2013. május 30., csütörtök

Jevgenyij Popov: Vodkára vodkát



Direktívát adnék ki legszívesebben, hogy olvassák ezt a könyvet. Mert Popov népies elbeszélő stílusban írt történetei, amelyek az orosz folklórra és a városi zsargonra támaszkodnak önmagukban is élvezhető szatírácskák, holott jobbára elborzasztóan sivár világot rajzolnak. Könnyen olvasódnak, akkor is, ha nem tudunk semmit erről a világról. Összeraknak úgy is egy látványt, egy portrét, ha csak hallomásból ismerjük azt a rendszert. Ezek a szösszenetek valahogy elmesélik a rendszert is, pedig az írójuk jobbára csak a vodka-vallás híveiről ír. Tényleg Vodkára vodkát és tényleg változatok oroszra. A hétköznapi alkoholizmus, mint rendszer. Egy furcsa állapot, amikor az emberek már csak a folyékony szavakban bíznak. Popov megtalálja ezt a folyékonyságot. És elénk pakolja. Minden dráma, kihegyezés nélkül. Még nevetsz is rajta, ha olvasod, meglátod.

A rendszert ugyanis nem a hatalmi szerkezete, a tanítható története, a kongresszusok, tisztogatások, kivégzések és rehabilitációk idegrángató „rendje” jellemzi a legjobban, hanem a hatása. A nihilje. Az embereket kisszerűsítő, sűrű massza – ami úgy ragaszt magához, mint a légypapír. Amit el kell viselni, de csak azért, mert élni kell. A hogyan lényegtelen. Sokkal lényegesebb a mivel. Na, itt jön képbe a vodka. Egyszer egy ember, aki borzasztóan szerette a vodkát, a következő módon vedelt: vett egy nagyon nagy üveg vodkát, fogott egy poharat, és nekiállt inni üvegből és pohárból. Vodkamentalitás. Akkor is, ha épp kannás bort isznak a hősök. Akkor is, ha szagos vizet - kölnit. Sőt, akkor is, ha szóba sem kerül semmiféle ital.

Komoly hagyománya van e szösszenetek modorának oroszhonban, Puskin, Gribojedov, Ilf és Petrov, Bulgakov, s még sokan művelték a humorba burkolt, olykor életképszerű karcolatok visszásságokat gyepáló műfaját – s Popovnak e téren semmi szégyellni valója. Tud ezen a nyelven, s könnyedén állja az összehasonlítást. Képbe helyezi a dolgok többfenekűségét: …annyira kikészültem, hogy kiálltam a sorból, annál is inkább, mert a virsli elfogyott. Szövegbe szövi e nyelvezet modorosságait: Gerbert Ivanovics szabad estéin általában a televízió fényében fürdőzött, de most váratlanul valami furcsa tettrekészség töltötte el…; olyan mondatokat, amelyek mintha beleszögeznék a történteket ebbe a kedélyeskedésbe: Köpött egyet és hazament, maga mögött hagyva ezt a nevetséges históriát. Tud ezen a sokat használt irodalmi nyelven – állja az összehasonlítást.

Sőt. Nemcsak állja. Tud valamit, amit a nagy elődök nem – tudja, hogy semmin nem változtat a szatíra. Nem jobbít, nem használ, annyit ér, mint a vodkamámor – úgyis mindig eljön a másnap. Most már azt is tudjuk – többek között tőle – hogy nem jobbított, nem használt az sem, amikor véget ért a látszatra örök. Van, amin nem formál a peresztrojka, nem változtatnak rendszerek idegrángó változásai. Létezik, mint egy szörnyeteg monolit. Popov erről a szörnyeteg monolitról tudott és tudatott, jóval bármiféle változás előtt. És a történetei valójában e szörnyetegnek az arcvonásaivá állnak össze. Nincs a kezében egyéb, mint egy tükör – és jobban utálta érte a hatalom, mint nem egy aktivistát. Az akar valamit, tehát meg lehet venni. A tükrös embert nem – mert amit akar, azt épp mutatja. Ma sem igen kedvelik - még mindig ott van a tükör a kezében. Azt mutatja, hogy semmi sem változott. Csak ma a vodka mellé egyesek nem uborkát fogyasztanak, hanem heroint.

