Jean-Marie Gustave le Clézio: Körforgás, A láz, Az afrikai - Apám könyve
A
2008-as irodalmi Nobel-díj kihirdetése előtt még csak nem is hallottam
Jean-Marie Gustave le Clézioról. Akkoriban a csapból is ő folyt, s én
persze kíváncsi lettem, nézegettem a könyveit, érdekeltek is meg nem is.
A Nobel-bizottság értékelése, miszerint Clézio "az új kiinduló pontok, a
költői kaland és az érzéki eksztázis írója, a civilizáció alatti és
afelett álló emberiesség kutatója", eléggé felcsigázott, bár hazudnék,
ha azt állítanám, hogy teljesen világos volt, mire is gondolnak. Aztán
úgy adódott, hogy viszonylag rövid időn belül elolvastam három könyvét,
és egy nagyon összetett, nagyon ellentmondásos kép alakult ki bennem az
íróról.
Ami
mind a három általam olvasott művében közös, az a háború, az erőszak
alapélményként való megjelenése és mély, zsigeri elutasítása. Clézio
egész életét végigkísérték a háborúk, üldözések, különböző gyűlöletek
fellángolásai. Mauritius szigetére vándorolt francia telepesek
leszármazottja, családja a század elején kényszerült elhagyni a
szigetet, apja katonaorvosként dolgozott, akit feleségétől épp fiai
születésekor szakított el évekre a második világháború. Az író első
élményei közé tartozik a háborús üldöztetés, a szétszakított család. Ezt
követte az afrikai gyerekkor, majd fiatal felnőttként az algériai
háború. Nem véletlen hát, hogy műveit áthatja az erőszak elutasítása,
pacifistának is mondhatnánk. Ezen kívül központi elem nála az utazás,
ami szintén nem véletlen, élete során a világ számos pontján élt már,
több nemzet kultúráját is tanulmányozta, s képvisel egyfajta jó
értelemben vett világpolgári hozzáállást. Az a fajta író, aki ha nem is
ír mindig önéletrajzi könyveket, élményei, személyisége annyira áthatják
a műveit, hogy nem lehet függetleníteni őket az életútjától.
Először
a Körforgás című regénye került a kezembe, és így utólag azt kell
mondjam, hálás lehetek érte, mert ha bármelyik másik könyvet olvasom
előbb, biztos, hogy nem próbálkozom tovább. A Körforgás azonban nagyon
tetszett. Klasszikus, régivágású családregény és modern kifejezésmód
ötvözete ez a könyv, rengeteg önéletrajzi utalással, és Clézio
világnézetének összefoglalásával. Két szálon fut a történet. A francia
forradalom és a napóleoni háborúk idején megismerünk egy fiatal katonát,
aki először meggyőződéssel veti bele magát a harcokba és híve a
forradalmi eszméknek, majd kiábrándulván a háború kegyetlenségéből és
látván katonatársai elállatiasodását, maga mögött hagyja a harcokat és
szülőföldjét is, s fiatal feleségével a világ túlsó végére, Mauritiusra
hajózik, hogy ott telepesként alapítson új családot, s kezdjen új
életet. Ám az emberi ostobaság, kegyetlenség a világ túlsó végén sem
enyészik el. A brit uralom magával hozza a bennszülöttek üldözését, az
idilli nyugalom hamar polgárháborús darázsfészekké változik. Mégis, a
család leszármazottjai számára Mauritius marad az elveszett édenkert,
amit a történet másik hőse, Jean már csak nagynénje elbeszéléseiből
ismerhet.
A
huszadik század közepének puskaporos légkörében a fiatal egyetemista
Jean hallgatja a családi történeteket, és közben éles ellentétbe állítja
őket az őt körülvevő valósággal. Amely valóság háborúkból, népirtásból,
idegengyűlöletből áll. Clézio dokumentarista módon sorolja fel a háború
áldozatait, újsághírekkel, katonai jelentésekkel illusztrálva a háború
személytelen kegyetlenségét. Nagyon nagy elidegenítő erővel bírnak ezek a
felsorolások. Jean a katonai szolgálat elől külföldre kénytelen
menekülni, s miként az író, s miként őse, a fél világot átutazva talál
rá végül az édenkertre, Mauritiusra. A körforgás szimbóluma több szinten
is végigkíséri a regényt, utal a fiú útjára, amely követi távoli őséét,
utal az újra meg újra kitörő háborúra és utal az emberiség életét újra
meg újra megkeserítő gyűlöletre, ellenségeskedésre. Az értelmetlen,
puszta erőszakra, ami körforgásszerűen ismétlődik, mintha soha nem
tanulnánk a hibáinkból.
