Direktívát adnék ki legszívesebben, hogy olvassák ezt a könyvet.
Mert Popov népies elbeszélő stílusban
írt történetei, amelyek az orosz
folklórra és a városi zsargonra támaszkodnak önmagukban is élvezhető
szatírácskák, holott jobbára elborzasztóan sivár világot rajzolnak. Könnyen
olvasódnak, akkor is, ha nem tudunk semmit erről a világról. Összeraknak úgy is
egy látványt, egy portrét, ha csak hallomásból ismerjük azt a rendszert. Ezek a
szösszenetek valahogy elmesélik a rendszert is, pedig az írójuk jobbára csak a
vodka-vallás híveiről ír. Tényleg Vodkára
vodkát és tényleg változatok oroszra.
A hétköznapi alkoholizmus, mint rendszer. Egy furcsa állapot, amikor az emberek
már csak a folyékony szavakban bíznak. Popov megtalálja ezt a folyékonyságot.
És elénk pakolja. Minden dráma, kihegyezés nélkül. Még nevetsz is rajta, ha
olvasod, meglátod.
A rendszert ugyanis nem a hatalmi szerkezete, a tanítható
története, a kongresszusok, tisztogatások, kivégzések és rehabilitációk
idegrángató „rendje” jellemzi a legjobban, hanem a hatása. A nihilje. Az
embereket kisszerűsítő, sűrű massza – ami úgy ragaszt magához, mint a
légypapír. Amit el kell viselni, de csak azért, mert élni kell. A hogyan
lényegtelen. Sokkal lényegesebb a mivel. Na, itt jön képbe a vodka. Egyszer egy ember, aki borzasztóan szerette
a vodkát, a következő módon vedelt: vett egy nagyon nagy üveg vodkát, fogott
egy poharat, és nekiállt inni üvegből és pohárból. Vodkamentalitás. Akkor
is, ha épp kannás bort isznak a hősök. Akkor is, ha szagos vizet - kölnit. Sőt,
akkor is, ha szóba sem kerül semmiféle ital.
Komoly hagyománya van e szösszenetek modorának oroszhonban, Puskin,
Gribojedov, Ilf és Petrov, Bulgakov, s még sokan művelték a humorba burkolt,
olykor életképszerű karcolatok visszásságokat gyepáló műfaját – s Popovnak e
téren semmi szégyellni valója. Tud ezen a nyelven, s könnyedén állja az
összehasonlítást. Képbe helyezi a dolgok többfenekűségét: …annyira kikészültem, hogy kiálltam a sorból,
annál is inkább, mert a virsli elfogyott. Szövegbe szövi e nyelvezet
modorosságait: Gerbert Ivanovics szabad
estéin általában a televízió fényében fürdőzött, de most váratlanul valami
furcsa tettrekészség töltötte el…; olyan mondatokat, amelyek mintha
beleszögeznék a történteket ebbe a kedélyeskedésbe: Köpött egyet és hazament, maga mögött hagyva ezt a nevetséges
históriát. Tud ezen a sokat használt irodalmi nyelven – állja az
összehasonlítást.
Sőt. Nemcsak állja. Tud valamit, amit a nagy elődök nem –
tudja, hogy semmin nem változtat a szatíra. Nem jobbít, nem használ, annyit ér,
mint a vodkamámor – úgyis mindig eljön a másnap. Most már azt is tudjuk –
többek között tőle – hogy nem jobbított, nem használt az sem, amikor véget ért
a látszatra örök. Van, amin nem formál a peresztrojka, nem változtatnak
rendszerek idegrángó változásai. Létezik, mint egy szörnyeteg monolit. Popov
erről a szörnyeteg monolitról tudott és tudatott, jóval bármiféle változás
előtt. És a történetei valójában e szörnyetegnek az arcvonásaivá állnak össze.
Nincs a kezében egyéb, mint egy tükör – és jobban utálta érte a hatalom, mint
nem egy aktivistát. Az akar valamit, tehát meg lehet venni. A tükrös embert nem
– mert amit akar, azt épp mutatja. Ma sem igen kedvelik - még mindig ott van a
tükör a kezében. Azt mutatja, hogy semmi sem változott. Csak ma a vodka mellé
egyesek nem uborkát fogyasztanak, hanem heroint.
Popov illúziótlan. És mégsem keserű. Elkapott pillanatokat
tesz elénk, sivár világú elkapott pillanatokat, de jórészt vidám pillanatokat –
vagy legalábbis kedélyesen vidáman adja elő az akárhol – K. vagy X. városban –
történteket. Az író szibériai legény – s mint a régi viccben: „Ne kiabálj,
száműznek!” „Innen? Hova?” – ez a szibériaiság mintha tényleg túl lenne a
száműzhetőségen. A mi kiadásunk történetenként néhány magyarázó bekezdéssel is
bír. Az író magyarázza benne – nem a bizonyítványát, hanem azt a számunkra néha
szinte elképzelhetetlent, ami ott az élet hétköznapi része. Azt magyarázza el,
ami a benne élőknek nem szorul magyarázatra – az annyira természetes fél
szavakat, amiből értik egymást, s ami pont ezért számunkra végképp idegen.
Mert valójában Popov utalások tömegével dolgozik – amikre a
kommentárokban is egészen óvatosan mutat csak rá. Az önmagukban is élvezhető
szatírácskák mélyrétegeiben politikára, divatokra, írótársak munkáira születő
reflexiók laknak, bújtatott irodalomkritikától kezdve az aktuális közbotrányra
adott, rejtetten is csattanós válaszokig. Ott van példának mondjuk a „Kutyaütő
rablóhús” – az elemei egyenként köszöntik a teljes Bulgakovi életművet, olyan
elegáns intertextuális játékkal, amelyet elvileg ez a látszatra fecserésző
stílus el se bírhatna. De az elemek összessége e nélkül a réteg nélkül is
remekül működik, kiad egy élvezhetően morbid történetet a Podgyelkovo
vasútállomásán üzemelő étterem és üzemeltetői életéből. Ha valaki követte a
Szovjetúnió utolsó, korhadt éveit, az most történetenként akár többször is
átélheti a bennfentesség bájos és elitszagú érzetét. Persze Popov nem lenne az,
aki, ha ezt a maga űzte játékot nem nevetné ki. Magát a beszéd mögötti
beszédet. S ha veszem a fáradságot és lehántom egy-egy játszódásáról a
rétegeket, az utolsó meztelen mese is érdemes marad az elolvasásra. Azt hiszem,
kezdem érteni, miért szeretett bele a dolgaiba Esterházy Péter.
Popovot. Még. Direktívába adnám.
Kiadó: Európa
Fordító: Goretity József, Holka László, Kisbali Tamás, Kiss
Ilona, M. Nagy Miklós