes egyensúly) életem egyik legfelkavaróbb olvasmányélménye volt. Szembesítés a kényelmes, kipárnázott nyugati jólétünkből szemlélve láthatatlan nyomorral, társadalmi igazságtalansággal, emberi butasággal, kisszerűséggel és a mindezekből tradíciót kovácsoló és azon a legszégyentelenebb módon élősködő gonoszsággal (mert sose feledjük: ahol nyomor van, ott mindig akadnak olyanok, akik hasznot húznak a nyomorból) – olyan szembesítés, amiből nem is szeretnénk többet olvasni. Az a fajta torokszorító, bénító sokk volt nekem az a könyv, ami után még sírni se tud az ember, csak dühöt és engesztelhetetlen gyűlöletet érez azok iránt, akik gátlástalanul gazdagodnak embertársaik kihasználásán, testi-lelki-szellemi megnyomorításán.
 
Mégis volt benne egy nagy adag emberség és életszeretet (még inkább az élethez és annak örömeihez - legyenek mégoly jelentéktelenek is - való ragaszkodás), ami a düh mellett képes kiváltani némi csodálatot is. Ahogy akkortájt írtam: Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót.
 
Nos, Gustad Noble, az Ilyen hosszú út főszereplője az a kisember, aki próbálja megragadni a hajszálvékony esélyt arra, hogy meghúzza magát, ne kerüljön senki szeme elé, és akkor talán, leélhessen egy boldog életet. Banki kistisztviselő, aki mindig pontosan érkezik a munkába, nem akar se többet, se kevesebbet, mint amit a fiókigazgató rábíz, tisztelettel bánik az ügyfelekkel, ebédidőben a többiekkel együtt megeszi az otthonról kapott egytálételét, nevet a kollégája ormótlan viccein, majd hazamegy, megvívja szokásos napi csörtéit a szomszédokkal, reménytelen küzdelmet folytat az önkormányzattal, akik el akarják bontani a társasházat övező falat, hogy szélesebb autóutat építsenek a helyére, nevelgeti a közös kertben lévő pár növényét és mindent elkövet, hogy gyermekeinek eggyel jobb életet biztosítson – persze csak a társadalmi osztálya által megengedett keretek közt.
 
Gustad egy párszi közösség tagja – ez a hitét az ősi perzsa zoroaszter vallásból eredeztető közösség a számos Indiában megtalálható kisebbség között is a legkisebbek közé tartozik. Gustad, felesége, szomszédaik és ismerőseik napi küzdelmet folytatnak a hagyományaik megtartásáért – nem csupán a politikai támadásokkal, a többségi vallások és az indiai-pakisztáni háború által felkorbácsolt indulatokkal, hanem a modernizációval is. Gustad megtalálja a jót az életben, még a vízhiány, az idegtépő szúnyoginvázió, a háborús menekültek áradata és az ismétlődő elsötétítések közepette is – amivel nem tud mit kezdeni, az a fia, aki megtagadja az apa által neki képzelt jövőt. Itt kezd el repedezni a máz, ami aztán a kislánya súlyos betegségéhez, egy jó barát halálához, egy másik egykori jó barát árulásához, egy hosszú úthoz és ahhoz vezet, hogy a kisember belekeveredik a nagyok játszmáiba (hogy politikusok, kémek, vagy csak néhány ügyeskedő játszmáiba, azt sose tudja meg) és kénytelen ráébredni, hogy a házát körülvevő falon túli világ bizony sokkal bonyolultabb és őrültebb, mint valaha hitte.
 
