Rövidre vágva # 14 – Mesedélután

…mert gyereknek lenni jó…

(na jó, van benne egy kakukktojás is)

Catherynne M.Valente: A lány aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Nem is olyan régen ódákat zengtem Valente Liliom és szarv című novellájáról – varázslat, amit ez a hölgyemény művel a szavakkal, komolyan. Ehhez képest némiképp el voltam kámpicsorodva, amiért a Tündérföld alá zuhant Szeptember második kalandja nem bűvölt el annyira mint az első. Nem mintha bármi baj lenne vele, sőt! Gyönyörű, szellemes, szórakoztató, elgondolkodtató utazás a gyermek- és felnőttlélek mélyére, ahol Tündérföld lakozik – csak épp ezúttal picit távol maradt. Ami ijesztő. Lehet, hogy a saját Tündérföldem került veszélybe? Lehet, meg kéne keresnem magamban az elveszett Szeptembert aki szembenéz a hibáival és jóváteszi amit elrontott? Lehet, hogy hagynom kéne hogy Tündérföld (ismét) életre keljen? Fáj ez a mese. Fáj olvasni, hogy felnőnek a kislányok, még a hősök is, és vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani. Amiket nem lehet összevarrni…

Aytül Akal: Léggömbök a magasban

Mondhatni véletlenül kerültek először kezembe ezek a török mese-novellák, aztán nem nyughattam, amíg nem szereztem saját példányt belőlük. A bájosan esetlen rajzok mögött kilenc szomorkás-vidám hétköznapi történet rejtőzik, gyerekekről, felnőttekről, változó világról, technikáról, limonádéról és süteményről, ami ha van, nem kell, ha nincs, akkor meg hiányzik. Eszünkbe juthatnak olyan nagy szavak, mint elidegenedés, generációk közti konfliktusok, oda nem figyelés, de nem kell ezt ennyire komolyan venni. Ezek a gyerekszemmel és gyerekszájjal írt novellák épp azt mutatják meg, hogy bár a világ változik, nem mindig sikerül úgy figyelnünk a másikra, ahogy az igényelné, nem mindig jut a léggömbből, amire vágyunk, azért csak nyújtsuk ki a kezünket, és ne feledkezzünk meg egymásról. Bűbájos és a tanító szándék mellett is bőven szórakoztató könyvecske kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Gülsevin Kiral: Ellopják Isztambult!

Gülsevin Kiral detektívtörténete már inkább csak szórakoztató, azt is elsősorban a kisebbek számára – viszont el tudom képzelni, hogy ők hangosan fognak kacagni és hitetlenkedni rajta, az esetlegesen felolvasó apukák meg anyukák pedig a kicsik reakcióin. Felnőttként azért erős közepes és néhol nagyon nehéz tartani magunkat a gyerekszemszöghöz, amikor a két tízéves botcsinálta nyomozó szerencsétlenkedéseiről olvasunk amint egy ellopott kupola, egy híd és egy nyomtalanul eltűnt hegy után nyomoznak. Az előzőt bátrabban ajánlom felnőtteknek is, ez azért tényleg egy gyerekkönyv, de minden felszínes tanító szándéka és ostoba megoldásai ellenére igazából szórakoztató egy órával ajándékozott meg – ha pedig tízéves lennék, tuti magam is beleszeretnék Isztambulba meg a földrajzba ezek után.

Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Sarah Andersen és az ő minimalista rajzai óhatatlanul szembejönnek mindenkivel, aki előszeretettel bóklászik a neten és mára, mint minden közepesnél sikeresebb webcomic szerzőt (mármint külhonban), őt is utolérte a print kiadás. Hogy ez jó-e vagy sem, arról kár is vitatkozni: az eladási adatok és a netes értékelések magukért beszélnek. Sarah rajzait mindenki imádja. Leginkább mert olyan könnyen azonosulható problémákat öltöget néhány képkockába amelyekkel mind találkozunk a felnőtté válásnak csúfolt izé (mítosz) közepette. Cuki szerencsétlen kislánykájában (akinek persze semmi köze a szerzőhöz!) magára ismerhet minden introvertált könyvmoly, minden felnőni képtelen művészlélek, minden hétvégén lustulni vágyó, karriertervekkel hadilábon álló fiatal. Egy baj van vele: rövid és mégis sok. Ezek a pár képkockás kis „sztorik” nekem egyenként működnek igazán, könyvként „elolvasva” egyszerűen nem adnak annyit. Persze lehet félretenni és felütni egy-egy oldalnál. Úgy még működhet is. De én jobban szeretem, ha naponta dob egyet a gép :)

Solmaz Kamuran: A szerelem fogságában

Kakukktojás, mert bár rövidke (alig hetven oldal és annak is fele illusztráció) és gyönyörű rajzokkal van teli, ez a három szerelmes mesét tartalmazó kötetecske igazi felnőtt olvasmány. Beteljesületlen szerelmek, groteszk szerelmek, vágyódás és birtoklási vágy, elfojtott érzelmek és lehetetlen ábrándok töltik meg a rajzok közti űrt – direkt fogalmazok így, mert itt az illusztrációk vezetnek, szinte az lehet az olvasó érzése, hogy Nevin Hirik éteri rajzai köré álmodott szöveget Solmaz Kamuran. Szomorkás, őszies hangulatú kötet, mégis szívmelengető élmény olvasni – ahogy a lehulló rózsaszirmok láttán gyönyörködik az ember az elmúlás szépségében.

Rövidre vágva # 7 – Csökkentem a várólistám

Igencsak hektikusan olvastam az elmúlt hónapokban, rám nem annyira jellemző csapongó üzemmódban, ám jelenthetem: haladok a várólistacsökkentéssel! Igazából jobban, mint eddig bármikor, még az is lehet, hogy idén kivételesen nem csúfos kudarc lesz a vége. Jócskán tettem a listára olyan könyveket, amiket blogtárs már olvasott és írt is róluk (direkt, mert a folyamatos blogolhatnék és a sok friss megjelenés közepette általában megelégszünk azzal, hogy csak egyikünk olvassa az adott könyvet, pedig…) – és mivel kimondva-kimondatlanul él a szabály (még), hogy egy könyvről nem nagyon teszünk ki több posztot, ezért ezekről nem fogok önállóan írni. [Most hogy ezt így leírtam, elgondolkodtam és fogalmam sincs, miért is alakult ki ez a szabály – lehet, átgondolom a jövőben.] Na de mivel a várólistacsökkentést meg szeretném valahol dokumentálni és perpillanat nem vagyok tagja egyetlen könyves közösségi oldalnak sem (ami így is marad), ellenben van blogom, hát miért is ne itt tenném? Következzék hát három könyvélmény csak röviden (úgyis aszondták okosok, hogy a rövid a menő…), melyekről olvashattatok már szuper cikkeket nálunk (linkeltem őket a címekbe) – ezzel egyúttal felélesztjük hamvaiból a „Rövidre vágva” rovatot is, elképzelhetőnek tartom, hogy nem csak egyszeri jelleggel.