Popov illúziótlan. És mégsem keserű. Elkapott pillanatokat tesz elénk, sivár világú elkapott pillanatokat, de jórészt vidám pillanatokat – vagy legalábbis kedélyesen vidáman adja elő az akárhol – K. vagy X. városban – történteket. Az író szibériai legény – s mint a régi viccben: „Ne kiabálj, száműznek!” „Innen? Hova?” – ez a szibériaiság mintha tényleg túl lenne a száműzhetőségen. A mi kiadásunk történetenként néhány magyarázó bekezdéssel is bír. Az író magyarázza benne – nem a bizonyítványát, hanem azt a számunkra néha szinte elképzelhetetlent, ami ott az élet hétköznapi része. Azt magyarázza el, ami a benne élőknek nem szorul magyarázatra – az annyira természetes fél szavakat, amiből értik egymást, s ami pont ezért számunkra végképp idegen.

Mert valójában Popov utalások tömegével dolgozik – amikre a kommentárokban is egészen óvatosan mutat csak rá. Az önmagukban is élvezhető szatírácskák mélyrétegeiben politikára, divatokra, írótársak munkáira születő reflexiók laknak, bújtatott irodalomkritikától kezdve az aktuális közbotrányra adott, rejtetten is csattanós válaszokig. Ott van példának mondjuk a „Kutyaütő rablóhús” – az elemei egyenként köszöntik a teljes Bulgakovi életművet, olyan elegáns intertextuális játékkal, amelyet elvileg ez a látszatra fecserésző stílus el se bírhatna. De az elemek összessége e nélkül a réteg nélkül is remekül működik, kiad egy élvezhetően morbid történetet a Podgyelkovo vasútállomásán üzemelő étterem és üzemeltetői életéből. Ha valaki követte a Szovjetúnió utolsó, korhadt éveit, az most történetenként akár többször is átélheti a bennfentesség bájos és elitszagú érzetét. Persze Popov nem lenne az, aki, ha ezt a maga űzte játékot nem nevetné ki. Magát a beszéd mögötti beszédet. S ha veszem a fáradságot és lehántom egy-egy játszódásáról a rétegeket, az utolsó meztelen mese is érdemes marad az elolvasásra. Azt hiszem, kezdem érteni, miért szeretett bele a dolgaiba Esterházy Péter.

Popovot. Még. Direktívába adnám.


Kiadó: Európa
Fordító: Goretity József, Holka László, Kisbali Tamás, Kiss Ilona, M. Nagy Miklós

2013. május 28., kedd

A nagy Gatsby



Bár régóta ott leselkedik valahol az érdeklődésem peremén, szégyenszemre eddig nem olvastam F. Scott Fitzgerald klasszikusát, A nagy Gatsby-t (vallomás letudva, huh...). Így hát a legkevésbé sem vagyok alkalmas arra, hogy megítéljem, mennyire jó adaptáció Baz Luhrmann filmje, de ez tán nem is baj – egy regényadaptáció esetében általában épp az a legérdekesebb, hogy vajon az alapmű szerelmeseit és az azt nem ismerőket is ki tudja-e elégíteni. Nos, engem, mint az utóbbi csoportba tartozó gyanútlan mozinézőt Luhrmann egész egyszerűen lenyűgözött. Nem kevésbé a történet, úgyhogy ünnepélyesen megígérem, hogy Fitzgerald műve nem vár tovább, idén biztosan sorra kerül!

Persze némiképp elfogult vagyok, hisz a rendező korábbi műveit is szerettem – a Moulin Rouge-ért egyenesen rajongok – azzal együtt is, hogy hajlamos vagyok sikítva menekülni a túlzásba vitt giccs elől (igen, én is érzem, hogy itt van némi ellentmondás). Luhrmann valamit nagyon tud, ami nekem nagyon bejön: úgy giccses, hogy közben folyton idézőjelbe teszi saját giccsességét, és valami eszméletlenül jó érzékkel forgat ki és modernizál (ha lenne ilyen szó, azt írnám, „posztmodernizál”, de nincs ilyen szó, szóval nem írom…) bármit, ami a kezébe kerül. Így tett A nagy Gatsby-vel is – ami egyszerre lett klasszikus romantikus mese, giccsparádé és korunk embere elé tartott groteszk tükör. Miközben elsősorban gátlástalan vizuális ötletparádé, egy, a mozi hajdani varázsát megidéző, nagyszabású, túlzásokkal megtűzdelt, szímes-szagos revü.