Elveszett illúziók regénye az Ilyen hosszú út – Gustad (és mennyi, de mennyi Gustad…) kénytelen szembesülni vele, hogy az önmegnyugtató hazugság, amire egész életét építette, hogy ha nem üti bele az orrát, ha meghúzza magát, ha nem akar nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarója ér, akkor minden rendben lesz és a világ békén hagyja, és élheti az életét a maga kis zárt világában, összeomlik. Mert a világ betör. És ha egyszer betör, akkor csapás csapást követ. Persze a fiú lázadásának, a kislány betegségének, a jóbarát halálának semmi köze se egymáshoz, se a politikai üzelmekhez – vagy mégis? Mert hát ne feledjük, modernizáció ide, világi háborúk oda, India közösségeit átszövi a misztikum, a vallásos áhítat mellett is megélő ősi rituálék, és a szomszédságot ismerve sosem zárható ki hogy valaki rontást küldött a Noble családra. Gustad kálváriája, a politikai gyorstalpaló és a párszi vallás hagyományainak felvázolása mellett a feleség kalandja a mágiával, amelynek segítségével le akarja venni családjáról az átkot, túl azon, hogy szórakoztató adalék, sokat tesz hozzá ennek a felfoghatatlanul sokszínű kultúrának a megismeréséhez (pontosabban: a felszín kapirgálásához).
 
Míg a Fine Balance valóban India nagyregénye, az Ilyen hosszú út egy családregény – könnyen fogyasztható, kedvelhető kis történet azonosulható főszereplőkkel és átélhető konfliktusokkal, amelyben a politika és a társadalmi igazságtalanság csak háttér. Bizonyos szempontból csalódás, ugyanakkor talán irreális is még egy Fine Balance-t várni. Meg aztán kellemesebb is olvasni – ez egy kedves könyv, az meg kitépi a szíved (aztán fel is tálalja neked, jól átsütve). Egyébként Mistry novelláskötete, az Add kölcsön a lámpásod fényét is hasonló szellemiségben íródott – az épp egy, Gustadéhoz eléggé hasonló társasház lakóinak életéből ragad ki epizódokat. És a szívtépés helyett ott is a hétköznapok megélhető, kisszerű örömeire és bánataira kerül a hangsúly. Kedvelem Mistry-nek ezt az oldalát is, amikor cukorkaízű rágótablettába csomagolja a mondanivalót, de azért be kell vallani: az igazi, régimódi, puhítás nélküli keserű tabletták általában hatásosabbak.  

Kiadó: Kelet

Fordító: Csikós András 

C.B. Strike - Zavaros vér (sorozat)

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e egyáltalán a Zavaros vér sorozatadaptációjáról vagy hagyjam a csudába, elvégre az előző rész kisképernyős változatáról se született poszt, és egyébként is, van amire jobb nem karaktert pazarolni, de nem bírom ki. Tudjátok, mekkora Strike rajongó vagyok, az ötödik könyv amúgy is a kedvencem, és eddig az adaptációkkal is egészen jól elvoltunk, néhány ponton kifejezetten szerettem őket, de ez… Ez a négy rész megtestesít mindent, amitől igazán rossz lesz egy adaptáció. Nincs mit szépíteni rajta, pocsék lett. Teljesen kiherélték a könyvet is, a főszereplőket is, a mondanivalót is. Uramisten, őszintén remélem, nem ugyanezek a forgatókönyvírók dolgoznak A Koromfekete szív adaptálásán.
 
Na de hol is ment félre a dolog? A Zavaros vér nem csupán a leghosszabb, de a legösszetettebb és (még az új rész fényében is) a legfifikásabb nyomozás a Strike sorozatban. Rohadt hosszú a maga ezer oldalával, amelynek nagyjából a háromnegyede félrevezetés és sötétben tapogatózás – köszönhetően a legtehetségesebb hazudozónak, akivel Strike valaha találkozott, annak, hogy a bűntény óta eltelt negyven évben a tanúk jó része vagy meghalt, vagy nevet változtatott, vagy külföldre költözött, és a később pszichiátrián kikötő egykori nyomozótiszt jegyzeteinek, melyekben okkult tanok, asztrológia, tarot és Aleister Crowley munkássága „segítségével” próbálta megfejteni Margot Bamborough eltűnését. Oldalszázakon keresztül tart minket borzasztó feszültségben Rowling, mert sosem tudhatjuk, hogy az újabb okkult marhaságnak látszó valami, amit szerencsétlen Talbot nyomozó lerajzolt nem tartalmaz-e véletlenül valami igazságmorzsát; töprengünk, hogy miért bujkál az egykori recepciós, hova tűnt el nyomtalanul az egykori szerető és a rejtélyes beteg, ki emlékszik jól a nevekre és ki rosszul… Mindebből itt semmi nincs.
 