John Scalzi: Vének háborúja

Scalzi napjaink egyik legfelkapottabb sci-fi szerzője, ráadásul Zoli is meglehetős lelkesedéssel olvassa a könyveit – naná, hogy a műfajjal való ismerkedés jegyében engem sem kerülhetett el. Pláne, mert a jelek szerint a következő években elárasztják a könyvesboltok polcait az újabbnál újabb Scalzik – az író a napokban írt alá egy combos megállapodást 13 (!) kötetre, az Agave meg töretlen lelkesedéssel hozza magyarul a könyveit (ami mindenkinek jó, a Scalzik sikere remélem a jövőben is megtámogatja a nekem igazán kedves formabontóbb regények kiadását…). De ha már formabontás… Azt hiszem, nekem ez a „klasszikus” katonai-űrcsatás-idegeneket aprítós sci-fi vonal azért kevésbé fekszik, mint a 2312 vagy a Mellékes igazság féle összetettebb darabok. Ezzel együtt elég jól elvoltam vele, az első száz oldalt kimondottan élveztem, imádtam az iróniáját, a kiszólásait, Perry humorát, az egész „trottyos vénemberek belecsöppennek valami nagyon újba, nagyon frissbe, nagyon tökösbe” helyzetet és a helyzetből fakadó komikumot – ám aztán elkezdődött a végeérhetetlen űrcsatározás és én már az első legyakott bolygó után azt éreztem hogy OK, értem én, mindenkit ki kell nyírni a picsába, különben ők nyírnak ki minket, de lesz még más is? Rohadt szórakoztató kis lazulás ez, de többet vártam. Ettől függetlenül adok még neki esélyt, a Szellemhadtest úgyis kicsit más – ha az meggyőz, örülünk és megyünk tovább, ha nem, akkor még mindig ott van a Bezárt elmék, ami első ránézésre jobban illik az én kedvenc furcsulataim sorába… Az a jó, hogy van miből válogatni ;)

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Bárki bármit mond, szerintem Neil Gaiman egy zseni, az Amerikai istenek pedig az egyik legnagyszerűbb fantasy, amit valaha írtak. Ezzel együtt nem kicsit irritáló, amit néha művel és még csak azt sem lehet rá mondani, hogy megélhetési bűnözés címen, mert nem hiszem, hogy a Sandman sikere után olyan nagy szüksége lenne a folyamatos megjelenésekre. Szerintem Gaiman egyszerűen szerelmes a saját írói vénájába és csak ír, ír, ír… és mivel bőven van akkora név (és van akkora rajongótábora) hogy még a bevásárlólistája is siker lenne, bármit ír, kiadják. Néha nem lenne okvetlenül muszáj, de mit tagadjuk: általában a kevésbé sikerült darabjai is rém élvezetesek. Ezzel együtt szerintem milliónyi olvasótársammal vártam évek óta tűkön ülve az újabb Amerikai istenek kaliberű regényt. Ami legnagyobb meglepetésemre egy fájóan vékonka, ámde óceánnyi mélységet hordozó mese köntösébe bújva érkezett el.

Az Óceán az út végén mese. Mese a gyerekkor végéről, mese felnőtté válásról, mese veszteségekről. Azokról a veszteségekről, melyeket mindannyian elszenvedünk, amikor először szembesülünk vele: a világunk határaira odaképzelt csodák csak a képzeletünkben léteznek. Nincs benne semmi forradalmi, nem mond olyat, amit más ne mondott volna el előtte, nem épít összetett fantáziavilágot, nem bonyolít sokszáz oldalra rúgó cselekményt. Nem attrakciózik, még annyira sem, mint ujjgyakorlat-szerű kisregényeiben. Helyette lenyúl a legbensőbb mélységekig, és felhozza azt, amit valamikor régen eltemettünk. A hitet, amivel elhittük: az a tavacska valóban egy óceán, és a világunk megmenthető a szörnyektől. Vajon van-e fájóbb annál, amikor a gyerek ráébred: a csodák korának vége? Talán amikor az élete derekán járó felnőtt szembenéz azzal, mennyire messzire került attól a kisgyermektől. Amikor visszanéz, és képes kimondani: soha nem is volt csoda. Azt hiszem, a Gaiman-féle mesélők pont azért vannak, hogy soha ne mondjunk ki ilyen mondatokat.

