Úgy voltam vele, hogy nem írok
erről a filmről, amíg ennyire fel vagyok kavarodva tőle - de azt hiszem,
várhatnék még jó darabig, mire... vagy nem is tudom, van-e egyáltalán esélye,
hogy leülepedjen. Ijesztő volt, minden értelemben, főleg mert ismerek (ismertem?)
olyan személyt, aki közel állt (közel áll?) egy hasonló metamorfózishoz. Egy
szóval nem mesélném, látni kell. Hagyni kell, hogy felkavarjon. Ritkán láttam
ennyire zsigeri, teljes mozit. Joaquin Phoenix zseniális a szerepében, valahol
azt hiszem ezt a mélységes kiszolgáltatottságból kinövő pszichopatát neki
találták ki (és ezt az emberi, szelíd A nő című filmje, vagy A nyughatatlan odatettsége fényében
érdemes főleg végiggondolni). Az elképzelt képregényes gonosz elképzelt
eredettörténete is hibátlan - akkor is, ha nekem nagyon sokat jelent még mindig
Heath Ledger Jokere, pont azért, mert Nolan filmjében az a három (hitellel
előadott) hamis eredettörténet (ahogy felerősítve oltják ki egymást) továbbra is
zseniális, a figurához méltó ötlet.
Mondják, hogy ez a film finom
komplementere a Taxisofőr metamorfózisának, és van is ebben valami. Komoly
szereposztó húzás ennek fényében, hogy a tenyérbe mászó showman ebben a filmben
Robert De Niro - mondhatni, eljátszhatta a másik végét is az egykori
attitűdnek, ráadásul nagyon jól csinálja, rég láttam ennyire jónak. Amúgy
mindenkit nagyon szerettem benne, de körülbelül úgy, ahogy a magas lázzal járó
betegség tüneteit. Mert itt senkinek nem volt egy pillanatig sem meseíze -
holott mindez egy képregényes alapokról növő, alapjában egyszerűsítő és hamis világkép
kereteit valódivá tágító mese. Hiszen ezek a szereplők egytől egyig kitalált
személyek, Batman álomvilágának kitalált helyszínén, de a film kizárólag
életszerű, pontos, pszichológiailag félelmetesen megalapozott jeleneteket
tartalmaz. Eszembe kellett jusson (ha már komplementer) a Volt egyszer egy... Hollywood,
hiszen ott egy valóságos borzalom adta a mese keretét, amit teljesen álomgyári
módon talált ki QT és csavart filmre az alkotógárda, míg itt egy mesekeretet
sikerült csurdig tölteni valódi élettel. Bár ne lenne ilyen valódi...
Hiszen tényleg a "kinek
mennyije van, annyit is ér" világát éljük. Hiszen valóban szűnnek a
szolidáris gesztusok, a kiszolgáltatottság egyre inkább magára marad, utcára
lettek szórva a mentális betegek és egyre többen nem tudják hol felíratni
maguknak a valóságukat élhetővé szedáló gyógyszert. Hiszen a film máris
teremtett egy valóságos gesztusrendszert, valóban megjelentek a Joker arcát
viselő tüntetők - ez nagyon morbid, hiszen a figura a filmben pontosan jelzi:
amit csinál, az nem alapja semmilyen mozgalomnak, nem is lehet alapja.
Kilátástalanságban (mégis) hozzányúlnak ehhez a jelképhez. Hiszen jelkép -
egyszerre a belső káosz vállalásáé, és az eltakaró társadalmi hazugságok
felszámolásáé. Dacreakció - ha már bohócság tiltakozni, legyen az ember
bohóccá. Pedig a filmben az is pontosan benne van: ez tényleg nem út, ez kizárólag
a rombolásé. Úgy is, hogy a filmidő alatt (ki ahogy, a közepéig, a végéig...)
nem úszod meg: a pszichopatának szurkolsz...
A rendező-író Todd Phillips (és
az írótárs Scott Silver) egy jelenettel győzött meg végképp, hogy ebben az
elszabadult moziban valami olyasmi történt, ami visszaadhatná a hitem a mesélés
álomgyári módja iránt (amit egyébként Tarantino vett el, teljesen jogosan, a
maga filmjével). Amikor Arthur Fleck (nevezzük így, pedig ugye...) kőmerev
ábrázattal kifordul abból a lakásból, a lányanya lakásából, aki legalább a
képzeletében emberszámba vette. Mert nem tudjuk, mi történt abban a lakásban,
ahol a bohóc a maga mélységében újra eljátszotta a lány felelőtlen, akár gúnynak
is értékelhető mozdulatát. Nem tudjuk, megismétlődött-e a kegyelem gesztusa,
amit a nyomorult egy másik nyomorulton egyszer már gyakorolt, vagy a gátlásait
hullató gyógyíthatatlan mutatta meg, valójában hogy néz ki az a halántékhoz
tartott beteg mozdulat. Ebben a belülről elmesélt borzalomban ott maradt egy
kis "nem tudható". És ennyi pont elég... Nem beszélve róla, hogy
tükörbe nézet: rólad mesél, melyik történést érzed hihetőbbnek, vagy valódinak.
Ha eredettörténetet kell csinálni
egy gonosz mesehősnek, akkor tessék legalább így. Mert az igazi mese ízével
terhes: emberségre kötelezne. Egyszerűen a fenyegetéssel, egyszerűen azzal,
hogy érdekedben áll(na) emberszámba venni azt is, aki ennyire a maga embersége
szélén imbolyog. Ami most, félelmek keltésének és gyűlölet-vetemények
nyílásának idején főleg alapvető lenne, és főleg: rohadtul nehéz.