Egy-két vargabetűt beiktattak a készítők, az elején alaposan félreviszik a nyomozást a legkézenfekvőbbnek tűnő helyi gengszter felé, de utána az egész egy egyenesvonalú történet lesz. Semmi frusztráló, eredménytelen kutatás, a tanúk csak úgy hipp-hopp előpattannak a semmiből, Paul Satchwell (az egykori szerető) az első keresésre meglesz a neten, Gloria Conti (az egykori recepciós) besétál a nyomozóirodába hogy elmesélje történetét. Nincs fárasztó kötélhúzás a hatóságokkal, hogy engedjék kikérdezni az egykori sorozatgyilkost, nincs mindenmindegy hajtóvadászat a család után, akikről hírlik, hogy közük lehetett Margot eltűnéséhez – minden a nyomozóink ölébe hullik. Ami leginkább azért problematikus, mert azzal, hogy minden információ ennyire könnyen előpattan a semmiből, ők csak eggyel hülyébbnek tűnnek, amiért rendre félreértelmezik őket és rossz nyomon indulnak el. Az, hogy az elején felülnek a legkézenfekvőbb megoldásnak, és elkönyvelik, hogy Margot a helyi gengszter Nico Ricci áldozata lett, egyszerűen méltatlan a regények Strike-jához. Persze, megvan ez a szál a könyvben is, de ott egészséges kétkedéssel kezelik, mint egyet a lehetséges verziók közül, nem magától értetődő válaszként. Ugyanígy a rejtélyes beteg, a szívtipró Steve Douthwaite esetében: mindketten annyira biztosak benne, hogy ő és csakis ő lehetett a gyilkos, hogy amikor pofára esnek, csak kárörvendeni tudunk.
 

Komolyan mondom, bűn a kortárs krimiirodalom két legszimpatikusabb magánnyomozóját ilyen ostoba balfékként ábrázolni. Pláne hogy a végén meg sikerül kimaxolni a legidegesítőbb Poirot-klisét: miután összesen kettő alkalommal találkozunk a gyilkossal, és semmi, de semmi utalást nem kapunk rá, Strike egyszer csak előáll a semmiből a tuti megoldással. Hopp, miért is ne lenne a méregkeverő nagyi a gyilkos? De hogy miből következtette ki? Az kit érdekel… Azért a könyv tele volt apró utalással, szépen sorban kaptuk az infókat, itt egy félreértés, ott egy eltévesztett név; nem, mégsem vele volt jóban Margot; nem, rosszul emlékszik; nem is recepciós volt, hanem…; és vajon miért tűnnek fel azok a fránya bonbonok mindenhol? Első olvasásra szerintem ember nincs, aki kitalálta a megoldást, de másodjára, tudatosan figyelve a jelekre, azért összeálltak a dolgok. Hát, a filmben másodjára se volt egyetlen árva utalás sem, gyilkosunk csak úgy kipattant Strike fejéből. Ezért érzem problémásnak egyébként az időrend megkeverését is – Gloria Contit a könyvben a történet legvégén sikerül felkutatni, és az ő általa adott információk kulcsfontosságúak, viszont így, hogy már a legelején megjelenik, a sztorija is csak részben jön át, és csak arra jó, hogy félrevigyen.
 
Az már voltaképpen mellékes, hogy mind Robin, mind Strike magánéleti szála zanzásítva lett – de olyan ostobán, mintha a kötelezők röviden lapjain lennénk. Nem mondom, hogy a kedvenc részem Robin és Matthew huzakodása a válóper körül, de erős fűszere a történetnek, és így, hogy összesen kétszer van róla szó, és Matt először érthetetlen mód hülye pöcs aztán meg ugyanilyen érthetetlen mód jófej lesz, teljesen felesleges volt beletenni. Hagyták volna ki inkább teljesen. Ugyanígy Strike és az ő számos fura függeléke: azt, hogy Charlotte szála kimaradt, csak üdvözölni tudom, utálom a csajt is és azt is hogy mennyire túlhúzták a könyvben a szenvedéseit; ugyanakkor Joan betegsége és Strike kapcsolata a húgával bántóan le lett egyszerűsítve, ebben a szálban sokkal több volt, ráadásul az ábrázolásnak hála Strike totál érzelmi analfabétának tűnik; a Rokeby-problémakör meg a Matthew-sztori pepitában: teljesen felesleges volt ennyire megnyirbálva beletenni, jobb lett volna, ha kimarad.
 