Catherynne M. Valente: A lány, akikörülhajózta Tündérföldet

Ilyen mesélő Valente is, aki egyébként egy rakat szempontból lehetne Neil kishúga – szerintem egyikük sem tiltakozna túl sokáig. A Tündérföldre átbotladozó Szeptember története gonosz Márkinőkkel, velocipédekkel, sárkánygyíkokkal, máridokkal és a saját halálával (melyet álomba lehet énekelni) szintén mese. Olyan mese, ami hozzánk szól, rólunk szól, arról, mit kellett volna megőrizzünk – és nem arról, mit vesztettünk. Árnyalatnyi a különbség, de mily gazdag árnyalat ez! A bennünk élő gyermek tudja, mindig tudja – hogy Tündérföld csak egy lépés, és ott legyőzhetünk bármit. Talán még önmagunkat is. A felnőtt már tudja, ez a legnehezebb.

„Ez a kád arra való, hogy megmossuk a kívánságaidat, Szeptember […]. Mert az ember régi életének kívánságai elhervadnak és összeasznak, akár az elöregedett levelek, hacsak nem helyettesítik őket új kívánságok, ahogy a világ változik. Márpedig a világ mindig változik. A kívánságok elnyálkásodnak, a színük kifakul, és hamarosan ugyanolyan sár lesz belőlük, mint a többi, és immár nem kívánságok, hanem megbánások. A gond az, hogy nem mindenki tudja, mikor kell kimosnia a kívánságait. Még ha valaki Tündérföldön találja is magát az otthona helyett, nem könnyű észben tartani, hogy rajta kell kapni a világot a változáson, és vele együtt megváltozni.”

Forrón remélem, hogy hamarosan olvashatjuk a Szeptember-sorozat folytatásait is (eleddig két rész jelent meg magyarul), mert ezt olvasni kell! Ha rajtam múlna, minden gyereknek a kezébe adnám. Nem megérteni-elemezni-cincálni. Átélni.

(Azt már csak egész halkan jegyzem meg, hogy remélem, Valente felnőtteknek írt regényei is találnak maguknak új - méltó - magyar kiadót…)

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

A mesevilág, Tündérföld mindig veszélyben van. Mégpedig miattunk. Mert az ember minden lépése a mesébe egy új mese csíráját veti el. Nő, nődögél a csíra, és ahogy rásüt a mesefény, egyre furcsább árnyékot vet. Olyan az árnyék alakja, mint egy kislánynak Nebraskából – csakhogy ez a bátrabb alakja. Hosszabbakat ugrik, magasabbra repül és nagyobbat varázsol. Nemcsak hogy nem hajlandó félni semmitől, amit még nem látott, nemcsak annyi bátorságot vesz, hogy kérdezzen a Szibillától (mégpedig a leglényegesebb dolgot), ő valóban egy őrült, vad lény, aki táncol árnyakkal gazdagon pakolt földalatti birodalmában. Régen több ő, mint egyszerű és gyakorlatias (cseperedő) hősnőnk, Szeptember púkalányért cserébe adott puszta árnyéka; a neve Halloween, ő a sivár királynő, a Tégy, Amit Akarsz hercegnője, az éjszaka legjobb barátnéja. Nem csak egy árnyék, amelyet egykor a lósellők elhurcoltak magukkal. Aki gyarapítja népét, s e szavakkal bocsátja őket útjukra a birodalmában: „szabad vadak vagytok”. Aki tényleg a tivornya élén áll.

Azt hiszem, Cat Valente most már beeszi magát a bőröm alá. Lelkesen rakosgattam a Tündérföldét körülhajózó első kötet után, kedves mesélőim mellé képzeltem a tűzhöz, ami annyi mesétlen éjen melengetett. Bizonyára nem bánja – engem legalábbis nem zavarna, ha egy mondatban emlegetnének Astrid Lindgrennel, Michael Endével, C. S, Lewis-szal – bár erről a második kötetről egyébként Walter Moers, meg az élvezhetetlenre tandorított (Tandori áltar bravúrmagyarra ferdített) Az Álmodó Könyvek városa jutott az eszembe először. Saját maga után, úgymond, amikor pihenni becsuktam – mert olvasás közben én ugyan nem hasonlítottam senkihez, nem jutott eszembe más, meg a más meséje – pont elég volt, amit a kezemben tartottam. Hiszen Catherynne M. Valente ravasz mesélő – nem árulja el csak úgy a titkot.

