Belevendégeskedek Timi vállalásába, mondhatjuk úgy is, belekontárkodom az Olvasás 7 hete
bejegyzés-sorozatába. Annak, hogy a hét aktuális bejegyzését
elprivatizáltam tőle, egyéb oka is van, nevezetesen a komment, amelyet
pár napja fűzött egy bejegyzésemhez egy kommentelő – bizarrnak nevezve a
tényt, hogy mindkettőnk „rajongása tárgya” A Gyűrűk Ura,
holott a blog tanúsága szerint „valamirevaló írókat” is ismerünk. Elég
határozott kísérletet tettem a – vélhetően meddő – vita bokrosodásának
elkerülésére, viszont e bejegyzés-sorozat alkalmat ad arra, hogy
érintőlegesen ugyan, de érdemibb választ is beleszőve a mondandóba,
ógjak-mógjak kicsit az irodalom vad- és nemesített hajtásai
mibenlétéről. Előbb következzen hát a
Védőbeszéd a szépirodalom mellett.
Lássuk
be: ezért tanultunk olvasni valaha. Én ezt szoktam mantrázni magamban,
mikor olyan könyv akad a kezembe – adnak a kezembe olyat -, ami
tetőtől talpig végigborzongat, amit hetekre-hónapokra magammal cipelek,
mint egy láthatatlan, nem hegedő sebet; amiből mondatok,
gondolatmenetek, erős, valóság-hiteles párbeszédek, és főleg dilemmák
költöznek az életembe, laknak bennem tartósan – és továbbgondolást, a
bárkivel való megosztást, továbbkérdezést és kíméletlen makacssággal
válaszokat követelnek tőlem.
A
szépirodalom legfőbb ismérve szememben a valósággal való kíméletlenül
következetes viszony. Hogy érthető legyek, ez a legkeményebben épp a
szürrealitásba hajló, utópikus-disztópikus, fantázia-lakta valóság
alatti-feletti szövegekben jelentkezik – ahol az író által alkotott
saját irodalom-valóság látványosan manipulált volta ellenére is
legfőképp az általunk tapasztalható világ teljes-látványára utal, olyan
tartalmakra világítva rá, olyan összefüggésekre, amelyeket egyébként
nem ér fény. Az Isteni színjáték mereven „iskolás” víziójától A Mester és Margarita megváltás-látomásán át A 22-es csapdája humorba panírozott, s a Súlyszivárvány paranoia-koktéllal nyakon öntött „valóságképéig” számtalan olvasás-élményem tartozik ide; igen, a Karnevál
is, azzal együtt, hogy valóban támadás az irodalom ellen, hogy
egyensúlytalan, olykor kifejezetten beteg szöveg. De például korántsem
annyira beteg, mint az általam ismert legdurvább irodalmi onánia,
Szentkuthy Prae-je – alig tíz embert ismerek aki belekezdett, és csak kettőt, aki el is olvasta.
Mindeközben nagyra becsülöm az erős realizmust. Hetekre transzba ejtett annak idején Tar Sándor a Lassú teher novelláival, nagyon szeretem Gion Nándor Virágos katona-ciklusát, Az ötödik pecsét fájdalmam marad, amíg élek – a Hidegvérrelt
képtelen voltam egy lélegzetre befalni, annyira felkavart az a száraz
kíméletlenség, a hatásvadászat teljes hiánya – érdekes, ezt itthon nem
sokan tudják, ezt a száraz kíméletlenséget – szerintem Konrád A látogatóban ilyesmivel játszott. Persze vannak erős hatásvadászatok is, mint az Amerikai pszicho. Míves irodalmi hatásvadászatnak ott van az Iskola a határon,
megint egy könyv, amit nem elég egyszer elolvasni. Sokféleképpen lehet
az író valóság-hiteles. Ettől múlnak olyan nehezen az olvasás közben
szerzett sebek.
Mint ahogy hosszú évekig lüktetett bennem például a Bűn és bűnhődés mélyén lüktető iszonyat, a lelkifurdalás ijesztően könyörtelen állapotrajza, ami aztán még teljesebbé vált a Feljegyzések az egérlyukból olvasta
után – ha egy szerző elfog magának, néhány könyvig biztosan nem
ereszt. Leginkább akkor szabadulok, amikor felépül bennem a stílus,
amikor meztelenedik a szerző – már nem tesz magáévá, már látom az írói
szándékot a sorok mögött, már ebből a látványból formálódik a könyvi
vízió, nem magából a szövegből. Ilyenkor elköszönünk.