A legrosszabb egyébként ezzel az, hogy ha a fő nyomozás jól meg lett volna csinálva, akkor nem érdekelne, hogy kihagyták a magánéleti szálakat, a nyomozóiroda többi ügyét, hogy jóval kevesebb hangsúly került az iroda hétköznapjaira és a külsősökkel való közös munkára – de így, hogy a Margot utáni nyomozás is el lett cseszve, duplán fáj, hogy egyébként minden más is. Az meg pláne, hogy nem csak Strike lett érzelmi analfabéta, de Robinból is hisztérikát csináltak: ahogy tanúkat fenyeget, annak semmi köze a könyvek Robinjához.
 
Hogy valami jót is mondjak, a hangulat még mindig remek: bár ezúttal kevesebb London és kevesebb kocsmázás, de a borús atmoszféra nagyon el lett találva, a cornwalli tengerpart csodás, az álmos angol vidék kiváló kontrasztot alkot a sorozatgyilkosságokkal. Plusz Margot Bamborough és a negyven évvel korábbi jelenetek csodálatosan élők lettek. A doktornő alakja, a rendelő többi alkalmazottja, a köztük lévő dinamika, a megelevenedő régi felvételek jóval érdekesebbek, mint maga a nyomozás. Ami elég sokatmondó. (Fun fact: Margot Bamborough-t az az Abigail Lawrie játssza, aki az Átmeneti üresedés sorozatverziójában Krystal Weedont.)
 
Mit is mondhatnék még? Lapozzunk. Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.

 

Tőrbe ejtve - Az üveghagyma (film)

 

Valahol tényleg nagyon vicces, hogy erről makacsul beszélni akarok, annak fényében, amit A sziget szellemeiről írtam (nekem a tükör, amibe belenézhetek), meg amit a Babylonról (a tükör, amiben az álomgyár nézegeti magát), s amit Timi fogalmazott meg gyengéden Spielberg legszemélyesebb vallomásáról (ahol egy rendező illegeti magát a tükre előtt). Merthogy ezekhez képest ez tényleg egy szép, nagy, átlátszó üveghagyma, semmi mást nem tud és akar, mint megmutatni a rétegek átlátszó szépségét – még úgy is, hogy eljátszik közben a rá eső fénnyel, lepleket feszít a rétegek közé, és azokat rendre ügyesen rántja le. Vicces, mert ez a műfaji film maga, a szórakoztatás, azaz valami, ami szétszórja a fényt, a figyelmed: mutat neked egy nem tolakodó, szerethető szivárványt – tényleg gyönyörűt. Mert miközben átlátszik, nemcsak vállaltan műfaji, de a paródiája is a saját műfajának, és tényleg van egy rétege, ami a maga átlátszó módján a saját látszatainkra reflektál, celeb-léttől mindenféle ön- és egyéb megvalósításokon át a (pénzcsináló) zsenikultuszig.
 
Az első Benoit Blanc-mozi, a Tőrbe ejtve nagyon tetszett, mert pont ez az utóbb említett rétege volt pazarul gazdag, a gazdag-gyerek szindrómával például, ahogy a Thrombey család minden tagja illett egy-egy sémába, pont annyira kilógva, hogy legyen életszaguk is. Az ott elkapott társadalomkritika finoman benne maradt a klasszikus krimik e téren megszokott, vékony rétegében, mégis, remekül ült és minden tanmese-jellege ellenére adott egy vastagságérzetet a sztorinak. Főleg mivel a legapróbb részletekig támogatta minden képre kerülő, apró kis részlet. És nagyon szerettem a nyomozó figuráját benne, mert Daniel Craig a Bondok után természetesen abba a vérgőzös valóságimitációba is visszakacsintgatott, pont azzal, amennyire itt kompementere volt az amúgy full időszerűtlen, öltönyös, macsó harcosnak.
 