A
Körforgás nagyon jó és sokat mondó könyv, egy remek írót ismertem meg
általa, épp ezért volt kellemetlen meglepetés, hogy A láz című
novelláskötet mennyire más. Ahogy később olvastam, Clézio munkásságában
két korszakot különböztetnek meg, a ’60-as-’70-es évekre jellemző
kísérletező prózát, amely nyelvi leleményekben bővelkedik, az érzékelés,
az őrület, az önkifejezés témáit járja körül, és a ’70-es évek második
felétől máig jellemző klasszikusabb, letisztultabb regények világát. A
láz novellái az első korszakból valók, és valóban tetten érhető bennük
„a költői kaland és az érzéki eksztázis írója”, ahogy azt a
Nobel-bizottság értékelésében olvashattuk. A magyar kiadás négy
novellája az emberi tudat törékenységét firtatja és azt az állapotot
járja körül, amikor öntudatunkat vesztve, lázasan, részegen, vagy akár
elmerülve a saját kis belső világunkban megfeledkezünk a körülöttünk
lévő világról és egyfajta kizökkentség állapotába kerülünk. Amikor
érzékeink eltompulnak, s a tudatalattink, vagy a félelmeink, vagy a láz
veszi át az uralmat a testünk felett. Érdekes kísérletek, és nem is
mondanám, hogy rosszak ezek a novellák, de nekem túl elvontak, túl
megfoghatatlanok. Mintha az író a saját nyelvi és érzékek közti
zsonglőrködésének hálójába tekeredne, és közben elveszítené a saját
írását. Ez a Clézio nem tetszett, bár alapvetően nincs ellenemre a
kísérletező irodalom, de ezek a novellák nálam átlépték azt a határt ami
elválasztja az élvezhetőt a felesleges művészkedéstől.
Az
afrikai – Apám könyve című kötet megint csak egy más írói világ,
témaválasztásában a Körforgáshoz áll közel, azonban a fikciós keretet
lebontva, Clézio dokumentarista novellákban állít emléket apjának. Annak
az apának, akit csak nyolcévesen ismerhetett meg az addig csak nők
által nevelt és kényeztetett kisfiú. Mikor szemben találja magát az
apával, s vele együtt a határtalan, kegyetlen, mégis gyönyörű Afrikával,
kettős sokk éri. Egyfelől először szembesül az apai tekintéllyel, egy
szigorú, autoriter személyiségű, a katonai szolgálat és a vadon által
megkeményített apa személyében, és szembesül egy, a mégoly nyomorgó, ám
alapjaiban civilizált európai közeghez képest egyszerre förtelmes és
izgalmas világgal. A végeérhetetlen, gyönyörű táj, a szabadság, a
képzelet szárnyalása egyszerre van jelen a nyílt és természetes
erőszakkal, az emberek, állatok, a természet naturális világával.
Ahogy
megismeri a világot, úgy tárja fel apja utazásait, s ismerjük meg a
férfit, aki félig-meddig dacból, a neki rendelt sors elől menekülve lett
katonaorvos, s utazásai során beleszeretett az indián kultúrába, majd
követve a parancsot élt évekig egyetlen fehérként a kietlen afrikai
vadonban, megtestesítve egy olyan tekintélyuralmi gépezetet, amiben maga
sem hitt teljes szívvel. Hozzá hasonlóan szeret bele később fia is a
távoli kultúrákba, amiben nyilván szerepe van az apának és az afrikai
gyerekkornak is, ám az apához soha nem sikerül igazán közel kerülnie. A
kötet nem csak ennek az apafigurának állít egyfajta emléket, hanem az
elszalasztott családi boldogságnak is, amiben a gyermek Clézionak a
háború miatt sosem volt része. Érdekesek ezek a novellák, és
kirajzolódik belőlük egy olyan életút, ami megérne akár egy hosszabb
életrajzot is, de kicsit olyan érzésem volt a kötetet olvasva, mintha
vázlatokat olvasnék ahhoz a bizonyos életrajzhoz. Ez így egy kötetben
kevés, és azt hiszem, az író életútjának és például a Körforgásnak az
ismerete nélkül nem is lett volna ilyen érdekes.
Sokszínű,
érdekes és izgalmas világ tárult fel előttem Clézio könyveit olvasva,
de így három ennyire különböző munkája után kicsit zavarban vagyok, és
nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy tetszett-e vagy sem. A
Körforgás nagyon jó volt, és kíváncsi vagyok a többi regényére, de a
másik két kötet jóval több hiányérzetet hagyott bennem, mint amennyit
adott. Az biztos, hogy olvasni fogok még tőle.
Kiadó: Európa (Körforgás), Ulpius (A láz, Az afrikai)