Persze
nemcsak sebezni képes a „szép” irodalom – gyógyítani is. A mai napig
szeretem magam köré csavarni Lázár Ervin boldogságos szövegsálait,
Fekete István örökkön jót akaró kedvességeit, a jól mesélt mesét, ha a
nép „névtelenje” ötölte ki, ha meseíró. Minden igazán erős mesének volt
valaha kiötlője, a népmese titulus csak annyit tesz: nem tudjuk a
nevét. Persze annyit is: alakulhatott, változhatott a mese, a mesélők
variálhatták, formálhatták a mesét – milyen érdekes, hogy sokáig senki
se kiáltott plágiumot, Shakespeare minden meséje mások meséje volt, mert
nem az volt a fontos, mit, hanem az, ahogyan mesélte őket. Ez szép,
nem? És irodalom.
És
nagyon szeretem a verseket. Érdekes ez, a verset automatikusan ebbe a
kalapba pakoljuk – holott létezik a bök, az alkalmi, a pajzán; mondjuk
tény, alig akad költő, aki csak a könnyed műfajt műveli – és e
védőbeszédbe beleszőve szinte szentségtörésként hathat, ha leírom:
Pilinszky mellett merészelem sokra becsülni Romhányi-rímhányót. Valahol a
vers „asszociációs mezőin” van a titkos zug, ahol a legjobban érzem
magam. Talán azért, mert itt szorul a legkevésbé magyarázatra ha
újratestesül a képek felépülése közben a mítosz.
Mert
azért a legjobban ez izgat: a mítosz. Az a furcsán szabad, és
szabadsága ellenére koherens állapot, amikor a kategóriák:
klasszicizmus, romantika, realizmus, posztmodern, szóval a rengeteg jól
összeszegelt irodalmi fiókra aggatott címke értelmét veszti.
Írtam,
a valósággal épülő viszony határoz – az a mérhetetlen írói
következetesség, amely a megírás állapotában nem gondol az olvasóval.
Nem véletlen, hogy utókorként a leggyakrabban marginalitásokat tekintünk
klasszikusnak – a Nyugat időszaka például valójában Herczeg Ferenc és
írói körének „időszaka” volt. Ezért merem leírni: a kortárs
szépirodalom egyik fő ismérve számomra, hogy a művek leggyakrabban
irodalmi „vadhajtások”. A „nemesített” irodalom általában az epigonoké,
akik azt hiszik, egy modor felvétele tartalmakat teremt. De erről már a
következőkben essék szó, jöjjön a
Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett.
Mert
annyira nem nagy baj, ha az író figyelembe veszi az olvasót. Mondjuk,
ha tiszteli. Ha úgy ír, hogy azt a szöveget építi, amit olvasóként maga
is szeretne olvasni. Nem olyan nagy baj, ha valaki nem újít, ha nem
kutat formát a szóhoz, hanem belakva az ismerős irodalmi tájakat és
birtokba véve a mesterségbeli tudást, élvezhető szövegeket alkot. A
legtöbb „szórakoztató író” maga is fanatikus olvasó, és ez sokat elárul a
lelki alkatáról.
Szokták
mondani, hogy a szórakoztató irodalom fő ismérve a zsáner. Az erős
műfajiság, amin belül az olvasmány persze lehet meglepő, tartalmazhat
erős fűszereket, egyedi látásmódot, saját világlátást, stílust. Amíg az
író csak tágít a zsáner határain, de nem lép át rajta, addig a szépen
vállalt műfajiság boldog biztonságában lebeg az alkotás. Manapság Dennis Lehane vagy Neil Gaiman
így feszegeti a maga zsánere határait, az egyik a klasszikus krimiét, a
másik az erős hagyományokkal bíró angol gótikus horrorét. Amikor
például jóízű zsáner-kombók születnek, mint a skandináv szocio-krimi,
előbb-utóbb létrejön egy új zsáner. Ha meggondoljuk, anno így
„született” a thriller is, a kalandregény és a krimi „szerelemgyereke”.
Van olyan zsáner, amely a történelmi körülmények szülte kényszerben
adott esetben búvóhelye lett jó tollú íróknak – elég arra gondolni,
milyen jót tett a sci-finek a mccarthyzmus, vagy a kelet-európai
diktatúrák léte (másnak persze alig is tett jót…). Zavarban lennék, ha Bradbury-t, Dick-et, Zelazny-t vagy Vonnegutot, de akár Dan Simmonst kellene úgymond besorolnom, még jó, hogy van ez az ügyibe való kalap: a sci-fi, annyi mindenre ráhúzható…
Ráadásul
zsáner-műfajok jönnek és mennek, a laza szövetű ál-történelmi
regények, kémregények, „hidegháborúsdik” valaha fogytak olyan jól, mint
ma egy emós tinivámpír-sorozat – van ami divatba jön, és van, ami
kimegy a divatból. Merthogy a szórakoztató irodalom fő ismérve
szerintem, hogy iparág. Úgy is működik: felméri a piacot, avagy piacot
teremt, fogyaszthatóságot szondáz, rácuppan a trendre, és profitot
sajtol belőle. Brandet épít. Aztán terméket vált, ha már nem gazdaságos
az üzlet. Viszont a trendteremtő, zsáner-műfajalkotó könyvek szinte
minden esetben figyelemre méltók. Hiába satnyult az idővel a saját
epigonjává egy Stephen King például, az első néhány munkájában, és
időnként később is eredeti. A zsáneren belül, de ez önmagában nem bűn.
Mert hiába tűnik úgy, hogy csak egy igényt szolgál ki, valójában – ha
néhány könyv erejéig is, de - tiszteli az olvasót.
És
minden igazi vérsznob figyelmébe ajánlanám a tényt: semmivel sem
„iparibb”, mint nem egy klasszikusunk. A sokat író emberek ritkán
képesek minden munkájukban erős színvonalat tartani, a legjobb példa
Balzac, vagy honunkban Jókai. Persze az egy másik időszak, máshol
húzódtak a határok, mást jelentett a „ponyva”: olyan kalendáriumi
„színvonalat” amihez talán csak a Júlia-regények „sekélye” mérhető. A
nemzeti irodalmak ifjúkorával egyébként is megengedőbb az
irodalomtörténet, a legmeztelenebb zsánereket is a szépirodalomba
sorolva. És ez nem tévesztendő össze azzal a jelenséggel, amit már
említettem: az epigonok siserehadának tobzódását egy irodalmi
hagyatékon. Aki Jane Austent nem tekinti szépírónak, az csak az
epigonjait olvasta. Szép hosszú ív, ott fityeg a végén a Fejős.
A
legkevésbé besorolható „zsáneralkotás”, amikor egy amatőr nekiül.
Tolkien nem volt „hivatásos író”, a regényét ma minden valamirevaló
kiadó – olyan, amelyik „valamirevaló” írókat is kiad – elutasítaná.
Egyszerűen hanyatt esnének a gondolattól is – itt van ez a könyv,
iszonyú terjedelemmel, nincs egyensúlyban, az időkezelése egyszerre
pocsék és túl merész, a hősök közül nem egy semmilyen jellemfejlődést
nem mutat, a nők a háttérben „odakent” alig-alakok, csak az az egy nem,
amelyik úgy viselkedik, mint egy pasi, de legfőképp: a főgonosz a maga
valójában meg se jelenik. És a tetejébe itt van az író, különc
nyelvészprofesszor (miért nem ír tudományos munkákat az ilyen…), eszében
sincs hagyni, hogy szerkesszék, esze ágában sincs a kiadó kényére
átírni a könyvet, és egyébként is: túl öreg. A piac értetlen: hogy a
fenébe lett ez sikeres? Csak nem azért, mert – mellesleg – gyönyörű
távlatokkal ékes, tág levegőjű, átélhető tündérmese?
A
legerősebb érvem a szórakoztató irodalom mellett legvégül az, akinek
elhittük „a detektívet, a cowboyt és a légiót” – a legerősebb érvem
Rejtő Jenőnek hívják. Komikuma a nyilvánvaló szituációs játékokon túl az
angyali naivitás és a keserű életismeret állandóan változó arányú
koktéljából fakad; ahol a filléres kaland-ponyvai kötelező zsánerelemek
egyszerre jelennek meg teljes komolysággal és önmaguk paródiájaként,
ahol a szereplők legtöbb gesztusa valójában zsáner-provokálta
hiteltelenség, ugyanakkor a nemhős hősök cselekvései elemeikre bontva
minden esetben hiperrealistán hitelesek. Senki nem tudta ilyen
gyönyörűen megragadni a valóság kétségtelen delíriumát
„kaland-álomország” papírszagú tájain. Utolérhetetlenül egyedi, és
sajnos lefordíthatatlan. És minden sorát olvastam.
Úristen! Mit szólna ehhez James Joyce!