Az alkotógárda mindent megtett, hogy e téren most se érjen csalódás. Csak valahol kevesebb lett az elérhető hatás, attól, hogy az első film fényében tudtuk, mire számítsunk. Langyosabb és feszültség-mentesebb lett az egész, hiszen tudhattuk: lesz haláleset, meg nyomozás, meg nagy leleplezés a végén; tényleg nem vártunk mást ezen felül – és valójában nem is kaptunk mást ezen felül. Pedig amúgy a forgatókönyv és a rendezés is mindent megtett, hogy csavarjon ezen: leleplezést hozott az elejére, a gyilkosságot becsavarta egy szinte dél-amerikai szappanopera-fordulatba („és kiderült hogy Isaura, meg Milly ikertestvérek...” ), a nyomozásról kiderült, hogy teljesen másról szól, mint amire az elején felkészítettek – és mindezt tényleg ügyesen variálták ebben a lehántani való átlátszóságban. A képek megint aprólékos gonddal lettek gegekkel telerakva – szóval igaziból ne is legyen bajom ezzel a kevesebb hatással, amikor a kevesebb is ennyi.
 

Hiszen amúgy az odamondogatásban most is remekül választ és talál el célpontot az alkotógárda. Ezek az önmegvalósító zsenik, akik a jelen pénzügyi világ csodagyerekei voltak, nagyon sok tekintetben tükörbe nézhetnének, ha veszik a fáradságot, és eljátszanak ezzel az üveghagymával. Persze marhára nem érdekli őket – gondolom. Valójában szerettem ezt a réteget, megint, mert legalább annyira vitriolos lett, mint az első filmben, és ha az álomgyár viszonyait fejben tartom, sokkal bátrabb tett. Hiszen a karikatúra tárgya most nem egy szinte agyban redneck republikánus gazdag-gyerekkórus, hanem... Hm. Megállíthatna ebben a gondolatmenetben, hogy a techguru újgazdagok twittergyilkos díszpintye épp átigazolt mostanában; tehát az álomgyár megint a saját mintakövetése mentén karikíroz. De ne legyünk igazságtalanok. Itt a polkorrekt mi kutyánk kölykei is megkapják a végén a magukét.
 

Szóval valójában nagyon tetszett, csak szerencsétlenségére azóta megnéztem pár olyan mozit, ami ezt az érzést nagyon a helyére tette. Azt hiszem, számomra ez az első film és a folytatás közti legkomolyabb különbség; az első filmet így nem mosta le semmi, még mindig a számban van az íze. Lehet, picit múlt ez a színészeken is – bár legalább annyira neves a gárda, már egy másik generáció; legalább annyi tehetséggel, de jóval kevesebb alázattal adják elő magukat. Edward Nortonnal az élen. Sebaj. Ha lesz belőle harmadik, biztosan megnézem. Mert ha úgy is érzem, picit hullámvölgy ez a folytatás az elsőhöz képest, a műfaji mozik gazdag mezőnyéből még mindig toronymagasan kiemelkedik. Tényleg lehetne Benoit Blanc kalandjaiból széria. 

 

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

„A Fehér virágokban a művészet eszközeivel állok bosszút néhány kegyetlenül igazságtalan gyermeki sorsért” – írja Sissel-Jo Gazan a kötet utószavában, és az ember gyomra óhatatlanul összeugrik ahogy az írónő szép sorban hozza a példákat, melyekről a regényt olvasva még hihettük, csak egy elborult képzelet szülöttei… Nem azok. Atwood jut eszembe, aki sokszor leírta már: minden szörnyűség, amit műveiben leírt, már megtörtént valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technológiai alapjai a megtörténtének – aztán még egy kicsit tovább feszíti a húrt, hogy az emberiségbe vetett maradék hitünket is elveszítsük. Gazan is mindig egy kicsit tovább megy, mint amit az elviselhetőség még megengedne, még egy kicsit tovább kínozza a tollára tűzött kisközösség lakóit, hogy aztán az orrunk alá dörgölje: mindez a valóságból táplálkozik. Igen, erre vagyunk képesek, mi, emberek egymással. A világ legszerencsésebb sarkaiban is. Még Dániában, a hygge hazájában, a boldogság honában is.
 