Nézzük, mit árul el, és hogyan. Például amikor Szeptember találkozik egy régi baráttal, aki közben hivatásra lelt: Ó, Szeptember! Túl korai még, hogy egy barátodat a jó munka, a különös szenvedélyek és a nagy ambíciók rabolják el. Ennek bánata túlságosan felnőtt még a számodra. Akár a whiskey és a szavazás, ez is veszélyes, részegítő üzlet, mely súlyos, akár az esztendők. Ha örökre együtt tarthatnám kis törzsedet, megtenném. Nagyon szeretnék nagylelkű lenni. Némely történet azonban fényes indákat növeszt, amelyek látóterünkön túl kúsznak, magukkal sodorva, akiket legjobban szeretünk, és ha tudnám, miképpen lehetséges ezt méltósággal elfogadni, elárulnám a titkát… Csak hallgatom ezt a hangot, és csokoládés keksz: a viktoriánus mese íze kúszik a számba, Beatrix Potter kisasszony csodálatosan tiszta intonációja idéződik meg benne valóban – ha kíméletlenebbül szövődik is, ha valójában fogékonyabb is a sötétség ízeire a mese. Valente távolsága a meséit hallgatóktól az a közelség, amit akkor régen a méltóság és az érintés tisztelete szabott ki; de ahogyan mesél, az veszélyes, erős, kíméletlen. Az minden porcikájában mai. Ez a kettősség szerintem simán a lábához ültetheti a felnőttet is – szerintem élvezet lehet Valentét a gyerekeinknek felolvasni.

Imádom, ahogyan a világunkkal játszik! Hallgassunk bele egy phizikus, Avogadra fejtegetésébe: Jól haladunk. Már tudjuk, hogy Mirrha herceg Cs típúsú végcél, vagyis Csodás, mert annak még el kell válnia, hogy Hasznos uralkodó lesz-e belőle. Egy Thészeusz-típusú narratívamátrixban van felfüggesztve, ugyanakkor valamiféle gravitációs vonzást fejt ki az eseményekre, ami szokatlan egy T típusnál. Végtére is, annyi év után is emlékszünk rá. Sokkal könnyebb valamit elfelejteni, mint emlékezni rá… eljátszik a tudományos nyelvvel, parodizálja – valójában a mesei logikát fejti a gyerek szeme láttára, hiszen a gyerek számára zsigerből értett és elvárt fordulatokat öltözteti tudálékos szójelmezbe. Ezzel egyfelől megszurkálja a komoly felnőtt működés, az Ismeretlen Szavak és Szakkifejezések lufiját egy szemtelen gombostűvel, másfelől (mégiscsak) bemutatja a hasznát. Hogy elsősorban azért vannak e szavak, hogy értsük a magunk meséjét.

Folytatásnak pazar e kötet – de ha a szemére akarnék vetni valamit: biztosan nem áll meg a maga lábán. Csak az elsőnek nekidöntve. Úgy viszont, együtt bőségesen, két szépen rajzolt (kissé donga) lábon állnak, sőt, elindulnak bennünk azon a kalandos, boldog úton, ahol a legmegindítóbb emlékeink járnak. Őszintén remélem, hogy ennyivel nem ért véget a túra. Hiszen Tündérföld veszélyben van – épp miattunk, akik megmentenénk…

Kiadó: Ciceró

Fordító: Kleinheincz Csilla

 

Scott Westerfeld: Góliát

Gyorsan essünk túl azokon a kötelező körökön, mennyire aggódtam a sorozatért én is – az Ad Astra háza táján tavaly bekövetkezett változás után erősen kétséges volt (egy ideig), megjelenik-e egyáltalán valaha a befejező rész, de hála a Ciceró Kiadónak (és, úgy gondolom, Kleinheincz Csilla fáradhatatlan munkájának) a magyar olvasók sem maradnak szépen lekerekített végkifejlet nélkül. Az már tényleg hab a tortán, hogy a kötetet az előzőekkel megegyező formátumban, azokhoz passzoló borítóval adták ki – a mai magyar könyvkiadás viszonyait ismerve ezért aztán tényleg nem lehetünk elég hálásak! (Zárójeles megjegyzés és tényleg le se kéne írnom, de nem bírom ki: pláne úgy, hogy közben más kiadók meg a saját sorozataik formátumát is képesek menet közben úgy megváltoztatni, hogy az olvasó legszívesebben sírva menekülne a könyvesboltból.) 

Deryn Sharp és az Osztrák-Magyar Monarchia titkos örököse, Sándor herceg története ott folytatódik, ahol a Behemót utolsó lapjain megszakadt: hőseink ismét a Leviatán fedélzetén utaznak – Deryn, mint álruhás kadét, Sándor, mint bizonytalan státuszú kvázi-hadifogoly (aki azonban maga sem tudja, melyik oldalon áll ebben a furcsa háborúban). Emlékezzünk csak: a háborút látszólag Sándor szüleinek darwinisták általi meggyilkolása robbantotta ki, ám épp ő az, akit a két legnagyobb barkács hatalom vezetője holtan akar látni – hisz puszta léte veszélyt jelent az évszázados monarchikus hagyományokra. Hát még a dokumentum, amit őriz, s ami egy napon Európa egyik vezetőjévé teheti. Egy napon – mert történetünk idején nem más ő, mint egy szökevény herceg, aki segített a török lázadóknak megdönteni egy uralkodót, angol kadétokkal barátkozik, barkács motorokkal járul hozzá a legnagyobb légibestia működéséhez és egyre inkább egy gondolat mocorog a szemünk láttára felnőtté érő fejecskéjében: hogy darwinisták ide, barkácsok oda, a legoptimálisabb megoldás mégis csak a béke lenne.

Ami szép gondolat, pláne milyen szép lenne egy leendő császár részéről, de tudjuk jól: a legtöbb nagyhatalomnak épphogy nem áll érdekében. Mert egymást gyilkolni számukra (akik harctérnek még a közelébe se mennek) kifizetődőbb. Hát még azon kétes hírű üzletemberek számára, akik egyenesen vallják, hogy a háború pénzt hoz a konyhára. Mint például William Randolph Hearst, a médiamágnás, aki egy friss technológia, a mozgókép segítségével hozza elérhető közelségbe a csatákat az izgalomra vágyó nézőknek – ha kell, a kellő mennyiségű alapanyag biztosítása érdekében még mexikói szabadságharcosokat is támogat némi fegyverrel és lőporral.

Láthatjuk: miközben a Leviatán áthajózik a fél bolygó fölött, hogy felszedjen egy félőrült, ám zseniális tudóst, bizonyos Nikola Teslát a szibériai vadonból, majd Amerikába juttassa, Westerfeld szép lassan igen markáns és okos társadalomkritikát is csepegtet az ifjú olvasók fülébe. Ami egyáltalán nem baj – főleg, mert nem erőltet semmit, és mert nem csupán saját műfajában, hanem általában a szórakoztató irodalom terén tanítani valóan ügyesen építi bele a világról alkotott kritikáit és tanító célzatú mellékvágányait a történetbe. Egy percig sem éreztem erőltetettnek például, amikor egy mindenlébenkanál amerikai újságírónő magánélete vagy Hearst Pauline kalandjai című mozi-sorozata kapcsán a változó női szerepekkel foglalkozott; vagy amikor a feltétlenül szükségesnél kicsit hosszabban tépelődtek a szereplők azon, vajon a nagyobb jó érdekében megengedhető-e egy tömegpusztító fegyver bevetése. Igenis, kell ezekről beszélni az ifjúságnak, és azt gondolom, valahogy így kell.

S hogy közben veszettül jól szórakozhat az olvasó Sándorék kalandjain, az sem hátrány – a Góliát éppoly fordulatos, pergő és ötletes, mint elődjei, bár meg kell mondjam, olykor azért zavart az állandó mozgás. Hisz mind a Leviatán, mind a Behemót jószerivel egy helyen játszódott (na jó, némi utazás azokban is volt) – ezzel szemben a Góliát során hőseink szinte végig mozgásban vannak. Törökországból Szibériába mennek, onnan Kínába, de csak hogy megmutassák magukat az ellenségnek (és tényleg, ezért mennek), majd Japánba, ahonnan egy röpke leszállás után irány Kalifornia – és így tovább, Mexikó, majd a keleti part, hogy a végén még egy könnyes búcsúval másfelé vegyék az irányt (vagy nem – de csak nem árulhatom el, hol ér véget a történet). Szerencsére csak néha éreztem öncélúnak ezt a mozgolódást (mintha Westerfeldnek az lett volna a célja, hogy minél több tájék teremtményeit, furcsaságait, sajátosságait bemutassa); ennél picit jobban zavart, hogy hiányzott az a markáns hangulat, az a „helyiérték” ami a Behemótot annyira elemelte az első résztől (és ilyesformán e harmadiktól is) – abban a korabeli (steampunkosított) Konstantinápoly hangulata rengeteget tett hozzá az amúgy is remek alapanyaghoz. A Góliát olvastán egyedül a japán részeknél éreztem e hangulat csíráját, de sajnos onnan nagyon hamar továbbálltunk.

Nem véletlenül nem írok a történetről – egyrészt, mert elég csavaros ahhoz, hogy ha elkezdenék belebonyolódni, napestig itt ülnék, másrészt, mert elég izgalmas is, kár lenne bármit elárulni belőle. Na, azért nem túlságosan izgalmas, meg hát ez egy hamisítatlan kamasz-kaland, minden társadalomkritikája és okos megoldásai ellenére sem kell semmiféle formabontó tragikus végkifejletre számítani. Azért meglepetés, az van. Képzeletben meg is emeltem a kalapom Westerfeld előtt – nem is azért, mert lebont néhány klisét, hanem mert ilyen visszafogottan teszi. S hogy mi lesz Deryn és Sándor lassan kibontakozó félig-meddig-románcának sorsa? Hát csak nem gondoljátok, hogy elárulom?

Kiadó: Ciceró

Fordító: Kleinheincz Csilla

 

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Egy napon, ha megint fojtogat az ugyancsak szürke – vagy annak látszó – hétköznapok egyforma házikabátja, remélem, valaki az orrom alá dug majd egy hasonlóan erős almabor-ízű, aranyvizes, fakanalas, színes-ízes tündérmesét. Jókor jött ez a könyv – nekem szerencsém van, most jöttem rá, Valente miatt megint, hogy szerencsés vagyok –, néha akkor esnek a kezembe a mesék, amikor kell; hogy Zöld Szél módjára ragadjanak el, s hogy gyógyuljak az elragadtatásban. Gyógyuljon bennem, amit nem tudok megbocsátani. Így dédelgetett ez a könyv, éppen jókor, ahogy anno másképp sűrű és másképp ingó élethelyzetben szerencséltetett Michael Ende, vagy Lindgren, a Mio, édes fiam – aminek a végén sírtam, amikor megértettem, mit is olvasok. Itt nem kellett, sírni nem; de az elszoruló torok, s az a simogatás belülről, az a levegővétel, aminek egyszerűen más a szaga, na, az megvolt és maradéktalanul volt meg.

Mert Catherynne M. Valente tündérmeséje úgy a korunké, hogy a mondák mesei hagyományának elragadó, s persze közben veszélyes édeslánya mégis. Játékos csengés-bongása mögött ott a szigor, kislány-szereplője: Szeptember nemcsak jóságos, láncolt szárnyú könyvgyíkkal, jóindulatú boszorkánnyal, kalanddal és beteljesüléssel, de a saját halálával is találkozik. Úgy szigorú, ahogy a mesék akkor voltak, mikor még nem a világ szépelgő eltakarására, hanem a megismertetésére használták őket, alkalmazták őket, sebhez szoktató előzetes fájdalom gyanánt, de gyógyírként is. Az ilyen mese tudja: az életünket – s benne a meséket is – mi választjuk magunknak. Még ha úgy látszik is, a szél fúj bennünket erre meg arra.

A mesevilág: Tündérország mindig veszélyben van. Mégpedig miattunk. Talán ezért rejtőzik egyre mélyebbre – mert átbotolva megváltoztatjuk. Még olvasóként is, hiszen a mi változásaink, az olvasmány hatására felkenődő új színek a régi freskón valójában ugyanúgy Tündérország látképét (térképét?) gazdagítják, ahogyan a józanság bennünk álmokat fonnyasztó túlzott uralma is valóban semmisíti a Birodalom gazdagságait. Az elfelejtett – többé nem mesélt – történetek elzárt ösvényeire tévedő, fél cipellőjét elhagyó gyerekláb az újrameséléssel újrarajzol. Térképet és tájat – ahogyan a szavakon formál az író, álmokon is formáz. Valente elég bátor ehhez, viseli a formálás felelősségét. És amit rajzol, az bennem odaül a kedves meséim mellé, a tűz mellé, üst és fakanál, boszorkák és máridok társaságában Atráskó és Barnabás mellé, az alvó oroszlánok Szőrszörény, Aslan és a Gyáva Oroszlán mellé – a mesék egymással beszélgetnek, ott a tűz mellett, bennem; és én már csak figyelem ezt a beszélgetést.

Szeretem Valente kiszólásait. A bölcs mesélő hangját parodizálókat, de a józanító, távolító kiszólásokat is, amelyek úgy csengnek, mint amikor a gyerekszáj „felnőttes”. „…valamennyi gyermek Szívtelen. Még nem növesztettek maguknak szívet, ezért tudnak magas fákra mászni, megdöbbentő dolgokat mondani és olyan magasra ugrani, hogy a felnőtt szívek rémületükben összerezzennek.” Pontosan lát az írószem, pontosan rögzít az író keze, szókimondó és olykor bizony kegyetlen. Mintha pontosan tudná, milyen bejárni a mesebirodalmakat – mennyire koszos és véres, mennyire meztelenítő valójában. Én nem tudom, valóban korszakos jelentőségű író lesz-e ez a világ túlfelén mesélő punk lány, de hogy korszakos olvasó volt, az biztos. Csak egy mindent mélyen átélő egykori olvasó képes (szerintem) a maga meséjét velem is ilyen mélységes rejtelmekig bevilágítva átéltetni. Úgy értem, a sajátjaimig. Erről nem mesélek – mert magánügy, de higgyétek el, tükörbe nézetett.

Miközben jól szórakoztam – visszamennék. Naná. Hagyni fogom e könyv miatt, hogy a kezembe tolakodjanak a „testvérei”. Hogy hangosabb, tisztán érthetőbb legyen az a vacsoratűz melletti beszélgetés, ott a jövőt rejtő üst alatt. Hadd beszélgessenek az éppen jókor gyógyító olvasmányaim – ha jól figyelek, majd leírom egyszer, miről diskuráltak. Azt szavak nélkül is el kéne hinnetek: a betű nem csak betűt szül itt. A lány, aki körülhajózta Tündérföldet kicsit elvitt magával engem is, pedig őszülök, mondhatni, nem én vagyok a célcsoport. De hiszem, hogy elragadja őket is, az olvasni éppen tudókat: szülők, nyomjátok a kezükbe ezt a könyvet. Hogy őket is elragadja az elragadtatásba. S hogy úgy szálljon a fejükbe az ismeret, szívükbe a varázslat, oly könnyedén, mint ahogy a Zöld Szél repül pettyes leopárdja hátán a nebraskai háztetők felett.

Kiadó: Ciceró

Fordító: Kleinheincz Csilla