Jay Gatsby tragikus szerelmének történetét a hajdani szomszéd, az egyszerű brókerből a film végére tán íróvá avanzsáló (vagy nem) Nick Carraway meséli el – aki pszichológusa tanácsára kezd bele elbeszélésébe. Nick feltörekvő ifjú brókerként költözött a gazdag és titokzatos Gatsby szomszédságába, épp szembe unokanővére, Daisy Buchanan villájával. Az öböl két partján álló két ház és lakói egy nyár alatt megváltoztatják Nick életét, barátságokkal és csalódásokkal ajándékozzák meg, hogy aztán alkoholizmusba és kétségbeesésbe sodorják. Daisy és dúsgazdag, ám tahó férje, Tom Buchanan oldalán Nick előtt kinyílik a világ, belépőt kap a gazdag előkelőségek számára ismeretlen köreibe. Ám az igazi rácsodálkozás, a nagybetűs élmény, a minden képzeletet felülmúló, gyerekkori álmokat idéző mesevilág Gatsby városszerte híres estélyein vár rá.

Gatsby és az ő estély-kastélya… A pompa, a fényűzés, a túlzások melegágya. Ahol a szesztilalom közepette patakokban folyik a pezsgő (és más), maffiózók és szenátorok versengnek rosszhírű csillagocskák kegyeiért, Beethoven leszármazottja ül az orgona mögött és a titokzatos, senki által nem látott házigazda (kiről vadabbnál vadabb pletykák keringenek) nagyszabású tűzijáték közepette jelenik meg előttünk, hogy csibészes mosollyal arcán bejelentse: én vagyok Gatsby. Azt hiszem, ez a partijelenet bekerülhet a filmtörténet leghatásosabb belépői közé.


A titokzatos Gatsby-ről aztán hamar kiderül, hogy nem más, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki fényűző partijai és látványos rongyrázása közepette csak egyvalamire vágyik: hogy szeressék. Aki csak azért bolondította magába fél New Yorkot, hogy elnyerje a kiszemelt nő kegyeit – a nőét, aki egykor rútul elárulta, és míg ő a háborúban senyvedett, hozzáment Amerika legkelendőbb agglegényéhez: Daisy Buchananét. Makulátlan családfát, oxfordi diplomát, karriert és szerencsét hazudik magának, behízelgi magát a legmagasabb körökbe, ha kell, lehozza a csillagokat is az égről, csak hogy Daisy elismerje: mindig őt szerette. És a nő, a gyenge, befolyásolható, csalódott, boldogtalan Daisy nem is tud ellenállni ekkora megszállottságnak – egy darabig.

Gatsby tragédiája, hogy visszaforgatná az időt, amit nem lehet. Neki nem elég, hogy a szeretett nő a szeretője legyen, hogy olyan életet éljenek, mint köreikben mindenki más, ő azt akarja, hogy Daisy rúgjon fel mindent, és ott folytassák kapcsolatukat, ahol évekkel korábban félbeszakadt. Neki nem Daisy kell, hanem az illúzió, amit az egykori Daisy-ről táplált – és hazugságokra épülő világa abban a pillanatban hullik szét, amikor kiderül, a középpont, ami köré e világot „kitalálta”, Daisy, már nem ugyanaz a lány. Azt várja Daisy-től, hogy tagadja meg múltját, férjét, gyermekét, mindent, ami Gatsby-n kívül vele történt – saját kizárólagos szerelméért ugyanezt várná cserébe, nem tudja felfogni, hogy ez lehetetlen. Elkerülhetetlen tragédia felé masíroznak ők ketten, ami aztán másokat is magával sodor – elsősorban Nicket.

Gatsby nagyszabású érzelmeihez illő nagyszabású film született – el nem tudom képzelni, milyen lehet a regénybeli Gatsby és az ő kis „csodavilága”, de a filmbeli döbbenetes. Persze a látványorgia és az ötlethalmozás mit sem érne egy valóban nagyszerű Gatsby nélkül – Leonardo DiCaprio ennek az egész vidámparknak a középpontjában egyszerre gyerekesen elvakult hősszerelmes, kiismerhetetlen társasági figura és gátlástalan bűnöző. Én mindig rácsodálkozom, hogy ez az ember mennyire jó színész (hiába láttam már számos kiváló alakítását, két film közt még mindig nyálas ficsúrként él bennem) – ez most igazi csúcsalakítás, olyan érzelmi energiákkal, amik csak úgy sugároznak le a vászonról. Elhiszem neki, hogy annyira bolondja Daisy-nek, hogy ez a féktelen pompa mind a nő meghódítását célozza. Valahol ez a kulcs a film sikeréhez – ha képes vagyok arra a két órára elhinni, hogy Gatsby ennyire megszállott, és ezt az egyetlen utat ismeri Daisy szívéhez, máris el tudom fogadni a film minden túlzását, a giccsparádét, a korba nem illő zenéket, a szembántóan csillogó ruhakölteményeket és a tonnányi csillámport.

Sokat köszönhet a rendező DiCaprionak, aki mellett mindenki más csupán mellékszereplő lehet. Ez Daisy esetében eleinte zavaró, a néző nemigen tudja, az őzikeszemű, elveszetten pislogó Carey Mulligan vajon megéri-e mindezt a felhajtást; ám később mindez új megvilágításba kerül. Nem tudhatom, a regénybeli Daisy mennyiben más, de a filmbeli Daisy tökéletesen testesíti meg ennek az egész romantikus álomvilágnak a hiábavalóságát: egy jelentéktelen, csapodár, személyiség nélküli nőért hozza le Gatsby a csillagokat. Daisy remek metaforája elérhetetlen álmainknak, vágyainknak, örökké kergetett emlékeinknek, melyekért olykor jelen- és jövőbeli boldogságunkat áldozzuk – érdemtelenül. Végső soron Mulligan remekül játssza ezt a nőt, akiről a végén leginkább az marad meg bennünk: kár volt érte ekkora felhajtást csapni.

Számomra elsősorban erről szól a film – hogy mily ócska, hiábavaló dolgokért áldozzuk fel olykor magunkat, mennyi ostobaságot vagyunk képesek elkövetni ilyen-olyan ábrándokért, és mennyire értelmetlen folyton a múltba vágyni, múltbeli hibákat, elmulasztott lehetőségeket kergetni. És hogy milyen kiüresedett, érzelemtelen, boldogtalan sorsok bújnak meg mindeme pompa és gazdagság mögött. Luhrmann giccses revüje e téren kiválóan szolgálja a mondanivalót. És ami a legfontosabb: csak még kíváncsibbá tesz a regényre…

2013. május 26., vasárnap

James Forrester: Megszentelt árulás



Amióta befejeztem S. J. Parris Eretnek című regényét, azóta vártam egy újabb jó kis Tudor-kori krimire – magam sem tudom, miért, de mostanában valahogy nagyon megtalált ez a műfaj. Szerencsére nem csak engem – legalábbis erre enged következtetni a tény, hogy az Agave kiadó C. J. Sansom, Rory Clements és a már említett Parris után egy újabb tizenhatodik században érdekelt történelmi krimi szerzőt mutatott be a magyar közönségnek. Méghozzá nem is akármilyet!  A James Forrester álnév mögött megbújó Dr. Ian Mortimer a 14-18. századi Anglia történelmének szakértője, ha hihetünk a sajtóanyagnak (s miért ne tennénk?) az „utóbbi idők egyik legnagyobb szaktekintéllyel rendelkező történésze” (nyilvánvalóan hazájában). Ami szép és jó, ám felveti a kérdést: vajon a várható hitelességen és korhűségen túl mit tud nyújtani regényíróként? Nos, a végeredmény – minden hibájával együtt – kétségkívül eloszlatja a kételyeinket (már ha túltesszük magunkat az ijesztő borító okozta első sokkon).

1563-ban járunk, a fiatal Erzsébet királynő uralkodásának ötödik évében, kinek apja, VIII. Henrik majd’ fél évszázaddal történetünk előtt azért szakított a katolikus egyházzal, hogy nőül vehesse Erzsébet anyját, Boleyn Annát. Anglia azóta a szakadatlan vallási összeesküvések, eretnekégetések, felségárulások hona. Bár mai szemmel túlzásnak tűnhet, annyi szerzőtől olvashattuk már annyi könyvben, és oly sok történelmi munka támasztja alá, hogy akár el is hihetjük: minden sarkon ólálkodott egy összeesküvő csoport, aki az épp regnáló uralkodó ellen tört. Nem véletlen hát, hogy a mindenkori hatalom képviselői saját üldözési mániájuk és hatalomféltésük közepette olykor minden ok nélkül felségárulást kiáltottak.

Mondhatni, a korszellemnek esik áldozatul regényünk főhőse, William Harley, Clarenceux címernagy, akit egy éjjelen meglátogat régi ismerőse, Henry Machyn, hogy rábízzon egy évek óta vezetett „krónikát”, melyben a régi hit (vagyis a katolikusok) számára felbecsülhetetlen információ van elrejtve. A vonakodó Clarenceux vállalja a krónika őrzését – előre látható módon hamar meg is bánja. Machyn rövidesen erőszakos halált hal Walsingham egyik titkos házának pincéjében, akárcsak a magukat a „Kerekasztal Lovagjainak” nevező csoport több tagja – s nem telik bele sok idő, mire mind Walsingham, mind a hősünkkel egyébként jó személyes kapcsolatot ápoló William Cecil főminiszter felségárulóként, egy katolikus összeesküvés főszervezőjeként, és többszörös gyilkosként tekint főszereplőnkre.

Aki a regény nagy részében maga sem tudja, hogy a csudába csöppent bele ebbe az egészbe. William Harley ugyanis egy tipikus unalmas hivatalnok, akinek nem lenne más vágya, mint hogy békében éldegéljen kisnemesi rangot biztosító hivatalában, feleségével és két lányával, jó kapcsolatot ápoljon pártfogóival és bérlőivel, és távol tartsa magát mindennemű politizálástól vagy vallási kérdéstől. Eleinte épp olyan elveszetten téblábol a titkosrendőrök, összeesküvők, rejtélyek és megfejthetetlen kódok közepette, mint Zsákos Bilbó, amikor elindult a törpökkel. Annál meglepőbb, hogy milyen hamar magára talál, és egy hirtelen váltással saját magáért, a védelmezett nőért (Machyn özvegyéért) és a hitéért kiállni kész harcos válik belőle, aki hidegvérrel gyilkol, ha kell, és kész bármit feláldozni, hogy felülkerekedjen az őt üldöző véreben, Richard Crackenthorpe-on (persze, hősünk azért rendelkezik némi katonai előképzettséggel, így a szelíd hivatalnokból gyilkológéppé válás legalább bizonyos szempontból helyén van).

S hogy mit rejt a krónika, és vajon kik és miért szőnek összeesküvést a királynő ellen? Nos, ezt természetesen nem árulhatom el, annyit azonban a végkifejlet boncolgatása nélkül is elmondhatok, hogy nagyon ritkán – tán sosem – olvastam még ennyire visszafogott, átgondolt, akár hitelesnek is mondható, minden regényírói túlzástól mentes befejezést Tudor-kori krimiben, mint itt. Mert hát a műfaj legnagyobb rákfenéje, hogy mindannyian tudjuk, hogy végződik a történet: Erzsébetet 1603-ig elég nehéz elmozdítani trónjáról. Így hát minden addig szőtt összeesküvés, bármily izgalmas és jól megírt krimi épüljön is köréje, kudarcra van ítélve – mégis, a regényírók gyakran megtalálják a módját (így-úgy), hogy a hőseiket „jól hozzák ki” a reménytelen szituációkból. Innentől kezdve egyenes út vezet a hiteltelenségig. Hogy James Forrester valóban inkább történész, mint regényíró, az épp abban nyilvánul meg, hogy könyve végén egyik oldal sem jut döntő győzelemhez, senki nem „jön ki jól” a helyzetből, sokkal inkább egy morálisan megkérdőjelezhető, ám politikailag mindenkinek hasznos, és a történelem ismeretében még akár hitelesnek is tűnő kompromisszummal zárják le a „nagy katolikus összeesküvést”.

Okosnak okos könyv, ám mi a helyzet az izgalommal és a krimiszállal? Sajnos ezen a téren felemásan teljesít a szerző: a lendületes felütés után a történet leül, nem csak Clarenceux tapogatózik sötétben, hogy vajon merre tart és miért, de az olvasó is. A végeérhetetlen kutyagolást egy rejtély nyomában a behavazott-sáros angol utakon olykor megszakítja egy-egy összecsapás és néhány fáradt kínzásjelenet, ám leginkább a monoton, sehova sem tartó utazás marad meg bennünk. Ami végül is legalább korhű. Akárcsak a korabeli London leírása, vagy a szereplők egymással szembeni viselkedése. Lassú tempójú, mocskos, izzadt, hullákkal szegélyezett könyv ez, amit beleng az összeesküvések, intrikák, évtizedes elhallgatások és a félelem légköre. A kor iránt érdeklődőknek kötelező, a modern és manapság divatos történelmi krimik kedvelőinek pedig erősen ajánlott: jóval komorabb műfajtársai többségénél, ám épp annyival hitelesebb is.


Kiadó: Agave
Fordító: H. Kovács Mária
  

2013. május 24., péntek

Totoro - A varázserdő titka



Amikor először láttuk, végig azon izgultam, hogy ne történjen semmi tragikus. Hogy a hétköznapi apróságok szelíd varázslatán ne rohanjunk túl - a szenzációkba. Hogy úgy legyen kivételes a film, ahogyan az életünk az. Hiszen jobbára nem vagyunk űrlények, szuperhősök, emberfeletti teljesítményekre képes titkosügynökök, sem sorozatgyilkosok, gengszterek sofőrjei, drogdílerek és prostik; sem egymásba haló szerelmesek - nemcsak a tragédiáinkból szőhető mese. Lehet-e varázsolni a kivételesség szenzációi nélkül? Persze hogy lehet – mindössze látásmód kérdése. Csak észre kell venni az apróságokat.

Mijazaki észreveszi, és volt bátorsága megállni. Megállni ott, ahol még minden csoda, rejtély és titok, amikor a magból kikelő növény varázslata köt le, amikor a zsebbe makkot töm, bokrok alá kúszik, ódon házak alá les be a kíváncsiság, amikor elvarázsol a patakban úszó néhány halacska, a tócsa mellett kuruttyoló béka. Gyermeki szemmel láttatja a világot. Amikor még minden csoda. S ahol valóságos lehet a képzelet, az erdőcske jóságos védőszelleme, a hatalmas kámforfa rejtekében lakozó Totoro.

A Kuszakabe család vidékre költözik, hogy közelebb legyen a szanatóriumban lábadozó édesanyához, Jaszukóhoz. A régészprofesszor apa és két kislánya, a 11 éves Szacuki és a 4 éves Mei egy hatalmas fa megóvó árnyékában álló, ódon házban rendezkednek be – már ez a megérkezés a pöfögő háromkerekű „teherautóval”… az egyszeri animenéző számára a visítozó kislányok harsánysága akár idegesítő lehet, nem árt tudni, hogy ez egy szelíd szelleműző gesztus – a japán felfogásban a házhoz ragaszkodó egykorvoltak kitessékelésére szolgál. Az új lakók hamar beilleszkednek aztán az új életükbe, s a kíváncsi legkisebb hamar felfedezi azt is: a hatalmas fa makkimádó apró lakói nem mókusok – és nem is mind aprók. És bár a testvére először nem hisz neki, később nagy hasznára lesz neki e tudás.


Gyengéd, egyszerű történet ez, emberséges – de nem tagadja el a világunk szomorú valóságait. A lányok gyermekkorát – amit érzékeny kézzel igazgat az édesapa, bár így is nagy a teher a nagyobbikon – beárnyékolja az anyjuk betegsége. Valódi tragédia, ha valaki, akit ennyire szeretünk, mégsem jöhet haza, még látogatóba sem. Miközben megismerjük őket, az aggodalmuk és reményeik könnyen válhatnak a mi aggodalmainkká és reményeinkké. S mikor a rossz hír érkezik, s Mei a maga parányi módján oldaná meg a helyzetet, már igazi, szinte szülői aggodalommal követjük a mesét.

Még szerencse, hogy az erdő védőszelleme, a hatalmas (és igen mulatságos) Totoro segít, ha jól kérik. Mijazaki szerint a világ körülöttünk nem közömbös, létünkről tudomást sem vevő megastruktúra - lelke van, ami megszólítható, s ha jól szólítják meg, válaszol. Nem árt tudni, hogy e filmet az általam látott legszívszorítóbb animével párhuzamosan készítették a frissen gründolt Ghibli stúdió munkatársai – az alkotótárs, Takahata Iszao által rendezett A szentjánosbogarak sírja e film sajátos komplementere, mély és őszinte reménytelenséggel idézi meg a háború végi, atomcsapást szenvedő Japán életét, szintén egy testvérpár történetén keresztül. A két filmet egyszerre, egy jegy megváltása árán mutatták be a mozik, s ahogyan több helyütt olvastam: ezt tartják az egyik legmegkapóbb, legrendkívülibb dupla jegynek, amelyet valaha a közönség rendelkezésére bocsátottak. Az a film legmélyebben a közönyről, a részvétlenségről beszél - ez a figyelemről egymás és a világ felé.


Amikor az erdő szellemei és a két kislány szertartásos növény-növesztő táncot járnak éjjel, s a kibújó hajtások egyetlen égnek robbanó, hatalmas fává állnak össze… az a képsor pontos ellentettje a Hirosima felett gomolygó gombafelhőnek. Az élet gyönyörű robbanása, kiteljesedése – az élet ünnepe, a holdfényben. Mégis, mikor a két kislány felébredve az apró, földből alig kibújt hajtásokkal szembesül a hatalmas fa látomása helyett, egy cseppet sem csalódottak. Ugrándozva táncolják körül az ágyást: „Kikeltek! Kikeltek!” Mert ez ösztönös tudás: az életnek több idő kell, növekednie kell a születőnek, hogy beérjen. Pusztítani könnyű - sőt mesélni is sokkal könnyebb róla. Könnyebb mesélni a drámát – akkor is, ha Takahata nem ezt az utat választja, a nagy gesztusokét; hisz A szentjánosbogarak sírja történetének épp a hétköznapisága szorít torkon. Ahogyan a Totoro-ban viszont a hétköznapi emel fel. „Nem lehet himnuszt írni a békéhez, mert nincs története” mondja Peter Handke, s nem egyszer gondolom úgy: igaza van. De Mijazaki Hajaonak ez is, valahogy ez is sikerül.

Szépségesek a képei. Szerethető, pár vonallal rajzolt karakterei körül a világ rajza időnként burjánzóan, bőségesen részletgazdag. Himnusz a vidékhez, a vidéki élethez, annak örömeihez – s nem is feltétlenül a városi ember idealizáló szemével. Hiszen mondják, e film a leginkább önéletrajzi vonatkozású, a rendező gyermekkori élményeiből fakad. Sőt, sikerei delén oda költözött vissza feleségével és fiaival, arra a vidékre, s azóta is nem kevés energiát fordít Tokorozawa város és környéke természeti értékeinek megóvására.

Reményteli film. Szeretni valóan reményteli. Ha nem csináltak volna mást, akkor is ott volna a helye a világ filmes halhatatlanjai közt az alkotóinak. A hatása a csillagokig ér: a kisbolygó-öv 10160. számú aszteroidája Totoro nevét viseli.


(A rajongói pajzánság sem ismer határokat - a „buszra várunk Totoróval” beállításának paródiáit itt: http://www.aniplogs.com/2012/08/totoros-bus-stop-parody-gallery.html megtekinthetitek.)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...