Pedig olyan kis kedélyesen indult az ismeretségünk. A dinoszaurusz tolla a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb olvasmányaként maradt meg bennem, súlytalan, tudományoskodó skandikrimiként, némi emberi drámával, egyetemi perpatvarokkal, tudományos krimihez illően groteszk halálesetekkel, amelyek ugyanakkor annyira valószerűtlenek és nehezen kivitelezhetőek, hogy nem kell tartanunk tőlük. Azt tudtam, hogy a Fehér virágok egészen más súlycsoport, mégis meglepett, hogy a szintén kedélyes kezdés – a festői Samsø szigete, vadvirágokat gyűjtő kamaszlányok, hippi tetoválóművész anyuka, patchworkcsalád, ahol mindenki idegesít mindenkit, de azért jófejek – után mennyi emberi dráma, milyen összetett hazugságháló és vaskos társadalomkritika kerekedett belőle. Témáját és a jóléti társadalmak felszíne alatti rothadást tekintve az Átmeneti üresedést juttatja eszünkbe, viszont amire nekem leginkább hasonlított a hangulata, a mindent átszövő gonoszság, az önbíráskodás és a bántalmazás soha nem múló nyomainak feszegetése miatt, az Dennis Lehane Titokzatos folyója.
 
Mert bizony ez a sziget minden, csak nem idilli: a lassan építkező bevezetőből megismerjük az összes lakos kisebb-nagyobb titkait, és lassan mi is úgy érezzük, mintha közülük valók lennénk: mindent tudunk a többiekről, azt is, amit a legkevésbé sem szeretnénk. Belesünk a konyhaablakon a vasárnapi ebédre, strigulázzuk, ki hány felest dob be a kocsmában, találgatjuk, Kisser aktuális védence épp mi elől menekül, és ki lesz a már számtalan férjet elfogyasztó Mona új áldozata. Mindent látunk. Mégis mindig félrenézünk. Sokáig irritált ez a lassú bevezető, hogy mindenkiről mindent is meg kellett tudnunk, aztán szépen körvonalazódott, hogy épp ez a legnagyobb csavar, ez visz a fertő mélyére: egy ilyen kisközösségben, ahol mindenki mindenkiről mindent, mégis hogy maradhatnak rejtve a legnagyobb szörnyűségek? Hogy nem veszi észre senki, hogy a fiatalkorúak, akik bemennek abba a házba, mindig kábán jönnek ki? Hogy nem tűnnek fel senkinek a kézről kézre járó pornófelvételek? Hogy nem látja meg senki, sem tanár, sem szülő, sem szomszéd? Frászt nem látják. Vagy nagyon naivnak, vagy tudatos kívülállónak, vagy saját küldetéstudatunkba beleszédültnek kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel.
 
Jenny, az elbeszélő az elején naiv is, kívülálló is. Fura egy szerzet, a botanika iránt mániásan érdeklődő tizennégy éves, aki a tetoválólegenda nagyapától szívja magába kisgyermekkora óta a híres botanikus dédapa legendáját, aki felfedezett egy Samsøn őshonos növényt, mégse hallott róla senki. Jenny csak gyűjtögeti fehér virágait, mérgezőt és nem mérgezőt vegyesen, tanul, csodálja a tetoválóművész anyját, aki modern hippiként igazi kívülálló a szigeten, aki mintha felette állna az egész zakkant közösségnek, aki sérült fiataloknak nyújt átmeneti szállást és segítséget a talpraálláshoz, és aki mintha totálisan vak lenne arra, hogy ikertestvére, a javíthatatlan bohém Jimmy mekkora bajban van. Aztán persze kiderül, hogy Kisser minden, csak nem vak, és nem is annyira kívülálló – de hogy mi, az bizony a könyv legnagyobb meglepetése, egyben morálisan legnagyobb dilemmájának alapja.
 
Jenny tulajdonképpen Samsø legnagyobb mázlistája, miközben maga is szenved a szülői elhanyagolástól: anyja annyira belemerül a jól-rosszul értelmezett társadalmi felelősségvállalásba, hogy lányára már semmi ideje-figyelme nem jut. Mivel Jenny úgymond „nem sérült”, neki nincs szüksége rá – hogy közben milyen veszélyek leselkednek rá, az mintha nem is járná meg az anya képzeletét. Egyszerre hihetetlen és logikus is, hogy miközben mindenkit bántalmaznak aki csak a környéken jár, Jenny érinthetetlen marad: mert ahogy a borzalmak tudottak, ne gondoljuk, hogy Kisser hálózatának ténykedése rejtve marad. Az elhanyagoló anya a sötétben bujkálva azért védőhálót is nyújt – így lehet Jenny gyerekkora viszonylag sértetlen, s menekülhet a botanika álomösvényeire a valóság elől.
 
Mert a valóság persze betör: eltűnik egy lány, ami egészen megdöbbentő események láncolatát indítja be. Groteszk halálesetek, egy semmiből feltűnő ausztrál srác, akit mintha mindenki nagyon el akarna rejteni szem elől, a nagybácsi és nagypapa vérre menő konfliktusa a rivális tetoválóbandával, amit egy furcsa véres csomag rendez el, s mindeközben Jenny egy százharminc évvel korábbi botanikai felfedezőút krónikájában elmerülve felfedezi a csalást, ami tönkretette dédapja karrierjét. Igen, ez így tényleg kicsit zsúfolt. A kamaszszemszög, a botanika, a hosszas virágleírások és Jenny illusztrátori szárnypróbálgatásai, a mérgező virágok titkaiban való elmélyülés és a tetoválóművészet kis kultúrtörténete mintha csak arra szolgálna, hogy lazítsa a szöveget, hogy élhető történet-hátteret adjon a mindent beszövő bántalmazásnak, pedofíliának, erőszaknak. Hogy amíg egy tizenéves leendő botanikus első próbálkozásairól olvasunk a katalogizálással, préseléssel, maggyűjtéssel, addig legalább táplálhassuk az illúziót: lehet itt még normális életet élni. Minden szörnyűség ellenére is.
 
De vajon milyen áron? Mit kell megtennie az embernek azért, hogy megakadályozza, hogy a gyermeke is olyan sorsra jusson, mint ő? Meddig lehet elmenni, ha a hatóságok szőnyeg alá söprik a vádakat, ha a közösség elfordítja a fejét, ha állam, egyház, bíróság, úgynevezett gyermekvédelem összezár a bántalmazás bejáratott intézményei mögött? Mikor jön el a pont ahol az ember a saját kezébe veszi a megtorlást? Ki és milyen alapon húzza meg az erkölcsi határt, ha a szomszéd gyerekeket erőszakol és a hatóság nem tesz semmit? Ó, persze könnyű kipárnázott jólétből, erőszakot csak tévében látó olvasóként kisujjeltartva azt mondani, az önbíráskodás bűn… De tegyük a kezünket a szívünkre: melyikünk nem gondolta már úgy, hogy van bűn, ami nem érdemel tárgyalást?
 
Súlyos kérdéseket feszeget Gazan, bőr alá kúszó borzalmakat és dilemmákat hagyva maga után. Olvasmányosan, baromira szórakoztatóan, mestersége minden fortélyát bevetve, mondhatni, édes mázba csomagolva a keserű pirulát tömi le a torkunkon, hogy bizony egy kurvára elbaszott világban élünk, ahol naponta történnek felfoghatatlan szörnyűségek a legvédtelenebbekkel – amik aztán, köszönhetően az intézményesített félrenézésnek, megtorlásként újabb szörnyűségek elkövetésére sarkallnak jó embereket. A kérdés adott: van megállás? Kiszállhatunk bármikor ebből a körforgásból? Vagy az egyetlen megoldás az, ha valaki a tudatos kívülállást, a belső emigrációt választva elmerül a vadvirágok rajzolásában (a könyvekben, a csillagokban, az akármiben)? Tényleg csak úgy őrizhetjük meg a józan eszünket, ha nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő világról?

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória